world of mysteries
all the fears, they are back, aren't they?



 
log in
don't hide yourself
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
••  Elfelejtettem a jelszavam!
chatbox
i'll whisper a secret
who's here?
i wanna see your face
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (28 fő) Kedd Szept. 24, 2013 12:06 am-kor volt itt.

new posts
read them every day
Játszótárs kereső
írta: Zhydrun Malgoth
Szomb. Feb. 17, 2018 8:35 pm
Shadowhunters frpg
írta: Aaron Moonroe
Pént. Feb. 16, 2018 3:25 pm
Stivali Italiani
Vendég
Kedd Nov. 07, 2017 2:12 pm
Hell or Heaven
Vendég
Pént. Márc. 10, 2017 12:14 am
Isabell R. Wallis
írta: Isabell R. Wallis
Pént. Jan. 06, 2017 1:50 pm
Cornelia Snow
írta: Cornelia Snow
Pént. Jan. 06, 2017 1:33 pm
Francia negyed
írta: Emma Miller
Hétf. Jan. 02, 2017 10:05 pm

Share| .

Klaus dolgozószobája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Klaus dolgozószobája Hétf. Márc. 24, 2014 11:48 pm


Klaus & Charity

.................

There is not much point in life if you can't respect someone





Szívesen figyelmen kívül hagytam volna a kérdését, de jól tudtam, hogy nem tehetem meg. Nem akartam Godricra gondolni, száműzni akartam őt a fejemből, és ugyanakkor azt is szerettem volna, ha Klaus nem tudja meg, hogy róla van szó. Talán még nem törte meg a köztük lévő kötődést, de megfordult már a fejében, és én biztos voltam benne, hogy Klaus is érzi, hogy labilis, és nem számíthat majd rá örökké. Bármennyi haragot és csalódottságot tápláltam a férfi iránt, bajba nem akartam keverni.. mégis felelnem kellett, ám mielőtt megtettem volna, kétszer is megköszörültem a torkom, és olyan zavarba jöttem, hogy semmi kétségem nem volt felőle, Klaus tudja, hogy kényes számomra ez a téma. - Godric volt a másik. - jelentettem be fakó, erőtlen hangon, és a névre máris megvonaglott a gyomrom, majd apróra zsugorodva állt görcsbe. Az utolsó csepp vért is kiittam a pohárból, és igyekeztem nem túl erősen szorítani két markom között. Nem akartam rendetlenséget csinálni, és talán Klaus nem is bánta volna, ha néhány üvegcserép éktelenkedik a padlón - hiszen az alkalmazottaira számíthat ilyen helyzetekben -, én nem akartam még kínosabb helyzetbe sodorni magam. Kezeim már így is remegtem, ajkamba kellett harapnom, hogy legalább az ne görbüljön lefelé, mint egy kislánynak, aki épp sírásra készül. Erősnek éreztem magam, igencsak büszke voltam, hogy még mindig bírom ép elmével, és csak néha törtem meg. Több volt ez, mint amit bárki elvárhatott tőlem, és ez némileg örömmel töltött el, de a sok aggály és félelem beárnyékolta a mindennapjaim, és egy kezemen meg tudtam volna számolni, hányszor éreztem magam az elmúlt hónapok során igazán felszabadultnak, s boldognak. - Igazság szerint én... nem tudom. Ketten, vagy hárman? Talán többen. Nem láttam őket, csupán a hallásomra hagyatkozhattam. Minél előbb ki akartam jutni, mielőtt még belém is golyót eresztenek. - Vallottam be, és kissé félénken mosolyogtam rá, mintha attól félnék, leszid, amiért nem eredtem a vadászok után. Azonban tudtam, hogy ezt nem mondaná, végtére is Godricot megmentettem, ő pedig nem akarhat még több hibridet elveszíteni, úgy is olyan kevés van belőlünk.  Amint kimondta a szavakat, rögtön ígéretnek vettem őket, és többé nem féltem. Amit Klaus mond, azt komolyan kell venni, mert az úgy is lesz, ahogy ígéri. Meg fogja oldani, ha nélkülem, hát nélkülem, ha a segítségem kéri, szívesen belemegyek, nem vagyok egy gyáva nyúl, belevaló lánynak bizonyulok, és nem hagyom cserben. Hinni akartam benne, hogy tényleg komolyan vesz, még reménykedtem is, hátha az egyik legkedvesebb hibridjévé válok. Hiszen én még mindig úgy tekintettem rá, mintha a második apám volna, egy furcsa, régi korabeli kapocs lenne köztünk. Tisztelem, de ugyanakkor tartok is tőle, de a szeretetem iránta nem kérdőjelezhető meg, szent és sérthetetlen. Csak bólintottam, nem feleltem semmit, nem kellett. Szavai még akkor is ott csengtek a fülemben, mikor már elhallgatott, és néhány másodperces csönd állt be köztünk. Azonban ahogy én nem, úgy ő sem nem akart habozni, rögtön a tárgyra tértünk, és ettől fontosnak és nélkülözhetetlennek éreztem magam. Fellelkesülve fogadtam el tőle az italt, kellemes érzéssel árasztott el az alkohol, amint belekortyoltam. A dicsérete még inkább jó kedvre derített, majd kicsattantam, és vigyorát viszonozva görbültek felfelé ajkaim, hogy ezzel az apró gesztussal fejezzem ki, ahogy neki az én szavaim, úgy nekem az ő szavai is roppant mód jól estek. Nem kellett több, úgy éreztem szavak nélkül is megértjük egymást, és ez nem csak a kötődésnek volt köszönhető, részemről biztosan nem. - Természetesen. Megteszek mindent, amit csak lehetséges, az ügy érdekében. - Magabiztosságom visszatért, hangom sem volt már egy elveszett lányé, gyakorlatiasan feleltem, és azon kaptam magam, alig várom, hogy elkezdhessem teljesíteni a rám bízott feladatot. Hirtelen feltett kérdése azonban lelohassza a lelkesedésem, elkomorulok, összeszorított ajkakkal meredek rá egy pillanatig, aztán illedelmesen elmosolyodok, de szemem nem éri el a mosoly, az sötéten villan meg a fájdalomtól. - Felfogadtam hozzá egy nővért, vele biztonságban van, érti a dolgát. Az egészségi állapota romlik, de erős, és az orvosok még hosszú hónapokat jósolnak neki. Élünk a legtöbb lehetőséggel, annyit hozunk ki a maradék időből, amennyit csak lehet! - fejeztem be végül biztatóan, ámbár hangomból kicsendült a veszteség, ami ugyan még nem ért el, de úton volt, és sürgetve robogott, hogy apám életére törve mutassa meg nekem, az emberek törékenyek, és életük múlandó, miközben mi, természetfölötti lények ebből a magunk részéről nem érzünk semmit. Igyekeztem nem figyelembe venni a bosszantó "amennyiben" szócskát, hiszen bíztam magamban, és tudtam, hogy véghez fogom vinni a feladatot, zavart, hogy ő kételkedik bennem. Tudtam, elfogadható és értettem is, miért tette, mégis bántott. Ismételten csak bólintottan, csalódottságomat remekül leplezve. - Nem lesz gond, menj csak. Én azt hiszem visszatérek Mystic Fallsba, mindenesetre köszönöm a meghívást, és... nos, mindent. Viszlát, Klaus! - Azzal én is utána eredtem, ki a bejáraton, és a kocsiba ültem, hátradőlve közöltem a sofőrrel, vigyen haza, és igyekeztem a rádióban játszott dalra összpontosítani. Kiszorítani minden mást a fejemből, csak a zenét befogadni elmémbe.

notes: Végre megérkezett az én záró postom is. Köszönöm a játékot, egy élmény volt! Winkwords: 800music: promises

Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
31
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Klaus dolgozószobája Hétf. Márc. 03, 2014 12:40 am

Charity & Klaus

Növekvő érdeklődéssel hallgatom a hibridjeim és a vadászok közötti összecsapás rövid történetét, közben kényelmesen hátra dőlök a székemen, és a lány arcát fürkészem leplezetlenül.
- Ki volt a másik? – érdeklődöm, mert a nevét még nem említette meg annak, aki ezek szerint neki köszönheti már az életét. Ajkaimhoz emelem a poharat, és az felett figyelem a lányt, majd felhajtom a maradék konyakot.
 – És mi lett végül a vadászokkal? Mit is mondtál, hányan is voltak? – kérdezősködök tovább. Nekem még mindig úgy tűnik, hogy talán szükség lenne ott némi erősítésre, vagy fokozott figyelemre. Nem szeretnék több hibridet veszíteni, ha nem muszáj, hisz így is kevesen vannak, a hűségesebbjeit pedig talán egy kezemen is meg tudnám számolni. Remélem, nem olyan tetovált vadászokról van szó, amilyenekkel nem rég Mystic Fallsban dolgunk akadt, mert annak csúnya vége lehet. Ritkán érdekel mások testi épsége, másfelől viszont ami az enyém, arra vigyázok, nem adom ki.
- Hmm… meglátom, mit tehetek annak érdekében, hogy ez a fenyegető veszély elháruljon – mondom fennhangon töprengve, részben talán a lány megnyugtatására, bár inkább csak magamnak. Egy-két telefonhívást mindenképpen intézek még ma, mielőtt visszatérnék a helyi gondokhoz, és óva intem az ott maradt hibridjeimet, jobb lesz, ha nyitva tartják a szemüket. Ez a téma azonban lassan háttérbe szorul, mert akad egyéb, fontosabb megbeszélni valónk is. Örülök, hogy Charity máris lelkesen áll a feladatához, talpraesetten, a lehetőségeket és az első lépéseit tervezve. Tyler Lockwood nevének enyhítése komor, sötét árnyékot von az arcomra. Pár pillanatig összeszorított ajkakkal, némi haraggal nézek a lányra, de ez sokkal inkább az említettnek szól. Aztán kicsit feljebb emelem a fejem, szemeim kihívóan, makacsul csillognak. Na igen, még egy ilyen öreg, ősi hibrid, mint amilyen én vagyok, is tanulhat néha a hibáiból. És Tyler árulása egy örök életre való tanulságot jelent.
- Ahogy mondod, kedvesem – válaszolok végül szelídebben, majd felállok ismét, és közelebb hozom a konyakos üveget. Újratöltöm a poharam, aztán kicsit Char felé billentem az italt a nyakánál fogva, szavak nélkül kérdezve, hogy kér-e.
Elégedett, enyhén öntelt vigyort csal az arcomra a következő válaszával. Én is tudom, hogy ördögien ravasz vagyok, de jó néha másoktól is hallani.
- Jó kislány – bólintok végül elismerően. Tetszik az elszántsága, és nekem aztán mindegy, hogy hány vérfarkasnál kell bepróbálkoznia, ha végül sikerrel jár. Az esze is megvan hozzá, gondolom, maga is rájött, hogy nem végtelen az időnk.
- Pár hét. Jó lenne minél előbb beszervezni, és leküldeni a mocsárhoz az illetőt. Jelenleg is értékes perceket vesztegetünk. És örülnék, ha rendszeresen tájékoztatnál majd arról, hogy mit sikerült véghezvinned – teszem még hozzá, mert nem fogok türelmesen, karba font kézzel várni, hogy majd egyszer csak beállít azzal a farkassal.
Hogy van édesapád? – kérdezek rá hirtelen. Igen, tisztában vagyok vele, hogy nincs minden rendben náluk otthon, az apját az emberiség jelenlegi "pestise", a rák terítette le. Mindenhol van szemem és fülem, néha talán ott is, ahol nem kellene. És bár nem szokásom az „alattvalóim” lelkivilágával foglalkozni, szeretem tudni, hogy mi a helyzet velük. Valamint nem rajongok kimondottan a meglepetésekért.
- Amennyiben sikerül időben teljesíteni a kérésemet, ígérem, hogy támogatom az ápolását anyagilag, ha kell, keresünk neki egy jó orvost, vagy egy megfelelő szanatóriumot – fúrom tekintetemet a lányéba. Igen, azt hiszem, az aduászomat terítettem ki elé ezzel, de mindenkinek szüksége van a jó ösztönzésre, ezért is hasznos ismernem azok hátterét, akikkel dolgozom. Hogy mindig tudjam, hova érdemes nyúlnom. Charity pedig elég idegesnek és zavartnak, sőt, elveszettnek tűnik, amint egy kicsit is megfeledkezik magáról, éppen ezért neki jól fog jönni neki egy kis inspiráció.
- Viszont ha nincs több kérdésed, utadra engedlek, mivel nekem húsz perc múlva találkozóm lesz egy régi baráttal a negyedben – állok fel a helyemről. – Rose megmutatja neked az egyik vendégszobánkat, amennyiben maradnál egy éjszakát kipihenni magad a visszaút előtt – sétálok el az ajtóig, amin túl a bejárónő után nézek. Charity maga döntheti el, hogy maradna egy rövid városnézésre és alvásra ma még, vagy máris indul vissza, ezt rábízom. Nekem azonban már tényleg dolgom van.

