Elválok pár pillanatra ajkaitól, egyrészt, hogy levegőhöz is jussak, másrészről pedig leveszem a pólómat, majd vissza dőlök a hátamra és ismételten szenvedélyesen csókolom azt a férfit akit évek óta szeretek, akibe még akkor is szerelmes voltam, amikor ő elhagyott engem, amikor azt sem tudtam, hogy egyáltalán életben van-e avagy meghalt, megölte őt valaki vagy valami. Nem tudtam róla semmit, de még is kitartottam mellette. A remény sosem halt meg bennem, bár az is igaz, hogy volt jó pár olyan helyzet, amikor majdnem feladtam. Amikor hosszú és fárasztó napom volt és már nem nagyon bírtam, amikor nem volt senki aki támaszt nyújtson, aki nem hallgatta meg a bajaimat... Nah, az ilyen pillanatoknál volt az, hogy kezdtem feladni annak a reményét, hogy bármikor fogok újra találkozni Aaronnel. Kb 4 évvel ezelőtt amikor megismerkedtün, elkezdtünk össze barátkozni majdan kialakult kettőnk közt ez az egész viszony ami szerelemmé alakult át, azt kértem tőle, hogy haladjunk lassan, mert túl sokan bántottak már meg engem, nehezen bízok meg másokban, nehezen tudok közel engedni másokat magamhoz, most még is úgy érzem, hogy tempót akarok váltani. Vágyom arra, hogy a kapcsolatunkban egy magasabb fokra lépjünk, és ezt igyekszem a tudtára is adni. Leveszem róla a pólóját, majd ezt követve gyengéden, de még is vágyakozóan kezdem el csókolgatni a nyakát, egy-két helyen még meg is szívom, így hagyva nyomot rajta, hogy igen, ő igen is az enyém, csak is az enyém. Kisajátító típus lennék? Meglehet.
Habár korábban még sosem foglalkoztam mások szívverésével, Sharonéval pedig különösen nem, most mégis merő késztetést érzek, hogy belehallgassak. Szívünk egyszerre dobban, mikor visszacsókolom és hosszas ideig, talán percekig is egymás száján csüngünk, mikor egy pillanatra elszakadok tőle levegőt venni és mosolyogni. Örülök, hogy belement, persze nem durciztam volna be, ha azt mondja, most inkább nem, de azért meglehetősen jól esik, hogy a válasza igen volt. Érzem az éjszaka hatását, hiszen ekkor vagyok a legéberebb, ami nos nem csoda. Teljesen hozzá tapadok úgy támasztom meg magamat, míg falom az ajkait és fél kézzel a pólóját tolom fel. Hé Aaron, talán lassítani kéne és mondjuk nem egyből neki állni vetkőztetni. De annyira kiéhezett vagyok, erre a pillanatra vágyok ősidők óta..na jó, csak 3 éve. Valójában mélyen a lelkemben mindig is szerelmes voltam belé, a hajába, a szemeibe és az egész valójába. Bár az is igaz, hogy az elején, mikor még nem ismertem igazán nem volt más amit szerethettem rajta, mint a csodálatos teste. Istenem, azok a popsik és azok a mellek. Na meg nem is beszélve arról a csodás kis orcáról. De csak, hogy ne tűnjek valami molesztáló félnek, mert nem vagyok ám az, csak gyengéimhez sorolhatóak a szép hölgyek és Shar nagyon is az. Ha belegondolok, hogy milyen hideg őszi este van odakint, kiráz a hideg és mégis idebent olyan jó meleg. Meleg és kényelem. Arról nem szólva, hogy világos van..nem sokáig! Mit szeretek Sharonben a legjobban? Azt ahogy a dolgokhoz áll, ha valamit elhatároz nem hagyja, hogy lebeszéljék róla semmi áron sem. Egy jellemvonás amit én irigyelni fogom az idők végezetéig. De már semmi emberi nem lenne bennem ha ez nem így volna. Mindenkinek kell olyan dolog amit irigyelhet és amiért Őt irigyelhetik. Az utóbbi nem biztos, hogy meg van bennem. Mert lássuk csak: egoista barom vagyok, aki hirtelen bepöccen, de nagyon. Nem is értem mit szeret bennem, belegondolva szörnyű vagyok, talán a farkas énem vonzza annyira? De ha ez így van, akkor gyanús, hogy Ő maga is farkas, vagy farkas vér csörgedezik az ereiben.
