- Rendben, Dina..- Mosolyt erőltettem ajkaimra, annak ellenére is, hogy szívből gyűlöltem a fajtáját, és azt kívántam, bárcsak porladna el helyben, s az összes hozzá hasonló. Ahhoz azonban Warrennel nem voltunk elegek, hogy eme nemes kívánság csak úgy, egy pillanat alatt valósággá válna. Céljaink elérése érdekében még hosszú út vár ránk, s rengeteg követ kell majd elhelyeznünk alapként.
Csupán addig morfondíroztam magamban, míg figyeltem az egyébként bájos és törékenynek tűnő teremtést. Kék szemei, lágy vonásai ártatlan lelket tükröztek, egykor biztosan az is lehetett, de biztos voltam abban, hogy annak mára nyoma veszett, s a nőben nem rejlik más, csak a gonosz fenevad. Tisztában voltam azzal, hogy bennem is ott a vad, s az ösztöneim néha belőlem is kihozzák az állatot, mégis, sokkal különbnek tartottam fajunkat a vérszívókénál. Mi legalább emberségesek voltunk, éltünk, s megkíméltük a körülöttünk élő emberek életét. Nem úgy, mint Ők, akik csak pusztításra voltak képesek…
- Öhm..- Warren csak ennyit tudott kipréselni magából a vámpírnő incselkedésére, majd riadtan kapta felém a pillantását, s látszott rajta, hogy fogalma sincs, mit kellene tennie. Warren, Warren, még tanulnod kell! Jegyeztem meg a gondolataimban, majd intettem neki.
- Csak whiskeyt tölts – Pillantásom ezt követően a hölgyre emeltem. – Bármennyire is sajnálom, vérrel nem szolgálhatunk Kegyednek, ilyesmivel nem mocskoljuk be otthonunkat. – Gúnyos vigyort húztam ajkaimra, Warren eközben elszelelt, s remegő kézzel kocogtatta a whiskeys üveget a pohárhoz. A szánalom tetőfoka, néha úgy viselkedik, mintha nem is vérfarkas vér csörgedezne az ereiben. Kénytelen voltam kihúzni Őt a csávából, így figyelve remegő mozdulatait, megjegyeztem:
- Mindig zavarba jön ilyen szép hölgyek látványától, Kegyed máris elvarázsolta. – Mosolyogtam, miközben kiejtettem a szavakat, bennem nem érezhette a félelmet úgy, mint Warrenben. Én biztos voltam abban, hogy nem fog ostobaságot elkövetni, hisz semmit sem tud rólunk.
- Semmi gond, ebben a városban én vagyok vendég, még hozzá kell szoknom a helyi viselkedéskultúrához. – Továbbra is érezhető volt némi gúny a hangomból, s ezzel nem vetettem véka alá unszimpátiámat a vámpírokkal szemben. Tekintetem végigszökött Dinán, karcsú alakján, hosszú lábain, dekoltázsán, végül arcvonásain, s vadító tekintetén. Mindene megvolt ahhoz, hogy egy férfit levegyen a lábáról, így szó szerint, kétszeresen illette Őt a dög jelző.
- Talált, süllyedt. – Elmosolyodtam, nem volt ostoba a hölgy, sőt, hamar rájött, hogy nem állok vérrokonságban Warrennel.
- Bár nem vagyunk testvérek, öcsémként tekintek rá, és ha bármi baja történne, úgy venném, hogy az öcsémet bántottak. Számomra pedig a család a legfontosabb!- Szavaim burkolt formában is arról tanúskodtak, hogy Dina még csak ne is gondolkodjon azon, hogy belemártsa a fogait Warrenbe. Lehet, hogy a srác nem volt mindig a helyzet magaslatán, még zöldfülűnek számított, s néha egyik butaságot követte el a másik után, de hozzám lojális volt, és mindig számíthatott a védelmemre.
