Zachary & Anna

Nyelvemmel lenyaltam a férfi nyakáról az odaszáradt vért, majd könnyedén tekerve azon, testét elhajítottam, miközben mutatóujjamat az ajkaimat vörösre festő vérbe mártottam. Íze mézédes és mámorító. Büszkén mészárolnék le újabb ártatlan százakat érte. Mohón ölök, gyilkolok, hogy csak az enyém lehessen zamata, s lágy illata. Ahogy a férfi kilehelte szánalmas életének utolsó foszlányát, reménykedve nyaltam le az ujjamra száradt vért - hiszek abban, hogy egyszer majd az összes az enyém lehet, az enyém lesz. Hiú volnék?Megcáfolhatatlanul az.
- Következő - fordultam a sarját szorongató nő felé, miközben lépteim egyre közelebb vittek, közelebb hozzá, s a véréhez. Hadonászott, majd karját arca elé helyezve próbálta megóvni a számomra jelentéktelen életét - jelentéktelen és kihasználható, akárcsak a többi ostoba, szánalmas lény ezen az átkozott világon. Valóban jól hallottad, nem csak a mézédes vérű emberekről beszéltem, mert a csábító aroma ellenére, iszom én a fajtársaimból is, ha kell. Kegyetlen volnék? Úgy tartják, kétségtelenül az.
- Becses nevét, kérem - súgtam fülébe, bodor hajszálait cirógatva.
- Amber Healy.
- Nagyszerű - fölé emeltem állkapcsomat, s miután rávillantottam megnyúlt szemfogaimat, lecsaptam vékony, kecses nyakának azon pontjára, ahol a legsűrűbb a vér. Agyaraim puha bőrébe vájódtak, majd szívni kezdték az extázisba ejtő vért. Szívtam, szívtam, aztán nyeltem - torkomból eltűnt a gombóc, helyette cafatnyi kis vércsomók játszadoztak azon. Végig mértem a nőt - még utoljára -, kezeimet övéibe fontam, majd egy utolsó, pontosabban végső csapással elszakítottam őt a jelentől, az élettől.
Mindez idáig a mit sem sejtő, mégis nyárfalevélként remegő kislány végignézte a szülei halálát, de egy hang kevés, annyi sem hagyta el apró torkát. Ajkaimat lekonyítva megragadtam gyönge testét, majd ujjaimat végighúztam torkától egészen a mellkasáig, amin gondolkodás nélkül, szó szerint áthatoltam. A szívét téptem ki, ahelyett, hogy a vérét szívtam volna magamba. Irgalmas volnék? Nyilvánvalóan az.

* * *

Grandiózus gyorsasággal ütköztem a falnak, s mire felnéztem, a dühös, ugyanakkor bizonyára kétségbeesett boszorkány már ott is termett, teljes nagyságával rám förmedve.
- Jól mondod, én voltam, én tettem, de ez a múlt, ami már rég elenyészett - pillantottam a rám meredő, ítélkezést sugárzó szemeire. Időpocsékolás volna félni, vagy egyszerűen csak megriadni tőle, hisz mindannyian láthattuk, hogy egy apró seb is képes volt elgyöngíteni - legalábbis elmében, mert kész vagyok bevallani, hogy fizikailag ereje mintha megduplázódott volna, úgy szikrázik körülöttem. Íme, felocsúdni is alig volt időm, hisz a napfény lágy simogatással köszöntött hirtelen, mire epésen felordítottam. Ismét megismétlem önmagam, miszerint kerek hétszázöt éve zavarom a természetet, s annak szolgáit ebben a világban, s ezalatt az emberi ésszel felfoghatatlanul hosszú idő alatt nem egyszer volt alkalmam tanulni a boszorkányok ellen elkövetett hibáimból. Álcázom a gyűrűt, míg a csuklómon ott lóg a keserű igazság - csak, hogy te is megértsd.
- Nyertem - kevélyen rákacsintottam, majd magam mögött hagyva a férfit, kisuhantam a barlangból.

Vége!

Örültem! Remélem, hogy még összefutunk, Mr. Rhys, Rhys, Zachary Rhys.