Tetszik a ház, nem kicsi, de nem is hű, de nagy, tipikusan a tökéletes, pont megfelelő kategóriába lehetne sorolni. Az pedig, hogy sikerült kerítenie jó pár családi képet csak plusz pont, tekintettel, hogy én kidobtam az összeset, mert képtelen voltam elfogadni a családom halálát, így hát el is akartam felejteni, de most így körbe nézve másképp látom az egész helyzetet. Rosszul tettem anno, hogy feledésbe dobtam a szüleimet, mert még is csak ők tesznek erőssé engem, kitartásra sarkallnak engem, erőt öntenek belém, még így holtan is, hogy nincsenek mellettem, de most, hogy mindennap látni fogom őket, tudom, hogy a rossz helyzeteket is jobban fogom tudni kezelni. Mert bárki bármit mond, lélekben örökre velem maradnak. Felnevetek amikor hirtelen felkap a karjaiba, és mosolyogva karolom át a nyakát gyengéden, miközben ő bevisz a hálószobába, és mikor letesz az ágyra, felülök és a szemeibe nézve, mosolyogva bólintok. Oda hajolok hozzá, hogy vágyakozóan megcsókoljam, majd szép lassan elkezdek ledőlni a hátamra, miközben húzom őt magammal egészen addig, amíg a puha ágyat nem érzem meg a hátamnál, és amíg Aaron nem kerül fölém. Amikor ez megtörténik, a tarkójánál beletúrok a hajába a jobb kezemmel, miközben vágyakozóan csókolom őt továbbra is, és igyekszem minden érzést belevinni. A csókban lehet érezni azt, hogy nagyon hiányzott már nekem, lehet érezni azt, hogy össze törtem amikor magamra hagyott, a fájdalmat, de ugyanekkor lehet érezni a boldogságot is amit előbb okozott nekem.
Egyre csak bizonytalanabb vagyok abban, miszerint Sharon ember lenne. Nem így beszélne a vadászokról, nem mondaná, hogy megoldjuk. Ha ember volna nem tudná hogyan kell leszerelni a vadászokat, nem tudnánk KETTEN megoldani. Nem keverhetném bele, de Ő nem lehet ember. Legalábbis átlagos biztos nem, egyszerűen zavar, hogy nem tudom mi. Szeretném ha az életünk teljes lenne, ha együtt élnénk, egy házban, és együtt aludnánk egy ágyban. Összebújnánk és lefeküdnénk egymással mint minden normális párkapcsolatban. Minden vágyam, hogy ez valóra váljon, de mindig azon kattogok, hogy nem ember és nem tudom mi lehet. A gyertyák teljesen hangulatossá teszik az egész házat és felcsigázzák a vágyaimat. A francba is a gondolataimmal, nem érdekel, hogy mi is Shar. Azzal a lendülettel kiéhezve kapom fel ismét a karjaimba Sharon-t, elfordítom a bejárati ajtóban a kulcsot és a hálószobáig meg sem állok. Ott finoman dobom az ágyra és lehajolok hozzá. - Volna kedved egy kis együttlétre? - Ennél kulturáltabban nem is tudtam volna kérdezni, hiszen kérdezhettem volna, hogy nincs-e kedve dugni, de nem így kérdeztem. Hiába is vágyok már rá, azért kulturált tudok még lenni.
Egész testemet boldogság járja át, amit a határnál éreztem nemrégiben dühöt iránta már régen tovább szállt, mert igen, mindig is szerelmes voltam Aaronbe, mindig is vele akartam lenni és talán pont ezért is fájt olyan nagyon az, hogy ott hagyott és nem tudtam róla semmit. Nem tudtam, hogy miért ment el, nem tudtam, hogy nekem miért nem szólt egyáltalán bármiről is, de legfőképpen: engem miért nem vitt magával? Egyszóval elmúlt minden imént említett érzés és gondolat, és helyüket csak is a közös jövőnk vette át, az, hogy a felesége lehetek, hogy vele élhetem le az életemet, hogy végre a szerelmünk kiteljesedhet. Minden porcikámat átjárja ez a hatalmas boldogság. Kollégaként kezdtük, aztán barátokká váltunk és szép lassan kialakult köztünk a szerelem, amit most is érzek, mikor feláll a földről és a karjaiba von engem. Szorosan megölelem és mosolyogva csókolom őt vissza, viszont most én is adok neki egy csókot, nem úgy, mint a határnál, amikor a meglepődöttség miatt szinte reagálni sem tudtam hirtelen. Mikor belekezd a mondatába, nem lépek hátrébb, ugyan olyan közel vagyok hozzá, és miközben hallgatom őt, az arcát fürkészem. Eszembe jut az is, hogy most lenne itt a megfelelő alkalom, hogy én is beavassam a titkomba, de végül még sem teszem meg. Utálom azt, hogy félig vámpír vagyok, utálok vért inni és félek attól is, hogy egyszer egy szerettemnek fogok ártani. - Vadászok mindenhol vannak... - mondom végül, amikor befejezte szemmel láthatóan a mondandóját. - De együtt mindent megoldunk. - mondom halványan mosolyogva.
