Legszívesebben kikötözném, és alaposan megnevelném. Először is a jól kiérdemelt tiszteletre tanítanám meg őt. Istenem.. hányszor mondtam már ezt el? Vagy ezerszer. Másodjára pedig az alázatra, és az engedelmességre, a szófogadásra.. Egy egész listám volt tele dolgokkal, mily szerencse, hogy örökké élünk, így az idő nem jelent problémát. Habár csak egy valamitől rettegtem: még pedig attól, hogy ráun erre az egészre, és megszökik. Mondjuk avval csak magának ártana, hisz ha megtalálom, habozás nélkül megölném. Mondjuk kitömném a testét, és a Kínok szobájában kifeszíteném őt, mint Jézust a feszületre. Az nyújtaná a legtökéletesebb látványt. Hmm.. egyszer ezt igazán ki kéne próbálnom valakin.. De vissza Emma-ra. Hangosan csörrent az üveg a kövön, és lehajoltam. Dús kebleit kezdtem el csókolni, és magamban imádkoztam - na de kihez? -, hogy lekapta magáról a felsőjét. - Basszus Emma.. Annyira kívánatos vagy dühösen. - hörögtem két csók között. Zakatoló szívéből kiderült, hogy mennyire felcsigáztam az érdeklődését. Szép lesz látni, hogyan fog koppanni, mikor elutasítom, és ott hagyom felgerjesztett állapotban. Hagytam, hogy gondolataim elvándoroljanak az agyamtól a.. nem mondom el mimig. Bizonyára ti is tudjátok, hogy mi férfiak az esetek 99,9%-ban mivel szoktunk gondolkozni.. Fantáziálásomból Emma mozgolódása zökkentett ki. Elengedtem, és a szemközti falnak simultam, mellkasom alatt pedig karjaimat fontam össze. - Valljuk be.. van még mit tanulnod. - közöltem ridegen, és egy halk nyögésre kaptam fel a fejemet. Misty.. hát ébredezik a kis újoncom. Mutatóujjamat felemeltem, mintha az agyamban próbálnék kapiskálni egy megfelelő szóért. De szó sincs erről. Csak.. meg akartam róla bizonyosodni, hogy tényleg ő adta ki az előző hangot. - Szívesen maradnék, és bájcsevegnék, akár még többet is, de.. - böktem fejemmel a pince felé, s összedörzsöltem két tenyeremet, akárcsak egy kisgyerek, ki buzgón várja a karácsonyt, és a fa alatt lévő ajándékokat. - akadt némi dolgom. - sötétült el a tekintetem, és a kegyetlen ragadozó kínzó gyötrelemmel mardosott engem belülről. Éhes voltam.. Egyet biccentettem felé, és a konyhából előkaptam a jó öreg barátomat, Jack-et, ki sosem hagy cserben. Ideje meglátogatnom Misty drágámat. Remélhetőleg még nem lehelte ki lelkét..
RÉSZEMRŐL VÉGE!
▽▽▽
▷ 334 ▷ [You must be registered and logged in to see this link.] ▷ élveztem a játékot, bocsi a zárásért <3 ▷ [You must be registered and logged in to see this link.]
