Úgy éreztem magam, mint Anselmus diák Hoffmann Az arany virágcserepéből. Vagyis úgy érezném magam, ha kiinnám az üvegcse tartalmát. Belekóstoltam már a boszorkányok világába, megismerkedtem számtalan igével, számtalan olyan gyógynövénnyel, mely elengedhetetlen egy-egy varázslathoz. Nem tudok mindezek után egy kristályüvegbe kerülni, s úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Nem. Nem leszek ismét ez a tudatlan kis boszorkány, aki mit sem sejtett mivoltjáról, annak ellenére, hogy tudta valami nem stimmelt vele. Eldöntöttem. Véglegesen. Inkább szenvedek tovább nap, mint nap akárhányszor meglátom tanáromat, de így legalább az oldala mellett leszek. Mindig itt leszek mellette. És ha még most nem viszonozza az érzelmeimet, hátha a jövőben, egy-két év múlva képes lesz hasonlókat táplálni irántam. Van még bőven időm, hisz fiatal vagyok. De már az sokat jelentene nekem, ha egy olyan kapcsolatot sikerülne kialakítanom vele, mint ami közte és Lukas közt van. Ezért utáltam őt annyira, mert irigyeltem őt. Annyi éve van már Dr. Silverston mellett, annyi éve ismeri őt. Fele annyit se tudok róla, mint ő. De remélhetőleg ezen tudunk változtatni, csupán arrébb kell tolnom az érzelmeimet, hogy elérjem ezt. Nehéz lesz, de képes vagyok rá, hisz nem ismerek lehetetlent, ha valamit a fejembe veszek, minden követ megmozgatok, hogy sikerrel is járjak. Ezért sikerült eljutnom egészen idáig. Hisz nem kis akaraterő kellett ahhoz, hogy végre a saját sarkamra álljak, s a szüleim szemébe mondjam, hogy márpedig egy teljesen más országban szeretnék egyetemre járni, egy olyan szakra, mellyel talán jó, ha lesz munkám. De mégis mi mást tegyek, ha egyszerűen ez érdekelt engem? És most itt vagyok, csupán pár hónap, s meg is szerzem a diplomámat, utána pedig a határ a csillagos ég. Fogalmam sincs, hogy még mit szeretnék tenni, de abban az egy dologban biztos voltam, hogy a helyem - egyelőre - New Orleansban van. Nem mehettem el, nem akartam elmenni, mert egyszerűen belepusztulnék a hiányába. Utáltam magam, amiért nem bírtam egyszerűen megálljt parancsolni az érzelmeimnek, sokkal könnyebb lenne minden, ha ugyanolyan üres tekintettel néznék rá, ahogyan ő rám.. De ma mégis más volt, de gondolom javarészt a fáradság játszott közre, semmi más. Sajnos. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon, amikor közölte velem, hogy nem voltam egy szörny. Sosem szoktunk így beszélni a másikkal, általában csak a mágiáról, a taníttatásomról beszélünk, semmi másról nem. Most mégis egy mélyebb témába keveredtünk, és ennek most roppant örültem. Amikor felállt, bánatosan felsóhajtottam, egyszer ennek is véget kellett érnie.. Felemeltem az asztalon lévő érintetlen kávét, de mielőtt belekortyoltam volna, magamban elmormoltam egy igét, melytől melegebb lett. Úgyis már kihűlt, na nem mintha problémám lenne a hideg kávéval, de ilyen hűvös őszi napon sokkal jobban esik valami, ami átmelegít engem. Aprókat kortyoltam, majd leraktam, ahogy ismét helyet foglalt mellettem, kezében egy számomra ismerős tárgyat tartva. - Megtartotta? - kérdeztem meglepődve, alig akartam hinni a szemeimnek. Az első kiakadásaim közt esett áldozatul számos tárgy mellett ez az antik, igazán csodálatra méltó tükör. Akkor még nem voltam képes kontrollálni az erőmet, de szerintem nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy azoknak az időknek már rég vége. Figyeltem, ahogy megjavította a tükröt, vagyis majdnem, még egy darab hiányzott belőle. Nem kellett sok ész ahhoz, hogy rájöjjek nem a tárgyról beszélt, hanem önmagáról. Ideje lenne elfogadnom azt, hogy képtelen vagyok őt megváltoztatni. De nem szeretném még feladni a reményt, egyelőre még nem. A tükröt óvatosan elvettem a kezéből, ügyelve, hogy össze ne érjen, mert úgy csak nagyobb a fájdalom. Miután elvettem, a kezemben forgattam, vizsgálva a darabot. - Ez a maga véleménye, nekem meg van a sajátom, szerintem igen is van magában jó, csak mélyen eltemette. De hagyjuk.. - vontam meg a vállamat, és letettem magam elé a tükröt - Mindez már a múlté, hajlandó vagyok változtatni viselkedésemen, s akkor gondtalanul tudja folytatni a taníttatásomat - egy hamis mosolyra görbültek az ajkaim, ahogy ránéztem, majd a térdünkre, mely az előbb egy ártatlan másodpercre összeért. Megrándultam, nem akartam ennyire feltűnően, de sikerült. Rá pár másodpercre én is felálltam, s követtem őt egészen a konyháig. A bájital volt nála, mely átmeneti megoldást jelentene problémáimra, de sikerült belátnom, hogy a szívem mélyén nem erre vágytam. Nem akartam elveszteni önmagamat, nem fogom bevenni. Ezt már pár perce eldöntöttem. Vicces, hisz azzal a szándékkal jöttem hozzá, hogy bevegyem, helyette sikerült elérnie az ellenkezőjét. - Nem.. - ráztam meg a fejemet, és közelebb lépve hozzá kezemet az övére helyeztem, s rácsuktam ujjait a fiolára. - Eldöntöttem már, hogy mit akarok, hogy melyik utat szeretném járni és az nem ez - húztam el a kezemet, de még nem léptem el előle. - Lehet, hogy most így vélekedik, de talán idővel.. - köszörültem meg a torkomat -, szóval talán idővel máshogyan fog rám tekinteni. De ha nem, az sem baj. Igazából azt szeretném a tudatára adni, hogy én itt leszek, és nem fogok elhagyni Önt. Számíthat rám - pillantottam le lányos zavaromban a földre, és egy előbukkanó tincset gyorsan a fülem mögé söpörtem. - Köszönöm, hogy meghallgatott - nyomtam egy ártatlan csókot az arcára, majd sietve a bejárati ajtaja felé vettem az irányt. Féltem, hogy a végén megint meggondolom magam, és akkor már tényleg hülyeséget követnék el, hisz legbelül tudtam, hogy jól cselekedtem. Vagyis.. reméltem.
Részemről a játék lezárva! Köszönöm szépen a játékot.
Dr. William B. Silverston
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
191
► Total posts :
306
WICKED WARLOCK ℘
Tárgy: Re: Nappali Kedd Szept. 29, 2015 8:41 am
Dorothy & Silver
I needed you, and you’ve broken me
Figyeltem őt. A tekintetét, az arcát, és a tartását. Ő olyan más volt, mint az eddigi tanulóim. Más volt, és talán pont ezért figyeltem fel rá az órán, mielőtt odajött volna a könyvemmel, amit rég írtam, még álnéven. Ő tudta, hogy én vagyok, pedig soha nem idéztem belőle, soha nem említettem senkinek. Akkor tudtam, hogy ő igazán figyelt az óráimon, és nem csak az elegendő pontszám miatt járt be. Meglepett, hiszen nagyon keveseket érdekelt az okkultizmus, sokak szektatudománynak könyvelték el; tévesen. Az okkultizmus nem szekta, soha nem volt az, mindig több volt. Természetesen mindig akadtak gyülekezetek, akik okkult tudományokkal próbáltak élni, de sokuk elbukott, ahogy a tény is, aki szereti az okkultizmust, az sátánista szekta tagja. Sajnálatos módon a világunk elfajult, és olykor igen nehezen tudtam alkalmazkodni a mai technika által adott lehetőségekhez, esetleg a mai szlenget megfejthetetlenebbnek éreztem, mint egy régi igét. Más világból származtam, más elveket tanultam, olyan elveket, ahol még az ember ért valamit, és nem cserélődtek fel a nemi jellemzők. Bolond, elfajzott és kegyetlen világot élünk, és az évtizedek során egyetlen dolog nem változott csupán, az erősebb győz a gyengébb felett, a gyáva elszalad, a bátor pedig kiáll az igazáért. Ez, mi maradt egy olyan világban, ahol a belső emberi értékek semmit sem értek. Undorodtam a világtól, és legszívesebben soha nem léptem volna kapcsolatba emberekkel, de a tanítás volt az egyetlen, ami még az emberek között tartott. Mind a mai napig ezt tette. Előrevitt a tudat, hogy talán volt valaki, akit egy kicsit is érdekelt a tudásom, aki egy kicsit is figyelt az óráimon, és a házi dolgozatát sem a netről szedte le. Egyetlen ilyen név volt, és végül arccal is párosíthattam. Dorothy-nak sokat köszönhettem tudat alatt, és ezt ő még csak nem is sejtette. Én is csak a napok alatt ébredtem rá, hogy mit is tett velem pusztán a jelenlétével, mely belőlem ellenkezést, és ridegséget váltott ki. Ezt tette mind a mai napig, ha eszembe jutott. Mert nem akartam érezni. Ő mégis elérte, mikor végleg végezni akartam a tanítással, visszavonulva élni, és kevesebb részt venni a halandók között, akkor jött ő az életemben. Nem, nem mintha ő lett volna a megváltó, dehogy is volt az, csupán adott valamit. Én pedig nem kértem, soha nem kértem, ő adta, és ez megmásíthatatlanul marad bennem, mégsem akartam őt közel engedni, mert soha nem leszek az, akit bennem látott. Gúnyos, lassan kihűlő mosoly jelent meg ajkamon, miközben fel sem nézve elemeztem a könyvet. Hitetlenül csóváltam meg a fejem, és éreztem rajta, hogy a kérdésem megdöbbentette, amit nem értettem. Hiszen egy ártatlan kérdést tettem fel, olyat, melyre egyszerű válaszok születhetnek majd. - Nézze, még mindig nem azon van a hangsúly, hogy találnék mást, vagy, hogy több időm lenne, ha nem lenne. Semmi problémám nem volt a tanításával, csupán időre van szükségem. Nem szoktam a társasághoz. Lukas csupán rövid ideig vette volna át az oktatását, de ez mind lényegtelen, nem igaz? - mellém ült, én pedig egy rövid pillanatra pillantottam fel rá. Végigmértem őt, ahogy távolságtartóan ült, és olyan más volt a kisugárzása. Bizonytalanságot éreztem felőle, és valamiféle megmagyarázhatatlan meglepettséget.
Tudtam magamról, hogy képes vagyok meglepetést okozni másoknak. Tudtam, hogy Miss Brown gyengéd érzéseket táplált irántam, amivel nem tudtam mit kezdeni. Mégis hogyan viszonozhattam volna? Fél évszázada annak, hogy én közeledtem valakihez, és akkor is megszegtem a magamnak tett eskümet. Nem lehetett volna már akkor se gyenge pontom. Nem engedhettem volna meg magamnak ezt a luxust, most pedig pláne. Éreztem valamit a levegőben, napok óta éreztem. Olyan volt, mint a vihar előtti csend. Éreztem, hogy ez valami sokkal nagyobb, veszélyesebb, és talán a végemet jelenthette. Egy olyan dolgot, amit nem tudtam megmagyarázni. Ezért nem is mondtam még Lukas-nak sem, hiszen már így is túlzásba esett a féltésemmel, mert azt gondolta, hogy az erőm felemészt majd. Ez egyelőre így is nézett ki, de tudtam, hogyan kontrolláljam, és ezért inkább elzavartam magam mellől. Egyelőre rá sem volt szükségem, ahogy Dorothy nélkül is meglettem volna rövidebb ideig. Olykor muszáj volt elvonulnom a tömeg elől, az emberek elől. Szükségem volt a magányra, jobban, mint bármikor. - Maga nem szörny. Hisz abban, hogy vannak dolgok, amik megjavíthatók, annak ellenére, hogy soha nem voltak épek - felálltam, és csendesen az egyik komódhoz sétáltam, majd kihúztam a felső fiókot, amiből kivettem egy tárgyat, melyet nem láthatott, mert háttal álltam neki. Végül magam mellé ejtve a kezem, visszasétáltam hozzá, és leültem, közelebb ülve hozzá, és megmutattam neki azt, amit a fiókból kivettem. A törött tükör, az első vitánk, mely tettlegességig fajult. - És ezeket a dolgokat már soha nem lehet megjavítani, hiszen mindig is hiányzott belőlük valami - a tükör felett húztam el a kezem, és a repedések eltűntek, de mégis maradt egy üres ék alakú rész a tükör közepétől az egyik sarkáig. - Hiába bármi, pótolhatjuk is másik darabbal, de soha nem lesz olyan, amilyennek szeretnénk - valahol magamról is beszéltem, szavaim mögött jelentés volt, olyan, melyet talán most még nem érthetett. - És olykor ezt a legnehezebb elfogadni - végül felé nyújtottam a tükröt, megnézheti, ha akarja, elveheti a kezemből. Én csupán szemléltetni akartam azt, hogy engem nem érdemes jónak látni, vagy többnek, mint amit a felszínen érzékelhetett. Talán ez volt az utolsó alkalom, amikor így beszélhettem vele. - Olykor hiába minden próbálkozásunk, és tiltakozásunk, harcunk és kitartásunk, egy idő után ezek eltűnnek, és elvesztegetett évekké válnak majd. Ne akarjon egy olyan embert megmenteni, akit nem lehet. Én nem vagyok se jó, se kedves. Ennek ellenére folytathatom a taníttatását, ha akarja, és képes megadni nekem a teret, a magányt, amikor szükséges. Sokkal könnyebb lenne magának is - szavaim halkak voltak, ridegek, és mégis oly tiszták. Végül úgy döntöttem, hogy felé fordulok, és egy pillanatra összeért a térdünk, nem húztam el, csak figyeltem az arcát, és a vonásait. Mondani akartam neki valamit, igazából túl sok mindent is. Éreztem, hogy hiába vagyok rideg, és elutasító, belül mást éreztem. És ezt el kellett felejtenem. Így pár pillanatnyi hallgatás után elfordítottam a fejem, ismét felálltam, most viszont a konyha felé vettem az irányt. Az egyik szekrényben mindig apró fiolák voltak megtöltve, jelzésekkel, melyeket csak én érthettem. Dorothy még nem állt azon a szinten, hogy beavassam a bájitalok készítésébe. De ezen kívül rengeteg összetevő pihent, felismerhetetlenek, amiket szintén kevesen láthattak eddig. Most mégis pontosan tudtam, mit akarok, és elvettem egy barna üvegcsét, majd visszaindultam Dorothy felé. Ismét leültem hozzá, miközben egy részem fáradtabb volt mindennél, és azt éreztem, hogy képtelen leszek elvenni az emlékeit. Mégis átnyújtottam a fiolát, melyben a főzet volt, mely fájdalommentessé tette az eljövendőt. - A döntés mindig a mi kezünkben van, ahogy most a magáéba helyezem. Nem tartom vissza tőle, ha így könnyebb lesz - valahogy túl árulkodó szavak hagyták el ajkaim, hiába a ridegség, jelezte a közelgő nehezebb időket. Túl sokáig volt béke az életemben, túl sokáig voltam egy helyben, mert megszerettem a várost, amit még akkor se hagynék el, ha kényszerítenének. De most a döntést neki kellett meghoznia, és én már tudom, hogy engedni fogom, bármit is akar. Ezért mélyen a szemébe néztem, ha hagyja, tartottam a szemkontaktust. Talán korábbi szavaimból megértette, hogy nem én vagyok az, akit keresett, hogy felesleges olyan álmokat kergetnie, amik soha nem válnak valóra, és egy nap majd letesz arról, hogy engem megváltson.
