Vicces, néha már tényleg elhiszem hogy a ki szőke fontosabb neki mint én. Úgy lesi a figyelmét, és bájolog előtte, mintha tényleg érne valamit az a lány. Talán kicsit féltékeny is vagyok, de hát Tatia se volt anno a szívem csücske, pedig hol van az már. Mindig is igényeltem a figyelmet, főleg a bátyáméké. Mindig is egyetlen lány voltam közöttük, így mondhatni királylányként éreztem magam köztük. Abba bízok, hogyha holnap én nyerem meg a versenyt, talán újra érezni fogom, hogy különleges vagyok. Nem mint vámpír, mint az Első, akit nem lehet megölni - hanem mint lány, akinek öt fiútestvér mellett kellett erősnek maradni, és akinek alig maradt mára valakije. És azt akarom, hogy Nik is ott legyen, velem. Még ha nem is csak értem jön el.
- Ami azt illeti... - húzom el a mondatot, egy pillanatnyi hatásszünetre. - nincs. Bár remélem holnapig kerít maga mellé valakit a felvonulásra, mert nincs kedvem az egész sorrendet újra megcsinálni. - szemem sarkából vizslattam hogy reagál erre, miközben tovább jártam körbe, szemügyre véve a többi műalkotást. Meglepné az embereket, hogy milyen érzékiek. Egyáltalán nem jellemzik azt a Klaust akit ők ismernek.
- Mondjuk a főtáncot Tylerrel csinálja végig. Nem úgy volt, hogy ők valami farkaslány miatt most mosolyszünetet tartanak? - értelmetlen fecsegés amit csinálok, de valahogy jól esik olyan témát felhozni, ami tudom, hogy érdekli, még se fogja kimutatni. Azt hiszi átverhet. Gyönyörű alakítás, csak nem annak, aki több mint ezer éve ismeri, és látott már ehhez hasonlót, egy Petrova esetében. És nem, nem a ribanc változatra gondolok.
Felé kapom a fejem, és egy pillanatra el is feledkezem leplezni a meglepettségem. Őszintén nem hittem volna, hogy ilyen könnyű lesz, sőt, azt főleg nem, hogy nekem is közöm lesz hozzá, hogy megjelenik. Talán mégis ért valamit az a kirohanásom? Azt hittem inkább rontani fog a helyzeten, mint javítani.
- Ezt örömmel hallom. - győsztes vigyoromat le se tudnám kaparni az arcomról - de úgy tűnik a következő kijelentésével, ez is sikerül neki. Egy percre úgy érzem, hogy visszakaptam egy darabot a múltból, mikor még gyerekként fogócskáztunk az erdőben, és nem kellett olyan dolgokkal foglalkoznunk, mint vámpírok, hibridek, és - ami a legroszabb az összes közül - hogy nyomjuk el az emberi énünket. Utoljára akkor hallottam ezt tőle ilyen őszintén csengeni;
'Szerintem még mindig te vagy a legszebb lány, Bekah'.
- Köszönöm. - abbahagyom a járkálást, és felé fordulok, előszedve a hálás mosolyom, amikor észreveszek valamit a földön. Hogy került ide a nyakláncom? Mikor utoljára láttam még az ékszeres dobozom alján feküdt. bár azt hiszem akkor is rajtam volt, mikor feltúrtam Nik szobáját vértasakok után kutatva. Biztos akkor eshetett le.
- Ha szándékodban áll elhívni Caroline-t akkor melegen ajánlom, hogy szedd elő a régi öltönyöd. - emelem fel, és végül rövid hezitálás nélkül a nyakamba akasztom. Az egyetlen ami maradt nekem akkoriból, és bármit is tett anyám, még mindig úgy érzem ez az egyetlen ami maradt belőle. abból az emberből akit szerettem, és aki nem szörnyetegként tekintett rám. - Ugye rajtam jobban áll, mint Elenán? - kérdezem meg végül rövid hezitálás után. Gyerekesnek tűnhet, de akkor is. Még mindig elfog az undor ha arra gondolok, hogy ezt a nyakába viselte több hónapon keresztül, és verbénával áztatta át. Legalább egy doboz tisztítószer ráment mire anélkül érintette a bőrömet, hogy égésnyomot nem hagyott maga után.