zene: Trouble | szavak száma: 647
▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Klaus dolgozószobája Vas. Márc. 02, 2014 8:56 pm


Klaus & Charity

.................

There is not much point in life if you can't respect someone





Az, hogy ott ültem teremtőmmel, Klaus Mikaelsonnal szemben, furcsa érzéseket ébresztett bennem. Egyrészt örültem, hogy feladatot bíz rám, különösen annak, hogy mindezt a városkámban tervezi, ahol közben törődhetek apámmal, és talán még... Godrickal is találkozhatok. Nem. Ez utóbbira nem szívesen gondoltam, nem engedhettem meg magamnak ugyanis a reménykedést. Ez csak apám miatt jó, hazudtam magamnak. És annyira igyekeztem, hogy elhiggyem, hogy végül el is hittem. Azonban ott volt a másik felem is, aki kezdte úgy érezni, hogy nem ismeri ezt a férfit. Nem volt ez olyan rossz, vészjósló érzés, inkább még inkább vágyni kezdtem rá, hogy megismerjem, ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy ez valószínűleg lehetetlen. Talán akkor érez majd némi rokonszenvet az irányomba, ha bizonyítom, hogy amit rám bíz, tudom teljesíteni, és nem okozok csalódást. Mégis feszengeni kezdtem, de nem a jelenléte, vagy a gondolataim, érzéseim miatt, sokkal inkább a kérdés keltett bennem idegességet. Mert azon a délutánon bármi megtörténhetett volna, s ha én nem vagyok ott, Godric már nem élne. - Igen. Fatölténnyel. Meg kell jegyeznem, ha én nem vagyok ott, egyel kevesebb hibrided lenne. Kevesen múlt csak, hogy el tudtunk menekülni. - jegyeztem meg szárazon, és csodáltam, hogy nem remegett meg a hangom. Ámbár egyik lábam görcsös rángatózásba kezdett, így hát átvetettem rajta a másikat, és addig szorítottam össze őket, míg ki nem futott belőlük a vér. Ekkor szúró, zsibbadó érzés adta tudtomra, hogy a vér ismét áramlik a lábaimba is, a rángás pedig elmúlt. Enyhe elégedettséget kezdtem érezni, hogy lám, mégiscsak tudok én uralkodni magamon, ha nagyon akarok! És azt is megértem, hogy ő miért szeretne egy hűséges vérfarkast maga mellé. Akiből talán később hibridet csinálhat, s nyilvánvalóan nem akar még egy olyan esetet, mint ami már megtörtént. - Nem akarsz pórul járni, mint Tyler Lockwooddal. - jegyzem meg halkan, éles fintort produkálva, de szinte rögtön meg is bánom, így inkább a cipőmre pislogok, és remélem, hogy nem mentem megint túl messzire. Jellemző, hogy éppen akkor tör ki belőlem minden egyes gondolatom, mikor lakatnak kellene lennie a számon. Magamban szitkozódok, és miközben zavartan mosolygok, ezúttal nem bokán rúgni szeretném magam, hanem arcul csapni. A mazochizmus nem az én asztalom, most mégis boldogan fogadnám a fájdalmat, ha csöndben tudnék maradni tőle. Nem botránkozhatok meg "második apám" előtt, ha úgy tetszik.. Mégis örültem valahol a lelkem mélyén, hogy csöndben tudtam maradni, vagy legalábbis időben elhallgatni. Mondhattam volna szörnyűbb dolgokat is. Mint mondjuk "Áh, értem, nem akarsz még több szabaddá vált hibridet lemészárolni" vagy "Nem akarod a másik fickónak is hidegvérrel megölni az anyját". Persze értem én, mit miért tett, mégis megfordult a fejemben, hogy apám életét veszi el még idő előtt. Egy gyors fejrázás, újabb zavart mosoly, s megint neki szenteltem a figyelmem. - Persze. Hogy juthatott volna másnak az eszébe? A legjobb tervek a te fejedből pattannak ki, Klaus. Én pedig tényleg minden erőmmel azon leszek, hogy segítsek neked ebben. Nem lesz gond. Meg fogom győzni a fickót, ha pedig nem alkalmas a feladathoz, majd keresek egy másikat! - Magabiztosan ejtettem ki a szavakat, hiszen bármit is szánt annak a farkasnak, a hűség számára a legfontosabb, csak akkor bízhat meg benne. Merem remélni, hogy engem se véletlen hívott ide, nem mintha sokat tudna rólam, de adott választási lehetőséget - talán akkoriban még nem gondolta komolyan -, s végül én döntöttem. Hibrid akartam lenni, s ezzel ő is tisztában van. - Talán csak annyi, hogy mennyi időm van? Minél hamarabb véghez akarom vinni a feladatot, de azért mégis segítene, ha adnál egy konkrétabb időpontot. Ha jól sejtem, minél előbb lenne szükség a farkasra. Néhány hét... talán? - Kissé elbizonytalanodtam, és aggódni kezdtem, hogy mégsem sikerül időben teljesíteni a kérését. Mi van, ha a férfi nem vérfarkas? Vagy nem megy bele ilyesmibe? Ha nem találok mást? Igyekeztem kiverni ezeket a fejemből, és egy pillanatra azt kívántam, ne vegye észre a hangomon, az arcomon, s ne olvassa ki a tekintetemből ezt a megingást. Neki nem egy félénk kislányra van szüksége, hanem ereje tejében lévő hibridre. Igyekeztem ezt magam előtt látni, hogy úgy beszélek, viselkedek, gondolkodom, ahogy néhány perccel ezelőtt. Ezt kell csak megtartanom, és nyert ügyem lesz.

notes: Ne haragudj, de pocsék lett. :'D words: 677music: promises

Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
31
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Klaus dolgozószobája Kedd Feb. 11, 2014 7:53 pm

