If we try

Tudod, hogy nekem nem árthat senki! - hazudom, kissé átlátszóan, miközben elveszem gyönyörű szempárjában. Nagyon rég ismerjük egymást, azt hiszem, hogy Chantelle az a személy, aki a világon a legjobban ismer, így nem igazán tudok neki füllenteni, habár képes vagyok megvédeni magam, de már koránt sem vagyok olyan, mint akár fél évvel ezelőtt voltam. Minden dolog, amin keresztül mentem, jobb emberré változtatott, már tudok értékelni dolgokat, tudom értékelni az embereket. Megtanultam elfogadni másokat, együtt élni velük.
Megértem, hogy min megy keresztül, szinte hasonlóan járt, mint én. Már sohasem lehet együtt a családjával, nem értenék meg a történteket, sőt lehetséges, hogy el sem fogadnák. - Megértem, - fogom meg kezét, s közelebb húzódom hozzá - de hidd el, együtt át fogjuk vészelni. Idővel minden egyszerűbb lesz. - nyugtatom meg egy közhellyel, ami egyáltalán nem fedi a valóságot. Semmivel sem lesz könnyebb, csak megszokod a helyzetet, de az érzéseid ugyan olyan mélyen fognak gyökerezni, ugyan olyan rosszul fogod érezni magad. -Még mindig meg van az esélyed, hogy elmagyarázd nekik a dolgokat, persze nem most, ha szeretnéd ott lehetek melletted. - biztatom vámpíromat, azt hiszem, hogy most neki sokkal több szüksége van a támogatásra, mint nekem. Úgy vélem, hogy ő nehezebben birkózik meg ezekkel az érzésekkel, mint én. Egyre mélyebb, s komolyabb beszélgetésünket a pincér zavarja meg, aki meghozta az általunk kért üveg whiskey-t, fejbólintással köszönöm meg. - Akkor lássunk hozzá, enélkül nem vészeljük át az estét. - mosolygok a lányra, majd mindkettőnk poharába töltök az esténket megalapozó italból. - Egészségedre!  - illedelmesen nyújtom felé a poharat, majd egy hatalmasat kortyolok a whiskey-ből.
- Egy Shannen Wlas nevű vámpírtól menekültem ide, mert még évekkel ezelőtt tettem vele valamit, ami miatt most szeretne bosszút állni..  - vázolom röviden, hogy miért választottam a bujkálást, de ezt az este folyamán még lesz időm kifejteni, az éjszaka még csak most kezdődött.

† music: --- † note: Bocsi a késésért- † words: 304

[You must be registered and logged in to see this link.]

If we try

Négy nap telt el azóta, hogy a városban vagyok, de Arielle még nem tudja. Úgy érzem, hogy még nem elég biztonságos a hely, hogy elmondjam neki, van még néhány dolog, amit biztosítanom kell mielőtt elmondanám neki. Igaz emiatt hatalmas lelkiismeret furdalásom van, valamint amiatt is, hogy Chantelle-nek már több napja, akár több hete nem adtam életjelet, semmit. Nem írtam neki, vagyis egyszer írtam, de akkor is csak annyit, hogy pár nap és mindent elmagyarázok, ez a pillanat pedig most jött el. Nagyon rosszul érzem magam, mert mióta újra együtt vagyunk semmit sem foglalkoztunk egymással, ez pedig nem Chantelle hibája, hanem az enyém...
A találkozó helyszínéül a Cromwell's bárt választottam. Ez van a legközelebb a lakásomhoz, valamint eddig még csak itt voltam és itt érzem magamat biztonságban. Jelenleg még nem volt időm megismerni a várost, valójában nem is szerettem volna, most próbálok hozzászokni a gondolathoz, hogy mostantól New Orleans-t fogom otthonomnak hívni.
A bejárattól egy távolabbi asztalhoz ülök le, ami nem a legfeltűnőbb. Szeretném elkerülni a bámészkodó pillantásokat, de ami a legfontosabb, nem szeretnék egy kedves vagy kevésbé kedves ismerőssel összefutni, nem hinném, hogy szívélyes találkozás lenne.. Feszülten az ajtót kémlelem, szeretném is, hogy a vámpírom belépjen rajta és nem. Izgatott vagyok, nem tudom, hogy az eddig eltelt napok óta mennyire változtak az érzései irántam. Nem lennék meglepve, ha rögtön egy pofonnal indítana, amiért nem kerestem, de bennem az érzések nem változtak, egyszerűen nehezen mutatom ki őket. Most tanulok ismét szeretni, lehet hülyeségnek hangzik, de igaz, az elmúlt években a gyűlölet határozta meg az életemet, a szeretetet kiöltem belőle.
Gondolataimat egy rég nem látott, szívemnek fontos személy szakította félbe, Chantelle. Rögtön melegség öntötte el a testemet. Leírhatatlan újra látni, ennyire még sosem hiányzott. - Szia  - erőtlenül csak ennyit tudok kinyögni, már el is felejtettem, hogy milyen erős, ezekben a pillanatokban jövök rá, hogy felesleges féltenem, nem sok erősebb nő van nála. - Hiányoztál.  - hatalmas mosoly ül az arcomra, s viszonzom a hölgy pusziját egy csókkal. - Mystic Falls mindig is unalmas volt, ez ne feledd! - hiába próbáltam gúnyosan mondani a mondott nem sikerült, akárhányszor ránézek nem bírom abbahagyni a mosolygást. - Egy üveg whiskey-t, de válassz valamit. Nagyon sajnálom, hogy az utóbbi időben nem kerestelek, de egyszerűen minden összejött, de erre még ráérünk. Szeretném tudni, hogy mi történt veled, amíg nem láttalak? - gyorsan egybesűrítek mindent. Nem szeretném elrontani a kedvét az én történetemmel, nem hiszem, hogy rögtön ezzel kellene letámadnom.

