Tulajdonképpen megfelelő kort megéltem ahhoz, hogy úgy beszéljek, ahogy, és annyit, amennyit szeretnék. Olykor szűkszavú vagyok, másszor sokkal többet beszélek, mint amennyit kinéznek belőlem, de az már legyen az ő problémájuk. Az ő szemükben csak egy öregember vagyok, aki az egyetemen tanít. Semmi több. És ameddig ez az álca fenn van, addig nem kell olyan dolgokat tennem, amit amúgy nagyon szívesen teszek. Mert mindig is úgy vallottam, hogy rám nem vonatkoznak Marcel szabályai, sem más szabályai. Soha nem érdekelt az, hogy mit tesznek, mert nem folytam bele. Ahogy igyekszem kimaradni a gyülekező esőfelhők alól is, mert soha nem lehet tudni, hogy mi történik. Talán egy napon New Orleans is romba dől, ki tudja, milyen fertőt hoztak magukkal a magukat Ősinek nevező vámpírok. Mert gyűlölhetem n mindannyiukat, ha egyszer tudom, hogy ami most megy, mintha fejetlen csirkék rohangálnának. Többen a kovenekből kértek segítséget tőlem, akik nem vetik meg a sötét mágiát, többek nem tudtak eleget fizetni ahhoz, hogy én segítsek is. Hiszen nálam nem pénz az ára annak, hogy esetlegesen védelmet adjak. Sokuk a kezem által halt, mégis jönnek hozzám. És vannak olyan ritka emberek, mint mondjuk Rowena, akinek tartoztam, és segítek, de nem csupán ezért. Hiszen olykor én magam is megszegem az adott szavam, vagy nemes egyszerűséggel végzek azzal, akinek tartozom, hanem azért, mert mindig is volt benne valami elegancia. Az első ember, aki nem mosolyog az arcomba azért, mert erős vagyok. Nem hátrál meg, és nem próbál negédesen társalgást kezdeményezni. Ezt becsülöm benne, és értékelendő a nyers őszintesége is, amivel néha megnyilvánul. Kérdése mégis meglep, és megállok a bolt közepén, fel sem fedve a titkos helyiséget, felé fordulok, tekintetem elidőzik az arcán.
- Közel tíz éve tanítok, ebből három éve én vagyok az igazgató helyettese - felelek tömören, majd egy intéssel zárom kulcsra a mögötte lévő ajtót, ami a bolt bejárata. Elfelejtettem, de nem akarom, hogy bárki ránk nyisson, mikor olyan helyre megyek, amit a normális emberek, de még a mágikus lények nagy része sem láthat. Nincs szükségem felesleges köröket tenni, így végül megfordulok, és úgy hallgatom a további kérdését. Két kezemet összeérintem, végül magam előtt a fal vonalán elhúzom a kezem, melyre az üres fal és a kép is eltűnik. Illúzió, mellyel elrejtem az avatatlan szemek elől, ami igazán fontos lehet.
- Esély mindig van, csak nem mindegy, honnan nézzük - engedek meg egy félmosolyt, miközben háttal állok neki, de oldalra fordítom a fejem. Végül kitárom az ajtót, hogy láthassa a bent lévő különös dolgokat, amelyek mind varázskellékek. Mindig is gyűjtő voltam, szerepel itt könyv, a kis helység érdekes szagot áraszt, különféle gyógynövények, de a szembelévő asztalon verbéna virágzik, melynek szintén jellegzetes, mindamellett nem erős illata van. A jobb oldalán sokkal inkább olyan dolgok vannak, ami nem a gyenge idegzetű emberekre tartozik, ezért is van elfedve az egész szekrény, hogy ne lássák a tartalmát. Első ránézésre káosz uralkodik, de jobban megnézve mindennek megvan a maga helye.  - Attól függ, mit szeretnél, de minden bizonnyal nem a nyugdíjba ment takarítónő, vagy a kirúgott könyvtáros helye érdekel, igaz? - kérdezem, miközben egy üstöt teszek a középen álló tömörfa asztalra. Majd a mögöttem lévő polcon kutakodni kezdek. Kis üvegcsék közt keresek.  Aztán elakadok, habár két üvegcsét az asztalra teszek, majd gondolkodva lépek a verbénához. Egy szálat veszek le, ezzel kötöm össze, így nem tudják igézni, bár nem tudom, hogy ő igézhető-e.
- Esetlegesen a tegnap beszéltem Nottingham igazgatóval, hogy az irodalom, és a történelem tanár nem végzi megfelelően a munkáját, ő pedig erősen fontolgatja az elbocsájtásukat. A biológia tanár pedig nemsokára életet ad a magzatának, szóval jelenleg három lehetőség van, amik a közeljövőben várnak elérhetővé - igen, néha látszik, hogy nem a mai világ szülötte vagyok, és a szavaim olykor olyanok, melyeket más talán nem érthet, de mivel Rowena sem fiatalabb sokkal nálam, talán nem feltűnő neki. Habár ő minden bizonnyal többet jár emberek közé, hiába, nem vagyok egy társasági lény. A gyűrű még nála van, nem vettem el tőle, így először csak a képet teszem bele a réz üstbe, pár gyertyát veszek elő, melyeket gondolattal gyújtok meg. A kezemet a kép fölé tartom, halkan mormolok egy igét, ez nem az a fajta, amit minden bizonnyal a Gilbert gyűrűnél alkottak. Én másfélét ismerek, erősebbet, személyre szólót. Olyat, ami máson csak egy gyűrű, nem rendelkezik különös képességekkel.
- A gyűrűt, ha kérhetem - nyújtom felé a kezem, miután a kép felgyulladt. Lassan lobban el, hamut hagyva maga után, mely koncentrálta a benne rejlő emlékeket. Így tudom kötni valakihez. Ha a gyűrűt megkapom, a hamuba helyezem, majd pár csepp átlátszó folyadékot öntök rá, végül egy kis kést veszek elő, és a tál fölött szúrom meg a saját ujjamat, majd átnyújtom felé a tőrt. - Minden igét kötni kell valamihez, ami mulandó. Jelen esetben ez a vérvonalam, ami jelenleg nem szándékozik még kihalni - szólalok meg ismét, hogy tudja, mit és miért csinálok. Vérmágiával pecsételem le a gyűrűt, ameddig én, vagy a vérvonalam élni fog, addig a gyűrű is hatni fog. - Ne aggódj, a vérvonalam nem csak belőlem áll, többen vagyunk, mint hittem volna - jelentem ki egy félmosollyal, ami jelzi, nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a világon valahol van, aki azonos véren osztozik, és ez nem a testen múlik, hanem a lelkeken. Ezeket csak azért mondom, ha hezitálna, a vére pedig azért kell, hogy erősebb legyen az ige. Ő az anyja, a vérük majdnem ugyanaz, még akkor is, ha van egy apja is, akinek a vérét nem hozta magával. Nem is lényeges, nem szükséges...