Charity & Klaus

Szép dolog, vagy sem, de tagadhatatlanul némi elégedettséggel, sőt, örömmel tölt el, hogy alázatosan meghunyászkodik a szelíd dorgálásomat követően. Szeretem, ha mások, akár hibridek, akár ifjú, meggondolatlan vámpírok, tudják, hogyan illik viselkedni egy ősivel. Nem beszélve arról, ha az illető teremtője vagyok, aki új életet és új lehetőségeket adott neki. De a bosszúságom hamar elillan, ezt Charity is leszűrheti a kissé önelégültre sikeredett mosolyomból, mert igazából már csak szórakoztat a türelmetlensége. Az nekem csak jó, ha ennyire tettre kész. Egy pillanatra végigfut az agyamon, hogy talán lehet más oka is arra, hogy készségesen belevesse magát a neki szánt feladatba, mint az irányomban érzett megtörhetetlen hűsége. Ki tudja, talán szívfájdalom, családi gondok, tinidráma. Kifaggathatnám erről, már csak azért is, hogy tisztában legyek vele, mit várhatok tőle, de nem akarok nagyon eltérni a tárgytól, és olyan vizekre evezni, melyek mellékutakra visznek, felesleges köröket járva. Meglötyögtetem az aranybarna italt a poharamba, és lankadó érdeklődéssel hallgatom a lány nem túl érdekfeszítő beszámolóját az elmúlt hetek Mystic Falls-i eseményeiről. Az utóbbi mondatokra azonban felkapom a fejemet.
-   Rátok lőttek? Úgy érted, fatöltényekkel? – vonom fel a szemöldökeimet meglepetten. Ha valaki céltáblát akasztott a hibridjeim hátára, vagy úgy döntött, hogy sorra vadássza a helyi vérszívókat, az azért engem sem hagy hidegen. Amennyiben erről lenne szó, attól tartok, szükség lesz némi óvintézkedést bevezetnem ott is. Mintha nem lenne elég a saját meg nem született csemetémet egy-huszonnégy órás őrizet alatt tartani. Kissé kényelmetlenül fészkelődve várom Charity válaszát, ezúttal valamivel részletesebb elbeszélést szeretnék kapni.
Ám mivel a leányzó már korábban olyan lelkesen a tárgyra igyekezett térni, nem húzom sokáig tovább az időt. Tulajdonképpen őszintén reméltem, hogy tud majd valakit azonnal a csatasorba állítani nekem, de ez is több mint a semmi. Ha az volt a sejtése, hogy az a fickó ott a Grillben egy vérfarkas, akkor nyilván az is. Ilyesmiben az én szerény tapasztalataim szerint a farkasok egész jók, megérzik a fajtársat, és ez vonatkozik a hibridekre is.
-   Igen, mindenképpen szeretném, hogy utánanézz az illetőnek. De ami fontosabb: meg kell őt nyerned az ügyünknek. Szükségünk lesz rá, olyasvalaki kell, aki hűséges, és akire számíthatunk – szögezem le azonnal a tényeket, mert ha egy vadidegennel kezdünk, akkor annyiban nehezebb dolga lesz, hogy az ő feladata megpuhítani is a pasast.
-   Nos… a helyzet az, hogy ez a város – tárom szét a karomat kissé szimbolikusan – jelenleg egy háborús övezet. Mondhatni a természetfelettiek harcolnak a territóriumért – igyekszem felvilágosítani Charityt, hisz nyilván abból a kis porfészekből aligha lehet tisztában azzal, ami New Orleasnban jelenleg zajlik. – Boszorkányok és vámpírok több részre szakadva. A vérfarkasok pedig jó ideje elnyomásban élnek a mocsár mellé kiszorulva. Úgy néz ki, még senkinek nem jutott eszébe, hogy őket magunk mellé állítva jelentősen megbillenthet a mérleg. De a helyzetüket tekintve úgy gondolom, érdemes óvatosan megközelíteni őket – világítok rá a lényegre. Az igazság az, hogy én nem állíthatok be hozzájuk, csak félig vagyok fajtárs, egyébként meg vámpír, ráadásul ősi, és biztos vagyok benne, hogy nem a legjobb a hírem közöttük sem. Hayley családtag, és talán meg tudná őket győzni, hogy a megfelelő oldalra álljanak, de nem kockáztatnám egy ilyen próbálkozással, hogy ellenem használják őt a gyerekkel együtt, vagy akár bántsák. Nekifuthatnék a jó öreg megfélemlítős módszerrel is, adhatnék nekik ultimátumot. Ám azt rebesgetik, hogy a mocsárnál vendégfalkák is tanyáznak most, melyek vérvonala egyezik az enyémmel. Az igazat megvallva nem szeretném, hogy bajuk essen. Marad hát a becserkészés.
-   Kell valaki, aki közel tud férkőzni hozzájuk, és ezt nyilván csak egy fajtárs teheti meg, nem egy félvér. Az illetőnek az lenne a dolga, hogy körülszimatol, kideríti, hogy a falka jelenleg milyen irányba húz, mire kapható, és milyen feltételek mellett. És remélhetőleg meggyőzi őket a támogatásomról, vagy legalább bogarat ültet a fülükbe – tárom szét a karomat, mintha azt mondanám, hogy a feladat ennyire egyszerű. És tulajdonképpen az is. Nem hiszem, hogy túl bonyolult lenne, és kockázat sem igen van. Kortyolok az italomból, aztán a lány szemeibe nézek. – Kérdés? – emelem kicsit feljebb a fejem várakozásteljesen.

zene: Trouble | szavak száma: 650
▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Klaus dolgozószobája Hétf. Feb. 03, 2014 9:57 pm


Klaus & Charity

.................

There is not much point in life if you can't respect someone





Örömmel töltött el, hogy átléphettem Mystic Falls városhatárán, de ugyanakkor görcsben állt a gyomrom apám miatt. Magára hagyni... Tudom, hogy baja nem eshet, ám mégis rettegek. Az idő azóta a sarkamban van, mióta kiderült a betegsége, és szívem szerint a nap minden egyes percében mellette lennék, a kezét fognám, hallgatnám nehézkes szuszogását, és nem mozdulnék a közeléből. De nem bírom. Képtelen vagyok mindig annak a háznak a fedele alatt lenni, amit otthonomnak kéne neveznem. Egykor annak is tartottam, egy otthonnak, ahová szívesen térek haza, ahol nincs semmi keserűség és sehol sincs nyomasztó hangulat, ami rád telepedik, és levegőhöz sem enged jutni. Minden megváltozott, és ez óriási hatással van rám, mondhatni más ember lettem, komolyabb, már nem szívesen járok el otthonról bulizni, az alkohol nem szórakozásként szolgál, sokkal inkább egy menedék, amitől agyamra édes, kellemes köd borul, s ez megakadályoz abban, hogy állandóan egy valamin kattogjak. Nem akarom ezt, nem akarok attól rettegni, hogy épp akkor történik vele valami, amikor nem vagyok ott. Persze kárt nem tehet magában, nem eshet külső tényezőtől baja, ott van vele a nővér, akit felfogadtam mellé ilyen esetekre, de belepusztulnék, ha arra térnék haza, hogy ő már... nincs többé. Mit kezdenék akkor? Talán magam mögött hagynám a várost. Mindörökre. Ki akar egy olyan helyen élni, ahová nem köti semmi? Miért maradnék ott? Godricra nyilvánvalóan nem számíthatok úgy, mint hittem. Nem olyan biztos pont már az életemben, mint Klaus. Apám sem az többé, bármelyik pillanatban elveszíthetem. Ahogy Godricot is, a különbség csak annyi, hogy vele pusztán a kapcsolatom szűnik meg, a szíve még dobogni fog, jóllehet nem értem. Valami fáj a mellkasomban, mikor erre gondolok, talán a szívem szorul össze. Nem bírok el több fájdalommal. Mi van, ha a következő csalódásnál nem látom többé értelmét az életnek.. De hát ezért vagyok most itt. Hogy teljesítsem egy küldetést, ami nyilvánvalóan leköt majd annyira, hogy ne agyaljak a sérelmeimen és azon, amitől nyilvánvalóan össze fogok törni, ha bekövetkezik. Ha úgy látom többé, hogy nincs cél, ami a szemeim előtt lebegjen, hát kreálnom kell magamnak. Annyi szent, hogy én nem az a típus vagyok, aki csak úgy feladja mindenféle küzdelem nélkül. Elvégre ha egyszer már emberfeletti lény vagyok, ki kell használnom a különleges adottságaim, és nem hagyni, hogy kárba vesszen mindaz, amit a szüleim hátrahagytak, s amit ebből Klaus teremtett. Valami furcsa módon képes vagyok úgy gondolni rá, mint egy második apára. Talán nincs köztünk olyan erős kötelék mint egy normális apa és lánya között, de egy része, a vére bennem van, még ha már a sejtjeimbe ivódott is olyan mélyen, hogy azt semmi se mutathatja ki. Miatta lettem, ami, és ez lényegében a személyiségemen is változtatott egy kicsit. Mosolyognom kellett haloványan a gondolataimon, de közben eljutott a tudatomig az is, amit teremtőm mondott, a hozzám intézett szavai szabályosan beáradtak a füleimen, és az agyamra égtek, hogy ne felejtsem el őket még véletlenül se, és emlékezzek rá, még ha szörnyű új élmények is várnak rám hazatérésem után. Miután elküldi a fiatal nőt, hogy lássa el a sebét, amit Klaus először egy késsel, majd a fogaival tépett fel, elszégyellem magam, mintha tényleg az apám szidna meg türelmetlenségem miatt. Az ajkamba haraptam, és enyhén leszegtem a fejem, pilláim lesütve mormoltam a halk szavakat. - Bocsánat! - Többet mondani sem akartam, gondolatban bokán rúgtam magam a nagy lepcses számért. Miért nem tudtam csak türelmesen ülni, és várni, amíg ő maga nem tér a tárgyra? Elvégre nem sietek én annyira, hogy ne tudjak még két percet várni, vagy akár többet is. Az idő hiába liheg a nyakamba, ennyire még én sem rohanok. - Hallgatlak, Klaus. - tettem hozzá még mindig suttogásnál alig hangosabban, és inkább kortyoltam a vérből, nehogy megint többet mondjak a kelleténél. Tényleg tisztelem őt, nem kételkedhet bennem, és ezt bizonyára ő is tudja. Nem csak hogy élvezem a kötődést iránta, de remélem, hogy soha nem szűnik meg, szükségem van rá, hogy valakihez fűzzön valamiféle kapocs, kevésbé érzem magam nyomorultnak, most sem éreztem szükségét, hogy körülöleljem magam a karjaimmal, és megpróbáljam összetartani a testem és a lelkem, ne hulljak darabokra mesterem szemei előtt. Máskor talán ezt tettem volna, elrejtőzve a világ elől, de itt, a közelében esélyem sincs arra gondolni, hogy mi bánt és mi okoz fájdalmat. Koncentrálhatok a szavaira, a hangjára. Enyhén felvontam a szemöldököm kíváncsiságomban, és egy apró mosoly bújt meg a szám sarkában kérésére. - Ó, rendben! - feleltem óvatosan, és gyorsan végigfuttattam mindazt, ami a városban történt, mióta Klaus elment. Elsősorban Godric jutott eszembe, de nem tudtam, őt ez mennyire érdekelheti. A hasonmásról, és a szőke vámpírnőről nem sokat tudtam, vagy a Salvatore testvérekről. Homlok ráncolva várattam vagy fél percig, mire összekapartam a bátorságom, és kissé bizonytalan, mégis valamiképp határozott hangon közöltem vele az észrevételeim. - Nem tudok valami sok információval szolgálni neked. A legtöbb időt apámmal töltöttem, de... Összefutottam egy másik hibrideddel is a minap. Még a múlt héten. Én... nem tudom hogyan mondjam, mert nem igazán értettem a jelenetet. Rálőttek. Az erdőben. Nem történt semmi baj, de tudod, kissé a frászt hozták rám. Azt hittem mindketten odaveszünk. - Nagyot nyeltem az emlékek áradatára. Emlékszem, hogy éppen a lövések előtt a mellkasom sajgott, könnyek gyűltek a szememben, s mikor már azt hittem a fájdalom megöl, a rémület a torkomat kezdte szorongatni, mikor megláttam Őt a földön fekve. Összeszedtem minden erőm, úgy pillantottam fel Klausra, mintha nem érintene rosszul, hogy erről kell beszélnem. Valójában nem is a hirtelen ott termett vadászok akasztanak ki, sokkal inkább az, hogy az eset óta nem láttam Godricot. Mintha rám haragudna azért, hogy majdnem meghalt, holott én mentettem meg őt. Bár talán az borította ki, hogy ráerőltettem, hogy a véremből igyon, mikor előtte csaknem darabokra törte a szívem az önbecsülésemmel együtt. Zavar, hogy ennyire tőle függtem, s erre csak azután ébredtem rá, hogy durván megsebzett. Úgy éreztem, sikerült a kellő alakítást nyújtanom, legalábbis ha Klaus észrevette a zavarom, én úgy tettem, mintha nem is lenne semmi bajom. Csak mert ezt akartam elhitetni magammal. Álltam a tekintetét, mélyen a komoly szemeke pillantva, és újból gondolkodóba estem. Van olyan ismerősöm, aki vérfarkas? - Ami ezt illeti, nem ismerek senkit, aki farkas volna. Ámbár... Nem is olyan régen láttam a Grillben egy fickót. Gyanús volt nekem, és emlékszem, hogy az első gondolatom az volt, hogy nem ember. Ha gondolod, utánaszaglászhatok kicsit, hátha beigazolódik a sejtésem! - A kijelentésem roppant magabiztosnak, rutinosnak tűnt, mintha már számtalan alkalommal társalogtam volna teremtőmmel, pedig ez az első igazi, mióta átváltoztam. Újra felvillant az apró, jelentéktelen mosoly az arcomon, és tudtam, hogy most minden más lesz. Lett egy új célom az életben. Még csak nem is tudja, mennyit köszönhetek neki most, hogy feladatot adott nekem.