- Ostoba lenne, amiért zavarba jön, ha egy szép nőt lát? Én inkább azt mondanám, csak tapasztalatlan. De azt hiszem, ebből a mai napból tanul, s örök életre megjegyzi, hogy néha a szép külső romlott lelket, s vérszívót takar. - Jegyeztem meg egy fél mosollyal, játszva a nő idegein. Ugyan mindvégig úriember módjára viselkedtem, minden egyes szavamban próbáltam kicsit odaszúrni, s éreztetni azt, hogy mi nem leszünk jó barátok. Nem ártott, ha tudja, hogy nem azért érkeztünk a városba, hogy gyengéd kapcsolatokat ápoljunk.
Azonban, ahogyan én is oda-oda szurkáltam a nőnek, úgy Ő is próbálkozott, sikerült néha gyenge pontomba szúrnia, s az egyik ilyen az volt, ha állatként tekintettek ránk.
- Ami azt illeti, csak a Te tiszteletedre mindenképp rendezünk egy szerenádot, a következő telihold idején. Ha lehet, hagyd nyitva az ajtót és az ablakokat, elképzelhető, hogy valamelyikünk meglátogat. – Rákacsintottam, akár fenyegetésként is vehette szavaimat, ugyanis köztudott, hogy telihold idején jobb, ha minden vámpír behúzódik a saját kis odújába, és ki nem jön, míg felkel a nap, különben szétcincálják őt a farkasok.
- Valóban? Hm, izgalmas, folytasd csak. – Magam is letelepedtem az egyik fotel karfájára, s onnan figyeltem hívatlan vendégemet, aki a kényelmes kanapén foglalt helyet, s onnan avatott be abba, hogy körülbelül hány vámpír élhet a városban. Sejthettem volna, hogy nem csak a Mikaelsonok tanyáznak a környéken. Ez kissé megnehezíti majd a dolgunkat. Morfondíroztam magamban.
- Ne már, ennyire nem kedvelitek a vendégeket?- Felnevettem, nem tudtam tovább türtőztetni magamat, amint meghallottam a nő kérését. Nem hittem volna, hogy ennyire felkavarja Őt két vérfarkas szomszédsága. Még ha tudna a többiekről…
- Ne haragudj, nem szándékoztalak kinevetni. – Visszább vettem a mosolyomból, s folytattam.
- Ahogy mondtad, Mystic Falls egy imádni való hely, és nekünk megtetszett, igaz Warren?- Pillantottam a közben visszatérő srácra, aki bólogatva lépkedett közelebb Dinához, hogy felé nyújtsa a whiskeys poharat.
- Öhm, de..- Bökte ki, s kissé megremegő kézzel tartotta még mindig a poharat, várva, hogy a nő elvegye tőle azt.
- Nem tudom, de van egy olyan érzésem, hogy te majd beavatsz..- Gúnyolódtam továbbra is, majd érdeklődve hallgattam Őt, hogy miféle mesével próbálkozik elriasztani bennünket.
- Hm. – Pár pillanatig némán figyeltem a nőt, aki ízléstelen meséjével ráhozta a frászt szerencsétlen cimborámra, aki a fenyegetettség érzetét követően nem bírta visszatartani indulatait, s a benne lakozó fenevadat. Warren ledobta a leüresedett tálcát az asztalra, szemei sárgásan felizzottak, s rávicsorgott Dinára.
- Ne merészelj fenyegetni te…! - Hirtelen ugrottam fel a fotel karfájáról, s még időben közbeléptem, egyik kezemmel megragadtam Warren nyakát, másikat a mellkasára tettem és hátrébb húztam őt.
- Na, Warren, ne húzd fel magad, a hölgy csak nem számított szomszédokra, még idő, amíg hozzánk szokik. Nyugodj le és viselkedj, mégis csak a vendégünk. Rendben? – Mosolyogva megpaskoltam a srác arcát.
- Most pedig menj fel az emeletre, és pakold ki a fönti dobozokat. – Nem akartam, hogy a vámpírnő ideje előtt kárt okozzon, nem akartam végig nézni, ahogy letépi a cimborám fejét, ezért úgy döntöttem, az a legjobb, ha elválasztom őket egymástól, hogy ne legyenek egy helyiségben. Warren nagy nehezen, de hallgatott rám, majd hátat fordítva felvonult az emeletre, én pedig visszafordultam Dina felé, de ezúttal már eltűnt a mosoly az arcomról.
