Alapjába véve mindenki azt szűri le, hogy a kötelességemen kívül semmi nem izgat. Ez nem így van. Mint minden fiatal nekem is vannak gyengéim, olyan dolgok amik keretében kellemesebben telik a napom. Ha egyedül vagyok, szeretek elmerülni egy verses kötetben - de van mikor egy puszta akciófilm is tökéletesen leköt. Vagy vígjáték. Esetleg egy jó horror? Moziba nem jön velem valaki?
Na jó, akkor pár olyan infó amit igazából nem áll szándékomban megosztani mondjuk... senkivel: Kávéfüggő vagyok, de úgy tényleg. Mindig megvárom a napfelkeltét. Egy ideig táncoktató voltam. Minden szombaton elengedem magam. Gyűlölöm a férfiakat.
A családfám elég messzire nyúlik vissza a vadászcsaládok történetében. Már az üknagyapám is ezt a mesterséget űzte, és még kitudja hány felmenőm élt azzal a céllal hogy megtisztítsa a világot a gyilkosoktól, az olyan lényektől akiknek a létezése már alapjában véve képtelenség. A gén, ami erősebbé tett minket talán száz éve került bele a vérvonalunkba, azóta pedig ebből nyerünk erőt. A nagyapám, a falka vezetője egyben a legidősebb rokonom is. Apám, Damian Collins egykor a legjobbak közé tartozott, ám mára mintha már leáldozott volna csillaga. Vagyis pontosan azóta, hogy anyámat elveszítettük. Majdnem húsz éve történt, és ezalatt az idő alatt, mintha egyre jobban elveszítettem volna őt is. Amelia büszke nő volt, de a gyermekei egészsége mindennél fontosabb volt számára. Nem igen emlékszem rá. Öt voltam, mikor belehalt a szülésbe és magával vitte a húgomat is.
Az öcsémmel már nem volt ekkora szerencsém - Oliver, három évvel fiatalabb nálam, és noha ég és föld jellemez minket, mégis ő az egyetlen aki maradt nekem. Mondjuk ha a csajok és a buli helyett máson is járna az agya - mondjuk a kötelességein - talán még jobban szeretném.

A személyiségem... Néhányan azt mondják, hogy a nevelés teszi az embert. A gyerekkor nagyban meghatározza a jellem fejlődését, és kihat az elkövetkező életedre is? Nos, talán van benne valami. Talán tényleg más lennék, ha mondjuk egy átlag család nevel fel, ahol a legnagyobb bajom, hogy reggel befoglaljam a fürdőszobát. Oh, várjunk csak. Ez most is feladatom. Akár vadásnak, vagy vérfarkasnak nevelkedtem akár nem.
Igazából mondhatjuk, hogy céltudatos vagyok. Szinte már önzően addig hajtom magam, lökök félre másokat, míg kezembe nem tarthatom a vágyam, át nem érezhetem a diadalmas érzést, hogy Igen! Megcsináltam, lúzerek!. De az a baj, hogy az életem mostanában csak ebből áll. Rászoktam, hogy egyedül oldom meg a problémáim. Hogy mások csak hátráltatnak. Talán túlságosan is vágytam azoknak az elismerésére, akik egy életen át figyelték, miként leszek tündérlányból, erős, fiatal, elbűvölő nőszemély. Anyám fantom képe az ami motivál. A történetek amiket hallok róla. Hogy így a vakba is, de hasonlítsak rá, még ha ehhez igazából el fel kell áldoznom az életemből az élvezet jó részét.
Persze, annyira azért nem rossz a helyzet. Átéltem már ezt-azt, tanultam a hibáimból, mégse érzem, hogy bármikor is elég lenne. Mintha folyamatosan harcolnom kéne. Oliver szerint már beteges amit csinálok. Ilyenkor emlékeztettem magam ki vagyok, és miért vagyok itt. Aztán végiggondolom, hogy mennyi mindent hagyok ki. Végül pedig egyszerűen rá kell jönnöm, hogy néha áldozatot kell hozni. Mindkét szempont érdekében.

A külsőm...Nemrég végigpörgettem pár családi albumot, ám ahogy a második oldalon megjelent a hétéves önmagam talpig rózsaszínben majdnem elhánytam magam. Igen, nos ezalatt a jócskán másfél évtized alatt sokat fejlődött a ruhatáram. Például a világos árnyalatok messzire kerültek, inkább a szürke, kék, méregszínek amik most befoglalják a fogasokat. Fekete bőrdzseki, magassarkú csizma. Olyan alap felszereléseim lettek, hogy lassan el se tudnám képzelni az életem nélkülük.
Ön magában azt hiszen a folyamatos testmozgással elértem a célom. Nem a csontkollekció az amire büszke vagyok, hanem egy olyan alak ami képes elrepíteni legalább öt métert, hogy nem használ semmit csak tiszta erőt. Smink alkalmakkor, kiegészítők ha utcára lépek, a hajam pedig ha nem éppen vérszívók nyakát hajítom a kukába szélkaptán mered az arcomba.
Nem szívem, nem vagyok egy rossz darab. csak az a baj, hogy míg a szemed legelteted a formás hátsómon, az holt biztos, hogy három méteres közelemben nem jöhetsz engedély nélkül. Már a tekintetemmel darabokba szednélek, és időd se lenne elmerülni a sűrű kávébarna szemeimben. Talán egyszer egy szerencsés megízlelheti az ajkaim, átérezheti hajam selymes tapintását. Milyen kár, hogy én erre rettenetesen kevés esélyt látok...