*Pontosan abban a pillanatban jöttem rá, hogy bajom is eshet mikor Alex kiejtette a száján az utolsó mondatot. Nála a játék valami olyasmit jelent, mint nálam is... Sok esetben, ami annyit jelent, hogy semmi jót. Ahogyan a folyosón a falnak lapulva álltam, nem reménykedtem abban, hogy elbújhatok előle. Csupán kellett pár pillanat, hogy átgondoljam, van-e kiút. Pillantásom a bejárati ajtóra siklik, megfordul a fejemben a menekülés gondolata. Elvégre még is csak nehezebb dolga lenne velem, mint egy lakásban. De... nos, nincsenek kétségeim afelől, ha el is tudnék menekülni akkor sem örökre. És Alex nem felejt, ezt bizonyítja Scarlett. Képes volt éveket várni azért, hogy bántsa, türelmes, elvégre egy vámpírnak semmi pár év... Nem, nem azért mert fontos lennék neki, csupán az önérzetét sértené a dolog. Megfontolandó, hogy miként járnék jobban, ha most túlesünk rajta, vagy majd később... Hát ez fájt, persze, mit is várhattam? Ugyan olyan hálátlan, mint én. Akkor ő mit várt? Összeszorítom a számat, s ujjaim megszorulnak a fakarón, lehet még is meg kéne próbálni leszúrni. Én hasznavehetetlen! És most kéne a fejéhez vágnom, hogy ha megölne a nővérem sosem bocsájtana meg neki, valamint, hogy mennyi hasznára voltam az évek alatt. Persze azt könnyű elfelejteni, hogy mindig kéznél voltam, ha szüksége volt bármire... társra, szexre, kajára, akármire... Egyik énem legszívesebben megölte volna ezért, a másik meg elbújt volna a szobájában a takarója alá zokogni. Lana bezzeg nem haszontalan, ő nyilván a világ legjobb "gyermeke"... De nem volt időm eldönteni, hogy melyik énemnek engedjek, ugyanis, ahogyan az várható is volt, Alex előttem termett. Na jó, azért azt hittem legalább lesz időm eldönteni, hogy elfussak-e, reméltem, hogy elhúzza annyira a dolgot. De nem. Eddig sem dübörgött lassan a szívem a mellkasomban, de most megugrott a pulzusom s úgy éreztem a szívem lassan kiveri a bordáimat a helyükről. -Nem...-Suttogtam vissza zihálva, s még igaz is volt. Nem hittem egy percig sem, na jó talán amikor elég dühös voltam akkor nem gondolkoztam ezen. De most már inkább tartottam tőle, hogy mi következik... jó, beismerem, hogy féltem. Mert ismertem Alexet. Kényszerítettem az ujjaimat, hogy elengedjék az üveget, de a fadarabhoz még ragaszkodtam. Belegondolva, nem lett volna ésszerű használni és ha lehetőséget kapok, talán nem is teszem meg, sőt biztos, hogy nem tudtam volna megölni. Csupán rohadt dühös voltam rá, és szívesen megsebeztem volna. Igen... nagyon jólesett volna eljátszadozni vele, ahogyan azzal a pasassal ma. De hát nem úgy tűnt, hogy ez ma meg fog történni. Elakadt a lélegzetem, ahogyan megéreztem ajkait a nyakamon, aljas húzás volt tőle. S talán még el is hiszem, hogy ezt az egészet át lehet fordítani valami kellemesebbe... legalábbis a részemről kellemesebbre, ha nem szorítaná le a kezemet. Csak, hogy nem voltam annyira naiv, bár a testem úgy tűnt nem sok különbséget tesz vágy és félelem között, mert szinte azonnal libabőrös lett a finom érintéstől. Kiszáradt torkomat nyeldekelve igyekeztem benedvesíteni, de lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Valahol mélyen, még élt bennem a halvány remény a szabadulásra, talán ezért is szorongattam a rögtönzött fakarót. Az üveg nyaka viszont már a földön hevert, tudva, hogy sok hasznát nem vehetem. - Nem... te is tudod...- Igen, talán ez a megfelelő pillanat arra, hogy visszavegyek... vagy nem.- Viszont éppen eléggé elkeserítő, hogy te szó nélkül megtennéd ezt velem.- Sziszegtem feszülten.- Azt hittem fontos vagyok, úgy bántál velem, mintha családtag lennék holott csak kihasználtál...- Csoda, hogy ki vagyok akadva? Nem elég, hogy szinte egyáltalán nem emlékszem a gyerekkoromra, de amire emlékszem az is csak hazugság volt. Megfeszült a karom, s dühömben megrántottam a kezemet, egy elkeseredett kísérlet volt ez a szabadulásra.*