- A te felségterületeden? Kedves Dina , pár óra, és ebben a városban minden megváltozik. Élvezd csak ki ezeket az órákat, mert nemsokára hemzsegni fog a környék a farkasoktól. Nem fogunk távozni, addig nem, míg Klaus Mikaelson feje nem díszeleg az ebédlőasztalomon. – Csak ekkor csillantottam felé mosolyomat, ami kizárólag gyűlöletről árulkodott.
- Most pedig, ha csak nem tudsz nekünk információkkal szolgálni arról, hogy hol találjuk őt, megkérnélek rá, hogy távozz. Még ezernyi teendőnk van, neked pedig…nos, a végén még kutya szagod lesz. – Újfent gúnyos mosolyt virítottam felé, s bármire kész voltam. Tisztában voltam azzal, hogy mennyire gyűlölik a vámpírok a vérfarkasokat, de azt is tudtam, hogy az árulókat még jobban. Dina pedig tökéletes alany volt ennek a szerepnek a betöltésére…

Mire az ajtóhoz értem, drága Warren barátom már elkövette azt a nagy hibát, hogy gondolkodás nélkül hívta be a hölgyet a házunkba. Fiatal volt még, nem is akartam azért megvetni, amiért felelőtlenül viselkedett egy nő láttán, de ez mellett felmerült bennem a gondolat, hogy vajon mennyire érett ahhoz, hogy ellássa azokat a feladatokat, amiket eddig rábíztam. Tudtam, hogy még sok dolgom lesz a sráccal, így egyelőre csak a gondolataimban dorgáltam le őt a baklövéséért.
- Így van, akár mondhatjuk így is. – Egy mosolyt villantottam a nő felé, még annak ellenére is, hogy a közelébe érve hamar kiderült számomra, hogy nem evilági hölgyeményről van szó. Tekintetem az ajtót támasztó kezére siklott, ujjai már igen csak átlépték a küszöb vonalát, mégis, bíztam benne, hogy talán Warren nem volt elég határozott ahhoz, hogy a nőt beengedje a házunkba.
- Dénéry a szomszédból. – Ismételtem a nő után a szavakat, szokásom volt így memorizálni dolgokat, például a neveket vagy a helyszíneket, és nagyobb évfordulókat. Tekintetem a dekoltázson csak egy röpke, alig észrevehető pillanatig időzött – ami még nem súrolta a rossz modor határait – majd pillantásom visszavezettem a fiatalnak tűnő vámpír vonásaira. Sajnos nem tudtam megsaccolni, milyen idős lehet, ehhez még az én érzékeim sem voltak elegendőek, így csak remélni mertem, hogy nem valamelyik Mikaelson ivadékkal van dolgom. Ők már kemény diónak számítanak, s ellenük már erősítés kell.
- Nos, Kedves Dénéry, még egyszer köszönjük a süteményt. – Újfent mosolyt erőltettem ajkaimra, de ujjaim már a kilincsen türelmetlenül vártak, hogy rácsukhassam az ajtót. Bár nagy reményekkel, s még nagyobb hévvel érkeztünk a városba, én is azt akartam, hogy mindenki tudjon falkám érkezéséről, s kicsit felzavarjuk az állóvizet, de ilyen meglepetésekre, ilyen hamar még nem számítottam. Még csak ketten tartózkodtunk a városban, a többiek ki tudja, hogy merre lézengtek. Holmijaink sem voltak még kipakolva, mondhatni pelyhes csibének számítottunk a szakajtóban.
- Én is sajnálom. – Tártam szét ajkaimat, látszólag sajnálkozó mosollyal néztem a nőt, s bíztam abban, hogy nem fog erősködni, és nem akar magának utat törni a házunkba. Ha ez így történne, nem tudnánk megállítani -morfondíroztam magamban.
- Később ráérünk és köszönjük a kedvességét, igazán jó szomszéd. – Már toporzékolt bennem a gondolat, hogy gyerünk, mire vársz még, csukd már rá az ajtót erre a vérszívóra, akinek fajtája legyilkolta a testvéreinket, de mentális erőfeszítéseimnek, s jó neveltségemnek köszönhetően képes voltam megállni, hogy durván vágjam arcába az ajtót. Nem, mintha megállította volna őt.
