Nem tetszik az ötlete, hogy eddzek vele. Ki van zárva. Hülyeségnek hangzik, elképzelni pedig még furcsább. Pláne megélni a helyzetet. A vámpír, aki anno „levadászta” a húgomat, a vámpír, akit olyannyira meg akartam ölni, aki miatt annyira megszállott lettem a vadászat terén, hogy észre sem vettem, hogy az állítólagos „szerelmem” maga a vámpír, most oktatni akar. Engem. Ennél abszurdabb szituációt akarva sem tudnék elképzelni. Makacs vagyok, ragaszkodok ahhoz, amit egyszer a fejembe veszek, esetleg nagyon jó érveléssel lehet meggyőzni az ellenkezőjéről. Alex-nek eddig még nem sikerült semmi olyat felhoznia, amiért belemennék abba, hogy vele gyakoroljak.
Válaszolni sincs időm egy szavas kérdésére, mire vámpír létéből kifolyó előnyét, gyorsaságát kihasználva mögöttem terem. Övön aluli pont egy ilyen pillanatot kihasználni, amikor tudja, hogy teljesen védtelen vagyok. Az esetek nagy részében, ha vérszívóval találom magam szemben, mindig fel vagyok fegyverkezve, ráadásul számítok rámadásra. De nem most, amikor az lenne a cél elviekben, hogy ismét megpróbáljam beléfektetni a bizalmamat, amit már egyszer eljátszott.
Fejemet egy laza mozdulattal oldalra hajtja, azt is olyan gyorsasággal, hogy szinte észre sem veszem magát a mozdulatot, csupán azt, hogy ferdén látom az elém terülő világot. Hirtelen gyorsabban kezd dobogni a szívem, pulzusom felszökik, ahogy az adrenalin felszabadul. Veszek egy mély lélegzetet. Finom, puha csók ékrezik nyakamra, mire akarva, akaratlanul lehunyom szemeimet egy pillanatra. Jól esik. A csókja. A közelsége, minden. Ujjai vonalában karom libabőrös lesz, ami egészen felfut a nyakamig. Beleborzongok az érzésbe.  Erősen kifújom a mélyen beszívott levegőt, amikor ismét próbál győzködni. Ő is legalább olyan makacs, mint én, viszont valamelyikünknek engednie kell. Nem akarok én lenni az a valaki. Hacsak...
- Rendben – bököm ki végül halkan, majd szembe fordulok vele. – De van egy feltételem – jelentem ki határozottan. Komolyan gondolom a feltételemet és ha ismer, láthatja is rajtam, hogy most tényleg nem viccelek. – Őszinte leszel – azt hiszem, ez nem olyan nagy kérés, de számomra fontos. Ha azt akarja, hogy bízzak benne, pluszba még belemenjek ebbe az edzéses kis agymenésébe, akkor ezt az egy feltételt el kell fogadnia. Ennyivel tartozik nekem.

Egy darabig csak elveszek azokban a kék szemeiben, amik már annyi fájdalmat, csalódást okoztak az évek során. Naiv voltam és nem vettem észre, amit a szemem előtt csinált. Őszintének tűnt. Nem érdekelt, hogy vámpír, hogy őrültség lehet, amit csinálok. Beleszerettem ahelyett, hogy vadásztam volna rá. Az orromnál fogva vezetett. Aztán jött a nagy pofára esés. Mi van, ha most is ez lesz? Mi van, ha ugyanazt csinálja, amit régebben is. Mi van, ha megint csalódni fogok. Ugyanezt előadja, áthív megbeszélni a dolgokat arra számítva, hogy beadom neki a derekam megint? Nem, akkor már nem leszek ilyen hülye. Adtam neki most egy második esélyt, egy utolsó lehetőséget. Több nem lesz. Harmadik esély nincs. Egy másodikat mindenki megérdemel, de többet nem. Ha ezúttal is a bizalamba férkőzik, aztán csalódnom kell benne, szó nélkül fordítok neki hátat és hagyom ott. Kicsit tartok tőle, hogy ez lesz. A történelem simán képes megismételni önmagát. Nem kéne ilyenekkel foglalkoznom, csak a mostani pillanattal kellene törődnöm. De félek a csalódástól. Sokszor volt benne részem, sokan okoztak fájdalmat. Most pedig pont azzal a személlyel állok szemben, akibe valaha a legnagyobb bizalmat fektettem és éppen ugyanerre készülök megint. Hazudhat, átverhet, becsaphat. De akkor már nem fogok megbocsátani. Nem kéne egyből rosszat feltételeznem. Legalább a bizalom apró jelét kéne mutatnom felé. Talán most igazat mond. Talán tényleg akarja ezt a dolgot, nem pedig csak ki akar használni.
