Noah olyan volt nekem, mint az apám. Nem csupán a tanárom volt, sokkal több annál. Felnéztem rá. Azt gondoltam, végre van valaki, akinek fontos vagyok. Egészen addig tengődtem. Loptam, és mivel előtte nem voltam hajlandó a mágiám használni, éheztem. Soha nem éreztem olyan hideged azóta, mielőtt befogadott volna. Aztán amikor a városukban jártam, valahogy éreztem, hogy ott kell lennem. Azok a vámpírok viszont úgy érezték, hogy tökéletes ételük lehetek, és majdnem el is érték a céljukat. Noah mentett meg. De még neki is hetekig tartott rávenni arra, hogy használjam az erőmet. Nem akartam többé. Elegem volt a mágiából, hiába loptam el anyám egyik legfontosabb könyvét, hiába tartottam magam fiatalon. Csak élni akartam. Mágia nélkül, az erőm nélkül, holott nem voltam tisztában a külvilággal. Csupán egy kis szolga voltam, egy senki. Anyám talpnyalója, mert olyanná akartam válni, mint ő. Végül nem maradt másom iránta, csak a gyűlöletem és a megvetésem. Azt akartam, hogy meghaljon. Olyan nagyon vágytam rá, már el is kezdtem, már a könnycsatornáján, a fülén és az orrán át vér folyt, rángatózott a fájdalomtól, mégis fogait összeszorítva sziszegett nekem szitkokat. Számára egy fattyú voltam. Egy áruló, egy senki fia, egy rohadék, akit meg kell ölnie. Mégis hagyott elmenni. A képébe röhögtem, majd eltűntem az életéből. Ezt tettem én, ezt akartam. Pedig én ölhettem volna meg őt, és akkor a falu felszabadult volna uralma alól. Akkor engem ünnepeltek volna, akkor most nem lenne... de a múlton nem változtathatok. Maga Noah mondta nekem, mikor rá akart venni, hogy varázsoljak, hogy használjam az erőm. Nem beszéltem, csak a fejemet ráztam. Nem voltam fiatal tizenéves, mégis úgy viselkedtem. Mert anyám elzárva tartott a világ elől. Mert nem engedte, hogy létezzem, hogy kapcsolatokat teremtsek. És azért is, mert megijedtem a saját erőmtől. Sokkal több volt bennem, mint ahogy anyám lefestett, láttam, hogy megijedt az erőmtől. Láttam, hogy abban a percben, ahogy előttem rángatózott a teste, elhitte, hogy meg fog halni. Akkor én is elhittem, hogy meg tudom ölni. Akkor éreztem a legtöbb erőt magamban, akkor éreztem a legerősebbnek magam. Ezért némultam meg. Mert megijedtem saját magamtól. Hagytam volna, hogy azok a vámpírok megöljenek, és Noah valahogyan tudta, hogy több van bennem. Én is éreztem őt. Az erejét, de mégsem akartam használni a sajátom, hanem hagytam, hogy befogadjon. Valahol a lelkem mélyén tartozni akartam valakihez elvárások nélkül úgy, hogy nem akarja az erőmet a saját céljaira használni. Türelmes volt egy ideig, én pedig makacs. Felbosszantott, emlékszem, szándékosan tette, senkinek nevezett. Egy képmutatónak, aki megveti az erejét, mégis megfiatalítja magát. Aztán látott kitörni. A lakását majdnem lerombolva támadtam rá, mert engem senki nem becsülhet alá. Senki nem hordhat el egy haszontalan féregnek. A haragom miatt felszabadult az erőm, és a hangom. Akkor rájöttem, hogy önmagamat nem tagadhatom meg. Akkor rájöttem, hogy csak az erőmmel vagyok teljes. Csak a mágiával válhatok naggyá. Tanítani kezdett. Erős kézzel fogott, olykor nem félt az erejével észhez téríteni. Emlékszem, hogy nem egyszer eredt meg az orrom vére, nem egyszer éreztette velem azt, hogy vele nem tudok úgy elbánni, mint anyámmal. Túl erős volt. Soha nem láttam még akkora hatalmat, mint az övé. Menekülni akartam, de nem engedett, végül pedig feladtam. Talán ő volt az egyetlen, akinek sikerült betörnie. Talán csak hagytam magam. De még az is megeshet, hogy elragadtak a szavai. Hatalmassá akart tenni, erőssé, önállóvá. Eleinte új volt nekem, hiszen nem tudtam mást, csak segíteni, szolgálni, ahogy anyámat szolgáltam, eleinte nem tudtam önálló lépéseket tenni. Utasításokat vártam, parancsokat, majd egy olyan módszerrel kényszerített, amit én magam is előszeretettel alkalmazok mind a mai napig a tanoncaimon. Noah naggyá tett, erőssé, és sebezhetetlenné. Elérte, hogy ne függjek sem tőle, sem mástól.
Mégis, a szemeim előtt igázták le, én pedig nem tudtam segíteni. Akartam, de túl sokan voltak. Túl sok volt nekem. A támadás után nem csak a tanárom vesztettem el, hanem az általa megmentett lelkem apró darabját. Az után az éjjel után már nem voltam ugyanaz az ember. Az után a nap után nem voltam képes a régi maradni. Kötődtem hozzá, de túl gyenge voltam, hogy megmentsem. Elbuktam, mint diák. Kudarcot vallottam. - Átvertél... Hagytad, hogy azt higgyem, halott vagy, hogy a halálod az én hibám! Hagytad, hogy úgy éljek, nem voltam elég jó, hogy megmentselek! Abba bele sem gondoltál mivé lettem általa? Ugyan mit törődtél te vele, csak egy újabb feladat voltam, egy senki, akit kiképeztél! - megrázom a fejem. Nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik. - Tetszik, amit látsz? Ezt akartad? Rosszabb vagy nálam is, rosszabb vagy anyámnál is - vádaskodom, úgy érzem, átvert, és tudom, hogy közvetlenül nem tudnám megölni őt, hogy közvetlenül képtelen lennék, hacsak én magam is bele nem halok, de nem tervezem. Átvert, becsapott. Az emberekben nem lehet megbízni, de senki másban sem. Ahogy a saját vérem elárult egykoron, most rá kell ébrednem, hogy a tanárom, a mesterem, akire apámként néztem fel, ugyanúgy megtette. Ezt soha nem bocsájtom meg neki, soha nem fogom. Ez a bosszantó, mikor azt hinné az ember, hogy nincs lelke, nem érez, akkor egy emlék a múltból felbukkanva emlékeztet a gyengeségre. Jelen esetben az emberségemre. - Nem akarlak megölni téged. Azt akarom, hogy szenvedj, hogy tudd, gyűlöllek, hogy tudd, te tettél ilyenné, és soha nem fogom megbocsájtani az árulásod! - ingerült vagyok, a hangom mégsem emelem meg, mert azzal úgysem érek el többet. Így jobban kell figyelnie, főleg, hogy szenved. Érzi a fájdalmat, mely bár elviselhető, mégis egy idő után felemészti, és akkor majd talán rájön, én számítottam rá akkor. Most viszont nem tudok benne bízni, nem megy. Talán hazudik. Nem hihetek neki, nem hiszek neki. Az átok paranoiássá tesz majd, megbolondulok. - Egy könyv... Hagyhattál volna meghalni, és akkor most nem lenne eggyel több ellenséged - háttal vagyok neki, és tudom, ha ő tényleg Noah, akkor nem fog visszavágni, akkor hagyja, hogy kéljem a haragom, mely a kedvelt woo-doo-hoz vezet. Egy baba, mely az avatatlan szemnek semmire sem használható, ócska darab, de nekem sokkal több annál. Egy eszköz, mellyel nagyobb kínt okozhatok bárkinek, mint amekkorát el tud képzelni, és ahogy egye tovább van a körön belül, a kín elemészti, mígnem a baba felgyullad. Ennek hatására felnevetek, majd lemondó sóhajjal nézek végig rajta. - Noah... Csalódást okozol nekem. Fáj, hogy annyira alábecsülsz, hogy azt gondolod, így könnyedén megszabadulhatsz a babától, a fájdalmaktól, de el kell, keserítselek - megcsóválom a fejem, majd felé fordulok. Egyetlen intéssel növelem meg a babát emésztő lángokat, melyre Noah ruhája is lángra kap. Aztán elengedem, a láng elalszik, már csak az marad, melyet ő gyújtott. - A baba nem ég el. Soha. Fekete mágiával van átitatva, hogy elpusztíthatatlan legyen. Ahogy tanítottad - egy levélvágó kés akad a kezembe, majd végül eloltom egy intéssel a babát elemészteni vágyó lángokat. - Ezzel csak megölnéd magad. Csalódtam benned, elpuhultál - megcsóválom a fejem, majd megemelem a kést tartó kezem, pontosan a baba felett, ott, ahol a szívének kellene lennie. - Az a Noah, akit én ismertem, azt tanította, nem az erősebb győz, hanem az okosabb. Egy pillanat alatt megölhetnélek - a karom meglendül, a kés az asztalba áll, pontosan a baba feje mellett. Nem fogom megölni, pedig most megtehettem volna, de nem akartam. Ezt hibáztam el immár másfél évszázada is, mikor anyámat legyőztem, de Noah nem fog megölni. Megtehette volna, amint belépett az ajtón, és akkor is, amikor rá támadtam. - Minek jöttél vissza? - szegezem neki a kérdést, majd hátrálok, megszédülök, és a mögöttem lévő pultnak támaszkodom. Lehajtom a fejem. Egy árny suhant el a szemem előtt, odakapom a fejem. Összefolyik az üzlethelyiség egy pillanatra, majd egy hang ér el hozzám, felnézek. El kell fordulnom, de így is láthatja, hogy baj van. Méghozzá nagy. - Nem érdekel. Csak rabolod az időmet, úgysem tudsz segíteni - ezzel elutasítom őt, mert én mindig ezt teszem. Az első nap is ezt tettem, mikor befogadott, az első nap sem akartam a segítségét. Ő megtette. Én pedig hátat fordítva kapaszkodom a pultba, ahogy most nagyon érzem, hogy az átok egyre inkább befészkeli magát. Haldoklom. Pusztán annyi a kérdés, hogy megtalálom-e a kiskaput, vagy az enyészet erősebb lesz, és elevenen égek el az anyám teremtette pokolban.
Régen egy kegyetlen gyilkos voltam, akit nem érdekeltek mások érzelmei. Azt akartam, hogy mindenki szenvedjen körülöttem, hogy mindenkin megbosszuljam mindazt, amit a családom ellenében követtek el. Mert én mindvégig szenvedtem, de az soha nem vezetett sehová, hogy másoknak okoztam kárt. Túlságosan is ostoba voltam, és szükségem volt arra, hogy mások tőlem tanuljanak, hogy megértsék, senki sem fog rajtuk segíteni, csak is önmagukra számíthatnak, mert előbb, vagy utóbb mindenki elárulja őket. Silvert, hogy elhagytam alattomos módon, az is mind rám vallt. Érzéketlen dög voltam, szimplán el akartam temetni magamban az érzelmeket, amelyeket akkor éreztem, nem akarta őt tovább tanítani. Hogy miért? Mert egyre jobban azt éreztem, hogy ő a fiam, és én őt úgy is kezeltem. Nem akartam érezni senki iránt sem semmit, másrészt, pedig ami testben voltam, nos, haldoklott, másrészt pedig voltak ellenségeim, nem is egy. A halált valóban megjártam, és csak rimánkodni tudtam, hogy az eredeti testemben térjek vissza élőnként. Soha nem akartam meghalni, és most sem szeretnék. Bolyongtam mindvégig a világban, sorra áldozatokat hagytam magam mögött, többek közt ezek voltak azok a páciensek, akiken már nem lehetett segíteni. Azokat mind megöltem. Vagy csak szimplán, ha éppen nem úgy alakult a napom, ahogyan szerettem volna. Ámde az ellenségek mára... mind eltűntek nekem hála. Volt elég idő, hogy sorra mindegyiket semmivé tegyem, és ezt véghez is vittem. Mindeközben pedig Silveren is tartottam a szememet, és mivel ez a test számára ismeretlen volt, csak szimplán mellette is sétálhattam akár, egészen a közelében, és így is szemmel tudtam őt tartani. A szívem mélyén fontosnak találom most is, elvégre akkor nem jöttem volna őt felkeresni azzal, hogy segítsem őt. A szavai mind jogosak voltak, a természetfelettiek körében mindig fontos volt az, hogy ha segítünk, azt vissza is kell fizetni. De én nem kérek tőle semmit, hanem én magam ajánlom fel a segítségem. Nem szorulok segítségre, még akkor sem, ha az utolsó leheleteimet rovom. De Silver akkor sem fog engem tudni megölni, bármit is fog azért mind elkövetni, hogy végleg lásson engem meghalni. Az egyetlen dolog az, amiért küzdök még az életem árán is, az pedig az, hogy éljek. ha pedig Silver arra kényszerít, hogy bekeményítsek, nos, nem fog nekem más választást hagyni, minthogy sajnos igen, meg fogja látni, hogy én diktálok. Nem válaszolok egyik szavára sem, úgy vélem, hogy fölösleges. Egy pillanat alatt taszítom el magamtól az érzelmeket, oly könnyedén, hogy az még engem is meglepett. De amikor elengedtem, nos, az események sorra követték egymást. Bármit léphettem volna ő ellen, de még sem akarom őt annyira bántani. Meg különben is, azzal csak felhergelném, és én pedig nem akarom őt megölni. Márpedig egyre inkább gyengül, nyilván az ereje nincs teljesen kiegészülve, de én nem fogom lebecsülni őt. A saját képemre akartam őt formálni, amit részben sikerült elérnem. Ő nem gyenge! És nem is akarom, hogy az legyen, mert ő az én tanítványom volt. Nem hagyhatom, hogy elvesszen, mert azzal én is csak csődöt mondok. Pár pillanat alatt találom magamat a földön, ahogyan végül ott is ragadok. Egy régi trükk alapján tette mindezt, s én egyáltalán nem a kínt, a szenvedést, vagy bármiféle rosszat látok benne, hanem azt, hogy mennyit fejlődött. Pusztításra használja az erejét, és ez pedig tetszik. De mindeközben pokoli fájdalom kínzott. A vérem az egekbe forrt, olyan volt, akárcsak a láz, amely nagyon könnyen halálos is lehet, hiszen a kicsapódás... nos, nem éppen kellemes dolog, és a szervezetnek sem kedvező. Könnyedén tehettem volna mindezt semmissé, de nem akartam. Hogy miért? Egyrészt a fájdalom nem hagyott túl sok lehetőséget nekem, másrészt pedig voltak ennél sokkalta húzósabb helyzeteim. Silvernél sokkalta erősebb boszorkányokkal is találkoztam, és nem először részesülök e féle fizikális fájdalmakban. A fájdalom a lételemem, s szinte már-már hozzám is tartozik. Gyász nevelt, s fájdalom nemzett engem, mert soha életemben nem éreztem mást. A gyűlölet, a harag pedig a társaim voltak. Silver egyre jobban akarja éreztetni velem a fájdalmat, amelyet teljes mértékben rám nehezít. Csak a földön fekszem, annak hassal, a levegőt pedig egyre nehezebben tudom belélegezni. A padló jéghideg érintése hűt egyes egyedül, de úgy érzem elégek. - Nem kérte senki sem, hogy a nyakamba ugorj. – Nagy nehezen visszaválaszolok, haragtól megtört hangon, s éppen hogy csak szóra tudtam magamat bírni. – Csak tudd, hogy ezzel nem érsz el semmit sem, mert nem tudsz megölni. – Hangom néhány oktávval emelkedik, de bármennyire is szeretnék megmozdulni, egyszerűen nem megy. A szavak sorra tombolnak bennem, lenne kedvem mindet kiadni magamból, de nem fogom. Én vagyok a hibás, de Silvernek szembesülnie kell azzal, hogy a világ nem szeretetből és törődésből áll, hanem veszteségből. Ezt meg akartam akkor neki mutatni, s no lám, ezt nem fogadta el. Ragaszkodott hozzám, én ezt megértem, de ahhoz hogy legyőzhetetlen legyen, nincsenek szükségem érzelmekre! - Amikor megmentettelek, fiatal fiú voltál. Megmentettelek, mert szinte egy gyermek voltál akkor, és egy fiatal test nem érdemli meg a halált. Nem hagyhattam, hogy megöljenek, mert te sokkal többre voltál hivatott, mintsem, hogy meghalj. – Magyarázom minden egyes szavamat akadozottan ejtve, de mindegyikre meglökve ezzel a hangsúlyt egyaránt. – És egy könyv volt nálad. – rohamos köhögés hagyja el ajkaimat, hiszen ahogyan a vérem felforr, az egekbe szökött a lázam. Ujjaimmal a földet kapartam, csakhogy fel tudjak állni, de az izmaim egyre jobban elsorvadtak, oly könnyedén aludt ki belőlem az erő ezen pillanatban. Nem fogom hagyni magamat, de nyilvánvalóan nem fogom Silvert bántani. Egyelőre, ha csak arra nem kényszerít. Az erőmet nem blokkolta le, s ahhoz, hogy a baba fájdalmait ne érezzem, kénytelen leszek megszűntetni. A baba oldalába szúrt tű pokoli fájdalmat kelt oldalamban, amit meg kell szűntetnem. Ámde, bármennyire is próbáltam magamat megemelni, hogy legalább fel tudjak ülni, a föld oly erősen húzott magához, szinte tehetetlen voltam azzal szemben. Ironikus nevetés hagyja el ajkaim, ami arra utal, hogy ezzel engem nem fog megtörni, hiszen megannyi fájdalmat megéltem már, s ez a fájdalom ahhoz képest nem ér semmit. A kín így is szörnyen kínoz, s szinte alig bírom magamat tartani, de valóban voltam már ennél sokkal rosszabb helyzetben. - Nem érsz el ezzel semmit sem. – Szenvedő nevetés hagyja el számat, s ezt követően pedig a baba meggyullad. A babára minden hat, ami egyaránt rám is, csak a baba elég, én pedig nem. A baba így már számára majd használhatatlan lesz, csak én élem meg a pokoli fájdalmat. Érzem, hogy testem minden egyes része égni kezd, s hirtelen elfordulok a fal felé remegve, és azonnal a falhoz lapulva, hogy az hűtsön, hiszen voltaképp nem égek, csak a fájdalmat érzem. Teljesen remegek, de egy hang sem hagyja el számat. Szempárom csukva hagyom, és így várom,hogy a baba elégjen.