Ismét menekültem. Újra világosság fogta el a barlangot, valamint a félelem, a menekülés. Nem tudtam, hogy merre fussak, csak azt, hogy nem szabad megállnom, mert akkor, aki a nyomomban van kiontja az életem.
Lábaim fájnak, már minden lépés kínzó fájdalmakkal jár. Fejem hátrafordítom miközben tovább futok. Nem látok senkit, érezni sem érzem jelenlétét. Kis nyugalommal tölt el ez a pillanat, de rá kell jönnöm, hogy ez nem azt jelenti, hogy biztonságban vagyok, mert nincs itt, sokkal inkább azt, hogy mindenre fel kell lenem készülve, mert bármi megtörténhet.

A varázslat megszakadt. Nem értem, hogy miért nem tudok kapcsolatba lépni Esther-el, miért mindig ugyan az a kép jön elő, hogy egy rendkívül erős vámpír elől menekülnöm kell... Talán a boszorkány kizár, mert üzenni szeretne valamit, lehetséges, hogy egy olyan dolgot szeretne így elmondani, amire már régóta keresem a választ, vagy az elmúlt éjszakák szörnyű álmaimnak az okára kapom meg a választ.
Nagyon zavar, hogy nem sikerül a varázslat, ilyen még sosem történt. Még az sem vigasztal, hogy ez valószínűleg okkal történik.

Ismét a barlangban, immár egy hidegebb, s sötétebb zugában állok. A félelem hatalmasabb. Lábaimnak nem tudok parancsolni, akaratlanul is futásnak erednek. Perceken keresztül csak futottam, nem gondoltam semmire. Lábaimnak már parancsolni sem akartam, csak hagyni, amit csinál.
Már egyáltalán nem tudom, hogy mit csinálok. Egy vámpír elől menekülök, de miért. Miért kell féljek egy vámpírtól?
Megálltam, hátrafordultam és vártam, hogy a vámpír megérkezzen. Valaki lassan közeledett, majd egy pillanat alatt vámpírsebességgel indult felém, én csukott szemmel vártam, hogy megérkezzen.

A falnak ütköztem. Nyakamon a vámpír keze volt. A szemeim kinyitottam, s már a jelenben találtam magam, miközben Anna a falnak szorított.
Üveges tekintettel magam elé néztem, s a képeket próbáltam összerakni. Néhány másodperc eltelt míg megértettem, hogy mi történt az imént. Esther így mondta el, hogy ki ölte meg a szüleimet...
Végre megtudtam, végre bosszút állhatok. A hölgy elnevette magát, benne pedig a düh felerősödött. Hatalmas kézlendítéssel a terem mások oldalának repítettem.
- Te voltál, te tetted! - vicsorogtam a földön fekvő vámpír felé. A mögöttem lévő gyertyák lángjai a plafonba emelkedtek. A felülről beáramló napfény Anna testén ért véget. Az ujján lévő gyűrű erejét hatástalanítottam, a teste füstölni kezdett, ő pedig ordítani.
- Szerintem indulhat a játék. - néztem szemeibe szúrós tekintettel.

Zachary & Anna

- Zachary Rhys. Rhys - Rhys. Rhys. Zachary Rhys. Először hangosan, aztán csak magamban ízlelgettem a férfi nevét, pontosabban a különösen ritka vezetéknevét, amivel az elmúlt évek során már egyszer találkoztam, efelől semmi kétség.
Mutatóujjam ajkaimra kúszott, majd játszadozni kezdett azokkal, miközben emlékeimbe mélyülve próbáltam rájönni, hogy honnan ennyire ismerős a boszorkány vezetékneve. Szemöldökeimet összeráncoltam, de a férfi engedelmessége hallatán ellazítottam azokat, s még egy enyhe, kényszerített mosolyt is az arcomra csaltam. Bólintottam, majd állkapcsomat a magasba emelve, a falhoz súrlódva, kattogó gondolatokkal haladtam körbe a barlangban.
Annak ellenére, hogy a memóriám meglehetősen hosszútávú, s az életem eddigi összes apró mozzanatára tisztán emlékszem, a nevek megjegyzése mindig is nehezemre esett. Ennek köszönhetően kezdtem el megkérdezni, majd feljegyezni az áldozataim neveit, s az évek során ez az abnormális dolog a szokásommá vált, s már-már beékelődött az ösztöneimbe. Épp ilyen ösztönösen, rutinos mozdulattal nyúltam a táskámba, majd húztam ki egy aprócska fekete noteszt onnét. Tekintetem egybeolvadt a betűk halmazával, elszántan keresve a rövid, de valószínűleg jelentős vezetéknevet.
- Fenomenális - sóhajtottam büszkén, miután sikeresen kiszúrtam a keresett nevet a sorok közt. Ajkaim gonosz mosolyra görbültek, szemem sarkából -, ahonnan a már varázslatra készülődő boszorkányt figyeltem - szikrázott a gúny és a kárörvendés egyvelege. Szemeimet lassan lesütöttem, le nem lankadó mosolyomat pedig a fülemig húztam.