Rowena&&Silver

•• ’love you •• zene •• 903 ••

•• credit ••

Egy pillanatra meginogtam. Éreztem, ahogy elönt a kétely, hogy talán rosszul cselekedtem. Csókja olyan valóságosan égett ajkaimon, hogy szinte beleszédültem. Mégsem tehetem ezt, nem visszakozhatok. Mindkettőnknek jobb ez így, vagy talán csak egyikünknek, de ezzel már elértem azt, hogy immár egyetlen célom legyen. Az pedig az erőm megtartása. Tovább kell szervezkednem, és intéznem a dolgokat, Lukas is velem fog jönni. Kell valaki, akiben megbízhatok, ha már Silas-t nem ismerem.
Rosszullét ölel körül, eleinte csak enyhén, majd erősebben. Le kell ülnöm, nem akarok gyengének tűnni. Most, hogy nem tud semmit, most, hogy nem tudja, miből van ennyi erőm, nem oszthatom meg vele, hogy az erőm mennyire bizonytalan. Hogy épp most töröltem ki pár emlékét, melyeket soha nem kap vissza, és ez a bűbáj legyengített. Hogy ez az egész, az elmúlt egy hét a fejében illúzió. Így pusztán rá emelem ködös tekintetem, majd egy ideig elidőzök arcán.
- Minden a legnagyobb rendben - bólintok fáradtan, mely már egy ideje kísért. Az utóbbi pár hétben egyre fáradtabb vagyok, és érzem, ahogy az erő meginog. Érzem, hogy nem bír el ennyit a szervezetem, érzem, hogy túl messze van még az a telihold. Túl messze van, én pedig nem bírok várni. De kénytelen leszek. Felállok. Sétálnom kell, ráadásul valamire írnom kell a címet. Átadom neki, és tudom, hogy megfejti majd a szavak jelentését. Tudom, hogy rájön, a Fleur-de-Lis nem egy növény, hanem egy szanatórium. Ott fogom várni a megfelelő időpontban. Nem a szokásos öt órai időpont, habár közel van hozzá. Délután kettőre várom, és sokáig leszünk ott, ebben biztos vagyok. Már előre eltervezem, mit teszek vele, és hogyan készítem fel őt, hogy meg tudja védeni magát. Mert ennek kell történnie.
Szabadkozik Lukas miatt, én pedig nem reagálok rá. Lukas mindig is szerette a nőket, és nem tehetek ellene, ha ők ketten együtt töltenek némi időt. Világossá vált számomra, hogy Dorothy sosem fogja átadni magát teljesen a sötétségnek, és egy idő múlva nem taníthatom tovább. Tisztában vagyok vele, hogy a mostani felkészítés lesz a vizsgája, hogy mennyire érti a boszorkányságot, hiszen az alapokat átadtam. De el kell engednem őt teljesen. Az, ami rám vár, miután az erőm stabillá válik, sokkal rosszabb, mint amit eddig látott. Abba már nem keverhetem vele, mert az magával ragad. Sosem fogom feladni, hogy elkapjam Cromwellt, és visszaszerezzem azt, ami nekem kell, amit egykor az egyik mesterem készített, amivel több erőm lehet, mint azt bárki elképzelné.
- Nem kell megijedni, mindent a kezemben tartok majd - biccentek felé, majd ismét érzem, ahogy újabb hullámban tör rám a gyengeség. Gyűlölöm ezt az érzést, legszívesebben kitörölném a szótárból, elégetném, és megsemmisíteném azt. Gyűlölöm, hogy nem vagyok ura a testemnek. Nem láthatja meg... Elfordulok, és a komód felé sétálok. Nem láthatja sápadtságomat, nem láthatja, hogy meggyötört vagyok.
- Nincs... Jobb, ha távozol. És menet közben küldd be Lukast - hangom erőteljesebb, miközben megmarkolom a komód szélét. Így várom, hogy Dorothy végre elmenjen. Nem bírom sokáig tartani a súlyom, és érzem, ahogy megcsuklik a lábam. Szerencsére képes vagyok elmenni a székig, és ahogy Lukas bejön, az arckifejezéséről tudom, hogy rosszul nézek ki. Felkísér, és nem hagyja el az épületet. Olykor a hátam közepére sem kívánom ezt a viselkedését. De most nem ellenkezem. Csak ki kell pihennem magam holnapra.

