world of mysteries
all the fears, they are back, aren't they?



 
log in
don't hide yourself
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
••  Elfelejtettem a jelszavam!
chatbox
i'll whisper a secret
who's here?
i wanna see your face
Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (28 fő) Kedd Szept. 24, 2013 12:06 am-kor volt itt.

new posts
read them every day
Játszótárs kereső
írta: Zhydrun Malgoth
Szomb. Feb. 17, 2018 8:35 pm
Shadowhunters frpg
írta: Aaron Moonroe
Pént. Feb. 16, 2018 3:25 pm
Stivali Italiani
Vendég
Kedd Nov. 07, 2017 2:12 pm
Hell or Heaven
Vendég
Pént. Márc. 10, 2017 12:14 am
Isabell R. Wallis
írta: Isabell R. Wallis
Pént. Jan. 06, 2017 1:50 pm
Cornelia Snow
írta: Cornelia Snow
Pént. Jan. 06, 2017 1:33 pm
Francia negyed
írta: Emma Miller
Hétf. Jan. 02, 2017 10:05 pm

Share| .

Társalgó

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
31
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Kedd Feb. 11, 2014 7:54 pm

Bekah & Klaus

Megérzés. Rossz előérzet. Ez volt az, ami az udvarra csalt akkor. Egyre nehezedő lépteim vittek közelebb ahhoz, amit a lelki szemeim előtt már élesen láttam. Remegve érintette kezem az oldalamon lógó kardomat, de még nem fogtam meg, nem akartam. Nem akartam azt tenni, de a félelmeim, a düh és a kétségbeesés kifordítottak magamból teljesen. - Ezt nem engedhetem. Nem hagyhatom, ez így nincs rendben. Felborítanak mindent holmi vonzalom miatt... Jeges, halott szívem a torkomban dobogott, amikor végre kiléptem a szűk folyosó félhomályából, és megpillantottam őket. Mintha a kínzó rémálmaim váltak volna valóra, pedig annyira reménykedtem benne, hogy elkerülhetjük ezt. De mindketten cserbenhagytak. A fiú, kit sajátomként neveltem, akinek az örökkévalóságot és minden tudásomat kívántam örökségül hagyni, és a húgom, akinek született tehetsége van olyan férfiakat választani, akik nem illenek hozzá, akik majd összetörik a több száz évesen is gyermeki ártatlanságot rejtő szívét, és tönkreteszik őt. Árulás, amit műveltek, egyszerűen nem engedhettem. Éreztem, innen már egyenes út vezetne oda, hogy egyik reggel minden szó nélkül eltűnjenek az életemből, és örökre magamra hagyjanak. Mint akit leforráztak, úgy éreztem magam, a düh és a csalódás fojtogató ereje sodort magával, ahogy villámgyorsan mellettük teremtem.
- Mit mondtam neked?! – mennydörögtem vívókardomat szegezve a fiú nyakának, de a hangos, fenyegető szavak és a villámló tekintet nem tudta maradéktalanul visszaadni a lelkemben tomboló dühös vihart. Pusztítani akartam, csírájában elfojtani ezt a románcot örökre. De azt még nem tudtam eldönteni, hogy melyik legyen tajtékzásom áldozata. Húgom kétségbeesett könyörgése selyemként font körbe puhán, és enyhítette némiképp a haragomat, de csak annyira, hogy fejemben kitisztuljon a kép, és tisztán lássam végre, hogy mit kell tennem. Nem ölhettem meg Marcellust. Őt nem. Ő nem olyan, mint a többi. Ő a fiam. Belülről megremegtem a gondolatra, de arcomról a könyörtelenség maszkja egy pillanatra sem olvadt le. Leengedtem a kardot, másik kezem azonban már a hátul elrejtett, másodlagos megoldás pengéjét simította végig, majd szorított rá a markolatra. Egy gyors mozdulat, és mintha együtt éreztem volna Rebekah-val, jeges fájdalom fúródott az én szívembe is.
- Neked viszont, húgom, meg kell tanulnod, hogy mit szabad, és mit nem szabad elvenned tőlem – csendültek halk, fagyos szavaim, és a lány, aki mindig is a legfontosabb személy volt az életemben, elgyengülve omlott a karjaimba. Szép arcát körülszőtte a halál szürkesége. Bárcsak másképp történhetett volna, de nem kockáztathattam. Sajnos már nem tudtam bízni Bekah ítélőképességében, és ez már nem is változik soha. Ám eldöntöttem, hogy Marcelnak meg fogom adni a lehetőséget, hogy kihúzza húgom szívéből a tőrt… ha jól választ…