Miért is feltételeztem azt, hogy Warren invitálása semmisnek minősült? Nagyot tévedtem, mert a következő pillanatban, amint szőke, délceg cimborám elvágódott a nappaliban, s darabokra törte a tálat, nem beszélve a süteményről, amiből alig maradt egyben néhány darab, a „kedves” szomszéd , átlépve házunk küszöbét máris a balesetes „kissráchoz” rohant. Ó, egyem a szívét, milyen bájos és segítőkész. Magamban elfintorodtam, nem akartam elhinni azt, hogy az efféle vérszívók képesek ennyire törődni bárkivel is. Nem, ha csak arra gondolok, hogyan tépték le a húgom fejét..még a gondolattól is kirázott a hideg.
Még inkább dühös lettem Warrenre, egyre jobban érett egy kiadós elbeszélgetés vele, hogy megértessem vele, ennyire bénán nem viselkedhet, ha nőt lát maga körül. Már fölösleges volt ott állnom az ajtóban, nem űzhettem ki a nőt, aki ekkor már fogadott öcsém mellett sertepertélt. Becsuktam hát az ajtót, majd sarkon fordulva, zsebre csúsztatott kézzel, mindenféle aggodalom nélkül lépdeltem közelebb.
- Ugyan, kiheveri, nagy fiú már. – Jegyeztem meg, miközben megcsapta orromat a vér szaga, s megláttam a még mindig földön szerencsétlenkedő Warrent. Kezdtem úgy érezni, mintha egy komikus darab egyik mellékszereplője lennék, a helyzet viszont cseppet sem volt vicces, hisz egy vérszívó garázdálkodott a házunkban, aki könnyű szerrel kitéphette volna Warren szívét, vagy az enyémet. Én azonban higgadt maradtam, s zsebre csúsztatott kézzel sétáltam közelebb.
- Warren, miért nyavalyogsz? - Megcsóváltam a fejem, s mikor Dénéry rám pillantott, elnevettem magam.
- Nincs kötszer, ilyesmit nem tartunk magunknál. Nézd, Déné, ha szólíthatlak így. Értékelem, hogy igyekszel jó benyomást kelteni, még ez a süteményes akció is kedves dolog volt és istenemre, bárcsak hihetnék abban, hogy minden tetted őszinte és szívből jön, de remélem nem veszed zokon, ez a jelen helyzetben nincs így. Amint láthatod, az öcsémnek már nincs semmi baja. – Ezzel egyidőben Warrenre pillantottam, aki értetlenül pislogott felfelé.
- Gyerünk, pattanj már fel és ne tégy úgy, mintha halálos sebet kaptál volna. – Szavaim befejeztével visszapillantottam Dénéryre.
- Szerintem tegyünk egy szívességet egymásnak, talán már sejted, hogy nem vagyunk hétköznapi emberek, hisz kinek gyógyul be a vágása két percen belül, ha nem valami…természetfelettinek, hm? Vérfarkasok vagyunk , Te pedig, ha nem tévedek, akkor ..- Némi hatásszünetet tartottam, s azon gondolodtam, miféle szóval is illessem őt. Még sem mondhattam, hogy vérszívó szörnyeteg. Továbbra is meg kellett őriznem a jó modoromat, s viszonoznom szomszédi kedvességét.
- Vámpír. – Böktem ki végül, s mosolyom még jobban elterpeszkedett az arcomon. Elég vakmerő voltam, nemde? Még a nyakamat is kitörhetné, én azonban ettől nem féltem. Ha ennyire a halálunkat szeretné, akkor nem ilyen körmönfont trükkel próbált volna megkörnyékezni minket. Kíváncsivá tett, hogy mit akarhat, s valamiért volt egy olyan érzésem, hogy talán még a hasznunkra is lehet ez a nem várt találkozás.
- Ha már itt vagy, kérlek, foglalj helyet és mesélj nekünk egy kicsit, milyen Mystic Falls? Hány vámpír lakik még a közvetlen szomszédunkban? – Továbbra is mosolyogtam, én már nyílt lapokkal játszottam. Közben Warren is feltápászkodott a földről és némiképp lehűlve ácsorgott a nappali közepén.