Az a bizonyos vörös köd kezdte ellepni elmémet, mely csakhogy józan volt. Ismét magába kerített az a rendkívüli hatalom, amely fölött nem igazán tudtam uralkodni. A vágy a kínzásra. Nem ölni kényszerültem, abban egy cseppnyi örömöt se leltem, hisz egyik pillanatban él még az illető, a másikban már nem. Olyan, mintha megfosztanának az egyik szeretett játékomtól. Nem szokásom gyilkolni, természetesen, mikor a helyzet megkívánja, akkor igen, de alapjában véve csak megkeserítem az áldozataim életét. Akkor van szerencsém, ha az illető vámpír. Csak gondoskodnom kell a leláncolásáról, mély sebeket ejthetek rajta, kivéreztethetem, verbénával ingerelhetem. És ebben mi a móka? Hát kedvesem a válasz erre a kérdésre az, hogy sosem ér véget ez az őrült játék. Hisz, a mi fajunk avval a csodálatos tulajdonsággal van megáldva, hogy a bőrünkön ejtett sebek hamar begyógyulnak. És annál nincs is rosszabb, ha újra és újra feltépnek a testedről egy cafatot. Az örökös kínzás. Úgy hívom ezt a játékot a vérszopókkal. - Nem bújhatsz el előlem, Emma. - forgattam meg a szememet, mikor eltűnt a szobából. Lassan, ráérősen kiittam a poharamban lévő tartalmat, és ismét felcsengett a hangom. Immár nyomatékosabban. - Nincs esélyed, egy hasznavehetetlen kis cafka vagy. - kezdtem el sétálni abba az irányba, ahonnan hallottam szívének heves dobogását. Tökéletesen kitudtam venni egyenletlen lélegzetvételét, szinte áradt belőle a félelem, amely csak jobban beindított engem. Másoknál a rózsa, a gyertya, a bor, és a hangulatfestő zene játszik közre. Nálam a kínzás, és az érzés, hogy én vagyok az Uralkodó, a Parancsoló fél. Még egy kicsit elhúztam az időt, pedig pontosan tudtam, hogy hol próbált megbújni. Az én ötszázvalahány évemmel elég nehéz ringbe szállni. Talán egy pengét elcsenhettem volna a konyhából. Úgy végighúznám azt törékenynek tűnő hófehér bőrén. Varázslatos mámorral nézném végig, ahogy a csodálatosan csillogó vörös vére rohamosan folyna le arcáról, majd a nyakán, és végül a melltartójába. Nagyot kellett nyelnem, hogy kordában tudjam magam tartani, s nem bírtam tovább várakozni. Hirtelen előtte teremtem, két kezét a birtokomba vettem, a falhoz préselve. Erekciómat az ágyékához nyomtam, és a füléhez hajoltam. Egy kis ideig nem jutottam szóhoz, csak hangosan fújtam a levegőt a nyakára. - Egy üveg, és egy fakaró? Azt hiszed le tudsz engem győzni? - szorításomon nem lazítottam, és a nyakába temettem a fejem. Tisztában voltam vele, hogy milyen érzéseket táplált irántam, hisz elég volt csak ránéznem. Őszintén bevallom, hogy legtöbbször ki is használtam ezt a helyzetet, és most sem vélekedtem másképp. - Képes lennél engem.. pont engem megölni, drága Emma? - apró csókokkal hintettem be a nyakát, ajkaim alatt érezve pulzusát. Vágytam a kínzásra, akartam hallani jajveszékelését, látni akartam őt a földön térdepelve, könyörögve a megbocsátásért, és a könyörületemért, de még egy kis ideig játszanom kellett a szerepemet. Hisz mindennek meg van a maga ideje..
▽▽▽
▷ 450 ▷ [You must be registered and logged in to see this link.] ▷ come out, come out wherever you are▷ [You must be registered and logged in to see this link.]