- Ha még most felhívod, talán igent mond. - ha azt vesszük mit megtett azért, hogy ne kelljen elveszítenem Mattet, nekem is félre kell tennem az előítéleteimet Caroline-al szemben, és rendesen játszani a kerítő kis húg szerepét. Persze csak erre az egy mondatra. Nem vágyok még egy szőkére ebbe a házba, éppen elég vagyok én is. Gondoljunk szegény hibridekre is.
Csak egy mosolyt hagyok magam után, ezzel némán köszönetet mondva mindenért. Hogy eljön, és hogy kicsit újra láthattam az igazi arcát. Arról nem is beszélve, hogy így már biztos kellő magabiztossággal indulok a királynői címért.

befejezett, folyt. következik

áj láv jú bro ♥ köszönöm a játékot.

Az elmúlt hetekben, mióta csak megtudtam, hogy újabb rendezvény lesz a városba, alig voltam itthon. Egyrészt ez egy remek lehetőség volt, hogy bemeséljem magamnak, hogy én is lehetek normális tinédzser, akinek minden vágya, hogy ő legyen Miss Mystic Falls. De a másik ok pedig... Kerültem Niket. Nem tudtam mit mondanék neki azok után amit értem és Mattért tett, de azt meg főleg, hogy milyen lavinát indítottam el az őszinteségemmel. Annyi éven keresztül elnyeltem egy csomó mindent, és hagytam hogy az emberségem homályba vesszen, a fájdalmat pedig öléssel próbáltam elnyomni. Egy ördög voltam, aki angyal arc mögé bújt. Bárkit képes voltam a halál küszöbéig csábítani, majd egy átrúgni a kaszásnak, ezzel újabb strigulával gyarapítva azok számát, akik túlságosan is gyengék voltak ellenállni nekem. Így könnyebb volt jól kijönni a bátyámmal. Szórakozni mindennél könnyebb volt. Legalábbis sokkal egyszerűbb, mint az érzéseinkről beszélgetni.
- Valamivel le kellett foglalnom magam míg te a világuralomra törésedet tervezgetted. - villantottam rá egy rövid mosolyt felé, miközben lassú léptekkel a körbejártam a szobát. Szinte üres volt, hacsak nem számoljuk a rengeteg festményt amit a falat díszítette. A kedvencem mindig is az volt, amit még Chicagoba készített, mert azon a sötét vonalak is szinte ragyognak. Elmélyülten húzom végig az ujjam a vásznon, ajkaimon pedig nosztalgikus mosoly ül. De szép időszak is volt, míg Mikael ránk nem talált, én pedig megismerhettem a személyre szabott koporsóm anyagának mintázatát.
De minden jó érzés semmibe lesz, mikor meghallom újra a hangját. Felé kapom a fejem, és egy percre úgy látom mintha a köztünk lévő távolság sokkal nagyobb lenne. Hát persze. Mit is gondoltam. Az olyan dolgok amik nekem örömet okoznak, őt egy cseppet se érdekli. A meghallgatáson is elmondtam, hogy nem fűzök hozzá nagy reményeket, hogy a családom jelen lesz a bálon, de magamban mégis reménykedtem hogy ez másképp van.
- De hát részt veszek a szépségversenyen... - halkan szólalok meg, és teljesen meggondolatlanul. Túl sok érzelem küzd most egymással bennem, és amióta Mattel is találkozgatok nehezen tudom kordába tartani az érzéseim. Muszáj uralkodnod magadon, Bekah. És gyorsan találj ki valami jó indokot is emelé a nevetséges állítás mellé, míg nem nézz teljesen hülyének! - ahogy Caroline is. - teszem hozzá, ártatlan arckifejezéssel.

Tudom, hogy holnap minden tökéletes lesz. Érzem. Hiszen annyi munkát öltem az előkészületekbe, és dolgoztam együtt a szervezőkkel napokig, már csak azért se engem senkinek, hogy elrontsa a a holnapi napom. A ruhám végre kész, a fodrász holnap reggel itt lesz, tehát minden sínen van. Azt hiszem.