A zongora szinte életre kel az ujjaim alatt, és egészen belefeledkezem olyannyira, hogy gondolatban teljesen máshol járok. A szívem mintha a szomorú dallamok ütemét verné, lassan elnehezedik, és némi szorongás kerít hatalmába, amit nem tudnék megmagyarázni. Hogy megbántam-e valaha mindazt, ami azon a délutánon történt? Igen, legalább ezerszer. Már akkor, ott is bántam. De nem hagytak nekem más választást. És talán újra megtenném, ha erre kényszerítenek tetteikkel ismét. Próbálok újra ellazulni, mikor meghallom az ajtó hangos csapódását, de nem tudom maradéktalanul kiverni fejemből a gondolatot, hogy Bekah azért került engem eddig, mert végig Vele volt. A nagy korty whisky kellemesen égeti végig a belsőmet, és segít végre kicsit feloldódnom, így mire a húgom legkedvesebb modorával megérkezik a nappaliba, már sikerül egész közömbösen fogadnom őt.
- Ugyan, Rebekah! Hisz tudod, hogy mindig hiányollak, ha huzamosabb ideig távol vagy tőlem – a hangomat körülszövő enyhe gúny és fölényesség ellenére a szavaim nagyon is őszinték. – Mennyi ideig is jártátok Európát a focista fiúval? Három hónap? Remélem, jól éreztétek magatokat odaát – csevegek ugyanolyan hangnemben, és a legkevésbé sem akarok tudomást venni arról az utálkozásról, amit felém mutat.
- New Orleans még mindig lenyűgöző – bólintok egyetértően, és lepillantok a zongora billentyűire magam előtt, de szemhéjaim alatt őt figyelem. Kíváncsi vagyok, milyen benyomást tett rá a város. Vajon élvezte annyira a szemlélődést, hogy honvágya legyen, és maradjon is velünk itthon? Ujjaim újra szórakozottan mozogni kezdenek, lágy, mégis kissé összefüggéstelen dallamokat csalva ki a terebélyes hangszerből, de Bekah utolsó, Marcellel kapcsolatos megjegyzésének eredménye egy erős melléütés, majd súlyos csend borul ránk pár pillanatig.
- Kémia! – horkanok fel végül gúnyosan. – Hát valóban ennyire bolond lennél? Mégis mikor fogod már észrevenni, hogy ő nem hozzád való? – kérdezem fagyosan, sötét pillantásokat lövellve felé. Tényleg nem látná, mi történik? Marcel elárult bennünket, és tulajdonképpen kisemmizett. Elfoglalta a várost, amíg nekünk menekülnünk kellett, és most úgy tesz, mintha minden az övé volna, mi pedig csak holmi aljas betolakodók lennénk a saját otthonunkban. Nem, e felett még Bekah sem hunyhat szemet. Ám attól félek, soha nem fog tanulni a hibáiból. Folyton újra és újra a saját butaságának csapdájába esik. Muszáj nekem vigyáznom rá, ha ő nem képes megóvni saját magát. De nem akarok újult erejű haragra gerjedni, sem elüldözni őt, hisz csak most érkezett.
- Találkoztál már Hayleyvel? – váltok hát témát higgadtságot erőltetve magamra, és érdeklődve nézek húgom szemeibe.



zene: Paradise | szavak száma: 795
▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Age :
27
► Total posts :
281

ADMINISTRATOR ♔


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Csüt. Jan. 30, 2014 8:38 pm

klaus and rebekah m.
Even when you hate him you still love him...