* * *

"Mystic Falls. Mystic Falls, a város, ami mágnesként vonzza vissza az elkóborolt lelkeket. Mystic Falls, a város, ami szörnyeknek ad otthont. Mystic Falls, a város, ahol minden kezdődött. Mystic Falls, a város, ahol a legédesebb a vér, s a legkeserűbb a halál."
Lekanyarítottam az utolsó betűt is a fehér, még meleg, frissen nyomtatott papírra. Írás közben a jobb kezem párszor beleremegett a ténybe, hogy ennyi eszeveszett meneküléssel és bujkálással töltött év után ismét visszatértem ebbe az átkozott porfészekbe, ahol még a jövőm is kérdéses. A vesztembe rohanok, de legalább élek, és szabad vagyok. A szabadság pedig határtalan, így senki nem vethet meg azért, amiért a magam aberrált módján megnyaltam ajkaim szélét, s alattomos léptekkel elindultam a vacsorám felé, ami igencsak fenségesnek mutatkozott.
Egy unalmas, de ínycsiklandó család, a maga jelentéktelen tagjaival. A férfi, akiből árad az erő, de mégsem elég erős ahhoz, megmeneküljön a karmaim közül. A nő, aki ostoba mód a gyerekét védi a saját kis nyomorult élete helyett. Nevetséges. Aztán a gyerek, akinek lenyúzom majd a bőrét, hogy poharat formálhassak belőle. Az apró, szánalmas emberpalánták vére valamilyen oknál fogva sokkal édesebb, mint az idősebbeké. Nevezhetjük valódi ínyencségnek is. Lehetséges, hogy azért oly' magával ragadó a már említett íz, mert a kis porontyok még nem éreznek félelmet, így a vérük sem poshad meg.

- Neved? - Förmedtem rá még utoljára. Miután beleharaptam az izmos nyakába, nyaki artériáját pusztán csak egy aprócska, elenyésző szál tartotta. A látvány lenyűgöző volt, s a mindent beborító vér illata pedig émelyítő.
- Rhys. Josh Rhys - nyögte ki fulladozva, kétségbeesett hangon. Tekintetemmel elégedetten mértem végig a férfi testét, majd egy hirtelen mozdulattal újra nyakára tapadtam, ezúttal szó szerint átharapva azt. Azonban az igazi vacsorát csak most kezdik el feltálalni.

* * *

- Kezd elfogyni a türelmem - zökkentem ki a hirtelen belém törő emlékképből. Ösztönösen suhantam át a terem egyik végétől a másikig, ahol a boszorkány, valamint az irritálóan izzó gyertyák tartózkodtak. Megragadtam a férfi nyakát, majd testét a falhoz szorítottam. Számítottam arra, hogy biztosan megfogja majd védeni magát, de már a gondolat is annyira szánalmasan hangzott, hogy önkéntelenül is elnevettem magam.