Őszintén, az Alapítók ünnepe szerintem hazugság. Mármint ha azt vesszük, hogy mégis miért rendezik ezt a nagy banzájt. Igaz, hogy az 1800-as években érkeztek ide családok, és lassacskán kialapítottak egy várost, ami most ránk maradt. De magam vagyok a tanúja, hogy ez a föld itt jó pár évszázaddal ezelőtt is lakott volt. Nevetséges, hogy páran a hitbe ringatják magukat, hogy az őseik miatt többet érnek másoknál, és hogy ők valami hatalmas dolgot tettek egykoron.Ilyen alapon engem királynőként kéne tisztelniük. Mondjuk ezt a bálon meg is fogják tenni, hiszen szánt szándékomban áll megnyerni a szépségversenyt. Az esélyek igen kedvezőek.
Ahogy a motor elhallgat, felkapom a táskám, és bevágom magam mögött az kocsi ajtót. A villa még mindig úgy tornyosul ki a fák közül, mintha csak egy kastély állna a kihalt vidék ölelésében. Mérföldekkel arrébb van a következő szomszéd , ami mondjuk igen kedvező azt nézve, hogy az egész házat vámpírok és hibridek lakják. A kék égen vidám bárányfelhők úsznák, talán még a jó idő is azt próbálja nekem üzenni, hogy végre egyszer nem lesz semmi ami beárnyékolná a terveimet. Mert hát valljuk be, az ilyen alkalmakat egy kezemen megtudnám számolni.
- Renee! - kiáltok, de senki nem válaszol. Remek. Pedig el kellett volna hoznia a ruhámat és a fejdíszemet a városból, mivel arra már nem jutott időm, és őszintén most semmire se vágyok jobban mint egy forró fürdőt venni. Remélem azért a szabó jó munkát végzett a tegnapi simításokkal, mert ha nem lesz tökéletes a ruhám, biztos feltépem még ma valaki torkát. Ideges lennék? Ugyan. Csak köztudott, hogy nem bírom ha valami nem úgy történik ahogy én akarom, és ebbe most beletartozik az is, hogy nekem kell lennem a legfeltűnőbbnek a felvonuláson. Oké. Lehet egy kicsit izgulok. De ennyi még tőlem is belefér, ugye?
Ahogy befordulok a lépcsőn, hirtelen különös hang üti meg a fülem. Zongora játék? Nálunk? jó, azt tudom, hogy van egy hangszer Nik szobájába, de utoljára talán az 1900-as években használta, mikor Londonba mulattunk. Az alsó ajkamba haraptam, de végül a kíváncsiságom erősebb volt mint gondoltam, így emberi tempóban követtem a zenét, egészen a folyosó végéig, a bátyám szobájának ajtójáig. Már épp emeltem a kezem a kopogásra, amikor eszembe jutott, hogy mióta a 20-as évek bálja után elég érdekes módon váltunk el, alig beszéltünk. Ő továbbra is a hibridekkel foglalatoskodott, én pedig elvesztem a szervezésben, és a szépségversenyre való felkészülésbe. Mondjuk nem tudom minek jártam táncórákra, mikor akár én is taníthattam volna a botlábúakat. Oh, már emlékszem. Mivel Matt a partnerem.
Végül inkább benyitok, és lassan becsukom magam mögött az ajtót. Valószínűleg lehettem olyan halk, hogy nem vett még észre, nekem pedig nincs szívem megzavarni, ezt a csodás darabot.
- Úgy tűnik a tehetséged még mindig ugyan olyan mint régen. - szólalok meg, mikor az utolsó hangot is elhagyja a zongora. Próbálok normálisan viselkedni, mintha a legutóbbi eléggé ingerült érzelmi kirohanásom nem jelentett volna semmit. Hirtelen viszont feltűnik valami, amit egyszerűen nem hagyhatok szó nélkül. - Hol van a ruhád? Még egy hete szóltam Anne-nek hogy készítse ki, hiszen holnap szükség lesz rá.