Ms. Brown&&Silver

•• forever •• Saturn •• 532 ••

•• credit ••

Arcának érintése, és ajkai csábító csókja még most is égeti bőröm. Érzem, ahogy a karjaimba simult, még érzem magamon az illatát. Körülölel az emlékek hada, melyeket elvettem tőle, és most egyre élénkebben élnek bennem. Érzem, ahogy mégsem olyan könnyű az elengedés. De neki legalább mindez nem létező emlék. Számára pusztán egy elrejtett kis foszlánya egy útnak, melyet én zártam le, melyet én vettem el tőle. Olyan képekkel halmoztam el, melyek valósak lehetnek, melyeket nem kérdőjelezhet meg unalmas óráiban.
Nem tud semmiről. Nem tudja azt, mivel foglalkozom, így nem tudja a szememre vetni. Nem tud érte korholni, és vádaskodni.
Nem emlékszik a csókjainkra, melyek fájón vágyott érintések, és nem emlékszik a vitáinkra. Elvettem tőle a döntés lehetőségét, mert ezt kellett tennem. Elvettem tőle a szabad akaratát, mert önző módon nem akartam, hogy megbirkózzon vele. Elvettem tőle a hitét, amit belém vetett, azt, hogy valaki idegesítő módon elő akarja hozni belőlem a jót. Hogy hiányzik-e? Ez a része nem. Nem akarom, hogy hiányozzon, nem engedem. Jobb lesz ez így mindkettőnknek.
Gondolataim elkalandoznak, a szokotthoz képest szétszórt vagyok. Figyelmetlen, és alig figyelek rá.
- Mindannyian hordozunk valamit, amit a család hagyott meg nekünk, ami csupán felesleges nyűg, Dorothy - jegyzem meg szórakozottan, miközben leülök az asztalhoz vele szemben. Gyűlölöm a keresztnevemet. Anyámat idézi fel, aki sosem szeretett. Szájából e név szitokszó, egy átok volt. Semmi jót nem tudok hozzá fűzni. Gyűlöltem, mikor meghallottam, mikor még vele éltem. Soha többé nem akarom hallani feleslegesen, és akik körülvesznek, nem engedem, hogy a Williamet akárcsak gondolatban kiejtsék ajkaikon.
- Nem csak itt, hanem az órákon is. Talán ha az év végi vizsga jobb lesz, akkor javíthatsz - csendül fel hangom gyengén, ahogy őt nézem. Végigmérem őt. Én emlékszem, hogy megvádoltam őt, hogy fel akarta hívni a figyelmem, viszont ő csupán annyit tud, hogy kifejeztem neki csalódottságomat a kettes dolgozat miatt. Soha nem írt kettest. Fájdalom, de nincs kivétel, meg kellett kapnia, de mint minden tanárnál, nálam is van esély ennél az év végi zárt helyi vizsgánál javítania. Ha felkészül természetesen, hiszen most már semmi sem vonja el a figyelmét. - Ráadásul semmit sem haladunk, és holnap ne báli ruhába jelenj meg, ha kérhetem - tér vissza hangomba a határozott ridegség, ahogy ismét végigmérem őt, és a takarításhoz kissé elegáns öltözetét. Ebbe beleszólnom semmi jogom, de azért ha nem akarja, hogy tönkremenjen a ruhája, akkor helyesen dönt. - És ha járni is akarsz, akkor a magas sarkút is felejtsd el. Nem itt fogunk gyakorolni - elgondolkodom a megfelelő helyszíneken, van belőle nem is egy, hiszen az egész város lehetőséget nyújt ebben, de tudom, hogy hova akarok menni.
- A takarítást befejezem Lukasszal. Hacsak nem akarod elrabolni egy italra... - állok fel a helyemről, hogy a szekrényhez sétáljak. Keresni kezdek valamit. Végül a toll és egy papír mellett döntök. Egy tollat veszek a kezembe, majd gyorsan firkantok rá valamit, végül átnyújtom neki.
- Fleur-de-Lis - ejtem ki a nevét a helynek francia akcentussal. A varázsigék többsége itt franciául van, talán én vagyok az egyetlen, aki képes a másik nyelven is varázsolni, igen széles a tudásom. De ez most nem egy ige. A papírt is átnyújtom, miután eltüntettem a számokat, ami az időt jelzi. - Ha tudni akarod, mikorra várlak, keresd meg az igét, ami feloldja. A könyv végén van, amit adtam - nem segítek neki, rá kell jönnie magától. Ráadásul azt sem említettem, hogy a mély vízbe dobom talán már a legelején. Tudja, hogy tőlem sosem számíthat kiszámíthatóságra. De természetesen eleinte nem leszek kegyetlen, pusztán gyakorlunk. Élesben később megy majd, estefelé, ha minden jól megy.