Nem tudom miért, de most olyan jó nézni, talán mert ugyan nem tud megszólalni, de mégis a tudtomra adta, hogy igen, hozzám jön. Megvallom őszintén, hogy meglep valamennyire, mert attól féltem, a történtek után minden esélyemet eljátszottam és menthetetlen a helyzetem. De miután láttam a boldogságot és a szín tiszta meglepődöttséget hatalmas kő esett le a vállamról. Örülök, felettébb örülök, mert végre először érzem azt, hogy jól cselekszem, hogy olyat teszek amit tényleg szeretnék. Nagy hiba volt az, hogy ott hagytam, majd újabb hibát halmoztam rá, mikor elhatároztam, nem megyek vissza Ricmondba és nem keresem fel Sharon-t. Hibát hibára halmoztam, majd egyszer csak mintha a karma büntetés helyett még jutalmazna is, megjelent előttem. Fejben már az esküvőnkön agyalok, milyen legyen a torta, kiket hívjunk meg, kis vagy nagy lakodalom legyen? A tortát illetően egy szokványos torta alap jár a fejemben, egy három emeletes, tetején a „házaspárral”. De mégis valami különleges kéne, ami jelképez mindkettőnket, amitől igazán különleges lesz és egyedi. - gondolataimból végül nehézkesen bár, de kiszakadok és már tényleg mint egy rossz amcsi filmben karolom át Shar-t és csókolom meg örömömben. Hoh! Ez a második csókunk, hogy lehetséges, hogy mégis egyiknél sem voltam teljesen tudatánál mit cselekszem. Persze nem azt mondom, hogy nem szerettem volna, csak jobb lenne egy olyan csók amit teljesen én irányítok és nem a szívem vagy a testem. - Szóval..ami azt a félévet illeti: hibáztam mert nem csak magadra hagytalak, de vissza sem mentem. Nem mentem, mert felütötte a fejét, miszerint vadászok tanyahelye lett Richmond, én pedig féltettem a szűrömet. Illetve féltettelek tégedet is, hogy esetleg bajba keverlek. - Hangom boldogból komolyba megy át és őszinte hangvételbe mondom mind ezt. Fontos, hogy tudja, ha tényleg vele szeretném leélni az életemet, nem lehetnek titkaim előtte, ez pedig igazán nem is az, csak az önbecsülésemet féltem, félek, hogy tova száll az egom. De mivel Sharon számomra mindennél fontosabb, így hát: igen, az egomnál is fontosabb. Azt hiszem itt maradunk, összebújhatnánk egy forró csoki erejéig. Majd holnap csinálnék villásreggelit, amit ágyba vihetnék és meglephetném vele. Tulajdonképpen olyan lenne, mint egy nászéjszaka és másnapja, annyi különbséggel, hogy még csak a leánykérésen vagyunk túl. Hova is gondolok előre? A most a fontos, a jelen. Az ami most éppen zajlik. Ahogy itt áll előttem, arca bársonyos, mint mindig és boldog. Az egészben számomra a legszebb, hogy ezt a boldogságot én okoztam neki. Ezek szerint nem csak szomorúságot tudok okozni.
- makacs - önfejű - menthetetlenül romantikus - mindig is vágyott az igazira
Eme négy tulajdonságos tudnám hirtelen felhozni, ha arról kérdeznének, hogy milyen is az én személyiségem. Makacs és önfejű vagyok nagyon is, és ez látszik akkor is amikor mondjuk meg kéne bocsájtanom valakinek, hiszen ez nehéz ügy számomra, nehezen tudok újra megbízni valakiben, ha egyszer eljátszotta már a bízalmamat. Kissé illenek ezek a mostani gondolatok ehhez a helyzethez, nem igaz? Találkozok azzal a férfivel, akit 3 éven keresztül minden egyes nap szerettem, ő pedig hirtelen, minden köszönés nélkül, se szó, se beszéd, eltűnik. Menthetetlenül romantikusnak tartom magamat, mert egészen kicsi korom óta vágyom arra a szerelembe, amik a mesékben vannak, mindig is vágytam arra, hogy valaki tiszta szívéből szeressen engem, hogy én legyek a legjobb és legfontosabb dolog az életében. Az igazi... Mindig kerestem azt az úgynevezett igazit, a Nagy Ő-t, és Aaron személyében azt hittem, hogy végre megtaláltam, de amikor ráébredtem arra, hogy mit művelt... Meginogtam ami az érzéseimet illeti, most viszont ismét azt érzem, mint mikor megismertük egymást. Szerelmet. Igaz szerelmet. Halványan elmosolyodok amikor azt mondta, hogy reménykedett abban, hogy egyszer majd valamikor újra találkozni fogunk. Viszont, ha reménykedett ebben, akkor miért nem keresett meg engem? Miért nem jött vissza? Mikor megfogja a kezemet és végig simít rajta, majdan ezt követően féltérdre ereszkedik, a szemem rögtön elkerekedik és meg akarok szólalni, de a kérdése hallatán egy szó sem jön ki a torkomon. Pár pillanatig csak állok ott előtte és minden közös emlékünk lepörög a lelki szemeim előtt, és most az egyszer, ebben a helyzetben nem akarok az agyamra hallgatni ami nagyban tiltakozik a kérdést hallva, hanem a szívemre szeretnék hallgatni. Hangokat még mindig nem tudok kreálni a meglepődöttség és a boldogság keveréke miatt, így hát csak mosolyogva és csillogó szemekkel bólintok.