† music: --- † note: Béna..- † words: 400

[You must be registered and logged in to see this link.]

Daryl and Dorian

Ó, egyre jobb és jobb. Azt hiszem, a ma éjszakát tényleg a balesetin vagy a kórházban töltöm, lehetőleg nem a padlón, hanem egy kényelmes, pihe-puha ágyban, két takaró alatt, három bögre eperteával, mert a tököm kivan, hogy ennyire nincs ma szerencsém. Rám férne már egy kiadós szerencsecsomag, tekintve azt, hogy mennyire eltángáltak egy öklössel az este folyamán. Nem elég, hogy eltört az orrom, de még egy vámpírral is összesodort a sors, és ha nem vigyázok, vértelenítenek. Izgalmas esti elfoglaltság lenne, de egyelőre még ragaszkodom az életemhez, ha tetszik az isteneknek, ha nem.
Talán még azt is megvárom, hogy átváltozzak, előtte pedig valakit kinyírjak. Nem mintha annyira akarnék gyilkolni, mert amilyen bájos kis pamacska vagyok, hetekig aludni sem tudnék, és az áldozatommal álmodnék – nem túl érzelemdús helyzetben −, és pszichológushoz kéne járnom – már ha nem zárnak be. Márpedig, amilyen gyökér vagyok, mindenütt otthagynám az ujjlenyomataimat, és hamar lesittelnének. Pikk-pakk rám kennék a gyilkosságot, hozzám kötnék az összes többit, és vígan leülném a rám szabott büntetéseket mások helyett.
És mindenkit széttépnék teliholdkor.
Nyilvánvaló opció, ha figyelembe vesszük azt, hogy a farkasok mi mindent tesznek meg azért, hogy teliholdkor randalírozzanak egy sort. Hiába nem akarnék, az ösztönök erősebbek lennének nálam, és olyan csinos lyukat rágnék a betonba, hogy a matematikusok megnyalnák mind a tíz ujjukat a precizitás láttán.
− Persze, és még kínlódjak minimum húsz percig pluszban, amiért nem tudják helyrerakni? – fortyanok fel, belegondolva abba, mennyi ideig szenvednék még a dologgal. Pláne az orvosok és gyakornokok, akik rajtam óhajtanának kísérletezni! Nem elég, hogy vonítanék a fájdalomtól, de még le is kéne fogni, mert ahogy egy igazi Hayneshez illik, nem hagynám szó nélkül, hogy megkínozzanak. Kézzel-lábbal hadakoznék, és minimum két nővérkét leütnék az infúziós állvánnyal, miközben nindzsahangokat adnék ki, és elővenném a legádázabb arckifejezésemet. Az persze, más tészta, hogy a fél kórház rajtam röhögne emiatt, mert állítólag piszkosul hajazok egy pocokra, ha csúnyán nézek, de arra boruljon radír.
Jelen helyzetben inkább arra kéne koncentrálnom, hogy mit kezdjek a ténnyel, miszerint egy vámpír áll velem szemben? Kezdjek el pánikolni? Sajna, nem ajánlott lehetőség, mert: a.) megöl, b.) megöl és c.) megöl. És ha mondjuk, felállok és megpróbálok elrohanni? A.) utánam jönne, b.) a saját becsületemet tipornám a porba és c.) nyilvánvalóan nem tudnék elrohanni, mert a saját rohanási képességeimet figyelembe véve, két lépés után dobnék egy mesés hasast. Kacagva taposnám laposra az önbecsülésemet, és sokkal inkább felkínálnám magam vacsorára, ha még szét is vágnám magam az egyik asztalszilánkkal, ami szanaszét repült nemrég a csehóban. Le is horzsolnám az alkaromat, és az orrom még inkább rákezdene vérzés terén, szóval ez az ötlet is kiesett. De akkor mit csináljak? Hagyjam, hogy nyálazzon a véremre? Pattanjak fel, és vágjam pofán, amiért jól láthatóan meg akart enni? Esetleg ajánljam fel inasi szolgálataimat... ja, nem. Az másik történet. Vagy gyorsan próbáljam meg kinyírni?
Ez is egy lehetőség lehet... Életemben nem öltem még meg senkit – haha, ha pedig igen, akkor mégse vagyok ordas −, és véleményem szerint nem most kéne elkezdenem, de egészséges életösztönök horgadtak fel bennem, így talán nem is meglepő, hogy az ujjaim maguktól kulcsolódnak rá egy törött nyakú üvegre a combom mellett.
Az imént gurulhatott ide, mikor a kiütött fickó mocorgott egyet az asztal roncsain, és rúgkapált is mellé.
Nagyot nyelek tulajdon ijesztő gondolataimra – élethű vetítésként peregnek előttem a képek, ahogy a vámpír nyakába mártom az üveget −, aztán megpróbálom lebeszélni magam a szándékaimról. Természetesen nem megy, hiszen a túlélőképességem sokkal erősebben dolgozik bennem, mint ahogy az illenék. Még egy utolsó próbát teszek gondolataim eltérítésére, de újabb fenyegetés hangzik el a fickó szájából.