notes: Eredetileg 600 szót terveztem.. :3 words: 1094music: promises

Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
31
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Klaus dolgozószobája Kedd Jan. 28, 2014 12:57 am

Charity & Klaus

Egy mosollyal nyugtázom Charity válaszát. Örülök, hogy elemében van, hisz minél hamarabb munkához lát, annál jobb. Érdekes, amikor egy végtelen életű halhatatlan vámpírt hirtelen szorítani kezdi az idő. Kevés… nagyon kevés ilyen alkalom volt eddig az életemben, hisz hová sietnék? Minden az enyém lehet, mindent elérhetek, ha elég kitartó és elég türelmes vagyok, mert mindenre van időm. De most… most nem csak magamtól függök, nem csak attól, hogy mit akarok, és mire vagyok képes. A születendő gyermekem élete a tét, melyet a boszorkányok olyan meggondolatlanul használnak fel ellenem. Csak azt felejtik el, hogy nem lesz mindig az ő kezükben a gyeplő, és ha egyszer megszületik az a gyermek, és végre biztonságban lesz, ugyanez nem mondható el majd róluk. Néha elgondolkodom, mikor, vagy miért lett ilyen fontos számomra az a magzat, a leendő ivadékom, akire igazán sosem vágytam, hisz sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet velem. A válasszal azonban valahogy mindig ugyanoda lyukadok ki. Bizonyítani akarok. Magamnak. Mikaelnek. A testvéreimnek. A világnak. A születendő lányomnak. Én jobb szülő leszek, mint azok, akik engem neveltek. Képes vagyok rá. Képes vagyok legyőzni a bennem lakozó démonokat, és egyszer az életben igazán önzetlenül törődni valakivel… a feltétel nélküli szeretet reményében. Ezek a gondolatok egyszerre töltenek el mély rettegéssel és valamiféle különös belső békével és boldogsággal. Olyasmivel, amiről egyáltalán nem vagyok biztos, hogy megérdemelhetem. De Elijah már régen bogarat ültetett a fülembe, melyet nem tudok figyelmen kívül hagyni.
Tehát ez a ritka alkalmak egyike, amikor versenyt kell futnom az idővel, és a gyermekem élete és biztonsága érdekében eleget kell tennem a boszorkányok követeléseinek. Legyőzni Marcelt, letaszítani a trónjáról. A már említett belső démonjaim közül néhány sárga szemű szörny szája mosolyra görbül a gondolatra. Tagadhatatlan, hogy vágyom arra, amit elért, és vágyom valamiféle elégtételre, amiért ezt egyedül hozta össze, a hátam mögött, miközben én a világ másik felén őt gyászoltam. Minden lehetséges eszközt be kell vetnem annak érdekében, hogy az én kezembe kerüljenek az ütőkártyák, mire arra kerül a sor, hogy megmérettessek nevelt fiammal.
Szememet villantom a szobalány felé, így jelezve, hogy a poharat adja át a vendégünknek. Aztán elkapom a lány vérző csuklóját, és ravaszul mosolyogva emelem az ajkaim elé, hogy nyelvemmel tisztítsam meg. Kár lenne veszni hagyni ezeket a cseppeket.
- Menj, lásd el a sebed – nézek mélyen a szemeibe, majd útjára bocsátom, és miután puhán csukódik mögötte az ajtó, kiszolgálom magamat, és konyakkal töltöm meg a poharamat.
- Nem sokat teketóriázol, kedvesem – jegyzem meg enyhén megrovó, gunyoros mosollyal, miután Charity gyorsan a tárgyra tért.  – Remélem, nem ennyire sietős – biggyesztem le kicsit az ajkam – mert nem egy rövid körre hívattalak ide – teszem hozzá, és ismét ravaszul csillannak a szemeim. Az immár újratöltött poharammal besétálok az íróasztalom mögé, hogy helyet foglaljak, és a székemben elkényelmesedve pillantok újra a hibridemre.
- Mielőtt a lényegre térnék, mesélj, mi érdekes történt a kis városkánkban – érdeklődöm. Már jó pár hete, hogy eljöttem, és akármilyen kicsi porfészek is Mystic Falls, valahogy ott mindig történik valami. Na, nem mintha honvágyam lenne, ez inkább csak természetes kíváncsiság az újdonságok felé. A maradék hibridjeim, az ottani farkasok, vámpírok… csak van valami mesélnivalója ennek a lánynak. Igazából ami jobban érdekel, hogy vajon mire jutott az ottani csürhe a gyógyírrel, és például Silasszel. Persze az is érdekelne, Caroline hogy van, de ehhez talán inkább a telefont kellene megemelnem végre, és személyesen megkérdeznem. Időnként informálnak erről-arról üzenetben is, de én most élő beszámolót szeretnék hallani.
- A feladathoz, amit neked szánok, szükséged lesz egy vérfarkasra - vezetem fel lassan a lényegesebb témát is. - Van olyan ismerősöd, akiben maradéktalanul megbízhatunk? Akár Mystic Fallsban, akár máshol… Ne aggódj, nem akarom átváltoztatni – teszem fel védekezőn magam elé mindkét kezem, mielőtt rosszra gondolna. – Legalábbis, ha nem önként akarja – vonok vállat, mert már tanultam az előző hibáimból. Eszem ágában sincs többé hibrid sereget toborozni olyanokból, akiknek a hűsége csak ideig-óráig tart, majd ellenem fordulnak, és hátba támadnak. – De egyelőre egyébként is farkasként lesz rá szükségünk – fejezem be a gondolatmenetet, majd előre dőlve az asztalra könyökölök, és komolyan nézek Charity szemébe. A válaszait várom.

zene: Trouble | szavak száma: 661
▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Klaus dolgozószobája Csüt. Jan. 16, 2014 8:36 pm


Klaus & Charity

.................