Nem tudtam, hogy mit akartam. Berezeltem. Most, hogy egyre közeledtünk a bájital elkészültéhez, elkezdtem izgulni. Pont, mint a vizsgák előtt. Sőt, ez más volt, ez sokkal erősebb gyomorgörcsöt eredményezett, és a tenyerem is a kelleténél jóval többet izzadott. Nem akartam. Vagy mégis? Fogalmam sem volt! Elkezdtem kételkedni a döntésemben, s ahogy ez az ártatlannak tűnő gondolat egy röpke másodperc alatt áthaladt fejemen, egy pusztító vihart vont maga után, felkavarva mindent. Innen már nem volt visszaút. Mert nem tudtam, hogy mit akartam. Be akartam venni a bájitalt, el akartam őt felejteni, de mégsem akartam megtenni. Egyáltalán volt ennek értelme, vagy csak zagyvaságokat gondolok, mint az esetek 99,99%-ában? Nem tudom, ezt se tudom! Mindegy. Majd kitalálom, hogy mi lesz, mindig találok egy kibúvót, addig is ügyelnem kell arra, hogy arcom ne tükrözze mostani felkavart állapotomat. Kíváncsi volnék a véleményére, hogy Ő mit szeretne. Vajon jobban örülne, ha egyszerűen eltűnnék az életéből? Vagy szeretné, ha továbbá is részese lennék? Kár, hogy nem szokta kinyilvánítani az érzelmeit, nála jobban bezárt emberrel még soha az életben nem találkoztam. Vajon miken mehetett keresztül? Milyen múltja lehetett, amiért így eltaszítja magától az embereket? De minek is agyalok ezeken? Egy senki vagyok a szemében, csakis a tanítványa, és egyben az alkalmazottja vagyok. Nem vagyok a barátja, akkor se lenne jogosultságom ilyesmiket kérdezni tőle. Én sem szívesen beszélek a múltamról, gondolom okkal hallgatja el őket. Melléérve hallgattam válaszát. Cseppet sem lepődtem meg, azon amit mondott. Sosem fogja velem megosztani a gondolatait. De helyette elérte, hogy jobban belegondoljak az egészbe. Mondjuk így is eléggé össze voltam zavarodva, és Dr. Silverston szavaitól csak még jobban így éreztem. Igaza volt. Mielőtt megismertem volna őt, már akkor is tudtam, hogy különleges vagyok, hogy más vagyok, mint a többi ember. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, de egész kiskoromtól fogva sejtettem, hogy én többre vagyok képes. És most nem a kiemelkedő tanulmányi átlagomra gondoltam. Akkoriban még nem tudtam megmagyarázni, de amióta beavatott mivoltomba, azóta tudom, hogy azt a kapcsolatot éreztem a természettel, amiről most beszélt nekem. Ez velem született. Mindig is velem volt, ahogyan mindig is velem lesz. Boszorkánynak születtem, és ezt tényleg nem tudja semmi és senki sem elfeledtetni velem. Szóra nyitottam a számat, de gyorsan becsuktam. Nem tudtam mit mondani neki, mert még magamban sem tisztáztam a döntésemet. Időt nem szeretnék tőle kérni, mert előbb vagy utóbb úgyis meggondolnám magam. Csakis két lehetőség közül választhatok: vagy beveszem azt az átkozott bájitalt, vagy egy örök életre elfelejtem ezt a szót, és soha többé nem fogom felhozni. Nagy lépés. Mindkettőnek meg van a saját előnye és hátránya. Ha a szívemre hallgatnék, már rég meg lenne a döntésem, csak sajnos nem mindig hagyatkozhatok az érzelmeimre, a rációnak, az észnek is hagynom kell helyet. Az eszem pedig teljesen mást diktált, mint a szívem. Kérdése belém fagyasztotta a szót, s gyorsan elpirultam. Húú.. ez teljesen váratlanul ért, erre egyáltalán nem számítottam. - Ööö...én..mármint..igazából.. - dadogtam, s nem bírtam egy ép mondatot összerakni. Ujjaimat magam előtt összefontam, majd elkezdtem tördelni őket. Mindig ezt teszem, ha ideges vagyok, és most eléggé az voltam. Mégis mit kéne rá felelnem? Várjunk csak... Érzelmek! Érdeklődik, annak ellenére, hogy hangja mégis oly ridegen hangzik. Tudtam, hogy valami más volt. Ezért is ért egy hideg zuhanyként kérdése, mert nem ezt szoktam meg tőle. Kifújva a levegőt, lassan közelítettem felé, majd helyet foglaltam a kanapén. Persze tartottam a tisztes távolságot, nem akartam rátelepedni. Ki kell használnom ezt a helyzetet, hátha végre elkezd megnyílni előttem. - Miért érdekli Önt ennyire? Nem vesztene semmit sem, mármint tudna találni egy újabb takarítónőt. És több ideje lenne, ha már nem kellene engem tanítania... - halkultam el a mondatom végére, s egy mély levegőt vettem, mert még közel sem akartam leállni. Ritka alkalmak egyike, hogy így beszélgethetünk a másikkal, egy kezemen össze tudnám számolni az eddigi alkalmakat. Nem lehetek makacs, nem duzzoghatok, mert ha ezt most elszalasztom, akkor ki tudja, hogy mikor adódik egy ilyen lehetőség, mint a mostani. - De igazából már én sem tudom, hogy mit szeretnék. Igaza volt - "mint mindig" ~ tettem hozzá magamban -, sosem tudnám elfelejteni ezt a kapcsolatot, ami köztem és a természet közt van. Azok után főleg nem, hogy mennyit értem el az elmúlt hónapokban. Eleinte egy szörnyként tekintettem magamra, amikor idegességemben meggyulladt egy-egy gyertya, rettegtem magamtól, nem értettem, hogy mi történik velem. Nem akarok ismét visszakerülni abba a burokba. Én... nem akarom ezt... - ráztam meg a fejemet, kimondva a véleményemet. Nem akartam bevenni a bájitalt, nem akarom elfelejteni, hogy ki is vagyok valójában. Egy esélyt kaptam a természettől, mások ölnének azért, ami voltam, nem dobhatom ezt el csak úgy magamtól.
S ismét a szív aratott győzelmet az ész felett.
Dr. William B. Silverston
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
191
► Total posts :
306
WICKED WARLOCK ℘
Tárgy: Re: Nappali Hétf. Szept. 21, 2015 7:37 am
Dorothy & Silver
I needed you, and you’ve broken me
Valahol ő volt az önző. Hiszen visszaélt azzal, amit tudok, visszaélt a képességeimmel, és felejteni akart. Igen az volt, hiszen nem érdekelte, mi történik azután, mit von maga után ez az egész, nem érdekelték a következmények, csak akart valamit, amit szerinte megadhatok, és meg is teszem. Mert, ahogy őt sem, úgy engem sem érdekel tovább az, hogy mi lesz azután. Hogy mit von maga után az, hogy rövid időn belül már a második ilyen bájitalt issza majd meg. Mert nem akarom, hogy azt tegye, amit eddig. Jobban örülnék, ha úgy tenne, ahogy én, és rájönne, hogy nincs bennem képesség szeretni, és nem fogom kimutatni azt, amire képtelen vagyok. Tehetne ő is így. Tehetne úgy, mintha nem érezne, mintha nem is létezett volna soha a felém irányuló vonzalma, ami gondolatban kimondva is nevetséges, hiszen a köztünk lévő korkülönbség az egyik ok csupán, ami miatt ép ésszel végiggondolva nem jöhet létre semmiféle kapcsolat, és akkor még a többiről nem is beszéltünk. A kettőnk közötti különbségek áthidalhatatlanok, így az érzése nem lehet más, csupán rajongás, és ezért nem érdemes elfelejtenie mindent, amit ez idő alatt még tudott. De én nem győzködhetem, hiszen nem az én tisztem. Az ő önző döntése, én inkább megküzdök vele önmagamban, hiszen senki nem tud róla, hogy valamiféle apró érzés életre kelt bennem. Nem hagyom, hogy lássák, és ezért is vagyok egyedül. A magány jó dolog. Nem késztet ostobaságokra, nem tesz veled különös és kiszámíthatatlan dolgokat. Ha magányos vagy, nem lesz gyengepontod sem, mert senki más nem fontos, csak önnön magunk. - Nem szeretem, ha gyerekesen megsértődik egy olyan alapigazságon, melyet nem sértő szándékkal mondtam - magázom vissza őt végül, ha már ő is visszavette ezt a formát. Akkor nincs jogom tegezni őt, akkor feleslegesen törtem magam. Csak lehajtom a fejem, beszéd közben fel se pillantok, csak akkor, mikor befejezem a mondandómat. Figyelem, ahogy a kávékért megy, majdfelém nyújtja az enyémet, é pedig elvéve, belekortyolok.
Mély levegőt véve olvasom a lapon lévő szöveget, miközben egy pillanatra kikapcsolok. Ő még nem tudja, hogy kész vagyok régen a bájitallal, ahogy az igét is fejből tudom, nem is kell tudnia. Ha ő lehet önző, akkor én is megtehetem ugyanezt, sőt meg is teszem, és addig tartom az emlékei közt, ameddig tudom. Megszoktam, hogy a közelemben van, és tulajdonképpen ő volt az, aki hallgatózott, aki félreértett dolgokat, én pedig nem fogok magyarázkodni. Hagyom a hitben, hogy örökre le akartam őt passzolni Lukasnak. A gondolat meg volt a fejemben, de csak abban a percben és az adott pillanatban, de csak időszakos lett volna. Viszont, ha volt annyi esze, hogy hallgatózzon, akkor annyi esze is lehetett volna, hogy az elejétől teszi, vagy a szavakat is értelmezi, így nem az én dolgom felvilágosítani őt. - Nem jön semmilyen rész. Tudja, nem vagyok az a győzködős fajta, ahogy magyarázkodni se tisztem - hangom eleinte gúnyos, de végül eme apró érzet is elillan belőle, és nem marad más, csak a jól megszokott énem. A rideg, és távolságtartó, ha már úgy is visszatértünk a hivatalos beszélgetési formára. - Nem fogom meggyőzni arról, hogy ne dobja el azt, ami a szerves része önnek, mert majd meg fogja érezni az űrt, amit maga után hagy, bár nem fog rá emlékezni, ahogy ezt a mondatot is elfelejti majd - felnézek rá. Talán a szokottnál hevesebb vagyok, de tudnia kell, hogy nekem a boszorkányság az éltető elemem. Olyan nekem, mint ahogy más levegőt vesz. Úgy használok mágiát, hogy olykor fel se tűnik, és pontosan ugyanolyan létszükséglet számomra, mint másnak a többi testrésze. Vagy az ereiben csordogáló vére. Hiszen anélkül nem élhet senki. Ahogy boszorkány sem élhet az ereje nélkül. - Ha azt kérdezte volna, én megtenném-e fordított esetben, a válaszom nem. Nem tenném meg, nem dobnám el az erőmet, azt a kapcsolatot a természettel, ami különleges, amit nem érthetnek meg a halandók. Nem tudnám megszokni, hogy minden olyan üres. Ezt az érzést egy felejtő bűbáj, vagy emlékmódosítás se törölheti el. Ez annál sokkal erősebb - vajon ezzel lebeszélni akarom? Nem. A hangom sem erről árulkodik, csupán teszem, amit teszek, és mondom, amit mondok. Ami a véleményem. Mindig kimondom, kíméletlenül, nyersen, és ezt ő nagyon jól tudja. Nem egyszer hallotta már, de utoljára fogja. Természetesen ezt sajnálom, hiszen lassan olyanná vált számomra, mintha mindig is itt lett volna, és olyan dolgokat ért el bennem, amit nem akartam elfelejteni, vagy szertefoszlani hagyni, de meg fog történni, és ezt elfogadom. Ahogy a döntését is. - Csupán azt nem értem, ha én képes vagyok elfogadni a döntését, miszerint mindent felejtene és eldobna, akkor fordított esetben miért nincs így? Ha én vagyok a tanára, akit tisztel, és nagyra becsül, akkor miért nem jár nekem az a lehetőség, melyben elfogadja a döntésemet, és nem akarja megmásítani? - felnézek rá. Kénytelen vagyok feltenni a kérdést, mert tudnom kell, ameddig emlékszik. Mert én elfogadtam, hogy ő így akarja eldobni az emlékeit önmagától, beletörődtem, és nem erőszakoskodtam, hogy ne tegye. Ő viszont nem hagyott nekem teret, csak erőszakosan próbált rávenni valamire, amit nem akartam. Vajon érti, mire gondolok? Vajon tudja, mire értettem a szavaimat? Tudnia kell, hiszen pontosan emiatt van most itt. Pontosan emiatt teszem fel a kérdést, melyet talán normális esetben is feltennék, de most csak ez az utolsó esélyem őszinte választ kapni, természetesen megeshet, hogy nem kapok. Hiszen a kérdésem jogos, és igazságra vágyik, és ha ezen még nem gondolkodott, azon, hogy önző volt akkor most éppen itt az ideje, ameddig a kávémmal a kezemben dőlök hátra a kanapén, hogy őt figyelve várjam válaszát hűvös tekintettel.
