//Köszönöm a játékot, és bocsi, h befejeztem, de szerintem ezt nem kell húzni //

Elijah sose volt brutális a családtagokkal. Komoly oka van a tettére, melyet legbelül én is megértek. Azonban nem akarom magamnak bevallani, inkább könnyebb elfojtanom. Mindig kitartottunk egymásért, mindig segítettük egymást. Ez a szeretet az utóbbi pár évszázadban változott meg, melynek szintén én vagyok az okozója. Én vagyok a családban az, aki szétveri a családot. Nem büszkeségem és nem örülök neki, de ez van. Ilyen a természetem. Sokszor állítom családomat választások elé, melyekkor ha visszautasítanak megbánják. Így történt akkor is, amikor az egész családot levadásztam és koporsókba helyeztem a testüket. Elijah sose tolerálta ezt. Gondolataim könnyen elkalandoztak, és testvérem pedig már kész tények elé állított. Annyira utálom azt, hogy testvérem minden áron meg akar vesztegetni. Mindez ellenére mégse veszítettem el a fejem, hisz tudom, ő van fölényben és karó jelenleg nincs nálam, mellyel meg tudnám ölni. Higgadtnak kell maradnom, különben olyasmit teszek mely elfogadhatatlan és később ezt megbánnám. Bár kissé dühösen érkeztem meg bátyám villájába mostanra muszáj volt lehiggadnom a tárgyaláshoz. Kényszerített mosollyal fogadtam el az italt. Legfőképp azért, mivel szükségem van az italra, hisz az csökkenti a dühömet, feszültségemet. Amint leültem szemben vele egy kényelmes székre és elhelyezkedtem, elkezdtem kortyolgatni és hallgattam testvérem mondatait. Kezdtek a dolgok eldurvulni, hisz próbált megvesztegetni. És a legfőbb gondom az volt, hogy olyas valamivel fenyegetőzött, mellyel én nem játszadozhatok. Nem kockáztathatom meg azt, hogy meghaljon, majd hasztalanná váljon. Ha megtörténne a vérvonal semmibe veszne, hisz vele fejeződne be én pedig nem tudnék hibrideket kreálni. Nagy veszteség lenne ez számomra, és ezt Elijah is tudja. Ügyesen tud előnyével játszani, manipulálni és ezt ő is tudja. Én is ilyen vagyok, ha van lehetőségem ellenségemet legyőzni, előnyt élvezni, akkor azt kihasználom. Innen látszik, hogy rokonok vagyunk: egymástól tanulunk. Mivel több, mint a fél életem vele töltöttem békében, így sokat tanultam tőle és ez kölcsönös.
Higgadt fejjel álltam a tények elé és kész voltam arra, melyet sose szerettem volna megtenni. A mostanra ellenem fordult testvéremmel békességet kötök kényszer miatt. Remélem, hogy nem fog sose ez a számomra megalázás kiderülni.
- Igen, remek páros voltunk. Kiegészítettük egymást és mindig ott voltunk egymásnak, ha kellett. - Elijah arcán a megbánás helyezkedett el, ahogy az enyémen is. Lenézett a földre és belekortyolt az italába, ahogy én is. Kényszerültem abba a ténybe, hogy most ő győzött és be kell neki hódolnom. Nagyon lesújtó ez számomra, melyet nehezen fogadok el.
- De mivel kényszerítve vagyok a békére, így halljam a feltételeket. Mindent megteszek azért, hogy biztonságban tudjam a jövőmet. - Jelentettem ki határozott hangon. Nem gondoltam volna sose azt, hogy egyszer majd erre kényszerülök. Eddig úgy volt, hogy én fenyegetem meg őket és ők hódolnak be nekem, de úgy látszik ez most változni készül, melynek én egyáltalán nem örülök. Ha így folytatódik elveszítem a vezető főgonosz szerepem és átesek a behódolók csoportjába. Nem tudnék avval a tudattal élni, hogy mások irányítanak. Annál jobb a halál.
Elijah arcára volt írva az öröm, mely belőle áramzott. Ha most nem ellenem lenne, meg is dicsérném.

Egész délelőtt a villámban tartózkodtam. Fontos tárgyalást folytattam a polgármesterrel és pár követőjével. Szerencsére sikerült közös hangra jutnunk, de persze velem ki nem akar közös hangra jutni? Amint vége lett a tárgyalásnak ismét dolgom akadt a városban. Amióta megépült a Mikaelson villa, letelepedtem a környékre sok pappírügyem és még számos tárgyalásom van fontos emberekkel. Azonban egy hibridnek is pihennie kell legalább egy percig, így előbb megebédeltem vámpírnak illően, majd távoztam. Persze őrizet alatt hagytam a házamat, hisz sok rosszakaróm van. Miközben a tárgyalásokat folytattam azon rágódtam, hogy testvérem, Elijah mikor agyal ki egy újabb ostromlást. Igaz, megállapodtunk még régebben, de nem bízom benne és ez kölcsönös. Régebben milyen jóban voltunk. Gyerekkorunkban is együtt játszottunk, mikor pedig átváltoztunk sokáig együtt marattunk. Mostanra ez teljes fordulatot vett. Mikor végeztem minden tennivalómmal épp indultam a kocsim felé, amikor egy telefonhívást kaptam. Egyik hibridem volt az, így felvettem. Kétségbeesett hangon szólalt meg alattvalóm. Teljesen meg volt rémülve, annyira, hogy nem értettem meg semmit abból, amit mondott. Csak annyit értettem meg, hogy ő az egyetlen túlélő a halálos csapásból. Nemrég gondoltam testvéremre és bosszújára, hogy még nem követett el ellenem semmit és most bekövetkezett az, amitől tartottam. Mély düh uralkodott el rajtam és lecsaptam a telefont. Hamar a kocsimba ültem és hazarohantam. Otthon megértettem, hogy mi történt. Addigra hibridem lenyugodott kissé és elmondta mi történt. Beljebb mentem és mindenhol holtestek. Végül egy bútoron egy urnát találtam, melyen egy levél volt. Egy levél számomra Elijahtól. Még dühösebb lettem testvéremre, főleg a szívek láttán. Azonban ez csak a kezdet volt, hisz megtaláltam a videót is, amelyben Elena szerepelt. Megigéztem hibridemet, hogy takarítson fel én pedig dühömben Elijah villája felé vettem az utat az urnával és a levéllel a kezemben. Útközben azon agyaltam mit kellene tegyek? Azonban hamar elinalt minden gondolatom, amikor megérkeztem. Az urnát és a levelet magamhoz vettem és berontottam az épületbe. Sehol se találtam testvéremet, így kimentem a kertbe, ahol ő már várt. Láttam rajta, hogy büszke magára. Indulatomban a földhöz vágtam az urnát a szeme láttára. Majd a kezembe vettem a levelet és felmutattam.
- Egy levél? Csak egy levél telik tőled meg egy kis "ajándék", testvérem? - Már szinte kiabáltam az idegállapotomban. A "testvérem" szón pedig szinte elcsuklott a szavam, hisz nem ilyen egy családtag. Sose volt ilyen kegyetlen még velem Elijah. Ez nem az ő stílusa. Jó okot adhattam rá, hogy így viselkedik velem és teremtményeimmel. Jól tudja, hogy nekem az új faj fontos és ezzel próbál megfélemlíteni, meghátráltatni. De engem nem győzhet le ilyen könnyen, hisz engem nem ilyen fából faragtak. Akaratos és bosszúálló vagyok, ha találok majd módot arra, hogy legyőzzem testvéremet megfogom tenni. De ha még ilyen aljas dolgokat követ el ellenem, mint nemrég, akkor ez hamarabb fog bekövetkezni, mint azt eddig gondoltam.
- És hát persze, ott van a a videó is! Mit jelentsen ez, Elijah? Mit akarsz tőlem pontosan? - Vontam kérdőre dühtől fűtötten. Bár tudtam, Elijah sose bántaná Elenát, mégis megrémiszt a tény, hogy meghalhat, átváltozhat vámpírrá. Na meg az urnában levő szívek, melyeket lelkifurdalás nélkül tépett ki a saját fajomból, csak azért, hogy megfélemlítsen és a tudomásomra adja erejét és elszántságát.