There is not much point in life if you can't respect someone





Kicsit sem örültem annak, hogy apámat magára kell hagynom, tudtam, minden egyes nélküle töltött idő elvesztegetett, de nem tehettem más. Klaus New Orleans-ba kéretett, s ha akartam volna, sem utasíthattam volna vissza, ámbár minden ellenérzésem mellett mégiscsak örültem, hogy távolságot tarthatok Mystic Falls és köztem. Kész felüdülés volt elhagyni a városhatárt, és az új, ismeretlen város felé tartani, ami bár teremtőm új otthona, számomra mégis idegen. Még sosem jártam itt. A fejemben mindig egy nagyvárost láttam, pontosan azt a képet, amit a képeslapok csillogó lapján látni, de volt a fejemben egy másik kép is, amit csak a filmek és a hallott történetek alapján raktam össze. Bulis helynek képzeltem el, ahol egyik fesztivál követi a másikat, s ahol akkor is kellemes, és igazán jó érzés végigsétálni az utcákon, ha csak helyi lakosokat láthatsz a hétköznapi életükben. Vonzott a hely, különösen azóta, hogy tudomást szereztem arról, hogy mi folyik ott. Boszorkányok elnyomott csoportja, és egy titkos vámpírkirályság bújik meg a színfalak mögött, s mióta Klaus a testvérei oldalán visszatért, már ősvámpír család is rejtve marad az emberek elől. Persze mindez rám nem vonatkozik, és többé már nem is fog. Nemhogy az átlag emberek közül kitűnök, de még az átlag vámpírok, vagy farkasok közül is. Nem mintha panaszkodhatnék emiatt. Én választottam ezt az életet, meg sem próbáltam ellenszegülni Klausnak, vagy menekülni előle. Értelmetlen lenne, de ha nem szerettem volna ezzé a lénnyé válni, inkább haltam volna meg, vagy jobban mondva küzdöttem volna a halálomig, minthogy belekényszerítsenek egy helyzetbe. Azt teszem, amit én akarok! Akár a mottóm is lehetne, mégis ellenszegültem a saját elképzeléseimnek és elveimnek. Akárhogy nézem, Klaus parancsol nekem, nem a saját fejem után megyek, de egy ideje már a világom a feje tetején áll, és ahelyett, hogy megpróbáltam volna újra talpra állítani, megadtam magam, és elfogadtam az új életet, amit nekem szántak. Meg sem próbáltam tenni ellene, hagytam, hogy az áramlat sodorjon magával, és a furcsa életből még furcsább lett. Halott vagyok, mégis élőbb az apámnál. Elkeseredett fintorra húztam a számat a gondolataimra mintegy válaszképp, és óvatosan a sofőrre pillantottam, aki kész volt, hogy elszállítson egy olyan helyre, ahová már nagyon vágytam. Ott lesz Klaus. Nem mintha elmondhatnám, hogy ismerem, de közel érzem magamhoz, azóta, hogy megpillantottam, és nem csak azért, mert a vére a sejtjeimbe ivódott. Tisztelem őt, hálás vagyok neki azért, hogy különleges lánnyá változtatott, mikor a legnagyobb szükségem volt az önbecsülésemre. Ő adott nekem erőt, és az egészben a legjobb, hogy ezt az egyet senki se veheti el tőlem. Tudtam, hogy valami fontos feladat lesz rámbízva, így hát nehezen bírtam megülni az utasülés kényelmében. Sürgetni akartam a mellettem ülő embert, és meg is tettem volna, ha nem hajtott volna a megengedettnél nagyobb sebességgel. Azt is sejtettem, hogy meg van igézve. Ilyen nyugodtnak ritkán látni bárkit is, a szemében az elszántság még inkább árulkodó volt. Bizonyára meg lett bízva az elszállításommal. Egyáltalán nem bántam, még mindig képtelen voltam autóba ülni az a bizonyos este óta, mikor elcsaptam azt az ismeretlen férfit. Ha tehettem, a két lábamon közlekedtem, néhol emberi tempóval, s a figyelő szemektől távol a szuper gyorsaságot vettem igénybe. Apám lebetegedése óta ráébredtem, hogy nem szabad sietni, nem szabad úgy tenni, mintha állandóan rohanásba lennénk, és főleg nem szaladhatunk csak úgy el az élet mellett, míg az a másik irányba teljes mértékben elkerül minket. A gyaloglás jó volt, volt időm gondolkodni, és a futásra is rászoktam, hogy valamiképp csillapítsam a bennem tomboló érzéseket. Nem beszélve az alkoholról, ami... igencsak fontos része lett az életemnek. Azt hiszem, egy természetfeletti lény sem képes nélküle megélni, bármennyire is jó volt emberi életében. A kocsi mellett elsuhanó tájról a volánnál ülő fickóra fordítottam a tekintetem, s mikor már éppen rá akartam kérdezni türelmetlenül, mégis mikor érünk már oda, befordult és odagördült egy felhajtóra. - Megérkeztünk, hölgyem! - biccentett, és most először láttam rajta némi kíváncsiságot, ahogy az épület felé pillantott. Óvatos mosolyra húzva az ajkaim, biccentettem az irányába, és mielőtt még mozdulhatott volna, vagy szólhatott volna még egy szót, kitártam az ajtót, és kipattantam az autóból. Izgatottan suhantam a bejárathoz, és csak akkor torpantam meg, mikor pontosan előtte ácsorogtam. Hangosan kopogtattam, mert attól tartottam, talán a személyzet emberi és nem hallaná a félénk érkezésem. Jól sejtettem. A csinos lány, aki ajtót nyitott, nem sokkal volt idősebb nálam, talán a húszas éveiben járt, és óvatos mosolyából ítélve, mindenről tudott, ami itt folyik. - Bizonyára Mr. Mikaelson-hoz jött. Kérem, fáradjon beljebb! - invitált be udvariasan, és amint becsukta mögöttem az ajtót, az egyik szoba felé igyekezett, én pedig tisztelettudóan nem mentem utána, míg meg nem hallottam, miről folyik a beszélgetés odabent. Lassú lépekkel indultam én is abba az irányba, az egyik ajtó előtt pedig megláttam a nőt, aki intett, hogy menjek be. Egy nagy lélegzetet szívtam magamba, és lágy mosollyal az arcomon sétáltam a mutatott irányba. Már rég vártam ezt a pillanatot, mióta megkaptam az ominózus telefonhívást. Az ajtó finoman becsukódott mögöttem, a fa tompán és puhán érintkezett a kerettel, és ahelyett, hogy frászt kaptam volna a "bezártságtól", megnyugtató hang volt. Mintha hazaérkezvén a saját szobám ajtaját csuktam volna be magam mögött. A szobában pedig ha mondhatok ilyet, második apám tartózkodott, és ettől csak még otthonosabban éreztem magam itt. Már csaknem kiszökött belőlem egy elégedett sóhaj, mikor teremtőm belém fojtotta a szót, és ülőhelyet kínálva nekem, beszélni kezdett. Helyet foglalva keresztbe fontam a lábaim, összekulcsolt ujjaim a térdemre fektettem, és figyelmesen hallgattam a hozzám intézett szavakat. Az a bizonyos mosoly újra arcomra költözött, szemeim pedig bizonyára csilloghattak az izgatottságtól. - Köszönöm, Klaus, remekül vagyok. Az autókázás nem sok erőm szippantotta le, sőt, talán csak még több energia költözött belém az utam során. - foglaltam össze gyorsan mindazt, amire kíváncsi volt, és igyekeztem rövidre fogni a mondandóm. Elvégre nem éppen énmiattam vagyunk most itt, és hívta össze Klaus ezt a találkozót. Valami fontosan akar mondani, emlékeztettem magam újra. S ekkor veszem csak észre, hogy a nő, aki beinvitált a házba, és mutatta az utat a bizonyára dolgozószobaként fenntartott helyiséghez, itt van velünk egy légtérbe. Nem igazán vettem észre, mikor került ide, lefoglaltak a gondolataim, de... mint az érzékelhető, egyáltalán nem volt ellenemre a jelenléte. - Ühm, köszönöm, elfogadom! - intettem a vérrel megtöltött pohár irányába, és elégedetten fogadtam el a nőtől az italt. Köszönetképpen az irányába pislogtam, és egy bűbájos mosolyt küldtem felé, mielőtt még belekortyoltam volna. Hmm. Finom, sőt, egyenesen ízletes volt. Persze nem lepődtem meg, Klaus ért ehhez, tudja, mi a jó választás. - Szóval... - kezdtem bele, miután ajkaimról lenyaltam a vörös, sűrű folyadékot - Mik a szándékaid velem? - néztem kíváncsian a szemeibe, és ezúttal pusztán komolyság ült az arcomon, miközben a poharat forgattam az ujjaim között.

notes: i will burn the hear words: 1096music: promises

Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
31
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Klaus dolgozószobája Pént. Jan. 10, 2014 12:05 am

Charity & Klaus

Érdekes. A múlt évem többnyire a hibridek létrehozásáról szólt, másból sem állt a nyaram, csak farkasok után kutattam keresztül a fél országon, Stefannal az oldalamon. Nos… igazából szólt másról is az a nyár. Felidézni rég elfeledett emlékeket, újjáéleszteni egy kimúlt barátságot. Az utóbbi nem sikerült túl jól, legalábbis nem az átlagemberek számára elfogadható módon, és ami azt illeti, végül a hibridteremtő projektnek is befellegzett. Mára alig maradtak egy maroknyian ebből a ritka különleges fajból, és sokan hátat fordítottak nekem, kezdetleges kötelék ide vagy oda. Ennek következtében, be kell vallanom, már a maradékban sem igazán bízok. Ki tudja, mikor döntenek úgy, hogy követik a társaik példáját, és ellenem fordulnak, szövetkeznek, hátba támadnak. Hisz a Lockwood kriptánál történtek talán nem számít elég jó intő példának. Nevezhetnek paranoiásnak, de a bizalom sajnos nem erősségem, sosem volt az, és a hosszú évek tanítottak meg rá, hogy ha akarok valamit, akkor magamnak kell intézkednem. Ám lehetnek apró részletei egy-egy kibontakozó tervemnek, amelyhez jól jön a segítség, akár a hűség remekül fenntartott álcájával is, hisz amíg az illető elvégzi a feladatát rendesen, nem érzem szükségszerűnek, hogy folyton hátrafelé nézzek. Attól még lehetek résen, és három lépéssel mások előtt.
Lényeg a lényeg, a pár kegyvesztett, vagy csak magam mögött hagyott hibridem közül magam mellé rendeltem egyet Mystic Fallsból. Charity Grey. Azok közül való, akikben talán még nem ingott meg teljesen a bizalmam. De hűség hiányában a tekintély és a félelem is erős fölényt jelenthet, ha le akarok fegyverezni valakit… átvitt értelemben persze. Az igazat megvallva Charity-t sem ismerem jobban, mint a többieket, akiket átváltoztattam. Nem fordítottam rá elég időt, hogy megismerjem őket, nem éreztem szükségét, csak a társaságukat és a hűségüket akartam, és azt elsőre meg is kaptam. Most viszont örülök, hogy az utóbbi néhányuknál még megmaradt, így a hasznomra lehet abban a háborúban, amit megvívni készülök.
Dolgozószobám magányában és csendjében elveszve tökéletesen tisztán hallom, ahogy a jármű begördül a villa elé, és a tekintélyes méretű feljárón parkol. Ennek ellenére a legkisebb jelét sem mutatom annak, hogy bármit érzékeltem volna, mert a figyelmem nagy részét továbbra is annak a kötetnek szentelem, amelyet egész délután a kezembe forgattam. William Blake megunhatatlan sorai.
- Klaus – lép be az egyik csinos bejárónőm a szobába, de egyetlen kézfeltartással fojtom belé a szót, és akadályozom meg, hogy bármi mást mondjon. Türelmesen és engedelmesen várja meg, amíg végzek az adott verssel, és végre felpillantok rá. – Miss Charity Grey megérkezett, az előtérben vár – a korábbi közvetlen belépéssel és megszólítással ellentétben a hangja most túlontúl illedelmesen, tisztelettudóan csendül, halványan megmosolyogtat. Bólintok.
- Kísérd fel ide kérlek, aztán tegyél róla, hogy senki ne zargathasson bennünket – adom ki az utasításaim, majd figyelem, ahogy a rövidke szoknyájában kisétál. Csábító látvány, de ahogy mondani szokás: mindent a szemnek, semmit a kéznek. Egyébként sem tartozom a zaklató, perverz munkaadók közé… legalábbis nem a megszokott értelemben. Mégis jó olyanokkal körülvenni magamat itthon is, akik gyönyörködtetnek. Ahogy a lány eltűnik, az ablakhoz lépek, és a kertet szemlélem még akkor is, amikor másodmagával visszaérkezik.
- Charity, kedves – üdvözlöm megfordulva, kedélyesen a régen látott hibridemet. – Fáradj beljebb – tárom szét a karomat, majd az egyik bőrfotelre mutatok, amivel egyértelműen utasítom, hogy foglaljon is helyet. – Hogy vagy? Remélem, nem volt túl fárasztó az utad Mystic Fallsból – megjárom a kötelező udvarias köröket, csak mert most épp olyan kedvemben vagyok. Vagy talán csak mert az egész napos magányos olvasgatás után egyszerűen jól esik a társaság, főleg a rég nem látott, hűséges hibrid személyében. – Megkínálhatlak valamivel? Bourbon? Szóda? Vagy… Rose, egy pillanatra még... – szólok a közben szépen sarkon forduló, bájos bejárónőmnek, és arcomon tündöklő mosollyal nyújtom át neki az antik levélbontó késemet, majd egy pillantást vetek az asztalomon heverő, kiürült whiskys poharamra is. Nem habozik, tudja, mi a dolga. Rezzenéstelen arccal vágja fel a saját csuklóját, és engedi a vérét a pohárba. Ügyes kislány. Sokkal civilizáltabb és ízlésesebb így társaságban, mintha egyszerűen felszakítanám a csuklóját a fogaimmal, persze az ellen sincs kifogásom. Charity-re pillantok, a tekintetemmel kérdezve, hogy választott-e már, milyen italt fogyasztana szívesebben. A döntés csak rajta áll.

zene: Royals | szavak száma: 660
▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Klaus dolgozószobája Pént. Nov. 01, 2013 7:00 pm

