ღ zene: Break me shake me ღ megjegyzés: - ღ

Halál.. Újra, és újra előtűnő gondolatként jelentkezik. Befeketíti a már így is szánalmas életem mindennapjait. Utat tör magának, és a bosszúm abban a pillanatban szertefoszlik. Egyszer talán megoldást találok a magamban feltett kérdésekre, és majdan ráébredek esetlegesen arra a tényre, hogy a sorsnak miért engem kell folyton büntetnie. Nem követtem el semmi olyat sem, amiért neheztelnie lehetne a személyemre, bár aláírom színtisztán azt, hogy sohasem voltam valami engedelmes kölyök. Mindig is kicsapongó életet éltem, lázongtam a családi szabályok ellen, és megpróbáltam egy különálló életet kialakítani a saját magam részére, ám persze a drága kis tervem mindig meghiúsult. Nem szakadt el tőlem a család, és nem hagytak magamra. Utánam jöttek, és ha úgy látták jónak, akkor elküldtek aludni egy gyönyörű tőrrel a mellkasomban. Szavam sem lehetett ez ellen, hisz akármit is mondtam hasztalan volt. Nem ellenkezhettem, mert nem hagytak rá lehetőséget sem. Csak egy marionett bábu voltam Klaus kezeinek irányítása alatt, csak egy sakktáblán álló paraszt, akit előre vezethettek, s ha már nem kellett szépen le is szedhették a tábláról. Én magam voltam az úgynevezett fekete pont mindenki életében. A természetem miatt ítéltek meg, s ha már nem volt a kéznél más személy, akkor persze jól jöttem én. Kiszámíthatatlan, indulatos, önző, hazug.. Olyannal illetek engem, mellyel jogukban sem állt volna, hisz éppen ugyanúgy rájuk is jellemző vonások voltak. Nem az én körvonalazásomra kellett volna ráírni azt, ami a saját számlájukra is fel volt róható. Maguk felett nem mertek ítélkezni persze, mert ők voltak a tökéletesen megtestesült "örökkön örökké" szlogen, ámde én, aki kimertem nyitni a számat, és kimertem fejezni az akaratomat, nos könnyen elítélendővé válhattam a szemeikben. Mivel voltak többek tőlem? Mivel voltak jobbak nálam? Mivel ért többet az ő életük, mintsem az enyém? Én már kétszer meghaltam, míg ők még mindig a szánalmas kis fogadalmukon rágódtak. Elárulták egymást, aztán sírva borultak a másik nyakába, ha már a kibékülés jött fel témakörként. Kitartottak, számíthattak a másikra, de én... én, mi? Komolyan elmertem hinni egy pillanatra is azt, hogy jelenthet nekik bármit a nyamvadt személyem? Komolyan képes voltam minderre, hogy nyugtassam az összezavarodott lelkemet, hogy elfojtsam a csillapíthatatlan dühömet, és hogy vigaszt leljek a fájdalomra, ami a mellkasomban tombol? Már a legelejétől tudtam, hogy ez a családi kötelék nem létezhet köztük, és köztem. Számukra csak egy halott egyed vagyok, aki már elpusztult oly annyiszor. S hát ironikus az, hogy miért mindig én vagyok azon alkat, aki megjárja a legvégén..
-Hát így kell fogadni a halálból feltámadt bátyádat?-Teszem fel a kérdésemet egy cinikus hanglejtéssel, és egy gúnyos mosollyal az arcomon, miután persze sikerült bejutni a szobájába, majdan pedig a falnak nyomom, így szegezve a mellkasának a tőrt.-Csak hát nincs szerencséd, húgica. Nem takarodok el sehova sem, hisz pontosan ide kaptam a meghívómat, azaz hozzád.-Hangom tele van feszültséggel, gúnnyal, és kegyetlenséggel. Nem fogom vissza magamat, ami azt illeti, sőt előszeretettel tombolok, és ha kell, akkor ezt a szép kis tőrt még a mellkasába is állítom, hogy érezze azt milyen szépen is lehet aludni az elkövetkezendő végtelenségbe. Arcán ereket növeszt eközben, szemei elfeketednek azon nyomban, és ha nem éppen egy ősi vámpír lennék, akkor meg is ijednék a látványtól, így viszont koránt sem hatásos ellenem, az fix. Váratlanul ér a cselekedete, miszerint tombolva ellök magától, ahogy eközben belém is rúg, így pedig szinte esélyem se legyen a közelébe maradni. A padlón kötök ki ülőhelyzetben, s már-már majdnem a hátamon feküdve. Két tenyeremmel tartom mindösszesen magam, ahogy a tőr markolatát élesen szorongatom eközben az ujjaim közt. Dühösen felmorranok, ahogy megindul felém, és közben elhagyja a száját az a bizonyos kérdés. Újabb szavaival csak még jobban felhúzza az idegrendszerem, és ezzel egy arányban sikerül elérnem, hogy állóhelyzetbe kerüljek.