*Az volt az érdekes az egészben, hogy én egyébként szerettem Alex kedvében járni. Imádtam a gonoszkás nevetését, meg a ferde mosolyt ami az ajkaira kiült, ha éppen ágyba akart csábítani. Mondjuk nem kellett sokat fáradoznia... Most még is idegesített, hogy bármit csinálok, hogy kicsit sem vagyok hozzá kedves, ő még is nevet. Talán számított rá, bizonyára sejtette, hogy nem leszek éppen a legjobb hangulatomban. Vagy nem is érdekelte? - Miért? Milyen az én jelenlegi helyzetem?- Kérdeztem vissza szenvtelenül. Áruló testem pillantásáról, s szexi mosolyától szinte azonnal megfeszült. Azt hiszem ez már szinte amolyan feltétlen reflex lett. Na, jó tagadhatatlan, hogy Alex szexi, hülye lennék ha nem ismerném el. Élveztem a társaságát, így a vele való együttléteket is. Mi rossz van ebben? Persze most ne vegyük a nővéremet, meg a múltamat. Csak, hogy ezzel bizony mindig nem lehet mindent elintézni, és elég dühös vagyok ahhoz hogy el olvadozzak egy mosolytól. Dühösen megforgatom a szemeimet, s elfordulok. - Aligha!- Válaszolom, hiszen csak a pólóm ujja lett véres. A fogaim hallhatóan összecsikordultak a mondatát hallva. Persze a mai nappal ez is világossá vált, de azt hiszem jobbnak értékeltem a helyzetem még így is, mint amilyen valójában volt. Nem fázok, mert vámpír vagyok a hideg még is végigfutott a hátamon ahogyan elgondoltam a fejemet a jövőben a falon... Az ital bizony nagy segítséget nyújtott, jó kapaszkodónak bizonyult, hogy ne kezdjek el sikítozni. Mert bizony most képes lettem volna akkor hisztit levágni, hogy az egész ház porral lenne egyenlő. De visszafogtam magamat. És inkább a távozás mellett döntöttem... volna... Megtorpantam, ahogyan Alex előttem termett, a légzésem felgyorsult. Talán ha nem lettem volna ennyire dühös jobban megijedek, ha képes vagyok gondolkozni és nem pedig csak a sérelmemre koncentrálni. Így viszont csak ökölbe szorultak az ujjaim, s ha nem lök el, valószínű én teszem meg ugyan ezt vele. Hátam a falnak csapódott, s az üveg is ripityára tört, csak a nyaka maradt a kezemben. Egy-két szilánk megvágta a hasamat, de jelenleg ez érdekelt a legkevésbé. Éreztem, ahogyan az én arcomat is elkezdi befedni az erek hálózata. Ha gondolkozom akkor belátom, hogy részemről ennek az egésznek semmi értelme. Alex sokkal erősebb, mint én és verekedni vele teljességgel esztelenség, de nem gondolkoztam... Ujjaim megfeszültek az üveg nyakán. - És ki kérte? Tetőt adtál a fejem felé? Elraboltál és belekényszerítettél ebbe a helyzetbe! ÉN nem kértem ezt tőled!- Én viszont kiabáltam. Csupán az utolsó mondata térített magamhoz annyira, hogy összerezzenjek, s az erek egy csapára tűntek el az arcomról. Majd én is a helyiségből. Mindent akartam csak játszani nem, főleg nem Alexel. Tudtam, hogy nála ez sosem jelent jót, és nem is értem, hogy nem esett le eddig a pillanatig, hogy teljesen komolyan beszél. Az este folyamán most első ízben ijedtem meg. De ez még nem azt jelenti, hogy nem vagyok dühös, vagy a dühöm nem kellhet újra életre... Egyik kezemben még ott volt az üveg maradványa, a másikat pedig feltöltöttem a nappaliban egy törött széklábbal. Nem, nem akartam megölni Alexet, aligha lett volna rá lehetőségem, de azért védekezni csak szabad! Ujjaim megfeszültek a fán, én magam pedig a szobákat összekötő egyik folyosórészen lapultam a falnak hallgatózva, hogy még is merre lehet a házban.