Klaus & Hayley



Lassan, de biztosan egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy elérjem a célom, érzem. Amolyan női megérzés, ami a pasiknak nincs, csak nekünk. Figyelmeztet a veszélyre, ha van, megmondja merre kell fordulni, és a többi okos dolgot is ez szolgáltatja, ami van. Amit Klaus mond, könnyen lepereg rólam, már csak, azért is, mert tudom, hogy, amit mondtam, az igaz, és csak őt sértettem meg vele, ezért vág ilyen durcás arcot. Ezt viszont már tényleg nem mondom ki hangosan, a végén már tényleg a föld alatt szagolnám az ibolyákat, meg a többi növényt, ami felettem nőne. Viszont nem áll szándékomban meghalni, még nem, ezért is fogom magam vissza, pont mint Klaus. A keze szépen megindult felém, de nem hátráltam el, ha megtettem volna, úgyis utolérne, semmi értelme végig szaladni a házon, hogy másik falra nyomjon hozzá. Bár, ki tudja, lehet, hogy az egyik fal kényelmesebb, mint a másik... Összeszorított ajkakkal és lélegzet visszafojtva várom, hogy vajon mi lesz ebből. Ha meg akarja ölni a gyermeke anyját és vele együtt a gyerekét is itt a kitűnő alkalom rá.  Valamiért mégsem hiszem, hogy megtenné. Talán abból vontam le a következtetést, hogy miközben ő magában dúlt-fúlt én le nem vettem róla a szemem, hisz tudni akartam mi lesz a következő lépése. És mikor kezdte leengedni a kezét halkan kifújtam a levegőt, amit eddig bent tartottam. De nem vagyok hülye, mint ahogy azt olyan szépen megfogalmazta pár perccel ezelőtt Klaus, ilyenkor még azért én sem merem háborgatni.
Mintha nemrég még azt mondta volna, hogy ne nevettessem, nos úgy néz ki ez mégis sikerült, ha nem is pont azon nevetett, amikor viccet mondtam két vérfarkasról, akik bemennek egy kocsmába. Egyébként nem is tudok ilyen viccet, úgyhogy mindegy. Örülök, ha ilyen viccesnek találja min megyek keresztül, tényleg. Újra egy mosoly terül szét arcomon, amikor hallom, hogy beleegyezik. Ez már, azért szolidabb, amolyan "köszönöm, tudtam én, hogy tudsz te ilyen rendes is lenn" mosoly. Bármilyen szörnyű is elképzelni, valamiért hiszek neki, amikor azt mondja, hogy rácsokat rakat a szobámba.
- Megegyeztünk! Tisztességes alkunak tűnik - mondom neki feldobódva, hogy végre kitehetem a lábam a házból. - Közelbe maradni, semmi feltűnőt nem csinálni, betarthatónak tűnik az ajánlatod - talán még akkor is belementem volna, ha azt mondja, hogy férfinak kell öltöznöm, nehogy bárki is felismerjen. - Tökéletes, alig várom - bólogatok, mint azok a furcsa kutyák az autókban, amikor már ott tart, hogy egy óra múlva indulunk. Az már igazán nem sok, annyit ki tudok várni, akár egy lábon állva is. Legyen inkább kettő, egy lábon nem tudom, hogy fogok sétálni, ha kell valami. - Köszönöm - fordulok meg és megyek is kiválasztani a ruhámat.
Negyed órával rá megrendeltem a ruhát, amit választottam. Tudom, csak fantáziátlanok választanak ilyet, de nem volt kedvem sokat agyalni rajta. És milyen menő egy vérfarkas macska jelmezben... nagyon élethű volt a ruha, feltéve ha léteznek ember nagyságú macskák. Amint elkészültem és az egy óra is letelt, amit ígért mentem jelenteni Klaus-nak, hogy felőlem indulhatunk.
- Én kész vagyok - jelentem ki, amikor visszaérek az irodába a sok papír közé. - Felőlem indulhatunk.


¤ Szavak: 506 ¤ Music: nope ¤ Megjegyzés: béna :S ¤
Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
31
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Klaus dolgozószobája Pént. Nov. 01, 2013 5:53 pm

Hayley & Klaus

Na tessék! Ismét csak felesel, kioktat… Tényleg nem tanult még semmit az előzményekből? Nem jött még rá, hogy ezzel csak maga alatt vágja a fát? Miért nem tud nyugton maradni a fenekén, az istenért?! Igenis Marcel idióta pincsijei állnak minden sarkon, és jól be vannak idomítva ahhoz, hogy minden apróság szemet szúrjon nekik. Tudom, mert lassan már egy egész nyarat töltök el a társaságukban. Látszik, hogy Marcel a legjobbtól tanult, és mindenre képes odafigyelni… Illetve majdnem mindenre, mert azért akad még pár dolog a tarsolyomban, nem fog túlszárnyalni az „öregén”, ezt megígérhetem. Csak idő kérdése, amíg az én hatalmam, erőm, akaratom beszivárog és érvényesülni kezd a kis királyságában. Egy-két beépített, szerencsére teljesen verbénamentes vámpír már akad is a hadseregében, és még csak fogalma sincs róla. De visszatérve a jelenlegi, égetőbb problémákhoz: bizony Hayley sem fog idiótát csinálni belőlem.
- Eddig komolyan azt hittem, ennél azért magasabb szintű szellemi képességekkel áldott meg az ég, kedvesem – vicsorgok rá, és igen, ezzel tulajdonképpen szépen, finoman lehülyéztem. Kezdek nagyon ideges lenni, mutatóujjam emelem a levegőbe fenyegetőn a feje mellett, és kevés hiányzik, hogy ne tegyem fel a falra a nyakánál fogva. Nem is arról vagyok híres, hogy könnyen uralkodnék az indulataimon, és ezt ő is tudja. Nem akarhatja kihúzni a gyufát. Ha eldurran az agyam, a terhessége ténye sem fog visszatartani attól, hogy megleckéztessem, szóval melegen ajánlom, hogy visszafogja az éles nyelvét, és felhagyjon a további kioktatásokkal. Inkább elszámolok magamban háromig, lehunyt szemmel mély levegőt veszek, majd leengedem a kezem, és hátrálok egy fél lépést. Oké, menni fog ez. Nem téphetem szét a gyerekem anyját. Utána Elijah tépne darabokra engem… még ha csak képletesen is. Visszavonulok az asztalom széléig, majd nekidőlök, és úgy pillantok ismét Hayleyre, akiből továbbra is áramlanak a szavak. Komor tekintetem elárulja, hogy bár igyekszem uralkodni magamon, még mindig nincs ínyemre ez a beszélgetés. Azonban a beszámolója vége felé arcom egyre inkább simul ki, szemöldököm pedig egyre feljebb halad a homlokomon. A végén pedig kitör belőlem a nevetés.
- Na jó… - veszek kézbe az asztalomról egy tollat, ujjaim között forgatom egy kis ideig, aztán felnézek Hayleyre. – Lemegyünk. De figyelmeztetlek, ha akár csak negyed órára kikerülsz a látóteremből, esküszöm, magam viszlek fel, majd zárlak be a szobádba, és rácsokat fogok rá szerelni minden irányból – ismertetem a „játékszabályokat”, csak hogy kétsége se legyen afelől, nem járna jól, ha megpróbálna kijátszani. És hogy miért gondoltam meg magam? Két dolog. Az egyik a bátorsága. Az őrületbe kerget, mégis tetszik, hogy szembe mer szállni velem. A másik pedig… talán igaza van. Elsősorban a biztonságára ügyelek, de azt hiszem, arra is gondolnom kellene, hogy ne kattanjon be egyedül egész nyáron ebben a házban.
- Nem szándékozom a tövedben lenni, vagy a kezedet fogva vezetgetni, de rajtad fogom tartani a szemem. Ne csinálj semmi feltűnőt, és ne keveredj túl messzire! – emlékeztetem ismét, és had ne kelljen újabb fenyegetésekkel nyomatékosítanom.
- Nagyjából egy-két óra múlva tudunk csak indulni, mert van még egy kis dolgom itt… - mutatok a hátam mögött sorakozó régi papírokra. – Addig készülj el. Nem ártana kitalálnod magadnak valami jelmezt is, amiben elvegyülhetsz, és kevésbé vagy… felismerhető – húzom össze a szemem. – Ott az internet, keress magadnak valamit, aztán szólj, és megrendelem – vonok vállat. Így lesz a legegyszerűbb. Végül is Halloween van. Felölt nekem valami macskanő jelmezt, bár tőlem szellemnek is beöltözhet, egy kis elterelés, hogy megnehezítsük a vámpírok dolgát. Így talán még működhet is. Viszont részemről egyelőre ez a téma le is van zárva, úgyhogy visszafordulok a székemhez, és hamar helyet is foglalok benne ismét.

zene: Hurts - Mercy | szavak száma: 579
▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Klaus dolgozószobája Pént. Nov. 01, 2013 4:24 pm