Sötétség... Semmit sem láttam, és ez nem túlzás. Már csak a vámpír energiáit követtem, s úgy mentem utána. Ez megrémiszt. Így nem tudom feltérképezni a terültet, igaz nem sok dolog lenne, amit látnék, csak egy egyenesen előre vezető szűk alagutat. De egy ilyen egyszerű dolog is hatalmas dolog lehet, főleg úgy, hogy ez a hely hatalmas történettel rendelkezik. Mikor megérintem a falat hallom az emberek sikolyait, hallom őket nevetni, s érzem a szívverésüket.
Minél beljebb haladunk a falhoz érve, már csak a sikoltásokat hallom, eltűnt a jókedv, a szívük dobogása intenzívebb lett, mintha kergetnék őket. Futnak, menekülnek valaki, vagy valami elől. Már egyre biztosabb vagyok benne, hogy nagyon közel vagyunk ahhoz a helyhez, ahol a varázslatot el kell végeznem.
Már nem olyan lelkesedéssel nyúlok a rücskös falhoz, mint azt az elején tettem, de kíváncsiságom határtalan, így természetesen ismét hozzáérek, de most nem csak az egyik ujjam, hanem négyet helyezek rá, s úgy haladok a vámpír után. A hatás sokkal intenzívebb, mint azt gondoltam. Olyan érzés volt, mintha én is ott, abban az időben menekültem volna egy szörnyeteg elől. A barlang minden zegzuga látszott, semmit sem takart a sötét, mindent láttam. A lábaim fájtak, de még így is menekülnöm kellett, mert ha elkapnak nekem végem.
Hirtelen kezem elkapom a kövekről. Próbáltam megszakítani azt a hatalmas félelmet, amit ebben a pár másodpercben átéltem. Ijesztő volt. Ilyet még sosem éreztem. Hatalmas volt a félelem, az itt élők tudták mi az a félelem..
Gondolataimat a hölgy intése szakította félbe, aki így jelzett, hogy megérkeztünk a varázslat helyszínéhez. Itt már nem volt olyan sötét, mint a barlang többi részében.
- Zachary Rhys. - fogadtam kéznyújtását, majd árultam el én is a nevem. Hmm, Petrova. Az egyik legnagyobb múlttal rendelkező család, úgy gondolom, hogy ezek a látomásfélék nem véletlenül történtek. Akár még a lányhoz is van némi közük, nem tudom, de szerintem még a nap folyamán erre a dologra választ kapok.
Lassan hátrébb lépett, s tudatta velem, hogy szeretné, ha tisztán játszanék, mert ha nem akkor annak nem lesz jó vége...
- Természetesen tisztában vagyok a feladatommal. - válaszoltam kimért hangnemben. - A nem szükséges dolgokat pedig megpróbálom kerülni. - vontam fel szemöldökömet, amihez egy gonosz mosoly is társult. Ismét hátrált, én pedig hatalmas levegőt vettem. Minél több energiát szeretnék magamba szívni, mert az este folyamán nagyon sokra lesz szükségem, mert valóban veszélyes dolgot próbálok véghezvinni ezen az éjjelen.
Elmesélte, hogy kit kell megidéznem, Finn Mikaelson. Ő az, akit sokan csak az ősök szégyenének hívnak. Végül is megértem, ha valaki vámpír, - méghozzá egy ősi - akkor csinálja jól. Anna elővett egy karkötőt, mely a férfi-é volt. Közelebb mentem hozzá, s elvettem tőle. Mikor hozzáértem éreztem rajta Esther energiáit. Egy probléma megoldva. Így nem lesz rá gondom, hogy miként idézhetném meg az egyik legerősebb boszorkányt, aki valaha is élt. Habár még így sem lesz egyszerű, de azt megoldom, képes vagyok rá.
Mivel már nincs szükségem egy idegesítő személyre, aki csak akadályozna a varázslatban, emiatt teszek róla, hogy egy nyugodt környezetet alakítsak ki. Tíz gyertyát helyeztem el magam körül. A tízből nyolc az ősi családot, a másik kettő pedig Anna-t, valamint engem szimbolizált. Ezekre a szeánsznál lesz szükségem. Az ősökből, továbbá kettőnkből fogom az erőt nyerni a varázslathoz. Illetve egy láthatatlan erővonal fog körülvenni, ahová senki sem tud behatolni, így nyugodtan elvégezhetem a varázslatot.
Észrevétlenül létrehoztam az erővonalat, tehát bele is kezdhetek abba, hogy megidézzem Esther-t.