Az iméntit ugyan figyelmen kívül hagytam, de erre akaratom ellenére is felmorranok, akárha már vadállat lennék, és gyilkos indulatok lobbannak bennem.
− Ne képzeld magad atyaúristennek, amiért a véreddel itattál! – csattanok fel a kelleténél hangosabban, és rászorítok az üvegre. Mocorgok, mire üvegcserepek recsegnek a combjaim alatt. – Amilyen könnyen elveszíted az önuralmadat, egy nálam sokkal gyakorlottabb vadász azonnal felfigyel rád – ütöm tovább a vasat, és megpróbálok feltápászkodni. Szabad kezemmel belekapaszkodom a pultba és felhúzom magam, aztán észrevétlenül elrejtem az üveget. – Engem te ne fenyegess, mert nyilván meg fogod bánni, amiért alábecsültél egy „egyszerű kölyköt”. – A gyomrom idegesen remeg, amikor kimondom ezeket a szavakat, és a szívem feldörömböl, amiért ilyen bátor – vagy inkább ostoba – vagyok, de már nem szívhatom őket vissza. Már nem mondhatom azt, hogy „Hupsz, bocsánat, vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit, oké?”
− Már felálltam – morgom feleletként, és megfeszítem a karomban az izmokat. Erősen megmarkolom az üveg nyakát, és hirtelen feltámadó dühömet megpróbálom beleadni a lendületbe.
Fogalmam sincs, miért akarom őt megölni. Talán azért, mert fenyeget? Vagy azért, mert jövendő farkasom már üvölt azért, hogy kiszabaduljon? A belsőmet kaparja, és nyüszít, mikor megáll? Megijedek saját magamtól, amikor megérzem azt a mérhetetlen dühöt, ami dolgozik bennem. Szinte perzsel, elevenen felfal, és pont erre a vámpírra kell kifejtenem? De már nem tudom megállítani a kezemet. Már lendül a vámpír felé, már megcsillan az üveg törött nyakán a bár lámpájának fénye, és az izmok megfeszülnek a karomban, és a torkomon vadállati morgás tör fel, ahogy lesújtok.
Nem látok, nem érzékelek, csupán hallok; hallom, ahogy az üveg felsikolt a felkavarodó légáramlatban, és hallom, amint a morgás erőszakos égzengésként bugyog fel a hangszálaimból, megrezegtetve a mellkasomat és torkomat. Félek, nagyon is félek, és a félelem már akkor eluralkodott rajtam, mikor szúrásra lendítettem a karom, és akkor is félni fogok, ha esetleg eltalálom a vámpírt, pontosan ott, ahová céloztam: az ütőerén. Ha nem találom el, nyilván úgy fogok összecsuklani, mint egy rongybaba, és minden érzékszervem kikapcsol, a túlélőösztöneim csődöt mondanak majd, és alighanem fél katatón állapotba fogok zuhanni a rémülettől, és hagyni fogom, hogy a vámpír véghezvigye azt, amit én akartam: hagyni fogom, hogy megöljön. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a csapás nem fog máshogy végződni, mint halállal – vagy az egyikünk, vagy a másikunk fog meghalni, és az ok, amiért ez az egész kirobbant belőlem, csupán pár halálos fenyegetés.
Az egész azzal kezdődött, hogy eltűnt a szomszédom, én pedig a keresésére indultam, és belekötöttem egy részeg disznóba. Ez a fickó kiütötte a részeget, aztán fenyegetni kezdett, és a korábban már mozgolódó farkasgének ismét felzúdultak bennem, és most megpróbálják érvényesíteni akaratukat.
Nem tudom, eltalálom-e. Nem látom, nem érzek semmit, csupán hallok – de talán még azt sem, hiszen nem hallom azt az undorító, nedves csattanást, ami azt jelzi, célba találtam az üveg nyakával. Nem érzek semmit, a karom pedig könyöktől lefelé teljesen elzsibbadt, ahogy minden másom is. Mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jéghideg vízzel. A fogaim összekoccannak, miután erőszakosan összepréseltem az ajkaimat, és újabb csapásra akarom lendíteni a karom.
Hallom, amint a vér eszelősen dobolni kezd a dobhártyámon. Az adrenalin szintem a magasba
szökken, a fejem pedig szaggatni kezd, gyilkosan lüktet, mintha sorra pukkannának el a hajszálerek, és hallom, amint egy kétségbeesett morranás szakad fel belőlem.
Tudom, hogy nekem most csöngettek.
Érzem a csontjaimban, hogy nem találtam el őt.