Veszek egy mély levegőt és elhessegetem a korábbi negatív gondolataimat. Vele akarok lenni. Nem érdekel, mit gondolnak vagy mondanak mások. Amíg nem látok gyanús jeleket, addig kételkedni sem fogok benne. Nem tudom, mikoe fogok teljesen megnyílni előtte, vagy hogy sikerülni fog-e egyáltalán, de meg kell próbálnom. Kettőn áll a vásár, nem csak neki kell igyekeznie.
Lehunyom a szemeim, mikor finom, puha csókot ad a homlokomra. Ismét kellemes melegség járja át a testem. Hiányzott az érintése, a közelsége, hogy ilyen meghitt helyzetben legyünk.
- Ó, valóban? - nézek rá felvont szemöldökkel. - És miből sejtette ezt, Mr. Cromwell? - kérdezem egy apró mosollyal. Számíthattam volna rá, hogy hamarosan valami egoista megjegyzést fog tenni. Az egója olyan magas, hogy akár ejtőernyővel is le lehetne ugorni róla. Csodálkozom, amiért eddig kibírta.  
Nem értem a hirtelen távolságtartást. Értetlenül nézek rá és értetlenül hallgatom, amit mond. Teljesen összezavar. Mire akar ezzel kilyukadni? Mikor befejezi a mondandóját, elkerekedett szemekkel nézek rá. Szóra nyitnám a számat, de nem tudok mit mondani. Ez valami vicc, amin nevetnem kéne? Hátrálok egy lépést. Néha mosolyra húzódik a szám, néha már egészen elnevetném magam, aztán elkomorodom. Összefonom a mellkasom előtt a karomat, majd leengedem. Nem tudom, mit kéne erre reagálnom.
- Alex, nagy lány vagyok, meg tudom védeni magam - mellesleg egy vámpíron gyakorolni nem lenne kicsit bizarr? Teljesen ki van zárva. - Öltem már vámpírt ezelőtt is, a továbbiakban sem fog gondot okozni, elhiheted - mondom szemeimet megforgatva. Nem most kezdtem a szakmát, nem vagyok amatőr. Amikor még régebben együtt voltunk, akkor még nem voltam ennyire tapasztalt. De azóta változtam. Edzettem eleget.