Honnan is tudhattam, hogy egyszer visszatér ide? Nemes egyszerűséggel a nagy sehonnan. Nem tudtam, ugyanis, csak egy gyönge megérzésem volt és hatalmas reményem. Mégis ennek ellenére sokak hangoztatták mostanában, miszerint reményvesztett vagyok. Na de az sem mindegy kérem szépen, hogy a mibe vetett reményem és hitem az ami megingott, amiben már nem hiszek vagy reménykedek. Sharon azok közé a kevesek közé tartozik akikbe vetett reményem sosem inog meg, legalábbis hatalmas csalódásnak kelljen érnie vele szemben, hogy ez mégis megtörténjen. Hogy elveszítsem a bele vetett hitemet és többi ne is akarjak reménykedni..reménykedni egy jobb jövőben, egy szebb kezdetben. Mert hogy min agyalok jelenleg? Nos a jövőn, a jövőnkön. Csakis azon kattogok miként vegyem elő a gyűrűt, ami a zsebemben pihen minden egyes nap. Arra várva, hogy Shar megérkezik és megkérhetem a kezét. Furcsa nem? Annyi minden van amiben bizonytalan vagyok Sharon-nel kapcsolatban. Ilyen például maga a létezése, hiszen nem tudhatom mi is ő valójában, de már sikerült rájönnöm, hogy ember semmi képen nem lehet. Mégis talaj szilárdsággal állítom, én szeretném ha egybe kelnénk. Szeretném, ha együtt lennénk jóban-rosszban, míg a halál el nem választ. És minden álmom valóra válna ha az én vezetéknevemet viselné. Sharon Moonroe.. olyan kellemesen hangzik nem? Vagy esetleg Sharon Tate Moonroe, ez sem rossz. Az esküvős gondolatomból zökkent ki mikor Sharon leveszi a polcról az egyik családi képet, végig figyelem ahogy vizsgálja és végig simít a szülei arcán. Már nem élnek. Rögzítem magamban az információt úgy sóhajtok egy aprót. - Nem tudtam, csak reméltem - Nem rám jött az őszinteség roham, csupán ezt fontosnak találtam, hogy elmondjam. Butaság volna azt állítani, hogy tudtam amit tudtam. Nem tudtam, bizonytalan voltam, néha talán el is bizonytalanodtam, de nem adtam fel a reményt, miszerint lesz kinek bemutatnom a házat, és az nem lesz más, mint Sharon. - Mivel már féléve annak, hogy láttalak, hiányoztál és úgy éreztem többet megkel tudnom a múltadról. Sosem meséltél magadról, így hát valami számomra is kijárt. - Bárcsak ne így fogalmaztam volna, hiszen ez nem kijárt vagy nem kijárt, csupán számomra fontos, jelentősége hatalmas az életemben. Pláne ha azt is számba veszem, hogy szeretném megkérni a kezét. Talán tényleg a megfelelő pillanatot várom és talán tényleg attól félek, hogy nemet mond. De ezeket félre kell tennem és cselekednem. Megfogom a kezeit majd végig simítok rajtuk, mikor elengedem, féllábbal letérdelek elé -úristen mint, valami amcsi filmben- és előkaparom a kis dobozkát a zsebem fogságából, majd felteszem a már oly' jól begyakorolt szövegecskémet. - Lennél a feleségem? - Míg kérdezek, ki is nyitom a dobozt, hogy lássa a gyűrűt, a doboz tartalmát. Sajnos vannak akik a gyűrű szerint döntenek, de bízok benne, hogy Shar magamért szeret és nem a pénzemért -megjegyezném, nem volt olcsó a gyűrű, de ez nem érdekel, most pláne nem-.