Az óra hangos ketyegésével jelezte az idő múlását. Teltek a másodpercek, a percek, és minden egyes halk kattanással közelebb kerültem a bájital megivásához, avagy a felejtéshez. Kettős érzelmek tomboltak bennem, hisz nagy részben akartam én ezt, mert önző módon csakis magamra gondoltam, és azt vettem figyelembe, hogy nekem mi lenne a legjobb. De sajnos ott volt az a halk hang bennem, aki szüntelenül próbált meggyőzni. Még lenne időm hátrálni, hisz még kész se volt a bájital, egyszerűen meg kellene szólalnom, leállítanom Dr. Silverstont. De nem akartam. És nem is fogom ezt tenni. Így is több órányi munkát fektethetett bele, az arcáról áradtak a fáradság jelei, de ez csupán kis mennyiségben befolyásolta a döntésemet. Mégse voltam annyira önző, igaz kettőnk közül csakis az én emlékeim fognak eltűnni, de ezáltal neki is könnyebbé teszem az életét. Többé már nem leszek láb alatt, nem kell rám pazarolnia drága idejét, és nem kell átadni a taníttatásomat Lukasnak. Igen, az utóbbi egy elég nagy sebet ejtett a szívemen. Őszintén szólva belefáradtam én ebbe az egészbe. Próbáltam előcsalogatni a férfit belőle, de ha nem vevő rá, akkor minek teperjek tovább? Nem szeretnék újabb és újabb pofonokat kapni az élettől. Ráadásul a folyamatos hangulatingadozásaitól égnek áll a hajam. Mit meg nem adnék azért, ha ismét olyan lenne hozzám, mint a pincében. Lehet, hogy egy halálközeli állapot kellett hozzá, de sikerült igaz egy pár másodpercre is, de egy teljesen más oldalát megismernem. De attól a férfitól még akkor búcsút kellett intenem, a szokásos rideg, kimért, határozott stílusát mutatja nekem azóta is. - Ó tényleg, a kávék! - fordítottam neki hátat, és gyors a konyhában megcsináltam a kávéját, az enyémmel együtt, majd óvatosan az asztalra helyeztem őket. Vagyis csak az övét, az enyémet rögtön a kezeim közé vettem, mert egyrészt melegített, másrészt a fahéj kellemes illata csiklandozta az orromat. Mindig teszek egy kicsit a kávémba, lehet, hogy furán hangzik, de én így szerettem. - Nem, nincs akkora erőm, de ezt már Ön is tudta - morogtam - Inkább meg se szólalok, úgyis csak felesleges dolgok hagyják el a számat - megszakítottam a szemkontaktust, majd a kanapén helyeztem magamat kényelembe. Egy vonalba préseltem ajkaimat, és próbáltam kiverni fejemből a sértő szavait. Tökéletesen értett ahhoz, hogy hogyan kell a másik lelkébe tiporni. Csak fejezze már be a bájitalt, és aztán essünk túl rajta, méghozzá gyorsan. Utána nem kell már többé szarul éreznem magam miatta. Alapból nem volt sok önbizalmam, de az a kicsi is, ami volt, porrá zúzta. A hónapok alatt eddig egyszer, netalán kétszer mondott valami dicsérethez hasonlító szöveget. Mondjuk, ez az ő módszere, nem szidhatom, mert hasznos volt, hisz elég szépen fejlődtem, ahhoz képest, hogy honnan kezdtem el. Eleinte nem bírtam kordában tartani az érzelmeimet, mostanra meg már sikerült azt is elsajátítanom. De most mégis arra készülök, hogy eldobjam magamtól a mágiát. Elkap a rossz érzés, de jól tudom, hogy amint végzünk a mai nappal, egy pillanatra sem fogok emlékezni arra, hogy én valaha is egy boszorkány voltam. Úgy volt, hogy nem szólalok meg, így akartam volna őt "büntetni" az előző beszólása miatt, de végül is nem bírtam betartani az ígéretemet. A csend túl gyorsan telepedett le ránk, és kezdtem már kellemetlenül érezni magamat. - Így igaz, mindent el szeretnék felejteni - helyeztem el a bögrét az előttem lévő asztalon. Még csak bele sem kortyoltam, a szemem kívánta, de a gyomrom egyáltalán nem. - És most az a rész jön, hogy elmondja mekkora hülyeséget készülök csinálni? Sőt.. inkább mondja el a véleményét, kíváncsi vagyok rá - pattantam fel a helyemről, majd egy tisztességes távolságban megálltam tőle. Nem akartam megzavarni munkája közben, igaz a folyamatos csevegésemmel pont, hogy eltereltem a figyelmét. Nem vallottam be magamnak, de tudat alatt ez volt a célom, mert így még tovább emlékezhetek rá. Hisz az idő vészesen gyorsan múlik.
Dr. William B. Silverston
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
191
► Total posts :
306
WICKED WARLOCK ℘
Tárgy: Re: Nappali Vas. Szept. 20, 2015 7:49 pm
Dorothy & Silver
I needed you, and you’ve broken me
Nem készültem fel arra, ami mellette feléledt bennem. Nem készültem fel arra, hogy képes lesz a bőröm alá férkőzve gyengévé tenni, nem készültem fel arra, hogy majd ő akar lenni a két lábon járó lelkiismeretem, és végül arra se készültem fel, hogy hiányozni fog, ha nem lesz mellettem, vagy eszembe jut, mikor nincs mellettem. Hogy a parfümje az orromba égett, mintha nem éreznék más illatot, és titokban vágytam arra, hogy valaki lássa bennem a jót, de ez nem az az idő, és nem az a hely, hogy ennek engedhessek. Most nem, vagyis még nem. Így el kell felejtenie, és talán egy nap majd visszakaphatja az emlékeit, de remélem, hogy mikor az a nap eljön majd, addigra saját családja lesz, és gyermekei, egy férfi, aki igazán szeretni tudja, aki mellett nincs halálra ítélve, mert mellettem csak ez várja. Halál, és semmi más. Melissa is meghalt, Noah is végül az életét vesztette. Őrá se várna más sors, és én nem tudnám megadni neki azt, amit gondol, hogy megadhatok neki. Nem vagyok érzelmes típus, számomra a szerelem gyengeség, és annak bármilyen más formája is, a szeretet, vagy a kötődés. Nincs szükségem rá, mert csak mélybe taszít, bizonytalanná tesz, és sebezhetővé. Ezért meg kell tennem azt, amire készülök, el kell felejtenie mindent, mert ez az egész kettőnk között, a tanítása nem működhet többé. Ahogy a munkakapcsolatunkra is rányomja a bélyegét, és bőven elég lesz, hogy csupán én fogok emlékezni, mert én nem akarok elfelejteni semmit. Hiszen ez a bűbáj következményekkel jár, és azzal, ha valamit elfelejtek, akár húzhat maga után mást, egy ige apró részletét, vagy egy átokét, esetleg olyan információkat veszthetnék el, amire szükségem lenne a későbbiekben. Majd úgy is elfelejtem az érzést, elhalványul, elkopik, végül semmivé foszlik, csak egy emlékfoszlánnyá lesz, mely talán meg se történt, soha. Egyszer elhalványul majd, és akkor végre ismét önmagam leszek majd, és ebben segít ez a bájital, melyet be kell vennie, hogy irányítsam az emlékeit. Pont elég lesz, ha onnantól teszem, mikor odajött hozzám, hogy aláírjam a könyvét, viszont ahhoz sokáig kell visszamenni. Az emlékek módosítása nehéz folyamat, kimondani könnyebb, de átélni legalább oly nehéz, min végrehajtani. Nem tudom, hogy képes leszek rá, vagy sem. Hiszen egész éjjel egy percet se aludtam, elszaladt mellettem, mintha nem is lett volna, én pedig még nem érzem a fáradtságot, hiába ül ki arcomra, és hiába látható a meggyötörtség.
Ezt akarom leplezni, de kevés sikerrel. Van egy pont, mikor már külső nyomai vannak az éjszakázásoknak, és én nem arról vagyok híres, hogy jól alszom. De hozzám nőtt, és furcsa lenne, ha mágia nélkül könnyen el tudnék aludni. - Csak egy fél kávéskanálnyi nádcukrot - pillantok fel a varázskönyvből, majd visszafordulok a tárgyhoz. Mintha itt se lenne, úgy teszek, mint mindig, de valahol mégis érdekel. Csak ő nem láthatja soha. Főleg most, mikor úgy érzem, minden ellenem esküdött, mintha nem látnám azt a bizonyos fényt az alagút végén, mely kivezet a szabadba. Nem érzem biztosnak magam, és az erőmet se, nem adhatom fel a kutatást. Tovább kell keresnem, mert olykor minden sarkon ellenséget látok, és valahol igazam is van, hiszen az a Brandon, és a barátnője is itt van a városban, akkor ennek fényében bárki rájöhet, hogy itt vagyok. Nem mintha félnék, hiszen soha nem félek, mégis úgy érzem, hogy most jobban oda kell figyelnem. Jobban biztosra kell mennem, és ez jellemzett mindig is. Ezért egyedül kell lennem, ezért... De ezt ő nem értheti meg. - Segíteni nem hiszem, hogy tudsz. Hacsak nincs akkora erőd, mint Silas-nak, vagy nem ismersz ősi igéket, akkor minden bizonnyal a kérdésed felesleges - pillantok fel rá hirtelen, miközben az arcát fürkészem. Lehet, hogy a válaszom nyers, arcomról most mégse ridegség, hanem inkább fáradtság tükröződik, mint aki kezd kifutni az időből. Valahol tényleg így van. Vajon mennyi időm lehet még így? Kapcsolódva a boszorkányokhoz, miközben a határokat feszegetem? Mennyi időm lehet még, ameddig magamba szívhatom az erejüket, mielőtt meghalnak? Hiszen őket jobban megviseli, mint engem, védekezni se tudnak ellene. Nem, nem sajnálom őket, mert nem érzek irántuk semmit, pusztán a beleölt energiát és időt sajnálnám, amelyet elvesztegettem ezzel az egésszel, a felesleges utakkal, a kutatómunkával. - Szóval az erődet is el akarod veszíteni és felejteni a létezését is - pillantok el a csípője mellett a konyha felé, ahol a kávékat hagyta. Nem kérdezem, csak szórakozottan állapítom meg, mintha elfelejtettem volna, mit beszéltünk meg. Talán valahol meg is történt, nem vagyok éppen a legjobb formámban, és ez sajnos látszik is, és ezt akartam elkerülni. Hogy sebezhetőnek lásson bárki, az számomra felér egy öngyilkossági kísérlettel, mert én nem lehetek sebezhető, se gyenge. Nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust se most, se a jövőben...
Lehet, hogy gyerekesen viselkedtem, annak ellenére, hogy bizonyos esetekben messze lekörözöm a korosztályomat. Nos, ez nem egy olyan eset volt. Makacs voltam, és undok. Rossz tulajdonságok. Ezerszer mondták már nekem azt, hogy azért viselkedek így, mert egyke vagyok, és ezért a szüleim teljes mértékben elkényeztettek engem. De ha tudnák az igazat, nem vélekednének így. Míg apukámmal a viszony a jónál megragadt, addig anyámmal egészen más volt a helyzet. Neki semmi sem volt jó, mert más voltam. Nem akartam az ő nyomdokaiba lépni, és ez nagyon frusztrálta őt. A tökéletes kislánya mégsem volt olyan tökéletes, gondolom az zavarta leginkább, hogy végre valaki fel mert ellene lépni. Nagy tekintélyt parancsolt magának, apámat teljesen az ujjai köré csavarta, ahogyan mindenki mást is, akivel csak szóba elegyedett. Ezt a tulajdonságát nem sikerült örökölnöm, ugyanolyan behúzódó és csöndes típus vagyok, mint édesapám. De elég a családról, nem azért hagytam őket el, hogy naphosszakat merengjek rajtuk.. Türelmetlen voltam a várakozás alatt, természetesen nem vettem figyelembe, hogy elsősorban én voltam az, aki elkésett. Szerencsére nem kellett sokat várakoznom, épphogy megvizsgáltam tökéletesre festett bordó körmeimet, mikor a tanárom ajtót nyitott nekem. Az előszobában letettem a kabátomat, a táskámmal együtt, majd miután ezzel végeztem beléptem a nappaliba. Rumli volt, mármint megszoktam a rendet, és ha Dr. Silverstonon nem lenne teljesen más ruha, azt hinném, hogy tegnap este óta megállt itt az idő. Hangja fáradt volt, mint akit megviselt a varázsige előállítása. Tudom, nem kis dolgot kértem tőle, de ebből ő is hasznot húzhat. Az ilyen emberekkel, csak így lehet tárgyalni, bele se ment volna, ha nem származna belőle előny. Márpedig igen: megszabadulhat tőlem. Egyszer, s mindenkorra. Ki akartam csattanni, de csukva tartottam a számat. Ma egészen máshogy festett, szerintem eddig még nem is láttam így. Nagyon fáradtnak tűnt, szavai halkak voltak, mégis határozottak. Nagy nehezen eltemettem a bennem kitörni vágyó vadállatot, és engedelmeskedtem. - Természetesen, mindjárt nekilátok - feleltem halkan, és a konyhába léptem, de így is láttam őt. A kávénál maradtam, mert egyrészt hátha sikerül némi életet lehelnem belé vele, másrészt sokkal jobban szerettem a kávét. De elsősorban miatta választottam. Hihetetlen, hogy milyen nagy hatással van rám a határom, hisz egyik percben még dühöngeni, üvölteni volt kedvem, de ahogy megláttam őt.. ilyen kimerülten, az aggódás vette át a düh helyett az irányítást. Nem akartam érzelmeket táplálni iránta, de mégis megtörtént. Időközben lefőztem a kávét, és két bögrét elővettem az adott szekrényből. Egész otthonosan mozogtam a lakásában, az elmúlt pár hónapban mégis én voltam az, aki eme szekrényekből mindent kipakolt, áttörölt és visszahelyezett. - Mit tegyek a kávéjába? Tejet, cukrot..? - léptem hozzá közelebb, a konyhában felejtve a bögréket, s a hátam mögött összekulcsoltam az ujjaimat. Kíváncsian a grimoire-ra tekintettem, majd Dr. Silverston arcát kezdtem el fürkészni. - Esetleg valamiben tudnék segíteni, mert most még emlékszem arra, hogy boszorkány vagyok - vontam meg a vállamat, és zavaromban elnevettem magam. Na jó ez béna poén volt. De igazam volt. Holnap reggel remélhetőleg úgy fogok ébredni, hogy erről az életről fogalmam sem volt. Mindent magam mögött hagyok, újra kezdhetem elölről. Csak így van lehetőségem egy normális élethez.