Klaus & Hayley



Nagyon úgy tűnik, hogy jó úton haladok afelé, hogy felingereljem Klaust, ami nem volt ugyan mára betervezve, de még mindig jobb, mint fent gubbasztani. Lehet, hogy a végén már annyira megun, hogy inkább kirak az utcára, csak, hogy ne hallgassa többet az ellenszegülésem, de az nem lenne túl jó. Ez a ház, azért valamire mégiscsak jó, amit el kell ismernem. Biztonságot nyújt nekem és a gyermekemnek, amit a boszik nem tudtak volna ilyen hatékonyan biztosítani számunkra. Ez lenne a legutolsó hely, ahol egy terhes vérfarkas lányt keresnek Marcel vámpírjai. Ám azt a lehetőséget sem akarom kizárni, hogy a családom, az igazi családom is valahol odakint van. Persze, ez is csak egy remény, de mégiscsak valami, ami nem engedi, hogy szétcsússzak, amikor épp úgy érzem, hogy nem bírom tovább. Csupán egy gondolat, ami képes életben tartani. Érzem, ahogy Klaus dühe lecsapni készül én pedig felkészülök, hogy ne érjen váratlanul a kitörése. Mindig rosszul érzem magam, ha valaki egy kicsit is hangosabban és dühösebben beszél hozzám a kelleténél. Azokra az időkre emlékezte, amikor nevelőszülőknél voltam és nem én voltam mindenki kedvence, és még szépen fogalmaztam. Szóval egyfajta védekező reakciót vált ki belőlem, ha bárki csak csúnyán mer nézni rám. Ez a reakció pedig kétféleképpen nyilvánul meg. Flegmaságban, vagy abban, hogy én is hozzávágok az illetőhöz pár dolgot, amit később talán megbánnék, de abban a pillanatban pont nem érdekel.
- Nem sodrom veszélybe egyikünk életét sem. Mégis kinek tűnne fel, hogy ott vagyok? Esetleg azt gondolod, hogy minden sarkon vámpír katonák várnak rám arra várva, hogy elrabolhassanak? - kérdezem tőle, a második kérdést egy kicsit gúnyosan ejtve ki a számon. Bevallom, lehetséges, hogy minden második sarkon vámpírok lesznek, de az már kevésbé, hogy pont rám fognak várni, hogy vihessenek Marcel-hez. Az unalmas esték után legalább lenne egy izgalmas is... mondjuk az izgalom nálam más fogalom, szóval ebből inkább kimaradnék. De még mindig meg tudom védeni magam, ha arra lenne szükség. - Nagyon örülök, hogy törődsz vele - hangom már kedvesebb, mint az előbb volt. Sokkal. Úgy néz ki, hogy ez egy automatikus, beidegződött reakció, mert, amikor a gyermekemről beszélek, a kezem rögtön a hasam felé indul. Mintha meg akarnék győződni arról, még mindig ott van épségben. - De nem gondolod, hogy egy nagyon picikét túlreagálod a helyzetet? - folytatom gyorsan a félbehagyott mondatomat és kérdőn nézek Klaus-ra. Jó, persze, neki is igaza van, hisz tudom, hogy odakint háború készül, de mégsem én vagyok a megfelelő személy, akin gyakorolnia kéne a parancsolgatást. Csak akkor vagyok hajlandó megtenni, amire kér, ha egy kicsit végre kimehettem. Utána már fölmegyek a szobámba és ha nem akar nem is kell látnia egész nap. Még én is tudok jó kislány lenni, ha nagyon akarok, de persze csak kivételes alkalmakkor.
- Nem vagyok kétségbeesett, de ha gondolod szerepet cserélhetnénk egy napra. A leglehetetlenebb időpontokba vagyok éhes, a folytonos pisi szünetek, ritkán még egy kis émelygés is bejön. Folytassam? - mosolygok rá amilyen szépen csak tudok. Bár, úgy beszélek az egészről, mintha csak púp lenne a hátamon, még én sem tudom igazán mit érzek anyaként. Nagyon valószínű, hogy a válasz nemleges lesz így másba kezdek bele. - És mindezt képzeld el bezárva mindenféle társaság nélkül, mert hogy veled nem sokat lehet beszélni, az biztos. Szóval, nem, még azt sem bánom, ha te is jössz - olyan komolyan mondom ezeket a szavakat, amilyen komolyan csak gondolom. Remélhetőleg sikerült valamennyire megdöntenem Klaus észérveit, az enyémekkel. Ha nem, akkor bevetem a szép nagy szemeimet, amik eddig is bejöttek. Kérdéses, hogy Klaus nem-e immúnis rá.

[/color][/color][/color][/color]
¤ Szavak: 580 ¤ Music: nope ¤ Megjegyzés: *-* remélem tetszik ¤
Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
31
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Klaus dolgozószobája Pént. Nov. 01, 2013 3:20 pm

Hayley & Klaus

Ha valóban az a szándéka, hogy elnyerje a beleegyezésemet az esti kiruccanásához, akkor nagyon rosszul csinálja. Bár erre eredetileg sem volt túl sok esélye. Mégis inkább úgy tűnik, hogy a felbosszantásomon munkálkodik, amihez, mint tudjuk, valóban nagyon jól ért. Már Mystic Fallsban is tökéletesen ment neki, hogy feleseljen velem, hogy semmibe vegye a parancsaimat, ahelyett hogy visszavonult volna, amikor illet volna neki. Az első felindulását még sikerül figyelmen kívül hagyni, bár magamban hozzáteszem, hogy nem a ferde éjszaka az, amiért bármit is megtiltok neki, hanem a gyerekem biztonsága, amelyről úgy néz ki, épp megfeledkezik. A következő mondatával azonban sikerül elevenembe találnia. Az elmúlt évszázadok során is mindig olyan szívesen vágta mindenki a fejemhez, hogy mennyire érzéketlen vagyok, az ilyesmire pedig már csak dacból is kegyetlenséggel válaszolok, hogy akkor már ne is hagyjak bennük kétségeket.  De mit tudnak ők? Mit tud ez a lány? Minden cselekedetemet és mondatomat felszínesen vizsgálják, csak a küllemet veszik észre, pedig az érzések is ott vannak minden egyes mozdulatomban és lélegzetemben, még akkor is, ha gyakran mélyen elrejtve. Vannak pillanatok, melyekből örülök, hogy a világ csak azt látja, amit mutatni akarok, hogy rettegnek tőlem, hogy elhiszik, hogy az érzések színes skálája hiányzik belőlem. Ám ha azok a személyek is csak ennyit látnak, akik – a sors fintorai által valahogy – közelebb kerültek hozzám… az bizony engem is kellemetlenül tud érinteni.  
- Tényleg azon akadsz fel, hogy minek nevezem, miközben te készülsz veszélybe sodorni mindkettőtök életét?! – fakadok ki rá dühösen. – Nagyon jól tudom, hogy nem egy tárgyról van szó – dörrenek rá ismét. – Ha akként kezelném, akkor nyilván egy fikarcnyi érdeklődést sem mutatnék afelől, hogy mivel készülsz tölteni az estét – teszem hozzá némileg szelídebben, de a kedvesség még mindig távol áll a mostani modoromtól. Nagyon nem szeretem az efféle kioktatásokat. Mintha nem tudnám, hogy egy magzatról van szó. Az én születendő gyermekemről. És ezen mit sem változtat, hogy miként nevezem meg. Az egy dolog, hogy nehezemre esik kimondanom azt, amit még felfogni is alig sikerül. Ezer év. Hallhatatlanság. Annyi minden van mögöttem, rengeteg tapasztalat, de mind kívül esik mindattól, amit most átélek. Sosem gondoltam, hogy ez valaha megtörténhet velem. Hogy belőlem legyen előbb-utóbb apa. A saját vérem. És az élet keserű fintora, hogy az egyetlen ehhez hasonló kapcsolatom, Marcellel, jelenleg nem más, mint egy hatalmi harc. Felemeltem és felneveltem azt a fiút, sajátomként, a képemre formáltam, örök életet adtam neki, és most minden hálát és tiszteletet félretéve elvárja, hogy én dicsőítsem őt, miközben engem lazán félretenne, mint egy kiselejtezett, öreg bútordarabot. A bizalmáért kell harcolnom? Nevetséges. Ha arra sem voltam képes, hogy kellő tiszteletet neveljek Marcelbe, mivel lenne más ez egy saját gyermekkel? Még több felelősség.
Miközben az egész világom újraértékelődik. Egy részem annyira szívesen elmenekülne ez elől, mégsem vagyok rá képes, mégis féltem és védem a gyermekem életét. A családom pedig egyebet sem tud, mint ítélkezni és pálcát törni felettem. Hayley pedig követi a példájukat. Próbálná csak meg azt az egész esti kimaradást, garantáltan nem lenne szép vége!
- Na, ne nevettess! – vonom fel a szemöldökeimet az utolsó kérdésére, aztán gúnyosan elmosolyodok. - Ennyire kétségbeesetten el akarsz menni, hogy azt sem bánnád, ha egész este a sarkadban lennék? – A hangom ugyanannyira gunyoros, mint a tekintetem. Igazából korábban gondolkodtam rajta, hogy én is megnézem magamnak azt a parádét, de nem szerepelt a terveim között semmiféle pesztrálás. Ennyire nehéz lenne megértenie, hogy veszélyben lenne odakint ennyi ember között? Lehet, hogy a színes forgatagban nem tűnne fel senkinek egy terhes vérfarkas, de Marcel belső emberei valóban elég óvatosak, én pedig nem akarok kockáztatni, és szerintem akkor sem lenne nagyobb biztonságban, ha velem mutatkozna. Azzal is csak magára vonná a figyelmet. Arra pedig végképp semmi szükség, hogy Marcel a kísérőm után szaglásszon.

zene: Hurts - Mercy | szavak száma: 609
▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Klaus dolgozószobája Csüt. Okt. 31, 2013 11:13 pm

Klaus & Hayley



Látszik, hogy nem nagyon érdekli, hogy éppen hozzá beszélek, jobban mondva az nem, hogy én beszélek. Mire is számíthattam a nagy hibridtől, hogy majd lelkesen elenged, jókívánságokkal, majd könnyezve integet utánam? Az a pillanat biztosan felért volna azokkal, amiket majd felemlegetünk minden egyes alkalommal, amikor Klaus-ról beszélünk, mert ő nem az a fajta. De, hogy még ilyen jókedvűen is mondta arra késztetett, hogy mondjak neki egy két szót, amik igazán nem szépek. Elijah megígérte, hogy vigyáz rám, csak ezért vagyok itt, de ő most nincs itt, hogy betartsa az ígéretét. Utálom az olyan embereket, akik nem tartják be az ígéretüket, még így is, hogy egy koporsóban fekszik az öccsének hála. Na, jó talán az utálom szó egy kicsit merész volt, mert ha ő nincs, én már lehet, hogy nem élnék. Abbahagyom az ajtónak támaszkodást és a saját, két lábamra támaszkodok helyette, így sokkal kényelmesebb beszélgetni. Ha ezt egyáltalán beszélgetésnek lehet nevezni.
- Szóval, megtiltod, hogy éljem az életem egy ferde éjszaka miatt? - kérdezem tőle kissé harciasan, miután nemleges választ hallok. Nem szoktam megfutamodni rögtön egy veszekedés kezdetén. Mi több, olyan régen nem beszéltem senkivel ebben a házban, jól is fog esni egy kicsit, még akkor is, ha a végén nem érem el amit akarok. Rám fér már egy kis kommunikáció, meg ilyesmi, amit az emberek szoktak csinálni, ha jó közegben vannak és jól érzik magukat. Az első megvan, mert ez egy egész jó hely, ha nem nézzük azt a hátulütőjét, hogy nem mehetek innen sehova, és csak belül csodálhatom, meg maximum a kertet. A kellő hatást megtettem azzal, hogy az ajtó felé mozdultam, mert a következő pillanatban már maga Klaus állt előttem, teljes pompájában. Nem hátrálok meg, egyenesen a szemibe nézek és várom, hogy mit fog mondani, vagy épp csinálni. Lehet, hogy a falra ken, mert nem azt csinálom, amit ő mond.
Az? Szóval így nevezi a meg nem született gyerekét... Neve ugyan még nincs, hisz még a nemét se tudjuk, de azért ez kicsit durva volt. És még azt is hiszi, hogy beugrok az első bárba is leiszom magam, pedig ilyesmiről szó sincs. Tényleg csak annyira akarok kimenni, hogy megnézzem a várost és a parádét. Ennyi. Na, és ezt kéne valahogy Klaus-nak is elmagyarázni, hogy tudok én felelősségteljes is lenni, ami lehet, hogy nem esett le neki az első találkozásunkkor, de igaz. Legalábbis most már, igaz.
- Az egy élőlény, nem egy tárgy. Belehalnál, ha így is kezelnéd? - kezdem el a kioktatást, megnyomva az első szót. - És nem hatalmas esti mulatozásra gondoltam, amire még holnap se emlékeznék, hanem egy sima sétára, kint. Nem te vagy bezárva ide egész nap, de tájékoztatlak, hogy nem tesz jót az idegrendszeremnek, ha egész nap bent ülök az ágyamon, mint egy szobor - a végére már egész belejöttem, hangom tükrözi lelkiállapotomat, vagyis teljesen nyugodt vagyok, csupán kicsit mérges. Ez történik, ha bezársz egy terhes vérfarkast, szóval ne csináld, mert rosszul jössz ki belőle, hidd el. - Összekeversz valakivel, nem vagyok és nem is szoktam jó kislány lenni - válaszoltam, amikor már küldött volna fel. Oh, nem ilyen gyorsan nem végzünk!
- Ha annyira félsz, hogy valami bajunk esik, miért nem jössz te is? - csúszik ki a számon, az amit gondolok. Ez viszont már tipikus én voltam. Sosem gondolkozok, inkább cselekszek.