Tárgy: Re: Üzlethelyiség Pént. Okt. 30, 2015 8:50 am
Noah&Silver
I lost the control
El fog engedni. Én ezt tudom nagyon jól, csak ő nem tudja, hogy én mire készülök. Lehet, hogy erősebb nálam, de nem tudja, hogy hány emberhez kötődök, és ez majdnem egyenlővé tesz minket, még akkor is, ha nem Noah-ról van szó. Nem tudom, mit kellene hinnem, hogy kellene hinnem, azok után, hogy láttam őt meghalni. Nem adom ilyen könnyen magam, és ha kell, felszabadítom az erőm, ami amúgy is bennem van, ha ez kell, akkor őt fogom célba venni, és ha ő Noah, akkor megölöm, hogy végleg halott maradjon... Várjunk, azt nem tehetem csak úgy meg, mert az a tárgy eltűnt. Még Noah-tól szereztem meg, mert ő akkoriban nem tudta, mire használja, vagy ha igen, nem tette. Én pedig elvettem tőle, de tőlem is elvette valaki, aki itt van a városban, akivel nem tudok most foglalkozni, mert haldoklom. Mert még az átok nem homályosított el, de tudom, hogy napokon belül megtörténik, addig viszont megoldást kell találnom. Kiskaput, és kinyitnom, majd... Méregetem őt, a hátát, ahogy nem figyel rám, és hidegen hagy, ameddig a falnak taszít, de tudom, hogy elenged. El kell engednie, mert ha nem teszi, annak be nem látható következményei lesznek. - Hogy segíts? És melyik világban vannak még őszinte, adakozó, segíteni vágyó emberek? - hangom gúnyos, és a szarkazmus miatt felnevetek üresen. Hitetlen lennék? Nem. Csak magamról tudom, hogy soha nem segítek csak úgy, kivéve, ha érdekem származik belőle, mert akkor megkérdezem, hogy... Nem. Talán végig erre ment ki a játék. - Mit kérsz a segítségedért cserébe? És ne mondd, hogy semmit, mert az emberek, sőt még a boszorkányok is... Mindig akarnak valamit cserébe - megtanultam, hogy csak magamra számíthatok. ő tanított meg erre. Ő mondta, hogy nem éri meg másokon segíteni, csak ha érdekem származik belőle. Így tehetem az embereket, vagy más lényeket az adósommá, a lekötelezettemmé. Ő mondta ezt, ő is így tett. Pontosan ezért szerzett annyi ellenfelet magának. Mert soha nem volt önzetlen. Láttam, ahogy embereket kínoz meg, ahogy a maga javára fordítja a lehetőségeket, tőle tanultam meg bizalmatlanná válni. Naggyá. Ennyit egy ember sem változhat, egy boszorkány sem, hogy most egy önzetlen, segíteni vágyó embert kapjak. Minden bizonnyal a teste teszi. Ha Noah az, akkor valami történt vele, mert ez nem az az ember, aki nem félt felpofozni, ha megérdemeltem. Ez a Noah egészen más, és pontosan ezért nem tudok hinni neki. - Ó, igen? És hogy viselkednél, ha kiderülne, hogy a tanoncod már nem ugyanaz? - billentem oldalra a fejem elégedetten, mert igen, nem vagyok már a régi. Kiszámíthatatlan vagyok, a kígyó, amit az öledbe édesgetsz, majd beléd mar. Ez vagyok én, anyám vére kiütközött. És ezt mindig is tudtam. Hiába az a rengeteg lecke, amit adott, a fáradozásai, magamra hagyott, én pedig rájöttem, hogy nem számíthatok semmire. Arról nem is beszéltem, hogy mennyi erőm lett. Ugyan, milyen warlock lennék, ha elárulnám a titkaimat? Mert ő csak a korommal számol, de azzal nem, hogy csak látszólag lettem nyugodtabb, és ő húzza majd a rövidebbet. Nem fogom megölni, ebben biztos vagyok, de vajon ő is tudja? Vajon ő meddig megy el? Megmozdítom a csuklóm, érzem, ahogy egy kicsit enged, az érzelmei megváltoztak, de még mindig tart a bűbáj. Mindamellett ki tudok szabadulni, ha mégis úgy dönt, hogy a falnak szegez engem, és ehhez csak annyit kell tennem, hogy nyugton maradok, és figyelem őt. - Ugyan már, ne beszéljünk itt esetünkben szívről, mindketten tudjuk, hogy az egyikünknek sincs... Várjunk - figyelem az arcát, ahogy felém fordul, ahogy lehajtja a fejét, és a többi reakcióját, és hitetlen, ámbár elégedett vigyor ül ki arcomra. - Ne mondd, hogy ennyire megenyhültél, hogy már könnyeket ejtesz, mert akkor te nem az a warlock vagy, akit megismertem - kitartóan nézem őt, miközben hozzá beszélek, nem engedem el egy pillanatra sem a tekintetemmel. Figyelem őt, hagyom, hadd beszéljen,
mert még mindig nem mondott semmi kézzel foghatót. Hagyom, de nem győz meg, vagy ha megtörtént, akkor elrejtem, mélyen eltemetem, és én magam sem veszem észre, mert nem akarom. Mert nincs erőm még egy olyan embert hátrahagyni, akit ismertem, aki közel állt hozzám. Nem akarok hinni neki, ez a válasz, ez a megoldás, ez az, amit valójában tudok, és nem hozok a tudtára. Mert akkor talán elhinném, hogy még megbontható az átok, de nem így van, hiszen ez egy átok. Nem egy szimpla kis gyertya meggyújtásáról beszélünk, amit vissza lehet csinálni. Egy átok komplikált, és ahogy anyámat ismerem a kiskapu megtalálása sem lesz egyszerű. Magamnak kell megtalálni. Megeshet, ha ez a férfi akarná feloldani, csak azt érné el, hogy még lejjebb ássa magát az átok. Én is ismerem ezeket, én is dolgoztam velük, tudom, hogy egy szimpla ember egy hétig is alig bírja, nekem talán több lesz, ha anyám azt akarja, hogy szenvedjek, akkor több időm van, és meg fogom találni a megoldást. - Micsoda megtiszteltetés, hogy büszke voltál rám, ha tehetném, most elmorzsolnék egy könnycseppet, de sajnos nem tehetem... - ingatom a fejem, ahogy utalok a fogva tartó bűbájra, miközben hangom ironikus. Érzem, hogy valami megváltozik, érzem, ha nem teszi, akkor én fogok kitörni ebből a börtönből. De azt nem fogja hagyni. Szavaival meglep. Talán most először figyelek fel rá, mert ezt Noah tudja, hogy vámpírok támadtak rám. Sokan voltak, bennem pedig kevés erő volt. Majdnem megöltek akkor este. Azt hiszem akkor ért az első meglepetés. Kölyök képében voltam, tizenötnek alig látszottam, de igazából már rég elmúltam harminc. Noah nem tudhatta. Ha mégis, erősen hallgatott róla. - Hogy néztem ki akkor? Mennyi idős voltam akkor? Mi volt nálam? - emelem felé a fejem, tekintetem egy pillanatra elsötétül, ahogy makacsul akarom tudni, hogy hogy néztem ki. Egyetlen dolog volt nálam akkor, egy könyv egy táskában, az egyik legveszélyesebb. Talán ez buktatott le. - Válaszolj! - emelem meg a hangom, és a felismerés új erővel hat. A fal, az ereje nem fog sokáig visszatartani, tudom, és azt is, hogy ezt ő is tudja. Ismer. Számomra nincs lehetetlen, csak tehetetlen. És egész ez idáig azon próbálkoztam, hogy elszakítsam magam a mágiájától, de végül nem kellett megtennem. Végül belátta, hogy jobb elengednie engem. - Nos, látom megjött az eszed - dörzsölöm meg a csuklómat, ahogy ellépek a faltól. Még nem teszek semmit, pusztán egy intéssel lehúzom az összes redőnyt az ablakoknál, így senki nem láthat be. Ez után az ajtó zárja kattan, én pedig még mindig tartom a tisztes távolságot. Az egyik polcról egy apró, régi babát veszek le. - Ismered a woodoo-t, igaz? Első szabály, soha ne támadj meg engem, ha nem tudod, pontosan mire vagyok képes - egy tűt húzok ki a baba oldalából, majd beleszúrom a karjába, melyre fájdalom hasít a férfi karjába pontosan ugyanott. Nem szükséges a haja, elég csupán az, hogy a mágiáját rajtam használta nem is olyan régen. Amit még egyszer nem tud megtenni, mert ő tanított meg, kétszer ugyanazt a bűbájt, nem használjuk a másikon. - Második szabály, az őszinteség kifizetődőbb - megemelem a kezem, és egy intéssel rántom a falhoz, hogy megérezze az erőm. A falnál tartom, és nem hagyok neki időt, hogy azon elmélkedjen, honnan lett ennyi erőm hirtelen. - Ha beavatsz, talán könnyebb lett volna... - szorítom a kezemben lévő babát, melyet ő is megérez, elszorítom a levegő útját, nem hagyom, hogy cselekedjen. - Harmadik, soha ne mutasd az érzelmeidet - a kezem, melynek lendítésével a háta a fallal találkozott, most ökölbe szorul, és egész testében fájdalom járja át. A babát leteszem a pultra, majd egy mellette lévő edényből port szórok köré, sót, majd egy ige hagyja el ajkam. Ha közeledni akar, nem tud, mert a kör, ami a babát körülveszi, körülötte is ott van láthatatlanul, nem engedi közeledni. Az erejét nem blokkoltam, csupán a sajátomat mutatom meg rajta. - Miért éppen most? Mikor annyi lehetőséged lett volna visszajönni, elmondani, hogy csak egy trükk volt, miért éppen most gondoltad úgy, hogy visszatérsz? Miért csak akkor, amikor már te sem tudsz segíteni? - erőmmel még inkább a földre taszítom, maró fájdalmat mérek rá, erőset, amilyet talán soha nem tapasztalt, miközben lassan forralom fel a vérét. Ez nem tartja vissza örökre, de elég ideig ahhoz, hogy elmondjam, amit akarok. - Annyi esélyed lett volna, amikor még örömmel fogadtalak volna, amikor még elhiszem, hogy igazat mondasz, hogy törődsz velem, hogy segíteni akarsz. Te pedig vártál. Eltitkoltad a kiléted, hagytad, hogy elhiggyem, és most azt hiszed, hogy minden rendben lesz? Visszajössz csinos öltönyben, kalappal, fiatal testben, hogy élsz? És én ettől majd a nyakadba fogok borulni, hm? - leguggolok, miközben a fájdalom nem hagy alább, nem engedem, hogy levegőhöz jusson, ahogy rá mérem a fájdalmat, és tudom, hogy vissza tud vágni, de most nem, még nem, és ezt kiélvezem. Mert ő is ember, a teste érez fájdalmat.
Nem tudom, mit tegyek. Elengedjem –e, avagy sem? Tudom, hogy ha elengedem, abból botrány lesz, de még sem ülhetek itt ölbe tett kézzel, várván azt, hogy mikor jön rá arra, hogy én, én vagyok. Persze, nem várok tőle túl sokat, elvégre még is csak én köszönhetem magamnak ezt az egészet. A könnyeimmel küszködöm. Bízom benne, hogy nem látja mindezt, elvégre nem akarom, hogy sírni lásson. Soha nem voltam az a fajta, aki valaha is elejt egy-egy könnycseppet. Egykoron, s talán még most is, egy érzéketlen alak vagyok, egy önző, egy senki, aki cserbenhagyta a fiát, s ráadásul, aki hazudozott is neki. Végignézte a halálom, ahol valóban meghaltam, mert átéltem a halált. Mindig is voltak ellenségeim, mai napig is egyaránt vannak, ami ellen nem tudok tenni. De az óta már sokkalta erősebb lettem, egyaránt ez a test is, hiszen fiatal testről van szó, amely jobban bírja a varázslatokat. Hogy visszatérnék –e egy öregember testébe? Nem, egyáltalán nem. Inkább maradok ebben a testben, mintsem a régi életemet éljem. De hiába, hiszen Silver soha nem fog nekem megbocsájtani, de nem is várom el. Én sem bocsájtanék meg senkinek sem, ha ezt tennék velem, amit én műveltem vele. Igazságtalan voltam, és aljas. Nem is tudom, hogyan tudtam utána még tükörbe nézni. Csak hallgatom a szavait, de nem válaszolok. A könnyek csak csúsznak arcomon, a torkomban pedig valami csomó akadt, ami nem hagyja, hogy szóra bírjam a szám. Próbálkozom beszélni, emlékezni mindarra, amit együtt átéltünk egykoron. Szerettem őt tanítani, hiszen nagyon fogékony volt mindig is, öröm volt vele együtt tanulni. - Tudom, hogy haldokolsz. – Jelentem ki halkan, miután abbahagyja a mondanivalóját. – Pont azért jöttem, hogy segítsek. És nem várom el, hogy higgy nekem. – Szögezem le halkan, miközben még mindig hátat fordítok neki. Hangomon hallatszik, hogy szinte erő kell ahhoz, hogy megszólaljak. Rettentően szenvedek. - Én sem viselkednék másképpen a helyedben, ha megtudnám, hogy aki szinte felnevelt, az szívfájdalom nélkül cserbenhagyott. – Mondatom megakadt, ahogyan nagy, s fájdalmas nyelés hagyta el torkomat. De aztán, egy halk nevetés hagyja el ajkaimat. Nem volt észlelhető belőle semmiféle vidámság, avagy boldogság, szimplán csak fájdalomból jövő nevetés volt mindez. - Emlékszem...- tekintek magam elé, könnyes szemekkel, miközben észre sem veszem, hogy felé fordulok, és a földet bámulom, de nem Silvert. – Mennyire büszke voltam rád mindig is. Szerettelek téged tanítani, mert benned mindig volt valami, ami hajtott, hogy minél többet tudj meg a fekete mágiáról. És azt is tudom, hogyan találtam rád. – Suttogom halkan, oly csendben, mintha ki sem ejtettem volna. – Megtámadtak téged, vámpírok. – Rebegem még mindig ugyanolyan hangnemben, síri csendben. Magam előtt látom a jelenetnek minden egyes sötét képkockáját, lelkemet pedig átjárja újra az érzés, amit akkortájt éreztem. Szívem hevesen dobban, minden egyes ütése olyan erős, s hangos, mint amikor a kalapács csattan a szögön. S megrázom a fejemet. Soha nem szoktam ennyire elmélyülni egyik emlékemben sem, de az a pillanat számomra mindig is a szívemig hatol, hiszen megmentettem őt. gyenge, és elhagyatott volt, nem hagyhattam ott. És nem is bántam meg, hogy megmentettem, életem legjobb s leghasznosabb döntése volt az. Bármennyire is szerettem volna tovább bizonygatni az igazamat, ezer meg ezeregy emléket felidézni a múltból, hogy elhiggye, én vagyok az, felesleges próbálkozás lenne, elvégre minden szavamra talál magyarázatot arra, hogy én nem az egykori mestere vagyok. Nem kérem, hogy higgyen nekem, de akkor engedje meg, hogy segítsek neki. Ezért is az időt nem szeretném húzni, kénytelen leszek őt elengedni. Tisztában vagyok azzal, hogy ha elengedem, mik fognak történni, de nem tehetek mást. Egy másodpercre sem rezzentem meg szavaitól, sem a fenyegetéseitől, hiszen még mindig én vagyok az erősebb, tudni illik. Azért nem szeretnék harcot, mert nem akarok neki kárt okozni, így is sugárzik róla, hogy egyre jobban gyengül. Csak az a baj, hogy én akkor sem fogom magamat hagyni azon téren, hogy teljesen leépítsen, míg én abszolút nem teszek semmit sem ellene. Matt helyzet, de ha a támadás mellett dönt, bizony akkor is van néhány dolog, amivel megállítható, elvégre nem immunis semmire sem. Akkor is nehéz, hiszen nem akarom őt bántani, nem azért jöttem, de Silver akkor sem hagy majd más lehetőséget. - Ám legyen. – Legyintek egyet, mintha mindegy is volna, és egy mély levegőt veszek. Az összes erőm igyekszem összegyűjteni eme másodpercben, ámde a varázslatot még nem engedtem el. Így sem vagyok túl jó állapotban, sőt, mi több, amikor beléptem az épületbe, akkor sokkalta határozottabb voltam, de most egyre inkább nem mondható el ez. Akkor bíztam benne, hogy minden a dolgok szerint fog haladni, s arra azonban nem számítottam, hogy ahhoz kelljen folyamodnom, hogy teljesen megfosztjam őt a mozgástól és a varázserejétől. Arra számítottam, hogy Silver nem fog a nyakamba ugrani, hiszen ismerem őt eléggé annyira, hogy ez ne így legyen. De még is rengeteget változott, fogalmam sincs, hogy most miként mire reagál, ámde hamar kiismerem. Pszichológus vagyok, ez a szakmám. Pár másodperc elteltével azonban a varázslat elengedte önmagát, ezáltal Silvert is, s most már csak ölbe tett kézzel várhatom, hogy mennyire fajulnak el a dolgok. Ámde én fel vagyok készülve mindenre, lépjen is bármit, ami ellenem irányul, azonnal lépni fogok annak érdekében, hogy lenyugodjon végleg.