-Hogy mégis ki vagyok én!?-Könnyedén emelem meg a hangomat, ahogy fenyegetően nézek a szemeibe. Mégis mit képzel magáról Rebekah, hogy ilyeneket vág hozzám? Hát már fel sem ismeri a saját bátyja személyét? Feszülten szívom magamba a felesleges oxigént, ahogy halkan morgok eközben.-Ez a saját testem!-Üvöltök rá kicsit sem kedvesen, ahogy érzéstelenül tekintek végig az alakján.-Vagy már annyira szánalmassá váltál, hogy inkább letagadsz, mintsem elismerjél valódi testvéredként?-Mutatok végig rajta a tőrrel a kezemben, miközben lenézően kezelem.-Mindig is tudtam, hogy minden vágyatok az, hogy végre megdögöljek, de nem... nincs ám ily szerencsétek, Bex.-Nyomom meg hangsúlyozva a szavakat, ahogy kegyetlen mosolyra húzom az ajkaimat.-Csak azt sajnálom, húgom, hogy képtelen vagy belátni, miszerint Klaus seggének a nyalása, nos nem kifizetődő.-Nevetek fel ironikusan, ahogy egyetlen hirtelen mozdulattal jelenek meg előtte végül. Könnyedén hajítom neki teljes erőből a falnak, majdan pedig mellé sétálva a hajától fogva rángatom fel magamhoz.-Még mindig nem én vagyok az, drága kis húgi?-Kérdezem dühvel telten, ahogy a tőrrel felsértem némileg a nyakát, majdan pedig belevágok a ruhájába is, hogy immáron pontosan érezze a fedetlen mellkasára nyomódó tőr éles hegyét. Ajánlom neki, hogy jól gondolja meg mit lép ellenem, mert még egy ilyen húzás, és aludni fog; viszont akkor már örökre!

ღ zene: Hurricane ღ megjegyzés: - ღ

Szenvedtem egészen mélyen, mert kínoztak. Fájdalmat éreztem a mellkasomban, mert elárultak. Megvetettek, holott koránt sem akartam ennyire egyedül maradni, és hogy pont ellenük forduljak, nos nem bírtam elképzelni. Viszont megtörtént, és képes lennék elvenni az életük, csak mert ennyire.. ennyire szíven döftek egy rohadt tőrrel. Emlékszem színtisztán minden egyes alkalomra, amikor is Klaus megfogta azt a vacakot, és belém szúrta. Emlékszem, hogy mindig ott volt az egyikük, vagy Elijah, vagy Rebekah, de egyszer sem segítettek, csak nézték. Az elmémbe vésődött az is, ahogy a húgom egy mosolyra húzta az ajkait, miközben az emeleten ledöftek azzal a nyomorult tőrrel. Sosem bocsátom meg egyiknek sem, hogy ezt tették velem, míg mostan hiába haltam meg, nos az sem igazán izgatta, avagy mozgatta meg őket lelkiekben. Sőt lemerem fogadni, hogy ugyanúgy élvezték tovább a napjaikat, és egyszer sem jutottam az eszükbe. Egyszer sem! Pont, mint mikor ősi vámpírként meghaltam Jeremy, és Elena által. Az elmémbe égett azon pillanat, ahogy a szívembe került a fehér tölgyfakaró, és majdan elégtem. Fájt eleinte, aztán már csak elmúlt minden.. meghaltam, és vissza nem jöhettem. A túlvilági élet pedig kegyetlen volt, míg a testvéreim huszonnégy óra múltán úgy elfelejtettek, mint annak rendje, és módja. Nem kértem, hogy keltsenek fel, viszont megérdemeltem volna egy kis megemlékezést, vagy lehet én képzelek ebbe többet bele, nos már magam sem tudom. Túl nagy volt az elvárásom minden bizonnyal, de most már lényegtelen is. Bosszút esküdtem ellenük, és főleg most, hogy Klaus hozzámert érni Riverhez! Esküszöm, hogy nagyon, de nagyon megfogja még bánni, csak jussak el oda, hogy felkeressem Davinát a tőr ügyében. Az lesz élete utolsó boldog napja a drága kis Klausnak.. Utána nem lesz nyugta, sem pedig szép tartós sorsa. Annyira gyűlölöm őt, hogy folyton tönkretesz, hogy folyton árt nekem, de nem.. immár nem, mert meg fog fizetni mindenért! Szíven lesz szúrva azzal a tőrrel, esküszöm!
