Az utóbbi időben kezdem úgy érezni, hogy túlzásba vittem az aggódást és a törődést. Kezdtem valamiféle olyan irányt venni, ami nem tesz jót a gondosan felépített hírnevemnek, ráadásul az sem kedvez, ha az ellenségeim érzékelik, hogy van gyenge pontom. Jobbnak láttam elvágni minden köteléket, amely túl mélyre kezdett gyökerezni, ami talán később még gondot is okozhat. Itt leginkább Camille jöhetett szóba. Nem tetszett, hogy ennyire közel férkőzött hozzám, az pedig főleg nem, hogy csak egy egyszerű ember, ezáltal sebezhető és védtelen. Én sem lehetek ott minden egyes pillanatban, hogy megvédjem, főleg azok mellett, amik mostanában történnek. Biztos voltam benne, hogy ennél már csak rosszabbak történhetnek, és nem akartam, hogy bárki más szenvedje el a tetteimet. Az egyetlen zavaró tény az volt, hogy Elijah-t eltaszítottam magamtól. Hatalmas szükségem lenne rá, még akkor is, ha ezt sosem mutatom ki. Rajta kívül talán senki másra nem számíthatok maximálisan, mégis képes vagyok ezt is elrontani, a saját, önző céljaim érdekében. Ezek után pedig senki se merje nekem azt mondani, hogy van remény számomra. Ennyi évszázad után képtelen lennék megváltozni.
Camille szavai eleinte még nyugtatóan hatottak rám, azonban eluralkodott rajtam egy teljesen más érzés, mely azt jelezte számomra, hogy ideje behúznom a kéziféket. Tudtam, hogy Cami-nek nem fog tetszeni a hangnemem, ahogy a mondanivalóm sem, viszont talán végre neki is sikerül belátnia ezek után, hogy feleslegesen pazarolja az idejét azzal, hogy próbál hatni rám.
A kérdésemre kapott válasz szinte nem is érdekelt. Meg sem hallottam teljesen, egyszerűen csak folytattam, amit mondani szerettem volna, miközben figyeltem Camille arcára kiült zavartságot.
- Ne akard megmondani, hogy milyen vagyok. Ne elemezgess folyton, úgysem fogsz megérteni soha – vontam fel a szemöldököm. – Nincs szükségem az ostoba kis tanácsaidra – tártam szét kicsit a karjaim, majd beleittam a bourbon-ba. – Talán, hogy megkíméljem őket a csalódás keserű érzésétől. - Gúnyos fél mosolyra húztam a számat, mintha el sem jutnának hozzám szavai. A valóságban nem teljesen így éreztem ezt, mégis jobbnak láttam, ha néhány dolog rejtve marad előtte, ahogy mindig is próbáltam leplezni az érzéseim. Lehet, hogy egy picivel jobban megnyíltam előtte, mint bárki más előtt, de egy bizonyos határt nála sem léphettem át, ahogy a tökéletesen felépített falaimat sem rombolhattam le. Még az ő kedvéért sem.
Mikor közelebb lépett hozzám, én tettem egy lépést hátra ezzel jelezve, hogy szeretném tartani a köztünk lévő távolságot. Szerencsére a szavaim túlságosan mélyre hatoltak, hiszen hátat fordított nekem. Pár pillanatig én sem fordultam meg. Egymásnak háttal állva kaptam fel a fejem a kérdésére, és csak akkor tudatosult bennem igazán, hogy egy kicsit talán túl messzire mentem. Már akkor is megbántam a családjára tett megjegyzésemet, miután kimondtam, így viszont csak még rosszabb volt. Szóra nyitottam ajkaim, miközben felé fordultam, viszont nem tudtam, mit is mondhatnék. Szerencsére nem is volt időm túl sokáig gondolkozni ezen, hiszen a következő mondata elterelte a figyelmem minderről, sőt még fel is keltette az érdeklődésem. Összevont szemöldökkel figyeltem a hátát értetlenül.
- Miféle örökség? – Tettem fel végül a kérdést, bár volt egy olyan érzésem, hogy erre nem igazán szeretne most válaszolni. Azonban nem értettem, miért titkolta ezt el előlem…
A fenyegetésére ismét csak idegessé váltam, és átvette a kíváncsiságom helyét a düh. Tisztában voltam vele, hogy valami közeleg. Én is éreztem a vihar előtti csendet, és egyáltalán nem tetszett, hogy Camille ezt csak erősítette. Kezdtem úgy érezni, hogy valamivel többet tud, viszont nem akar beavatni. Frusztráltnak éreztem magam, és legszívesebben a falhoz vágtam volna valamit. Elveszítettem Elijah-t, és ezek szerint Cami-ben sem bízhatok meg annyira, mint eddig hittem. Elvégre most derült ki, hogy nem avat be minden apróságba, amiről lehet, hogy nekem is tudnom kellene.