Tárgy: Re: Üzlethelyiség Szer. Okt. 28, 2015 8:31 am
Noah&Silver
I lost the control
Rég volt, hogy hittem valakinek, és ez az ember Noah volt egykor. Mellette úgy éreztem, végre erős lehetek, nem csak egy árnyék, nem anyám talpnyalója, ő tanított meg nagynak lenni, erősnek, és önállónak, olyannak, aki nem függ mástól. Akkoriban függtem tőle, ő volt a gyengém, mert akaratlanul is, de fontossá vált. Csak nem ismertem őt eléggé, nem tudtam, hogy mennyi ellensége lehet, és amikor ott megtámadták, akkor segíteni akartam, de késő volt. Akkor és ott éreztem először az igazi tehetetlenséget, és még mielőtt megláttam volna Noah haldokló testét, akkor eldöntöttem, hogy mit akarok, hogy erőssé akarok válni, nem tehetetlenné, majd a szemem láttára halt meg. Tudtam, ott, abban a percben, hogy nem akarok szeretni, nem fogok, és nem is tudnak majd. Nem engedtem senkit közel, habár akkor még nem voltam teljesen a mai önmagam, hiszen ott volt még Melissa. Ott volt mellettem, de végül már ő sem volt, én pedig elvesztettem mindent, és mindenkit, aki ehhez a világhoz köthet. Csupán pár hónap különbség volt Noah halála és Melissa távozása között, nekem mégis óráknak tűntek. Eltemettem őt, és a magam sajátos módján meggyászoltam őt. Megkerestem azokat, akikről azt gondoltam, megölték őt, és keserű kínok között vetettem véget az életüknek. Megbosszultam a halálát, és most itt van egy férfi, pontosan akkor, miután megátkoztak, és kijelenti, hogy ő nem anyám talpnyalója, hanem a rég halottnak hitt és eltemetett mesterem. Nem, nem tudok hinni, bármennyire is akarok, bármennyire is jó volna egy támasz, egy erős segítség, ő nem bizonyít, ő nem tesz, vagy mond olyat, ami Noah sajátja volt egykor. Csak áll, és engem figyel, mintha ezzel elhinném, de nem tudok hinni neki. Képtelenség, ráadásul érzem, ahogy az átok egyre mélyebbre halad, és azzal, hogy itt szócsatázunk, időt vesztek. Értékes időt, és ezzel a saját síromat ásom. Ki kell innen szabadulnom, végeznem a fickóval, majd megoldást találni. Mély levegőt veszek, és kifújom, hogy az elmémet lenyugtassam, hogy a testemet kontrolláljam, hogy végre elengedjen, hogy ne lásson ártó szándékot, de sajnos ez nem így fog történni. Ha tovább beszél, ha tovább jön nekem ezzel a szentbeszéddel, akkor... Nem, most le kell nyugodnom, mindenképpen. Meg kell történnie, mert az óra ketyeg, az ép ingaórák a fal melletti polcokon kíméletlenül kattognak, szinte fülsértően, én pedig nem értem, miért hallom őket ennyire. Talán csak beképzelem. - Mindenképpen jobban járnál, ha elengednél. Sajnos nem tudom, meddig leszel képes fogva tartani, de megeshet, hogy nem sokáig - jelentem ki vállat vonva, ahogy arcom elégedett fintorba torzul. Nem ismerem anyám ezen átkát, de ha olyan, mint a többi, akkor egy idő után hiába a blokkolás, ha valami elpattan, akkor ki tudok szabadulni, de akkor viszont olyan dolgokat teszek majd, amit nem akarok, épp ezért szeretném, nem is, akarom, hogy elengedjen. Le kell nyugtatnom magam, úgy tűnik ez a fickó kiismerte a gyűrűt, és azt, hogyan olvasson engem belőle. Nem tudom, hogy igazat mond-e, mert tény, hogy a boszorkányok képesek a testváltásra, ahogy képesek vagyunk eljátszani a saját halálunkat is, de ha ez a helyzet, akkor sem fogok mosolyogva a karjaiba omlani. Pont ezért nem fogok, mert hagyta, hogy elhiggyem, halott. Hagyta, hogy olyan úton menjek tovább, amin talán ő sem akarta, de már mindegy. Ez az út a végéhez közeledik. Ha nem vagyok okos, akkor anyám eléri a célját, én halott leszek, és minden tudásom semmivé foszlik, nem marad utánam más, mint egy torz emlék, mely idővel elhomályosul. Nem félek semmitől, de a halál gondolata túl közeli, és én érzem, ahogy az átok egyre jobban belém mar, olykor elhomályosít. - Csak ne legyél ilyen álszent. Ha te vagy Noah André, akkor nem jöttél volna ide, akkor most nem bizonygatnád. Akkor mondanál egy rohadt emléket... Mondjuk, amikor megismerkedtünk. Vagy mondjuk azt, hogy nézett ki az, aki a halálodat okozta -
még mindig úgy érzem ez a férfi a bolondját járatja velem, mert ahelyett, hogy beszélgetnénk, ő csak ugyanazt hajtogatja, hogy mennyire fontos voltam Noah-nak. Nem tudok hinni, és én már semmiben nem is fogok. Haldoklom. ezt fel kell fognom, és ki kell szabadulnom innen. A kiskapuját keresem az igének, mert mindegyiknek van. Nem blokkolhat a végtelenségig, és tudom, hogy amikor gyengül, akkor fogok támadni. Mozgatom a kezeimet, hogy tudjam, mikor tudok kiszabadulni, de ha nem ő enged el, hanem én szabadulok ki, akkor nem köszöni meg. Kétszer nem tudja ugyanazt az igét használni rajtam, erre pontosan ő tanított. Csupán el kell szabadulnom, hogy vissza tudjam adni eme szívességet, mely cseppet sem fair tőle. Így türelmet erőszakolva magamra elengedem az izmaimat, a gondolataim kitisztulni látszanak, és a zavarodott homály eltűnik. Nem minden módszeremmel van tisztában, ha ő Noah, akkor sem ismerhet úgy, ahogy egykor. Úgy már senki nem ismer többé, mert én választottam az utam, én döntöttem, merre megyek, hol, és mikor leszek. Tisztában voltam az egész eddigi életemmel, de most olyan dologgal kell szembenéznem, amit nem ismerek, mert soha nem voltam még átkozott szerepben. Csupán én szórtam másra, és végignéztem, ahogy megőrül. Valahol minden átok ugyanúgy működik. Hűvösen kúszik az elmédbe, majd egyre mélyebbre ássa magát. Hangokat hallasz, a világ elhomályosul. Érzed, ahogy kiesnek órák, és összefolynak napok. Ilyenkor a legsebezhetőbb az ember, amikor nem tudja, mit tesz, a külvilág csak tompa morajként jut el hozzád. Tudom, mi vár rám, és azt is, hogy talán egy ideig képes leszek kontrollálni, de meddig? Minden átoknak van kiskapuja, vajon lesz elég időm, hogy anyám átkának is megleljem? - Elmondok neked valamit, Noah André. Nem vagyok a legjobb kedvemben, és ez még csak a kezdet. Ha te nem engedsz el, akkor húzod az időmet, ami annyit jelent, hogy értékes időt rabolsz el, amit arra fordíthatnék, hogy rájöjjek, hogyan állítsam meg a testemben terjedő átkot. Ha ismered a gyűrűt, akkor érzed, hogy valami nem stimmel - hangom nyugodtabb, és más taktikát váltok. azt akarom, hogy elengedjen végre, az pedig, hogy mit tervezek tenni vele, mellékes. Az agyam olyan zugába rejtem, ahol nem olvashatja ki belőlem. - Anyám megátkozott. És ha te nem engedsz el, akkor majd a belőlem felszabaduló erő fog eltaszítani, mert sokáig nem tarthatod fenn a blokkolásomat, nem igaz? Hiszen elég sok erő kell hozzá, hogy ennyi mágiát visszafogj, mint ami bennem van... Szóval, ha kérhetem, ne kérj ígéreteket, csupán gondold át. Ha az átok elködösíti az elmém, arra nem tudsz majd meggyőzően hatni, és az átok vért követel majd, mindegy kiét, csak vér legyen... - hangom rideg, kimért, és nyugodt. Vészjósló felhők gyülekeznek, de a férfi nem tudhatja, mennyi ideje vagyok megátkozva, nem tudja, hogy blöffölök-e, csak én, és azt tudom, hogy nem elég az átok mögé bújnom, mert az erőm ingatag. Folyamatosan próbálom felszabadítani magam, és itt az a kérdés, hogy melyikünk lesz az első. Mert ha én, akkor az egész épület romokban fog heverni, ha ő, talán megkíméljük az illetékes szerveket a munkálatoktól. De most nem gondolok erre, csupán azt a bizonyos gyengülést várom, mikor már kevéssé tart, mikor az erőm végre ismét előtérbe kerül. Mert eljön ez a pont. Tudom, hogy így van. - Ha te vagy Noah André, tisztában kell lenned az átkokkal és rontásokkal, ha te ő vagy, akkor tudod, hogy nem blöffölök, ha viszont csak egy imposztor... Nos, akkor nem sok jót ígérhetek - csendül fel hangom ismét, mikor hátat fordít nekem. Mély levegőt veszek, ahogy a hátához beszélek, és próbálom elterelni a figyelmem az átokról, próbálok nem lemenni azokba a mélységekbe, ahol éppen burjánzik az a fajta rontás, amit anyámnak kellett volna megkapnia, de meg fog történni, mert nem adom fel, mert egy átok nem tehet el csak úgy láb alól, egy átok nem foghat ki rajtam. Ha anyám háborút akar, akkor meg fogja kapni, talán nem most, hanem a későbbiekben, de megtalálom a módját, hogy viszonozzam, mielőtt késő lenne.
Silvert mindig is a kegyetlenség, illetve az önfejűség jellemezte. Ettől eltekintve nagyon szerettem, mint tanítványom, és mint fiamként. Igen, egykoron fiamként tekintettem rá, hiszen mindig is álmom volt egy ifjú, aki majd tovább örökli azt az erőt, amelyet magammal hordozok. Egy boszorkány sem örök életű, pontosan jól tudom, hogy nekem mennyi van hátra, s nos... Sajnos nem túl sok. A boszorkányok voltaképpen nem halhatatlanok, de az még hagyján! Mikor egy erős boszorkány meghal, odavész minden, vele együtt a sírba viszi az erejét. Én pedig ezt az erőt szeretném majd átadni egy olyasvalakinek, aki méltó rá, tehát annak a személynek, akit én ismerek, illetve a szívem legközelebbi pontjához állt. De! Ne tessék ennyire örülni, hiszen nem most fogok meghalni. Az ibolyákat még felülről szeretném szagolni, gyönyörködni bennük, nem pedig a koszos föld alól nézegetni őket. Egyáltalán nem szeretnék meghalni, s mint tudjuk, az élni akarás is erősen közrejátszik az életkorba. Még hátra van nagyon sok időm, elvégre rengeteg befejezetlen ügyem maradt eme halandó világban. Például, itt van Silver, akinek segítségre van szüksége. Igaz, igaz, már nem fog úgy tekinteni rám, mint a mestere, elvégre ez a külső, nos. Nem éppen mesterhez méltó. Ettől eltekintve a tudásom már szakállas, öreg, tehát sok mindenre ugyanúgy képes vagyok, sőt, napról napra csak erősödöm és fejlődöm. Silvernek nem érdemes alábecsülnie, ugyanis bármire képes vagyok, ha nem hajlandó együtt működni velem. Nem akarom lelőni a poént, de nem az én érdekemben tértem ide be eme falak közé, hanem csak is az ő érdeke végett. Silver erős férfi, határozott, s ő maga is tudja, hogy ugyanakkor szinte legyőzhetetlen. De az anyja, Prudence... nem becsülném le őt sem. Erős boszorkányokról beszélünk, tehát az elővigyázatosság igen csak fontos szerepet tölt be e pillanatban, főleg, hogy Silver nem hisz nekem. Semmi probléma, elvégre rengeteg módszer van arra, hogy tudassam vele mindazt, hogy segítőszándékkal jelentem meg itt előtte, nem pedig ellenségként. Mindig is szeretettel gondoltam rá, hiszen a fiamként tekintettem rá mindig is. Szigorú voltam vele, de mindezek mellett igyekeztem éreztetni azt vele, hogy mindössze azért vagyok, illetve voltam vele szigorú, mert őt akartam megóvni a világtól. Silver megjárta már a poklot, és meg is fogja, én pedig eljöttem, hogy fogjam a kezét, ha rossz útra lép. Nem szeretném, ha egyedül bolyongana. Silverben nem kételkedem, tudom, hogy képes mindenre, tehát arra is, hogy legyőzze azt a szörnyet, aki őt ostromolja. De, ugyanakkor semmi sem lehetséges. Az is megeshet, hogy rosszul dönt, és a csatából ő kerül ki vesztesként, az ellenfél, avagy az ellenség pedig a győztesként. Silver tudja már azt, milyen elbukni, én pedig nem kívánom neki, hogy újra megérezze a veszteség mérgének az ízét. - Semmiképpen sem engedlek el. – Jelentem ki határozottan, szinte oly komolysággal, teljes mértékben sugárzik rólam az elszántság, illetve a magabiztosság. Silver nem jó emberismerő, tudnia kellene, hogy nem hazudok. Ha így lenne, nyilván idegessé válnék, vagy éppen elrohannék riadtan előle. Egy hazug könnyedén megfélemlíthető, kétségtelen. De én teljes mértékben tudom a dolgom, elvégre nem azért jöttem, hogy őt bántsam. És nem is fogom. - Nem fogok neked magyarázkodni, elvégre nincs miért. – Folytatom, ahogyan határozott hanggal ejtem ki mindezt. Apropó, említettem, hogy nem vagyok jó kedvemben? Általában poénosabbra szoktam venni a figurát, de most abszolút nem vagyok erre sem vevő. Silver kételkedése olyan erős, akárcsak a beton, és ez pedig rettentő módon idegesít. Ez evidens ugyebár, elvégre megeshet, hogy én sem cselekednék másként. - Megértem, hogy kételkedsz, és ezt tiszteletben is tartom. – Emelem magam elé mindkét karom, Silver felé két tenyerem védekező szándékkal, s mintha mindegy is volna, ölembe rakom mindkét karomat. De meggondolva inkább magam, feszes mellkasom előtt fonom össze két karom. - Fiamként tekintettem rád mindvégig. – Vallom be halkan, miközben magam elé tekintek elbambulva, egy darab pislogást sem ejtve. – Te nem éppen az érzelmek embere vagy, de én annál inkább. Kötődtem hozzád, mert fontos voltál akkor számomra, ugyanakkor jelen pillanatban is az vagy, nem véletlenül kerestelek fel. Nem akarlak manipulálni, de mindaz rajtad áll, hogy mit hiszel, s mit nem. Teljes mértékben megértelek, Silver. – Ejtem ki határozottan a nevét, miután összeszedtem magam, és szempárába tekintek szilárd magabiztossággal. - Mindent tudok, ami eddig történt veled. Engedd meg, hogy segítsek. Amikor bejöttem, szinte megszilárdult körülötted a harag. Az utca túlsó végéről is érezni lehetett a negatív érzelmeket, amelyek belőled sugároztak. Segítségre van szükséged, jól tudom. Te mindig nagyon tehetséges tanonc voltál, s most pedig kész mesterré váltál. – Engedek meg egy barátságos mosolyt, ahogyan félretekintek elmélkedve. Óvatosan felállok a székből, majd azt egy könnyed mozdulattal tolom be az asztal alá, annak helyére. - Én vagyok az. – Állok meg előtte, ahogyan egyet felé lépek. – Annyit kérek, hogy nyugodj meg. Akkor elengedlek, de meg kell ígérned előtte valamit. – Szögezem le lágy hangnemben, ahogyan tenyeremet az egyik vállára helyezem, s az ő szemébe nézek. Milyen furcsa, hogy kiégtek belőle a fiatal vonások, s most olyan, mintha testet cseréltünk volna. De arról nem tehetek, hogy ez az én igazi, valódi külsőm. Tanítani akartam egykoron, és ezzel a külsővel nem tehettem volna meg. - Bárcsak megértenéd a szándékaim. Annyira könnyebb lenne minden... – Mondom suttogva magam elé a szavakat, ahogyan félretekintek újra. Tenyeremet elvonom Silver válláról, majd hátat fordítok. Nem azért, mert ezzel megbántani akarom, hogy arra sem méltatom, hogy rá nézzek, hanem mert szempárom könnyekkel telt meg.
A férfi rendületlenül állítja, hogy ő Noah, hogy ő az, aki egykor a mesterem volt anyám után, ő tanított olyan dolgokra, amik elhomályosították anyám jellegzetességeit a mágiámból, de nem tudok hinni neki. Ahogy dühömtől figyelni is alig. Szinte érzem, ahogy a véremben terjed az átok, ahogy lassan eléri elmémet az átok, ahogy néha elmosódik a kép, majd kiver a víz, aztán a következő pillanatban mintha meg se történt volna. Érzem, ahogy a fertő bennem van, én pedig tehetetlenül hagyom, és engedem, hogy mérgezzen, belülről rohasszon el. Nem tehetek ellene, anyám átka legalább olyan erős, mint az enyém, ráadásul megtörhetetlenek. Legalábbis látszólag, és meg kell találnom a módját annak, hogy mégis megtegyem. Ehelyett most itt harcolok egy idegennel, aki egy olyan embernek adja ki magát, akit már régen elvesztettem. Éreztem a hideg érintését a halálnak, éreztem, és láttam, ahogy a szeme üvegessé válik. Nem tudtam megvédeni. De ki lehet ez a férfi? Talán egy egykori tanonca, vagy ellenfele? Nem lehet Noah, képtelenség, és nem hiszem el, hogy... Talán anyám tudott róla. Talán az ő trükkje, és azt akarja elérni, hogy legyengüljek. A gyengéimet keresi minden bizonnyal, hiszen Noah, akit ismerek nem... Mély levegőt veszek, el kell, hogy engedjen, ki kell szabadulnom, mert csak így mehetek neki. Következő alkalommal már ki tudom védeni a blokkolását, hiszen érzem a mágiáját. Erős, erősebb, mint az enyém, de nem kivédhetetlen, főleg nekem. Aki a gyengeségét az előnyére fordítja. - Ez az épület az otthonom, aki veszíthet, az te vagy - pillantok rá magabiztosan, még úgy is, hogy én vagyok az, akit a falnak szorítva tartanak. Nem tudom feladni, és képtelen vagyok meghátrálni. Soha nem hátrálok meg, és az a Noah, akit ismerek, tudja, hiszen ezt sosem tudta kitörölni belőlem. Anyám tanított erre, lehet, hogy tudattalanul, de ezt láttam tőle. A céljainkért bármit meg kell tennünk, nekem pedig el kell hitetnem vele, hogy nem akarom megtámadni. Azt kell, érezze, hiszen a gyűrű elárul, persze, hogy nem enged el. - A nevem Silverston. Dr. Silverston - köpöm felé a szavakat ellenségesen, valahogy már nem értékelem ezt a megszólítást. Néha Lukas feledkezik meg magáról és hív így, de nem érzem azt, hogy illene rám, és egy ismeretlen ne hívjon engem így. Legalábbis ne akkor, amikor szívem szerint megfojtanám, hogy még mindig nem árulja el, ki a fene ő, és miért adja ki magát Noah-nak. Talán tudja... Talán az egészet csak képzelem. Nem, lehetetlen. Megrázom a fejem, mintha ezzel kiűzhetném az átkot, mintha kiderülhetne ezzel, hogy az egész csak egy tévképzet. Egy látomás, mely nincs is itt, hogy csak képzelek mindent, és ez a férfi valójában az anyám. Csak én akarom elhinni, hogy Noah még él, mintha tőle várnék valami segítséget, egy kiskaput, az átok ellen. Talán így van, de úgy érzem, kezdem elveszteni a józan eszem, korábban, mint gondoltam volna. Nem létezik, nem lehet, hogy ilyen hamar, hiszen most történt, mégis égető érzést kelt az ereimben. Mély levegőt veszek, szabadulni akarok, de a férfi még mindig fogva tart. Egy részem robbanna, és ha az erőmet nem blokkolná, minden bizonnyal apró miszlikben hullanánk alá az égből, és az épület se lenne többé, sem a környező házak, hiszen rengeteg erő tombol bennem, bizonytalanul, hiszen nem sikerült végül helyrehoznom, lekéstem, és úgy érzem, felesleges. Így egy pillanatra testem elernyed, csupán az erő tart a falnál, érzem, ahogy az erő elhagy. - Az a Noah André akit én ismerek, soha nem hagyta volna magára azt, akit a fiaként tisztelt. Ha tényleg te vagy az, akkor jobban tetted volna, ha hagysz a hitben, hogy halott vagy -
szavaim indulatosak, és meg sem gondolom őket, már régen átléptem azt a határt, mikor érdekelt, mit mondok. Át se gondolom, csupán felé célzom őket, és nem érdekel, ha kihozom a sodrából. Nem érdekel, hogy felbosszantom, mert valahol ezt akarom tenni, egyszer úgy is el kell engednie, én pedig magam nyugtatom, hogy elhiggye, nem fogom megtámadni. A gondolataimba nem lát bele, ez biztos. Az viszont nem, hogy az érzéseimet is tökéletesen érzi a gyűrűn át, mégis próbálok úgy tűnni, mintha hinnék neki. Ezért válok alattomossá, ezért leszek megbízhatatlan, nem olyan, akit akkor ismert, nem az a kiszámítható férfi vagyok, az a fiatal lélek, aki akkor voltam. - Ha tényleg ezt tetted volna, akkor tudnod kellene, hogy a gyűrű hosszú ideig nem mutatott semmit, amíg más testben voltam, hiszen nem is volt a kezemen. Tudnod kellene, hogy akkor egy elzárt helyen volt, mert az által felismerhettek volna az ellenségeim - egész pontosan hatvan évre. Huszonkét éve tértem vissza ebbe a testbe, addig a gyűrű ezen a testen marad, és ezt vajon tudja-e? Szavaim nyugodtnak tűnnek, percekkel később, mintha sikerült volna elérnem azt a nyugodtságot, amit az ő arca tükröz, mintha sikerült volna elérnem azt, hogy nem az érzéseim hajtanak. Hogy nem akarom megtámadni, mert ő ezt fogja érezni, mert nem láthat belém. Ebben a percben én is elhiszem, hogy tényleg feladtam, ebben a percben elhiszem azt is, hogy nyugodt vagyok, mint aki nem tombolt volna fél órával ezelőtt. - Úgy látom, te tényleg elhiszed, amit mondasz, én kevésbé. De nem vagyok hajlandó addig beszélni, ameddig el nem engedsz - még mindig én vagyok, az irányító, mindig is ez voltam. Legalábbis ezt gondolom. Nem tudom, mit akar tőlem, nem tudom, ki ő. Ha hinnék neki, de nem hiszek, mert bizalmatlan vagyok. Noah tudja, hogy senkiben nem hiszek, csak magamban. Noah tudná, hogy milyen vagyok, és ezért szavai hatására egy gunyoros vigyor jelenik meg arcomon, miközben szemeimet eltakarják őszülő tincseim. - Ha tényleg te lennél az, tudnád, hogy nem kérdezek. Ha mégis, akkor utólag. Ha az igazi Noah lennél, te magad mondanál olyat, amit csak ő tudhat kettőnkről, hogy bebizonyítsd, tényleg te vagy az. Én nem fogok ebben segíteni - arcom ismét rideg lesz, ahogy a falhoz szorítva világos tincseimet át őt nézem. Így talán kissé őrülten hatok, és tekintetem elhomályosul, ahogy őt méregetem. Egy pillanatra fordul velem a föld, érzem, ahogy megszédülök, majd ismét elhagy az erőm. A torkom elszorul, és hirtelen oly távolinak tűnik a világ, de ez eltűnik, csupán a pillanatnyi tehetetlenség teszi, és az erőm is visszatér, hogy felemeljem a fejem. - Szóval ne várj kérdéseket. Kezdj beszélni, de előtte engedj el - a stílusom nyers, és rengeteg kivetnivalót hagy maga után, ahogy régen, de nem fogom megadni azt, hogy én faggassak. Én követelni szoktam, soha nem kérni. Elvárom, hogy bizonyítson, nem fogok kérdezősködni. Akarom, hogy elengedjen, és ehhez nyugalmat kell, magamra erőltessek. Az elme az én területek, és képes vagyok irányítani az olyan érzéseket, mint a harag, a düh, és a többi. Ezért fog hinni nekem, ha tényleg érez a gyűrűn át. Ha nem, akkor minden bizonnyal nem Noah-val állok szemben...