Ms. Brown&&Silver

•• forever •• Saturn •• 587 ••

•• credit ••

Ez így nem lesz jó. Ha nem akarja meginni, rá kell vennem, hogy igya meg a teáját. Lehet, hogy sürgetőn viselkedem, de szorít az idő, mielőtt még tényleg itt marad az itala. Magától kell meginnia, magától kell akarnia, és nem mondhatok csődöt.
A helyzet még is reménytelennek tűnik, és csak egyetlen dolgot tehetek. Magamban a fejemet rázom, tiltakozom ellene, de el kell altatnom a gyanúját. El kell hinnie, hogy csak miatta akarom. Nem fog emlékezni, én viszont mindenre. Mély levegőt veszek. Meg fogom még ezt bánni.
Sóhajom sokat mondó, árulkodó, ahogy közelebb lépek hozzá. Most persze beszélni nehéz, és tudom, hogy meg kell nyílnom egy kicsit.
- Figyelj... Nem akarok rosszat, én csak aggódom. Nem magamért, nem másért, hanem érted - a szavak fájón őszinték, és érzem, hogy egyre sebezhetőbbé válok, még akkor is, ha ez időleges, ha nem is olyan sokára semmire sem fog ebből emlékezni, mert elveszem tőle ezt. - Én nem vagyok érzelgős, én így fejezem ki, hogy fontos vagy - a szavak engem sebeznek, míg benne elaltatják a gyanút. Mintha sebeimet tépném fel minden egyes kimondott hanggal, melyek szavakká formálódva nyernek értelmet. Felszakítom a múlt sebeit, és a jövő soha el nem érhető boldogságát eldobom. Ezt teszem. Mindig ezt teszem, ha ezzel megvédhetem a másikat. Ha ezzel megvédhetem őt. Nem emlékezhet arra, hogy milyen tudok lenni, mert akkor veszélybe kerül. Lukas-ért nem aggódom. Ő megvédi magát, de Dorothy nem ismeri ezt a világot, és az erejét sem tudja uralni. Ez idő alatt nem haladtunk semmit, mert túlságosan is más felé terelődött minden egyes órája. De ezentúl nem fogok vele személyes dolgokról beszélni. Elaltatom a gyanúját, és ezzel saját magamba döfök tőrt, és forgatom meg a friss sebben. Mert így helyes.
- Túl sok ellenségem van ahhoz, hogy közel engedjelek téged - őt figyelem. ahogy végre megissza a teát. Ahogy hirtelen mássá változik, amint hatni kezd a bűbáj, ő pedig megszédül. Készen vagyok arra, hogy elkapjam, és erősen ragadjam meg a derekánál fogva. Arcát érintem gyengéden, hogy elsöpörjem haját az arca elől. Tudom, hogy elnehezül a feje, mintha kimerült volna, mintha lecsapódna benne az összes stressz. - Jól vagy? Mi a baj? - kérdezem aggódva, miközben két kezem közé fogom az arcát. Egy ideig hosszasan nézem tekintetét, tartom őt a saját súlyommal, nem engedem, hogy a földre zuhanjon, és mikor behunyja a szemét, akkor veszek egy mély levegőt.
- Sajnálom, úgy sajnálom, hogy ezt kell tennem veled - támasztom a homlokának a sajátomat, miközben hangom megremeg. Eltűnt a fal, és fáj, hogy megnyíltam. Sokkal fájdalmasabb, mint hittem. Képtelen vagyok elviselni ezt a kínt, amit az a megannyi fájdalom okoz, melyeket ezzel a tettemmel teszek még fájóbbá.
Mint a só, amit a sebbe szórok, marja egész lényemet, de megteszem.
Én, saját magamtól.
Nem kényszerből,
Nem azért, mert nincs más választásom.
Azért teszem, mert akarom.
Vágyom rá, mint még soha semmire.
Ajkaim az övét érintik, így neki kevésbé fájóbb.
Érzéseim a csókba elegyednek, miközben érintésem által beférkőzöm elméjébe, és minden megváltozik. Eltűnik a szoba, ahol az áldozatok vannak, helyébe boroshordók kerülnek, és eltűnik a menekülés, helyette keresés kerül. Engem keresett. A földön fekve talál rám ájultan, varázskellékek vesznek körül. Az orrom vérzik, de ő segít. Elvégzi a varázslatot, majd felkísér. Teát főz, és faggat, mit is tettem odalenn. Azt mondtam, hogy egy új igén dolgoztam, de túl erős. Számomra ismeretlen. Aggódását megelégelve adtam neki egy rózsát, melyet hálásan fogadott, majd kellemes éjszakát kívánva hagyott egyedül.
A következő kép a boltomban van, tegnap. Leejtette a kardot, melyből kiesett egy kő. Eltűnik az ajtó, ami a titkos üzlethelyiségbe vezet. Csak a bolt marad, amit eddig is jól ismert. Nem tudja magához hívni a követ, ezért ideges lesz. Feszült és én megint ideges leszek. Összeveszünk, ő pedig elveszti az uralmat az ereje fölött. Túl sok tárgy tört össze, ő pedig elrohan a táskája, és a telefonja nélkül. Azt veszem magamhoz, és megyek hozzá az éjszaka közepén, hogy visszaadjam neki. Csendesen kopogok, ő pedig sír. Nem akart beengedni, de bementem, és visszaadtam a táskát. A csók és az újabb vita eltűnik, helyébe csak két mondat hangzik el. Hogy takarítania kell. Ő megérti, és elnézést kér.
Eltűnik a felejtő bájital, és az érte folytatott harc, elillan az egy hét, mikor kerültem őt. Mintha soha nem is történt volna meg. Egyre szorosabban fonom őt magamhoz, és érzem, hogy be kell fejeznem az igét. Ajkait érzem ajkamon, karjaimmal óvón ölelem körül, majd végül erőt veszek magamon.
Eltűnik a tea, és a görcsös ragaszkodásom ahhoz, hogy megigya, helyette ő jön be hozzám, hogy verbénát kérjen. Elnézést kér, hogy takarítás helyett visszacsókolta Lukast.
Kósza könnycsepp szabadul ki lecsukott szemhéjam alól, ahogy elérkezem az utolsó lépéshez. Eltűnnek a szavak, melyekkel alig pár perce tettem vallomást, és eltűnik a csók, melyet nehezen szakítok meg. Csak egy rosszullét marad és a kérdés, muszáj-e ilyen hivatalos hangnemet megütnünk, megszédül. Én pedig elkapom. Elengedem arcát, és két vállát fogom.
Arcomon megszáradt a könny, felitatta a fájdalmam.
- Jól van, Miss Brown? - a székhez kísérem, hogy leülhessen. Egy tiszta pohárba vizet engedek, miközben a bögrét elveszem az asztalról. A vizes poharat felé nyújtom.
- Visszatérve a kérdésére, az egyetemen kívül nem szükséges a hivatalosság - arcomra visszatér a ridegség, és remélem sikeres volt a bűbáj, és minden emléke eltűnt, ami fájó. Ami veszélybe sodorhatja. - De ne szólítson a keresztnevemen, ha jót akar - engedek meg egy félmosolyt. Mintha az elmúlt egy hét újraíródott volna. Remélem, hogy sosem kell emlékeznie. Hogy sosem jön el az idő, hogy meghalok.
- Szóval arra gondoltam, hogy holnap keményebben foglak majd - tekintetem kérdő, ellenben egy kijelentést tettem, melyet el kell fogadnia. - Különben sosem lesz belőled erős boszorkány - szigorú vagyok. Mintha az ő emlékeimmel az én fájdalmam is enyhült volna. Mintha végre minden újra a régi mederbe került volna.

