F

urcsa volt hallani, ahogy válaszolt a kérdésemre. Féltem a választól, féltem, hogy minden olyan tettemet láttam, amit nem szeretnék, hogy tudjon. Nem minden tettemre vagyok büszke, de egyiket sem tagadhatom le, mert azt is én tettem, még akkor is, ha hibáztam. Az pedig egy másik dolog, hogy a húgod olyan szituációkban is láthatott, amit nem igazán rá tartozik, ahogy ő is mondta, ciki lett volna...
- Hatalmas célnak tekintettem az életemben, hogy visszahozzalak, így természetesen nekem sem szabadott felednem, hogy te mellettem vagy - mondom halkabb hangon, mikor fejét vállamra hajtja. Kicsit furcsa ez a helyzet számomra még, mivel szinte egész életemben nem volt mellettem senki, így csak nagyon kevés embert tudtam szeretni, most pedig itt egy lány, aki nem mellesleg a testvérem, és most újra meg kell tanulnom ezt a dolgot.

- Uhm - fura kérdés volt, de természetesen meg tudom érteni a félelmeit, szokatlan lehet neki ez az új helyzet, amit nem könnyű kezelni - ez nem kérdés, bármiben segítek - válaszolok neki, miközben egy apró mosoly ül az arcomra.
- Holnap el is kezdjük, élünk egy kicsit - már rám is rám fér a kikapcsolódás, hosszú idő óta nem csináltam semmit, vagyis csináltam, de már rég szórakoztam egy hatalmasat. Valami olyan dologra gondoltam, ami igazából ki is kapcsol. - Elmehetnénk úszni, azt úgyis imádtuk kiskorunkban - súgom Arielle-nek, nagy mosollyal az arcomon. Régen nagyon sokat úsztunk együtt, általában versenyeztünk, hogy ki a gyorsabb. Igazából már nem emlékszem, hogy melyikünk volt a jobb, de azt biztosan állíthatom, hogy nagyon jól szórakoztunk. Amit pedig kiskorodban élveztél, azt idősebben jobban fogod, ezt sokan nem tudják, azonban így van. El tudsz felejteni minden gondot, és egy kicsit újra gyerek lenni. A legnagyobb dolog ebben a világban, ennél többet szerintem senki sem kívánhat, nincs értelme.
Elég hűvös van ma este, nem igazán szeretném, ha bármelyikünk is megbetegedne, így egy pléddel tekerem be magunkat, ami tökéletes meleget ad.

A

z ölelésünk hosszú percekig tartott, mintha megállt volna körülöttünk az idő. Csak mi vagyunk és más semmi. Más nem is számít. Szokták mondani, hogy a pillanatnak kell élni, hát mi most azt tesszük, nem foglalkozunk semmivel, csak egymással. De ez érthető, végre ismét vagy egy kishúgom, akit mindentől és mindenkitől meg fogok védeni. Nem fogom hagyni, hogy ismét bármi baj történjen vele.
Gondolataimat Arielle érdes hangja szakítja meg, ami egyszerűen gyönyörű. Pontosan illik hozzá, emlékeimben még a gyermeki hangja cikázott, most pedig mintha egy teljesen új embert látnék és hallanék.
- Együtt csináltuk meg, - mosolygok a húgomra - ez nem csak az én érdemem. - fejezem be a mondatot, de még mindig nem tudom a lányról szemeimet levenni. Nem gondoltam volna néhány nappal ezelőtt, hogy itt fog ülni előttem, de itt van, ez pedig csodálatos.