Silver teljesen megváltozott, nem ilyennek ismertem régen. Figyeltem őt mindvégig, és néha ledöbbentem, hogy hová süllyedt. Büszke vagyok rá, semmi kifogásom sincs, csupán csak hihetetlen, hogy ennyire megváltozott. Régen sem volt annyira másabb, de most sokkalta másképpen látom őt így szemtől szembe. Régen voltunk már így, és örülök, hogy végül most láthatom őt. Persze, most furcsának találom ezt a szituációt. Még én voltam öreg testben, most pedig ő öregedett meg. Csodálkozom, hogy nem állította meg az öregedését. Nem baj, hiszen így még is csak talán nagyobb tiszteletet kap az ember. Egy fiataltól nem igazán ijed meg senki sem, míg egy öregebb testtől jobban berezel az ember. - Most az egyszer elnézem ezt a fajta gyerekes viselkedést. – Beszélek komolyan, miközben még mindig tartom a karomat felé, a lehető legerősebben nyomom őt a falnak a varázslat segítségével. – Nem foglak elengedni. Ugyan már... azért hogy utána ebből az épületből egy romhalmaz legyen? – ironikus nevetés hagyja el számat, miközben felnézek a plafonra. Hihetetlen, hogy Silver ennyire vak és ütődött! Tekintetemet újra felé szegezem, s mostanra már egyre inkább kezd elfogyni a türelmem. - Tudod, Silver... tudod, hogy régen is mindig türelmes ember voltam. Mai napig is. De egy türelmes ember nem igazán érdemes felbőszíteni. – Szögezem le komolyan, egy percig sem dédelgetve őt. Mikor tettem én azt? Soha.. mindig is határozottságot mutattam neki, kegyetlenséget olykor, és ez számára akkor megszokott volt, elvégre tudta, hogy mindent az ő érdekében teszek. Ugyanakkor rendkívül szerettem őt, és voltak pillanatok, amikor nem bántam vele olyannyira keménykezűen, hanem tényleg úgy bántam vele, mintha a fiam lett volna. Régen volt, de az óta már sok dolog változott. - Ismerem Prudencet, elvégre ő az anyád volt, és rólad is tudok mindent, amit jóformán még te magad sem tudsz. Mindenkit ismerek körülötted, bárkit a számra vonhatok, akit te ismersz. Még mesélni is tudok róluk, bárkiről. Végig szemmel tartottalak csak azért, hogy segíthessek, ha nincs más út. Most is pontosan ezért jöttem. Ha meg akarnálak ölni, már régen megtettem volna. – Hangom morgásba megy át szinte, ahogyan az ő dühös és zaklatott tekintetét nézem, de egyszerűen nem tudok már mást mondani azért, hogy elhiggye, én vagyok. Sőt. nem is kérem, hogy higgye el. Csupán csak engedje, hogy segítsek, nem szeretném, ha a saját makacssága miatt botlana el. - A testváltás igen csak bonyolult dolog. De nem lehetetlen, mint láthatod. – Még mindig kellő figyelemmel tartom a karomat, ahogyan teljesen leblokkolom őt minden téren. Nem szeretném, ha bármi ostobaságot tenne, különben ebből a helyből egy romhalmaz lenne, én pedig nem azért jöttem, hogy leigázzak mindent ő miatta. Jóval erősebb vagyok nála még mindig, nem ajánlom neki, hogy bármi rosszat is tegyen ellenem. Nem fogom nagyon bántani, ha oda fajulnának a dolgok, de nem fogok kegyelmezni sem. Régen is keménykezű voltam, és ez most sem változott. - Cseles tárgyak a gyűrűk, nemde bár? – kérdezem tőle ironikus mosoly keretében, miközben ránézek a gyűrűre, mi azon a karom ujján van, amelyet nagy figyelemmel tartok. – A mágia alattomos dolog, de ettől eltekintve rendkívül hasznos. Az én gyűrűmet leblokkoltattam, csak hogy te ne lásd. A halál, és minden más mind megjátszás volt. A gyűrű segítségével végigkísértelek egész életedben, mindvégig melletted voltam, még akkor is, ha fizikailag nem is. – magyarázom most már visszafogva magamat, hiszen kellett néhány perc, hogy lenyugodjak. – Nem szeretnélek bántani. De az agresszió nem vezet sehová, ezt megtanulhattad volna már. – Hangomból csalódás sugall, csalódás, hogy Silver nem tanult szinte semmi jó modort a mágiákon kívül. - Nekem nem lesz fájdalmas, Silver. – Újabb ironikus nevetés hagyja el számat, miközben tekintetemről még így is sugallt a szigorúság, és az, hogy bármennyire elvetemült tudok lenni, ha odáig kell elfajulnom. – Minél jobban provokálsz, annál tovább fog tartani ez az egész. Tehát... – Elengedem a karom, de ettől még nem fog a varázslat megszakadni, voltaképpen csak felerősítettem az igét, hogy ne kelljen tartanom a karom, így is már eléggé lezsibbadt. Hátam mögé húzok egy széket, ami magam mellett volt, és végül ráülök, ha nem bánja. Úgy látom ez hosszú beszélgetés lesz, a lábaim pedig elfáradnak addig, míg én elmagyarázom neki a történetet. - Nos, nem fogom még egyszer mondani, de megkérnélek, hogy tegyél fel kérdéseket, amiket Noah tud. Amiket csak ő tud, és te. Hidd el, hogy válaszokat fogsz kapni a kérdéseidre, abban biztos lehetsz. – Mélyen a tekintetébe nézek, elvégre a szem a lélek tükre. Én pedig nem vagyok galád, sem ostoba zöldfülű hazudozó, aki nem mer a másik szemébe nézni. A szándékaim komolyak, és bármit képes vagyok megtenni azért, hogy megértsen.
Tárgy: Re: Üzlethelyiség Hétf. Aug. 31, 2015 8:07 am
Noah&Silver
You are a liar, a manipulator...
Haragom nem enyhül, a halálát akarom. Elvenni, amit elvett, visszavenni, és meglakol bűneiért. Nem hiszek neki, és ezzel csak azt érte el, hogy felbosszant. Haragom elborítja elmém, és csupán el kell képzelnem azt a fájdalmat, amivel le akarok sújtani rá. Ez az egyetlen olyan dolog, mellyel képes lenne bárki egy pillanat alatt elvenni a józan eszem, ha tudná, hogy egykor kötődtem valakihez. Hogy egykor volt olyan lény, aki fontos volt nekem, akinek fontos voltam. Anyám után más volt mellette lennem. Anyám, aki egy pillanatra se engedte, hogy emberi érzéseket tápláljak. Nem, Noah se volt érzelgős, sőt ő maga is leteremtett, mikor hálát adtam, mikor életemben másodszor próbáltam valaki felé nyitni. Ez rántott vissza, Noah tanította meg, hogy a férfi nem fejezi ki az érzéseit. Ő tanította meg, hogyan éljem túl, hiszen anyám nélkül elveszetté váltam. Úgy éreztem magam, mint egy vezér nélküli katona, egy király nélküli királyság. Nyomorúságossá váltam és szerencsétlenné. Olyanná, amilyenné anyám akart. Talán vissza is mehettem volna. Talán nem ölt volna meg... Hazugság. Minden bizonnyal megkínzott volna az egyik szeretett módszerével, amit éppen nekem gondolt, majd elvette volna az életemet. Noah sem volt más, ő se hagyott nyugtot. Erős, határozott kezekkel irányította a napjaimat, gyakorolt velem olykor furcsa, ám mégis durva módszerekkel. Ráébresztett, hogy nem kell másodiknak lennem, hogy lehetek első, a legjobb, és a legrettegettebb. Lehetek ura az életemnek, és lehetek parancsolója másoknak. Érdekember lettem, olyan, akit nem érdekel más jövője, szenvedése. Mégis a gyűrű megannyi emlékkel árasztott el, a gyűrű, melyért most rátámadtam az ismeretlenre, aki Noah-nak állította be magát. Hazudok. Ezt biztosan tudom, érzem. Hidegzuhanyként ér az, ahogy leblokkolja az erőm, és képtelen vagyok bármire is. Az igék nem működnek, erőtlenné válok, szerencsétlenné, és mire észbe kapnék, a falnak csapódik a hátam. Fájdalmasan nyögök fel, ahogy hirtelen kipréselődik tüdőmből a levegő. Mozogni is képtelen vagyok, és mágiát se vagyok képes használni. Tehetetlen vagyok, és a saját fegyveremet használja ellenem. Nekem kellett volna ezt tennem, megelőzve a férfit, de késő utólag gondolkodni. Összeszorított fogakkal próbálok szabadulni, hogy akár erővel menjek a férfinak. Nem érzem fairnek a harcot, és nem akarom meghallani, amit mond. - Hazugság! -
szavaim vádlók, és haragosak. Nem akarok hinni neki, nem tudok hinni neki, mert ha élt volna, akkor nem hagy el, ha élne, érezném a gyűrű által, de az a gyűrű lassan hatvanhat éve üres. Nem mutat semmit, és nem változott semmi. - Fejezd be ezt a rohadt szerepjátékot! - parancsolok rá, mert a tehetetlen helyzetem még lehetetlenebb lett. Mozogni nem tudok, de a szavaim még vádlók, mágiát nem használhatok, mert blokkolja, de egyszer el fog engedni. Egyszer jön majd az én időm, és esküszöm, hogy... - Ha nem ő küldött, honnan tudnád a második nevét? - torzul egy fintorba arcom, amolyan eszelős vicsorgás ez, mely hamar eltűnik, mintha megnyertem volna egy csatát, mégse örülök neki. Mert ettől függetlenül, ha végzek ezzel a férfival, az átok ugyanúgy rajtam lesz, ahogy Noah is halott marad. - Miattam, ó hogyne! Majd elhiszek mindent, amit mondasz, csak mert egy nevet említesz, egy olyan nevet, amit nem is emlegethetnél! - nem figyelek rá. Más taktikát kell választanom, ha azt akarom, hogy elengedjen. Olyat, melyből fölénnyel kerülök ki. Mely nekem kedvez. A színjátszás mindig is könnyedén ment. Egykor, mikor Noah-t megismertem, akkor is hamar elhitettem az emberekkel, hogy csak egy gyerek vagyok. Ételt és szállást adtak nekem. Talán a barna szemeim tették, melyben mindig ott ült régen a fájdalom. Most csupán harag ül benne, melyet el akarok rejteni, hogy ez a férfi elengedjen. - Hát persze, hogy elhiszem, hogy te Noah vagy... Ne gondold! Soha ne gondold! A boszorkányok igen könnyedén takaróznak a testcserével, de csupán keveseknek sikerülhet megfelelően, segítség nélkül végrehajtani az igét. A legtöbben nem is ismerik a módját - hangom látszólag nyugodt. Igyekszem átültetni minden apró lehetséges mozdulatomra, igyekszem elhitetni a férfival, hogy nem támadok rá ismét, mert ez a helyzet megőrjít. El kell érnem, hogy elengedjen, még a végén túl korán ér véget az életem. Még túl sok mindent kell megtennem; rövid idő alatt. - Én meg valójában Szűz Mária vagyok - hangomból csöpög a gúny, ahogy felé fordulok túl rideg tekintettel. Nem érdekel, hogy mit akar beadni nekem. Nem érdekel, hogy mit ad elő, tudom, hogy Noah halott. Bármennyire szeretném most, hogy éljen, sajnos nem forgatható vissza az idő kereke. Sajnos nem tehető semmisé az, ami akkor történt. És ezzel együtt kell élnem. - Amikor meghalt, éreztem a halálát, mert a gyűrű nem csak egy ócskaság. Össze voltak kötve. Azzal, hogy Noah meghalt, a gyűrű kihunyt, és éreztem, hogy meghalt. Ahogy többé már nem ver a szíve, szóval ne engem nézzen a legújabb szórakozásának. Nem hiszek magának, szóval engedjen el, mert minél később teszi, annál fájdalmasabb halála lesz - fenyegetést lenne a részemről? Nem, csupán figyelmeztetés. Hogy tudja, hiába a pillanatnyi fölény, egyszer el fog engedni, és akkor én leszek fölényben. Én leszek az, akinek könyöröghet, de engem vele ellentétben nem fog érdekelni. Parancsoló vagyok, mert ezt szoktam meg. Hogy az emberek nekem ugrálnak, én pedig ezt várom el másoktól. Erre tanított Noah. Hogyan legyek én az, akitől az emberek félnek. Hogyan irányítsak. Nem tudok más lenni már, és nem a levegőbe beszélek, szavaim igazak, és mindennek alapja van. A férfi rosszul jár, ha nem enged el nagyon gyorsan engem...
Tárgy: Re: Üzlethelyiség Vas. Aug. 30, 2015 10:16 pm
Silver & Noah
hello, boy.
Az élet olykor kegyetlen velünk. Olykor? Nevezhetném annak, hogy mindig. De mi ezzel a célja? Miért jó az, ha az ember szenvedésre és örök magányra van ítélve? Miért vesz el tőlünk mindent, amit csak tud? Rengeteg kérdés kavarog a fejünkben. Az a baj, hogy sokszor hiába is mi vesszük a kezünkbe a magunk életét irányítás alá, de számolhatunk azzal, hogy egyszer minden véget ér. Voltaképp, ember tervez, és Isten pedig végez. Nem tudjuk kikerülni a kellemetlen dolgokat, bármennyire is szeretnénk. Olykor sokszor hazudunk, de vannak olyan hazugságok, amelyeket kegyes hazugságnak nevezünk. Mások érdekében hazudunk. Silver érdekében tettem mindazt, amit akkor tettem. Soha nem voltam az az ember, aki ragaszkodik a másikhoz, hiszen én csak tanító voltam. Sok dolgot megéltem, de azt nem akartam, hogy Silver kötődjön hozzám. A szívem mélyén akartam, elvégre foggal-körömmel óvtam őt akkoriban. Ki akartam fejezni számára, hogy mennyire fontos nekem. Akkor kapta tőlem azt a gyűrűt amit a mai napig is az ujján visel. És amit én is. Annyira hozzám nőtt, hogy már meg is feledkeztem arról, hogy hordom, és elfelejtettem levenni, mielőtt beléptem volna ide. Lehet, hogy ezt most rossznak fogom fel, de lehet, hogy így a legjobb, ha ráébred arra, hogy nem haltam meg, nagyon is élek. És ez a test pedig az eredeti testem. Nem félek tőle, elvégre még mindig én vagyok a tanítója, és az is maradok ameddig élek. Ez ne azt jelenti, hogy felülbírálom magam, csupán csak ismerem Silvert. Tudom, mikor mire mit lép, és számítok arra, hogy nem fog ezen dolgok felett szemet hunyni. Nem is kérem rá, szeretem, ha valaki kimondja a véleményét. De Silver teljesen más, ő nem a szavak embere. Ő jobb szeret erőszakkal megoldani dolgokat. A gyűrű segítségével éveken át figyeltem őt, mint egy őrangyal, ámbár nem akartam semmilyen problémát megoldani ő helyette. Miért tettem volna? Silvert én tanítottam, az én tudásom veszi őt körbe javarészt, nem tud felette senki sem uralkodni. Azt tudom, hogy az elmúlt időkben visszatért az anyja, akit nem kedvel. Megértem az okát, voltaképpen pontosan ezért jöttem. A gyűrű nem egy ostoba hóbort a részemről, egyáltalán nem annak szántam, hogy ócska csecsebecse szerepe legyen rajtunk. Nem. Nagy tévedés. Mielőtt meghaltam, ezt az ékszert nekiadtam, hogy akkor is tudjam őt követni, menjék ő bárhová is ebben a világban. A védelmem alatt volt mindvégig. Az én gyűrűmet leblokkoltattam, hogy Silver ne jöjjön rá arra, hogy én még élek. Tudni illik, ez a két gyűrű olyan volt köztünk, mint egy kötelék, egy láthatatlan madzag, amely elszakíthatatlan volt köztünk. Amikor ő távol volt, én láttam őt, s óvtam. Amikor én voltam távol, akkor ő figyelt engem. Ezeknek a gyűrűknek eszmei értékük van, ugyanakkor ez pedig az én ajándékom volt akkor régen ő felé. Tudta a gyűrűk működését, csupán csak azt nem sejtette, hogy az enyémet elbűvöltem, így ő nem láthatott engem. Halottnak kellett, hogy higgyen. Aligha eszmélek fel gondolataimból, de a mellkasomat szúró fájdalom önti el, mintha valami ott szét akarna zúzni mindent. A lélegzetem innentől fogva megcsuklott, a földre akart kényszeríteni a pokoli érzés. Természetesen a fájdalom nem fog engem a földre kényszeríteni, hiszen rengeteg fájdalmat megéltem már az életem során, de egyik sem fogott ki rajtam. Természetesen pokolian kínoz, kedvem lenne a halálért könyörögni, de nem! Végül az ajtónak kényszerülök, ahogyan háttal nekinyom a bűbáj. Számítottam arra, hogy Silver idáig elfajul. Én is ezt tenném az ő helyében? Fogalmam sincs. Az ütés eléggé fájt, hiszen a testem emberi, mint minden más boszorkánynak. Nem várok túl sokat, de karomat magam elé emelem, ahogyan kinyújtom felé, s ez által az erejét leblokkolom mindaddig, ameddig én a karomat tartom. Halkan mondogatom magamban a varázsigét, míg próbálom magamat összeszedni, elvégre még is csak több mint ötszáz éves testről beszélünk. - Megtisztelő, hogy így gondolsz rám. – Húzom ki magamat, miközben a falnak kényszerítem őt, ahogyan ő engem az ajtónak. Nem szeretném, ha fizikálisan támadna meg. A távolságot még így is tartom, még akkor is, ha most ellenem nem ér sokat. Silver az én tanítványom, ismerem minden egyes gyengepontját. Végig rajta tartottam a szemem, a figyelmem, tudok mindent ő ellen. Természetesen, ne tessékeljék rosszra gondolni. Soha nem lennék képes arra, hogy bántsam őt, hiszen... ő az én fiam. - Visszatértem. – Folytatom, ahogyan halkan veszem a levegőt, s idill hangsúllyal beszélek hozzá. – Nem Prudence küldött. Nem vagyok senkinek sem a szolgája. – Mondom, midőn hangomból némi feszültség is kivehető volt. Egyáltalán nem vagyok jókedvemben, sőt, mi több. Attól függetlenül remélem sikerül őt kontrollálnom, szükség lesz rá. - Én miattad jöttem vissza, Silver. – Folytatom a mondandón még mindig határozott hangnemben, miközben az ő tekintetét fürkészem. – Meghaltam, valóban így volt. Átéltem a halált, de azt tudnod kell, hogy egy boszorkány is képes testváltásra, és ezt te is pontosan jól tudod. – Teszem a szavakat egymás után, miközben mindegyiket meglököm szinte. Sok dolgot tud Silver, és azt is, hogy egy boszorkány is képes testváltásra. - Ez az én igazi testem. De ha nem hiszed el, kérdezz csak bármit, amit csak szeretnél tudni. Bármire válaszolok. – Nézem őt, miközben hangom még mindig nyugodt volt. S mostanra már jó magam is. Szeretem, ha egy környezet nyugodt, ámbár nem várom el Silvertől, hogy lenyugodjon, elvégre , jogos volt mindaz, amit most kaptam tőle.
