niklaus and sonja

I thought we are friends. Guess I was wrong.

Sohasem gondoltam volna, hogy ennyi megélt évtized, ennyi megszerzett ellenség után pont egy átkozott kutya fog belém harapni és ezzel talán pontot tenni létezésem végére. Kicsit se volt kedvem meghalni, s pláne nem a századik születésnapom előtt terveztem bedobni a törölközőt, de nagyon úgy festett, nincs más választásom. Niklaus inkább foglalkozott a régi sérelmeivel, s azzal, hogy nem kerestem fel, mint azzal, hogy megmentse az életemet. Ha jól láttam az arcán, még valamelyest élvezte is, hogy szenvedek, mert így elégtételt vehetett és büntetést szabhatott ki rám, amiért nem jöttem előbb.
Hallgatom a szavait, amelyek legalább annyira égetnek, mit ez a mocskos harapás, ami hamarosan elveszi a maradék erőmet is. De tudod mit? Nem adom meg neked azt az örömöt, Niklaus, amire vágysz. Nem fogok a lábaid elé borulni és könyörögni, az előbb éppen eléggé ostoba voltam, hogy ezt tettem. A szemeid előtt fogok meghalni, s remélem a képsorok örökre a memóriádba égnek majd. Mert ha nem is most, egy nap bizony mardosni fog a bűntudat, hogy nem segítettél a legjobb szövetségesednek.
- És szerinted miért értem ide hozzád ennyire hamar? Talán mert épp ide tartottam... - Sziszegem ki összeszorított fogsorom között, miközben leplezni próbálom a fájdalmamat. - Most itt vagyok. Az nem elég? - A szavaim  következő pillanatában, mintha nem is itt volnánk, ebben a szobában. Olyan érzésem támad, mintha egy régi bálon lennénk, ahol alkalmam nyílt énekelni is. Életem egyik legjobb estéje volt. A színpadon elénekelhettem egy dalt, amit tapsviharral koronázott meg a közönség, utána Niklaus-szal iszogattunk, ünnepeltünk, jól éreztük magunkat. Ha jól emlékszem, még egy kisebb vérfürdőt is rendeztünk a városhatár környékén, utána pedig jött a jól megérdemelt hálószobai mutatványunk. A dalt, amit akkor énekeltem, most dúdolni kezdtem, mert az erőmből pusztán ennyire tellett, de tudtam, hogy Niklaus is felismeri majd.
Üveges tekintettel néztem fel egykori jó barátomra és csak akkor tudatosult bennem: perceim vannak hátra. Olyan békesség szállta meg az elmémet, amiben csak vámpírrá válásom előtt volt részem, ebből sejtettem, hogy hamarosan véget ér az életem.
Fájdalmasan felnyögtem, hisz addigra már olyan kínok közt vergődtem, amelyek mellett nem tudtam higgadtan leplezni, hogy semmi bajom. És már az sem érdekelt, hogy ilyen állapotban lát. Cselekedete meglepett, ám jól eső érzés futott végig rajtam, mikor fejemet végre a mellkasának dönthettem, csuklóját pedig a számhoz emelte.
- Köszönöm. - Suttogtam, majd belé mélyesztettem fogaimat, hogy nyerjek magamnak pár kortyot a gyógyító véréből. Tényleg nem ittam belőle sokat, így hamar el is engedtem a csuklóját fogaim szorításából, de arrébb ülni nem tudtam, ezért fejemet továbbra is a mellkasán pihentettem.
- Azt hittem hagysz meghalni... - Egy pillanatra elmosolyodtam, majd felnéztem rá.
- Te szemét. - Tudta, hogy nem őszinte ez a jelző, amivel éppen őt illettem, ehhez pedig még egy halk nevetés is társult, már amennyire erőmből telt az adott pillanatban.
Majd hirtelen megint minden elsötétül. Azt hiszem, most búcsúzom.
Talán órák telnek el, talán napok is, de az is megeshet, hogy pusztán percek voltak, amelyeket öntudatlanul töltöttem Niklaus ágyán fekve. Mikor magamhoz térek, már nem érzem azt az égő érzést, nincs kiszáradva a torkom, bár hazudnék, ha azt mondanám, nem tudnék egy jót inni valakiből. Már pusztán a gondolatra is megjelennek azok a kedves kis erek, melyek arra utalnak, mennyire szomjazom egy kis vérre.
Felülök lassan, a vállamhoz kapok és megnyugodva sóhajtok egy nagyot, mikor meglátom, hogy a seb már majdnem teljesen begyógyult. Ajkaimra elégedett mosoly húzódik, amely csak szélesebbé válik, mikor felnézek Niklaus-ra. - Úgy tűnik megérem a százat. - Elnevetem magam és kiszállok az ágyból. Elindulok, lassú, kecses mozgással haladok felé, közben ledobom magamról a felsőmet. - Ugye vehetnék egy gyors zuhanyt? Szeretném lemosni magamról azt a korcsot... - Rebegtetem felé a pilláimat, csak nem dob ki most az otthonából. Az életemet megmentette, úgyhogy annyira talán nem haragszik rám, mellesleg a régi idők emlékére szórakozhatnánk is egy kicsit.
- Ott az a fürdő? - Mutatok el a vállam fölött az egyik ajtó irányába, majd ha helyesel, elindulok arra. Az ajtónál megállok és visszapillantok rá. - Bármikor csatlakozhatsz. - Kéjesen mosolyogva búgom felé, majd alsó ajkamba harapok, s lassan eltűnök az ajtó mögött.

niklaus and sonja

I thought we are friends. Guess I was wrong.