Egy évtizeddel ezelőtt megfogadtam, hogy soha többé nem térek
vissza ebbe a városba, miután láttam ahogy az egész a tűz martalékává
vált. Chicago kellemes vigaszt nyújtott a sebeimre, Stefan társasága pedig sikeresen elterelte a figyelmemet a veszteségről. Alig egy éve pedig, mikor Niklaus oly' nagylelkűen felébresztett sokkal fontosabb dolgaim is voltak, mint a múlton rágódni. Hogy mi veszett el, és hogy mit adtam fel. A pillanatok amik nem is emléknek, hanem inkább túlkreált fantáziaképnek tűntek. Mind olyan semmitmondónak tűnt, Elena Gilbert és a bandája elszánt próbálkozásai mellett, amik a családom ellen szóltak. Bár a csajt legszívesebben Alaszkáig repíteném, amiért két testvéremet is a túlvilágra küldte, azt el kell ismernem, hogy az érzelmei nélkül még kifejezetten szórakoztató is a társasága. Én a mártír-vagyok-jaj-istenem-de-szar-az-életem oldalát vetem meg, míg a
másik pedig rá tudott venni, hogy eljöjjek erre az ostoba fesztiválra, ahol szembesülhettem a ténnyel, hogy Nik nem csak, hogy felcsinálta azt a szerencsétlen lányt, ezzel valami negyedrészt vámpír és három negyedrészt vérfarkas gyereket szabadítva a világra, de a saját testvérünket is odaadta Marcelnek, akinek a képe lassan a napot is kitakarhatná. Mondjuk mit várjon az ember, ha egyszer a bátyám tanította meg az életre.
Bár napja már a városban vagyok, de eddig még nem jutottam el arra a pontra, hogy a régi házunkba is visszatérjek. Szerettem volna látni a várost, hogy mégis mennyit változott az elmúlt időben, és biztonságos távolságból megtudni, hogy mégis miképpen működik Marcel úgynevezett birodalma. Bárokból bárokba jártam, beszélgetésbe elegyedve vámpírokkal, és úgy szintén halandókkal is - kíváncsi voltam, hogy az itt élő, tudatlan emberek mégis mit tudnak, arról a történelmi remekműként elkönyvelt épületről, ami egykor a mi otthonunk volt. Könnyű lett volna Nik szempontjából végighallgatni, hogy mennyi joga van a városra, de én az igazságot akartam, mielőtt naiv módon rávesz, hogy segítsek neki. Közben pedig akarva-akaratlanul is eszembe jutottak olyan gondolatok, amik különös, sötét vágyat ébresztettek a lelkemben. Így inkább elnyomtam őket.
Minden ugyanolyan. A kissé málladozó festés, az ablakkeretek érdekes, sötétbarna árnyalata, amikbe anno unalmamban mintákat véstem. A verandán ugyanazok a bútorok állnak, látványuk pedig azonnal felidézi bennem az ott töltött délutánokat. A párás nyári levegőt, és prózai versek millióit amit többnyire Emil, vagy az éppen arra járó fiatalurak, udvarlók osztottak meg velem, még ha tisztába is voltak esélyük lehetetlenségével. Persze mikor Niklaus megjelent, mindannyian elfelejtették a következő sort, és mintha csak a medve elől menekülnének, úgy pattantak vissza a fajankók nyeregbe. Őszintén szólva, amíg nem tett többet, nem zavart a dolog, sőt valamiképpen míg hízelgő is volt a törődése. Egészen addig, míg a szokása morbid módon Emil életébe nem került.
Visszarántom magam a nosztalgiázásból, és az ajtó után nyúlok. Már messziről felismertem a zongorajátékot ami egykor nagy kedvencem volt, most mégse volt képes megállítani, hogy becsapjam magam mögött az ajtót, felhívva ezzel a ház minden kedves lakójának figyelmét az érkezésemre.
- Azt ne merd mondani, hogy hiányoztam. - felelem, ahogy belépek a társalgóba. - Úgysem hinném el.
- elkapja a tekintetemet, én pedig továbbra az magamon tartom a halvány, mégis gúnytól csöpögő mosolyomat. - Ha pedig annyira tudni szeretnéd, városnézőbe voltam. Meglepő, hogy a 21. század ellenére mennyi értéket sikerült megőrizniük az embereknek erről a gyönyörű negyedről. - amint megpillantom a zongorán tornyosuló üveget, átszelem a szobát és a vitrinből szerezve egy poharat, magamnak is töltök az italból. Az alkohol keserű íze nélkül ugyanis evidens, hogy képes lennék a továbbiakban Nik piszkálódásait nyugalommal kezelni a rossz vérmérsékletemmel.
- Marcellel pedig egyenlőre még nem volt alkalmam összefutni az előző rövid találkozásunk után, aminek te is tanúja voltál. De gondolom még te sem vagy olyan vak, hogy ne vedd észre a köztünk lévő tagadhatatlan kémiát, szóval szerintem csak idő kérdése, hogy állandó vendég leszek a házában. - még az én nyelvemet is égetti a szó. Ismeretlenek járkálnak a mi folyosóinkon, és isznak a mi porcelánjainkból. Minden, amit Marcel a magáénak hisz a mi tulajdonunk. Úgy jár kel, mintha minden az övé lenne. Engem pedig kifejezetten irritál a nagyképűsége.