▲ -- ▲ -- ▲ -- ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲

Daryl and Dorian

Lehet, hogy fel se kellett volna kelnem ma reggel.
Lehet, hogy jól döntöttem volna, ha hallgatok magamra, és visszaalszom hajnali hatkor, hogy tízig húzzam a lóbőrt, és aztán egy reggelit követően megint visszafeküdjek, mert ez a nap valahogy nem nagyon akar szerencsésen alakulni.
Az orrom lüktet, a drága vérem patakzik, és a szomszédomat még mindig nem találtam meg, holott igencsak keresgéltem – kocsmáról kocsmára járva –, annak ellenére, hogy a józanabbik eszem azt diktálja, ez az ügy meddő. De rohadjak meg, igenis tovább fogom keresni, mert ő az egyetlen, aki képes volt kivakarni a kakiból!
Ha továbbra is itt sajnáltatom magam, és nem megyek tovább, elszalasztom azt a kevés lehetőséget is, ami van, és nem fogom őt megtalálni, még akkor sem, ha keresztre feszülök.
De egyelőre még pihenek. A lábamból kiszaladt az erő, és a fejem úgy lüktet az orrommal együtt, mintha legalábbis egy kalapáccsal megsoroztak volna. Ha tehetném, most csak lehunynám a szemem, és addig aludnék, míg a fejfájásom el nem múlik, míg az orrvérzésem el nem áll. De sajna, azt várhatom, tekintve azt, milyen vacak helyzetben vagyok, és jelen pillanatban várakozásra sincs türelmem, úgyhogy ez az ügy is meddő. Ahogy minden más, mióta beléptem ebbe a nyomorult kocsmába, és magam sem döbbennék meg azon, ha hirtelen leperegne előttem az egész életem.
− Rühellem az orvosokat – nyekergem, és ismét az orromra szorítom a tenyerem, kisebb fájdalomhullámot kieszközölve magamnak. Csöppet káromkodok, talán úgy, háromstrófányit, és elátkozom minden felmenőjét annak a faroknak, no meg magamat is, amiért hagytam, hogy a farkasgének mocorgásba kezdjenek bennem.
Szisszenve nézek fel rá, de meg is bánom, hiszen az ipse összeszorítja a száját. Összerezzenek ettől a látványtól, bár fogalmam sincs, miért, és legszívesebben sikoltozva menekülnék ki erről a helyről. Eddig sem ápoltam valami különlegesen jó viszonyt a kocsmákkal, és ezentúl sem fogok, tekintve azt, mennyire elintéztek helyből, holott csak...
Csak mi? Csak beszóltál egy részegnek, aztán most csodálkozol rajta, hogy első nekifutásra betörték az orrodat? Neked is sok eszed van ám, persze hogy! Igazi Haynes vagy.
Apám sem gondolkodott, mikor kinyírta a volt dirimet, és egy szóval sem panaszkodott, mikor bezárták. Én viszont ismerem magamat, és nyilvánvalóan ágálni fogok, ha be akarnak zárni, amiért kinyírtam egy ellenségemet, aztán farkaskodtam egy jót, de hát... reményeim szerint az még messze van.
Bár, ha azt nézem, mennyire feltüzeltem magam a részeg spiclivel, kezdhetek félni, mert ez a gyilkolászós időszak már nem is tűnik annyira távolinak. Még egy ilyen düháradat, és megnézhetem magam, no meg azt a vakarékot is, amit hagytam az áldozatomból... ki tudja, mivel fogom megölni. Hentesbárddal? Elgázolom egy kocsival? Megfojtom? Vagy csak simán feltépem a torkát a milliméternyi körmeimmel? Ezt mondjuk, kétlem, de ha a kezembe akad egy borotvapenge, nem magamat fogom vagdosni, hanem egyszerűen elnyisszantom az ütőerét annak a szerencsétlen flótásnak, aki annyira felidegesített, hogy cserében kinyírjam.
Nem merek belegondolni, mennyire rövid már az az idő, ami még hátravan addig, hogy elveszítsem a fejem. Hetek, hónapok talán – de az is lehet, hogy csupán napokról beszélünk. Ha ezek a napok rohamosan telnek-múlnak, elég kettőt pislantanom, és azon fogom kapni magam, hogy farkasként üvöltök a holdra, talán egy domb tetejéről – talán egy áldozat hűlő teste fölött, vértől gőzölgő pofával.
Elfintorodom a mondatára. Ja, nekem sem tetszett – igazán érzelmesen ismertetett össze az öklével, és kicsit mintha pimaszul szólt volna hozzám. Olyan kétségbevonhatatlanul szemtelen módon. Válasz nélkül is hagyom a kijelentését, és inkább az orrommal foglalkozom. Basszus, ezzel tényleg orvoshoz kéne mennem... ferdén fog összeforrni, aztán megnézhetem magam. Másfelől pedig, korántsem hiányzik az életemből az, hogy helyrerakják a nózimat, mert másodszor is át kéne élnem azt a kínt, és alighanem elfelejtenék szobatiszta is lenni, és miután hazaértem, ruhát kéne cserélnem, ami rám nézvést igencsak kínos, azt figyelembe véve, hányadik életévemet taposom már.