Elmehettem volna. Megvolt rá a lehetőségem. Ott álltam az ajtóban. Már a kilincset is lenyomtam félig. Egy egyszerű mozdulat kellett volna már csak. Ki kellett volna tárnom az ajtót, átlépni a küszöböt, vissza se nézni, beülni a kocsimba, gyújtást adni, tövig nyomni a gázpedált és mindenkorra elfelejteni még az Alexander Cromwell nevet is. Egyszerűnek hangzik, mégis nehéz lett volna. Sok nehéz dolgot képes vagyok megtenni, de erre nem lettem volna képes. Az eszem persze ezt kívánta volna. Eddigi életem során mindig az eszemre hallgattam, sosem arra a másikra. Talán önzőség nem az ésszerű utat választani, de annyi mindenkit veszítettem már el. Már egyszer Alex-et is. Nem akarom még egyezer. Nem akarom, hogy megismétlődjön az, ami egyszer már annyira fájt. Akkor is tudtam, milyen valójában, mégis rossz érzés volt nem magam mellett tudni. Gyűlölni, utálni akartam, de csak dühös voltam rá, na meg csalódott. Nagyon csalódott. Egész biztos lesz még ilyen. Leszek rá még dühös, valószínűleg csalódni is fogok. Mert hát... ő Alex. Nem fog megváltozni, nem akar megváltozni. Nem tudom megváltoztatni. Ezt kéne elfogadnom. Őt kéne elfogadnom olyannak, amilyen. Akkor talán könnyebb lenne az egész. Idővel az lesz, remélem. De idővel minden más lesz. Felesleges még ilyeneken gondolkodni, nem is akarok, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy ő vámpír, én pedig csak egy halandó. Megöregszem, meghalok, míg ő vígan éli tovább majd az életét. Nem is kell megöregednem ahhoz, hogy magamra hagyjon. Elég elkezdenem öregedni. Már nem leszek olyan, mint most. A bőröm ráncos lesz, a hajam ősz. De ez nem csak külsőleg változtatja meg az embert. Más lesz a gondolkodásom is. Az is lehet, hogy majd egy kis nyugalomra vágyom majd. Mellette viszont erről még csak nem is álmodhatok.
Sóhajtok egyet és gyorsan elvetem az összes korábbi gondolatomat. Caak Alex-re figyelek. Csak neki akarom szentelni a figyelmem. Vele akarok lenni, nem érdekel semmi más. Jól esik az érintése. Már nagyon hiányzott. Lehunyom a szemeimet és csak élvezem a pillanatot. Puha csókja forrósággal árasztja el testem minden porcikáját, azzal a fajta forrósággal, amit már nagyon-nagyon régen nem éreztem. Szorosan hozzá bújok. Alig veszem észre, hogy mosolyra húzódik a szám. Azt hiszem, boldog vagyok. Ahogy lassan elhúzódik, én is kicsit hátrébb húzódom. Mélyen a szemeibe nézek, miközben a szavakat keresem. Annyira egyértelmű a válasz, mégis nehéz kimondani. Résnyire nyitom ajkaimat, mintha mondani akarnék valamit, de nem jön ki hang a számon. Nem tudom, milyen választ vár tőlem.
- Én csak... - tovább próbálkozom valami értelmeset összehozni, értelmes mondatokat fogalmazni, de képtelen vagyok. - Csak... veled akartam maradni - suttogom halkan, mélyen a szemeibe nézve. Ennél többet nem tudok neki mondani. Be kell érnie ennyivel. Annyira egyszerű lenne egy szóban összefoglalni, de nem megy. Még nem.

Simán foghatnám magam és elmehetnék. Sőt, el se kellett volna jönnöm, az is egy fajta jelzés lett volna Alex számára. Egyértelmű módja lett volna kifejezni, hogy nem akarok a továbbiakban tőle semmit. Még, ha ilyen egyszerűen el lehetne intézni a kettőnk között lévő dolgokat. Bárcsak úgy lenne. De ez ennél bonyolultabb. Megbíztam benne, utána viszont olyan dolgok derültek ki, amik miatt már nem vllt maradásom mellette. Nem volt gyomrom olyan férfi mellett lenni, aki átvert, becsapott, hazudott, ráadásul ő vitte el sok évvel ezelőtt is a húgomat. Tudta, hogy keresem. Akit pedig kerestem, mindvégig mellettem volt. Vele osztottam meg az ágyamat is. Szerettem. Egyszerűen csak egy karót kellrtt volna döfnöm a szívébe, akkor nem lenne most ez. Nem okozna még mindig ekkora fejtörést nekem. Az eszem most is azt mondja, hogy tegyek pontot a dolog végére így vagy úgy. A szívem viszont... Fogalmam sincs. A szívem dilemmázik és lassan képtelen dönteni. Saját magamat kínzom csak ezzel. Azzal meg pláne, hogy eljöttem ide. Nem kellett volna, egy kos porcikám viszont látni akarta. Nem vall rám a gyengeség, de úgy tűnik, mégis az a személy képes ezt előhozni belőlem, aki elől a leginkább el akarnék zárni mindenféle érzelmet.