Tárgy: Re: Üzlethelyiség Szomb. Aug. 29, 2015 8:54 am
Noah&Silver
I lost the control
A gondolatok magukkal ragadnak. Emlékek, melyeket elfeledettnek hittem. Emlékek, melyek oly mélyre rejtőztek, most előtörtek, és képtelen vagyok elbírni velük. Ez a férfi tolvaj. Ellopott valamit, ami egykor olyan ember kezén volt, akit tiszteltem. Aki tanított, aki emberré nevelt, életre képessé. Olyan életre, melyet most is élek. Magányos vagyok? Nem. Tudom, hogy nem, mégis, ha jobban belegondolok évtizedekig voltam az. Már megszoktam, és nem akarok ezen változtatni. A magány erőssé tesz. Ha nincsenek szeretteim, nincs gyengepontom sem. A magányban megtaláltam azt az erőt, mellyel senki nem nézett eddig szembe. Anyám pedig mindezt elvéve tőlem robbant be ismét az életembe. Elvette azt, amit eddig felépítettem. Még mindig tönkre akar tenni, és ellene egyedül vagyok. Nincs, aki segítsen, és nem is várnám el. Már késő. Késő, hogy bárki is segítsen, késő mindenre. Tehetetlenségemben mereven nézem a férfi arcát, és rá kell jönnöm, ő nem más, mint egy tolvaj. Ismét hallom a fejemben eme szót, egyre hangosabban. Valaki meggyalázott egy emléket, egy sírt csupán egy átkozott gyűrűért, melynek a párjához én magam is kötődöm tudat alatt. Emlékeztet az időre, mikor tartoztam valakihez. Amikor én is fontos voltam, és szavak nélkül is tudtam ezt. Akkoriban, mikor elhagytam anyámat, messzire menekültem. Fiatal testbe zárva tengettem mindennapjaimat, és bár akkor már elmúltam harminc, alig tizenhat éves külsőm sokakat megtévesztett. Eleinte pontosan ezért fogadott be a férfi. Érezte a mágiám, és hiába a napokig tartó némaságom, ő kivárta. Végül nem tudom mikor, de tanítani kezdett, nem törődve a szótlanságommal. Én pedig engedtem neki. Minden mágiát úgy szívtam magamba, mint vizet a szivacs, minden új volt számomra, és egy pillanatra elhittem, hogy gyerek vagyok. A saját testem életkora megfertőzve elmém, új életet adott. Egy nap mindent elmondtam neki, egy nap bevallottam, miért vagyok olyan, amilyen. Habár ő sem volt kedves, és babusgató, nem is volt rá szükségem. Akkor már nem vágytam szeretetre. És ahogy ő is mondta, az érzelmek kifejezése a nők feladata. A férfi attól lesz erős, hogy mindig határozott. Bár így érezném magam most is. Bár rendezettek lennének a gondolataim, ahogy mindig, és ne látszódna, vagy érződne rajtam a feszültség. Egy mágussal van dolgom, ezt még a zavarodottságomon át is érzem. Erős, erejét tökéletesen kontroll alatt tartja, de nem érdekel. Engem most a haragom irányít, amint meglátom a gyűrűt. Azt, aminek a párja az én ujjamon van. Ökölbe szorítom a jobb kezem, amin az említett ékszert viselem, miközben meghallom a nevet. A nevet, melyet rég nem hallottam. A nevet, melyet soha nem viselhet többé senki. Melyet most meggyaláz ez az ismeretlen.
Elfordulok. Harag torzítja arcom, melyet a név említése okoz. Nem tudtam megmenteni, képtelen voltam. Meg akartam gyógyítani, de nem engedte. Azt mondta eleget élt. Még most is a lelki szemeim előtt látom őszes, szürkés haját, és hálás mosolyát. Mintha örülne annak, hogy meghal. Senki nem gyalázhatja meg egykori mesterem nevét és emlékét. - Hazudik - hangom halk, mégis erős, határozott. A harag kiérezhető, és csak én érzem, hogy egy régi, elfelejtett fájdalom járja át. Gyász. Én mindent elvesztettem, amit lehetett, de az élet nem tudott megtörni. Engem mindenki elhagyott, mégsem keseregtem soká. Rájöttem, hogy az élethez nem kell társ, nem kell társaság, rájöttem, hogy egyedül tényleg erőssé lehetek. Olyanná, aki képes kontrollálni az erejét, és egyetlen emberre összpontosítani a lehető legnagyobb fájdalmat, mely elszorítja a mellkasát, mintha szívét tépnék ki, és lüktető görccsel borítja el elméjét, melytől a legtöbben ordítva rogynak a földre. Ha ez nem lenne elég, egy erősebb széllökettel taszítom őt a földre. - Ha igazán ismerné a férfit, akit emleget, tudná, hogy halott. Hogy azzal a gyűrűvel temettem el, amit most jogtalanul visel. Ha igazán ismerné, tudná, hogy a gyűrűből csupán két darab van a földön, mely egy párt alkot, ha igazán ismerte volna, nem gyalázza meg az emlékét, és nem teszi be a lábát az egyik legerősebb tanítványa boltjába meggondolatlanul - szavaimat nehezen préselem ki önmagamból, nem vagyok nyugodt. Egy széllökettel igyekszem az ajtónak lökni, miközben a fájdalmát nem csökkentem. Nem tudom, kivel van dolgom, de a haragom felerősíti az erőm. Mintha egy hatalmas löketet adna. Megragadva ezt az érzést támadom az ismeretlent. Normális, nyugodt esetben is ezt tenném, hiszen Noah említése érzékeny téma számomra. Ha ezzel akar bosszút állni, ha... Nem létezik. - Ha anyám küldte, mondja meg neki, hogy így is épp eleget tett, hogy leromboljon mindent! De nm adom fel, soha nem adom fel! - egy pillanatra azt gondolom, a férfit anyám küldte utánam, hogy lássa a szenvedésem. Mi több, akár lehetett ő is, hiszen ő is képes testről testre járni, hogy örökké éljen, és elkerülje a halált. És anyám képes lenne ilyet tenni, képes lenne meggyalázni valaki sírját, aki egykor fontos volt nekem, akinek egykor fontos voltam. Ő képes egyedül ilyen morbid tréfára, csak ő képes még az átka után is régi emlékekkel kínozni engem. Olyan emlékekkel, melyek a kudarcaimat elevenítik fel előttem.
Tárgy: Re: Üzlethelyiség Pént. Aug. 28, 2015 11:58 pm
Silver & Noah
hello, boy.
Az élet formál mindazzá, akikké leszünk, avagy vagyunk. Maga az élet az Úr, ő van felettünk. Mindaddig nem szabad elfelednünk, hogy kik vagyunk valójában. Lehetünk koldusok, királyfik, de nem Ördög, hanem Isten irányít! Nem szabad mindazt feledésbe fojtanunk, amit eddig megéltünk, nem szabad hagynunk, hogy a múltunk elhomályosítson minket. Mi magunk döntjük el, hogy mit akarunk, mi vagyunk a magunk ura, mi irányítjuk a sorsunkat. Lehetünk koldusok, királyfik, de mind emberek vagyunk. Emberek vagyunk, akik hibáznak, hiszen, a hibák tesznek minket azzá, akik vagyunk. De hiába, a hibáinkat csak megbánni tudjuk, de tanulni nem fogunk tudni belőle. Ez olyan, mint a hazugság. Aki egyszer elköveti, utána is megteszi. Vagy, mint a megcsalás. Aki egyszer megcsal, az utána is meg fogja tenni. Az élet teli van akadályokkal, de okosnak, és ébernek kell lennünk, hogy mindazokat kikerüljük. Nem, nem is kikerülni kell őket. Fel kell őket rúgni, mint a bolondgombákat. Nem szabad a gondokat szem elől hagyni, nem szabad, hogy, azok megoldatlanok maradjanak, s nem szabad őket kikerülni. Megoldani kell azokat. Ez esetben az akadályokat mindössze meg kell fejteni, és el kell tűntetni, hiszen azok az akadályok továbbra is megjelenhetnek az életünkben. Ugyanilyen volt az én hibám, amit elkövettem. Önző módon viselkedtem Silverrel szemben, amit talán soha nem fogok talán jóvátenni. Nem azért, mert nem szeretném, mert valójában nagyon akarom, hiszen azért vagyok itt. Hanem mert nem érdemlem meg azt, hogy megbocsájtson. Nem szeretnék neki hazudni abban, hogy ki vagyok, hiszen joga van tudni. Csak én vagyok túl gyáva ahhoz, hogy elmondjam neki. Az az igazság, hogy az évek folyamán ő is sokat változott. Ahogy elnézem a külsejét... megöregedett. Nem mintha zavarna, csupán csak meglep eme tény, hogy itt állította meg az öregedését. Silver világ életében bölcs ember volt, még ifjú korában is, egyáltalán nem lep meg ez a döntése. Mindenesetre, én mindenben támogatom most is, tegyen bármit. Azt viszont nem szeretném, hogy rossz útra lépjen. Így is aligha tudok róla valamit, hogy most milyen életet él. Amikor a másik testem meghalt, onnantól fogva levettem Silverről a kezeimet. Nem mondhatnám annyira azt, hogy önzőség miatt tettem azt, amit. Nem akartam, hogy kötődjön hozzám, mert akkor nem biztos, hogy megállta volna a helyét eme világban. Nem akartam, hogy elvesszen, azt akartam, hogy a saját talpára álljon, felejtsen el, és kezdjen új életet töménytelen mennyiségű tudás birtokában. Jót akartam neki, és voltaképpen én is új életet akartam kezdeni.Akkor egy öregember voltam, akinek nem adatott meg az a fajta szabadság, ami most az eredeti testemen. Itt nem a nőkre gondolok, hanem maga az életre. Egy öregemberre nem tekintettek úgy az emberek, ahogyan az rendje és módja szerint illő lett volna. Másabb volt különben is akkor az a világ, de nem éreztem azt, hogy boldog lennék. Eleve egyedül voltam, és akkor is kutattam az anyám után, akiről tudtam a szívem mélyén, hogy már több évszázada halott. De bíztam, és reménykedtem abban, hogy talán tévedek. Azóta már felnőttem. Halk sóhaj hagyja el ajkaimat, miközben végigpillantok a bolton. Eleinte nem néztem meg eléggé jól, és nem vettem észre azt a rumlit, ami itt található. Eleve árad jelenleg Silverről a nyugtalanság. Ugyanakkor észreveszem, hogy ezt mennyire próbálja takarni. Boszorkány vagyok, nem pedig egy ostoba zöldfülű. Pontosan jól tudom, hogy Silver nyugtalan, és szeretnék neki segíteni. Lehet, hogy nem szorul rá, de nem tudni biztosan. A megérzéseim arra ösztönöztek, hogy fel kell keresnem őt, és a megérzéseimben soha nem csalódtam. Körbepillantok újra, s akkor érzem a talpam alatt, hogy üvegszilánkokba léptem, és egy bot is hever mindezek mellett a földön. Nem gond, ezt majd hamar eltüntetjük, de szeretném először tisztázni vele a dolgokat. Arról viszont fogalmam sincs, hogy ezt hogy fogom neki elmondani. Eleve, sokkolni fogja a mostani külsőm, és az sem kizárt, hogy el sem fogja mindezt hinni. Meg van rá az esélye, hiszen én sem hinném el az ő helyében. Továbbra is csöndben maradok, amikor a kézfogást viszonozza egy bemutatkozás keretében. Tudom, hogy ki ő, jobban ismerem, mint ő saját magát. De nekem is be kell mutatkozni, álnevet pedig nem szeretnék mondani. A hazugság az, amit az emberek nem bocsájtanak meg soha. Ámde, midőn tekintetét figyelem élesen, arra leszek figyelmes, hogy az ujjamon lévő gyűrűn megakadt a tekintete. Ekkor nagyot nyelek, majdan az ő ujjára szegezem figyelmem, és akkor látom, hogy ő rajt is ott van a gyűrű. Nem lehet, észrevette. Számítottam a kérdésére, s ezt követően nem kellett sokat várnom a kérdésére. Honnan szereztem ezt a gyűrűt? Mikor hátrébb lép két lépést, leszegezem tekintetem a földnek, majd végül rá nézek bizalmasan, határozott figyelemmel. - Az én nevem Noah Andre.
Tárgy: Re: Üzlethelyiség Pént. Aug. 28, 2015 3:38 pm
Noah&Silver
Where did you get that ring?
Az eső zaja alig jut el hozzám, ahogy haragomnak utat engedbe teszem tönkre a saját boltom vitrinjeit. Néhány tárgy a földre hullt, én pedig a szilánkokban taposok. Borzalmasan festhet a bolt. A hely, ahol mindig is rend volt, ahol a földről lehetett enni, ahol Dorothy takarított. De ő már nincs. Elengedtem, hagytam, hogy elmenjen, nem akadályoztam meg. Ahogy anyám is elengedett egykor, hagyott, nem támadott hátba, csupán végignézte, ahogy kisétálok az életéből... Örökre. Mert ezt érdemlem. Nem szeretetet, hanem magányt. Egyedüllétet, mely éberségre tanít. Olyan csendre, melybe mások beleőrülnének. Őrület. Ez vár rám is rövid időn belül, magányos halál. Hiába vagyok erős, és megtörhetetlen, az átok ellen talán semmit se tudok tenni. Tönkretett mindent, ezért tönkretettem a boltom. Mintha az tehetne mindenről. Az erőm folyamatosan szétfeszít, mintha ki akarna törni. Mintha el akarna söpörni a föld felszínéről, én pedig nehezen tudom visszafogni magam. Nem akarok alul maradni, nem maradhatok alul, anyám nem győzhet... Soha. Én vagyok a jobb, az, aki megérdemli, hogy eltiporja a másikat, most viszont egy apró féregnek érzem magam ismét. Amilyenné anyám nevelt. Egy szürke senkivé. Egy eltaposható bogárrá, és az érzelmeim túl vegyesek, és túl erősek ahhoz, hogy tisztán gondolkodjak, pedig arra van a leginkább szükségem. Fájdalmas magányra. De ez a vágyam nem teljesülhet, a csengő jelzi, hogy a boltban immár ketten vagyunk. Jelen helyzetben jobban örültem volna, ha Lukas az, de egy ismeretlen férfi hangja csendül fel a hátam mögött. Felemelem a fejem, és igyekszem rendezni a vonásaimat. Nehéz, de mégis valamennyire sikerül, mégsem fordulok meg. Összegombolom öltönyöm zakóját, és kisimítom a ráncokat. Mindig mutassuk a legjobb arcunkat az idegenek felé, nem számít, mi zajlik belül. Hajamat kisöpröm tekintetem elől, és a nyakkendőmet is megigazítom. Mire a férfi felé fordulok, arcom rideg, és érzelemmentes. Csak a földön heverő millió üvegszilánk utal arra, hogy valami történt itt.
Végigmérem a férfit, tetőtől talpig. Elegáns, és fiatal külseje ellenére régimódi öltözetet visel. Öltönyt, melyet mostanában csupán az üzletemberek hordanak. Felé lépek, hogy csökkentsem a köztünk lévő távolságot. - A tudásomat? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, de még mindig nem nézek le a kezére, csak érzékelem, hogy felém nyújtja. Nem sűrűn akarják a tudásomat segítségül, meglep a kérdés, bár a jelenlegi állás szerint csupán ez maradt nekem. Senkim nincs többé. Egyedül vagyok, de ez az állapot is hamarosan véget ér. Végül mégis a kezemet nyújtom, talán ezzel elterelem a figyelmem, és érzem, ahogy a gyűrűm egy másiknak koccan. - Dr. William Silverston - lepillantok a kezére, és ekkor veszem észre a kezén a gyűrűt, mely a párja az enyémnek, melyet elvesztettem, mely egy emberhez tartozott, akit nem tudtam megmenteni. Magam felé fordítom a kezet, és bebizonyosodik az igazam. Ezek ritka darabok, még nálam is idősebbek, nem szaladgál minden második ember ilyen gyűrűvel a kezén. Elengedem a férfi kezét, és két lépést hátrálok tőle. - Honnan szerezte a gyűrűt? - kérdezem egy cseppnyi ingerültséggel a hangomban. Az érzéseim összezavarnak, mióta ismerem Dorothy-t, mióta anyám megjelent, mintha nem uralnám magam. Mintha nem lennék képes többé tisztán látni, de a gyűrű egyetlen emberhez köt. Egyetlen emlékhez. Nem tudtam megmenteni. Kötődtem hozzá, anyám után ő tanított, ő mutatta meg, hogy nem feltétlen kell irányítottnak lennem. Hogy csak úgy lehetek jobbá, ha én irányítok. Egy ember, akit apámként tiszteltem, aki megtanított, hogyan tartsam ordában önnön magam. Az ember, akit nem tudtam megmenteni, mert nem volt elég erőm. A gyűrűvel együtt temettem el őt, tisztán emlékszem rá, hogy viselte. És a párját viselem egyfajta emlékeztetőként, hogy érezni gyengeség. Gyengévé tett, mégis emlékezni akarok az időkre, mikor végre nem rettegve aludtam el, mikor nem köptem szembe a tükörképem, mikor végre fellélegezhettem. Ez a férfi nem tudom, hogy jutott hozzá, de ha sírt rabolt, nem megy ki a boltból többé. Mert megbosszulom, és elveszem tőle a gyűrűt, hogy elfoglalja a helyét a másik kezemen. Tiszteletemet kifejezve ezzel apámként tisztelt tanítóm emlékére.
Tárgy: Re: Üzlethelyiség Pént. Aug. 28, 2015 2:48 pm
Silver & Noah
hello, boy.