− Papírzsepi, tudja – morranok fel. – Az a fehér vacak, amibe az orrunkkal beletrombitálunk. – Van egy olyan érzésem, hogy ma kizökkentem lombevő mivoltomból, és ha továbbra is így kötekedek, megütöm a bokám, ha nem nyírnak ki rögtön. Márpedig, ha végignézek ezen a fickón, erősen életképes opciónak tartom azt, hogy hirtelen felindulásból eltöri a nyakamat, aztán kiissza a véremet.
Elfog a hányinger, ahogy az arcát nézem. A félelemtől támad hányingerem, ezt a tényt már nem is merem kétségbe vonni; életemben nem rettegtem még ennyire, és talán soha nem is voltam közel még ennyire a halálhoz. Elég egy rossz mozdulat, akár egy nagyobb adrenalinfröccs, és a szívem felpörög, hogy gyorsabban pumpálja a vért, és az orrom szinte ontani fogja magából az életemet. Elég ez a kis fuvallat ahhoz, hogy a vámpírnak elboruljon az agya, és helyben kinyírjon.
Észre sem veszem, mikor szorulnak ökölbe a kezeim, csupán arra eszmélek, hogy a körmeim szinte a húsig mélyednek a tenyerembe. Ugyan nem serked ki a vérem, de ha továbbra is így szorítom az ujjaimmal, nem sok kell hozzá.
Nagyot nyelve engedem ki mindkét kezem, aztán figyelem, ahogy az a vászonzsebkendő, vagy mi, felém szállingózik. Hálásan fogom meg és szorítom az orromhoz.
− Köszönöm – dünnyögöm, azután nekilátok a vérem felitatásához. Az anyag ijesztő gyorsasággal szívja magába a véremet, és alig pár másodperc múlva elnehezül a nedvtől; nem foglalkozom vele, tovább szorítom az orromhoz, hogy már csillagokat látok.
A pottyanástól fáj a könyököm, a szebbik felem, és úgy nagyjából mindenem, mégis inkább azzal törődök, hogy egy vámpír áll velem szemben, és minden jel szerint igencsak szomjazik a véremre, és szinte érzem, ahogy az adrenalinszintem felszökken a magasba. Ismét nagyot nyelek, és próbálom megtalálni az egyensúlyomat, hogy aztán feltápászkodjak és mindent magam mögött hagyva, kironthassak a kocsmából, de az erőm elhagyott. És ha belegondolok, hogy mindez azért robbant ki, mert képtelen vagyok lakatot tenni a számra, hát mondanom sem kell, hogy legszívesebben hisztérikus röhögésbe kezdenék.
A szívem a torkomban dobog, és nehezemre esik akárcsak megmozdulni is. Oké, ha lenéznék az alkaromra, színtiszta nyomait látnám annak az elfoglaltságomnak, amit unalmamban űzök, mégsem érzem most magam olyan bátornak, mint mikor vámpírt etettem egy darabig. Izgalmas része a múltamnak, sőt, ha lehet, talán a legizgalmasabb, most mégis úgy rettegek ettől a vérszívótól, mintha életemben először találkoztam volna ilyen lénnyel. A félelem jeges marka szorít rá a gyomromra, ami ettől felkavarodik, és csak kevés választ el attól, hogy a gyomorsavam a tulajdon ölemben landoljon, némi reggeli- és ebédmaradvánnyal megtűzdelve. Nem elég, hogy összefutottam egy vámpírral, betörték az orromat, de még okádjam is magam telibe? Köszönöm, ezt inkább kihagynám!
Hatalmas szemekkel bámulok rá, miközben ő a saját csuklójába harap, aztán a számhoz nyomja azt. Döbbenten pislogok rá, és először tiltakoznék ellene, de a hangja meggyőz arról, hogy nem ildomos megszeppent szűzleányként ágálni az akarata ellen.
A szavai csak hab a tortán.
Ujjaimat a csuklójára fonom, és szinte belékapaszkodva nyelem le az első korty vért, ami aztán felkorbácsolja ülepedő félben lévő hányingeremet.
Egy panaszos nyögéssel adom a fickó tudtára, hogy a gyomrom nem kultiválja a vért, aztán elcsendesedve nyelek egy újabb kortyot, aztán még egyet, még egyet.
Érzem, amint a fájdalom csökkenni kezd, míg végül tompa sajgássá szelídül az orromban. Hálásan fogadom az enyhülést, majd eleresztve az idegen csuklóját, megtörlöm a számat. A pár kortytól szédelegni, émelyegni kezdek, de visszatartva béltartalmamat, vonallá préselem az ajkaimat, és nagyot nyelek.
− Úristen – sóhajtom, miután megbizonyosodtam arról, hogy nem fogok hányni. – Miért? – nézek rá hunyorogva, bár a félelem továbbra is ott ül a tekintetemben. Most meg fog ölni? Kitekeri a nyakamat? Vagy csak gyomrom szúr egy törött üveggel?
Félek. Rettentően félek.