Nem tudom mi lelt engem hirtelen, de majdnem bealudtam állva. Vagy a nagy varázsolgatás és a stressz okozta a fáradságot vagy Esther ereje nem tudtam, de talpon kellett maradnom. Anyám számított rám és már a vége felé jártunk a dolognak. Nem csak a nehéz levegő nyomott a föld felé, hanem a súlyos test is vonzott a talajhoz. Esthert már nem sokáig volt erőm tartani. Ilyenkor bánom, hogy nem járok kondiba. Úgy döntöttem, hogy másnaptól kezdve beiratkozom a többi izompacsirtához. Még a végén focizni is beállok... Mit meg nem tesz az ember a boszorkánykodásért. Habár nem hiszem, hogy szerves rész ájult emberek támogatása. Ez egy különleges eset. Elijah súlyos szavakat intézett az előtte álló lányhoz, akin megjelentek könnycseppek is, de nem tűnt egy hisztis fajtának. Nem bántam volna már, ha lelépett volna és gyorsan megszabadulunk Esther testétől. Látszott rajta, hogy nincs minden rendben, de reméltem nem kel fel. Már csak az hiányzott volna... "Nemsokára vége... " - ráztak ki anyám szavai a spekulálásból és indultunk is Elijah után, hogy véget vessünk a hosszú éjszakának. Már vár a finom, puha ágy. Csak nehogy ezzel álmodjak. Mostanában előfordulnak álmatlan éjszakák, de minél kevesebb annál jobb.
- Hova visszük? - kérdeztem Elijahtól, de inkább anyámra néztem. Féltem az Őstől, nem tudtam milyen állapotban van, de azt sejtettem, hogy anyámmal higgadtan beszélne. Engem nem ismer és körülbelül annyi idős is vagyok, mint az a lány, akit pár perce határozottan elzavart. Nem sokszor találkoztunk, szóval jobb, ha visszahúzódó maradok ilyen pillanatokban.

Mindig is úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legselejtesebb élőlénye, aki csak félreértés miatt került ide. A történet a családomról, amiben több, mint 150 évig hittem eleve hazugság volt, de ott is én voltam a hunyó, a kakukktojás. Mindenki tök vidám és felhőtlen életet élő volt, míg én egyfolytában bolyongtam, próbáltam megtalálni a helyem és mikor úgy érzetem révbe értem megint elromlott valami. A biztonságérzet már kiskoromban elhagyott. Helyesbítek, soha nem volt biztonságérzetem. Azt sem tudom, hogy milyen volt a gyerekkorom. De a mostani helyzetből kiindulva vagy nagyon csodás és mosolygós vagy irgalmatlanul borzasztó. Ha tényleg boldog voltam, akkor azt hiányolom most, de ha örökösen szenvednem kell... De miért? Miért nem lehet legalább csak egy napra normális életem? Az Isten vagy a Sors vagy mit tudom én ki a franc miért ilyen szemét velem? Mit tettem? Még a "testvérem" megölését sem varrhatják a nyakamba, mivel kiderült, hogy az nem én voltam. Az eddigi életem, a múltam hamis. Semmit sem tudok magamról. Nem tudom ki vagyok, mit szeretek, kiket szeretek és ami a legfőbb, hogy mit kezdjek magammal. Tiszta sötétség az egész. Az végképp nem segít, hogy kiderül az igazság és mindenki kiutál onnan, ahol eleve nem is voltam soha. Még egy apró kis szikrányi esélyt sem kapok. De a legrosszabb mégis az volt, hogy Elijah-t nem ilyennek láttam eddig. Más volt, mikor először találkoztunk és most megijesztett. Veszekedni tovább semmi értelme nem lett volna. Őt nem érdekli, hogy mi történt, az sem jelent neki semmit, hogy nem én vagyok a hibás a történtekért. De ez van ezt kell szeretni. Én tuti, hogy nem fogok erősködni, de az biztos, hogy megváltozik a véleményem az Ős bandáról. Eddig ki nem állhattam őket, de most ezekkel a valósnak hitt tényekkel már más a leányzó fekvése.
- Nem akarom megváltoztatni a döntésed! Te már elhatároztad mit teszel. Semmi jogom nincs beleszólni. - habár a könnyeim hullottak nem vettem tudomást róla és álltam Elijah tekintetét - Igen jó lenne elhúznom innen!
Elijah és a két boszorkány már távolodtak és én is elindultam arra amerre eleinte bejöttem. Tartalmas este volt. Beszálltam a kocsimba, bevágtam az ajtót és elkezdtem verni a kormányt, ami egy kicsit el is görbült. Még soha nem voltam ezelőtt ennyire kibukva egy pasi miatt. Olyan számkivetett érzést sugárzott felém, hogy majdnem elkezdtem hisztizni a tekintetétől. Valami azt súgta, hogy ez még a jobbik eset. Az a drága húgocskája, akiről azt híresztelik, hogy hirtelen haragú, na az a lány fogadok, hogy egyből letépi a fejem. Szuper! Az életem eddig is olyan gyönyörű volt, már csak ez hiányzott...

Esther teste a kezemben nem a legmegnyugtatóbb, de mivel anyám nem szólt semmit a dologhoz, így tartom ameddig szükséges. Megtiszteltetésnek kellene éreznem, hogy én támaszthatom a legősibb boszorkány alig élő testét, de valahogy mégis mélyen megborzongok. Nem túl szimpatikus sem a helyzet sem a nő maga. Nem ismerem, de érzem az erejét és ez férfiként igen lelombozó. Egy nő százszorosan erősebb nálam. Ez feldolgozni nem olyan egyszerű. A korombeli fiúk már rég fekvőtámaszokat nyomnának, hogy bizonyítsák mégis ők hordják a gatyát. Nem mintha bejönnének egy 1000 éves nőnek...Na mindegy is, nem volt idő elkalandozni. A másik lány újra talpon volt és Elijah felé fordult. Anyámon láttam, hogy nem tetszik neki a dolog és már hallottam is csilingelő hangját, amitől még akkor is képes voltam megnyugodni, mikor haraggal fűtve beszélt. Legszívesebben odadobtam volna a lánynak Esther testét, hogy megszabaduljak tőle és, hogy ő is végbevihesse a kívánságát, de nem mutathattam ki az undorom. Vagyis finomabban fogalmazok, a nem tetszésem. Lehet, hogy kedves meg minden, de így nem tetszik a szitu. Már várom, hogy hétfőn a suliban koptassam a padot. Az valahogy biztonságosabbnak tűnik, mint itt. Még úgy is, hogy í tanárok nem kímélnek minket. A szünet és a hétvége is tanulásra van. Szerintük.
Elfáradtam a nagy varázsolgatásban és nagyon örültem volna egy forró kávénak, de még nem volt vége. Még mindig ott szenvedtünk azzal a fránya boszival. Anyám szavai újra felvidítottak és Elijahhoz fordultam reménykedve. Reméltem, hogy gyorsan lezárjuk az estét és mehetünk végre haza, ahol biztonságban tudhatom az én csupaszív édesanyámat.

Elijah, Mariah, Sarah, Alex.