A fájdalom még mindig élesen hasít a vállamba, mire hangos szisszenés hagyja el ajkaimat. A légzésem lassabb, s úgy érzem mindössze percek választanak el attól, hogy örök álomba merüljek. A torkom teljesen kiszáradt, szinte marja, égeti a friss oxigén, amit belélegzek. Én ezt nem értem. Niklaus vérének használnia kellett volna, meg kellett volna mentenie. Hogyhogy nem működik? Mi baj lehet?
Kinyitom szemeimet, de most még az is időbe telik, hogy ráfókuszáljak a plafonra. Hirtelen azt sem tudom hol vagyok, ám ez inkább idegességgel tölt el, mintsem félelemmel. Félelem, ugyan... Nem is emlékszem, mikor féltem utoljára.
Kezemet óvatosan felemelem, hogy megvizsgáljam mi tapad a homlokomra, majd rögtön visszaeresztem magam mellé, amint megérzem a nedves törölközőt. Lázam lenne? Még az is megeshet. Halvány gőzöm sincs, mik a farkasharapás következményei, tekintve, hogy még sohasem kerültem ilyen közel egy korcshoz sem. De ha így haladunk, hamarosan egy ibolyához fogok a legközelebb kerülni, mikor alulról szagolom majd. Feltéve, ha valaki eltemet. Jesszus, erről durva azért elmélkedni... Most már biztos vagyok abban, hogy felment a hőmérsékletem és lázálmom van. Talán nem is tértem még magamhoz, mindent csak képzelek.
Jobbra fordítom a fejem, s szinte azonnal felismerem kedves ismerősöm sziluettjét.
- Nik. - Suttogom halkan, de kifinomult érzékeinek köszönhetően biztosra veszem, hogy meghallott. - Nem segített a véred? - Nehezemre esik beszélni, valósággal megküzdök minden egyes szóért, ez pedig csak még idegesebbé tesz. Niklaus lassan felém fordul, arcán megjelenik az a tipikus féloldalas mosolya.
- Nem is adtál, igaz? - Lehelem magam elé, szemeim összeszűkülnek az idegtől, s bennem forr a düh. Lélegzésem felgyorsul, és habár minden apró mozdulatom úgy fáj, mintha milliónyi kést szurkálnának belém, oldalra fordulok. Bármennyire próbáltam az összeszorított fogaimmal magamba fojtani a fájdalmat, egy keserű nyögés tör utat magának. A törölköző, mely eddig a homlokomon pihent összetekerve, most a földre hull, de én egy pillanatig se foglalkozok vele. - Szórakozol velem, ugye? - Az összes erőmet összeszedem, hogy valamelyest hangosabban szólalhassak meg. Talán nem vagyok abban a helyzetben, hogy parancsolgassak neki, hiszen ha akarja, egyszerűen kisétál innen és hagy meghalni. Én fogom megszívni. De már ez sem érdekelt, mivel nem veszíthetek semmit. Méltóságteljesen fejezem be az életem, nem fogok meghunyászkodni előtte az utolsó perceimben sem. Ha viszont pont ezt várja tőlem, akkor nagyobb seggfej, mint hittem. - Segíts már, az Istenért! - Kiáltom rá, de ahogy nyúlok az asztalon heverő pohár felé, amit igazából Niklaus felé szándékozom hajítani, ám a pohár helyett én vagyok az, aki meginog, így hagyom az egészet.
- Ezt érdemli egy barát, mi? - Sziszegem felé, ismételten kicsiny hangerővel és szakadozott légzéssel párosítva. Tekintetemet újra a plafonra emelem, fejem a párnába süpped. Ha nagyon elengedném magam, biztos, hogy még egy könnycseppet is ki tudnék csikarni magamból, de nem adom meg neki ezt az örömöt. - Azt hittem egy csapat vagyunk. - Szólalok meg végül újra, de ezúttal nem nézek rá. Szavaimat köhögés követi, ami úgy tűnik, szűnni nem akar. Hiába morgolódnék neki, úgysem hatna rá, így hát küzdök az életemért, ameddig csak tudok. Hiszen nem olyan fából faragtak, aki könnyen feladja. Niklaus pedig talán nem ma, talán nem is holnap, de egyszer biztosan sajnálni fogja, hogy nem mentette meg az egyik leghűségesebb szövetségesét. Csak akkor már késő lesz...