- Túl hosszú a történetem ahhoz, hogy most elmondjam miért vagyok itt. - mondom és a hangomban érezhető, hogy most tényleg nem vagyok olyan hangulatban, hogy beavassam ebbe, főleg, hogy még azt sem tudja rólam, hogy mi vagyok, szimplán csak sejthet valamit, hogy nem szimpla ember vagyok, tekintve, hogy az állatkórházban nem minden állattal csíptük egymást. Láttom a döbbenetet a szemében amikor feltételes módban közlöm vele, hogy van valakim, ami természetesen nem igaz, és a döbbenet amit látok rajta kicsit enyhít a dühömön iránta. Nem kételkedek abban, hogy szeret, mert tudom, hogy szeret, de még is nagyon fáj, hogy elhagyott. A családomat elveszítettem és boldog voltam, hogy végre van mellettem akire számíthatok a bajban, akire támaszkodhatok, akinek kiönthetem a szívemet, és erre pedig elhagyott ez a személy is. Velem van a baj, hogy mindenkit elveszítek magam körül? Nem ellenkezem amikor a karjaiba vesz és elindulunk a határtól ellenkező irányba, csak gyengéden karolom át a nyakát, miközben mélyen szívom be az illatát. Fél év... Fél év bizony nagyon hosszú idő, de nem voltam képes lemondani róla, bíztam abban, hogy egyszer vissza jön, hogy újra kezdhetünk mindent, de nem jött, most még is itt vagyunk, és fogalmam sincs, hogy pontosan milyen érzések is kavarognak bennem. Mikor össze kulcsolt ujjakkal indulunk el, lenézek a kezünkre és akaratlanul is halványan elmosolyodok, és ez a jó érzés akkor is bennem van amikor egy házhoz érünk, kerttel, verandával. Felvont szemöldökkel nézem, majd mikor bemegyünk szinte elkerekedik a szemem. Elengedem a kezét és a családi képekhez megyek, majd lassan megfogom az egyiket és leemelem a polcról, majd ujjammal gyengéden simítok végig anya és apa arcán. Évek teltek el mióta meghaltak, de a mai napig pokolian hiányoznak nekem. - Itthon? - kérdezem halkan, miközben vissza teszem a képet a polcra és Aaron felé fordulok. - Honnan tudtad, hogy fogunk-e egyáltalán valamikor újra találkozni?
Egy viszonylag már régen üresen álló házhoz érkezünk. Nos most megemlíthetem, hogy a félév alatt nem unatkoztam. Sőt, eléggé kutakodtam, talán azért is, hogy ne felejtsem el Sharon-t, de elsősorban, hogy többet megtudjak róla és a családjáról. Kérdezősködtem mindenfelé, hogy hol lakott régen, milyen kapcsolatai voltak. Ekkor találtam rá a házra, tulajdonképpen meg is vettem, így van kulcsom is hozzá. Láttam jó pár kis kori képet róla, a családjával és a barátaival. Majd berendeztem a kérót' és kifestettem. Otthonossá tettem a pillanatban reménykedve, miszerint egyszer visszatér. Polcokat szereltem fel, majd azokra állítottam ki a talált családi képeket. Bekereteztem a mi közös képünket és azt is kitettem. Egy hosszú műszak után ránk maradt a zárás feladata. Beszélgettünk -többek között ekkor mondtam el neki, hogy vérfarkas vagyok- és nevetgéltünk, majd zárás előtt megörökítettem a fáradt fejünket, hogy megmaradjon az utókornak: mi fáradtan is tudunk mosolyogni. Ez nagy dolog! Eddigre viszont már volt elég ideje kiszellőzni a háznak. Már nincs festékszag és az illatos gyertyák is megtették hatásukat, akárcsak, mintha egy fahéjgyárba térnék be. Ki is nyitom az ajtót, míg Shar kezét szorosan fogom, nem hagyom elmenni. Bevezetem, majd becsukom magunk mögött az ajtót és beledugom a zárba a kulcsot. - Üdv itthon - Mondom egy vigyor keretében az arcomon, míg felváltva pillantok felé és a polcon pihenő családi képekre. Tudom, még mindig neheztel rám és jogosan is, de talán kapok egy esélyt, hogy ténylegesen megkérjem a kezét. Hiszen már egy ideje tervezgetem de eddig nem volt alkalmam megtenni, pontosabban merszem nem volt, majd végül alkalmam.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Nappali 
■ ■
|| 