- Warren, kérlek, hozz egy italt a hölgynek. – Csak egy pillanatra néztem a cimborámra, majd kíváncsi tekintetem visszavezettem a nőre.

Még csak egy napja érkeztünk a városba, dobozok hevertek a nappali padlózatán, s bennük olyan holmik, melyek a bőröndökben már nem fértek el. Bárki, aki mindezt látta, arra gondolhatott, hogy ez a társaság valószínűleg jó ideig marad a városban. S akiben ilyen gondolat merült fel, az nem is állt olyan távol a valóságtól. Ugyan nem terveztük azt, hogy örök életünket Mystic Fallsban éljük le, de abban biztos voltam, hogy huzamosabb ideig még maradunk, s jó időre lehorgonyzunk a városban.
- Fáradt vagyok Noah, ennyi dobozt becipelni. Mi a fenét pakolhattak fel a többiek, és egyáltalán, mikor érnek ide? Nem úgy volt, hogy utánunk jönnek?- Warren szusszanva egyet lehuppant az egyik kényelmes fotelbe, majd megdörgölve orrnyergét, reám szegezte tekintetét. Nekem éppen sikerült kiürítenem az egyik doboz tartalmát, s az üres tárolót a földre helyezve felé fordultam.
- Ne nyekeregj már állandóan, mi vagy te vénember? A csajok nem buknak a nyápic alakokra, amúgy is, még csak tizenkilenc vagy. – Nevetve csóváltam meg a fejem, Warren néha úgy viselkedett, mint egy gyerek, de ettől függetlenül jó srác volt, csíptem őt. Feltűrve ingujjaimat egy újabb doboz után léptem.
- Szóltam nekik, hogy nem kell sietniük, ráérnek, addig is, mi szépen berendezkedünk és felmérjük a terepet. Szerintem egy-két nap és már ők is elfoglalják a szobáikat. Ne aggódj, lehet, hogy nyüzsögnek a vámpírok a városban, de egyelőre biztonságban vagyunk. Nem hinném, hogy elsőre kiszúrnák azt, hogy kik vagyunk, ha mégis, az sem probléma. A lényeg, hogy légy mindig körültekintő és ésszel tedd azt, amit éppen kell. Mindig nézz a hátad mögé, és ne csinálj ostobaságot. Akkor nem lehet gond. – Baráti mosolyt küldtem jó cimborám felé, akit fiatal kora ellenére igazán jó barátomnak tartottam. Benne megbíztam, tudtam, hogy sosem szúrna hátba, de azzal is tisztában voltam, hogy még egyengetnem kell az útját és tanítani őt. Ki tudja? Egy napon lehet, hogy át kell vennie a helyemet.
Felemelve egy újabb könyvekkel megpakolt dobozt, a nappali azon szegletéhez léptem, ahol még üres polcok vártak arra, hogy megtöltsem azokat. A könyveket igyekeztem ABC sorrendben rendezni, a szerzők nevei alapján. Ez a tulajdonság valamiért minden mozzanatomra jellemző volt, igyekeztem mindig mindent precízen elrendezni, mert legnagyobb ellenségem a kavarodottság és a zűrzavar volt.
Miközben pakolásztam, egy dallamot kezdtem dúdolni , csak úgy, a magam szórakoztatására. Mondhatni egészen jó kedvem volt a korábbi, rémes események után, amit valószínűleg a bosszúvágyamnak köszönhettem. Nem telt el úgy egyetlen nap sem, hogy ne gondoltam volna szerencsétlenül járt társaimra, s ne jutott volna eszembe az, hogy még mindig szabad lábon jár-kel az a fickó, aki a sírba küldte őket. Ennek már a gondolata is felkorbácsolta a haragomat, s a könyv gerincét is erősebben szorítottam ennek hatására.
- Mik ezek az idióta számok, amiket dúdolsz? Komolyan, miért nem hallgatsz Rihannat vagy Outcastot, sokkal jobbak, mint ezek a Frank Sinatra marhaságok. – Fintorogva tekergette szemeit Warren, miközben unalmában az egyik közelebb hajló növény levelét pöckölte.