Ms. Brown&&Silver

•• forever •• Saturn •• 947 ••

•• credit ••

Csendesen figyelem őt. ahogy hozzám beszél, ahogy úgy gondolja, hogy képes lennék szeretni. Tudom én ezt nagyon is tudom. Egyszer régen tudtam szeretni az anyámat. Vágytam, hogy legalább egyszer kimondja, hogy szeret, hogy büszke rám. Vágytam, hogy fontosnak érezzem magam mellette, nem egy szolgának, egy gyalognak, akit a csatába küldhet. Nem egy szerencsétlenségnek, akinek látott. Vágytam rá, hogy szeressen, és nem kaphattam meg, és nehezen fogadtam el ezt. Irigykedve néztem akkor a szomszéd gyerekeket, akik az erdőben szaladgáltak, akiket az anyjuk felkapott, és magához ölelt, de ahogy nőttem, egyre inkább halványult a vágy aziránt, hogy valaki szeressen. Hogy valaki kifejezze az érzéseit.
Feladtam, hogy a nő, aki világra hozott, egy nap majd megmondja nekem, hogy fontos vagyok neki. Feladtam, hogy hiányozzak neki, ha elmegyek. Feladtam, hogy megfeleljek neki. Emlékszem akkoriban egyre vadabb voltam, egyre többet ellenkeztem vele. Ellene használtam az erőm, ő pedig provokált. Direkt hozta ki belőlem a legrosszabb énem. Akkor is így volt, mikor eldöntöttem, hogy összecsomagolok. Hogy ellopok pár könyvet, mely engem illet, végül párbajra hívom. Ismertem a környéket, ahová mentünk, és felkészültem arra, hogy elengedjem minden régi vágyamat. Ekkor engedtem el az első köteléket, az első sikertelen vágyamat, azt, hogy szeressenek. Ahogy anyámat legyőztem, éreztem a szabadságot, hogy a szeretet utáni vágy béklyója elenged. De mindezt nem tudhatja meg, mindezt nem értené. És nem is akarom, hogy értse.
- Nem várom el, hogy megértsd. Csak fogadd el - szaladnak ki ajkaim közül a szavak, már késő visszavonni. Oly nehéz elengedni a közvetlen stílust, a tegezést, mégis a magázás biztonságot ad, távolságot közöttünk, ridegebb viszonyt. És ehhez fogunk visszatérni. Ezért fogom megtenni, amit meg kell tennem.
- Ez nem szomjúság kérdése, hanem a védelem. Csak fogadd el, és idd meg... - vonom meg a vállam, majd elfordulok, hogy elmossam azt a bögrét, amiben a bájital van, amit magamnak töltöttem ki. Nem szeretem a közelsége által érzett fojtogató érzést. Nem szeretem, hogy szinte belém lát. Nem akarom ezt. Így elterelem a figyelmemet. A bögre immár tisztán kerül vissza a polcra, és felé fordulok. Szükségem van arra, hogy megigya, így ismét varázslatra van szükségem. - Ha forró, kihűthetem - emelem a teája fölé a kezem, és egy apró ige hatására az kevésbé lesz forró.. Kellemesen langyossá válik. Ez után elveszem a kezem, és magamban ismétlek egy igét, rá koncentrálva, hogy hamisan azt gondolja, hogy kiszáradt a torka. Illúziót keltek az agyában, hogy megigya a teát, és úgy, hogy nem kortyonként. Kérdését egy időre el is felejtem, végül mély levegőt veszek. Erre nincs megfelelő válasz. Nem tudom, miért tartottam meg.
- Egy tükör megmutatja, kik vagyunk. Ez egy emlékeztető arra, hogy mik is vagyunk valójában, és ha belenézünk, nem hazudik, hanem őszinte képet ad - ködös válasz tőlem, miközben még mindig varázsolok. Erősebbé teszem az érzetet, nem szólok többet a teáról. Tudom, hogy meg fogja inni. És ha ez megtörténik, először nem történik semmi, hiszen nem azonnal hat. Pár másodperc után viszont apró bizsergést érezhet, majd élesebben látja az emlékeit a csókjainkról, a vitáinkról és a lenti áldozataimról, és a tegnapi veszekedésünket. Mintha látomás lenne, de mégis lát engem, érzi, ahogy közelebb lépek hozzá, egész közel, abban az esetben, ha esetleg megszédülne.

Ms. Brown&&Silver

•• forever •• zene •• 519 ••

•• credit ••