645 home klebekah game asdfghjkl




at least we go together.
if we must go to the hell

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://feel-the-difference.hungarianforum.com/



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
31
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Kedd Jan. 28, 2014 1:10 am

Bekah & Klaus

Miért van az, hogy semmi nem mehet könnyen? Semmi nem lehet egyszerű. Hiába a precíz terveim, a dolgok folyamatosan csak bonyolódnak, mióta elhagytam Mystic Fallst. Abban a tévhitben érkeztem ide, hogy a boszorkányok szövetkeznek ellenem, az életemre akarnak törni, bár az előbbi lényegében részben igaz is volt, mégis, miután megtudtam, hogy apa leszek, azt kívántam, hogy bárcsak a halálomat tervezgetnék ez helyett. Azzal már nem egyszer megbirkóztam az ezer év alatt. Millió ellenséget szereztem, akik megpróbáltak eltenni láb alól, miközben Mikael is végig a nyomomban volt, és szinte már művészetté formáltam a túlélést. A fejek csak hullottak körülöttem, miközben az enyém kényelmes helyén maradt. Megtanultam olvasni a jelekből, az ellenségeim fejébe látni, kijátszani másokat, előnyt kovácsolni a hátrányból, és folyton csak előre törni. A boszorkányok szövetkezésének híre nem ijesztett meg, inkább csak bosszantott, és kicsit kíváncsivá is tett. Próbáljanak csak megölni, ezek a kuruzslók, ha mernek! És aztán megtudtam az igazat: a kis farkas a gyermekemet várja, azóta pedig minden a feje tetejére került. Szövetkezni a zsaroló banyákkal, hogy egykori védencemet, nevelt fiamat félre állítsuk az útból. Már akkor tudtam, hogy ez nem lesz olyan könnyű feladat. Elég volt egy napot eltöltenem Marcel társaságában, hogy rájöjjek, túl jó tanítványom volt ahhoz, hogy könnyedén félresöpörhessem őt.
És igazából nem is szeretném ezt tenni. Nevezhetjük egészséges versenyszellemnek, de még kedvem is támadt megmérettetni vele, a bizalmatlansága azonban egyre inkább bosszant. Persze ez is csak azt igazolja, hogy jól felneveltem. Volt kitől eltanulnia, hogy ne bízzon senkiben. Még a saját családjában sem. Aztán eszembe jut a születendő lányom, és elgondolkodom, vajon neki is ezeket a tanításokat szeretném-e tovább adni? Mély gondolatokat, aggodalmakat, félelmeket szül bennem napról napra ez a még meg sem született csöppség. Olyan dolgokon állok meg eltűnődni, melyeket örök igazságoknak neveztem, de most minden megingott bennem. Mint mondtam, minden a feje tetejére állt bennem az utóbbi időben...
Marcel bizalmát azonban már-már úgy tűnt, sikerülhet végre elnyernem Elijah átadásával, és magamban csak amiatt imádkoztam némán, hogy Rebekah ne bukkanjon fel, hisz ő az egyetlen, aki most könnyen felboríthat mindent, amit eddig sikerült elrendeznem. A húgom azonban minden elképzelésemet felülmúlta a hatásos belépőjével. Azon aggodalmaskodtam, hogy a jelenléte rossz irányba befolyásolhatja a dolgok menetét, a kapcsolatomat Marcellel, és egy új gyengepont lehet a számomra majd az eddigiek mellé. És kettejük eltörölhetetlen és felettébb bosszantó vonzalmát még nem is említettem. Erre Rebekahnak sikerül úgy betoppannia, hogy felrúgva minden szabályt, nyíltan öldököl a fesztiválon, és ezzel valószínűleg alaposan meginogtatta Marcel és a vámpírjai lassan épülő bizalmát. Gratulálok, kis húgom!
Morcosan, kedvetlenül járkálok a házban, rá várva. Hayley már visszavonult, remélhetőleg már békésen alszik, de én nem tudnám még álomra hajtani a fejemet, azt hiszem, bőven akad megbeszélni valónk Rebekahval. Türelmetlen téblábolásom következő állomása az italos asztal a nappaliban. Megtöltök egy poharat whiskyvel, aztán a zongora mögé ülök. Először csak szórakozottan pötyögtetem a billentyűket, végül egy dal lesz belőle, szomorú, de erőteljes, bezengi a szobát, és akaratlanul is eszembe ötlik egy jelenet a múltból, amikor Bekahval kisebb kirándulást tettünk Mystic Falls felé...
A dallam aztán, egy idő után elhalkul, épp amikor a bejárati ajtó becsukódik egy érkező mögött. Ismét kezembe veszem a poharat, és kortyolok, majd előre dőlök a zongorára borulva.
- Üdv újra itthon, húgom - köszöntöm a belépő lányt, anélkül, hogy igazán felnéznék rá. - Mi tartott ilyen sokáig? Talán nem találtad a házat? Pedig ugyanott áll, ahol mindig is. Vagy felelevenítettétek a régi szép időket Marcellel? - kérdezem keserédes gúnnyal, és végre felnézek rá, egyenesen a szemeibe.