- Mit gondolsz, te vagy az, akire szükségem van? Esetleg szeretnél átállni az ellenségeim közé, mert megbántottalak azzal, hogy rávilágítottam az igazságra? Vagy mégis hogy gondoltad ezt, Camille? – Hangomban egyértelműen érződött, hogy nem voltam már túl jó kedvemben. Kissé indulatossá és agresszívvá vált a hangvételem. Eltűnt a gúny és az önteltség legapróbb jele is. Azonban nem gondoltam volna, hogy ezt tudja még fokozni, mégis meglepett.
Olyan erősséggel szorítottam az üvegpoharat a kezemben, hogy csodálkoztam, miért nem tört még össze. A homlokomat ráncolva hajítottam végül a falnak a poharat, ezzel legalább egy kicsit levezetve a feszültséget, melyet már egy ideje éreztem a beszélgetésünk alatt. Próbáltam visszavenni az indulataimból, azonban ez nem akart sikerülni. Lendületes léptekkel indultam meg Camille felé, végül olyan közelségben álltam meg vele szemben, hogy csak pár centiméter választott el minket. Dühös tekintettel néztem le rá, miközben szaporábban vettem a levegőt, mint általában.
- Ne merd még egyszer felhozni apámat – sziszegtem a fogaim közül, majd az íróasztalhoz léptem, és megtámaszkodtam rajt mindkét tenyeremmel lehajtva a fejemet.
Már a gondolat is megrémisztett, hogy Mikael szabadon járkál a városban, miközben én nem tudok róla semmit. Nem tudom, hol van, vagy, hogy nála van-e a fehértölgy karó. Rettegtem minden egyes pillanatban, hogy mikor fog rám rontani, hogy átszúrja rajtam az egyetlen fadarabot, ami képes velem végleg végezni. A paranoiám időről-időre kezdett rajtam eluralkodni, és fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Nem akartam szemtől-szembe találkozni vele. Sőt… egyáltalán nem akartam őt látni, vagy csak hallani a hangját, ahogy megszólít.
Bárhogy is próbáltam uralkodni magamon, éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, amiért lepörgött előttem egy halom emlékkép, s ahogy a tudatomba fészkelte magát a gondolat, hogy bármelyik percben meghalhatok. Egy hirtelen mozdulattal lesöpörtem mindent az asztalomról egy morgás kíséretében, és azon gondolkoztam, hogy mindenféle szó nélkül kiviharzok a szobából magam mögött hagyva Cami-t és a problémáimat, hogy aztán levezessem minden dühömet a sajátos stílusomban, azonban képtelen voltam megmozdulni.

©

Örültem, hogy kivételesen nem olyan körülmények között kellett Camille-al töltenem egy kis időt, mikor minden a feje tetejére állt. Nem mintha az a helyzet jobb lenne, hogy életveszélyes helyzetbe került, de örültem neki, hogy kivételesen nem kell végig hallgatnom egy kisebb monológot, melyben azt ecseteli, milyen borzalmas „ember” vagyok, amiért képes vagyok ilyen szörnyűségekre. Pedig, ha tudná, hogy megint mik zajlanak a háttérben…
Az utóbbi időben tényleg próbálkozom visszafogni magam, hogy fenntartsam a békét, de úgy tűnik, néhányan ezt nem akarják hagyni, ettől pedig egyre inkább csak feszültté válok. Be kell vallanom, néha jól jön Cami pszichológus fele, mégis kezd zavarni, hogy mindig próbál belém látni, és keresi minden tettemnek az okát. A folytonos elemezgetése is kiborít, mégis mindezek ellenére úgy érzem, szükségem van néha egy alapos fejmosásra. Ezt pedig csak tőle kaphatom meg Elijah-n kívül. Talán ez a legfőbb oka, amiért annyira próbálok jobbá válni mellette. Nem szívesen okoznék csalódást neki, és elveszíteni sem szeretném, még akkor sem, ha a józan eszem ezt látná a leghelyesebbnek, mivel az utóbbi időben túlságosan rezeg alattam a léc. Nem akarok kitenni senkit semmiféle veszélynek. Már az is bőven elég, hogy kockáztatom Camille emberi létét, hiszen a vérem a szervezetébe került. Van egy olyan érzésem, hogy borzasztó nehezen bocsátana meg, ha ebben az időben történne vele valami. Valami végzetes. És bármennyire foglalkoztat a tény, mi lenne, ha belőle is vámpír lenne, úgy akarom megtartani, ahogy most van. Így van rá szükségem, mert így érzem, hogy jobbnak kell lennem mellette.