Kijelentését figyelmen kívül hagyom. Én nem tudom, hogy ő mire gondol, minek látszik, de egyértelműen csók volt. Egy szenvedélyes csók. Nem egy szájra puszi. Nem is értem, miért foglalkozom én ezzel? Nem kellene, hogy érdekeljen, és bár az arcom azt mutatja, fáj, hogy ez megtörtént. De valahol tudom, sokkal jobb ez így. Ha könnyen túllép, akkor az azt jelenti, hogy nekem volt igazam. Ennek ellenére mégsem hagyom meg az emlékeit, nem adok rá lehetőséget, hogy feldolgozza.
Hiszen nem szerethet engem. Soha senki nem érezhet így irántam. Elvehetném az emlékeit rólam, elvehetném az erejét, és ő csak egy diák lenne a csoportomból, egy lány, aki olykor kitakarít nálam, semmi több. Valahol mégsem tudom őt elengedni. Így önző módon veszem el az emlékeit, hogy magam mellett tartsam, hogy láthassam, és kitanítsam. Szükségem van takarítónőre és nehezen találni bárkit is. De ezzel csak terelem a valóságot, elfedem, ami igaz. Mert nem így van. A lelkem legmélyén megérintette az embert, aki egykor fontos akart lenni, aki egykor szeretni akart.
- Nézze, engem nem érdekel, hogy mit tesz, vagy mit akar - sóhajtok, miközben csendesen figyelem a vízforralót -, csak azt vártam el, hogy legyen őszinte. Ne akarjon érzelmeket látni rajtam. Sosem volt elég fontos... Senki sem szerethet, és én sem szeretek senkit - szavaim őszintén hangzanak fel, lefutott köröket ismétlünk újra és újra, míg végül megunjuk őket.
- Az erőm fontosabb nálad. Már döntöttem - visszafordulok a vízforraló felé, majd egy bögréért sétálok az asztal másik oldalán lévő szekrényhez. Kiveszek kettőt, majd mindegyiket megtöltöm vízzel, hogy ne gyanakodjon, holott az egészben felejtő ital van. Olyan, ami fájdalommentessé teszi, hogy elvegyem az emlékeit. Olyan, ami segíthet a kínján.
Verbéna akad a kezembe, két szál, kiszárított növény, mindegyik bögrébe teszek egyet, majd ráöntöm a vizet.
- Ha jelentett is valamit, sem érdekel, ameddig nem megy egyikőtök teljesítményének rovására - vonom meg a vállam, majd mindkét bögrével a kezemben sétálok elé, és nyújtom át az egyiket. Ha ízesíteni akarja, tegye, azzal még jobban elnyomja a verbéna ízét. - Tudja, még mindig nem én vagyok a legjobb, de hízelgő - sétálok a komód felé, hogy nekitámaszkodjak. Mikor a következő feladatáról kérdez, én egy félmosolyt ejtek felé, egy amolyan diadalittas mosolyt. Lehajtom a fejem, hogy ne vegye észre, majd az asztalon lévő dolgokat kémlelem. A tükrön időzik el tekintetem, majd leteszem egy pillanatra a komódra a csészémet. Még egy régebbi teám hever közvetlenül mellette, ugyanolyan fekete bögrében, csak az kihűlt.
- A következő feladata? Hm... - elgondolkodom. Szórakozottan nyúlok a kihűlt reggeli teám után, majd észrevétlenül melegítem fel kezemmel, de nem megyek közelebb. - Igya meg a teát. Tudja új vámpírok bukkantak fel a városban, és lehet, hogy nem tudják megigézni, de nem akarom, hogy szárazra szívva találjak magára, szóval fenékig - emelem felé a bögrémet, de valahogy nem megy most a tea. Még akkor sem, ha már rég kicseréltem a komódon a bögrét, még akkor sem, ha tudom, hogy engem is véd. Nem félek a vámpíroktól, sőt, semmitől nem félek.
- Holnap megtanítom arra, hogyan védje meg magát egy vámpírtól - sétálok közelebb felé, hiszen bármikor megihatja a teáját, és nem késlekedhetem a továbbiakban. Meg kell tennem. - Sőt holnap adok egy havi adag verbénát, beleteheti a kávéjába, a parfümjébe, vagy amibe akarja - védenem is kell a tanoncaimat, ha azt akarom, hogy azok is maradjanak. Mindamellett Dorothy figyelmét el kell terelnem, azt akarom, hogy megigya a teát, fontos, hogy megtegye. Sajnálnám, ha lenne lelkem, de önmagamért teszem. Mondhatnám, hogy érte, miatta, de én semmit sem teszek másokért. A verbéna is elterelés, és habár tényleg adok neki, nem sietem el.