Az emlékképek tornádóként söpörtek át rajtam. Az időérzékem elveszett valahol a sötétségben. Újból a magány sötét sziklái között voltam épp úgy mint ezelőtt. A kétségbeesés csupán a kezdet volt, erőmet lassan elvesztettem, mintha fokozatosan szívták volna ki belőlem azt. Éreztem, hogy végtagjaim lassan elgyengülnek és mintha csak zuhannék. Majd egy gyönyörű rét tárul elém és szívem mintha egyszerre telne el boldogsággal és félelemmel. Nem tudom ki vagyok és hogy kerültem ide de látok valakit a távolba. Egy arc rémlik fel tekintetem előtt. A levegőbe suttogom a nevét de ebben a pillanatban valójában kimondom.
Ayana...
A kecses nő szellemként siklik felém és boldog tekintete újból visszahozza számomra a múltat. Minden félelem elszáll belőlem s a hangom suttogásnál nem hangosabb de az erő hirtelen végigszáguld az ereimen. Mintha ő állna előttem teljes egészében. Száját gúnyos mosolyra húzza és a boldog, gyönyörű boszorkány tekintete immár vérben úszik. Tekintetem elmélyül és mintha nem bírnék tovább menni, pedig elfutnék és csak menekülnék előle. A nő elől ki mindig mellettem állt, egészen addig ameddig ellene nem szegültem, jobban mondva a természet ellen. Ő jól tudta a következményeket és az, hogy balga mód nem hittem most csak magam okolhatom, magam alatt vágtam a fát. A lábam a földbe gyökerezik és hirtelen éles fogak szegik a nyakam. Fájdalmas nyögés szakad fel a torkomból. Minden egyes mozzanatot érzek és a fájdalom a lelkem mélyéig hatol. Az erő amit az előbb még magaménak tudhattam lassan száll ki belőlem. Hangos fájdalmas nyögés hagyja el a szám. Ám ekkor vértől nedves ajkai a fülemhez érnek, szavai a sérülésemtől is nagyobb sebet vágnak lelkemen.
Bűnhődnöd kell a tetteidért... a fattyaiddal együtt.
Újjai másodpercek töredéke alatt hatol át testemen és mintha a szívem tépné ki. Csak állok ott kiáltva a semmi közepén. Fájdalommal tele és a fának esve olyan erősen kapaszkodom az erős kéregbe mintha megmenthetne, ám ekkor a fa kérge szövetté alakul és az emlékeim is visszatérnek. Elijah karja az amit tiszta erőmből szorítok utolsó az utolsó percekig. De a lelkemet mintha már régen elvesztettem volna. A fájdalom még mindig marcangol és habár felébredni nem tudok könnyek folynak végig arcomon akár a vér a lüktető mellkasomból. Érzem ahogy szívverésem csak lassul és lassul épp úgy ahogy a fájdalom is alábbhagy. Sosem voltam egy gyenge nő és próbáltam a legjobban cselekedni de ezt a rengeteg terhet elbírnom már lehetetlen volt. Elengedtem Elijah karját és újból az álmok zuhatagába estem mélyebbre mint valaha....

Fáradtság, és kimerültség. Ez az, amit most érzek, de nem mutathatom. Hiszen akkor a fiam hite is elillan, és nem lennénk képesek erős zárat készíteni Esther új lakhelyének. Nem vagyok hajlandó beleszólni a két vámpír dolgába, de ha muszáj lesz megteszem. Sarah gyenge, és csak akadályt jelent abban, hogy minél előbb hazamehessünk. Én már kezdem unni, hogy próbálja Elijah-t lebeszélni olyan dologról, amihez nem sok köze van.
- Szerintem hagyj minket elmenni, és majd ha úgy látjuk jónak beszélhetsz Estherrel... - Hangom komor, rideg és kegyetlen, mely még a fiam számára is meglepő. Tudom, hogy Sarah nem fog megijedni, de ha támadni mer, egyből egy erőfalat húzok fel, és nem tud a közelünkbe férkőzni, mert a fal ellöki a közelünkből. Nem akarom, hogy Elijah is több időt fecséreljen rá most, hiszen el kell intéznünk az egészet, és az éjjel is véges, és az erőm is, hiába nyerek elegendő erőt a természetből.
- Elijah szeretném, ha indulnánk, gondolom te sem szeretnél váratlan meglepetéseket... - Szólok rá a férfire, és remélem Sarah elmegy minél előbb, nem szeretnék mára több bonyodalmat. Ennyi elég volt. És a fiamnak is. Nekem ő az elsődleges szempont, senki más, és ha nem tudom megvédeni, abba belehalok. Elgondolkozom azon amit Sarah mondott, de tudom, hogy a férfit jelenleg nem érdekli, hiszen arcára elutasítás ül ki, és nem is csodálom, hiszen az adott esetben én is így vélekednék. De Elijah és testvérei mögött több ezer év van, és ennyi idő alatt már annyira összeszokhattak, hogy nem fér bele több "családtag" a képbe. Nem hiszem, hogy valaha el fogják fogadni, főleg amiket Rebekah-ról hallottam ő lesz az, aki elintézi, hogy ne akarjon az Ősi család tagja lenni sem most, sem máskor a közeli és távoli jövőben. És Klaus, aki a legtöbbet töltötte Rebekah-val? Akárhogy is legyen, de nekik századok óta megvan a maguk kis családi élete, nem gondolom, hogy bárki elfogadná. De lehet, hogy csak én vagyok ennyire szűk látókörű, mivel ez az én véleményem csak. Kicsit már unalmas ez a csend, és hátrálok is két lépést, s remélem a fiam követ majd. Én már sejtem, hová megyünk, de Sarah-nak nem kell tudnia...

Nem emlékeztem semmire eleinte, nem tudtam hol vagyok vagy hogy miért vagyok ott egyáltalán. Elijah volt az egyetlen, aki derengett ezért is szólítottam meg. Felém fordult és minden a helyére került. Esther testét fogta a fiatal fiú remegve, miközben Elijah erőteljesen kiosztott.
- Te nem akarod megtudni, hogy mi történt? Lehet, hogy tévedés az egész! - magyaráztam, de ekkor beugrottak az apámmal való emlékeim és rögtön tudtam, hogy sajnos ez a valóság - Engem érdekel, hogy mi történt! Téged nem? Inkább úgy teszel, mintha mi sem történt volna? Ki tudja milyen információkat nem ismersz még!
Tényleg a végére akartam járni ennek a kavarodásnak, de igaza van, nem szólhatok bele, hogy mit csinál. Nem vagyok a testvére és valószínűleg soha nem is leszek az. Miért is fogadna el, amikor Esther engem megpróbált megvédeni, míg őt és a többieket emberré akarta változtatni.
- Elija figyelj! Én nem tehetek róla, hogy állítólag egy az anyánk. Ezért nem büntethetsz! - tartottam fel a kezem védekezésképp. Elhiheti, hogyha rajtam múlott volna a dolog, akkor más családot választok, de a sorsunkról nem mi döntünk. Gyűlölhet és semmibe vehet, de az nem fog változtatni a tényeken. Ez a hír megváltoztatja mindkettőnk életét. Azt viszont mi döntjük el, hogy jó vagy rossz iránya terelődünk.
- És most mit fogsz csinálni? Utálkozol és dühös maradsz a saját anyádra azért, amit tervezett és azért, ahogyan engem védett? Te is tudod nagyon jól, hogy soha nem lenne képes megölni benneteket! Mikor elmondta a tervét bizonytalankodott. Túl erősek az anyai ösztönök. - ekkor rápillantottam a nőre, aki az Esther testét szorongató fiú mellett állt. A gesztusaikból következtetve anya-fia. Ő biztos értette mit próbáltam elmagyarázni.
- Viszont egy valamit nem értek. Ha ennyire gyűlölsz, a nélkül, hogy megismertél volna, akkor miért húztátok ki a tőrt? Semmi bajom nem lett volna egy újabb bő 800 évet átaludva. A kedélyállapotodból ítélve téged sem igazán zavarna. - vontam fel a szemöldököm és vártam az újabb hegyi beszédet...

Visszahoztak, már nem uralkodik a démoni felem, de mégis érzem őt a felszínen, és nagyon hamar feltörhet. Minden egyes cselekedetemre rá fogja nyomni a bélyegét, de nem zavar. Hiszen az is én vagyok. Jó elnyomtam évtizedekig, de amikor kellett, mindig fel tudtam használni, hogy elérjem a célom, de ez most más, ez gonoszabb, és felszabadultabbnak érzem magam tőle. Lehet, hogy ezért mondta anyám, hogy szörnyeket teremtett. Ahogy a karjaimban van ájult teste, kissé megsajnálom, de eszembe jutnak az este részletei, és ismét elönt a düh. Nem is figyelek igazán Sarah-ra, hisz most, hogy tudom ki is ő, valahogy nem nagyon akarom, hogy közöm legyen hozzá. Csak a hangjára kapom fel a fejem. Alex átveszi anyámat, amíg én gonosz tekintettel fordulok Sarah felé.
- Mindjárt mutatom hova visszük... - Mondom még Mariah-éknak, majd minden figyelmem Sarah felé fordítom. Látok rajta valamit, dühöt, hogy elviszem Esthert, de nincs beleszólása. Igazából joga sincs hozzá, hogy beleszóljon, mit, mikor és miért teszek. Éppen megszólalna, de a szavába vágok.
- Még mielőtt beleszólnál, semmi közöd hozzá, mit teszek Estherrel. Attól mert a lánya vagy, semmi nem jogosít fel arra, hogy egyenrangú légy velem, vagy bármelyik testvéremmel... - Jelentem ki rideg, ellentmondást nem tűrő hangon. Most sok minden érzés megváltozott bennem, és már egyáltalán nem szimpatikus nekem, mióta tudom, hogy ki is ő. Nem fogom elfogadni, hogy egy az anyánk, bár ez a tény még nem azt jelenti, hogy a családunk tagja. Rebekah szó szerint ki fog borulni, és Klaus sem tud másik húgot elfogadni. Én csak azért nem, mert anyám szemében több törődést, és féltést láttam irányába, mint irányomba. Ez egy kissé felforgatta a lelki békémet.