Az évszázadok során sok mindent éltem meg. Nem mindenki mondhatja el azt magáról, hogy a családját élve elégették sorra, s azt, hogy gyakran váltott testet, ugyanakkor álneveket is viselt. Én mindezt megéltem, megtettem, mert szükségem volt arra, hogy túléljem ezt a világot. Az emberek mind gyanakodtak volna, hogy nem öregszem, hogy örök élő vagyok. De ez az én valódi testem, amiben jelenleg vagyok. Szüleim nemzette ez arcot. Évszázadokkal ezelőtt váltam meg ettől az eredeti testemtől, amikor az emberek gyanakodtak rám. Nem akartam, hogy ez a testem kárba vesszen, ezért évszázadokon hordtam magammal, míg idegenek testét szálltam meg. Utazó trükk, de erre egy erős boszorkány is képes. Nem véletlen, hogy a boszorkányoknak az utazók az unokatestvérük. Lassú léptekkel illetem eme utcák járdáit, kezembe a fekete esernyőmmel, amelyet fejem fölött tartok egyenesen, akárcsak a cövek. Az eső csak esik, szakad, csak úgy sír, mintha verné a felhőket a villám. Ettől eltekintve egy árva szellő sincs, amely kifordítaná az esernyőmet. Ha átlagos ruhában volnék, nem tartanék fejem felett esernyőt. Egy elegáns, kissé világos öltönyt viselek magamon, ezzel együtt pedig egy igen elegáns bakancsot. Hajamat pedig ehhez illően zseléztem fel, s azt hiszem, így kimozdulhatok e városba, az emberek közé. Bár így, most, hogy esik az eső, voltaképpen egy lélek sem kóborol errefele rajtam kívül. Üresek az utcák, mint mellkasomban az érzelmek. Sok éve már, hogy élek, de soha nem éreztem azt bárki iránt is, hogy szeressem. Számomra a szeret szó csak egy esély arra, hogy az ember rabja legyen a szenvedésnek. Természetesen voltak idők, amikor szerettem egy embert, olyan volt, akárcsak az én kisfiam. Tudni illik, soha nem adatott meg az, hogy gyermekem legyen, elvégre én csak egy felelőtlen apa volnék. A gyerekvállalás soha nem volt az én műfajom, és különben sem akartam soha sem családot. Sok éven át a munkámnak szenteltem minden egyes időmet, de nem utolsósorban pluszba még annak, hogy fejlődjek, hogy erős boszorkány lehessek. Ezt az erőt a tanítványaimnak akartam ajándékozni, hogy a boszorkányok nemzedékei egyre csak erősebbek legyenek. Ez volt az egyik célom, de nem mondhatnám, hogy sok tanítványom volt. Nem minden boszorkányt vettem a szárnyaim alá, ugyanis tudnom kellett, melyikőjük az, amelyik alkalmas arra, hogy a tudásomat átvegye. Ekkor még nem voltam annyira tapasztalt boszorkány, mint most, de akkor sem becsült le egyik sem. Régóta élek, s kevés olyan boszorkány van, aki idáig elélt. Legtöbbjüket a vámpírok megölik, vagy éppen a vérfarkasok ketrecébe pottyan, és szét tépik mint egy húscafatot. Ez az élet körforgása. A gyenge elpusztul, az erősebb fent marad. Minél öregebb vagy, annál inkább tisztelnek, és becsülnek. Az utca hosszú volt, mint egy végtelen galaxis. New Orleans utcái nagyon ritkán ürülnek ki ennyire, de nem gond, szeretem, ha nagy tér adódik. Így nem kell attól tartanom, hogy véletlen valakinek nekimegyek, esetleg elesik, és piszkos lesz a ruhája, elvégre, egy tömegben megesik az ilyen. De nem céltalanul megyek csak úgy e városban. Nem céltalanul kerülgetem a pocsolyákat, és nem is a friss esőillat miatt mozdultam ki a meleg házamból. Csupán csak szeretnék jóvátenni egy hibát, amit már nagyon régen elkövettem. Nos, igen. Tanár voltam, de nem olyan tanár. Tanítványaim voltak, de őket gyakorlatok során mind elveszítettem, csupán csak egy olyan fiú maradt meg. Nem csoda, elvégre mindvégig ő állt a legközelebb a szívemhez, mindenben támogattam, amiben csak tudtam. Tehetséges volt, kitűnő, szinte irigylésre méltó. Amikor őt tanítottam, természetesen másik testben éltem, egy jóval idősebb testben, mint egy bölcs. Nem szerettem abban a testben élni. Hiányzott elve az eredeti testem, de muszáj volt meglennem egy öreg testében. Természetesen akkortájt tabu volt az erotika, a szenvedély, de korántsem bántam, hiszen soha nem voltam az a típus, aki szex nélkül nem élne meg. Voltaképpen mostanság sem volt semmilyen féle kapcsolatom, de nem is bánom, elvégre én a magányra nemződtem. Végül egy helyben megállok, lábaim gyökeret vernek. Mivel fejem felett a boltoknak van kis esőelvezetőjük, ezért bátran veszem el fejem felett el az esernyőt, majdan azt könnyedén összecsukom. Óvatos, s lágy sóhaj hagyja el ajkaim, majdan magam mellé engedem az esernyőm, ahogyan azt még mindig fogom. Elfordulok az egyik üzlet felé, majdan felpillantok annak ajtajára. Öltönyöm ujja végét megigazítom, majdan kihúzom magam. Fejem feletti, fekete kalapot leveszem, majdan azt mellkasomnak nyomom óvatosan, ahogyan azt könnyedén ott tartom. Az esernyőt használva, - akárcsak egy botot -, könnyedén belököm azt az esernyő végével, hiszen nem volt bezárva az ajtó. Érkezésemet egy lágy csengő hagyja el, s felpillantok oda, és akkor látom, hogy voltaképp mi is az. Fekete kalapomat magam mellé engedem, ahogyan ujjaim közé csippentem a szélét, ezután pedig az esernyőt nekitámasztom az egyik kis polcnak, a kalapomat pedig annak a fogójára akasztom, ahogyan az ott is marad. Végül végigsimítok nyakkendőmön, majd megállok egy helyben. Egész szép boltba tévedtem be, igazi régiségek. Nos, igen. Silver nem változott semmit sem. - Elnézését kérem. Csak csupán a kinti eső eléggé lehűsítette a légkört, másodszorra pedig szeretném a tudását segítségül kérni. Kérem, hadd mutatkozzak be. Csak pár pillanatig zavarnám, utána pedig itt sem vagyok. – szólalok végül fel nem túl kedves fogadtatása után, majdan karomat felemelem magam elé, s kezemet nyújtom neki, hogy illedelmes legyek. Nyilván háttal áll nekem, ráadásul nem tűnik nyugodtnak. Míg a kezemet nyújtottam, akkor látom, hogy a gyűrű rajtam van. Nem szeretném, hogy felismerjen, de most már túl látványos lenne lehúzni az ujjamról azt. Talán nem veszi észre, ámbár Silver soha nem volt ostoba. Mindent megnézett egy idegenen, csakhogy tudja, kivel van dolga. Történjék bármi, én csupán azért jöttem, hogy megóvjam őt újra.
Tárgy: Re: Üzlethelyiség Pént. Aug. 28, 2015 1:48 pm
Noah&Silver
I lost the control
Az ajtó bevágódik mögöttem, a csengő majdnem leszakad fölötte. De nem érdekel. Ahogy az sem érdekelt, hány embernek mentem neki, vagy löktem félre, ameddig átjöttem az úton, majd bevágtam magam mögött az ajtót. Haragom szinte kézzel fogható. Idegesen rángatom fel a kezemen a zakót és az inget. A jel ott van, a varázslat megtörtént. Ez nem létezik. Lehetetlen, hogy az anyám képes legyen legyőzni engem, akit eddig senki nem volt képes. Figyelmetlen voltam, nem láttam előre, nem gondoltam. Most először tényleg nem gondolkodtam. Hagytam, hogy a haragom vezessen, a dühöm, mely eluralt az üzenete nyomán. Egész testemet remegés uralja el, nem a félelem, vagy a rettegés kétségbeejtő remegése, ez más, egy mélyről jövő, elmét elborító, haragos remegés, mely miatt erősen kapaszkodom a pult szélébe. Légzésem és szívverésem szabálytalan, meg sem hallom magam mögött a lépteket. - Jól vagy? - hallok meg egy hangot magam mögött. Nem fordulok felé, és a fejem se fordítom felé. - Nincs közöd hozzá! - teremtem le Lukas-t, aki minden bizonnyal egészen eddig rám várt. Tudta, hova megyek, tudott anyámról, tudott arról, hogy felkészületlenül megyek. - Mi történt? - kérdez ismét, én pedig lehúzom az ingem és a zakóm ujját. Nem láthatja meg a jelet, nem akarom ezzel terhelni. Épp elég az, amit idáig tett. Túl sokat áldoz értem, bár ezt el is várom tőle. Mintha természetes lenne. - Semmi olyan, amit ne tudnék megoldani - felé fordulok. Szavaim hazugok, kételyeket rejtenek, de nem mondom el neki, mi a bajom. Ezt egyedül kell megoldanom. - Tudod, hogy segítek - mondja, és felbosszant. Arcom fintorba torzul, haragos fintorba, ahogy rá pillantok. Nyoma sincs az örökké összeszedett férfinak, nyoma sincs a kimértségemnek. Nem tudom, hogy oldom ezt meg. Ez túl nagy falat lesz. - Tűnj a szemem elől! Nem akarlak most látni! Menj, mielőtt olyat tennék, amit megbánok! - mutatok az ajtó felé, ő pedig egy szó nélkül kerül ki, és indul el az ajtó felé. Dühösen vágja be az ajtót, ahogy én tettem alig tíz perce. Csodálom, hogy még bírja az üveg. ahányszor megkapta már mások haragját, rég szét kellett volna esnie. Próbálok lenyugodni, de ahogy ismét eszembe jutnak a történtek, képtelen vagyok rá. Nem megy, egyszerűen...
Mintha elszakadna valami. A botom a kezembe akad, és képtelen vagyok uralni a testem tovább. Nem vagyok képes visszafogni magam. Először a vitrinekhez vágom a bot fémes végét, amit normál esetben támasznak használok, és erőből vágom az átlátszó üveg felületéhez. Az tehetetlenül adja meg magát az erőmnek, millió darabra hullik. Nem tart sokáig a rövid roham, a dühkitörés, majd eldobom a botot, és a pultnak támaszkodom. Háttal az ajtónak, próbálok lehiggadni. Ezt meg kell oldanom, egyedül, mások segítsége nélkül. Kell lennie valaminek, ami segít, kell lennie ellenvarázsnak. Bárminek, amivel leveszem az átkot, valami kiskaput kell találnom, mert már nincs sok időm, míg az átok hat. Fogalmam sincs, hogy milyen hatással lesz rám. Nem tudom, milyen erővel gyűr maga alá, sosem voltam átkozott helyzetben. Tudom, hogy mindegyik más, jellegzetes, és legtöbbször megtörhetetlen, vagy olyan apró a kiskapu, hogy későn vesszük észre. Kell lennie anyám átkának is gyengepontjának. Tudom, hogy így van, viszont most először életemben érzem, ahogy elural a tehetetlenség. Mintha folyton csak azt érezném, ki fogok csúszni az időből, nem lesz elég időm, hogy a józan eszem elvesztve őrültté válok, olyanná, akinek zárt osztályon a helye. El kell tűnnöm innen, rövid időn belül. Ujjaim kifehérednek a tömör fa pult szorítása miatt, de még mindig nem érzem magam nyugodtnak. Úgy érzem, hogy elvesztettem az irányítást az életem felett, és megőrjít a tudat - már maga a szójáték is ironikus -, hogy nem leszek képes kontrol alatt tartani a cselekedeteimet. Keserűség áraszt el, és fogalmam sincs, honnan jön ez a rengeteg kínzó érzelem. Anyám váltotta ki ezeket, anyám, aki soha nem szeretett, és most elvett tőlem mindent. Csak azt remélem, hogy lesz időm bosszút állni, elvenni tőle, amit a legjobban szeret, elvenni tőle a lehetőségét is a boldogságnak. Az ajtó viszont kiszakít a világomból, a kis csengő megszólal, én viszont nem fordulok hátra. Nem érdekelnek az emberek, senki, aki vásárolni akar. - Zárva vagyunk - mordulok fel ridegen, az idegen felé se fordulva. A pultot szorongatom, nem tanácsos most a közelemben lenni. Remélem nem Lukas jött vissza. A z életem felfordult, és amire a legkevésbé szükségem van most, az a társaság.
New Orleansba látogatni minden egyes alkalommal hol örömmel, hol pedig unalommal tölt el. Ez általában attól függ, hogy milyen társaságot sikerül kerítenem magamnak, de valljuk be, kevesen vannak azok, akik felszárnyalnak az én szellemi magasságomba. Egykoron volt értelme idejönnöm. Néhanapján, mikor kirándulni támadt kedvem, örömmel barangoltam be eme - akkor még - ismeretlen tájat, felfedeztem a francia negyedet. Akkor még nem ebben a testben éltem, és egészen más eszméket vallottam. Ma már más köt ide, de hosszú ideje követem figyelemmel William sorsát. Kettőnk élete egybeforrt, s ezt semmilyen varázslat, semmilyen szó nem lesz képes megszakítani. Majdnem elveszítettem... ő kötötte le minden figyelmemet, de mióta... egy szomorú baleset végett azt hiszi, hogy már régóta az éterben sem vagyok, hát... kissé nehezebben kerülök a közelébe. Túlzottan vigyáz arra, hogy kit enged magához közel, és kit nem. De tökéletes indítékot találtam arra, hogy eljöjjek idáig. Ő elég lesz ahhoz, hogy biztosítsa a szórakozásomat, habár bizonyos vagyok benne, hogy ez a szórakozás némileg más lesz, mint egykoron volt. Ma már más a feladatom. Megmenteni őt, nem pedig kárhoztatni. De szükségem van mellé valamihez, ami szórakoztat. És azt hiszem, a kis barátnője... Dorothy gondoskodhatna a szórakozásomról. Azonban ő is boszorkány, és az egyáltalán nem lenne jó szórakozás, miszerint engem bevet egy sötét, poros pincébe, aztán a boszorkány képességeivel kegyetlenül megkínoz. Akkor már inkább az unalmas élet. Később még végiggondolom. Bár nem tudom, mennyi esélye lenne ellenem. Annyira kis fiatal. Felsóhajtottam, és végignéztem magamon, ahogy kiléptem az utcára. Egy eléggé magas sarkú cipőt választottam, hozzá egy hófehér rövid nadrágot. Azt hiszem, ha valaki rám borít valamit, az lesz az utolsó földön töltött perce. Érzékeny vagyok a gönceimre, ráadásul a cipőimre... évtizedeken keresztül megbolondultam értük, ez még ma is tart, ráadásul most, hogy nem kell tennem érte semmit, még szép, hogy gyűjtöm őket, mint valami őrült. Ez az egyik kedvenc darabom. A táskámban turkáltam éppen, hogy a mobilomat keressem, mikor a lábaimra fújt a szél egy újságot. Arrébb rúgtam, miután felocsudtam, majd tovább kutatva sétáltam tovább. Az új asszisztensemtől jött egy üzenet, valószínűleg hamarosan ő is követ engem. Igazából sokkal többet jelent számomra, hisz elég gyorsan felfedeztem boszorkány képességeit. Megálltam végül az üzlet előtt, ahová tartottam, és a díszes tábla hirdette már gazdáját. A fiam. A szívtelen szörnyeteg. Egy ideig még nem fedhetem fel magam előtte, pár napja figyeltem a terepet. Egy elégedett, önző vigyor mászott a képemre, majd megindultam az üzlethelyiség felé. - Van itt valaki? - kérdeztem, miután megszólalt az a kis harang az ajtón, és beléptem. Bizonyára van. De egyelőre jobb, ha kíváncsi idegennek tűnök, mintsem megvillantsam a titkos kártyáimat William előtt.
Felkaptam a fejemet, ahogy félelmetes, mély nevetése betöltötte a szobát. Épp akartam volna kérdezni, hogy mondtam-e valami rosszat, amikor megválaszolta a hangosan fel nem tett kérdésemet, mintha egy gondolatolvasó lenne. Szégyenemben elpirultam és idegesen kezdtem el rágcsálni a szám belsejét. - Ó, értem. Ezt jó tudni - nevettem fel én is, de az enyémben egy csöppnyi gúny nem rejtőzött. Magas volt és ki lehetett venni, hogy zavaromban nevettem el magam. Ilyet nem tudni.. Mondjuk ennek nagyon is örültem, mert legalább eggyel kevesebb okom volt, amiért aggódnom kellett. Eddig mindennap attól rettegtem, hogy egy valóság nélküli életet élek, mert valaki megigézett engem, de mostantól nem fogok ettől tartani. Ennek ellenére muszáj beszereznem verbénát, mert lehet, hogy nem tudják kontrollálni az elmémet, de a véremet még mindig ki tudják szívni. Azzal, hogy a szervezetemben van a növény, egyfajta biztonságot nyújt velük szemben. Nem szabad ezt elfelejtenem, majd megpróbálom egyszer elkapni Dr. Silverston-t egy jobb pillanatában és akkor megkérdezem tőle, hogy hol lehet az ilyesmit beszerezni. Reméltem, hogy most már egyenes választ fog adni az állással kapcsolatban. Vagy vegyen fel, vagy ne, de az utóbbi esetben szeretném, ha ezt minél hamarabb közölné velem, hogy ne reménykedjek feleslegesen. Amikor megszólalt, először egy érthetetlen fejet vágtam, majd gyorsan szóra nyitottam a számat, tiltakozva az előbbi megjegyzésén. Ahogy meghallottam a továbbiakat, becsuktam és nagyon nagy önuralom kellett ahhoz, hogy így is maradjon. Szó nélkül hallgattam a kedvezőtlen feltételeit és ügyeltem a mimikámra is. Többször vágtam volna fejet, de nem tettem így, mert akkor mindennek búcsút inthettem volna. - Rendben, értettem Dr. Silverston. Nem fogok csalódást okozni, Önnek - feleltem tisztelettudóan és meg is tartottam ezt a kinézetet. Belülről tomboltam, a szabályai röhejesek voltak. Kezdjük azzal, hogy heti három óra? Az édeskevés, ilyen tempóban soha nem fogom elsajátítani a mágiát. A tíz óráig való takarítás sem hangzott jól, mit tudok én addig csinálni? Nem hiszem, hogy olyan gyorsan keletkezne a por.. A fizetés volt a harmadik, ami nekem egyáltalán nem tetszett. Reméltem, hogy elegendőt fog adni, ráadásul hamarosan, hogy be tudjam fizetni a tandíjamat. Szívem szerint szót emelnék, megmondanám, hogy szinte lehetetlen teljesíteni mindezt és nekem, mint alkalmazottnak vannak jogaim, mint például fix, havi fizetés. De csöndbe maradtam, mert már tényleg nem volt más lehetőségem. Miután közölte velem a szabályait az új állásommal kapcsolatban, végre kezdetét vehette a külön óránk. Reméltem, hogy a most elfecsérelt időnket nem fogja beleszámolni és csak innen fogja kezdetét venni a tananyag. De minek is szeretne Dr. Silverston több időt velem eltölteni? Amint az óra a nyolc órát megüti, azon nyomban be fogja fejezni a tanítást, én pedig mehetek haza a kollégiumba, elkészíteni az újabb házi dolgozatot, a részére.