zene: Paradise | szavak száma: 574
▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
31
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Pént. Dec. 20, 2013 12:04 am

Marcel & Klaus

Pillantásommal követem a kezét, mely a vállamon talál átmeneti pihenő helyet, és enyhén meg is szorít. Látom a szemeim, hogy komolyan gondolja, hogy hihetőnek találja a magyarázatomat, mellyel valóban igazán őszinte voltam vele. Hisz nekem, de nem vagyok benne biztos, hogy ennyivel meg is elégszik. Igazából nem tudom, mit is vár tőlem. Vagy mit várt volna az elmúlt száz évben? Nem hiszem, hogy valóban hiányoztam neki. Ő, velem és a családommal ellentétben, tisztában volt azzal, hogy még életben vagyunk, talán azt is sejtette, hogy gyászoljuk, hogy megpróbálunk túllépni azokon a borzalmakon, melyeket Mikael szabadított a városra és a gyermekeire. Tudta ezeket, mégsem próbált soha életjelet adni magáról. Nem akarta elhagyni a várost, melyet otthonának nevez. Rendben, megértem. De ez azt is jelenti, hogy számára fontosabb volt New Orleans, és hogy átvegye a hatalmat mind a fölött, amit magunk után hagytunk, ami a kis birodalmunkból maradt, mint hogy csatlakozzon hozzánk, és velünk legyen.
A királyságot választotta a család helyett, így elég megalapozottnak tűnik az elképzelésem, hogy nem hiányoztunk neki túlzottan. Akkor viszont miért a sértettsége, amit folyton érzek felőle? Ami átitatja minden szavát, mozdulatát, a tekintetét? Úgy tesz, mint aki meg van győződve róla, hogy mi hagytuk el, de én ezt fordítva látom. Nem tudom, nem vagyok benne biztos, hogy túl tudunk-e ezen lépni teljesen valaha, és ha igen, mennyi időbe fog telni? Részemről sosem könnyű elfelejteni azt, ha azt érzem, hogy cserben hagytak. De ettől függetlenül komolyan gondolom, amit mondtam. Még ha vágyom is mindarra, amit ő most magáénak vall, őszintén mondom, hogy büszke vagyok rá. Az én diákom, az én fiam, bár nevezhetném testvéremnek, öcsémnek is. Ebben Shakespeare-rel értek egyet, mert ahogy ő mondja: Mit rózsának hivunk mi, bárhogy nevezzük, éppoly illatos. Marcel háromszáz éve a családom része, akkor is, ha az elmúlt egy évszázadot egymást elkerülve töltöttük, akkor is, ha ellentétek húzódnak közöttünk jelenleg, akkor is, ha szemtelenségével olyan könnyen lángra tudja gyújtani bennem a haragot. Szavait hallva magam elé meredve tűnődöm el egy darabig.