Be kellett, hogy valljam magamnak, hogy rohadtul be voltam szarva. Kulturáltabban kifejezve, nagyon megijedtem és remegtem a félelemtől. Nem túl gyakori eset, hogy egy őrjöngő vámpírt próbálunk lenyugtatni, majd az anyját elzárni valahova, aki mellesleg a világ legerősebb boszorkánya. Fogalmam sem volt róla, hogy anyámmal ketten ekkora erőt tudunk generálni. Visszatéríteni egy Őst és egy hatalmas boszorkánnyal elbánni hogy tudtunk? Vagyis anyám, hogy tudott elbánni Estherrel? Rejtély számomra. Ez a sok sötét folt már kezdett nagyon idegesíteni. Elijah üvöltözött és már én is fáradt voltam, így ki akartam húzni a kezem anyám kezének szorításából, de még erősebben megragadott és még nagyobb erőbedobással állt neki a varázslásnak. Azt hittem meghalok úgy forgott velem a világ, de értettem miért nem hagyta abba és próbáltam továbbra is észnél lenni, hogy segíthessek. Ameddig apa nincs színen nekem kell vigyáznom rá. Cserben nem hagyhatom! Én is erősen koncentráltam a végeredményre, arra ami a kívánt hatás lett volna és sikerült a varázslat. Elijah újból "normális" lett - már amennyire egy vámpír normális - és áttérhettünk a másik, szerintem sokkal súlyosabb problémára. Esther. Na igen, Elijah tényleg azt hiszi, hogy mi ketten képesek vagyunk lefogni az erejét? A leghátborzongatóbb az anyám kijelentése volt, hogy felügyelni kell. Beleszóltam volna, de éreztem, hogy most nincs szükség az értetlenkedésre, így inkább csak figyeltem anyám, aki mindeközben átkarolta a derekamat támogatásképp. Én a vállait karoltam át, hiszen biztos voltam benne, hogy ő sem fitt ezek után. Az eszméletlen lányra pillantott, akiből már a fadarab kiszállt, de még mindig mozdulatlanul feküdt a földön. Anyám szavakkal is nyugtatni próbált és sikerült is, de csak egy röpke pillanatig. Az már nem volt túl kellemes, hogy nekem kellett átvenni Elijah-tól Esther testét. Megborzongtam és kérdőn néztem anyámra.
- Most mi legyen? Hova visszük? - szólaltam meg végül. Gyorsan meg akartam szabadulni a testtől.

Félelem és rettegés, ezt látom a fiamon. Bár ne kellene belerángatnom, de vele erősebb vagyok, hisz ez anya fia kapcsolat sokkal erősebb, mint bármi más a világon. Tudom, hogy szeretne nekem mindig segíteni, de nem hagyhatom, hogy ilyen hamar belecsöppenjen a kemény vámpírvilágba. Nekem is az volt a baj, hogy hamar kellett hozzá felőnöm. Alexnek még buliznia kellene, és lányokat megismernie, egy kedves lányt, akit elhív hozzánk, meg ilyenek. Én nem ezt a sorsot szántam neki. De felrémlik az, amit a nagyim mondott, mikor kijelentettem, hogy nem akarok ebben részt venni. Mindig azt mondta, hogy én jó vagyok, és ezért nem tudok kimaradni belőle. Most kicsit bűntudatom van, hiszen mikor a fiam ráébredt az erejére közel tíz éve, le kellett volna kötnöm az erejét, de nem tettem, hanem inkább kitanítottam. Ezért erősebb, mint a korabeli boszorkányok. Ezért különlegesebb. Ezzel nem azt mondom, hogy csodagyerek, hanem csak ügyes és leleményes. Néha az ő higgadsága tart még az értelem és az ép elme határain belül... Vigyáznom kell rá, mert ha nem teszem baja esik, és félek, hogy akkor történik, amikor senki sem lesz ott, hogy segítsen. Ám most itt vagyok, és nekem kell őt megvédenem. Visszahozzuk Elijah-t, mert ha ő nincs, akkor végeznek velünk hamar. Mikor összegyűjtöttük a kellő erőt, nekikezdünk a nehezebb bűbájnak, és látom, hogy hatásos. Egyre jobban kezd észhez térni, é egyre jobban vált vissza emberivé az arca. Már amennyire ez lehetséges. Mikor először kéri, hogy fejezzem be, nem tudom megtenni, mert érzem, hogy még kevés volt az idő, hogy visszatérjen. A fiam már elengedné a kezem, de kicsit erősebben szorítom meg. Figyelem a férfit, és mikor eléggé szenved az egyetlen dologtól amitől szinte minden ember fél, akkor még egy kicsit ráerősítek. Ám meglep, mikor feltérdel. Visszatért? Úgy tűnik, bár a démon még nem szunnyad. Nem tudom elnyomni, az az ő feladata. Mindenkinek a sajád démonjaival kell megküzdenie, én csak segítettem, hogy visszatérjen a jól ismert énjéhez. "Elég volt" Kiáltja a sötét éjszakába és én megtorpanok. Kézszorítással jelzek a fiamnak, hogy lassan szüntessük be a bűbájt. Közben minden egyes mozdulatát gyanúsan figyelem a férfinek, de ahogy látom a bűbáj sikeres volt. Remélem, hogy így is marad. Arca túlságosan rideg, mikor a földön fekvő két nőt nézi, de Esthert emeli fel, és kérdéssel bombáz. Még én sem vagyok teljesen önmagam, hiszen erős varázst használtunk, csak szédülök. Tudom, hogy mit terveztünk, de kell egy hely is, ahová elzájuk a nőt. A fiamra nézek elismerően, és átkarolom a derekát. Látom, hogy kimerítette az egész, de még nem pihenhetünk. még egy kicsit bírnia kell.
- Kell egy hely, ahová bezárjuk, és a véred, hogy legyengítsük. Nem tudom, meddig tart majd a ráolvasott varázslat, de folyamatos felügyelet mellett talán elég ideig ahhoz, hogy beszéljetek... Vele mi lesz? Ellenkezni fog... - Jelentem ki, majd Sarah felé intek a fejemmel. Még semmi sem történt, még ájult, vagy halott, vagy nem tudom, mert kicsit lesokkolt a tudat, hogy ő is Ősi. Bár nincs akkora tudása, és az erejével sincs tisztában, talán Elijah meg tud tőle védeni.De azért remélem erre nem kerül sor. Így is rengeteg ellenségre tettünk szert, hogy Elijah-t segítettük, nincs szükségünk még egyre. Egy könnycsepp folyik le az arcomon, bár az okát nem tudom. Talán a feszültség, talán a mai este, nem tudom. A fiamra nézek, aki engem néz.
- Ne aggódj, csak egy kicsit kell még kibírnod. Utána vége lesz! - Mondom, habár tudom, hogy csak most kezdődik minden, hangom igen hihetőnek hallatszik. Jelzem nekik, hogy induljuk, mert nem sok maradt hátra az éjszakából, és még az éj jóindulatú rejtekében akarom elintézni ezt az Estheres mizériát. Sarah is ébredezik, majd megszólal, így intek a fiamnak, hogy vegye át Esther testét Elijahtól, mert még nincs lerendezve köztük minden. Elijah is megfordul, mikor meglátja Saraht felállni...