▲ -- ▲ -- ▲ -- ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲

Daryl and Dorian

Jézus, akit a keresztre feszítettek!
Hártyavékony, de annál fájdalmasabban lüktető fehér izzás gyúl ki a fejemben, amint a fickó behúz nekem, és az orrom minden jel szerint szilánkosra törik az ökle alatt. Tompán felnyögök a kíntól, és hátratántorodom, a szemem előtt pedig a már korábban említett csillagok járják a táncot, most sokkal nagyobb intenzitással, és valószínűleg azon dolgoznak, hogy leereszkedjen az elmémre a színházi függöny, és röhögve eldobjam az eszméletem.
Márpedig abból nem kap!
Megvetem a lábam, és megpróbálom visszanyerni az egyensúlyomat. Belekapaszkodom az asztalba, és lihegve pislogok fel az imént pofonosztó fickóra, aki jelenleg nem is rám figyel, hanem sokkal inkább egy másik pasekra, aki – reményeim szerint – az irhámat jött menteni.
Ó, erről most eszembe jutott egy vicc! Ismeritek azt, amikor egy kis hülye kölyök beleköt egy részeg malackába? Nem? Na, mindegy.
Hihetetlennek tartom, hogy az előbb sikerült elveszítenem annyi éven át tartó türelmemet, és engedtem a farkas-gének csábításának. Hagytam, hogy elöntse a forró pulykaméreg az agyamat, ahogy azt is, hogy elveszítsem a fejem, és egyszerűen beszóljak egy másult állapotú fickónak, aki a jelek szerint igen nehezen tűri, ha valakinek eszébe jut visszaszólni. A nagyságos úr nyilvánvalóan ahhoz szokott, hogy fényesre nyalják a popóját, és akire rámorran, az először összetojja-pisili magát, aztán kap egy szívrohamot, végül visszafejlődik pólyássá, és a hüvelykujját szopja riadalmában. Legszívesebben most én is azt tenném, hiszen hülye vagyok, ha nem vallom be, mennyire megijedtem ettől az istenes öklöstől. A szívem vadul kalapál a mellkasomban, és a homlokomon hideg veríték gyöngyözik az idegességtől. Izgatottan nyeldekelek, miközben azon vagyok, hogy papírzsebkendőt halásszak elő a zsebemből, és ronccsá vert orromra szoríthassam, de korántsem kerüli el a figyelmemet az a jelenet, ami most következik.
Az a fickó, aki megjelent, és rászólt a részegesre, most behúz neki egy csípőset, és a szeszkazán érzelmesen ráborul az egyik asztalra. A fa éles reccsenésétől émelyegni kezdek, és ismét felnyögök, majd szédelegve teszek hátra egy lépést, minek következtében a hátam az egyik pultnak ütközik. Összerezzenek a tompa nyomástól, és vakon tapogatózom a pult széléért, majd belekapaszkodom, és ráhelyezem a súlyom a bal lábamra.
Csöppnyi áhítattal nézem a lezajlódó jelenetet, ahogy a kocsmai véreb – vagy veréb − csatlósai nyúlcipőt húznak, aztán porfelhőt maguk után hagyva, eltakarodnak.
Ennyit a bajtársiasságról! Komolyan, nem tudom megérteni, miért mondják az emberek azt, hogy a végletekig lojálisak egymáshoz, miközben olyan vastagon hazudnak, hogy a hazugságvizsgáló a végére belehülyülne, ha elemeznie kéne. Nem mondom, hazudtam már hasonló témában egy-két osztálytársamnak, hogy mindenben ott állok mellette, aztán pedig meglapultam, amikor elővették kábszer birtoklásáért. Nem mondom azt sem, hogy azt ígértem, soha nem fogom otthagyni a szarban, amikor épp szüksége lenne a segítségemre, de csak egy feltétellel vagyok hajlandó segíteni: ha nem rángat bele hülyeségbe. Mivel belerángatott, elfelejtettem lojális lenni, és végül hagytam, hogy elsüllyedjen a saját futóhomokjában. Aztán csodálkoztam azon, hogy egyáltalán nincsenek barátaim, és valahogy azt is elfelejtettem a lojalitásommal együtt, milyen szociális életet élni. Talán ezért is ijedtem meg annyira az arcomba robbanó ököltől, és ezért taglózott le ennyire az ütés. Irigykedem a filmszínészekre! A mozikban mindent úgy csinálnak, ahogy a forgatókönyvben meg van írva, és a forgatókönyv szerint akkor sem kell vért izzadniuk kínjukban, ha levágták a karjukat, lábukat, és bekaptak egy-két tüdőlövést. Nyögnek párat, aztán feltápászkodnak, és harcolnak tovább.
Bezzeg, ha engem suhint meg valaki, olyan padlót fogok, hogy bezöldülök, és hosszú perceken keresztül nem is tudok lábra állni, annyira lesokkoltak. A filmekben mindenki szent és sérthetetlen, és még azok sem halnak meg, akiket a film első pár percében lepuffantanak; a fickó vagy csajszi előkerül az utolsó pillanatokban, és megmenti a szorult helyzetbe került csoporttársak életét két jól irányzott lövéssel, és még csak nem is sántít, pedig jól láthatóan térden puffantották egy bivalyölő skulóval. Lehet látni, ahogy kifehérlik a csont a hús vöröséből, és a vér spriccelve ömlik a világba, ehhez képest!
Most veszem csak észre, mennyire görcsösen remegek. Erősen rámarkolok a pult szegélyére, és nagyot nyelek, majd megpróbálom az orromon át venni a levegőt. Természetesen nem megy; tényleg eltörte az orromat az a mocskos szemétláda.
Némán elkáromkodom magam, azután ismét összerezzenek, ahogy egyszemélyes mentőalakulatom rám morran.
− He? – nézek fel rá kissé kábán, majd lehajtom a fejem, és megroskadok. – Szédülök... – Megroggyan alattam a térdem, és csak kevés választ el attól, hogy összeessek. Sikerül megkapaszkodnom az egyik székben, majd szép lassan fel is húzódzkodom rá, és a pultra könyökölök.
Mégis miért menjek el? Nem megyek, bakker, ha két lépést teszek, úgy összecsuklom, mint egy kártyavár. A lábam jobban remeg a kocsonyánál, és a szívem agresszívan dübörög a mellkasomban, miközben eltört orromból folyamatosan ömlik a vérem. Ha így folytatom, biztos vagyok benne, hogy két órán belül elvérzem a nózimból, és bekerülök a Guiness Rekordok könyvébe, mint a legfurcsább haláleset áldozata.
− Kösz, hogy elintézte azt a fickót – mormolom az orrom alatt, bár tudom, hogy tök fölöslegesen pazarolom a szavakat. Az imént ez a hapsi úgy elküldött engem innen, mint annak a rendje, és a hangjából sütött az ingerültség. Szálka vagyok a szemében? Akkor miért is mentett meg, ha ennyire zavarom őt? Csak azért sem fogok eltakarodni, mert egy kicsit ücsörögni akarok... amíg nagyjából el nem áll az orrvérzésem.
− Haver – nézek fel rá – , nincs kölcsönben pár papírzsepije? Használat után visszaaaaaa... – elhúzom a mondat végét, mert most érzem meg a fájdalom húszadik tartományát, és az orromhoz kapok. Azután folytatom: − ... visszaadom. – Pillanatok alatt telik meg a tenyerem vérrel, és a körülöttünk állok aggódva néznek össze. Persze, egyiknek sincs annyi esze, hogy megszánjon, és ellásson vagy dokihoz cipeljen, de jelenleg nem igazán örülnék annak, ha valaki fogna, és betuszkolna egy mentőautóba. Nem sérültem meg életveszélyesen... nem szúrta át a tüdőmet egy bordám, nem rúgták le a vesém, és nem látható az agyam egy fasza kis ablakocskán át a fejem tetején. Szóval, szépen itt maradok, amíg vissza nem nyerem a teljes tudatomat – nem szédülök, mint az istennyila −, azután fogom magam, hazamegyek, és lejegelem az orromat. Aztán alszom egy nagyot, úgy durván huszonnyolc órán keresztül.
Ekkor elemi erővel szakad rám a kettős felismerés: elfelejtettem a szomszédomat keresni, és a megmentőm az a vámpír a sarokból, akit a pofonosztáskor felismertem!
A szomszédom úgysincs itt... de a velem szemben álldogáló vámpír igencsak durva hangulatban lehet. Felhunyorgok rá, és a karom libabőrös lesz a látványtól. Látom, ahogy az arca egyre csak torzul és torzul és torzul, bennem pedig hosszú idő után felhorgad a félelem.
− Krisztusom – lehelem, és lassan odébb helyezkedem a széken, minek következtében a földre pottyanok. – A francba, a francba... – Megpróbálok eltakarodni a közeléből, de a félelem megbénít, és csak bámulok fel rá hatalmas szemekkel, miközben a vérem egyre csak patakzik az orromból, és mellécsatlakozik a könyökömbe hasító fájdalom is.