Sokan vágták már a fejemhez, hogy egy beteges, perverz állat vagyok. Édeseim.. gyakorlatilag minden harmadik ember rendelkezik az előbb felsoroltak egyikével. Nem tűntem ki a halandók közt, hisz ők is ugyanolyan romlottak, mint én. Azt hirdetik, hogy meg kell védenünk egymást, segíteni kell a másikon, de kérlek.. ez az egész egy nagy röhej! Akkor miért hadakoznak még a mai napig is? Ráadásul én már számos polgárháborút, két világháborút, és olyan diktatórikus egyéneket, mint például Hitlert, is megéltem. Szóval nekem senki se jöjjön az álszent dumájával, hogy engem nem lehet megváltani, és nálam nem létezik elfajultabb egyed a világon. Mert hohóó.. csak körbe kell nézni, mindenütt ott lakoznak. Szemem sarkából figyeltem a lányt, és halkan elnevettem magam, a fejemet csóválva. - Avval, hogy levetkőzöl nem enyhítesz a jelenlegi helyzeteden. - mértem végig törékenynek tűnő testét, és jól elidőztem dús kebleinél. Végigfigyeltem, ahogy egy nővé cseperedett előttem. Mintha még tegnap lett volna, hogy elszakítottam családjától, ahogyan anno Maria-val, a házvezetőnőmmel tettem. Mi van velem, és a fiatal lányokkal? Óóó a fenébe, pedofil lennék? Kétlem.. vagy? Na mindegy, nem az én hibám, hogy a kislányok úgy öltözködnek tizenévesen, mintha huszonöt felett lennének. Könnyen... megtévesztő lehet. A textil égése megcsapta az orromat, ráadásul még a vér is hozzá párosult.. Érdekes. - Hmm.. - biccentettem oldalra a fejemet. - A melltartód is csupa vér. - kamuztam, és a szokásos leolvasztomabugyikatanőkről mosolyomat varázsoltam az arcomra. A magabiztosságom, vagy ahogy manapság szokták mondani, az egóm a csillagos eget súrolta. Tisztában voltam az adottságaimmal, és előszeretettel használtam ki a butábbnál butább libákat. Félreértés ne essék, nem hülyéztem le Emma-t, hisz annak ellenére, hogy a sokadik ükapja lehetek, rendkívül okos, cseles, életrevaló. Csak ne hamarkodná el hirtelen a dolgokat minden sokkal jobb lenne. Sőt valakinek - avagy nekem - nem ártana helyre tenni őt a tisztesség terén. Ennyi év után csoda, hogy erre nem jött már rá. - Rosszul gondolod! - vágtam közbe, és kiegyenesedtem. Utáltam, mikor valaki más a nevemben beszél. Nem egy csillámvámpír, hogy tudjon gondolatokba olvasni! - Ha nem lenne már rád szükségem, már rég a falon díszelegne a fejed. - közöltem tárgyilagos hangnemben. Nem szokásom benyalni az embereknek, azt mondani, amit hallani akarnak. Emma-ra még szükségem van, hisz még nem végeztem Scarlett-tel. Hogy utána mi lesz a sorsa? Nos.. az a jövő kérdése. Csendben, magamban mulatva végignéztem a kis műsorát. Ezért is imádtam magamnál tartani ezt a lányt, megragadt a tinédzseri hisztis korszakánál, amely egyrészt rendkívül szórakoztató tud lenni, másrészt elég idegesítő, ha az ember ezt hallgatja 0-24-ben. Mielőtt faképnél hagyott volna, előtte termek. - Ha már ezt az egészet a játékomnak nevezted.. - hagytam egy kis szünetet, csak a hatás kedvéért. Kíváncsi vagyok az arcának minden egyes mozdulatára, rezzenésére. -.. akkor bizonyára tudnod kell, hogy én irányítom. - egy lépéssel csökkentettem a köztünk lévő távolságot, hogy testünket csak az előtte lévő üveg tartsa egymástól távol. Fenyegetőnek akartam tűnni, azt akartam, hogy a lábaim előtt heverjen, könyörögjön az életben maradásért. - És te csak egy átkozott bábu vagy benne. - súgtam egyenesen az arcába meredve, és hirtelen felindultságtól vezérelve a szemközti falnak löktem a fiatal, félmeztelen lányt. Az üveg apró darabokra tört, és a szilánkok össze-vissza repültek. - Évekig gondoskodtam rólad, tetőt adtam a fejed fölé, etettelek, vámpírrá változtattalak.. És ez a hála? Ez? - kérdeztem vissza már-már üvöltve. Lassan, mint egy éhező ragadozó közelítettem felé. Szinte lángokat szórt a tekintetem, a vérerek rohamosan hálózták körbe az arcomat. - Akkor játsszunk.
▽▽▽
▷ 564 ▷ [You must be registered and logged in to see this link.] ▷ bocsi, ha egy kicsit elszaladt velem a ló..▷ [You must be registered and logged in to see this link.]