Az álom, amely maga volt a halál sötétnek indult. Egyedül voltam a korom sötétben semmi nesz, semmi susogás csak én és a végtelen. Reszketni kezdtem a félelemtől. Nem tudtam most mi lesz. Még valaha kinyitom újra a szemeim vagy itt ragadok a nagy semmi közepén örökkön örökké. Nem az nem lehet nem bírnám ki itt akár pár percig is. A lábaimra koncentráltam, hogy mozduljanak meg és induljak valamerre. Fogalmam sem volt arról, hogy mit tehettem és mit nem abban a másik világban. A cipőm kopogását nem hallottam, így arra következtettem, hogy nem sikerült megmozdulnom. Viszont mégis megláttam valamit. Egy apró fényszikra jelent meg a sötétségben és egyre csak közeledett. Vagy én indultam el felé? Nem láttam mást csak a fényt és izgatottan álltam meg előtte. Lenéztem és láttam a lábaim, de a talaj hiányzott. Szóval ezért nem kopogott a sarkam. A fény nagyobbodni kezdett és egy ajtót pillantottam meg. Jó régi, elhasznált, szú rágta faajtót. A kilincs hívogatott, szinte már beszélt hozzám, hogy ragadjam meg és nézzek át a túloldalra. Hezitáltam, hiszen mi van, ha valami rémisztő dolgot találok odabent. Vagy odakint? Logikusan gondolkodva rájöttem, hogy mivel én "álltam" a sötétben, így valószínűleg én vagyok egy helységben és az ajtó kivezet valahová. Ott volt a lehetőség, hogy kikerüljek a sötétből. Megfogtam a kilincset és lassan lenyomtam. Az ajtó résnyire kinyílt és beszűrődött a fény. Megkönnyebbülve megtoltam és kiléptem a sötétből. Jól sejtettem, hogy én voltam bent és a kinti világ hívott magához. Az ajtón túl végtelen erdő várt egy óriási tisztással a közepén. A távolban hegyek magaslottak és egy patak halk csobogását hallottam.
- Ilyen lenne a túlvilág? - kérdeztem magamtól - És még beszélni is tudok!
- Miért ne tudnál? - hallottam a hátam mögül az ismerős hangot. Először nem hittem el, hogy így van, de mikor újra megszólalt kénytelen voltam hátra fordulni és jobban megnézni az ürgét. - Mellesleg ez még nem a túlvilág! Csak egy közbülső tér. Egy átjáró a te általad ismert világ és a másvilág között.
Na nem, ez lehetetlen. Mikor is láttam őt utoljára? Ja igen, mikor meghalt! Saját szememmel láttam, ahogy kiszáll belőle az élet. Azóta oly' sokszor gondoltam rá...
- Apa? Én... - dadogtam és odafutottam hozzá. Igen már képes voltam fizikai értelemben vett mozgásra, újra föld volt a talpam alatt. Megöleltem ő meg felkapott és megpördült velem. - Annyira hiányoztál!
- Te is nekem! - puszilta meg a fejem búbját és eltolt, hogy megvizsgálhassa az arcomat - Hasonlítasz a testvéredre. Ő is jól van, de úgy éreztem jobb, ha egyedül jövök.
Testvér? Ugyan már! Innen biztos látta, hogy tudom, hogy mi az ábra. Azonban be kell valljam, hogy annak ellenére, hogy nem kötődtünk vér szerint egymáshoz, mégis ők voltak a családom. Talán ez megváltozott volna most, de már késő. Már meghaltam.
- Liza? Ugyan apa, tudom, hogy nem ti vagytok az igazi családom! - mondtam szomorúan, mert igaz, hogy bántottam mindig őket valahol én is tudok szeretni - Remélem jól van, nagyon sajnálok mindent!
- Tudjuk, de most nem ez a lényeg! Nincs sok időnk! - hadarta és elhúzott egy fatuskóhoz, ahova leültetett. Ő leguggolt elém és kezeit a két térdemre rakta. - Nemsokára fel fogsz kelni és elfelejted azt, ami itt történt. Ha nagyon vágysz rá, hogy megtarthasd az emlékeid talán visszatérnek, de nem azonnal.
- Várj egy percet! - vágtam közben, de ő leintett.
- Most csak figyelj! Nem én vagyok az apád ez tudod. Holtan találtalak egy kamrában, ahol egy család őrizgetett. Az mondták, hogy lassan ezer éve őrzik a testet, ami nem akar elrohadni. Megöltek volna, ha nem az egyik elődjük gyermeke lettél volna. Én elhoztalak és életre keltettelek. Varázslatot mondtam, hogy az összes régi emlékedet elfelejtsd és azt hidd, hogy mi vagyunk a családod. Azok az emlékek, amelyeket most ismersz, vagyis ismertél, azok igazak, de semmi közük nincs hozzád. Új életet kezdhetsz Sarah! - az utolsó mondat végén elcsuklott a hangja és kezével végigsimított az arcomon. Sírni kezdtem és átöleltem még egyszer utoljára. - Menj vissza az ajtóhoz kicsim! Menj! - tolt előre, de én tiltakoztam.
- Nem! Itt maradok! Semmi sincs, amiért vissza kellene mennem! - hisztiztem, akár egy tizenéves kislány.
- Muszáj menned! - a súlyos szavak a szívemig hatoltak és azt hittem megőrülök a fájdalomtól. Én is éreztem az erőt, ami húzott és a táj elsuhanni látszott mellettem. Akarva akaratlanul is vissza kellett térnem az "élők" sorába. A szemeimet elsőre nem tudtam kinyitni, de a hallásom és a szaglásom rendben volt. Mély férfihangot hallottam és a nedves föld illata járta át a testem. Erőlködve sikerült résnyire kinyitnom a szemem és láttam, hogy a hasamon fekszem a földön. Megfordultam, de túl gyorsan, így éles fájdalom nyílalt a mellkasomba. Pont ott, ahol a karó volt mielőtt szunyókáltam volna. Felszisszentem, de a fájdalmak ellenére sikerült felállnom és feltérképeznem a terepet. Az alakok homályosak voltak, de ki tudtam venni, hogy a szereplők nem változtak. Elijah és a két másik, akikről még mindig nem tudom kicsodák. A fejemhez kaptam, mert sajogni kezdett. Nem tudtam mit csináljak. Ők Esther holttestét nézték én meg őket.
- Elijah! - de nem figyelt rám senki. Remek, most én leszek a csitri, aki mindenbe beleszól. Szuper!