Az idilli hangulatot megtöri mondata, de természetesen nem zavar, kötelességemnek érzem, hogy ugorjak szavára. Nekem ő most egy hímes tojás, minden kívánságát lesni fogom. Igaz lehet túlzásba viszem, de nem érdekel. - Várj egy pillanatot! - válaszoltam neki, miközben a szobám felé vettem az irányt, mivel hoztam Arielle-nek néhány ruhát, amit fel tud venni.
Mielőtt visszamennék hozzá elmegyek a fürdőszobába vízért. Van néhány nagyobb méretű pohár a fürdőszobai szekrényben, ami szerintem pont jó lesz, mert úgy vettem ki a szavaiból, hogy nagyon szomjas. Így nem lesz fura, hogy ilyen nagy méretű pohárral megyek vissza.
- Hoztam néhány ruhát, valamint itt egy nagy pohár víz. - mondom neki, miközben a poharat a ezébe nyújtom, a kezemben lévő ruhákat pedig az ágyra helyezem le. - Tudom, hogy fura kérdés, - kezdek bele lassan, elhalkuló hangon - de végig itt voltál velem. Mindent láttál? - kérdezem meg, nem igazán magabiztos hangon. Nem tudom, hogy mit fog gondolni a kérdés után, de nem mindig éreztem a jelenlétét. Vagyis azóta nem, amióta itt vagyok Mystic Falls-ban. Előtte sem mindig voltam biztos benne, hogy mellettem van. De voltak pillanatok, amikor egyszerűen biztos voltam benne, hogy figyel, hogy mellettem volt és nagyon sok dologban segített. Nagyon sok dolgot az ő segítségével tudtam átvészelni. Furán hangzik, de nélküle lehet már itt sem lennék, mert én sem voltam mindig olyan erős, mint amilyennek az emberek láttak. Sokszor össze voltam belül törve, de azt sosem mutattam. Nem szabad, hogy valaki egy kis gyengeséget is észrevegyen. Nem szabad!

S

ikerült. Sikerült a varázslat, amire már hosszú évek sora óta készülök. Együtt hoztuk össze, Arielle is segített.
Sosem értettem mikor testen kívüli élményről beszélt valaki - ami fura, mert varázsló vagyok -, de most megértettem. Szinte kívülről láttam magunkat. Láttam, ahogy próbálkoztam, belefektettem az összes erőmet, abba a dologba, amit már kisgyermek korom óta szeretnék.
Előttem fekszik. Itt van, nem úgy, mint egy szellem, hanem úgy, mint egy igazi, húsvér ember. Eszméletlenül hever előttem, testét csak haja takarja, de ez most kicsit sem kínos.
Szeretném, ha ez a pillanat sosem érne véget, még mindig nem tudom, nem merem elhinni, hogy a húgom, az én húgom itt van. Nem bírom levenni róla a szemem, nem akarom.
Testemet a melegség járja át, a szeretet, arcomon pedig egy minden rosszat elűző mosoly fedezhető fel. Már nagyon rég mosolyogtam belülről, nem is emlékszem, hogy mikor volt, annyira régen történt. Majd szemeimből lassan, aztán árvízként zúdultak a földre a könnyek. Olyan érzelmeket hozott elő belőlem ez az este, amit az évek, a szívem legmélyebb sarkába dugtak el. Csak nagyon kivételes személyek láthatták, hogy van egy ilyen oldalam is.

- Örülök, hogy itt vagy, Arielle N. Rhys. - súgom a fülébe, s gyengéden ölembe emelem őt. Nem szeretném, ha bármi baja esne, ezért jobb, ha beviszem a házba, ahol meleg van. Az ágyra helyezem le, majd gyorsan egy takaróért megyek, amivel be is takarom, úgy bánok vele, mint egy hímes tojással, de szerintem ez érthető. Míg ő az ágyon fekszik addig elmegyek a mosdóba és hozok egy vizes rongyot a homlokára.
Percekig csak nézem, szinte mozdulatlanul, még mindig fülig érő mosollyal - ha látná lehet, hogy már idegesítené, legalábbis engem biztos. El sem tudom képzelni, hogy mennyire idiótának nézhetek ki. Egy bolond, aki egy helyre bámul, nem mozdul, pislogni és levegőt venni is elfelejt néha. Talán így nézhetek ki, de lehet ennél is viccesebb vagyok. Végül is ez most nem számít, nem is értem, hogy juthatott ez eszembe.
Míg én a kinézetemben vesztem el addig Arielle kinyitotta szemét, ekkor hirtelen megfagyott bennem minden. Amit eddig kérdezni szerettem volna tőle kiment a fejemből, egyszerre mindent elfelejtettem. A szavaknak úgysem lenne most értelme, egy ölelés most mindennél többet jelent.