A beszélgetésünk folyamán sikerült egy kényesebb témához érkeznünk, amit hamar meg is bántam, miután felhoztam. A velem szemben álló nő is pontosan jól tudta ezt, ahogy azt is, mivel tud rávenni arra, hogy beszéljek. A hozzám intézett kérdései azonban csak felbosszantottak, az helyett, hogy higgadtan képes lettem volna válaszolni.
- Talán - válaszoltam neki egyszerűen, miközben kissé megvontam a vállam. Tisztában voltam vele, hogy ennél jóval hosszabb válaszokat várt volna, viszont még mindig kerestem a szavakat. – Nem viselném jól, ha miattam sérülnél meg még egyszer – folyattam akkor már egy valamire való válasszal, miközben a földet kezdtem pásztázni csak, hogy ne kelljen ránéznem.
Miután a kezembe nyomta a poharam, a zavaros italt figyelve forgattam a kezemben az üveget, majd megengedtem magamnak egy halvány mosolyt a kérdésére. Azonban mikor visszairányította a témát az előző beszélgetésünkhöz, ismételten feszélyezve éreztem csak magam, és kerestem az utat, hogyan tudnám kihúzni magamat ez alól.
- Miért ragaszkodsz ennyire hozzám? – Emeltem rá újra a tekintetem. Arcom vonásai kisimultak, és a már jól megszokott, érzelemmentes Klaus-t próbáltam előkeresni magamból. – Igazán rájöhettél volna már, hogy sosem fogok megváltozni. Nem leszek olyan, amilyennek elképzelsz, sőt, a valóság borzasztó messze van az elképzeléseidtől, Camille. – A mondatom közben magamra erőltettem egy önelégült mosolyt, ami elég volt ahhoz, hogy bizonyítsam szavaim komolyságát. – Élvezem, hogy félelemben tarthatok másokat, és továbbra sem fog érdekelni, hogy kit kell megölnöm ahhoz, hogy elérjem a céljaimat, vagy bebizonyítsam az igazam, esetleg megtarthassam a méltóságom. Sajnálom, ha csalódást okoztam, hiszen nagyon reménykedtél a megváltásomban. – mondtam kissé gúnyos hangnemben.
- Remélem, ezzel sikerült kielégítő választ adnom mindarra, miért lenne jobb, ha tényleg a hátad mögött hagynád New Orleans-t. Úgysem maradt itt senkid. - Tudtam, hogy nem illő dolog felhánytorgatnom az öccse és Kieran halálát, de azt hiszem, nem túl meglepő tőlem ez a fajta arrogancia, amit néha megengedek magamnak.
Kijelentéseimmel sikerült kellően változtatnom az eddigi hangulaton, és éreztem a feszültséget a levegőben. Nem szerettem volna, ha a beszélgetésünk egy efféle irányt vesz, viszont azzal is tisztában voltam, hogy a tipikus, érzéketlen viselkedésem az egyetlen, amivel falat emelhetek Camille és magam közé. Nem akartam belemenni egy veszekedésbe sem, de bíztam benne, hogy ez elegendő volt ahhoz, hogy ezzel le is zárhassuk a témát. Talán gyávának tűnhetek, amiért inkább kikerülöm a válaszadást, de az sosem fog változni, hogy a saját érdekeimet tartsam szem előtt. Most pedig jobbnak láttam, ha ezzel be is fejezzük ezt.
Nem akartam, hogy tudja a valódi okaimat…

Elég volt az érzelgősségből. |

Úgy érzem, már magam előtt sem kell – és nem is tudnám titkolni az érzéseimet Camille irányába. Bár még nem vagyok benne biztos, hogy ezek rám nézve jót, vagy inkább rosszat jelentenek-e, vagy, hogy pontosan hová is fog ez vezetni. Egyelőre megrekedtem egy bizonyos szinten, hogy magam sem tudom eldönteni, hol tart ez az egész. De megint csak feleslegesen elmélkedek ezen, hisz nincs köztünk Camille-el semmi a barátságon túl. Egyszerűen csak maximálisan bízom benne, és szükségem van rá… valamiért. Az az egy biztos, hogy azon kevés emberek közé tartozik, akikkel törődöm, s ha valakivel törődöm, azt akár az életem árán is képes lennék megvédeni. Ezért nem is volt kérdés, hogy a hívására egyből ugorjak.