Dr. William B. Silverston
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
191
► Total posts :
306
WICKED WARLOCK ℘
Tárgy: Re: Nappali Hétf. Szept. 07, 2015 8:14 am
Dorothy & Silver
I needed you, and you’ve broken me
Nem tudom, mi lenne a helyes döntés, ameddig hagyom, hogy az érzelmeim gúnyt űzve belőlem zavarjanak össze engem. Nem tudom, mit kellene tennem, ameddig ő itt van, a közelemben, és érzem őt. Mintha eggyé olvadtunk volna, mintha mindig is így lett volna. Nem értem, hogy miért, hiszen ő alig... Mennyi idős is ő? Fogalmam sincs, ahogy semmi mást nem tudok róla azon kívül, ami nyilvánvaló. Ő érez irántam, én pedig elfedem, mert ezt akarom tenni, mert nem érezhet irántam. Nem láthatja, hogy valamit felélesztett bennem, valamit, amit eddig halottnak hittem. Épp ezért ellököm, mert nem akarom, hogy baja essen azért, mert érez irántam, és ezt én viszonoznám. Ezért csakis azt kell tudnia, amit az arcomon lát, még akkor is, ha nem tagadtam le az érzéseimet. Mert az arcom rideg, és a fejemet elfordítva inkább az ablakon túli tájat figyelem, ne lásson belém, ne érezzen semmit, amit nem kellene. El kell nyomnia, vagy elfelejtenie. Örökre. Ahogy majd én is el fogom, csak én bájital nélkül. Neki szüksége van rá, mert különben folyamatosan próbál majd megtörni ezzel az egésszel, hogy ő látja bennem a jót, ami nincs ott. Próbálom figyelmen kívül hagyni a ridegségét, és a sértettségét, és elfordulok, az erkély hűvös szellőjét engedem a lakásba, miközben próbálom lehűteni az elmém. Mindent, ami felzaklatott, el kell engednem. Nem nekem való a szeretet, főleg, hogy én képtelen vagyok rá. Csak hátráltat, és nem akarom ezt. Erős akarok maradni, amit csak úgy érhetek el, hogy elengedem azt, ami meg se történt. Ezért nem is figyelem, mikor megy el, mit tesz, vagy mit nem, egy helyben állok, majd egyszer, ahogy lenézek, őt látom, távolodó alakját, én pedig egy pillanat múlva megtörve hunyom le a szemem. Végül hosszas álldogálás után bejöttem, hogy kutassak. Ige után, melyet eltettem, mellyel olyat tehetek, amivel nem lesz szükségem a bájitalra. Legalábbis először megpróbálom azzal, ha pedig nem jön össze, akkor majd jön az ige, ami fájdalmas, és keserves kínokat okoz, hiszen erős elméje van. A konyhapulthoz megyek, még egy italt töltök magamnak, hogy rendezzem a bennem kavargó gondolatokat. Nem akarom, hogy összezavarodjak, hogy valamiből kevesebbet, esetlegesen többet tegyek a készítménybe, mellyel ledöntöm a falakat. Igazából a puszta bájital sosem elég. Bájitallal nem lehet emlékeket elvenni, csupán megkönnyíti a munkám, gyengébbé teszi az elméjét körülvevő erős falakat. Mellyel engem, és mást akarunk kizárni, mely mindenkinél meg van, csupán valakinél nagyon vékony ez a réteg.
Észre se veszem a hajnal közeledtét, észre se veszem az első napsugarakat. Csak akkor, mikor fáradt szemeimet erőszen dörzsölöm, majd az ablak felé indulok, hogy kinézzek a városra, mély levegőt véve próbáljam összeszedni kusza, fáradt gondolataimat. Mert az élet nem áll meg ezzel, a bájital kész, már csak állnia kell, én pedig felteszek egy kávét, mert már aludni nem tudok. Rengeteg a dolgom, túl sok, és nekem minél előbb be kell fejeznem azt, ami ma következik. Elgondolkodom, vajon lesz-e mellékhatás, következmény, hiszen nem is olyan rég itattam meg vele egy adagot, és ez a bájital nem egy tea, hogy ilyen sűrűn lehessen adagolni. Nem ismerem a távolabbi mellékhatását, hiszen jobb esetben egyszer használják az emberek, egyszer felejtenek el valamit, de akkor végleg. Habár ez az ital s megtörhetetlen, ahogy semmi. Mindennek van gyengepontja, egy kiskapu, melyen át minden átok, vagy ige megtörhetővé válik. Pontosan tudom ezt, ahogy azt is, mennyire friss ez a bájital, mennyire új még, nem volt alkalmam kipróbálni, és valahol remek ötletnek tartom, hogy Miss Brown legyen a kísérleti alany, valami mégis kétséggel önt el. Megrázom a fejem, majd lassan kortyolom a kávét, és a szobámban egy újonnan megszerzett grimoire-t viszek ki a nappaliba, ahol a nagyító alá teszem. Mindig mindent alaposan megnézek, és most is ezt teszem. Természetesen hallom Dorothy hangját, és ridegséggel fedem el a kételyeimet, de a fáradtságomat nem tudom ez alá rejteni. - Még a halottak is felébredtek ilyen rikácsolás mellett - mormogom, mikor megjelenik, habár nem tudom, mennyit hallott belőle, de nem mozdulok. Az oldalt figyelem, ahol a cirkalmas betűk futnak, nem latin, és nem is francia. Valami keverék, szimbólumok. Ilyennel még nem találkoztam, és képes vagyok kizárni a külvilágot ilyenkor. - Kürtölje világgá, úgy se tudja még a környék, hogy warlock vagyok - látszólag figyelemre se méltatom, de mielőtt megszólalnék, a nyitott ablakok és erkélyajtó felé pillantok. Minden ugyanúgy van, mint tegnap, a ruhámat kivéve, azt minden nap lecserélem, fontos a külső. Szavaim halkak voltak, feddők, és mogorvák. Érződtek benne a fáradtság nyomai. - Ráadásul én még nem állok készen, be kell fejeznem ezt az oldalt, szóval addig, ha megtenné, főzzön egy kávét, vagy teát, vagy csupán várjon csendben... - pillantok fel rá, elszakítva a tekintetem a könyvtől. Soha nem láttam még ilyet, maximum hasonlót, azt hiszem, ha ő megváratott, megtehetem ugyanezt. - Magának sem olyan sürgős, tekintve, hogy tizennyolc percet, és huszonnégy másodpercet késett - valahol élvezem a gúnyosságot, valahol pedig csupán bosszút állok, mert késett. Igen, tudja, hogy nem szeretem, ha késik, legyen az egy sima találkozó, egy óra, vagy munkakezdés. Ezért én se fogok sietni, s így legalább húzhatom az időt, ameddig emlékszik, ameddig nem csak egy diákként dolgozik nálam.
Őrültség az amit műveltem? Talán. Meg fogom-e bánni? Minden bizonnyal igen. De legalább rászántam magam erre a nagy lépésre, végre vettem annyi erőt, hogy konfrontáljam Dr. Silverstont az érzelmeivel kapcsolatban. Én tényleg többet éreztem puszta rajongásnál, még ha ő ezt képtelen is belátni. Ő nem tud a gondolataimban olvasni, fogalma sincs, hogy én mit érzek. Utáltam, amikor belém próbálja sulykolni a saját igazát, lehet, hogy fiatal vagyok és néha igazán naiv, de vannak saját gondolataim, saját döntéseim. Kedvelem őt, jobban mint kellene, és sajnos Lukashoz is elkezdtem vonzódni. De az csak vonzódás, semmi több, soha nem is lesz több, mert az égvilágon nem szeretnék tőle semmit sem. A tegnap este épp elég volt, remélhetőleg hamar el fogom azt felejteni, mert, ha nem.. akkor egy ideig rémálmok fognak kísérteni engem. Inkább csukva tartottam a számat, hiba lenne felvenni a harcot a tanárom ellen, olyan makacs volt. Egyedül saját magában hitt, ha valamiről meg van győződve, hogy az az igazság, akkor ahhoz ragaszkodik is. Ezt tiszteltem benne, de jelenlegi helyzetemben idegesített, mert hazugság volt mindaz, amit mondott. Nem rajongtam érte, ez nem fog csak úgy magától elmúlni. Maximum az idő fog már csak rajtam segíteni, ha (!) egy átlagos ember lennék, de szerencsére nem. Boszorkány vagyok, ahogyan a tanárom is, és az ő segítségével képes leszek elfelejteni őt. Nem véglegesen, hisz még mindig takarítani fogok nála, de minden másról az emlékeim törölve lesznek. Így lesz a legjobb. Legalább is remélem. Csak működjön a varázsital.. Mikor elhúzta kezét, gyorsan összefontam a sajátomat magam előtt. Elutasított. Nem kaptam egyértelmű választ a kérdésemre, de mégis mit vártam tőle? Hogy kitárja szívét, lelkét? Az nem vallana rá. Ellök magától, nem hagyja, hogy ledöntsem a köré épített falakat, helyette begubódzik. Hát legyen. Az ő döntése. - Rendben, köszönöm szépen Dr. Silverston - feleltem ridegen, és egy kicsit sértődötten, majd visszamentem a szobájába, ahol felvettem a takarításhoz használt kellékeket, majd a nappalin át távoztam a bejárati ajtón keresztül, anélkül, hogy rápillantottam volna. Szívem szerint mindent otthagytam volna a helyén, de szükségem volt a munkára, míg nem találok egy jobbat. Nem szeretnék örökké a takarításból megélni, ráadásul könnyebb lesz így a jövőbeli énemnek is, nehogy újra feléledjen a láng. Ma estétől belevetem magamat a keresésbe, hogy véglegesen el tudjam őt felejteni.
Már öt perc késésben voltam, mikor beléptem az üzlethelyiségbe. Nem siettem el a készülődést, adtam magamra, laza léptekkel tettem meg azt a negyed órát, ami a boltot választotta el a kollégiumtól. Ma úgysem dolgoztam, nem kellett sietnem, hisz ma úgyis csak a fejemmel fog bütykölni. Remélem, minden jól fog menni, mert nem szeretnék ezekre emlékezni. Csalódás, csalódás tetején. Önzőség tőlem ezt kérni tőle, hisz benne égni fog minden, a vallomásomtól kezdve, a kézfogáson át. Minden. Míg én egy egyszerű bájital segítségével elfelejtem mindezt. De elvileg ő nem érez semmit se, senki iránt, szóval nem is fog ezen rágódni. Igen, ideges voltam, ahogyan nyugtalan is. Utáltam őt, meg magamat is, amiért ehhez a döntéshez jutottunk, de ilyen az élet. Egy elcseszett világban éltünk. Dühöngve sétáltam fel a bejárati ajtóhoz, majd kicsit sem finomkodva elkezdtem kopogni az ajtaján. Nem nyitottam be, csak álltam, a falnak dőlve. - Dr. Silverstoooon! - húztam el egy kicsit a nevét - Készen állok arra, hogy elvegye az emlékeimet - véletlenül lemagáztam, de magasról tettem az egészre, hisz percek múlva visszatér majd a formaiság, és csak a munkáltató-alkalmazott viszony marad meg. De az is csak egy ideig. Utána örökre búcsút inthetek neki, és ennek az egésznek.
Dr. William B. Silverston
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
191
► Total posts :
306
WICKED WARLOCK ℘
Tárgy: Re: Nappali Vas. Aug. 23, 2015 8:05 am
Dorothy & Silver
I needed you, and you’ve broken me
Bár képes lettem volna sokkal előbb azzal foglalkozni, hogy megszabaduljak mindentől, ami emberivé tesz, minden érzéstől, amitől a vámpírok egyetlen pillanat alatt képesek megszabadulni. Olyan könnyen dobják el az emberségüket, minden érzésüket egy pillanat alatt, hogy ne érezzék a bűntudatot, a fájdalmat és mindent, ami felfokozottan ég bennük, de erre a boszorkányok képtelenek. Erre csak ők képesek. Ha előbb foglalkoztam volna ezzel, talán egy igével vagy egy bájitallal képes lehetnék kiirtani magamban azt, amitől ilyen kellemetlenül érzem magam. Ami meggátol abban, hogy naggyá váljak. az az apró kis részem, mi még emberré tesz, ami örökké le fog engem korlátozni, vissza fog tartani, és ez a részem megfogható, gyenge és undorodom ettől a részemtől. Jelenleg az egész lényemtől ezt teszem, ha tehetném, szembeköpném a saját tükörképemet. Félek ettől az énemtől, és egyszerre akarok megszabadulni tőle, és beengedni azt, hogy feladjam évtizedek hosszú munkáját. De ezt nem tehetem, így el kell löknöm őt, el kell engednem, mielőtt még közel engedném, mielőtt még bármi olyan történhetne, amire már emlékezni fog. Nem emlékezhet, nem tehetek olyan dolgot, amit elfelejtett, ki tudja, hogy nem hozza-e vissza az emlékeit? Azok nélkül azt hittem, könnyebb lesz, de az érzéseit nem vehetem el. Azokra a mágia nem képes, ahogy halottakat se hozhatunk csak úgy vissza, és elérni se tudjuk, hogy belénk szeressenek. A határok egyszerre tesznek korlátozottá, és emlékeztetnek arra, hogy mi sem vagyunk mindenhatók. Hogy soha nem leszünk képesek mindenre. Az érzéseket nem törölhetjük el. Eme mondat itt él bennem, visszhangzik az elmémben, és gyűlölöm ezt. Arra késztet, hogy találjak egy módot, hogy eltüntessem őket... Örökre.