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Konyha, ebédlõ Pént. Dec. 27, 2013 11:25 am
*Annyira az esti terveimmel -azaz a piálással és a fürdéssel- voltam elfoglalva, hogy nem is hallottam, hogy Alex közeledik. Hangja hallatán szinte automatikusan fordultam felé. De az arcom nem jelent meg a szokásos mosoly, amit lénye általában kiváltott belőlem. Szokásos gúnyos mosolya most véletlenül sem szexinek, annál inkább lekezelődnek érződött, s legszívesebben hozzávágtam volna a poharamat. De annyi eszem még maradt, hogy ne tegyem meg. -Alex...- Fordultam vissza gunyoros mosollyal, megemelve felé a poharamat. Habár még semmi sem volt benne. De terveztem, hogy töltök bele konyakot, hagytam, hogy kivegye a kezemből az üveget. S figyeltem, ahogyan két poharat vesz le, gondolom célzás gyanánt. Megforgattam a szememet, nem volt tervben, hogy összefussak vele, és hallgassam a hegyi beszédét. Más körülmények között bókjára doromboltam volna, de most rohadtul haragudtam rá. Így egyszerűen nem vettem róla tudomást, sem a nevetéséről. Helyette kibújtam a pulcsimból meg a pólómból, a fémkukába dobtam, elővettem egy gyufás dobozt, hogy meggyújtottam egy szálat, majd nagy ívben a szemetesbe pöccintettem. A mosdóhoz lépve pedig lemostam a kezeimről a vért... nagyjából. - Így már jobb?- Arcomon továbbra is fintor ült, felvettem én is a konyakomat, ahogyan a pulthoz sétált, a le sem vettem a szemeimet Alexről miközben beszélt. Nála sosem lehet tudni, hogy mire számítson az ember. Persze a szokásos fejmosásról nem feledkezhet meg. Mintha nem tudnám... nem vagyok már gyerek... Keserűen és dühösen felnevettem a mondat végén. - Hát persze...- Hajtottam le a konyakomat.- Elvégre már nincs szükséged rám. Most már, hogy a kis terved ki tudja hanyadik fejezetét kipipálhatod... Miközben beszéltem az üveghez lépve még egy adagot töltöttem magamnak. - De lehet megkönnyítem a dolgod és nem kell kirúgnod, elmegyek magamtól!- Lehajtottam a következő adagot, megmarkoltam az üveget, hogy újabbat töltsek, de... útközben rájöttem, hogy egyszerűbb abból inni, mint sem folyton töltögetni. Nőből vagyok, és habár vámpír azért vannak érzéseim. És borzasztóan kiakaszt, hogy így kihasználtak. Azt hittem fontos vagyok neki, mert, hogy nekem ő az volt... vagyis még mindig az. Erre meg kiderül, hogy igazából csak a nővérem fontos. Blah! Igen hisztizek, de tudhatja, hogy milyen vagyok... Évei voltak, hogy rájöjjön. Olyan dühös voltam, hogy összecsikordultak a fogaim. - Cseszd meg! Meg az összes rohadt játékodat is!- Felkaptam az üveget, s meghúzva azt elindultam kifelé a konyhából. Egy normális embert talán az zavarna, hogy évekkel ez előtt a nővére miatt rabolták el, és most miatta vámpír. Ezért a nővéremmel számolok majd maximum. Viszont én jól éreztem magam vámpírként, Alex mellett... egészen a mai napig. És nem az zavart ami lettem, talán nem is igazán a múlt, hanem a kiábrándulás. Magamba vetetett hitem rendült meg egy pillanat alatt, ahogyan fény derült erre az egészre. Talán túlságosan is függtem eddig Alextől, és túl fontos volt ő meg minden szava. Valóban itt van az ideje, hogy ennek véget vessek... Azt hiszem...*