Sarah végképp kiborított, és nehezen álltam meg, hogy hallassam ismét az ördöki kacajomat. Gyűlölöm, ha valaki azt hiszi, hogy ismer, csak azért, mert belelátott az érzelmeimbe. Hiszen én irányítom, mit mutatok meg, és mit nem, de ez Sarah honnan is tudhatná? Tudom, hogy a mostani állapotom rendkívül ijesztő, és igazán tetszik. Ez a hatalmas sötétség, ami magával ragad, és szinte már felemészt, tartalmazza azt, amire nekem szükségem van: Kegyetlenség, gyűlölet, erő és hatalom. Igen, most ilyen vagyok, habár eredeti jellemem nem ilyen. Az eredeti jellemem erősebb mint a gonosz démon, aki most utat tört magának, és így a démon elfedi azokat az érzelmeket, amik meggátolnak abban, hogy megbánjak mindent, amit tettem. Már semmi sem a régi.
- Te nem ismersz engem, ne hidd, hogy jogod van bárminemű tetteimbe beleszólni, mert kiderült, hogy egy az anyánk. - Mondom dühtől remegő gonosz hangon, mielőtt még elvesztené az eszméletét. Látom a vért, és csábít, habár nem vagyok annak a híve, hogy a saját fajomból táplálkozzam. Fél tőlem, és ez volt az a reakció, amit el akartam érni, és sikerült is. Nem is figyelem a két boszorkányt, sőt teljesen megfeledkeztem róluk, hiszen minden figyelmemet Sarah megsemmisítése köti le. Már közeledem a tervem végrehajtásához, amikor a fadarab kirepül a mellkasából. Mindegy, úgyis meghalt, hiszen az egész teste szürke, és az erei is feldagadtak, de várjunk csak. Ő is Ősi... Ismét elönt a düh, és indulok, hogy a fejét vegyem, hiszen így is lehet végezni vele, és Sarah nem olyan tapasztalt még mint én, különben már rég elmenekült volna. Viszont ekkor beszédre lettem figyelmes. Túléli, és anyai bíztatás, és egy fiatal fiú hangja, oda fordulok démoni tekinettel. Mariah és a fia Alex, akinek én mentettem meg az életét, de most nem is gondolok erre. Közelebb megyek hozzájuk, hogy hatástalanítsam őket, és a már jól ismert fájdalom hasít elmémbe. De ez rosszabb, mintha széthasadna a koponyám, érzem, hogy szemeim vörössé váltanak. Teszek feléjük pár lépést, de összeroskadok. Erősek, és anyámon kívül más boszorkány nem tudott a földre teperni, de most nekik mégis sikerült. Vannak olyan erősek mint a Bennett vérvonal? Úgy tűnik, hogy igen, hiszen hiába próbálok felállni, nem megy, mert a fájdalomtól elhomályosul a látásom. De egy pillanatra vége lett, és megkönnyebbülten állnék fel, de csinálnak valamit. A földhöz taszítanak erejükkel, és varázsigét mormolnak. Emlékképek a közelmúltból, és a távoli múltból. Egy kisfiút látok vérbe fagyva, a véremet adom neki, hogy éljen, és embereket, akiket megmentettem, Elenát, és a barátait. Látom azt, mikor a Martin boszorkány mentette meg Elena barátait, majd jön egy kevés kép a távoli múltból. Anilynt látom, amikor megsérült, és meg akartam ölni, de nem tettem. Végül arcok, melyeket nem ismerek fel, végül a testvéreimet látom, ahogy meghalnak, mert nem voltam ott, hogy segítsek. Fájdalomtól gyötörve ordítok bele a sötét éjszakába, hiszen a családom elvesztése igen nagy félelem számomra, és ezt Mariah tudja. Vagy látja egyáltalán milyen képeket mutat nekem? Nem tudom, csak azt, hogy most a földön fekszem, és fájdalomtól meggyötörten próbálom Mariah tudtára adni, hogy elég volt. De hang nem jön ki a torkomon, csak hörgés. Szemeim ismét a régiek, arcom verejtéktől nedves.
- Elég...Ké...kérlek. Hagyd...abba! - Kérlelem megtörve, hangom a régi, de még érezhető a démon. De nem hagyják abba, és ez feldühít, de egyben fájdalmat is okoz. Nem bírom elviselni az emlékek okozta kínt, ahogy a testvéreim holtan fekszenek a földön, emberként, de mégis karóval a szívükben. Ez felébresztett a sötét őrjöngésből. Nem akarom ezt átélni, de mind közül én vagyok a leggyanakvóbb, és ha én nem vagyok, nem figyelnek, elalszik a gyanakvásuk, és ez lesz a vége. Mindig is ettől féltem, nem akarom ezt átélni... De aképek olyan valósak, olyan hihetőek, mintha megtörtént volna...
- Elég volt! - Kiáltok csak ennyit, és félig sikerült feltápászkodnom. Várom, hogy elmúljon a bűbáj, de tudom, hogy a démont nem tudják bezárni. Arra csakis én vagyok képes. Mikor megszűnik a bűbáj, felállok. Ziláltan, koszosan, szakadt ruhában nézek végig a kerten. Sarah halott, de mintha az erek visszahúzódnának... Anyám felé pillantok, és minden felrémlik. Be kell zárni, meg kell gátolni a további tetteit. Mariah felé fordulok zilált kinézetemmel.
- Mi a következő lépés? - Kérdezem, hangom rekedt, és megfáradt, még alig vagyok önmagam. Lassan lépkedek anyám felé, Sarah-ra ügyet sem vetve, és felemelem élettelen testét, Be kell őt zárnunk, de nem koporsóba, csak azt akarom, hogy gyengébb legyen, és tudjak vele beszélni, semmi több.

A helyzet egyre csak fokozódott, mindenki egyre feszültebb és mérgesebb lett. Ha anyám nem lett volna mellettem már elmenekültem volna. Elijah a megmentőm, de ilyen állapotában nem kívánom látni őt. A másik lány hiába próbálta nyugtatni a helyzet kezelhetetlenné vált. Az apró próbálkozás, hogy valamelyest visszarántsuk Elijah-t a valós világba elenyészőnek tűnt. Nem bírtam a látványt, szemeim egy testre szegeződtek a földön. Esther. A nő, akiről már oly' sokat hallottam. Anyám mesélt róla. Ő a legerősebb boszorkány a földön. Tovább ő akarta bántani az anyámat. Csak néztem mereven és elképzeltem ahogy feláll és hatalmas erejével elkábít minket. Nem bírunk mozdulni, minden gondolat elszáll az agyunkból. Rémisztő. A gondolattól megborzongtam és anyám megnyugtató hangja pont jókor érte el a fülem. Azt hittem, hogy Estherre és a tőle való félelmemre céloz, de rájöttem, hogy nem. El sem jutott a tudatomig, hogy a másik lány nézem, aki pár másodperccel ezelőtt még a nagy Őst nyugtatgatta. Már egy fának csapódott és kétségbeesetten fordult felénk. Szemében félelem és könyörgés látszott én pedig el is indultam felé. Anyám nyugtató és egyben figyelmeztető szavai erre vonatkoztak.
- Túléli... - motyogtam és, mikor a lány élettelen teste földet ért kitisztult az agyam. Mintha megbabonázott volna. De hogy tette? Megigézni nem igézhetett meg, hiszen verbénát iszom. Ez más volt. Előfordulhat, hogy csak a kedvességem nyert teret és még egy vámpírt is kisegítettem volna a bajban. Milyen ironikus ez. Szörnyülködtem miközben anyám kezét ragadtam meg, hogy segítsek Elijah-n. Újra Estherre pillantottam és anyám megint belekezdett az anyai nyugtatgatásba. Mennyire szeret engem. Elijah az élettelen lányhoz lépked és anyámmal elkezdtük mormolni a varázsigét. Hatása azonnal látszódott. Elijah felfigyelt ránk és dühösnek tűnt, de szemei tisztultak. Már amennyire... Anyám erősebben szorított rá a kezemre, én is erőt vettem magamon és behunyt szemmel koncentráltam a feladatra. Nem a legfelelősségteljesebb becsukni a szemem, de így könnyebb még. Majd gyakorlom. Nagyon remélem, hogy sikerül épségben kijutnunk innen. Még ma. Az a jó, hogy holnap nincs iskola...