Zachary & Anna

Egy röpke perc erejéig, rideg tekintetem az előttem álló férfi testére szegeződik, alaposan végigmérve azt. Annak idején, Niklaus többször is figyelmeztetett a boszorkányokkal kapcsolatban: - úgy tartotta, hogy a korunk, és az erőnk ellenére soha, még egy apró, véletlenszerű pillantásig sem szabad alábecsülnünk az ellenséget, pláne, ha az épp a hőn' szeretett természetet szolgálja. Mondanom sem kell, hogy teljes mértékben egyetértek a mesterem bölcs szavaival, de a többiekkel ellentétben, nekem tényleg nincs már mit veszítenem, így könnyű szerrel becsülök alá bárkit, nem törődve azzal, hogy a fölényességem akár igaz halált is hozhat majd rám. Mellesleg, most sem kételkedem Erich szavahihetőségében, s ezt a nyomomban lépkedő boszorkány engedelmessége is alátámasztja. Végül is, a férfi azért van itt, hogy egy meglehetősen kecsegtető összegért cserébe, felhasználva legjobb tudását, segítsen véghezvinni az általam már oly' sokszor elképzelt rituálét. Ugyan nem szívesen jelenteném ki ezt, de tény, hogy egyikünknek sincs oka bántani a másikat, habár evidens, hogy számomra ugyanolyan jelentéktelen, mint a többi élőlény ezen a bolygón, így spontán cselekedeteimre hivatkozva, bármikor elronthatnám a bájos randevúnkat. Nem nevezném meggondolatlanságnak, csupán unaloműzésnek, de mindennek dacára, nem áll szándékomban fenyegető lépést tenni ellene, hisz lássuk be, kedvemre valónak mutatkozik, s jelen pillanatban a célom elérése fontosabb, mint a szórakozás.
- Szánalmas - suttogtam a levegőbe, miközben kezemet végighúztam az érdes falon. Fokozatosan haladtunk befelé, s noha a sötétség lassan elnyelte a beszivárgó napfényt, egyre több, s mindazonáltal érdekesebb szerkezetekre bukkantunk. Az apró, már-már észrevehetetlen lyukak villámcsapásszerűen lőtték ki a fából-, és egyéb veszélyes anyagokból készült golyókat, s nyílvesszőket. A verbénával teli tócsák, s lezúdulni készülő fürdők maró szagát azonnal megéreztem, ahogy a falon száradó vér csábító illatát is. Több évszázada már, hogy ifjabb, és tapasztalatlanabb fajtársaimat ugyanolyan vacsorának tekintem, mint az embereket. Lássuk be, elcsalogatni az egekig magasztalt Mikael-t jobb móka volt, mint ahogy azt Niklaus gondolta volna. Úgy búcsúztak el tőlem, mintha nem volnék képes átjárni a Vadász eszén, de mit sem számoltak azzal, hogy egy magamfajta - ráadásul Petrova - vámpír agyafúrtabb egy ostoba Mikaelsonnál. Rájöttem, hogy Mikael-től nem rettegni, hanem tanulni kell. Bevallom, máig briliáns ötletnek tartom a fajtársainkból való táplálkozást. Elvégre, mi lehetne étvágycsillapítóbb, mint a halhatatlanság íze?
Épp a kifinomult táplálkozási szokásaimnak köszönhetem, hogy több, mint hétszáz éve épségben élek, s eddig egy hajam szála sem görbült, hisz az imént is úgy kerültem ki a talán halálos kelepcét, mintha az pusztán egy parányi kődarabhoz hasonló akadály volna. Büszke voltam, büszke vagyok, és büszke is leszek magamra, történjék bármi. Elégedettségemben csapodár mosolyra görbítettem számat, majd egy újabb intéssel jeleztem a férfinak, hogy talán megérkeztünk a megfelelő helyre. Kezeimet összekulcsolva a jobb oldali falhoz tapadtam, ahol meredten díszelgett Niklaus, és Rebekah kőbe vésett neve. Egy pillanatra lehajtottam a fejem, majd fölényesen felemeltem azt, s a boszorkányra néztem.
- Anna Petrova - nyújtottam kezet, s kissé elrugaszkodtam a faltól, hogy közelebb léphessek hozzá. Nem kenyerem az ismerkedés, a bájolgás pedig még kevésbé, de valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva roppant szimpatikusnak találtam a fiatalembert. Nos, szeretem a szimpatikus desszerteket, hisz olyan kívánatosak. Buján ajkaimba haraptam, majd óvatosan elhúztam a kezemet. - Szóval - lábammal haránt irányú kört rajzoltam a poros földbe, s enyhén megköszörültem a torkomat. - Nem tudom, hogy Erich pontosította-e a teendődet, de szeretném már most leszögezni, hogy a kellemetlenségeket mellőznünk kell. - Jelentettem ki határozottan, aztán előre léptem egy lépést. - Mindkettőnk érdekében - kacsintottam rá egy mosoly keretében, majd megfordultam, s visszalépve a falhoz, ujjamat végighúztam Niklaus nevének barázdáján. A betűk minden egyes kanyarulatából áradt az agresszivitás, és a magány egyvelege. Az elém táruló látvány teljesen lenyűgözött, kábultan kóvályogtam a falba vésett nevek közt, amíg el nem értem Finn nevéig. - Egyszerű szeánszról lenne szó - táncoltattam fejemet, majd hirtelen kizökkenve az extázis kapujából, hangomat magasabbra emeltem. - Meg kell idézd Finn Mikaelson szellemét - gonoszan elmosolyodtam, majd zsebemből előhúztam egy annak idején karkőtőnek használt bőrdarabot. Azon az átkozott estén, amikor felfedeztem Finn kiszáradt holtestét, kezem akaratlanul is, de lerántotta karjáról az ócska bőrszálat. Évszázadokig őrizgettem a mások által fölöslegesnek hitt kelléket, s lám, most eljött az ideje, hogy használjam.