JÁTÉK LEZÁRVA! köszönöm szépen, egy élmény volt. <3
Tulajdonképpen bízhattam volna jobban is Miss Brownban. És itt is a válasz. Múlt idő. Megtehettem volna, de nem akarom, mert a célomhoz nincs szükségem társra, vagy valakire, aki szenvedélyesen meg akar ismerni. Engem ne ismerjen meg senki, mivel én sem szándékozom ugyanezt tenni. Viszont tény és való, hogy a stílusomon is van még mit csiszolni, hiszen az, ahogy nekirontottam, nem volt éppen fair tőlem. De ez vagyok én, sosem voltam kedves, és nem pont Miss Brown miatt leszek az. Már látom, hogy csak egy olyan a sok közül, aki kikopik majd, hiszen felhasználni már nem tudom arra, amire eredetileg akartam. Sajnálatos módon így úgy érzem, hogy kezdek kicsúszni az erőmből, és az irányítást is elvesztem, és ez feszültebbé, bizalmatlanabbá tesz engem, mint valójában vagyok. De nem tudok eltekinteni a tény felett, hogy Miss Brown akaratos, szinte már követelőző módon próbálja kicsikarni belőlem az igenlő válaszomat, mellyel megkapja az állást is. Nem szeretem ezt a fajta stílust, és pont emiatt akarom távol tartani magam tőle. Sajnos nem származik jó abból, ha valaki mindig körülöttem sertepertél, miközben dolgozni akarok. - Felőlem azt tesz, amit akar - rázom meg a fejem. Nem érdekel, hogy mit akar vagy, hogy akarja. Eljutottam arra a pontra, hogy ne érdekeljen a sorsa, vagy a közös óráink. Nem fejlődik, és ha nem vetek be durvább módszereket, attól tartok csak eltékozolja az erejét és az én időmet.
„ - Naa, bízz bennem, William. Soha nem árullak el - pillantott a szemeimbe egy barna hajú, kék szemű nő vidáman rám mosolyogva. Két keze közé fogta arcom, én pedig majdnem megadva sóhajtottam fel. - Lassan két éve ismerlek, de eddig soha nem mutattad meg - unszolt tovább majd ajkaival ejtette rabul sajátomat. Belemosolyogtam a csókba, majd elengedtem őt, és az asztalhoz léptem. - Melissa, ez nem olyan dolog, amivel csak úgy játszani lehet - csóváltam meg a fejem, miközben elkalandozott a tekintetem gömbölyödő hasán, majd rózsás arcán. A terhesség jót tett neki, és az volt az a pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy apa leszek. - De nem is olyan dolog, amit rejtegetned kell az elől, akit szeretsz - lépett oda hozzám, miután megfogott egy cserepet, amiben egy apró, haldokló kis hajtás volt. Felém nyújtotta, én pedig percekig csak a tekintetét figyeltem. Sosem voltam az a mások előtt megnyílós típus. Ő pedig beviharzott az életembe, és elérte, hogy szeressek, hogy ne csak magányosan üljek a régiségkereskedőmben új varázslatok után kutatva. Addig törtetett, míg megnyíltam neki. Nem ijesztette el a külsőm, mely igencsak erős negyvenes évei közepén járó férfit mutattak, sem a korom, melyet elmondtam neki. Még az sem, hogy olykor morgok és elviselhetetlen vagyok. Semmitől nem hátrált meg, és végül feladtam az ellenkezést, s én magam vettem kezembe az irányítást. - Rendben... De nem fogom sűrűn mutogatni - engedtem meg magamnak egy félmosolyt, majd elvettem a kis cserepet, és letéve az asztalra, két kezemmel egy rövid időre elrejtettem a kis növényt, majd elvettem a kezem, és hagytam, hogy az erő tegye a dolgát. A virág nőni kezdett, és a legvégén egy bimbó is kibújt, majd lassan kinyílt. - Ez gyönyörű... - Melissa elvarázsoltan ölelt magához, miközben a folyamatot nézte, én pedig örültem, hogy megmutathattam neki egy részem. Egy részem, mely ez után nem sokkal ismét örökre eltűnt...”
Háttal állok Miss Brownnak, mikor az emlék a sötétség homályából előtör, és nem kívánok megfordulni még egy darabig, de ennek ellenére mégis megteszem, de a fonókerék közénk ékelődve hiúsítja meg a szemkontaktust. Nem érdekel. Nem tudom, miért töri magát, de én tudom, hogy ha fel is veszem, nagyon szigorú feltételeket kell szabnom, hogy megmaradhasson a szabad terem. Mert saját térre mindig is szükségem volt, és nem fogom feladni ezt. A botomra támaszkodva dobolok rajta hüvelykujjammal, miközben szavai lassan elérnek hozzám. - Nem bízom magában, és számtalanszor elmondtam, hogy magának sem kellene bennem, az, hogy kém, vagy sem, cseppet sem érdekel, ártani nem tud nekem - jelentem ki lekezelően, miközben a kávégéphez sétálva nyomom meg a gombját, hogy lefőjön a már régen bekészített kávéadagom. Lehet, hogy illetlenség, de nem kívánom meghívni egy kávéra azok után, hogy szinte rám erőszakolja magát, mert nekem akar dolgozni. Sajnálatos módon valamilyen szinten javítja az iskola átlagát a tanulmányi eredményeivel, viszont elég siralmas, hogy még pár nap haladékot kapott, és utána hazamehet. Ha erről az oldalról nézem, elég kétségbeesett lehet, ha még nekem is hajlandó lenne takarítani, csak azért, hogy ne kelljen hazamennie. Végül szavai rángatnak ki a gondolatmenetemből, melyre kénytelen vagyok felnevetni, mely üres, talán egy kicsit rideg és gúnyos is lehet. - Ha figyelne, Miss Brown, tudná, hogy boszorkányokat nem igézhetnek vámpírok, mindamellett nincs az az erő, mely rávenne arra, hogy egy vámpírtól kérjek segítséget - fordulok el tőle, hogy kivegyem a lefőtt kávém a kávégép alól. Forrón kortyolok bele, és egy pillanatra próbálom kizárni a külvilágot. Végül megforgatom a szemeimet, de mindezt ő nem láthatja. - Lecsökkentem a különóráink számát háromra a hat helyett - hirtelen fordulok felé, és felemelem a mutatóujjamat, jelezve, hogy nem akarok egy hangot sem meghallani. - Ha felháborodást hallok, akkor csak heti egy lesz. Takarítani hétfőn reggel hattól tízig, csütörtökön öttől este tízig, illetve szombaton egész nap jöhet, fizetés, ahogy én jónak találom - szavaimat keményen, és ridegen mondom ki, nem érdekel, ha megbántom vele. Csupán lefektetem a szabályaimat. Ő dönt, ő határozza el, hogy mit is kezd a kapott információkkal. - A különórákról nem késhet el, ahogy a munkáját sem halaszthatja későbbre. Ha egy másodpercet is késik, repül, ha nem a takarítással kapcsolatos a mondanivalója, szintén. És gyűlölöm, ha átrendezik a dolgaimat, ez esetben nem ússza meg azzal, hogy repül - kegyetlen vagyok, tudom. De mindösszesen annyit tettem, hogy felsoroltam a lehetetlen érveimet, melytől sokan megijednek...
words: xxx ••• music: September ••• note: ide írj valami rövidet
Tárgy: Re: Üzlethelyiség Szer. Jún. 03, 2015 9:06 am
dr. silverston & dorothy
imádlak <3 || - || xxx
Kellemetlenül érintett a vádaskodása, hiszen eddig nem adtam okot az efféle abszurd feltételezésekre. Én nem az életére török, nem az ellensége vagyok, csupán az egyik diákja, aki nagyra akar törni. Az erőmmel nem átkozott tárgyakat szeretnék létrehozni, hanem meg szeretném magamat illetve másokat védeni. Nem tekintek magamra úgy, mint egy hősre, de a nehéz helyzetekben nem fogok ölbe tett kézzel várni a halálra, igen is erőssé akarok válni és sikerülni is fog. Mert hiszek magamban, hiszem, hogy rengeteg gyakorlással és egy erős, ámbár nagyon szigorú tanárral el fogom érni a kitűzött célomat. Elköteleztem magamat a mágia mellett, vannak olyan részei, melyek nem vonzanak, gondolok itt a "sötétebb" mágiára, melyek nem jó célt szolgálnak. Sajnos ezeket is el kell és el is fogom sajátítani, csak nem biztos, hogy valaha is hasznát fogom venni. - Takarítani fogok, nem lesz időm kiismerni magát - forgattam meg a szememet, majd az álláshirdetésre esett a pillantásom, ahogy gyorsan elégett Dr. Silverston kezében. Szükségem volt a pénzre, tanárként rendkívül sokat követelt és ha nem végezném jól a munkámat ő is habozás nélkül kirúgna. Nem fogom azzal kockáztatni az állásomat, hogy a magánéletéről kérdezősködjek. Azzal ráérek máskor foglalkozni. - Talán hazudjak, Dr. Silverston? - néztem rá kérdőn, ahogy közelebb sétált hozzám, majd útja egy szekrény elé vezette őt. Nem mentem oda hozzá, helyben maradtam. Minél jobban akartam ezt a munkát, s el is határoztam, hogy megszerzem. Ha valamit a fejembe veszek, megmozgatok minden követ, hogy az sikerüljön is. Nem szeretek veszíteni, hatalmas versenyszellem él bennem. Az ember azt hinné, hogy rengeteg testvérem volt és ezért váltam ilyenné, de az igazság az, hogy sosem feleltem meg édesanyám elvárásainak. Mindig kritizált engem, semmi sem volt jó neki. - Igaza van, nincs erre szükségem, de nincs más lehetőségem. A különórák miatt egészen lecsökkent a választható munkák száma és mivel nem vagyok még elég fejlett ahhoz, hogy tanár nélkül tudjak haladni, ezért fel kell adnom a jobb állás lehetőségét. Valamit valamiért - fontam össze az ujjaimat a hátam mögött és egy másodpercre lepillantottam a cipőm orrára. Nem csak a tisztaság volt számomra fontos, hanem a kinézetem is. Ez egy mánia a részemről, de egyszerűen nem tudok mit tenni ellene. A takarítás lenyugtat, persze ha megkapom ezt az állás, remélhetőleg nem életem végéig fogok itt dolgozni. Egy pár hónapra, talán egy évre tippelek, ameddig helyre nem rázódok. Egy év múlva valószínűleg jóval kevesebb óránk lesz, addigra csak találok egy normálisabb állást, ráadásul akkor már csupán egy félévem lesz hátra, utána pedig már egy diplomát is tarthatok a kezeimben. Nagyon remélem, hogy fog érni is valamit és nem feleslegesen pazaroltam el több évet és több ezer dollárt az álmom eléréséért. Kérdésén lefagytam és hosszú gondolkozásba estem. Ezzel nem számoltam, nem is tudok mit felelni rá. Szemmel láthatóan ki nem állt engem és ilyen érzelmek mellett kéne meggyőznöm őt? Lehet, hogy több nyelven beszéltem, majdnem kitűnő átlaggal rendelkezem, de most mégis nem tudok mit felelni és az agyam sem akar működni rendesen. Idegességemben a könyökömet vakartam meg, ami mára már egy szokásommá vált, majd szóra nyitottam a számat, de nem voltam egészen biztos a válaszomban. - Dr. Silverston, Önnek egy alkalmazottra van szüksége, nekem pedig egy munkára. Higgye el, hogy észre sem fog engem venni, nem fogok beleavatkozni a dolgaiba, csendben fogom végezni a takarítást - ezzel azt akartam kifejezni, hogy ha ő kint tartózkodik az üzlethelyiségben, akkor én nem ott fogok mondjuk port törölni. Megpróbálom elkerülni őt, ha ezt szeretné.. - Nem vagyok egy kém, bennem megbízhat, nem fogom kiadogatni a tárgyait. Nem is értettem, hogy az előbb miért kételkedett bennem, mert tudtommal erre nem adtam soha okot magának - kicsit elkalandoztam a kérdéstől, de tényleg nem tudtam volna mit felhozni. Ezért beszéltem inkább a bizalomról, mert láttam, hogy ezzel problémája volt. Nehezen bízik meg az emberekben, de velem szemben nem kéne így viselkednie. - De ha nem hiszi el, egy vámpír segítségével igézzen meg, hátha akkor meglátja, hogy a szándékaim tiszták - ezt is komolyan gondoltam. A piknikezés óta nem ittam verbénát, mert még mindig nem szereztem be a növényből, mostanra már ki is ment a szervezetemből. Ha nem hisz nekem, legalább ezzel be tudom bizonyítani neki, hogy nem ellene vagyok, hanem mellette..
Egy pillanat alatt változik meg a tartásom, mikor az állást akarja. Normális esetben, ha nem lenne a tanoncom, akkor talán még igent is mondanék. Talán. De így, hogy amúgy is idegesítően próbál a közelembe férkőzni, még több lehetősége lesz. Titkokat megtudni, esetleg véletlen olyan rejtett polcokat felfedezni, melyeket nem vérmágia rejt. El sem tudnám képzelni, hogy még több időt töltsek Miss Brownnal együtt. Eleddig nem mondtam neki, hogy alkalmazottat keresek, mivel nem éreztem szükségét. Nem akartam felajánlani, mert még a végén félreérti, hiszen a múltkor kifejezte felém, hogy kedvel. Néha már ez a pár óra is soknak bizonyul. Nem szoktam hozzá, hogy valaki ennyire... Színes. Ez a legjobb szó rá. Milliószor éreztem, hogy nem tisztel és visszafelesel. Én pedig mégis tűröm, ahelyett, hogy elzavarnám, és nem érdekelne többé, hogyan boldogul az életben. ezt kellene tennem, mégis talán ott él bennem a tudat, hogy megtörhetem. Pontosan ugyanazt tervezem vele is, mint a többi jelenlegi segítőm is. De persze mindez még azelőtt volt, hogy majdnem megint magamra hagyott, mikor megtudta a korom. Már akkor is megrendült ebbéli célomban a hitem, mikor nem volt képes sem megölni, sem végignézni a vámpír halálát. Egy vámpírét, aki a lehető legmocskosabb teremtmény a földön. Holott előtte nem sokkal láttam a szemében fellobbanni azt a bizonyos tüzet. Élvezte, hogy az erejével akkora fájdalmat mérhet valakire, melyet még ő sem tud elképzelni. Most mégsem tudom elképzelni, hogy valaha ott volt a szemében mindez. Ahogy őt méregetem, engedem, hogy felálljon, és megnövelje a köztünk lévő távolságot, én pedig ridegen figyelem őt, ahogy két kezemmel a botomra támaszkodom. A felettem lévő lámpa még ijesztőbbé teszi fáradtságtól karikás szemeimet, miközben arcom enyhe sápadtsága is jobban kirajzolódik. - Én ezzel egyet is értenék, ha nem ismerném magát eléggé ahhoz, hogy tudjam, megint kísérletet fog tenni arra, hogy megismerjen - húzom ki magam, miközben még mindig nem mozdulok. Csak rideg szavaim törik meg az őrjítő csendet, melybe néha belepiszkít egy-egy régi ingaóra halk, ütemes kattogása. Egyszerre kattan mind, egyetlen ezredmásodpercnyi eltérés nélkül, én pedig egy pillanatra erre koncentrálok, hogy ne ártsak neki fizikálisan ismét. - Ráadásul, mint tudjuk Miss Brown, maga nagyon szeret fecsegni, embereket megismerni, én pedig nem szeretem, ha meg akarnak ismerni - jegyzem meg elutasítón, miközben egy intéssel lobbantom fel az álláshirdető papírt, miután a kezembe vettem. Utolsó maradványait az egyik üresen árválkodó hamutartóba helyezem. Ezen tetteimet ráérősen teszem, miközben ügyet sem vetek látszólag arra, hogy Miss Brown szavait ismét felém intézi. - Már kritizálja is a hely rendességét? - nevetek fel röviden, miközben közelebb sétálva hozzá pillantok ismét a szemeibe. - Értékelendő az őszintesége, de van egy határ Miss Brown - komorodik el arcom ismét. Mivel eddig nem rá figyeltem, így csak azt láthatom, ahogy összeüti két tenyerét, bár sejtem mit tehetett az előbb, amiért ezt kell tennie. Egy pillanatig tartom csak a szemkontaktust, majd átsétálok arra az oldalra, ahol plafonig polcozott szekrényen megannyi - mások számára - kacat várja, hogy megjavítsam, esetleg kitegyem valamelyik polcra, hogy új tulajdonosra leljen. - Már megtette nem? - pillantok vissza rá, majd rövid idő múlva egy nagyon régi gyertyatartót igazítok meg. - Ez a város tele van millió munkalehetőséggel, sok más, nálam elviselhetőbb hirdetővel, nem hiszem, hogy magának erre van szüksége... - csóválom meg a fejem háttal neki, majd felé fordulok. Nem akarom neki adni az állást. Véglegesen biztosan nem. Azzal beengedném egy olyan helyre, ahová senkit nem engedek be a takarítószemélyzeten kívül. Azokat nem ismerem, Miss Brown pedig a tanítványom, ráadásul az egyetemen is tőlem tanul. - Indokolja meg, miért éri meg nekem, hogy ezentúl majdnem az egész szabadidőmet úgy kell töltenem, hogy ön a közelemben van? - fagyos tekintettel pillantok rá, de nem sétálok közelebb, így a normális szemkontaktust egy nagyobb, régi rokka nehezíti meg, vaskos, fából készült fonókerekével. Tulajdonképpen nem is akarom most jeges íriszeit látni, ahogy azt sem, hogy nálam dolgozzon. Pontosan ezért neveznek engem egy gonosz remetének, de sosem bántam. Nekem egyedül sokkal jobb, könnyebb, nincs gyengeségem, és nem akarom, hogy legyen. Főleg most, hogy az erőm ingatag, instabil lábakon áll és én magam sem tudom, hogy fogom megoldani annak a varázslatnak a rejtélyét, mellyel magamba szívhatom a tizenhárom áldozatom erejét, ezzel erősebbé téve magam, és végre elfelejthetném azt, amit eddig tettem. De vajon képes lennék megtartani ennyi erőt? Mindennek ára van. Minden varázslatnak, de ennek vajon mi lesz? Hiszen ez egy olyan dolog, mellyel még nem hiszem, hogy sokan próbálkoztak. És azzal, hogy Miss Brown szinte minden álló nap itt lenne, igencsak lelassítana a feladatom elvégzésében.
words: xxx ••• music: September ••• note: ide írj valami rövidet
Igazából nem tudtam, hogy miért hoztam fel az álláshirdetését, hisz sokkal többre voltam képes a takarításnál. Tudtam idegen nyelveken beszélni, habár igaz volt, hogy elég nagy hiányt szenvedek a magabiztosságból, tehát nem voltam egy kommunikatív ember. De ennek ellenére majdnem kitűnő átlaggal rendelkeztem, sokkal jobb munkát is képes lennék megnyerni, de sajnos egy probléma volt. A különórák. Mindenbe beleütközött és soha nem hittem, hogy valaha is mondok ilyet, de jelen esetben számomra a mágia többet jelent, mint az egyetemi tananyag. Ha nem görcsöltem volna rá a mai órára simán százszázalékos teljesítményt nyújthattam volna az állásinterjún, de nem így tettem. Más lenne, ha egy gyorséttermet kéne takarítanom, itt értékes tárgyakkal foglalkoznék, antik kincsekkel, melyek mindig is vonzottak engem. Ráadásul nem finnyáskodnék, hogy lekopott a körömlakkom, mert először is imádtam takarítani, másodszor pedig mindennap kifestem a körmömet. A makulátlan tisztaság híve voltam. De ha úgy nézzük nem kéne egy nagy távot megtennem. Alig negyed órányi sétára van az egyetemtől, a kollégium pedig még közelebb helyezkedik el. Nem kéne sokat utaznom, ahogyan rohannom sem kéne a különóráira. Sokkal kényelmesebb lenne számomra, de ő volt a főnök, rajta állt a döntés, hogy képes-e még többször látni az arcomat. Tudom, nem vagyok egy kellemes jelenség, amikor rám jön az öt perc igazán idegtépő tudok lenni, de dolgozás közben tartanám a kis számat. Szükségem volt a pénzre, mert ha nem tudom finanszírozni a tandíjat, akkor lassan a szállást sem és ha már azt sem, akkor nem marad más lehetőségem a hazaköltözésen kívül. Azt pedig egyáltalán nem szeretném, ahogy anyám sem. Amikor felkelt az ülésről és elsétált, megfordultam, hogy most az asztal legyen nekem háttal. Figyeltem Dr. Silverston reakcióját, habár könnyebb lett volna, ha arcát mutatja nekem. Nem tudom, hogy ez eddig, hogy nem juthatott az eszébe.. Sejtenie kellett volna, hogy érdeklődni fogok az állás iránt, mert múltkor épp azért törtem össze azt a csodaszép tükröt és még ki tudja mi mást, mert annyira fel voltam dúlva az elbocsátás miatt. Azt hittem, hogy vagy fel fog venni, vagy pedig elutasít. Nem számoltam harmadik lehetőséggel, ami igazán meglepett engem és ennek a jelét nem is tudtam elrejteni. Visszaakartam szólni az ő mondataival élve, hogy nem kérhet engem számon, mert nem voltunk olyan viszonyban, de abban az esetben csak rontanék az esélyeimen. A célom az állás megszerzése volt, nem pedig ellökni azt magamtól. Ahogy közelebb hajolt hozzám, nagyot nyeltem, apró szemeim pedig kitágultak. Óvatosan felálltam, anélkül, hogy hozzá értem volna és nagyjából egy méteres távolságot hagytam meg köztünk. Nem tudnék koncentrálni, ha olyan közel tartózkodnék hozzá.. Már abban a pár másodpercben kiszállt az összes gondolat a fejemből, teljesen olyan volt, mintha elfelejtettem volna beszélni. Nem engedhetem, hogy lássa mekkora hatással van rám. - Már elnézést Dr. Silverston, de nem azért jelentkezek az állásra, mert többet szeretnék megtudni magáról. Tudtommal egy munkahelyen dolgoznak, nem pedig a magánéletről fecsegnek - beszéltem hozzá közömbösen, mert a cuki kis ártatlan Dorothy nem kapná csak úgy meg az állást. Muszáj volt komolyan vennem az egészet, ha tovább szeretnék tanulni az egyetemen. Ez volt az utolsó esélyem.. - Ráadásul, nem magával foglalkoznék, hanem takarítanék, mert ugyebár takarítót keres, nem? - sétáltam a közeli a polchoz és végighúztam rajta mutatóujjamat. Nem kavartam porfelhőt, de mégis valamennyi az ujjamra ragadt. - Nem ártana a helyre egy alapos takarítás - leporoltam magamra azt a kis mennyiségű koszt, mert ugyebár nem tűrtem azt el. - Szóval, hogyan tudnék jelentkezni az állásra? - nem vicceltem, halál komolyan gondoltam. Én igen is képes vagyok még több időt eltölteni az arrogáns tanárommal, nem csak azért, mert titkon remélem, hogy sikerül őt megfejtenem, hanem a jövőm is ettől függött. Nem lenne egy álommunka, de nem vagyok abban helyzetben, hogy válogassak.