Ms. Brown&&Silver

•• forever •• zene •• 592 ••

•• credit ••

Magukra hagytam őket, nem kívánok részt venni a takarításban. Tudom, hogy nem mindig kérek szépen, de Lukas megteszi, amit akarok. Ahogy most azt, hogy lekösse Dorothy-t. Minden bizonnyal a saját módszereit alkalmazza, ami engem már nem zavar. Ugyan miért is zavarna? Ők ketten fiatalok, és ha netalán történne köztük valami, az lehet, hogy belül zavarna, de látszólag nem érdekelne. Nem törődöm ilyen érzésekkel, inkább a bájitalt rakom össze.
Olykor-olykor hangfoszlányok szűrődnek be, és tudom, hogy Dorothy hogy viszonyul Lukashoz. Nem kedveli, le sem tagadhatná. Lukas túl sok mindent tud rólam. Ő ennyit nem fog, sőt elveszek tőle pár emléket. Olyanokat, amelyre nincs szüksége, olyanokat, melyektől csupán szenved. Így nem fog. Ezért egy olyan döntésre kényszerülök, ami mindig is engem jellemzett. Sosem kérdezném meg, hogy mit akar, inkább teszem, amit teszek. Mert így helyes. Így ítélem megfelelőnek. Nem úgy, hogy az események tudtában még ő idejár, és olyan tekintettel néz, amitől képtelen vagyok koncentrálni. Amíg nem történt meg az első csók, addig minden normális volt.
Csend. Ez furakszik az elmémbe először, a pakolás zajai elhalnak odakinn. Még az utolsó alapanyagot teszem bele a bájitalba, és a fém tálcában fellobban a szer. Ezzel jelzi, hogy kész van. A lángok elalszanak, nekem csupán egy dolgom maradt. Egy kanna forró vízre van szükségem melyet a lehozott vízforralóban készítek el. Beleöntöm a kész bájitalt, a maradékot pedig üvegcsékbe téve teszem el egy nagyobb táskába. Ideje kimennem, hogy haladnak. Mivel a bájital kész, már csak egy dolgot kell tennem. Megitatnom vele. A verbéna elég erős lesz, hogy elnyomja majd az ízét, ahogy a cukor is, amivel majd ízesítem neki. Kénytelen vagyok erre. Elhúzom az egyik függönyt, majd a másikat, és kilépek az üzlethelyiségbe. Először nem veszem észre őket, majd jobbra nézve megpillantom alakjukat összefonódva. Egy pillanatra megfagy bennem a vér, mintha elhagyná a testemet, de hamar igyekszem összeszedni magam. A kezemben a leltárkönyv, inkább bele temetkezve köszörülöm meg a torkom.
- Örülök, hogy így összemelegedtetek - csendül fel hangom fel sem pillantva a lapok közül, majd leteszem a pultra, és körülnézek. - Ezt már befejezem én. Egész jól haladtatok... Lukas várj itt - fordulok a férfi felé, aki csak biccent egy kaján vigyorral, majd elengedi Dorothy-t. - Könyveld be azt, ami eltörött, itt a leltárkönyv - fordítok hátat nekik, majd még el sem indulok, de még visszanézek. - Miss Brown. Örülnék, ha bejönne, és megbeszélhetnénk a továbbiakat - hangom és hangsúlyom nem kérő, inkább parancsoló, elvárom, hogy kövessen, és behúzza maga után a függönyt. Sietősen lépek be a raktárba, majd az asztalhoz lépek, ahol még mindig ott van a tükör, melyet már hetekkel ezelőtt tört össze. Bekapcsolom a vízforralót, de nem fordulok felé.
- Látja, ezért kerülöm az érzelmeket. A mai fiatalok ilyenek. Egyik nap még örökké mellettem akar lenni, a másik nap a tanítványommal kezd ki. Az érzések mulandók, az erő viszont nem - hangom tárgyilagos, érzelemmentes. Nem mondom, hogy nem zavart, amit kinn láttam, de nem tehetek ellene. Valójában nem is akarok. Ezt az egy emléket meghagyom neki, a csókot, ami az imént történt Lukasszal.
- Ideje lenne eldönteni, hogy továbbra is tanulni akar tőlem, vagy majd más megtanítja, majd más fejleszti a képességeit... Mindazonáltal azon is el kellene gondolkodnia, hogy nálam akar dolgozni ezután is, vagy nem? - hangom tárgyilagos, őszintén ebből sokra nm fog emlékezni, de tiszta vizet akarok önteni a pohárba, amíg még emlékszik rá. Amíg nem másítom meg az elmúlt napok emlékeit.