Nem tudok tisztán gondolkozni egyetlen pillanatra sem, hisz elmémet olyan szinten lepi el a düh, hogy már annak is örülök, ha egyáltalán megtalálom a Mikaelson rezidenciát, ahol nagy családként élnek. Oly vígan, s boldogan telik minden napjuk, közben nem is foglalkoznak semmivel.. Csak magukkal törődnek, s még, hogy én vagyok az önző. Na persze! A tőr markolatára szorulnak az ujjaim, és van bennem eközben olyan harag, hogy azonnal képes lennék darabokra törni ezt a fegyvert, amelyet voltaképpen ezúttal Bekah szívébe szánok. Volt időm emberként előkeríteni ebben a zűrzavarban a sajátomat, mármint, amit Klaus mindig ellenem használt fel, ahogy arra is jutott néhány másodpercem, hogy egy kis fehér tölgyfa hamut lopjak. Így párosítottam a kettőt, és vettem az utamat a villa felé. Idegesen fújom ki a tüdőmben tartott levegőt, ahogy könnyedén lépem át a ház bejáratának a küszöbét. Az utcán velem szemben jövők többsége jobbnak látta, ha kikerül, és aki jelen pillanatban az eszénél van, nos az ugyanígy tesz. Megállok egy pillanatra, ahogy oldalra döntöm a fejemet, és körbe pillantok, majdan pedig fülelni kezdek, hogy merre is találom az én kis húgicámat. Remélni merem, hogy itthon van, és nem ment el csavarogni valamerre, mert akkor Isten bizony, hogy utána megyek, de azt nem köszönni meg nekem..
Végül egy hirtelen szerű suhanással kötök ki a szobája ajtaja előtt, és egy bájos kis mosollyal az arcomon kezdek el kopogtatni azon, majdan egy könnyed mozdulattal nyitom ki az ajtót. Végül belépve rajta becsapom magam után, ahogy egy ördögi nevetés szökik ki ajkaimon. Akármennyire is érhette váratlanul, avagy épp meglepően ez a látogatás, nos épp annyira sokkoló lesz, amint rám pillant, hisz voltaképpen az egész kis családom halottnak hisz. De nem, nem ám, hisz koránt sem haltam meg, sőt egészen jó bőrben vagyok.
-Hello Bex.-Mondom egy kegyetlen vigyorral, és egy cinikus hanglejtéssel, ahogy megemelve a tőrt forgatni kezdem a kezemben.-Már nagyon hiányoztam, ugye?-Egy gyors suhanással szorítom a falnak, így fogva le a vállánál őt, ahogy a tőrhegyét a mellkasához nyomom erősen, miszerint tökéletesen érezze azt a tényt, hogy nem viccelek kicsit sem. Képes vagyok megtenni, képes vagyok egyetlen mozdulat által belé szúrni, és így elaltatni. Tudom, hogy védekezni fog, de nem hat meg. Most én vagyok előny helyzetben, és ha csak megmozdul, akkor átdöföm rajta, és mehet a kis koporsójába.