Hiába próbálok teljesen nyugodt maradni, nem megy. Nem tudom már magamra erőltetni a nyugodtság látszatát. Felindultan magyarázom neki az álláspontomat arról, hogy mit akarok és mit nem. Hallgatom szavait, amik csak tovább fokozzák a feldúltságomat. Veszek pár mély levegőt és visszaülök a helyemre. Elszámolok magamban háromig, mire kicsit sikerül lenyugodnom és tisztább fejjel gondolkodni. Mindig lesznek titkai. Ez az, ami engem annyira zavar. Ez számomra azt jelenti, hogy nem bízik meg bennem teljes mértékben. Részben érthető, hiszen ő vámpír, én vadász, de mégis nehéz elfogadnom. Egyszer a titkai miatt már otthagytam. Nem akarom, hogy ismét olyan dolog derüljön ki, ami hasonló hatással lehet a kapcsolatunkra.
- Sajnálon, hogy így alakult és nem sikerült megbeszélnünk - mondom egyszerűen kifejezéstelen arccal és felállok. Igazítva egyet felsőmön indulok el kifelé. Lépteim határozottak, ütemesek. Belülről viszont valami azt suttogja, hogy elrontottam. Ennek nem így kellene lennie. A belső hangra nem is figyelve megyek tovább egészen a bejárati ajtóig. Megtorpanok. Nem nézek hátra, de mégsem megyek ki. A kilincsre teszem a kezem, de nem nyomom azt le. Ha most kimegyek, beülök a kocsimba és elhajtok, akkor mindennek vége. Ez lenne a helyes lépés. Nagy levegőt véve nyomom végül le a kilincset, de félúton megállok és visszaengedem azt. Tényleg így kell ennek lennie? Hátat fordítok az ajtónak és lassan elindulok vissza, a társalgó felé. A földet nézem végig és azon gondolkodom, mit mondhatnék Alex-nek. Miért indultam el, aztán fordultam vissza? Miért nem léptem ki az ajtón, csuktam be magam mögött és mentem el? Miért gondoltam meg magam? Saját magamnak nem tudnám megválaszolni ezeket a kérdéseket. Semmi értelmes válasz nem jut eszembe. Elfogy mellőlem a fal és ekkor szembesülök vele, hogy a társalgó bejáratában állok. Felemelem a fejem, szemeimmel keresem a férfit, aztán elindulok beljebb, de nem szólok semmit. Nem tudom, mit mondhatnék. De az már biztos, hogy nem vagyok teljesen ép elméjű, ha visszajöttem életem megkeserítőjéhez. Mikor odaérek elé, megtorpanok.
- Én... - én mi? Végig se gondoltam, mit mondjak, mégis szóra nyitottam a számat, ami miatt zavaromban csak motyogni tudok. - Én... Csak... Nem tudtam... Nem tudok... Nem akarok elmenni - bököm ki végül olyan őszintén, ahogy csak tudom. Ebben, azt hiszem, benne van minden. Egy részem mindig is ragaszkodni fog hozzá, és most ez a részem győzött. Lehet, hogy sok fejfájást okoz, de már az életem része. Nem tudom, mi lesz pár nap múlva vagy pár hét múlva, de azt tudom, hogy most jól döntöttem.