Fájdalomtól meggyötörve kapaszkodom a fiamba, aki odaért mellém, miközben a táskámban kutatok. A fiam kérdőn pillant rám, majd megmutatom neki a fiolát. Hát igen, rettenetesen fáj minden tagom, és kénytelen vagyok bevenni egy fájdalomcsillapítót, mertnem fogok tudni koncentrálni, és az ilyenkor végzetes hiba lehet. Egyenlőre csak figyelem a két lényt, ahogy az egyik azt hiszi, megtérítheti a másikat, aki egy igazi démon. Észérvekkel, és szép szavakkal nem lehet rá hatni, de ahogy látom Ősi létére a lánynak nagy a lemaradása. De hogyan? És nem tudtak róla? Ez a másik vicc, hogy tudta Esther vámpírrá tenni Sarah-t, ha nem is tudott a létezéséről? Rengeteg kérdés jár most táncot a fejemben, amin ráérnék később is gondolkodni, de nem megy elcsendesíteni a kavargó fejemet. Megiszom a fiolában lévő sárga kesernyés löttyöt, és kiráz tőle a hideg. Emlékeztetnem kell később magamat, hogy valami kellemesebb ízt csináljak neki, ha már boszorkány vagyok. De a gondolataim még mindig messze járnak mikor a fiamra tekintek.
- Örülök, hogy itt vagy... - Majd a következő gondolatán az emlékeimben kutatok. Tudom mire gondol, és hirtelen büszkeség tölt el. Hiszen annak ellenére, hogy látom a fiamon a félelmet, nem a saját bőrét félti, hanem értem aggódik. De persze meg tudta őrizni a hidegvérét, és irigylem is érte, mert én őszintén félek. Félek, ha Elijah nekünk támad, akkor megöl, és nem tudom megvédeni a fiamat, vagy rosszabb, megöli őt. És én ezt nem akarom. Ez a félelem egy rövidke időre körbevesz, és magához ölel, s szemeim megtelnek könnyel. Eszembe jut, mikor megállított hazafelé menet, ahogy csendre intett, majd csak percekkel később engedett el, mikor a rossz érzés, hogy valami történt otthon, már elhatalmasodott rajtam. Emlékszem a fiam testére, ahogy már szinte élettelenül feküdt irreális pozícióban a földön. Emlékszem arra, hogy felnyitja a szemét, és az élet erős szikrájára, majd utána elvesztettem a fejem. Elijah keze a vállamon riasztott fel. Soha nem könyörögtem úgy senkinek semmiért. De a fiam a mindenem, ha ott meghalt volna, nem tudom mi lett volna velem. Velem és Leoval. De mi idézte fel ezt a képsort? Sarah volt, ahogy láttam a férfira akaszkodni, valahogy én is így nézhettem ki, de nekem a fiam élete volt a tét. Onnantól vagyok hű segítsége, de csak itt ebben a városban jött el a törlesztés ideje. Most viszont Sarah azt hiszi, hogy Elijah nem tud uralkodni a démoni felén. Szerintem ez tévedés, mert akkor már felemésztette volna, bár ami késik nem múlik. Én sosem láttam így a férfit, és félelmetes látvány. Mikor a lány elrepül a levegőben látom a vérének a csillogását, és azt is, ahogy az élet elszáll belőle, az erek kiduzzadása, és a szemében az utolsó szikra... Ez mindig is megijesztett, nem szeretem a halál látványát a nagyi halála óta. Összerezzenek hirtelen, mikor Sarah könyörgő tekintettel fordul felénk. Hihetetlen, hogy a vámpírok milyen keménynek tartják magukat, de ha az életről van szó ugyanolyanok, mint mi, halandó emberek. Elborzaszt a látvány, és látom a szemem sarkából, hogy a fiam indulna felé. Megragadom a karját, és határozottn nézek rá.
- Ne váljunk szét. Túléli. Fogd meg a kezem, megpróbáljuk, amire gondolsz... - Jelentem ki remegő, de határozott hangon. A lányból egy kézmozdulattal kirepítem a karót, hogy ne okozzon több kárt, majd összekulcsolom a kezem a fiaméval. Erőt kell gyűjtenünk a földből, a levegőből, és a körülöttünk lévő összes elemből. De látom, hogy Alex Esther ájult testét figyeli. Elijah is az anyját nézi. Visszanézek a fiamra, szemem kicsit elhomályosul, de mégis határozottan nézek rá. Tudom, hogy fél a nőtől, de jelenleg nem kell tartani tőle.
Ne aggódj, ő most nem jelent veszélyt, de előbb Elijah-t kell rendbehozunk. Kell ő is, hogy Esthert legyengítsük, hiszen egy a vérük... Ne félj, vigyázok rád! Nem hagyom hogy bántson! - Jelentem ki anyai szeretettel, és magamhoz ölelem a nálam sokkal magasabb fiút. Mikor érzem, hogy készen áll, kicsit közelebb lépünk Elijah-hoz. Ismét erőt gyűjtünk, és már csak a varázslatra koncentrálunk, de közben a férfi hátát pásztázza tekintetem. Megindul Sarah felé, de ő most tehetetlen, és elérkezett a pillanat, hogy hassunk Elijah-ra. Először igyekszünk legyengíteni, úgy, hogy az agyában okozunk agyvérzést. Látom, ahogy összecsuklik, és ekkor figyel fel ránk. A fejét fogva próbál felállni, és én még erősebben szorítom a fiam kezét. Egyedül erre képtelenek lennénk, de ketten sokkal erősebbek vagyunk, mint bárki hinné. Botorkálva próbál közelebb jutni felénk a férfi, de egy utolsó agyvérzéssel kissé megállítottuk. A fiamra pillantok.
- Nincs sok időnk, úgyhogy most kezdjünk neki! - És mikor Alex bólint halk mormolásba kezdünk. Ez afféle emlék varázslat, bár megfelelő szó nincs rá. Sok erőt igényel, és nem mindig jár sikerrel. Csak az a lényege, hogy emlékeztessük a férfit, hogy mennyi jót tett, és tehet, ha visszazárja a démonjait. Ez Elijah számára fájdalmas érzés, számunkra pedig kimerítő. Kissé eluralkodik rajtam a félelem, mikor a fekete szemek vörösre váltanak, de folytatnuk kell, közel a cél. Csak legyen annyi erőnk Estherhez is. Elijah nemes ember, és ráadásul Ősi, bűtudatom lenne, ha hagynám rászabadulni a világra ilyen állapotban. Befuccsolna a tervünk, amit Klaus ellen szőttünk, és emlékeztetem rá. A varázsigét többször is elismételjük, remélem sikerrel, mert számomra ezen múlik a város, de legőképpen a fiam békessége...

Az öleléssel nem hagytam fel pedig semmilyen eredményt nem észleltem Elijah-n. Kedvesen szorítottam magamhoz. Tudomást sem vettem a mozgolódásról, ami a hátam mögött folyt. Sugdolódzás nesze ütötte meg a fülem, de még mielőtt koncentrálhattam volna a mondatokra Elijah észbe kapott és kioktatott.
- Nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem tudod irányítani! Nem mondtam, hogy ismerlek, mert ezt az oldaladat nem láttam, de az érzéseidet láttam és tudom, hogy akármennyire is bánt Esther terve soha nem lennél képes megölni őt. Most majdnem megtetted. - vágtam vissza felemelt hanggal, hogy eljuthasson a rendes tudatáig. Még, hogy irányítani tudja? Eddig úgy vettem ki, hogy soha nem engedte elhatalmasodni magán, vagy csak ritkán, akkor hogy a fenébe tanulta volna meg uralni? Oké oké, hogy Ő egy Ős, de azért mindenre ők sem képesek gyakorlás nélkül. Az ördögi kacaj megrémített és éreztem, hogy a helyzet lassan elfajul. Megütött én pedig nekiestem egy fának.
- Áú - kiáltottam fel, mert éles fájdalom járta át a testem. Azt hittem csak az ütéstől borzongtam meg, de mikor nedvességet éreztem a mellkasom táján rájöttem mi történt. A fa, ami eddig ott éktelenkedett a hátamban most tovább csúszott az ütés ereje miatt és átdöfte a szívem. - Istenem!
A kezeim remegtek mikor a szívemhez nyúltam, alig bírtam gondolkodni. Vége! Vége van mindennek. Tudtam én, hogy az irtózatosan nagy szám miatt halok meg. Na tessék most bűnhődhetek. Na, de egy pillanat! Ha Esther lány vagyok... Kérlelően pillantottam Elijahra, aki sajnos nem rám, hanem Estherre néz, így az utolsó mentsváram a két másik jelenlévő. Nagyon úgy néznek ki mint anya és fia, tehát a tini is boszi. Remek, már megint boszorkányok segítsége kell. Elindultam feléjük, de két lépésnél többet nem bírtam megtenni, összeestem és fulladozni kezdtem. A kezeim szürkévé váltak, az erek benne feldagadtak. A menekülési ösztönöm még erősebbé nőtte ki magát, de nem bírtam mozdulni. Fájt a seb, féltem a végtől és attól, amit Elijah tehet velem védtelenül. Lehunytam a szemeim, nem akartam tovább birkózni az eljövendő "halállal". A nagy sötétség helyett viszont saját magamat láttam. Ugyan ennyi idős voltam, vihorászva rohantam egy tisztáson és figyeltem az erdőt, ami körbefogta, mint ez ölelő anya a gyermekét. Este volt, hiszen nappal nem mehettem semerre, megégtem volna. Feltámadt a szél, susogni kezdtek a fák, sejtelmes hangok vágták tönkre a jó hangulatomat. Megálltam és tekintetemmel végigpásztáztam az erdőt. Sehol senki. Megkönnyebbült sóhajom betöltötte a levegőt, majd egy kis sikoly és lehullok a földre, mint egy rongybaba. Akkor is ez történt velem. Leszúrtak, mint most. Akkor talán van még esélyem, ha Elijah észhez tér és nem öl meg végleg. Próbáltam sikítani, de nem tudtam. Semmit nem tudtam csinálni. Álomvilágban ragadtam, ahol csak én vagyok és senki más...