- Ez nem Sinatra, hanem jazz, igazi zene. Egyébként néha napján hallgatok Rihannat is, bár őt inkább csak a klipekben nézem meg, egyébként annyira nem nagy szám. Ha kipihented magad, igazán segíthetnél. – Megcsóválva a fejemet, visszafordultam a szekrény felé és folytattam a könyvek pakolását.
- Szólok a srácoknak, hogy hozzanak egy hifit, mert te olyan vagy , mint egy nagypapó, melletted be lehet savanyodni .- Warren valószínűleg gombostűre ülhetett, mert nem tudott nyugton maradni, s továbbra is kóstolgatott. Erre inkább már nem szóltam egy szót sem, csak egy lesújtó pillantást vetettem felé.
- Kéne rendezni valami jó kis buli..- Be sem tudta fejezni szavait, mert a következő pillanatban valaki csöngetett az ajtón.
- Ki ne mond, már megyek is, az ajtónyitás jobban megy, mint a pakolás. – Vigyorogva pattant fel a fotelből, majd megigazgatva farmerét, a bejárati ajtóhoz sétált, s ajtót is nyitott. Kifejlett érzékeimnek köszönhetően jól hallottam, hogy női hang szólította meg Warrent, ez miatt halvány mosoly kúszott az arcomra, mert tudtam, hogy Warren mennyire lázba jön, ha csajt lát maga előtt.
Így is történt.
Warren amint kitárta a ház ajtaját, s megpillantotta a vele szemben álló, dekoratív nőt, szinte azonnal leejtette állát a padlózatig. Nem kérdés, hogy tetszett neki, amit látott, s zöldfülűként még csak az sem tűnt fel neki, hogy kivel van dolga.
- Öhm, dehogy, nem zavartál meg semmiben. – Pupillái kitágultak, tekintetét le sem tudta venni a szépségről, egyik kezével megtámaszkodott az ajtófélfán, szabad kezét pedig zavarában gyorsan zsebre csúsztatta, s igyekezett határozott testtartást felvenni a nővel szemben.
- Szia, én meg Warren Maddox. – Széles mosolyt öltött magára a srác, majd kicsattant a boldogságtól, olyan volt, mint egy kisgyerek, aki olyan csodát lát maga előtt, amit korábban még sosem.
- Ó, sütit is hoztál? De rendes vagy, hát köszönjük szépen. – Azonnal a sütemény után nyúlt, s miközben elvette a tálcát, a nő pillantásába fúrta tekintetét, amely teljességgel megbabonázta őt.
- Gyere be, hadd mutassam be a..bátyámat. – Hebegve lépett hátrébb, de amint meghallottam, hogy beinvitálja az ismeretlent, letéve a könyveket, máris megindultam az ajtó felé, s szó szerint kellett visszatartanom magamat attól, hogy ne oltsam le a srácot az ismeretlen nő előtt. Mégis, hogy gondolja, hogy csak úgy behívja egy vámpíroktól nyüzsgő városban? Ezt tanítottam neki? Gondolataimban korholtam a srácot, s arcvonásaim is megkeményedtek néhány pillanatra. Közelebb érve megpillantottam a nőt, s szinte azonnal megéreztem, hogy nem halandó. Ha csak a puszta látványból kellett volna kiindulnom, egy gyönyörű nőt láttam magam előtt, de ahhoz már elég tapasztalt farkas voltam, hogy tudjam, ez a nő nem evilági teremtmény.
- Warren, letennéd a süteményt az asztalra? – Szavaimat követően előrébb léptem, s egy kényszeredett mosolyt küldtem a nő felé.
- Köszönjük, hogy meglátogatott bennünket. Noah McFarland vagyok, szívesen beinvitálnám a házamba, de sajnos, éppen pakolászunk. – Igyekeztem udvarias mosollyal lerázni őt, minél burkoltabb formában. Félreértés ne essék, formás volt a hölgy, sőt, szívesen társalogtam volna vele, csak nem azon a helyen, ahol minden nap álomra hajtom a fejem. Nagyon reméltem, hogy Warren meghívása nem lesz elegendő ahhoz, hogy átlépje a küszöbömet, ebben azonban nem lehettem biztos, hisz ő intézte a szállást. Én csak fizettem.