Miután fölényesen, és nevetgélve magukra hagytam a lányokat, egyből a dolgozószobám felé kezdtem el haladni. Ma még jóval fontosabb dolgokat kellett orvosolnom, és sajnos azok nem működtek maguktól. Nekem kellett elintéznem őket, ha eredményt akartam látni.. Felmentem a szobámba, és mint aki hajszálpontosan ismerné a helyet, megnyomtam egy elrejtett gombot. Egy hangos kattanás hallatszott fel, ezáltal arrébb tudtam tolni a szekrényt. Egyedül egy valakivel osztottam meg ezt a helyet, ez az én mocskos kis titkom, na meg Maria-é, a szobalányé. A bútorokon is megáll a por, én pedig nem arról vagyok híres, hogy kezembe veszek egy kendőt, vagy mi a fenét, és letörlöm. Ő pedig, a hűséges alattvalóm sosem hagyna engem cserben, mert jól tudja, hogy milyen beteges tettekre vagyok képes, ha nem az én szabályaim szerint alakulnak a dolgok. Ő pedig egyáltalán nem akarja úgy végezni.. Mint a többiek. Egy régimódi lámpát kapcsoltam fel, ami haloványan festette be előttem a kicsiny helyiséget. A falak rajzokkal, portrékkal, irományokkal voltak tele. Egy szabad rést nem fedezhetett fel rajta az ember. Mindenhonnan vakító szürkés-kék szempárok meredtek rám. - Anastasia. - túrtam bele hajamba. Betegesen próbáltam már évszázadok óta megkeresni rég elveszett nővéremet. Minden követ megmozgattam, sosem álltam le, egy pillanatra se. Képem nincs róla, akkoriban olyan modern eszközök, például a fényképezőgép még nem létezett. Lefestettem őt, és vászonra vittem azt az arcot, ami már hosszú évek óta az agyamba van égve. Egy megrökönyödött sóhaj közepette huppantam le a vörös kipárnázott fotelbe. Elnyúltam, és halántékomat kezdtem el masszírozgatni. "Ideje lenne leállni?" ~ kérdeztem magamtól, mire testem megfeszült, és egy hangos NEM hagyta el a számat. Rég óta tudtam, hogy nincs ki mind a négy kerekem, hogy valami baj van velem. Hátradőltem, és a plafont kezdtem el fixírozni a tekintetemmel. Az arany, már-már rokokó stílust megidéző szegélyek lassan elkezdtek összefolyni, egészen addig míg be nem sötétült minden körülöttem.. Ajtó csapódása hallatszott fel. Álmosan dörzsöltem ki a csipát szemeimből, és gyorsan összekaptam magam. Fürge voltam, mintha most öntöttek volna le egy hordónyi jéghideg vízzel. Csak remélni tudtam, hogy nincs semmi baj, a hátam közepére sem kívántam jelenleg egy összetűzést. Pillanatok alatt abban a helyiségben teremtem, ahonnan a zaj származott. - Emma. - görbültek egy gúnyos mosolyra az ajkaim. A pillantásom letévedt vérben ázott ujjaira, s nemlegesen megcsóváltam fejemet. Nem fogok neki hegyi beszédet tartani, semmire se mennék vele. Megragadt a tini korszakban, most éli át legmakacsabb éveit, ilyenkor a porontyok teljesen felelőtlenek, és tisztességtelenek! - Mindig is tudtam, hogy Te vagy a legjobb tanítványom. - sóhajtottam, és egy laza mozdulattal kivettem kezéből a konyakot. Két tiszta - nem véres - poharat szedtem elő, és mindkettőbe egyenlő mennyiséget öntöttem. - Csak Lana meg ne tudja. - kacagtam, és átadtam a poharát. A fogadott lányom, és Emma, aki évekig a rabom volt, de mára már ő is családtagnak számít, sosem jöttek ki egymással. A nőkben a kezdetek óta meg van ez a rivalizálódás, habár teljesen feleslegesen. A konyhasziget másik oldalára sétáltam a poharammal együtt, majd a pultra könyököltem. - De mégis megszegted legfőbb tanításomat. - emeltem a poharat az ajkamhoz. - Nem vonhatjuk magunkra a figyelmet, óvatosabbnak kell lennünk. - kortyoltam bele egyet, de még mindig nem tettem le. - Legközelebb ne forduljon ilyen elő, különben az utcán találod magad. És gondoskodok róla, hogy életed végéig nyomorban élj. - rideg tekintetemet az övébe véstem, és a hangulat enyhítéséért rámosolyogtam.