Ms. Brown&&Silver

•• forever •• zene •• 562 ••

•• credit ••

Lukas magában duzzogva vonult ki az üzlethelyiségbe. Olykor nem ért velem egyet, de ez nem zavar, hiszen tudja, hogy nem szegülhet ellen. Bárhova menne, megtalálnám, de ő nem megy sehová. Segíteni fog, és feltartani Dorothy-t, hogy ne jöjjön be ide, ameddig dolgozom. Lehetséges, hogy majd átmegyek a raktárba, és ott adom be neki azt, amit készítek. Már elterveztem, hogy elveszem az emlékeit, és ebben nem fogom megmásítani a véleményem. Csak a halálommal kaphatja vissza az emlékeit, ha visszaadom neki, de egyelőre még nem tervezek meghalni. Így hosszú ideig rejtve marad előtte az, amit nem akarom, hogy tudjon. Sem az áldozataim, sem pedig a csókok, melyeket különleges módon veszek el. Olyan módon, mely csupán bennem hagy majd fájó sebet. Nem törődhetek vele, és lehetek erős egyszerre. Nem megy. így legalább egyikünknek jobb lesz. Lukas pedig majd megbékél azzal, hogy nem ő az egyetlen, akit tanítok. Egyelőre nem akarom Miss Brown-t elengedni, ezért szükséges ez a lépés. Az, hogy ne lássam a fájdalmát, és minden érzelmét kiülni az arcára.
- Azzal lett volna gond, ha el sem jön, Miss Brown - engedek meg magamnak egy szórakozott félmosolyt, miközben pár összetevőt leteszek az asztalra, majd egy fém edénybe teszem őket, és ezzel fordulok felé. Nem nagyon érdekel, ha érdekli, mi ez, nem árulnám el. Mindig ilyeneket lát a kezemben, ha éppen előbb jön, vagy más dolgom is van, szóval nem furcsa semmi. Nem vagyok zavart, inkább határozott, és hűvös, mint mindig. Végigmérem Lukast, majd Dorothy-n pihen meg a tekintetem.
- Lukas örömmel segít, nem igaz? - fordulok a férfi felé egy megjátszott negédes mosollyal, erre ő csak ugyanilyen mosollyal biccent. - Ráadásul elhiszem, hogy képes megoldani egyedül, de Lukas jobban tudja, mi hova való - biccentek, hiszen nem akarom, hogy az egész hely át legyen rendezve, mert Dorothy nem tudja, mit hova kell tenni. Minden rendszerezve van, mindennek meg van a maga helye.
- Fantasztikus! Hercegnőm, akkor neki eshetünk? - csapja össze két tenyerét Lukas, majd Dorothy felé néz azzal a kétértelmű mosolyával, miközben én beviszem a raktárba a kellékeket.
- Ha valami eltört, szedjétek össze, és Lukas majd behozza nekem - nézek kettejükre. Valahogy most könnyebb. Mintha a bűbáj minden gondom megoldaná, mintha ezzel végre lezárhatnék egy fejezetet, de ezzel együtt egy újabb jön, mellyel egyedül kell megbirkóznom, de sokkal könnyebb lesz. Biztos vagyok benne. - Egyéb kérdés? - csendül fel a hangom majdnem élettel telin, miközben végignézek kettőjükön, és ha nemleges választ kapok, akkor elindulok a raktár felé, és behúzva a függönyt foglalom le magam.

Ms. Brown&&Silver

•• forever •• zene •• 420 ••

•• credit ••