Nem kapok levegőt, mintha valami elzárná az útját. Rosszul érzem magam el akarom ezt az egészet űzni, és talán igaza van. Nem lehet mellettem úgy, hogy közben tudom, mit érez, és azt is tudom, hogy valamit felélesztett bennem. Valamelyikünknek felejteni kell örökre és az nem én leszek. Nem én, hanem ő. Ő fog mindent elfelejteni rólam, hiszen csakis önmagamat kell kitörölnöm az emlékeiből, azt a három hónapot, melyet mellettem töltött. Én emlékezni fogok minden egyes pillanatra, mígnem egy napon végül az idő, vagy egy bájital mindent elvesz. - Rajongás, amit érzel, ez biztos. Nem szerethetsz valakit, akiben nincs jóság. Rajongás, mert tiszteled, amit letettem az asztalra a nagyvilág előtt és rajongás azért, mert tiszteled a hatalmam. Semmi több nincs mögötte, ami hosszú távú maradhat, hiszen nem vonzódhatsz egyszerre két férfi felé - megcsóválom a fejem, de nem nézek rá. Ezzel magyarázom, ezzel zárom el magam. Ezzel próbálom elhitetni magammal, hogy az érzései felém csupán gyermeki rajongással egyenlők, semmi több. Csak egy fellángolás, hiszen Lukas... Nem kéne ezt éreznem iránta, nem kellene így viszonyulnom. Túlságosan közel engedtem. Látta azt az énem, akit nem szabadott volna, itt rontottam el, de már késő. Túl késő, és nem tudom megmásítani a dolgot. El kell őt engednem örökre, el kell zárnom őt örökre magamtól. Jobban jár, ha nem emlékszik, nem tudják felhasználni, és nem hal meg az önzőségem miatt. - Mert tanítottalak, mert ha meghalsz, nos, csak én ölhetlek meg, hiszen a tanoncom vagy, és a szavak, amiket hallottál, pillanatnyi elmezavar. Talán nem is úgy gondoltam őket, talán csak az idő szépítette meg - érdektelennek tűnök, ahogy megvonom a vállam, de nem nézek rá, egészen addig nem, ameddig meg nem fogja a kezem, ameddig meg nem érzem hűvös ujjaim közt az ő szinte forró ujjait. Lepillantok rá, ahogy várja, hogy döntsek végre, ahogy választ vár. De nem tehetem meg. Erre a kérdésre nincs helyes válasz. Ha igennel felelek, akkor azzal mindent romba döntök, ha nemmel, saját magamnak hazudok, és neki, de ez kegyes hazugság lenne. Elfordítom a fejem az ablak felé. Kintre nézek, a kinti nyugodt tájra, mely nem tud a belső harcomról, mely nem tud arról, hogy kegyetlenül készülök eltaszítani őt. - Miért akarod folyton ezt hinni? Miért akarsz folyton gyengévé tenni? - rántom ki határozottan kezemet az övéből, és hátrálok pár lépést. Oldalt fordulok, hogy a tájat figyeljem, a város házait, melyik évtizedek óta állnak, láttak jót, és rosszat, és elviselték az idő viszontagságait. Olyanok, mint én, mereven és szilárdan állnak ellen a külső behatásoknak. Még mindig nem válaszolok neki, és nem is fogok. Ezt eldöntöttem. Nem kapja meg az áhított választ, le akarom zárni ezt a beszélgetést, így kikerülve őt ismét a konyha felé sétálok. - Holnap dél - eme két szó hagyja el ajkaimat. Egy üveg töményet veszek elő, és egy poharat, melybe egy ujjnyit töltök, és kicsit kortyolok. - Akkorra kész lesz a bájital, és addigra felkészülök az igével - felnézek rá, miközben a kezemben az italt lötykölöm. Néha kortyolok belőle, ezzel lenyugtatva háborgó lelkem. Ez minden bizonnyal egy ideig segít, legalább ameddig el tudok aludni. De reggel úgy is korty ébredek egy újabb rémálom üldözéséből, melyek már évtizedek óta vadásznak rám. Melyek soha nem hagynak békén, ahogy az emberi felem sem...
Bárcsak erősebb lehetnék, s akkor talán nem kellett volna egy ilyen nagy döntéshez folyamodnom. De sajnos nem voltam az. Mindig is gyenge voltam lelkileg, és az idők múlásával nem változott ez meg. Mások olyan könnyen túlteszik magukat egy kapcsolaton, de én képtelen vagyok elfelejteni Dr. Silverstont. A legviccesebb az, hogy soha nem volt semmi köztünk, de olyan nagy hatást gyakorolt rám, amellyel még én sem számoltam az elején. Nem hittem, hogy egy nap majd beleszeretek a tanáromba. Mégis megtörtént, de nem csak miatta szeretném elfelejteni ezt az egészet. Közrejátszott még némileg a félelem is, a haláltól való irtózás, hisz ha ő nem lett volna, akkor már rég halott lennék. Nekem nincs szükségem egy ilyen életre, nem akarok meghalni, ha véletlenül valami balul sülne el. Egyszer túlterhelem magam, és kampec, annyi volt az életemnek. Nem kockáztathatok ennyit. Nem mertem. Nem mondtam semmit sem, mert nem akartam, hogy kitudódjon az érdekes viszonyom Lukasszal. Reméltem, hogy ő sem fogja kikotyogni, mert a fejem égne, ha Dr. Silverston mindezt megtudná. Így továbbra is csak háttal álltam neki, s nagyon örültem, hogy nem látta az arcomat. Mindent le tudna rólam olvasni. Igaz, máskor is egy nyitott könyv vagyok mások számára, de most elég lenne egy pillantást rám vetnie, s egyből tudná az igazságot. Lefeküdtem a tanítványával, aki már ki tudja mióta van mellette.. Szégyen, hisz nem is iránta vágyódtam, de mégis megtettem. Foghattam volna az alkoholra, de nem tettem, mert tudatomnál voltam. Én is belementem, én is ugyanúgy akartam, mint Lukas. És ez a legszörnyűbb az egészben. Az időközben elhullajtott könnyeimet letöröltem az arcomról, s áldtam a jó éget, amiért csakis vízálló szempillaspirált használtam. Más nem volt rajtam, nem volt rá szükségem, hisz úgyis csak dolgoztam. Persze más lenne, ha a munkahelyem egy könyvesboltban lenne.. Akkor sokkal többet adnék a kinézetemre. Kifújtam a levegőt, és egy száznyolcvan fokos fordulatot tettem. Háttal állt nekem, és ahogy beszélt hozzám, úgy közelítettem folyamatosan felé. Igaza volt. Gyáva voltam. De még mennyire. Egy percre sem tagadnám, hisz ahelyett, hogy szembeszállnék az érzelmeimmel, elmenekülök előlük. - Másra vágyom, de az lehetetlen - suttogtam, s mögé értem. Alig egy karnyújtásnyira volt tőlem, de mégis olyan távolinak tűnt. Mondanivalóján értetlenkedtem, alig bírtam hinni a saját füleimnek. - Rajongás? Miről beszélsz? - kérdeztem némileg felháborodottan, és elé sétáltam, hogy a szemeibe tudhassak nézni. Próbáltam valamit kiolvasni belőlük, de nem jutottam előrébb semmivel sem. - Nagyon.. - nyeltem egy nagyot - kedvellek. És úgy gondolom ez az érzés kölcsönös, hisz mi másért töltöttél volna el velem annyi időt? Miért tanítottál volna annyit, miért mentetted meg az életemet? Nem is beszélve arról, amiket mondtál nekem - utaltam ismét a pincés jelenetre. Egy pillanatra se merje nekem azt állítani, hogy mindez csupán illúzió, képzelgés.. Igen is érzett valamit irántam, csak nem merte magának bevallani. Látom rajta.. sőt hallottam is. Azóta nem bírom kiverni hangját a fejemből, mikor mondta, hogy szüksége van rám. - Gyáva vagyok, beismerem, de ugyanúgy te is gyáva vagy, mert nem mersz kockáztatni - néztem rá komolyan, s hirtelen elkapott a déjavú, mintha ez egyszer már megtörtént volna. Egy másodpercre az értetlenkedés jeleit vélhette felfedezni az arcomat, de gyorsan rendeztem a vonásaimat. Biztosan valamikor álmodhattam valami hasonlót. - Kérlek... - néztem rá könyörgően, már-már szánalmasan érezve magamat. - Mond, hogy nem kölcsönösek az érzelmeid, s akkor esküszöm békén hagylak - nyúltam a kezéért, és ujjaimat összefontam az övével. Most vagy soha. Ez az egyetlen egy lehetősége van, s ha nem kér ebből, ha nem hajlandó tenni egy próbát, akkor sajnos nem tehetek mást. El kell őt felejtenem, ezzel a világgal együtt.
Dr. William B. Silverston
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
191
► Total posts :
306
WICKED WARLOCK ℘
Tárgy: Re: Nappali Szomb. Aug. 22, 2015 8:14 pm
Dorothy & Silver
I needed you, and you’ve broken me
Figyelem őt, miközben belül darabokra hullok. Össze kell szednem magam. Elzárom magam, nem engedhetem közel. Többé nem élek ilyen emberi kapcsolatokkal, mint a szerelem. Nincs rá szükségem, nekem bőven elég az, ha erőssé válok, ha többé nem béklyóz az a link, amivel az áldozatokat magamhoz láncolom. Elnyelem az erejüket, és végre szinte teljesen sérthetetlen leszek. Akkor elkezdhetem törni a fejem a továbbiakon. Hiszen Alex Cromwell lopott tőlem, és akkor végre elkezdhetem a bosszúmat irányába, mikor nem inog meg többé az erőm, nem gyengít le. Akkor foglalkozom minden mással. De most mindezek a homályba vésznek, a fájdalom mögé, a mögé a magány mögé, amit áhítok, most mégis csupán sötétséget ígér. Fájdalmas, örökké elemésztőt, mely többé nem enged majd el, melyet, ha magamba fogadok ismét, Dorothy is kevés lesz ahhoz, hogy megmentsen. Akkor már nem lesz képes megérinteni az emberi felem, ha a varázsige sikeres lesz, kiölök magamból minden emberit. Akkor nem fogok szenvedni, és nem fogom érezni azt, amit most. Nem vagyok ura a testemnek, sem a lelkemnek, és borzalmas érzés ez. Pontosan ezért taszítom el őt, hogy végre ne érezzem azt, amit még talán soha. Nem szerethet engem, hiszen bennem nincs szeretnivaló. Semmi. Nem vagyok képes arra, hogy viszonozzam, és nem is akarom. Mégis önmagam gyűlölöm meg, ahogy szavaim nyomán arcára kiül minden, amit érez, amit gondol. Mégis önmagam ellen fordulnék, és megszegném magamnak tett ígéretem, mint egy bolond, pedig oly közel a cél. Erősnek kell lennem, nem inoghatok meg, mikor szinte célba értem már. Az életemben oly sok mindent nélkülöztem már, hogy tudok nélkülük élni, és nincs szükségem rájuk. Nem akarok figyelmetlenné válni többé. Nem lehetek ilyen. Mégis rá kell jönnöm, gyenge vagyok. Egy senki. Aki anyám mellett voltam, azzá váltam most, mikor a legerősebbnek kellene lennem.