¤ Szavak: 523 ¤ Music: nope ¤ Megjegyzés: nem a legjobb,bocsi :$ ¤
Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
31
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Klaus dolgozószobája Csüt. Okt. 31, 2013 10:11 pm

Hayley & Klaus

Itt lesznek valahol. Nem, nem, nem… Ez nem az. Hihetetlen, mennyi mindent gyűjtöttünk össze az évek, évtizedek, évszázadok alatt, de még hihetetlenebb, hogy még mindig akadnak kézzel fogható emlékek az emberi időkből is. Régi tárgyak, könyvek, naplók… és anyánk saját kezűleg írt, szeretett grimoirejai. Kisebb-nagyobb dobozokban. Nos, igen… azt senki nem mondhatja, hogy nem értékeljük, óvjuk, őrizzük becsülettel a családi ereklyéket, az emlékeinket, a múltat. Bár nem vagyok varázsló, nem értek a mágiához olyan módon, hogy azt használni is tudjam, de egy erős boszorkány fia vagyok. Bizony meg tudom különböztetni a lapokon szereplő titkos varázsszavakat, bűbájokat, és elégszer lapozgattam már ezeket a könyveket ahhoz, hogy tudjam, mit keresek…
A figyelmemet mégis eltereli Elijah egyik régi naplója, ami még az ezerkétszázas évekből való.  Az első bejegyzések még akkor íródtak, amikor a vadászok átkától elszenvedett utolsó éveket tapostam. Különös érzés visszaolvasni ezeket a sorokat, sok apróságot felidéz bennem, dolgokat, melyekről azt gondoltam, hogy már nagyon régen kivesztek belőlem. Ha jobban belegondolok… nem a múlt felidézése váltja ki bennem ezeket a kis rezgéseket, apró változásokat, melyek, félek, sőt rettegek, hogy pillangóhatás módjára fognak felkavarni bennem és körülöttem mindent. A gyerek az oka. Az a meg nem született kis lény… az én gyerekem. Elég csak Hayley-re gondolnom, és elönt a mérhetetlen düh… lehull szemeim elé a vörös köd, és komoly önuralmat kell gyakorolnom valahányszor, hogy ne tegyek semmi őrültséget. De tudom nagyon jól, hogy ez csak egy féle illúzió, amit magam számára keltek… valójában egyáltalán nem vagyok dühös, legalábbis nem rá, akkor már inkább magamra. Hisz ő csak egy ártatlan lány, bármilyen szívesen is tenném őt meg magamban bűnbaknak. De mennyivel egyszerűbb dühöt gerjesztenem magamban, és annak célpontot találni, mint megbirkózni a félelmeimmel. És most még Elijah sincs itt, hogy a szokásos nagytestvéres módján ontja magából az okosságait. Igen, legtöbbször bosszant velük, de sokszor nagy igazságok lapulnak meg abban, amiket a fejemhez vág, és ha a hevességem első hullámában ellent is mondok, vitába szállok vele, még úgy is marad számomra tanulság későbbre, aminek hasznát vehetem. Nem szeretem ezt kimutatni a bátyámnak… hogy mennyire tisztelem, hogy megbecsülöm, hogy értékelem, valahányszor segítő kezet nyújt nekem. Nem szeretem mindezt kimutatni neki, mert attól tartok, hogy azzal csak buzdítanám, és végül teljesen rám telepedne. Hajlamos rá, nekem pedig erre nincs szükségem. Falra tudnék mászni a megváltó terveitől.
Lapozok egyet a naplóban, és hátra dőlök a székemen. Nincs most itt, az én hibámból, de legalább olvashatom a sorait, ez most kicsit megnyugtat. Viszont ezt sem szándékozom az orrára kötni. Egyébként is folyton elkalandozok a betűi böngészése közben… pedig eredetileg egy varázskönyvet akartam megkeresni, de ez a tervem most teljesen háttérbe szorult.
Hallom a lány érkezését. Kéretlenül nagy zajt csap már az idefelé vezető úton is. Vaknak és süketnek kéne lennem, hogy ne vegyem észre. De nem igazán veszem a fáradtságot, hogy félbe szakítsam eddigi dolgomat. Még csak fel sem nézek, amikor belép, és megszólal. Tüntetőleg még lapozok is egy újat, csak hogy egyértelművé tegyem, hogy nincs kedvem jelenleg szóba állni vele.
- Szó sem lehet róla – hangom könnyed, már-már vidám, de még mindig nem emelem rá a tekintetem. Igen, egy kis elégtételt érzek amiatt, hogy bosszanthatom. Ismét a már jól ismert düh, ami éledezik bennem a gondolatukra. Kettejük gondolatára. Elmenne? Kockára tenne mindent? Az életüket? Ne is álmodjon róla! Közelebb húzom a könyvet, mint akinek az élete múlik rajta, hogy tovább olvasson, és ne törődjön semmi mással... de az érzékeim ki vannak élezve Hayley felé. Érzem a vonakodását, és hogy máris távozna, ha ennyivel letudhatja, amit akart. Azt már nem! Egy szempillantás alatt állok fel, majd kerülök elé úgy, hogy lehetetlenné tegyem a távozását a helyiségből.
- Amíg az ott van – bökök a hasa felé – nem fogsz kedvedre szórakozni kint egyedül – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. – New Orleans jelenleg az egyik legveszélyesebb hely vérfarkasok számára. Ennél nagyobb őrültséget ki sem találhattál volna, kedvesem. Vagy kockára tennél mindent, csak hogy egy kicsit mulatozgass? – pillantok a szemeibe elkomolyodva, hangomban némi fenyegető éllel, de nem várok rá választ. Költői kérdés volt. – Légy jó kislány, felejtsd el ezt a buta ötletedet, és inkább menj szépen vissza a szobádba – mutatok a megfelelő irányba, s közben elég közel hajolok hozzá, már csak a hatás fokozása miatt is, hogy tudja, ebből bizony ma nem engedek. Nem őrültem meg, hogy elengedjem egyedül a városi forgatagba, melyben hemzsegni fognak a szemfüles vámpírok.  


zene: Hurts - Mercy | szavak száma: 715
▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Klaus dolgozószobája Csüt. Okt. 31, 2013 8:14 pm

Klaus & Hayley



A mai nap is ugyanúgy kezdődött, mint a többi, vagyis unalmasan. Az egyetlen dolog, amitől talán kicsit feldobódtam, az a naptár volt.  Na, nem mintha olyan naptáram lenne, amiben szexi, félmeztelen pasi pózolnak, de nem is ez volt a lényeg, hanem a dátum. Halottak napja van, ami egyet jelent azzal, hogy kint New Orleans utcáin biztosan nagy lesz az őrület. Mármint az a fajta őrület, amiben vámpírok kergetik a boszikat és nincs egy vérfarkas se a negyedben, rajtam kívül, ha sikerül egy bizonyos személy rávennem arra, hogy elengedjen, mert ha csak úgy kiosonok azt Klaus úgy is észreveszi és nem fogok belőle jól kijönni, már pedig annyi eszem van, hogy ilyet nem csinálok. Az más kérdés, hogy akkor volt-e eszem, amikor Klaus-al ügyesen, sikerült egy új életet létrehoznunk. A hasamra teszem a kezem, amikor felidézem az emléket. Néha, mintha tényleg érezném mozogni a magzatot, amikor egyedül vagyok, vagy aludni próbálok este. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok a megdöbbenés mellett kétségbeesést is éreztem, ami még mindig nem múlt el. Hisz, hogy is lehetnék pont én felnevelni egy gyermeket ebben a világban? Nem mintha egyébként nem bíznék magamban, de egy ilyen súlyos dologban, azért még én sem produkálhatok jól. Főleg, amilyen múltam van, de azt most nem lenne jó felemlegetni. A lépcsőn direkt hangosan megyek le, hogy Klaus tudja, jövök, így nem kell feleslegesen kopognom, meg ilyesmi. Nem mintha amúgy törődnék azzal, hogy kimutassam milyen illemtudó is vagyok. Az élet nevezetű dolog nevelt, így megtanultam bánni a szavakkal, de egyébként nem vagyok valami illedelmes leányzó.
A lépcső mellett rögtön balra fordulok és már meg is érkeztem célomhoz. Klaus dolgozószobája, hogy megnevezzük.  Nekidőlök az ajtófélfának és pár pillanatig azt lesem, hogy mit csinál a papírkupac mögött, de mivel nem olyan dolgot, ami érdekelne, belekezdek a mondókámba.
- Klaus - ejtem ki közömbösen a nevét, hogyha eddig nem tette, akkor most figyeljen rám - Meg szeretném nézni a karnevált, ami kint van. Elég sokan vannak most kint, majd elvegyülök a tömegben senki sem fogja észrevenni, hogy ott járkálok. Gondoltam, jó, ha tudod, hogy kint leszek - vonok vállat és legszívesebben már indulnék is kifelé az ajtón, a szabadba, szívni egy kis szmogos levegőt. Nem vagyok se virágszál, hogy eltaposhassanak de még cukorból se vagyok, így, ha esetleg elkezdene esni, nem fogok elolvadni.

¤ Szavak: 370 ¤ Music: nope ¤ Megjegyzés: remélem nem lett, olyan rossz, így második nekifutásra ¤
Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
31
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Klaus dolgozószobája Csüt. Okt. 31, 2013 6:21 pm

***
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Ajánlott tartalom
welcome to my world




TémanyitásTárgy: Re: Klaus dolgozószobája

Vissza az elejére Go down

Klaus dolgozószobája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
world of mysteries :: Memories :: The Plantation-