Zachary & Anna

Megboldogult édesapám a végletekig felfokozott odaadással nevelte fel lányait, s a látszat ellenére szentül hitte, hogy én vagyok a legszebb mind közül. Nem hittem neki, hisz akárhányszor tükörbe néztem, elöntött a vitriolos undor.
Két, vagy legfeljebb három nap telt el a bál óta, s én másra nem voltam képes gondolni, csak a Lord nagyra méltó személyére. Ki hitte volna, hogy puszta érintésével képes majd rabul ejteni, s ki hitte volna, hogy e rövidke tánc után otthonába hív, mi több, ragaszkodik ahhoz, hogy időm nagy részét gyönyörű kastélyában töltsem. Dana néni abban reménykedik, hogy végre férjhez adhat, de annak ellenére, hogy nem gonosz szándékok vezérlik, tisztán látom, hogy főként a vagyonnak örül, s nem a boldogságomnak. Elvégre, a rossz szájú pletykákra mit sem vetve, újabb ünnepi ruhát varrt nekem, s már-már kidobva a házból, utamra engedett: - az útra, ami Lord Niklaus otthona felé vezet.
Talán mélyen tisztelt atyámnak valóban igaza volt a külsőmet illetőleg, de kétlem, hogy a Lord csupán emiatt figyelt fel rám. Ugyan nem látom jelét annak, hogy bármi különleges képességgel lennék megáldva, titkon mégis büszke vagyok magamra, amiért sikerült közelebb kerülnöm hozzá, ahogy hamarosan elérem a porfelhőbe burkolózott kilincset is. Valószínűleg az izgalomnak tudható be, hogy napok óta álmatlanok az éjszakáim, de szerencsére, kíváncsiságom még nem lankadt, s bátran sétáltam le az alagsorba, hogy kedvemre felfedezzem annak rejtélyeit. Ujjaim vakmerően kanyarodtak a kilincsre, természetes mozdulattal lehajtva azt, majd testemmel az ajtóra tapadva, egy nagy lendület segítségével löktem odébb azt, létrehozva egy elég nagy rést ahhoz, hogy karcsú testemmel átférjek rajta, de arra, ami odabent várt rám, határozottan nem voltam felkészülve, sem fizikailag, sem lelkileg.
Magam elé helyezve a fáklyát, lassan átsúrlódtam a résen, de a sötétből kivilágosodó koporsók láttán megtorpantam. Bevallom, Lord Niklaus tökéletessége túlságosan természetfelettinek tűnt, de még rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy hullákat rejteget. Habár, ok nélkül nem vádolhatom, hisz ki tudja, talán külföldön más módon vesznek búcsút a halottaktól, mint hazámban.
Arcomra halvány mosolyt erőltettem, miközben jobb kezemmel felnyitottam az egyik koporsót, de a látvány, ami elém tárult, halk sikolyt csikart ki belőlem. - Szent Isten - vetettem keresztet remegve, majd meghátráltam. Pár lépést haladtam hátra felé, de mégis úgy tűnt, hogy a koporsóban nyugodó-, feszes test egyre közelebb kerül hozzám. Bőrét sötét érhálózat borította, s a szívéből kiálló tőr a gonosz jelenlétét sugallta. Keresztényként, a sötétség és a gonoszság teljesen elrettent, így szívem kezdett egyre hevesebben verni, s a kar, ami hirtelen vállamhoz nyúlt, teljesen kizökkentett az egyensúlyomból. - Jöjjön, kisasszony - szólalt meg baritonján, mire minden elhomályosodott körülöttem, s egyensúlyomat elveszítve markoltam mellkasába. - Vissza kísérem a szobájába. - Óvatosan felsegített, majd kikísért a teremből, de a félelem egyre intenzívebben kavargott bennem, s a homály lassan beszippantott.