Szavai visszarángatnak, és kezem ökölbe rándul. Egy pillanatra felfigyelek a soha nem használt nevem említésén, hogy ismét gyávának nevezve érte el, hogy ajkaimat vékony vonallá préselve, kezemet ökölbe szorítva tartsam vissza a haragom. - Hazugság. Hazudsz, én pedig bíztam benned - oly sokszor mondtam ki eme mondatom, és igyekeztem bízni benne. De amit mond Lukasszal kapcsolatban, nem tudom elhinni. Én láttam az egészet, ahogy szinte egymásba fonódva, mindenről megfeledkezve csókolják egymást, ahogy a külvilág megszűnt körülöttük. De jobb ez így, nem értem, miért tagadja le? Mégis jobb lenne, ha vele lenne, ha őmellette akarna boldog lenni. Talán egy ideig még meg is történne. Talán Lukas meg tud adni neki olyan dolgokat, amit én nem. Amire én soha nem leszek képes. Érzelmek hada támad le alig pár perc leforgása alatt, megszédülök az egésztől, és lehajtom a fejem. Nem nézek rá. Rosszullét ural el, ahogy magamon próbálok meg uralkodni. túl nehéz visszafognom azt, aki vagyok, túl nehéz az önkontroll. A konyhapult felé közeledem, halk lépteim nem árulnak el, és megtámaszkodom a szélében, majd erőt véve magamon a kávém után nyúlok, mintha abban valamiféle erőt találhatnék. Szavai eltaláltak, apró, éles késként hatolnak bőröm alá. Talán igaza van, de nem engedhetem meg magamnak. - Te ezt nem érted, soha nem fogod - rázom meg a fejem, ahogy belekortyolok a keserű löttybe, de nem nézek rá. Hallom szavait, de nem nézem ő, képtelen vagyok rá. Azt akarja... Végül a hátát nézem, és próbálom megfejteni, miért mond ilyeneket, miért akarja elfelejteni azt, ami őszerinte a legjobb dolog az életében. „El akarlak felejteni.” Hangja a fejemben zeng és érzem, ahogy eszembe jut anyám, mikor kijelentette, bár soha ne születtem volna meg. Bár elfelejthetnélek örökre. „El akarlak felejteni.” Dorothy ezzel az egy mondatával egy lavinát indít el, és Melissa jut eszembe, a nő, akit szerettem, szívemmel és lelkemmel, odaadtam volna érte bármit, mégis minden megváltozott, mikor a sokadik vita után a fejemhez vágta, hogy soha nem akar emlékezni rám. Hogy már bánja, hogy megismert. „El akarlak felejteni.” A mondat, melyet sokszor halottam, és ezért dolgoztam azon, hogy könnyedén elfelejtse bárki azt, amit akar, ha túl fájó, ha túl kínzó az az emlék. A mondat, mely egész életemet végigkísérve teljesedik ki, ahogy ő kiejti a szavakat. A szavakat, melyet soha nem akartam tőle hallani. Most mégis megtette, és ezzel összetört. Majd egyszer felállok, és én is elfelejtem ezeket örökre, majd egy nap végre én is elfelejtem az emberségem örökre. - Megteszem - csendül fel hangom gyengén, és rekedten. Nem nézek rá, a velem szemben lévő csendéletet figyelem a falon, melynek kerete most is portalan, mint mindig. Nem kérte, de tényleg megteszem, ha ezt akarja. - Ha el akarod felejteni, ami állítólag a legjobb dolog az életedben, legyen. Ha ez a kérésed ez az, amire vágysz, legyen úgy - nem reagálok a többi szavaira, nem lenne mit. Felesleges lenne húzni az időt húzni a perceket. Nem fogom győzködni, hogy ne akarja ezt, nem fogom megtiltani sem. - De tudd, nem én akarom, nem én akarlak elüldözni magam mellől, csupán te vagy elég gyáva ahhoz, hogy emlékezni akarj, hogy beismerd, mindaz, amit érzel, csupán rajongás, gyermeki képzelgés, mely egy napon eltűnik, és soha nem tér vissza - mintha visszanyertem volna a hangom, beszélek hozzá határozottabban, elfordulva tőle a nappali felé sétálva, hogy ott az erkélyajtón kívüli várost figyeljem. - Nem hagyva maga mögött mást, csak egy rossz érzést, melyet az idő szintén elhomályosít... - szavaimmal is azt bizonyítom, hogy el akarok zárkózni tőle, és nem fordulok felé. Nem akarok ránézni, nem akarok érezni iránta semmit, és azt legfőképp nem akarom, hogy ő ezt lássa rajtam, hogy bennem olvasson, akiben eddig soha senki nem volt képes...
Bárcsak lenne valami kapcsoló, mellyel egyik pillanatról a másikra el tudnám felejteni a tanáromat. Nem akartam tovább szenvedni, önző dolog ilyet mondani, de el akartam felejteni őt. Bárcsak nem emlékeznék mindazokra amiket tett, amiket mondott.. Az apró dolgaival férkőzött bele a szívembe, mondjuk már jóval a megismerkedésünk előtt is rajongtam érte, hisz az ő óráira mindig örömmel jártam be. Mindig is lenyűgözött a széles tudása, hogy mindenről olyan szépen, finoman tudott beszélni. Mindenre volt valami válasza, sosem blokkolt le. Úgy jelent meg előttem, mint valami eszményített férfi, mintha egy görög eposzból lépett volna ki. Először azzal magyaráztam meg érzelmeimet, hogy bizonyára csak nagyra tartottam őt, felnéztem rá, de idővel muszáj volt belátnom, hogy ez nem így volt. És nem is lesz másképp, hacsak valami csoda folytán el nem tűnnek az emlékeim.. De talán nem is csoda kellett hozzá. Nem lepett meg, mikor a fekete mágiát hozta szóba. Tisztán emlékszem, amikor a növényt egy szemvillanás alatt elhervasztotta, akkor tudatosult először bennem, hogy talán nem is olyan jó belülről, mint amilyennek képzeltem. Tényleg nem jó, van benne rossz, de soha egy másodpercre nem állítanám azt, hogy ő egy szörnyeteg. Nem tudom mi történhetett vele a múltban, amiért így viselkedett mindenkivel maga körül, de én próbálok jó hatással lenni rá. Megpróbálom elő csalogatni azt a férfit, akit mélyen eltemetett magában, mert egy "szörnyeteg" nem mondott volna olyan dolgokat lent a pincében. Nem bajlódott volna a megmentésemmel. - Igen, erre valahogy rájöttem magamtól is - mondtam, miközben ujjaimat ropogtattam. Aznap este csakis ezen agyaltam, és végül is rájöttem, hogy nekem meg kellett volna halnom. Nem volt más lehetőségem, egy baleset ért engem, ami elkerülhetetlen, hisz az emberek millióit sújtja le egy nap a véletlen halál. Nekik nincsen lehetőségük, de nekem volt. Kicsit rosszul is éreztem magam emiatt, de végül is csak hálálkodni tudtam, amiért Dr. Silverston megmentette az életemet. Nem lehetett egy könnyű varázsige, de mégis végrehajtotta, csakis azért, hogy életben maradhassak. Remélem, nem fogja megbánni döntését, miután közölni fogom vele az elképzeléseimet. Tegnap előtt este jutott először az eszembe, de gyorsan elhessegettem. Ma reggel még csak hogy gondolkodtam rajta, miután Lukas lelépett, és véglegesen akkor határoztam el, mikor a folyosón hallgatózva meghallottam, hogy többé már nem akar engem tanítani. Akkor nekem elegem lett az egészből, s úgy voltam vele, hogy többé ezt már nem akarom folytatni. Mikor Lukasra esett a szó, megrázkódtam, s kitágult szemekkel figyeltem őt. Mit mondott neki az a szemétláda?! Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nem volt tisztában a tegnapi eseményekkel, vagy pedig egyszerűen nem érdekelte őt. Mindenesetre nem firtattam tovább a témát, nem akartam róla beszélni, mert szégyelltem az egészet. - Én nem akarok semmit sem Lukastól - alig hallhatóan suttogtam magam elé, és tartottam a szemkontaktust, amit az elején annyira kerültem. Kíváncsi voltam arra, amit mondani akart. Bizonyára a nyers igazságot fogja elmondani nekem, nem az a finomkodós típus, így próbáltam nem zokon venni a mondandóját. Persze, fájt.. méghozzá kegyetlenül, el is kellett néznem. Nem bírtam tovább állni a tekintetét. Egy apró könnycsepp kettészántotta az arcomat, de gyorsan letöröltem, mielőtt elérte volna az államat. Közelebb léptem hozzá, majd egy rakoncátlan tincset a fülem mögé söpörtem. - Gyáva vagy, Brayden - a Williamet megtiltotta, de a másik nevéről szó sem esett. Múltkor rendezgettem a papírokat, és akkor szúrt szemet nekem ez a nem mindennapi név. - Az erőd mögé bújsz, mindent ezzel akarsz megmagyarázni. Félsz, mert végre akadt valaki, akit nem tudsz elrettenteni, aki miatt képes vagy ismét érzelmeket táplálni - vettem egy mély levegőt - De én ezt nem bírom tovább folytatni, meghoztad a döntésedet, ahogyan én is - fordítottam neki hátat, majd a szemközti ablakhoz sétáltam. Nem akartam látni az arcát, mikor közlöm vele szándékomat. Féltem, hogy az utolsó pillanatban még meggondolom magam. - El akarlak felejteni - fújtam ki a levegőt, miközben a könnyeimmel küszködtem. Megragadtam az ablakpárkányt, és próbáltam nem összeesni a rosszulléttől. - Nem akarok emlékezni a különórákra, sem arra, hogy boszorkány vagyok. Csak így van lehetőségem egy normális életre - ráztam meg a fejemet, és egy nagyot nyeltem. A szavak nehezen hagyták el a számat, túlságosan fájt megformálni őket. Olyan volt, mintha darabokban tépnék ki a szívemet. - És jól tudom, hogy bele fogsz menni, mert minden vágyad megszabadulni tőlem. Így legalább nem leszek láb alatt - csuklott el a hangom, és az utcán sétáló embereket figyeltem. Eleinte még ki tudtam venni az alakjukat, de ahogy teltek a másodpercek, úgy váltak homályossá.
Dr. William B. Silverston
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
191
► Total posts :
306
WICKED WARLOCK ℘
Tárgy: Re: Nappali Csüt. Aug. 20, 2015 12:18 pm
Dorothy & Silver
You are not safe with me
Nem tudom, mit is akarok ezzel az egésszel elérni, hiszen egy részem vágyik arra, hogy a közelemben legyen, hogy olyan hatás gyakoroljon rám, melyet még Melissa se tudott. Ő nem volt képes megnyugtatni a puszta jelenlétével, vagy elérni egy érintéssel, hogy egy részem, egy rég elfeledett, és gyenge részem ismét életre keljen. De akkor minden más volt. Akkor még nem voltam ilyen mélyen ebben az egészben, akkor még nem adtam fel mindent, ami az emberségemhez köt. Akkor még reméltem, hogy engem is lehet szeretni, hogy van, akit viszont szeressek. Mára már nem így van. Nem akarom, hogy bárki is szeressen, nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Választanom kellett, és akkor választottam, mikor Dorothy gondolat sem volt, és létezését nem jósolhatta meg előre semmiféle prófécia. Már akkor leköteleztem magamat az erőnek és a hatalomnak, mikor szavakkal kifejezni se tudtam. Beengedtem a mágiát, és elszakítottam magam a szellemektől. Anyámtól, és a fiamtól is. Mégis belül felemészt a kín, ahogy érzem a fájdalmát, mert hasonló ural el engem is. Nem hiszek abban, hogy bennem van jó, az, hogy szerinte jót cselekedek, nem igaz. Én tudom, hogy amit teszek, sötét mágiával teszem, így soha nem lehet benne jó szándék. - Mert ez vagyok én. Ne láss bennem jót, az életed is a fekete mágia mentette meg - hajtom le a fejem, bevallva ezzel azt, hogy a fehér, tiszta mágia képtelen lett volna megmenteni, legalábbis általam. Nem tudom, hogy kell használni, és nem is akarom megtanulni, mert nem érdekel. Sosem érdekelt. Egész fiatal koromtól a nagyobb erővel rendelkező igéket hajtottam végre, nem ismerek más módszert. Nem ismerek semmi olyat, amit neki taníthatnék, ezért nem is mondok soha igéket, ezért más a tanítási módszerem, mint az elvárt. Lukas tud egy keveset a tiszta mágiáról, ő taníthatná, de nem kér belőle. Így nem könyörgök neki. Soha nem fogok. Inkább elfogadom a döntését, a szavait nem megkérdőjelezve hajtom le a fejem, és próbálom felfogni a szavait. Mégis felbosszant. A tudat, hogy kimondja a szavakat, de egyetlen kép lebeg a szemeim előtt.
Nem értek vele egyet, az érzéseivel kapcsolatban, és az emlékeim közül előbukkan a kép, ahogy Lukas karjaiban lel rá valamire, amit én soha nem adhatok meg neki. Féltékeny lennék? Talán. Nem tudom. Nem kellene. - Ez nem igaz. Nem csak irántam táplálsz érzéseket, de ezért nem hibáztatlak. Lukas az a férfi, aki megadhatja neked azt, amit tőlem soha nem kapnál meg, mert... - félbehagyom a mondatot, hiszen át kell gondolnom, hogyan adagoljam neki azt, amit mondani akarok, de már úgyis felesleges. Ő elmegy, legalábbis ezt mondja. Véget vet valaminek, ami el se kezdődött, mert én nem engedtem. Véget vet valaminek, ami soha nem lett volna és el akarja zárni magát előlem, én pedig megadom a módját, hogy így legyen. - Mert az erőm mindig is fontosabb lesz bárminél, mindig fontosabb lesz nálad - kimondom a szavaimat, keményen, a szemébe nézve, állva a pillantását. Nem fordítom el a fejem, és a lehető legridegebb tekintettel pillantok le rá. Ahogy kiejti a nevem, még mindig hallom a fejemben hangját. Csalódott bennem, és nem kellene, hogy ez érdekeljen, arcomon nem is látszik, és a szemem? Nos, abban talán láthat valamit, ha odafigyel, ha koncentrál, de szerintem ebben az állapotban nem veszi észre az apró rezdülést, mely elárul, melyet nem tudok eltüntetni onnan. Nem is beszélek tovább, nincs erőm megszólalni, csak őt nézem, a reakcióját, hiszen olyan hitelesen mondtam ki szavamat, oly határozottan, hogy még én is képes vagyok elhinni, mert én tudom, mi az igazság. Ha választanom kell mások, és önmagam közt, mindig, minden esetben önmagamat fogom menteni. Soha mást, csakis magamat, mert én nem veszhetek oda. Ahogy az életem sem, amit ez idáig felépítettem. Nem engedhetem, hogy elvegyék tőlem, és ettől válok önzővé. Hiszen inkább választom a magányt az állítólagos és rövid ideig tartó boldogság illúziója helyett, és előbb választom az erőt, a mágiát Dorothy helyett...