Mondanom sem kell, hogy azok után sem nyugodtam meg túlságosan, hogy halálra ítéltem a támadót, hiszen Cami elég rosszul festett, és tisztán látszott rajta, hogy ehhez kevés lesz a pihenés. Meg sem fordult volna a fejemben kórházba vinni, ha ő nem ajánlja fel, s bár tudom, hogy vélekedik a természetfelettiekről, mégis úgy gondoltam, hogy vállalnia kell azt a kockázatot, hogy esetleg pár napig vigyázzon magára a vérem miatt, mely a szervezetébe kerül. Viszont mikor meghallottam a nemleges válaszát, egy pillanatra rándult egyet a szemöldököm, de jobbnak láttam, ha nem kezdek el erőszakoskodni - amúgy sem lenne jogom hozzá. A kezemet azonban nem húztam el előle, és kifejezéstelen arccal figyeltem, majd egy kisebb megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számít, mikor egy újabb szédülés után - legalábbis számomra ezt jelezte, hogy erősebben kezdett szorítani – belátta, hogy ez nem mehet így tovább, és félre tette a makacsságát.
Miután elegendőt ivott a véremből, visszaejtettem a karomat magam mellé és vetettem egy röpke pillantást a nyakán lévő sebre, viszont annak akkorra már nyoma sem volt. Miután láttam, hogy kezd jobban lenni, elhúztam a másik kezemet is, és próbáltam visszatérni a megszokott viselkedésmódomhoz.
Mikor beleegyezett, hogy velem tart, majd hozzátette a kikötését, akaratlanul is egy fél mosoly húzódott az arcomra.
- Nem ígérhetek semmit, kedvesem – válaszoltam neki egyszerűen, miközben kicsit felvonva a szemöldökömet a földre pillantottam, majd elindultam vele.
- Bourbon pedig természetesen van, és ha nem bánod, csatlakozom is egy pohárral. Hosszú napom volt.
Miután beértünk a házba, szerencsére nem találkoztunk senkivel. A tény, hogy azért, mert üres volt a ház, vagy azért, mert mindenki el volt foglalva a saját dolgával már egyáltalán nem érdekelt. Az utóbbi időben mindenkinek meg volt a saját drámája, ahogy nekem is, úgyhogy szerettem volna kiélvezni azt a kis időt, amit kettesben tölthetek Camille-al. Egyenesen a dolgozószoba felé vettem az irányt, majd töltöttem is két pohárral az asztalon lévő whiskyből, és az egyik poharat odanyújtottam Caminek.
- Árulj el nekem valamit – szólaltam meg egy kisebb csend után, amit gondolkozva fel-alá járkálással töltöttem. A megkezdett mondatom után végül megálltam Camille felé fordulva, de nem néztem rá. - Én voltam az oka annak, hogy megtámadtak? – Néztem fel rá végül, és már kész voltam hallani azt a bizonyos választ, ami megerősítette volna az eddigi elképzeléseimet, miszerint nem tesz jót Caminek, ha velem van. Nem akartam kitenni semmiféle veszélynek, és egyre mélyebbre fészkelte magát a fejemben a tény, hogy el kell őt engednem, bármennyire is fájna. Persze gondolatban ez sokkal egyszerűbbnek tűnik, így nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék valóban meglépni ezt. Mégis tudom, hogy nem lehetek mindig ott vele, ő pedig nem tudja magát megvédeni a természetfelettitől. Legalább addig kellene távol tartanom magamtól, amíg le nem csendesedik minden, hisz most összecsaptak a fejem felett a hullámok és érzem, hogy ennél még sokkal rosszabb dolgok fognak következni. Nem lehetek önző. Vele szemben nem.
- Mert, ha igen… - kezdtem bele mégis, miközben léptem felé egyet, de csak tátogtam még egy pillanatig, amiért folytatni akartam, de képtelen voltam. Végül csak félrepillantva lehúztam a poharamban lévő aranyszínű italt, majd visszatettem a poharat az asztalra.
- Gondolom, szeretnél pihenni – céloztam rá, hogy jobb lenne, ha mennék, bár egy részem legszívesebben felajánlotta volna, hogy jöjjön át velem a szobába, hogy mellette maradhassak egész éjjel. – Tiéd az egész vendégszoba – tettem hozzá, de csak toporogtam egy helyben az helyett, hogy kimentem volna az ajtón.

♡ | ©