* * *

A homály még mindig jelen van, de a szituáció változott, s most éppoly lassan lépek ki amögül, mint ahogyan egykor az nyelte el primitív tudatomat. Az égen zömök-, esővel teli felhők sorakoztak, s a szél időnként megborzolta a hajamat, miközben a barlang felé suhantam. Niklaus szavait idézve, itt kezdődött minden, itt, ebben az eldugott barlangban, a Lockwood birtok legtávolabb eső pontján. Viszont, ha még gondolatban számított is rá, Niklaus soha nem fejezte be a mondatát: - minden itt fog véget érni. Talán neki természetes, már-már magától értetődő dolog a barlang fontossága. Ahogy a sötétség lassan kitisztult, a falon apró-, sejtelmes rajzok jelennek meg. Rebekah rengeteget mesélt a barlangrajzokról, de nem hittem volna, hogy kész galériát sikerült a falba vésniük. Egy pillanatra elmosolyodom, de ajkaim szinte azonnal le is görbülnek, hisz még a kedves emlékek sem képesek eltántorítani a terveimtől. Halálos tervek ezek, még önmagam számára is. Bevallom, Niklaus roppant okos férfi, de vajon hányszor fordult meg a fejében e helyszín fontossága? Egyszer sem, hisz ahogy már mondtam, teljesen magától értetődő számára, s nem fordít rá nagyobb figyelmet. Csupán egy barlang, tele az általa készített rajzokkal. Valószínűleg, gyakran járt ide felidézni a gyerekkori emlékeket, de a legfontosabb tény mindig elkerülte a figyelmét: - mit keresnek itt a Lockwoodok? Kérlek, gyorsan verd ki a fejedből az ostoba gondolatokat, hisz semmi szűkség rájuk. Véletlenek nem léteznek, már régóta nem. Kétlem, hogy a Lockwood família ősei spontán böktek rá erre a helyszínre. Ergo, a kérdés az, hogy miért pont a Lockwoodok? Nos, egyértelmű, hogy egymagam nem vagyok képes rájönni a válaszra, még akkor sem, ha fantáziámban már rég elképzeltem azt. Eric kimondottan örült az ötletnek, s biztosított affelől, hogy a lehető legjobb - egyszóval, leggonoszabb, s legravaszabb - boszorkányt küldi majd. Majd: - mintha lenne időm várni, ha ilyen fontos, és izgalmas ügyről van szó. Annak ellenére, hogy Eric szeretkezés közben látszólag birtokolhatja a testemet, mégis képes jelentős összeget elkérni, ha a hőn' szeretett boszorkányairól van szó.
Zavartan néztem az órámra, miközben fejemben az izgalom, és a félelem egyvelege kavargott. Nem tagadom, kissé tartok a szellemektől, főleg azok után, hogy Eric cinikusan elhintett pár információt róluk. Nem kenyerem megosztani másokkal a kételyeimet, így ajkaimat újabb erőltetett mosolyra húztam, miközben ujjbegyemmel a domborműben cikáztam.
- Ínycsiklandó - szólaltam meg halkan, miután megéreztem a beszivárgó illatot. A boszorkányvér illata valóban csábítóbb, mint az egyszerű embereké, de Eric megtiltotta, hogy akár egy ujjal is hozzáérjek bármelyikükhöz is. Pedig, szívesen felfalnám őket - gondolkodás, és következmények nélkül. Viszont, a mostani illat eltért a többiekétől: - sokkal intenzívebb, és vonzóbb volt, így evidens, hogy vágytam minden egyes erére, s nem utolsó sorban a nyaki artériájára. Érhálózatomat, s szemfogaimat visszahúzva fordultam meg, majd intettem a férfinak, hogy kövessen, ahogy én követtem az őrt, több, mint hétszáz évvel ezelőtt. Finn Mikaelson volt az a férfi, akit anno a koporsóban láttam. Ugyan szemei végig csukva voltak, még most is emlékszem a rémálmaimra, melyekben puszta tekintetével kiszívja belőlem az életet. Viszont, ahogy már említettem, fordult a kocka, s időközben kiderült, hogy Finn puhányabb, mint egy vámpír csecsemő, mégis, talán egyedül ostoba személye képes segíteni nekünk. Talán képes választ adni arra, hogy mi köze van az irritáló Lockwood famíliának Niklaushoz.