O

dakint vihar. Óriási esőcseppekben hullott az égből a víz, mindezek mellé hatalmas szélvihar társult. Az utca kihalt, ilyenkor mindenki a háza menekül, elrejtőzve az égi áldás elől. Mert ez az. Sokan nem így vélik, pedig így van. Ilyenkor minden, és mindenki felfrissül. Új energiára kap a természet, hatalmas erők szabadulnak el ilyenkor.
Villám, majd dörgés. Hamarosan az áram is el fog menni. Ez a tökéletes hármas. Ekkor mindent a félelem ural. Érezni, hogy az emberek meg vannak ijedve, nem tudják, hogy mi lesz a következő pillanatban. A legjobb, hogy ilyenkor bármi megtörténhet.

A természetnek senki sem állhat az útjába, azt csinál amit akar.
Az egyik szekrényhez sétáltam, ahol csak egyetlen könyv található. Ez pedig az a bizonyos grimoire. Ezt a nagyimtól kaptam. Kemény fekete kötésű, hasonlóan a régi könyvekhez. A borítójának elején egy háromszög áll, amiben egy monogram van, mégpedig az enyém. Még azelőtt adta át nekem mielőtt Mystic Falls-ba érkeztem volna. Ebben van benne az a varázslat, ami lehetővé teszi, hogy a húgom, Arielle ismét köztünk legyen. Ne csak, mint szellem, hanem teljes élő emberként.
Emlékszem még azokra az időkre, amikor még nem szellemként élt mellettem. Élt, éltünk. Gyerekek voltunk, gondok nélkül. Nem érdekelt minket semmi, csak az, hogy jól érezzük magunkat. Persze a sok jó dolog mellett nagyon sok vita is volt köztünk, nem mindig voltunk jó testvérek. Tettünk olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Persze ezek akkor gyerekcsínyek voltak, de mégsem a vicc kedvéért csináltuk őket. De minket egy hatalmas erő kötött össze, így ezeken a dolgokon is felül tudtunk emelkedni. Nem emberek vagyunk, mi a természet szolgái, segítői. Ez pedig olyan kötelék, amit még csak el sem tudnak képzelni.
Lassan, a régi időkön elmélkedve az ablakhoz sétálok, kis mosollyal az arcomon, kezemben pedig az igés könyvemet szorítva. A fák lombjai jobbra-balra szálltak, a tetőről pedig az esőcseppek koppanása hallatszott le a nappaliba. Szinte már ritmussá olvadtak össze a cseppek. Egyre erősebb volt a vihar, a természet ezzel jelzi, hogy ez az éjszaka lesz a megfelelő. Most minden együtt van, hatalmas erők szabadultak fel.
A házban kialudtak a fények, elment az áram. Ez csak egyet jelent, eljött az idő. Most kell megtennem különben más lehetőségem nem lesz. Az ablakon behúztam a függönyt, s még pár másodpercig csukott szemmel álltam ott. Egy hatalmas levegőt vettem, aztán megfordultam és ugyan olyan lassú léptekkel -, mint ahogyan az ablakhoz is jöttem - elindultam a hátsókert felé, abba a hatalmas égiháborúba. Amint kiléptem az ajtón az eső illata rögtön megérintette az orromat.
Az udvar közepébe léptem, majd felemeltem az égbolt felé a fejemet. A földre ejtettem a grimore-t. Amint meghallottam a könyv koppanását, hogy a földre érkezett én is leültem elé. Kinyitottam, és az első oldalon álló varázslatot kezdtem el mondani. Sorról-sorra hangosabban, egyre jobban fokozva az erőmet, fokozva az ige hatását.
A mellettem lévő fa a hangom fokozásával egyre hatalmasabb szelet adott. Az irományokkal teli füzet lapjai egyszer csak magától elkezdtek jobbra-balra mozogni. Ekkor már nem onnan mondtam az igézetet. Már nincs rá szükségem, mert már minden itt van a fejemben.