Elég egy aprócska kis kérdés, aminek köszönhetően már az ingerültség jeleit láthatom rajta. Túl jól ismerem már, nem tudja leplezni. Könnyű felhúzni, ezt mindig is tudtam, csak azt nem értem, most miért egyből így reagál. Elvégre azért jöttem ide... én jöttem ide, hogy rendezzük a kettőnk között lévő feszült és viharos helyzetet. Ha már itt vagyok, akkor megtisztelhetne annyival, hogy nem dühöngeni kezd egyből. De ez csak az én véleményem. Mit is várok el tőle igazából? Én sem tudom. Ismerem, szóval számíthattam volna rá. Nem hibáztatom magam azért, mert Alex ilyen. Ez nem az én hibám. Nem én tettem ilyenné. Megváltozhatna, ha akarna, de szerintem a szándék legkisebb szikrája sincs meg benne. Mindegy is, nem éri meg ezen gondolkozni.
Sóhajtok és hátradőlök, mikor hangját felemelve szól hozzám. Nem reagálok semmit, csupán figyelek. Hagyom a nyilvánvaló ingerültségét és gúnyosságát is minden szó nélkül. Próbálok elsiklani felette. Az sem érdekel különösebben, hogy iszik. Ha elegem lesz a szeszszagból, akkor szépen fogom magam és elindulok a kijárat felé ugyanazon az útvonalon, ahol bejöttem, beszállok a kocsimba, elhajtok és vissza se nézek. Ha most nem sikerül a közöttünk lévő dolgokat rendezni, akkor tényleg pontot kéne tenni a kapcsolatunk végére.
Magamat is meglepő higgadtsággal hallgatom végig a röpke kis számonkérését, majd apró mosolyra húzódik ajkam, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik. A földet nézve megcsóválom a fejem, majd felemelem és a férfira nézek.
- Nem tudom - felelem halkan. Tényleg nem tudom, mire van szükségem. - Csak azt, hogy mire nincs - folytatom valamivel keményebben. - Nincs szükségem a titkaidra meg a hazugságaidra. Nekem... nekem ezek nem kellenek - csattanok fel hirtelen és felállok. A korábbi hidegvérűségem teljesen eltűnt egy pillanat alatt. Amíg őt hallgattam, addig képes voltam megőrizni, de most, hogy én beszélek, már nem olyan könnyű. - Látod azt? - az órára mutatok, ami folytonos ketyegéssel jelzi az idő múlását. - Neked az nem számít - egyenesen rámutatok a férfira, majd magamra - nekem viszont igen. Elvágják a torkodat? - kérdezem némi cinizmussal a hangomban, vállaimat felhúzva. - Neked nem számít, nekem igen - fejezem be felemelve a hangomat. Azt hiszem, nekem is sikerült felhúznom magam. Veszek egy mély levegőt és visszaülök. - Nem tudom, mit akarok, csak azt, hogy mit nem - ismétlem meg magam, már sokkal nyugodtabban. - Ezekre - utalok vissza korábbi szavaimra -, ezekre nekem semmi szükségem, Alex - csóválom meg a fejem. A legrosszabb az egészben az, hogy ha sikerülne megbeszélnünk a dolgokat, akkor vállalnom kéne a következményeket, hiszen Alex mellett az ember nem lehet biztonságban. Rengeteg ellensége van, már volt is párhoz szerencsém. Többel nem szeretnék találkozni. Egy kicsi, apró részem viszont vállalná a kockázatot. Nyilvánvalóan a legőrültebb részem lenne ilyenre képes, de... az élet már magában elég őrült, nem?
 

Meglepett a levelével. A legkevésbé sem számítottam rá. Pláne nem az SMS-ek után. Nem gondoltam volna, hogy veszi a fáradtságot és ír egy levelet ahelyett, hogy csak bepötyögne pár sort a telefonjába, amit aztán egy egyszerű mozdulattal el tudna küldeni, hála a modern kori technológia csodáinak. Elképesztő, hogy még egy fél évezredes vámpír is képes a korral haladni és fejlődni, mi? De úgy tűnik, mégis él benne egy kicsit a régi kor szelleme, vagy csupán a hatás kedvéért írta meg a levelet, nem tudom, de annyira nem is izgat. Már alapból a tény, hogy megírta elég meglepő volt. A legmeglepőbb az lett volna, ha ő maga adja át. De persze erre is az egyik emberét kérte meg. Talán így jobb is volt.