Már én sem tudom ki vagyok valójában, de az érzés, hogy a démoni felem előjött rengeteg más érzést is felszabadít bennem. Harag, düh, gyűlölet és fájdalom mocskos keveréke ez, és ha hiszitek, ha nem, jóleső érzéssel tölt el. Rengeteg önbizalmat ad, amiből amúgy sem szűkölködöm. Felszabadultnak érzem magam, és nem titkolom ki is lakozik bennem. Ilyen téren igaza van anyámnak, hogy szörnyeket teremtett, démonokat, akik nem érdemlik meg az életet, de most, hogy utat engedtem a bennem lakozó feneketlen sötétségnek, nem érdekelt semmi. Kivéve az élni akarás, és a pusztítás. Azok elpusztítása, akik az utamba állnak. Jelen állapotomban semmiben sem különbözök Klaus-tól, és nem érdekelnek az emberi életek sem. De miért is jutottam el idáig? Emlékszem, hogy fájdalom járta át a testemet, és a lelkemet, majd harag, igen emlékszem. Aztán a kétely emésztette fel a lelkemet, és egész lényemet, ami gyűlöletté alakult át. Szeretem anyámat, vagyis szerettem, de megint ő akart dönteni az életünk és a halálunk felett, és ez annyira kihozott a sodromból. És ugye mi vámpírok minden egyes érzelmet felfokozódva érzünk, így a démon, aki bennem él, előtörhetett, méghozzá újult erővel, de nem bántam. Nem is tudom, hogy miért nem engedtem neki utat, vagy mégis? Igen, a bűntudat és a lelkiismeret. Most Sarah felé fordulok, aki azt hiszi, hogy mivel kiderült, hogy a testvérem, pár szép szóval megállíthat.
- Azt hiszed nem tudom irányítani? Vagy talán azt gondolod, hogy nem én hoztam elő? Ne hidd hogy ismersz! - Sziszegem, s hangom cseppet sem olyan, mint amilyennek bárki megismert valaha. Mintha egy olyan lény lennék, aki hasonlít Elijah-ra de mégsem az vagyok. Félelmet kelt, és bizalmatlanságot, de nálam most a félelemkeltés és a düh kiadása az elsődleges. És most, hogy kiderült, hogy ő anyám egyik félrelépésének az eredménye, azt gondolja, hogy valami szentbeszéddel megtéríthet? Hirtelen nevethetnékem támad, de ez egy amolyan ördögi kacaj, ijesztő és cseppet sem bizalomgerjesztő. Nem olyan, mintha én lennék, de ha jobban belegondolunk, ez is hozzám tartozik, ez is én vagyok, és ha ebből a szemszögből nézem, igen is én vagyok. A szabad megbánások és erkölcsök nélküli Elijah. Mindaz, amit eddig felépítettem, a látszat, hogy jó vagyok, hirtelen semmivé foszlott, és nyoma sincs az egésznek. És mintha a hely hűvösebbé vált volna, ahogy átengedem magam a gonosznak. Igen én is érzem, de örömmel tölt el...
- Hagyj engem békén! - Mordulok ismét Sarah-ra, mikor megölel. Megölelni engem? Mit képzel, mit gondol? Olyan határozott mozdulattal ütöm meg, hogy neki is csapódik a fának. Valami megcsillan a holdfényben a mellkasánál. A vére... Átszúrta egy karó a hátát, és ahogy látom, a szívén keresztül jött ki. Megérzem a vér illatát, s mintha elveszteném a fejemet is, bódító illat még úgy is, hogy ő vámpír. Közelítek felé, hisz várom a folytatást, de meg kell hogy mondjam, annak ellenére, hogy a testvérem elég gyenge. Bár mentségére szóljon, hogy éppen egy fadarab áll ki a mellkasából... Mariah-ékra ügyet sem vetek. Halványan hallom, ahogy beszélgetnek, de nem fogom fel miről, és nem is érdekel most. Semmi nem érdekel. Anyámra siklik a tekintetem egy pillanatra, de semmilyen érzelem nem uralkodik el rajtam a gyűlöleten kívül. Érdekes érzés ez, és rég éreztem így...

- Mehetnek! - szólalt meg a tanár a csöngő vége után. Mindenki rohant kifelé a terem ajtaján, kivéve én. Nem szeretek sietni, inkább szépen lassan pakoltam ne a könyvet a táskámba. A tanár rosszallóan nézett rám, biztos ő is sietett valahova.Azt vettem észre, hogy a töritanárunk kissé ideges mostanában. Nem mintha nagyon érdekelne mi van vele. Csak gyanús a dolog. Végre kiléptem én is az ajtón, mire a tanár sóhajtott egy nagyot, gyorsan bezárta kulcsra az ajtót és elrobogott.
- Huh, de sietős! - jegyeztem meg és már kicsit gyorsabb léptekkel indultam el a főbejárat felé. Az udvaron a pár perccel ezelőtt kiszabaduló diákok őrjöngtek, végre hétvége. Ők buliznak majd és a sárga földik leisszák magukat, míg én otthon leszek és varázsigéket tanulok. Vagy nem... Az iskolabuszra kényelmesen felfértem, hiszen most mindenki vagy a Grillben töltötte szabadidejét, vagy már készült az esti bulira. Az út nem volt hosszú, de annyi időm volt, hogy végiggondoljam mi lehet otthon. Eszembe jutott az ágyam, ahova első utam fog vezetni, mikor végre hazajutok. És persze anyám is, aki rögtön hozná az ebédet. Anyám... Rossz érzés fogott el, de nem áshattam mélyebbre, mivel a busz megállt és nekem szállnom kellett. A házunk két méterre van a buszmegállótól, nem fog leszakadni a lábam odáig. Elővettem a kulcsokat, kinyitottam az ajtót, majd nemtörődömen becsaptam magam után. Ledobtam a táskám az előszobában és indultam is a saját szobámba, ahol bő négy órát aludtam. Ki kell pihenni a heti fáradalmakat. Viszont négy óra után már megéhezi az ember, főleg, ha egész nap nem evett semmit. Álmosan csoszogtam a konyhába, ahol összedobtam egy szendvicset és mikor indultam volna a tévé elé megláttam egy cetlit. Anya hagyott üzenetet. Megfogtam és közelebb emeltem, hogy jobban lássam mit írt. A betűket homályosan láttam, de viszont beugrott egy kép róla. Egy sötét kertben volt Elijahval és két másikkal együtt. Veszélyben volt.
- Francba! - dobtam el a tányéromat, ami apró darabokra tört a padlón. Nem is törődtem vele, hanem inkább előkaptam pár gyertyát és Elijah házára koncentráltam. Egyszer voltam nála még ideköltözésünkkor és nagyon hasonlított a hely az övéhez. Talán sikerül. Erősen gondoltam a helyre és anyámra, ott akartam teremni, hogy segíteni tudjak. Nem hagyom, hogy bántsák őt. Amíg apa nincs itt nekem kell vigyáznom rá. És...Siker! A nappaliban találtam magam, de nem tudtam merre kellene mennem. Egy állati hörgés csapta meg a fülem és a zaj irányába rohantam. Most is siker koronázta tettem, hiszen megtaláltam őket. A baj csak az volt, hogy Elijah arca teljesen eltorzult, igazi vámpírrá lett, egy másik nő anyámra ordított, hogy nehogy a harmadikat bántani merje és valamilyen erővel ellökte a lánytól, aki a földön feküdt. Feltűnést nem keltve indultam le, hogy segíteni tudjak anyámnak.
- Itt vagyok anyám! - segítettem fel. Észleltem, hogy valami nem stimmel vele, de ő csak Elijahra tudott gondolni. Mondjuk logikus, én sem akarnék egy idegbeteg társaságában lenni. Majd már azt láttam, hogy az előbb fetrengő lány Elijaht öleli és próbálja nyugtatgatni. Anyám figyelmeztette, hogy Elijah veszélyes, de mintha meg sem hallotta volna.
- Anyám, lenne egy ötletem - suttogtam a fülébe és reménykedtem, hogy a megmentőm, Elijah, az állatias viselkedése miatt nem hallja, amit mondok - Mondhatnánk egy varázsigét, hogy visszatérjen önmagához.