Valahol számítottam arra a reakcióra, hogy Miss Brown feláll mellőlem. Hiszen megemészteni azt, hogy több mint egy évszázada koptatom már a föld porát, nem egy mindennapi dolog. Nem mindennap áll elé egy ismerőse, vagy tanára, hogy elmondja neki, már egy évszázadot tudhat maga mögött. Tulajdonképpen pontosan ezért nem szándékoztam neki elmondani, s megtartottam volna abban a hitében, hogy csak dupla annyi idős vagyok, mint ő. De mindenáron hallani akarta. Én pedig valahogy el akartam neki mondani, hogy tudja, nem minden az, aminek látszik. Ahogy összefonja a karját, én lepillantok a könyvre a nagyítón keresztül, majd vissza rá, hogy a hátát fixírozva mondjak valamit, - A világ, aminek részesévé akar válni, több, mint egy puszta legenda. Ha ezt nehéz megemésztenie, vagy egyáltalán nem tudja, talán pihentetnie kellene, Miss Brown - hagyják el a számat a rideg szavak, miközben a könyvet bezárva helyezem rá a kezem, mintha attól félnék, valaki elveszi tőlem. De ez igazából nem történhet meg. Igazából most én fixírozom őt, legalábbis, amit láthatok, hiszen háttal van nekem, így még a szemkontaktust sem tudom felvenni vele, ami most talán jobb is. Higgyen, amit akar, nekem ez az élet a részem, nem tudnék nélküle meglenni. A boszorkányság lemondásokkal, és áldozatokkal jár. A sötét mágia még többel. Valahogy ez az egész egy olyan dolog, amit csak az tud teljesen és őszintén gyakorolni, akit nem sokkol le a hír, hogy a tanára mennyi idős is. A kor lényegtelen, a tudás az, ami fontos. Sosem felejtem el ezt a mondatot. Ahogy így elnézem, Miss Brownt mindig is meg fogják gátolni az érzelmei attól, hogy olyan erős boszorkány lehessen, amilyen valójában, hiszen a nyers ereje már több, mint nekem egykor volt. A kiaknázatlan lehetőségei megszámlálhatatlanok, és úgy érzem, hogy ezt ő maga sem fogja fel igazán. Nagy kár, bizony nagy kár érte. Sajnálom, hogy az idő, melyet mellettem tölt, elvesztegetettnek számít, mintha feleslegesen öltem volna bele annyi nyers véleménynyilvánítást, annyi erőt, annyi határozott szigort. Jelen pillanatban kicsúszni látszik a kezeim közül az irányítás, és valahol nem érdekel. Most már nem érdekel, hogy mit akar, és mit nem, ha ezzel nem képes megbirkózni, akkor mivel fog? A tématerelés is pontosan azt bizonyítja, hogy mindezekhez ő még nem érett, hiába lépte át a második évtizedét a földön, én pedig nem fogom törni magam. Valahol megrendült a képességeibe vetett hitem, és ez most teljesen máshogy érint. - Miss Brown, nem hiszem, hogy olyan jóban lennénk, hogy ilyen dolgokat meg kellene önnel beszélnem... - sóhajtok rá pillantva, hiszen megint visszatér arra, hogy számon kérjen, én pedig még mindig gyűlölöm ezt. Felállok a székről, és a könyvet egy rejtett széfbe teszem, majd ismét elrejtem azt a szem elől. Nem félek, ha látta, hiszen vérrel pecsételtem meg az átkot, erős fajtával, melyet csak egy rokon tudná kinyitni, és az anyám elvileg halott, a fiam... Nos, ő nem hiszem, hogy annyira ismerné ezt a műfaját a varázslatnak. Ráadásul egyik sem gondolkodhat az én eszemmel. - Mindazonáltal csak a szemét nem szúrja ki az újságban, vagy a kirakatban az ajtó bal oldalán - most én állok neki háttal, én beszélek így, és még nem tervezek megfordulni. Csak a szekrénynek támaszkodom, hiszen a megszokottnál fáradtabbnak tűnök, és ezt le sem tagadhatom. Tudom, hogy nem kérte a válaszomat, de mint tudjuk, szeretek az idegein táncolni, nem mellesleg ő is sokszor megválaszolja a válaszra nem szoruló kérdéseimet. Viszont kijelentésére őszinte megdöbbenés ül ki arcomra, miközben hirtelen felé fordulok. Kezembe veszem a szekrénynek támasztott botomat, és közelebb sétálok hozzá, majd egy lépés távolságot tartok meg kettőnk között. - Ugyan miért akarna a különóráin kívül még több időt eltölteni velem? - mérem őt végig gyanakvón, hiszen nem tudom mire vélni ezt. Eddig nem éreztem ezt, de most valahogy befurakodott az elmémbe eme kellemetlen érzés, amit mindig is gyűlöltem. - Befurakodni a személyes szférámba. Mondja, Miss Brown, mit akar még megtudni rólam a koromon kívül? - nehezen préselem ki a szavakat ajkaim között, mert nem tudok eltekinteni attól, hogy ő nálam akar dolgozni. Gyanakvón hajolok közelebb hozzá, miközben tekintetem is összeszűkül gyanakvón és ridegen. Mintha a gondolatait akarnám kiolvasni egyetlen pillantásommal. Nem bízom benne, és valahogy most még inkább gyanússá vált nekem ez a túlzott lelkesedés irányomba. Nekem ez több a kelleténél, és természetes, hogy nem bízom benne annyira, mint eddig - pedig ez idáig is igen kevés bizalmat tápláltam iránta, ami most megcsappant. És ismét bebizonyosodik, hogy sokkal jobb nekem egyedül, mint mások tanításával, akik közelebb akarnak hozzám férkőzni, hogy kiderítse a titkaimat. Hogy belülről rohasszák el azt a bizonyos kis erődítményt, melyet magam köré építettem fel az ilyen esetek elkerülése érdekében...
words: xxx ••• music: September ••• note: ide írj valami rövidet
Teljesen összezavartak az újonnan megszerzett információk. A boszorkányság egy nagyon is összetett dolog, rengeteg olyan része van, mellyel még nem vagyok tisztában és ezért is örülök, hogy végül is Dr. Silverston a tanárom lett. Mellette képes leszek fejlődni, remélhetőleg idővel én is ugyanúgy hatalmas erővel fogok rendelkezni, mint ő, mert hajtani fog engem. Lehet, hogy sajátosak a módszerei, de hatásosak. Legalább is eddig igen.. Két hónapja csak akkor tudtam varázsolni, amikor elszabadultak az indulataim. Mára már képes vagyok uralkodni az érzelmeimen, több száz gyertyát meg tudok gyújtani egy varázsige által, könyveket repítettem le a polcról és amire nem vagyok büszke; egy vámpírt kényszerítettem a földre. És még csak pár hónap telt el.. Kíváncsi vagyok, hogy egy év..vagy akár öt év múlva miket tudok majd felsorolni. Amikor a szellemeket hozta szóba elképedve kezdtem el bámulni az előtte lévő grimoiret. Már nem is tudom hány természetfeletti lény mellett szellemek is léteznek? Ó.. ez nekem már idegileg sok volt. Hogy lehettem idáig ilyen "vak"? Köztünk élnek, akár a közelemben is lehet olyasvalaki, aki nem csak egy halandó, hanem sokkal több annál. Ez a következő, amit meg szeretnék tanulni.. Tudni akarom, hogy ki más és ki nem. Időközben visszatévedt a pillantásom Dr. Silverston arccsontozatára, mely olyan különleges volt. Eddig észre se vettem, de az is lehetett, hogy csak ebből a szemszögből nézve mutatott máshogyan. Lassan néztem fel a szemeibe, amikor közölte velem a korát. Nem mondta meg pontosan, de legalább így már volt róla fogalmam. Egész eddig csupán egy átkozott tévhitben éltem.. Azon nyomban felálltam a helyemről és a mellkasom alatt összefont karokkal sétáltam az az asztal elé, ahol ma már egyszer jártam. Nem bírtam a közelében lenni, ez egyszerűen.. hihetetlen volt. Meddig képes egy boszorkány élni? Miket kell feladni azért, hogy el tudja végezni ezt az igét? Mindig van valami hátulütője a mágiának, ha valami túlságosan erős akkor elkezd vérezni az orrunk, vagy akár össze is eshetünk. Mindkettő megtörtént már velem, de olyanról is hallottam, aki meghalt.. Végre legalább megtudtam, hogy miért hozza fel állandóan a fiatal koromat, eddig azt hittem, csak a korom kétszerese, de nem. Jóval több volt annál, rengeteg mindent élt át, amit én csak a könyvekben tapasztaltam meg. Ha eddig azt hittem, hogy rosszul voltam, nos.. most émelyegtem. Soha az életben nem szállnék meg egy másik testet, ha ez talán azzal járhat, hogy az illetőt megölöm. Nem! Ez természetellenes volt, nem azért van ez a "kiváltságunk", hogy rosszra használjuk. Habár Dr. Silverston eddigi módszereiből ítélve egyáltalán nem veti meg a sötétebb mágiát, ha egyáltalán létezik ilyen szó rá. Talán udvariatlan voltam, amiért háttal álltam neki, de jelenleg nem nagyon foglalkoztatott az illem. Próbáltam megemészteni, de nem ment könnyen. Annyi kérdésem volt még, viszont nem hiszem, hogy meg tudnék birkózni a válaszokkal. Ismét az álláshirdetésre esett a pillantásom, majd a kezeimbe vettem. - Miért nem szólt, hogy takarítót keres, amikor jól tudja, hogy nincs munkám? - fordultam meg vele szemben és kezemben a papírt meglóbáltam, majd elé tettem. - Nem kell erre válaszolnia, nincs jogom számon kérni Önt - vágtam rá gyorsan, mert biztos voltam benne, hogy hasonló válasszal méltatott volna engem. Sosem tetszett az neki, amikor kérdőre vonom őt, hogy mit miért tett és ideje lenne már leszoknom erről a rossz tulajdonságomról. - Szeretnék jelentkezni az állásra - foglaltam ismét helyet és a combomra helyeztem a kezeimet, kihúzva a hátamat, mutatva, hogy már készen is állok az interjúra, ha egyáltalán szükség volt az ilyesmire.
Tárgy: Re: Üzlethelyiség Vas. Május 31, 2015 12:40 pm
Ms. Brown & Mr. Silverston
My power means more to me than you
A virágos kellemes illat nem volt tolakodó, sőt eddig sosem vettem észre. Nem érdekelt, és nem hiszem, hogy foglalkoztatott volna idáig, de most lassan kúszott el hozzám, szinte rabul ejtve, de nem hagyhattam teret efféle képzelgésnek. Mégis rég elfeledett személyt juttatott eszembe szinte alig észrevehetően. Csak lassan eszméltem rá, hogy hasonlóságokat kezdtem keresni közöttük, de szinte semmit sem találtam. Ha nem vesszük számba, hogy Melissa is megrögzötten kereste bennem a jót, és nem csak ezt tette, hanem meg is találta. Elhitette velem, hogy az, amit addig anyám a fejemhez vágott, nem volt igaz, és most azon kell kapnom magam, hogy gyenge ember módjára érzelgősködöm, mert egy illat hasonlónak bizonyult egy rég elfeledetthez. Ezért sem nézek hosszú percekig a szemébe, és még csak furcsa sem lesz számára, hiszen sokszor nem tartok szemkontaktust, ha találok valami mást, ami jobban leköt. Mint az ige, mely előttünk hever, a maga megkopott bájával, és szinte nem létezik ilyenkor más. Szeretem a mágiát, és nem hiszem, hogy tudnék efféle tudás nélkül élni... Valójában nem is élnék már, ha nem lennék az, ami. De ez is mellékes, hiszen nem szoktam olyan dolgokon törni a fejem, melyek nyilvánvalóan nem történhetnek meg. Nem véletlenül veszem körül magam ennyi mágiával, ennyi tárggyal, melyeket szándékosan teszek szemmel látható helyre. - A boszorkányság sokkal több, mint amit képes befogadni, Miss Brown. Nem pusztán csak néhány ige, és főzet, annál sokkal hatalmasabb - pillantok rá, és csak figyelem, hogy odahoz egy széket. Szándékosan adok később választ minden szavára, hiszen így van ideje meggondolni a hallottakat. - A boszorkányok a természet gyermekei, de sajnos ezt a szellemek másként gondolják. Szerencséjére Önnek nem kell tartania a szellemek befolyásától, mivel tőlem tanul - a halott boszorkányok, akik kontroll alatt akartak tartani, de ráfaragtak. Sajnálatos módon azóta az enyészeté lettek, én pedig szabad, és már nem uralkodnak rajtam, és azokon sem, akik tőlem tanultak, vagy tanulnak. Egy pillanatig viszont erősen elgondolkodom, hogy sokkoljam-e azzal, hogy igencsak rég halott lennék, ha sima ember lennék, de szerintem képes elviselni ezt az egészet. - Több, mint egy évszázada születtem - ejtem ki a szavakat lassan, és jól érthetően. Azzal nem fáradok, hogy elmondjam, hol is történt, hiszen akcentusomból erőteljesen kiérződik még ennyi idő után is. Szóval csak ráemelem a tekintetem, és várom a hatását annak, hogy mit is gondol erről, hiszen nem minden nap derül ki, hogy a tanára kora több, mint azt el tudná képzelni. - A mágia szinte mindent megadhat, amit valaha akart az ember. Szinte végtelen lehetőség van arra, hogy éljen, és még millió kiaknázatlan lehetőség létezik. Fiatalon ez volt az első, melyre fényt akartam deríteni - jelentem ki határozottan, ahogy ő nem gondolt rá, nekem ez volt az első. Tudni akartam, hogy az erő, melyet kaptam, képes-e ilyenekre, és szerencsémre így volt. Nagyot sóhajtok, mert ez az egész beszélgetés most olyan irreális. Nem gondoltam volna, hogy Miss Brown valaha komolyan érdeklődni fog arról, hogy mi mindenre lehetünk képesek. Így már teljesen feladtam azt, hogy ki fogja használni az erejét, mellyel rendelkezik. - A megszállt test tulajdonosa háttérbe szorul, ám kivételes esetekben képes visszavenni az irányítást, ha elég erős az elméje. Ha viszont a megszállt test valódi tulajdonosa gyenge, akár még az is lehetséges, hogy a lelke elvész, mintha sosem létezett volna - nem fogok hazudni. Ez olyan varázslat, mely sokat követel mindkét részről. Olyan lehetséges varázslat, mely esélyt ad, ha az eredeti testtel történik valami, vagy csupán nem akarja elveszteni az életét. Ahogy én sem szeretnék még jó darabig meghalni, hiszen az nem célom. Így sok lehetőség áll előttem, de egyet mindig is elítéltem. A vámpírrá válást. Egy boszorkánynak az maga a pokol, hiszen elveszt minden kapcsolatot a természettel, mely teremtette. Ahogy felnevet, önkéntelenül is elmosolyodom, majd lenézek az igére, melyről most beszélünk. Valahol vártam ezt a kérdést, mégis meglepett. Természetes, hogy ezek után felmerül benne, hogy ez a test talán nem is az enyém. - Tudja, voltak helyzetek, amikor én magam is végrehajtottam ezt a varázslatot, de hamar ráébredtem, hogy ez csak amolyan végső megoldás lehet... - még mindig nem tértem ki a kérdésének lényegére, mely talán pont az ellenkezőjét bizonyítja, mint amit mondani készülök. - De biztosíthatom, hogy ez a test az, mely a sajátom, születésemtől fogva. Tudja, szentimentális vagyok néhány dologgal kapcsolatban, és mindaz, amit maga körül lát most, nem sikerült volna egy huszonéves testben - igen mindenre büszke vagyok, amit elértem, és nem tartanék most itt, ha megtartottam volna a fiatal és ellenszenves énem. - Ez az ige csupán akkor jó, ha összecsapnak a fejem felett a hullámok, és már nem tudom magam megoldani a dolgot - valójában nem tudom, miért is mondom el ezt, pusztán a saját véleményem. Mégis egy pillanatra láttam, hogy érdekli is ez az egész, és nem csak a szabályok szerint akarja csinálni. - Ha valóban ki akarja aknázni a képességeit, felejtse el a megszokásokat. Mágiát használni nem megszokás, nem szabályok szerint működik. Az érzelmeink irányítják, és ha van egyetlen pillanat, ami erőt ad, nagyon sok dologra képes lehet - nem mondok túl sokat, csupán pontosan annyit, ami az érdeklődését szinten tartja. Hiszen nem mindegy, milyen emlék az, amibe kapaszkodik. Sokan csak a természettől nyerik az erejüket, de olykor ez kevés, olykor nem elég egy holdfogyatkozás, vagy egy meteorzápor, néha magunkban kell keresni a választ...
words: xxx ••• music: September ••• note: ide írj valami rövidet
Kezdőlap
Tárgy: Re: Üzlethelyiség 