* A testvéremmel való találkozás nem várt érzéseket szabadított fel bennem. Például, sosem gondoltam volna, hogy valaha fogok még így haragudni Alexre és tessék... évekkel ezelőtt gyűlöltem utoljára annyira mint most. Csak a dolgomat még pluszba megnehezíti az is, hogy ettől függetlenül még mindig szeretem. Olyan szerelem ez ami évek alatt alakult ki bennem, irreális és hasztalan. Tele olyasmivel amit megvetek. S még is, ő a teremtőm, tőle tanultam mindent... igen féltékeny tudok lenni ha egy másik nővel van. Ugyan akkor én is össze-vissza kamatyolok... Bár igazán nem érdekel csak ne dörgölje az orrom alá...Ne kelljen vele szembesülnöm. Tud rendes is lenni, hiszen nem túlzok ha azt mondom elkényeztetett. Akkor igazból most mi a probléma? Magam sem tudom,de legszívesebben megfojtanám! A testvérem miatt, vagy mert megtudtam, hogy viszonyuk volt. Sajnos még mindig nem látom tisztán, hogy mi is történt pontosan és én, hogyan is keveredtem bele ebben az egészbe. Hát persze, hogy dühös voltam, ugyan megszoktam, hogy Alexnek az egész világ egy nagy játék, de még is... még is szar érzés, hogy egy nagyszabású terv egyik felejthető kis eleme vagyok a nővérem ellen. Wah! Miután elköszöntünk rég nem látott testvéremmel, eltűntem. Főként , hogy Alexal ne kelljen összefutnom. Egyrészt eléggé vészjósló volt, amiből arra következtetek, hogy még számolunk... más részről nem bírtam volna elviselni azt a kárörvendő önelégült képét! Ha nem megyek el még neki esek, s abból csak én jöhettem volna ki rosszul. Hát máson kényszerültem kitombolni magamat. Kerestem egy Alexhez hasonló formát és őt kaptam el. De most, hogy véres kezeimmel lenyomtam a bejárati ajtónk kilincsét éreztem, hogy ez csak ideiglenes megoldás volt. Még akkor is ha több óráig kínoztam, marha jól bírta... persze lássuk be, hogy profi vagyok. És pontosan tudom, hogy mely sérülésekbe hal bele az áldozat, s melyek fájnak a legjobban. Ez már kellett, felszabadító érzés volt! Beolvastam neki pont úgy ahogyan Alexnek tenném ha nem tartanék attól, hogy megtorolja, vagy attól, hogy mit válaszol... Ma nem figyeltem annyira oda, mint szoktam. Általában érdekelt, hogy a ruhámon ne legyen vér vagy más emberi maradvány, és egy tisztító kendővel, vagy ilyesmivel megszabadultam az arcomra tapadt maradványoktól is. Ma azonban a düh vezérelt, nem voltam rideg és számító, mint általában. Ma sokkal inkább csak a kaszaboláson és az érzelmeim kiadásán volt a hangsúly. Csak az arcomat mostam le. Így méregdrága felsőm mehet majd a kukába, hiszen az ujjaiból szinte csorgott a vér, s néhány csepp máshová is ment a felsőn... Még jó, hogy ennyire későn nem sokan járkálnak az utcán egy ilyen kisvárosban. A lakásba behozott vért meg a házinéni majd eltakarítja. Úgy döntöttem, hogy mielőtt lefekszem még benyakalok egy pohár konyakot, vagy inkább egy üveggel, vagy többel, hogy hatása is legyen. A bárszekrényből kivettem az italt majd a konyhába osonva egy stílusos poharat vettem elő. Kinézetét csak fokozta véres ujjaimnak lenyomata, adjunk a flancnak! Még nem tudtam, hogy mit akarok csinálni, vagy, hogy mit mondok majd Alexnek... talán semmit. De ezt nem is most kell eldöntenem. Megiszom a kis konyakom és felmegyek zuhanyozni... vagy alapból a fürdőben iszom meg. Hmmm...*
Olivia G. Westfield
welcome to my world
► Residence :
✖ new orleans
► Age :
314
► Total posts :
266
BLOODTHIRSTY HERETIC ☄
Tárgy: Konyha, ebédlõ Szer. Május 29, 2013 7:36 pm
Kezdőlap
Tárgy: Re: Konyha, ebédlõ 