A bocsánatkérésével még a mai napig nem tudom, mit kéne kezdjek. Egy levéllel nem lehet ezt elintézni. Azok csak leírt szavak, amik az idő múlásával megkopnak. Az idő neki mindegy lehet, hiszen számára elég sok jutott belőle, én viszont ezt nem mondhatom el magamról. Véges az időm, ketyeg az órám.
Elég sok dologért bocsánatot kérhetne igazából Alex, kezdve a húgommal történt incidenssel, a többiről már nem is beszélve. Annyi mindent tett, amit normális ember nem bocsátana meg soha a büdös életben. Én is sok ideje emésztem már magam a történtek miatt. A legutóbbi eset tette fel igazán csak az i-re a pontot. De pontosan azért, mert az én biológiai órám ketyeg, tovább kellene lépnem, szőnyeg alá söpörni az egészet és előre kéne tekintenem. Megbocsátani meg lehet, talán, de ez még mindig nem egyenlő a felejtéssel. Utóbbi nem menne, akármennyire is próbálkoznék.
Eljött a találkozónk napja, amit Alex tűzött ki még a levélben, amit nemrég kaptam tőle. Felkapom a kocsikulcsot az előszobaszekrényről, ahova mindig ledobom, ha hazaérek, kifelé menet magamra kapom a vékony piros dzsekimet és elindulok a szálloda kijárata felé. Egyből egy jólöltözött férfival találom szemben magam, aki azt állítja magáról, hogy Alex küldte értem. Gondolhattam volna. Próbálja minél jobb helyzetbe hozni magát és próbál lekenyerezni, de ez annyira nem az én stílusom. Közlöm a férfival, hogy nem venném igénybe a szolgáltatását és ennyivel le is zárom a beszélgetésünket. Elindulok az én jó öreg sárga kocsim felé, ami pont olyan jól elfuvaroz Alex birtokára, ahogyan a másik, jóval puccosabb autó is megtette volna. Kiszállok az autómból és egy nagy sóhaj után elindulok a hatalmas ház felé. Alig érek be, de egy férfi már egyből a társalgó felé terel, aztán amilyen gyorsan feltűnt az előbb, olyan gyorsan el is tűnik. Kicsit idegesen kezdek fel s alá mászkálni, amíg várok. Séta közben a kezeimet tördelem. Tartok attól, miként fog elsülni ez a találkozónk, mert az utóbbi időben, bármi történt kettőnk között, annak nem lett jó vége. Pár perc várakozás után lépteket hallok nem is olyan messziről, aztán pedig a házigazda már elég ismerős hangját. Szembefordulok vele, amint meghallom őt. Igyekszem rendezni arcvonásaimat és a jelenlévő összes idegességemet elrejteni. Mindez sikerül is egy pillanatig, egészen addig, amíg gyengéd csókot nyom az arcomra. Meglepődök. Próbálom palástolni, de inkább a földre nézek, amíg ismét bombabiztos pókerarcomat fel nem tudom ölteni.
- Nem kérek semmit, köszönöm - csóválom meg a fejem és helyet foglalok a kanapén. Sóhajtok egy nagyot és  ujjaimmal dobolni kezdek a combomon.
- Mégis hogy akarod rendezni? - szegezem neki hirtelen a kérdést a semmiből, hangommal semmiféle érzelmet kimutatva. Tényleg kíváncsi vagyok a válaszára. Még pár levelet meg SMS-t akar küldeni vagy esetleg másik nyakláncot? Lekenyerezéssel nem fog semmire menni, az biztos. Nem vagyok az a fajta, aki az ilyeneknek bedől.