▲ -- ▲ -- ▲ -- ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲

Daryl and Dorian

Ideges vagyok. Egész nap fel és alá járkálok, mint aki épp vajúdásra vár, és Mogyoró azt se tudja, mi bajom van. A lábam körül tekereg, néha a bokámba akar harapni – ilyenkor diszkréten odébb rúgom −, azután persze, sértetten tovább vonul – de tíz perc sem kell, és már megint a közelemben lófrál. Vagy iszonyat nehéz a felfogása, vagy nem szeret a hibáiból tanulni; mindenesetre, mindannyiszor odébb lököm a lábammal, ahányszor a közelembe ér. Fáradhatatlanul rohangálok ide-oda a házban, mert egyre csak azon rágom magam, hogy ugyan, hová lett az az ipse a szomszédból, akivel összebarátkoztam? Híres az ivási szokásairól, de eddig ahány kocsmát felkutattam, eddig nem igazán futottam még vele össze. Híre-hamva sincs, és leginkább fölöslegesen koptatom a lábam miatta, de nem fér a fejembe, hogy ugyan, hova a fenébe tűnt el? Nagyon idegesít, hiszen egyik pillanatról a másikra vált köddé, vagy elszublimált, vagy dematerializálódott, mindegy; egyszerű a képlet: még mandinerből sem tudom, hogy ugyan hová tűnhetett az a jóember? Idegesít ám, nem is kicsit, és talán ez okozhatja a pánikszerű sétafikálást a kongó házban. Lehet, hogy elkapta egy vámpír? Vagy túszul ejtették a vadászok? Esetleg épp farkaskodik valahol? Az megoldaná azt a kérdőjelet, ami egészen a megismerkedésünk óta aggaszt: furán viselkedik, kissé hirtelen haragú, és ahogy elnézem, nem egyszer állt már közel ahhoz, hogy megöljön valakit. Talán most megölt valakit – még szerencse, hogy nem engem −, és most jött el a böjtje. Aggódom érte, nem tagadom, és elmondhatom, hogy ez az első alkalom, amikor valakiért aggódom. Az elmúlt tizennyolc évemet úgy éltem le, hogy egyszer sem aggódtam senkiért egy egészségeset, pedig a házunk felgyújtása igencsak adott volna rá okot, sőt, még a tulajdon testem megégése is. Ha most levetkőznék, és a tükörbe néznék, nem éreznék semmiféle megrendülést, hiszen magam miatt sem vagyok képes aggódni, hát másért miért tegyem ezt? De úgy néz ki, eljött ez a sorsfordító alkalom is, és azon csodálkozom, hogy hogyan ismertem fel ezt az érzést? Még nem tapasztaltam, és a fogalom jelentését sem igazán ismertem, erre most csak úgy betoppant az életembe, én pedig sopánkodhatok miatta, mert a szomszédom felszívódott, aki segített kilábalni a hatméteres szarból. Nyomorultul érzem magam a dologért, de igazából nem tudok ellene semmit sem tenni. Az aggódás nálam úgy nyilvánul meg, hogy nem eszem, nem iszom, nem alszom – és a jelek szerint kilométerhiányom van, mert reggel óta nem hallatszik más, csak a lábaim ütemes kopogása a laminált padlón. Vakarék nyilvánvalóan elkönyvelt címeres őrültnek, de igazából most az ő véleménye sem számít – persze, ez nem jelenti azt, hogy ha beszélni tudna, és elmondaná a dolgot, nyilván először kapnék egy szívgörcsöt, aztán felrúgnám haragomban, nem lényeges −, ahogy senki másé sem. A másik szomszédom álló nap engem kukkol az ablakon keresztül, és ahányszor rajtakapom, egyre több és több kérdőjelet látok a feje fölött sorakozni, de még arra sem veszem a fáradtságot, hogy elüldözzem az ablakomból. Most még az sem érdekel, hogy gyakorlatilag megsérti a személyes szférámat – mert nekem olyanom is van ám, csak jól titkolom – azzal, hogy a szemei kocsányon lógnak, annyira bámul befelé. Foghatnám magam, és az egyik serpenyőmmel úgy pofán suhinthatnám, hogy érzékeny búcsút vesz miatta a fogaitól, olyan közel van, szinte átlóg a saját kerítésén, mégsem teszem, mert jelenleg az aggódás sokkal inkább lefoglal, mint a szomszéd felismerhetetlenné klopfolása. Egyrészt érte is annyit kapnék, mint egy rendes emberért – mondjuk, ha szerencsém van, még a faterommal is találkozhatok a kóterben, ha oda kerülök, ahová ő −, másrészt pedig, nem éri meg, hogy behorpasszam a jól szuperáló – nem mellesleg, egyedüli példányú – serpenyőmet az arcával.
Sokáig járkálok még a lakásban, mire megérik bennem az elhatározás, és sürgősen beleugrok egy alig lisztes, alig szakadt farmerba és egy kinyúlt garbóba, aztán felhúzom a bakancsomat is, és a hideg időre tekintettel, farmerdzsekit is húzok. Előkotorom a telefonomat a fülhallgatómmal együtt, és valami zenét kapcsolok, miután Mogyoró lelkére kötöttem, hogy szépen maradjon a fenekén, ne szökdössön, és mindennél fontosabb: NE döntsön úgy, hogy lebontja a házat, mire – valószínűleg – csalódottan hazaérek, különben meg találom kopasztani egy lábos forró vízben. A görény látszólag véletlenül sem vesz komolyan, de azért engedelmesen toporog a küszöböm előtt, mikor rácsukom az ajtót, és két kattanásra zárom. A kulcskarikát megpörgetem az ujjamon, azután a farzsebem mélyére süllyesztem, két egycentes mellé. Idegesen kapkodva kapcsolok át egy másik zenére, „bedugom a füleimet” a fülhallgatókkal, azután átadva magam tulajdon idegességemnek, lóhalálára véve a figurát, száguldani kezdek a következő kocsma felé, ahol a szomszédomat akarom keresni.