Szerencsére már csak ketten voltunk a szobában, így némileg fellélegezhettem, de nem teljesen. Egy olyan lépésre szántam magamat, amit még magamból sem néztem volna ki. Én tényleg nem akartam ezt, én tőle szerettem volna eltanulni a fortélyokat, de ha egyszerűen nem kíváncsi többé már rám, akkor hiába könyörgök. Nem akarok szánalmassá válni a szemeiben, ezért is kellett nyugton maradnom. Nem szeretném, ha ez lenne rólam az utolsó emléke. Mert most el fogok búcsúzni tőle, egyszer s mindenkorra. Természetesen, fogjuk egymást látni, hisz az egyetemből nem fogok kiiratkozni, de hála már csak egy félévem maradt hátra. Ráadásul ugyanúgy fogok nála takarítani, hisz szükségem volt a pénzre, nem szeretnék ennél is jobban kiszúrni magammal. Ebben az esetben szigorúan úgy fogom őt kezelni, mint a munkáltatómat. Köszönök neki, amikor meglátom, és ha még a boltban tartózkodik, mikor végzek, akkor elbúcsúzok tőle. Nehéz lesz, bele fogok pusztulni a látványába, de muszáj meghoznom ezt a lépést. Mindkettőnk számára így lesz a legjobb. Lehunytam a szememet, mikor hangosan ejtette ki a nevemet. Olyan tökéletesen hangzott a szájából, hangja oly' lágyan simogatott, mintha selyemből lett volna. Gyenge vagyok a közelében, milliónyi apró darabkákra hullok szét, pedig az előbb pont az ellenkezőjét éreztem. Határozottan akartam fellépni ellene, de képtelen voltam rá. Mert... Szerettem. És pontosan ezért kellett véget vetnem ennek, még mielőtt valami a kezdetét venné. Bevallok neki mindent, elmondom neki az igazságot, ami a távozásom hátterében áll, és igen, ebbe beletartoznak a felé irányuló érzelmeim is, melyek napról napra egyre növekszenek. - Miért gondolod ezt magadról? Miért nem tudod meglátni magadban a jót? - ráncoltam össze a homlokomat, s hangom már teljes mértékben elárult engem. Halk volt, és erőtlen. Az utóbbi rám is igaz volt. Valamennyire örültem annak a ténynek, hogy nem próbálta tagadni a pincében történteket, de a szomorúság mégis elnyomta ezt az érzést. Hisz ez az utolsó alkalom, hogy így beszélünk egymással, szemtől szemben. Többé már nem lesz ilyenre lehetőségünk, nem lehet. Nekem a tanulásra kell koncentrálnom, haladnom kell tovább az életemmel, és neki is ugyanezt kell tennie. Legalább nem lennék itt állandóan a boltjában, hátráltatva a munkájában. Nem lennék láb alatt, nem lennék idegesítő.. Közelített felém. Bár ne tette volna! A fejemben már mindent összeszedtem, csupán meg kellene találnom hozzá a hangomat, hogy mindent szóvá is tegyek, de nem megy ez úgy, hogy itt volt a közelemben, alig pár lépésnyire tőlem. Ajkaim remegtek, és vagy húsz másodperc szünet után nyitottam szóra a számat. - Ezzel azt akarom mondani, hogy vége. Éé..én nem tudom elnyomni az érzéseimet... Irántad. Nem vagyok elég erős hozzá, és ezért mindkettőnk számára ez lenne a legjobb megoldás. Neked többé már nem kell velem bajlódnod, én meg.. - csuklott el a hangom, s könnyekkel teli pillantásomat ráemeltem -, nem fogok olyasvalaki iránt vágyódni, aki sosem lehet az enyém - fejeztem be, majd beleborzongtam az érzésbe. Pocsékul éreztem magam, nem vágytam semmi másra, csak a szobám melegére, ahonnan elzárkózhatok előle. Ki akartam innen szabadulni, nem akartam, hogy tovább haladjon ez a beszélgetés. Hiba volt megszólalni, sokkal könnyebb lett volna, ha egy hazugságot írok le egy levélben. Hivatkozhattam volna a tegnapelőtti napra, hogy nem akarom az életemet veszélybe sodorni. Utólag sokkal okosabb már az ember. - Sajnálom Dr. Silverston, ennek soha nem kellett volna megtörténnie - megint elnéztem, s meg is rándultam egyet, ahogy körmeimet a kezembe mélyesztettem. Muszáj volt valamire összpontosítanom, ez esetben a fájdalomra, mert nem akartam ennél is jobban szétesni előtte.
Dr. William B. Silverston
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
191
► Total posts :
306
WICKED WARLOCK ℘
Tárgy: Re: Nappali Kedd Aug. 18, 2015 8:16 pm
Dorothy & Silver
You are not safe with me
Túl sok minden történt mostanában, felgyorsult az életem. Eddig nyugodt volt, és csak terveztem, amit eddig is, több erőt akartam, erősebb lenni másoknál, ha nem a legerősebb. Idővel uralmam alá hajtottam volna a várost, idővel enyém lehetett volna. Most viszont félretettem ezt, mert az erőm ingadozik, először azt kell biztossá tenni, csak utána gondolkodhatok másban. Vagyis tenném, de Dorothy még akkor is kísért, amikor nincs itt, akkor is hatással van rám, amikor nem akarom, és akkor is eszembe jut, amikor nem számítok rá. Mindenhol látom a keze nyomát, a lelki szemeim előtt felidézem, ahogy takarít, vagy csendben figyel rám, és ez régen rossz előjel. Rossz, hiszen, figyelmetlenné válok, pontatlanná, és olykor elkalandoznak a gondolataim. Olyan dolgok felé, melyre ő nem emlékszik, mert elvettem tőle. A csókra, a karjaira a nyakam körül, arra, hogy fontos voltam, hacsak pár percre is. Sajnos ezt már Lukas is észrevette, ő is látja, hogy valami nem stimmel. Egyszer szóvá tette, de nem válaszoltam, nem adtam rá ésszerű magyarázatot, az erőm ingadozása mögé bújtam. Semmi köze ahhoz, hogyan rendezem le az emberi felem, aki eddig szunnyadt, haldoklott. A fekete mágia elrabolja a lelket, mindig leszakít egy darabot belőle, míg végül fel nem zabálja az egészet. Míg végül elvész az emberi lélek, és nem marad más utána, csak sötétség, és egy hatalmas űr. Olyan, amit csak azok érthetnek, akik engedtek valaha a sötét mágia hívó szavának, akik olyan mélyre merészkedtek, ahonnan nincs visszaút, és én is így hittem. Egészen addig a pillanatig, amikor... Amikor először legyávázott. Azután megölelt, hozzám ért, és ezt soha senki nem tette meg előtte. Éreztem a teste melegét, mintha felolvasztott volna egy apró darabot belőlem, mintha csupán a jelenlétével képes lenne rám hatni. Nem teheti ezt velem. Nem döntheti romba mindazt, amit felépítettem, nem veheti el tőlem. Görcsösen ragaszkodom önmagamhoz, a világomhoz, amit felépítettem, nem akarok kilépni innen, tökéletes így is az életem.
- Dorothy - ejtem ki a nevét megadva magam ennek az egésznek. Igaza van, bár nem fogom hangosan kimondani. Átlát rajtam, és ez az, amit nem akartam soha. - Ne... Nem én vagyok az, akit keresel. Soha nem leszek a tökéletes férfi, akit bennem látsz - hátat fordítok, nem akarok most a szemébe nézni. Nem lehet a közelemben, és mégsem tudom csak úgy elengedni. Vajon meddig bírja még? Talán ha meggyűlöl, könnyebben elfelejt majd. - Nem vagyok más, csak egy fantom, egy szörny, akinek teremtettek. Mellettem soha nem leszel biztonságban, szóval jobban tennéd, ha elfelejtenéd, amiket hallottál... a pincében - nem tagadom le, hiszen semmi értelme nem lenne. Kötné az ebet a karóhoz, és ami nyilvánvaló, nem fogom letagadni, de beismerni sem. Inkább rossz színben tüntetem fel magam, hogy végre megértse, nem lehet mellettem biztonságban. Ha nem én, akkor majd jön valaki, sebezhető leszek általa, leigázható, megfogható, vagy engedem, hogy a halálba küldjék, és egy újabb sötét korszak köszönt rám, mint Melissa után. Ennek nincs jövője, nem tudom, mit hitt. Szavammal megbántom, tudatosan teszem, látszik az arcomon, hogy nem véletlen kiejtett szavak ezek, melyektől megremeg. Látom rajta, hogy közel áll a tűrésének határához, nyert ügyem van, mégsem tesz boldoggá. Soha nem lehetek „boldog”. Ilyen szó nem létezik, valami mindig el fogja venni ezt az illúziót. Nincs szükségem illúziókra, én keltem azokat. Közelebb sétálok hozzá, vele szemben megállva, három lépésnyire tőle. Nem néz a szemembe, de e nélkül is képes leszek megszólalni, de csak őt figyelem, mintha így próbálnám az eszembe vésni az alakját, a hajának esését, és mindent, ami hozzá tartozik. - Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezem, őszintén érdekel, nem csak azért kérdezek, hogy beszéljek. Nyugodt hangom enyhén megremeg, de a határozottság nem tűnik el belőle. Még mindig várom, hogy jeges kék íriszeit az enyémbe kapcsolja, várom, hogy felnézzen. Nem vagyok boldog. Tekintetem meggyötört, mégis távolságtartó. Ha normális ember lennék, sem engedném közel. Hozzám túl fiatal lenne, nem ronthatná el mellettem az életét, de nem vagyok normális átlagos ember. Minden vagyok, csak nem ember, és cseppet sem átlagos, de még magamnak sem ismerem be a tényt, hogy most először életemben lennék egy átlagos senki, fiatalabb testben, hogy magamhoz szoríthassam őt, és soha ne engedjem el...
Elegem volt mindenből. Én ezt már nem bírtam tovább lelkileg, most telt be nálam az a bizonyos pohár, nem tudtam tovább kordában tartani az érzelmeimet, túl régóta próbáltam elnyomni őket. És most robbanok. Az elmúlt pár nap igazán eseménydús volt, először is majdnem meghaltam, majd elvesztettem a szüzességemet egy olyan férfival, akit jó messziről el kellett volna kerülnöm és most ez. A tanárom nem kívánt többe tanítani engem, felesleges voltam már, csupán egy púp voltam a hátán. Baromi rossz érzés, olyan, mintha egy selejt lennék. Anyám folyamatosan ezt éreztette velem gyerekként, soha nem tudtam beilleszkedni sehová sem, és végre azt hittem..naivan bíztam benne, hogy sikerült megtalálnom az én titkos világomat, ahol boldog lehetek. Ez volt a mágia, Dr. Silverston mellett. Természetesen mint mindenkiben, benne is csalódnom kellett. Én csak azt nem értettem, hogy miért kellett idáig elhúznia, miért nem tudta bevallani tegnapelőtt, hogy már nem akarja folytatni a taníttatásomat. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy ezt a folyosón hallgatózva kellett megtudnom. Persze, ha rögtön hozzámfordult volna, az is kellemetlenül érintett volna, de nem fájna ennyire. Ráadásul én ebbe sose mennék bele, Lukas nem éppenséggel tűnt segítőkésznek, kétlem, hogy valaha tanított volna. Sőt mi több, nem tudnék már úgy ránézni, hogy ne jusson eszembe a tegnap történtek. Pocsolyarészeg voltam, piszkosul sokat ittam, de mindenre emlékeztem. Minden apró részletre. Úgy, de úgy elfelejteném a tegnapi napot, úgy ahogy volt. - Fogd be, Lukas - most az először néztem hátra rá, majd a szigorú nézésem hirtelenjében átváltott könyörgőbe. Nem akartam, hogy Dr. Silverston tudomást szerezzen a közös kis titkunkról. Úgyis hidegen hagyná, de szégyelltem, ez nem egy olyan sztori volt, amit szabadon kürtölnék szét a világnak. Kezeim elkezdtek remegni az idegességtől, s ökölbe szorítottam őket. Így kevésbé volt feltűnő, vagyis reméltem. Nem akartam bántani senkit sem, de ha továbbá sem tudok uralkodni magam felett, akkor sajnos valakinek bántódása fog esni. S ezt egyáltalán nem kívántam semelyiküknek, mert még én sem voltam tisztában azzal, hogy mik a képességeim. - Nem! Én ezt nem vagyok hajlandó elhinni - ráztam meg a fejemet tiltakozóan - Ha nem éreznél semmit sem, akkor nem mondtál volna semmit se lent a pincében - nem érdekelt, hogy Lukas is itt volt, nem mondtam el részletesebben a hallottakat, de a tanárom tudatára akartam adni mindezt. - Hallottalak, tisztán hallottam.. - halkultam el, majd védekezően összefontam magam előtt a karjaimat. Nem tudja letagadni, mindent értettem. Nekem ne próbálja beadni, hogy semmit sem érez, hisz ő is ember az ég szerelmére! Mikor ismét Lukas jött szóba csak elkenkezni tudtam. - Nem fogok tőle tanulni! - fordultam Dr. Silverston felé, de nem mentem utána. - Bocsi - mondtam Lukasnak, akinek a jelenléte percről percre egyre zavaróbbá vált. Nem akartam, hogy bármit is elkotyogjon a tegnapról, s azt sem akartam, hogy hallja mindazt, amit annak a férfinak szánok, aki egykor őt is tanította. Próbáltam megőrizni a hidegvéremet, én tényleg erősen koncentráltam, de ami sok, az már sok. Az utolsó mondatától úgy felforrósodott az ereimben a vér, metaforikusan értve, hogy majdnem felrobbantam a bennem növekvő dühtől. Persze ezt sem kellett komolyan venni, a lényeg, hogy baromira ki voltam akadva. - Tudod mit? Nekem elég volt a folyamatos hangulatingadozásaidból, nincs szükségem erre - fordultam ki önmagamból, és míg pár napja azt gondoltam, hogy ez a legjobb dolog az életemben, addig mostanra ez az érzés teljesen elavult. Pont az ellenkezője volt, ez emésztett fel engem belülről. - Végeztem, mindennel - préseltem össze az ajkaimat, és nem kerestem a szemkontaktust. Semelyikkel sem. Jobb lesz ez így. Vagyis.. ezt hiszem.