- Mit tanítottam én neked, Justin? Ezt? Hogy vágjunk meg egy vámpír az alkarjánál? Komolyan ennyire retardálnak születtél, vagy elkevertek a kórházba, és ezért jutott beléd ennyi tehetség? - fáradtan sóhajtok, és megmasszírozom a halántékom. Nem hiszem el, hogy ennyi hülye gyerekkel vagyok körülvéve. - Újra! - tapsolok egyet, és felé hajítom a bicskát, ami majdnem beleáll a lábába, ha egy tizedmásodperccel később kapja el. Nem bírok odanézni, mit összeszenved egy egyszerű dobással amit én már tizenöt évesen jobban tudtam mint bárki a korosztályomban. Most, majdnem kilenc évvel később még mindig ugyan olyan pontosan célzom meg a vámpírok homlokának középpontját, amivel azonnali halált halnak. Ez egy olyan taktika amit igazán kevesen ismernek, pont ezért hatásos. Már ha lenne még valaki aki képes lenne megtanulni hogy kell.
- Jó lesz az Lucy, csak húzd meg erősebben. Te ott! Nem megmondtam, hogy a szívét célozd? Tudom, hogy a biológia nem az erősséged, de könyörgöm, ne a gatyádba hord az agyad! - néha igazán hálatlan feladatnak érzem a kiképzést. Persze, értem én kevesen vagyunk akik tudnak valamit, de nekem is lenne jobb dolgom mint ezekkel foglalkozni. Oliver meg otthon döglik már két napja, de senki nem szól rá. Mondjuk talán jobb is, mert ahogy múltkor elbarmolta az egész edzést, az holt biztos, hogy nagyapa nem engedné az újoncok közelébe. Levágom magam az egyik fatörzsre, és belekortyolva a már hideg kávéba a telefonom után nyúlok. Hajnali hat van, és mindjárt elalszok. Szerintem egy hete nem adatott meg olyan szerencse, hogy délig húzzam a lóbőrt, de ez kit érdekel igaz? Ha Pandora a legjobb, akkor Pandorának ne legyen semmi szabadideje mert az úgy jó, meg mindenki boldog. Aha. Kivéve engem. de az nem sokat számít.
Ha türelmem lenne még hozzá talán jól is sülne el a dolog, de az a helyzet, hogy nincs. Egyszerűen nem tudom kivárni, hogy hatvanadjára talán sikerüljön, pont úgy, ahogy nem bírtam kivárni, hogy az öcsém még anno elaludjon mikor én vigyáztam rá, vagy megvárni Gullivert, az a kis piszok lábtörlőt minden reggel, hogy elvégezze a dolgot. Egyszerűen nem. Én erre képtelen vagyok. Ha lehetne, most rohannák vissza a városba, útközben feltankolnék pár zacskó popcornnal és egy nagy kólával és holnap utánig bámulnám a tévét, film vagy sorozat maratont tartva.
Csakhogy nem menne. Egyszerűen képtelen lennék, hiszen ahányszor csak idő előtt itt hagynám őket, megjelenik előttem apa arca, aki valahol Európában issza el a pénzét, miközben önsanyargatásba merül és rájövök, hogy muszáj megtanítanom nekik, hogy védhetik meg a szeretteiket a veszély elől, hogy a testükből az össze vért kiszívja, pár undorító lény, akiket csak az ölés éltet. Talán anya miatt is teszem. Vagy a húgom miatt, akinek még annyi se jutott, hogy legalább egy pillantást vessen a világra. Ismerni se volt időm. Talán hibáztathatnám, hiszen lényegében miatta halt meg az anyám... az anyánk. De valahogy a sors, amit neki szántak, amit el se kezdhetett hatalmasabb büntetés mindennél. Vehetem burkolt jelnek is, hogy tök felesleges itt azon keseregni, hogy mi miért történt, és ki miatt. Egyedül az számít, hogy másoknak ne kelljen a gyásszal foglalkozniuk, hanem legyen erejük megvédeni magukat, és az ártatlanokat.
Szinte kiesik a kezemből a papírpohár, ahogy felharsan a csengőhangom, és a képernyőn egy ismeretlen szám jelenik meg. Felvont szemöldökkel próbálom kiolvasni, hátha ismerem az illetőt, de végül úgy döntök nem érdekel. Épp kinyomnám mikor újra eszembe jut, hogy Olit egyedül hagytam otthon. Vagyis legalábbis még otthon volt mikor eljöttem.
Rögtön megnyomom a Fogadást.
- Panda... Pand azt hiszem valami hatalmas hülyeséget csináltam.
Nem. Nem lepődtem meg.