Nem nézem az időt, meddig tart, míg odaérek, de bőven sötétedik már az ég, mikor belépek az ajtón. A helyi késdobáló feeling minden apró szegmensét tapasztalom magamon: vastag alkoholszag, részeg üvöltések, és bájos cicababák egyhangú riszálása egyik saroktól a másikig. Szinte ösztönből húzódik kellemetlen fintorra a szám, ahogy az orromat megcsapja a vastag cigaretta- és piaszag, és a füst lassan végigcsikordítja erőszakos karmait a légcsövemen. Elfojtok egy köhögést, és az egyik asztalhoz telepedve körbenézek, hátha ott a szomszédom.
− Tehetek érted valamit? – hallok egy dohánytól recés hangot nem messze tőlem, és reflexszerűen fordulok oda.
− Hogy mi? – nyikkanok a magam bávatag stílusában, mint akit most rúgtak fel álmából, azután kapcsolok. – Ja, vagy úgy... lehet, hogy egy laza vodkanarancsot elfogadnék.
− Ez a nők itala, haver! – röhög a kocsmáros, mire lassan megingatom a fejem.
− Keresek valakit, és nem berúgni jöttem – jegyzem meg foghegyről. – Továbbra is tartom magam a vodkanarancshoz.
− Te tudod, öreg. – Elfordul, és lekap egy üveget a polcról, azután a tartalmát egy pohárba tölti.
You can imagine, I’m alone tonight, búgja az Evans Blue énekese az egyik fülembe. Végigfut a libabőr a karomon, és aprót szisszenek. Kellemetlen érzés lesz úrrá rajtam, mintha valami olyasmi történne a környezetemben, ami a természettel ellentétes, és felettébb rossz. Mármint... idegenül rossz, nagyon rossz, rossz, rossz, és egyáltalán nem tetszik ez nekem.
Nagyot nyelek, és megköszönöm, mikor elém tolják a kért italomat. Lassan belekortyolok, miközben a tekintetem ide-oda ugrál a jelenlévőkön, de a keresett szomszédomat nem találom. A szívem érezhetően elfacsarodik az aggodalom vashatalma alatt, és a gyomrom süllyed vagy kéthüvelyknyit érzéseim szerint.
Felállok, az italommal a kezemben, és elindulok a sötétebb sarkok felé, hátha ott találom azt a bűvös szomszédot; nézelődöm jobbra-balra, a nyakam tekergetem, mint aki a porckopását akarja kiküszöbölni, de az alkohol nem akar fogyni, amit kaptam. Kényelmetlen íze van a számnak: kissé kesernyés, félelem ízű. Féltés ízű. Nem tetszik ez nekem, egyáltalán.
− Figyelj már a lábad elé! – reccsen rám egy meglehetősen kacska nyelvű fickó az egyik asztaltól, mikor rátiprok útban lévő végtagjára. Halkan felmorranok, és most először érzem magamban azt a bugyogó dühöt, ami már hónapok óta kéne, hogy kínozzon. A farkasgének dolgoznak bennem.
− Húzd magad alá, te szerencsétlen kretén! – dörrenek rá, és ökölbe szorítom a kezem. – Hiába ülsz így ekkora terpeszben, csak a lábad köze fog szaglani, de neked nem lesz nagyobb a tekintélyed! – Tudom, hogy ez erős volt, mégsem bánom meg, sőt: a kimondott szavak egyre csak tüzelnek engem hirtelen kerekedő haragomban.
Meg sem várva a válaszát fordulok az egyik sarok felé, és a pillanat törtrésze alatt gyökerezik földbe a lábam. Mind a kettő.
Egy vámpírt látok.
Egy vámpírt látok, baszki, aki épp táplálkozik.
Hallom, amint szék csikordul mellettem – vagy mögöttem, mindegy −, és azt is, amint páran felmorrannak, és egy kéz megragadja a vállam, majd erélyesen ránt is rajta egyet. Ettől kirezzenek bódulatomból, és sarkon pördülök – az arcom pedig találkozik egy ököllel.
− Kit nevezel te szerencsétlen kreténnek?! – bömböl az az enyhén spicces és inzultált személy, akit az előbb olyan vakmerően leszidtam.
Csillagok táncolnak a szemem előtt, és a porc roppanásából ítélve minimum eltört az orrom. Érzem, amint forró, ragacsos vér tör utat magának, lefolyik a számra, és az államról lecsöpögve, beleissza magát a dzsekim felhajtott gallérjába.

▲ -- ▲ -- ▲ -- ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