Dr. William B. Silverston
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
191
► Total posts :
306
WICKED WARLOCK ℘
Tárgy: Re: Nappali Kedd Aug. 18, 2015 8:28 am
Dorothy & Silver
You have to shut up, and do what I say
Feszült vagyok, és fáradt. Egyszerűen unom, hogy folyton körülöttem vannak. Elegem van Lukas aggódásából, holott semmi oka rá. Mindig túlélem. Olyan nincs, hogy meghaljak, hogy eltűnjek végleg a föld színéről. Nem létezhet. Épp ezért nem értem a felesleges érzelemkitörését, hiszen nincs olyan, amit ne tudnék megoldani. Ennyi idősen az ember már tud egyet, s mást, és én se vagyok kivétel ez alól. Olyan lexikális tudással rendelkezem, mint senki, és képes vagyok mindig kitalálni valamit, minden helyzetre. Szóval végre felfoghatná, hogy az idős korom ellenére igenis jól tartom magam. A többi pedig majd megoldódik egyszer. Idővel. Abból pedig nekem mostanában kevés jutott, éppen ezért akarom, hogy Lukas tanítsa egy ideig Dorothy-t. Nekem túl sok, kell egy kis szünet, amikor nem hallom folyton, hogy soha nem hagy el, vagy nem akarja éppen a jobbik, mélyre eltemetett énem előhozni. Tudom, hogy a jó szándék vezérli, és éppen ez a baj. Nekem nincs szükségem jó szándékra, én sem vagyok ilyen, más se legyen ilyen velem. Ennyire egyszerű, ő mégis képtelen megérteni ezt. Eleinte fel se figyelek a hangra, a tüsszentésre, csak pár másodperc után esik le, hogy Dorothy minden bizonnyal hallgatózott. Remek, nem mintha ez zavarna, és arcomon sem látszik semmi, ahogy felé fordulok. Felvont szemöldökkel hallgatom a szavait, és figyelem, ahogy közelebb jön hozzám. Felvont szemöldökkel hallgatom szavait, arcomon cseppnyi fölény és gúny pihen, miközben várom, hogy végigdarálja a szavait. Nem szólok közbe, most sikerült nyugodtabbá válnom, nem akarom egy pillanat alatt eme érzést ismét elveszteni.
Rosszallón sóhajtok, miután végre befejezte szavait, és kikerülve őt sétálok át a konyhába, hogy kávét öntsek egy bögrébe, majd a kezemet fölé tartva forrósítsam fel. - Engem ne keverj bele, az, hogy a te életed ettől keserű, az enyém még nem az, örülhetnél inkább, hogy szorosabbra fonjuk a barátságunkat - nyomja meg az utolsó szót Lukas, én pedig kihallom belőle az élt, habár nem látom, milyen arckifejezéssel pillant Dorothy felé, most mégis idegesít. - Lukas! - szólok rá erélyesebben, majd felsóhajtok ismét. Bár ez a módszer eddig se vált be, eztán se fog, mégis megpróbálom. - Nem vagyok kíváncsi a magánéleti dolgaitokra! - felpillantok a férfira, tekintetem szikrákat szól, ha szemmel ölni lehetne... Várjunk, lehet, csak erősen kell gondolnom rá, de nem fogom megölni az egyetlen embert, aki mellettem áll, és mellettem is fog. Nem, nem vagyok még én se olyan felelőtlen. Az ajtó felé intek fejemmel, és Lukas tudja, hogy ideje távoznia, arcom semmi jót nem sejtet, Dorothy rosszkor talált meg, rossz időben. Ilyenkor nem nézem, kivel vagyok szemben, és kit bántok meg, csak kimondom, amit gondolok. - Miss Brown... Dorothy, azért mentettelek meg, mert azt akartam tenni - kezdek bele, de koránt sincs még vége. - Ne beszéljünk olyan emberi, és alantas érzésekről, mint a megbánás, semmit sem bánok meg, te is tudod, amit megteszek, okkal teszem - folytatom a szavaimat, még viszonylag nyugodt hangnemben, de érzem szavaimban az élt, amely arra utal, hogy bármikor képes lennék tombolni, és megemelni a hangom megint. Kiabálni, és kiakadni, pontosan én, aki olyan önuralommal rendelkezik, hogy sokan irigyelhetnék, aki olyan önfegyelemmel viseltetik mások iránt, amit csak kevesen. - Mindazonáltal semmi szükségem a folyamatos drámázásodra. Az, hogy hallottál valamit, nem a teljes igazság, és semmi jogod kiakadni egy olyan dolgon, ami magán beszélgetés - igen, igazam van. Ő hallgatózott, így járt, meghallott olyan dolgokat, amit nem kellett volna, amikre semmi szüksége, de nem módosíthatom folyton az emlékeit. - Arra van szükségem, hogy fogadd el a döntésemet, hogy Lukasszal tanulj egy ideig, addig is csendben leszel - célzom felé újabb szavaimat feszülten. Talán ezzel eltúloztam, de mikor érdekelt másoknak a lelkivilága? Mikor érdekelt, hogy megbántok-e valakit szavaimmal, vagy sem? Soha, most sem kellene, hogy érdekeljen, mégis tudom, hogy elvetettem a sulykot. Tudom, de mégsem akarom, hogy érdekeljen, mert nem bírom, hogy a közelsége különös hatással van rám. Nem akarok nyugodt lenni mellette, önmagamat akarom visszakapni, aki voltam, mielőtt megismertem őt. - Ne akarj több érzelmet látni bennem, mint ami valójában ott van, csak fogadd el, hogy nincsenek érzelmeim, és törődj bele, hogy egy ideig nem én tanítalak - ismét azt teszem, mint az előbb Lukasszal, egy olyan vitába megyek bele, ami csak elrabolja a nyugodtságom, és feszültté tesz. Olyan vitába, ami egyikünknek sem lesz jó, mert hajthatatlan vagyok, és a saját igazamat hajtogatom. - Nincs nekem arra szükségem, hogy szabályozz, kérdőre vonj, és megpróbálj a két lábon járó lelkiismeretem lenni, ahelyett, hogy beletörődnél, hogy ilyen vagyok. Már ha még mindig tőlem akarsz tanulni - a kezembe veszem a bögrémet, majd hátat fordítva neki pillantok ki a konyhai ablakon a kinti városra. De a látvány is felbosszant. Jelen pillanatban gyűlölöm a várost, és gyűlölöm saját magamat, de ha földhöz verném magam se lennék más, és mondanék mást... Mert ez vagyok én. Ellököm azokat, akik törődni akarnak velem, hogy még véletlenül se ismerhessenek meg.
A takarón egyetlen egy gyűrődés sem volt, a díszpárnák a helyükön voltak, és a szoba csillogott. A padlóról is lehetne enni, olyan alapos munkát végeztem. Kicsit megigazítottam Dr. Silverston szobájában lévő függönyöket, hogy némi fény bevilágítsa a szobát. Ahogy kihúztam a konnektorból a porszívót, akkor lettem figyelmes arra, hogy nem csak én egyedül tartózkodtam a lakásban. Az ajtó nyitva volt, de nem a közelben beszélgettek. Kikukucskáltam, és a zaj a nappaliból eredt, így hát elindultam. Félúton megfordultam, nem illik hallgatózni, de mégis ott ragadtam. Nem bírtam megmozdulni, mintha földbe gyökereztek volna a lábaim. Erősen koncentráltam, s gyorsan megállapítottam a két hang tulajdonosát. A tanárom és Lukas beszélgetésének voltam a fültanúja. Közelebb sétáltam, szorosan a falhoz lapulva, nehogy észrevegyenek. Már hallottam minden egyes szavukat, így megálltam. Dr. Silverston beszélt, hosszasan. Először nem esett le, vagyis.. nem akartam elhinni, de végül is tudatosult bennem a szituáció. Rólam volt szó. Át akart passzolni Lukasnak. Ez mégis kinek az ötlete volt? Tegnapelőtt még nem akart leadni, ma meg már igen? Nagyon reméltem, hogy ezt nem a kis tanonca tervelte ki, hogy a közelembe férkőzhessen. Azt hittem, hogy most egy ideig kerülni tudom majd őt, nem hittem, hogy ilyen hamar találkozunk, a tegnapi este után.. A fenébe! Mi van, ha beavatta Dr. Silverstont az érzelmeimmel kapcsolatban, amit ma reggel árultam el neki, s most ezért akarja abbahagyni a taníttatásomat? Jól tudtam, hogy nem szabadna benne megbíznom. A francokat! Elvesztettem a szüzességemet. Vele! Hogy lehetek ilyen meggondolatlan és felelőtlen? Semmi kedvem nem volt megmutatkozni előttük, de csakis a nappalin keresztül tudom megközelíteni a bejárati ajtót. A lakással mára már végeztem, jöhet a raktár. Ó. Ne. Egy hangosat tüsszentettem, nem bírtam a port, ezért takarítok minden áldott nap a szobámban, elkerülve a koszt. Na, most ha eddig nem esett le volna nekik a jelenlétem, most már minden bizonnyal bukta az álcámnak. - Ööö.. nem rég.. én.. vagyis.. - habogtam, ahogy beléptem a nappaliba, magam mögé mutatva a folyosóra. Végül is abbahagytam a dadogást, és kihúztam magamat, s egy szúrós pillantást vetettem a tanáromra. Lukasra rá se mertem nézni, nem is köszöntem neki, mert nem kívántam belekeverni azt az aprócska kis balesetet a munkámba. Nem érdekelt, hogy ő is jelen volt és fültanúja lesz az egésznek, de annyira felidegesített, annyira megbántott engem Dr. Silverston, hogy muszáj mielőtt kiadnom ezt az érzést magamból. - Most már bánod, hogy megmentetted az életemet, mi? - szegeztem neki a kérdést, közelebb lépve hozzá. Ügyeltem, nehogy elcsukoljon a hangom a mondatom közepén, próbáltam magabiztosnak mutatkozni, de az igazság az, hogy közel se voltam hozzá. - Miért.. miért nem hagytad, hogy meghaljak? Akkor legalább nem kéne eldobnod úgy, mint egy megunt játékot, nem kéne Lukas életét itt megkeserítened - most az egyszer hoztam őt szóba, de nem néztem rá. Akartam, hogy a tanárom lásson mindent, ami végigment rajtam. Harag, düh, csalódottság és végül fájdalom. - Ha úgyis tudtad, hogy megbánod, minek kellett bajlódni vele? - tártam szét a karjaimat, és a kezdeti haragom elillant. Helyette mögötte maradt a keserű fájdalom, mely méregként terjedt tova bennem, betöltve minden egyes űrt.
Dr. William B. Silverston
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
191
► Total posts :
306
WICKED WARLOCK ℘
Tárgy: Re: Nappali Hétf. Aug. 17, 2015 1:38 pm
Dorothy & Silver
i want to be alone... for a while
Soha nem lesz semmi sem a régi, mert Ő belépett az életembe, én pedig hagytam. Ahelyett, hogy tiltakoztam volna, és elutasítottam volna, engedtem, hogy beférkőzzön, hogy megismerjen egy darabot belőlem. Ezzel együtt kell élnem, vagy akár tehetek másképp is. Akár elküldhetem, vagy szépen apránként el is üldözhetem őt. Talán ez lesz a megfelelő módszer, ha nem lesz rá időm, ha szépen lassan rájön, hogy nincs több olyan dolog, amit megtaníthatok neki. Innentől egy út van, az pedig az én utam, amiről nem fordulok vissza senki kedvéért. Ha választanom kell mások és önmagam között, mindig én fogok nyerni. Senki nem lehet fontosabb nálam, és akkor ott, két napja megtörtént, kiadtam magamból egy darabot, akaratlanul, szinte teljesen kifordulva magamból. - Lukas, újabb feladatom lesz számodra. Ami kicsit hosszabb lesz - beszélek a férfihoz, aki percek óta ácsorog mögöttem. Nem fordulok felé, a város azon részét figyelem, melyet láthatok az erkély ajtajából. Dorothy odalenn takarít, így nyugodtan beszélhetek. - Már hiányoltam - jegyzi meg félvállról, és bár nem látom, elképzelem, ahogy gúnyos fintorba torzul az arca. - Mi lenne az? - helyesbít, és tovább beszél a hátamhoz. - Át fogod venni Dorothy mai óráját - fordulok felé, miközben most a botomra támaszkodva lépek felé kettőt. Az üres teásbögrém a konyhapulton landol, miközben visszasétálok a férfihoz. - Hova mész? - kérdez vissza egyből értetlenül. - Sehová - sóhajtok fel rosszallón, hogy visszakérdez. - Csupán nincs kedvem most vele foglalkozni. Még semmit nem haladtam, és szeretnék végre egyedül lenni - hangom feszült, érződik benne a magány utáni vágy. Nem szoktam hozzá, hogy körülöttem van valaki minden áldott nap, és Lukas mostanában alig hagyja el az oldalam, amióta olykor rosszullétek törnek rám. Nem bírok az erővel, de muszáj várni, a telihold még messze. - Nem vagyok egy tanító típus... Sose voltam - értetlenül vonogatja a vállát, én pedig feszülten szorítom össze az állkapcsomat. - Pedig ideje lesz hozzászoknod! - kijelentésemmel túl sokat árultam el, ő pedig felkapja a fejét. - Merthogy? - hangjában közelgő felháborodást hallok, míg az én arcom a közelgő robbanásról árulkodik. Miért kell még ennyi év után is folyton kérdeznie, folyton faggatnia, mint egy kisgyerek? Nagyot sóhajtok, mintha ezzel el tudnám űzni a rossz kedvemet, a feszültségemet. Miért is vagyok még itt? Részben én is hibás vagyok, mert leállok vitázni. Mert vénségemre is képes vagyok benne maradni olyan beszélgetésekben, amelyek csupán a nyugodtságomat tüntetik el maradéktalanul. - Azért, mert te fogod tanítani, és kész! Miért kell folyton visszakérdezned? Én nem tanítom, ez a te feladatod lesz, más, sokkal fontosabb dolgaim vannak, minthogy egy olyan boszorkányt tanítsak, aki a szavaival a tettei ellen megy! Olyan boszorkányokat vagyok hajlandó tanítani, akik legalább vannak olyan értelmesek, és tanulni akarók, mint te - hátat fordítok neki. Felemeltem a hangom, pedig ritkán szoktam. Feszült vagyok. Most már ő is jól látja. A friss levegő, ami a nyitott erkélyajtón cirógatja arcom, viszont kedvezően hat idegeimre, és könnyen nyugodtabbá válok. - Csak ne kérdezz folyton, hanem tedd, amire kérlek - fújom ki a tüdőmben maradt levegőt a szavakkal együtt, miközben várom, hogy távozzon. Várom, hogy végre egyedül legyek... Ezt akarom, mert nem vagyok társasági ember. Még mindig nem. Talán ez már sosem fog változni, míg élek.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Nappali 