 „Ami az enyém, az a tied is.” A boszorkányoknak tett ígéretem óta most először gondolkodom el igazán azon, hogy mi van, ha mégsem taszítom le őt a trónjáról? Mi lenne, ha nem egymás ellen harcolnánk, hanem vállvetve irányítanánk ezt a kis birodalmat, egy családként? Csábító a gondolat, de nem eléggé ahhoz, hogy megfeledkezzek az eredeti tervekről. Először is, a gyermekem élete a tét. A banyák meg akarnak szabadulni Marcel hatalmától. És bármily nehéz is bevallanom magamnak, de féltékeny vagyok a sikereire, ezért én is azt szeretném, hogy ami az övé, az az enyém legyen. Újra. És ne csak képletesen, hanem teljesen. Átadtam neki a fivéremet is. Ezt az áldozatot pedig nem hagyhatom kárba veszni. Akkor Elijah soha nem bocsátana meg nekem.
- Nos… gondolom, ismered már a járást, megtalálod a kijáratot – tárom szét a karomat Marcel után nézve, bár ez inkább csak egy költői megjegyzés volt, hiszen már az elbocsátása nélkül is elindult a kifelé, és csak a hátát láthatom, ahogy távolodik. Az ajtó csukódik mögötte, én pedig kiürítem a poharamat, majd a két szépséghez fordulok. – Veletek, kedveseim, azonban még nem végeztem – nyújtom a karom a szemben ülő lánynak, akit Marcellus maga mögött hagyott, így kérve, hogy ő is csatlakozzon hozzám.

zene: Hey Brother | szavak száma: 527
▲ ▲ ▲


Szabad játéktér
• • JÁTÉK VÉGE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans ⚓
► Age :
41
► Total posts :
126

BRAVE HUNTER ➴


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Hétf. Dec. 16, 2013 11:54 pm

Klaus & Marcel
We are brothers!

Fájdalmas csöndben hallgattam szavait miközben újra kortyoltam. Ezt már a felejtés miatt nyeltem le de tudtam, úgysem segít majd. Mikael. Egy név, amit soha nem fogok elfelejteni. Egy férfi, aki tönkretette a Mikaelson családot… azt a családot aminek, én is részese voltam. Nagyon nyelve hunytam le tekintetem majd mikor a vallomása véget ért, visszafordulva felé emeltem meg kezemet, hogy aztán rászoríthassak vállára. – Hiszek neked Klaus. Ahogy mindig is hittem. – egyszerűen bólintva majd ellépve mellőle tettem a kristálymetszésű poharat a tükörsima asztallapra.
Ahogy emelkedtem, megdermedtem szavai hallatán. Idejét sem tudom már annak, mikor volt rám utoljára büszke valaki. Persze voltak hűséges barátok, akik mögöttem álltak, testvérek, alattvalók… szeretők és erős szövetségesek de mindezt a hűséget és szeretetet egy pillanatra elmosták egykori mesterem szavai. Tagadhattam volna ugyan de nem lett volna értelme. Klaus apám helyett volt apám és minden gyermek vágyik arra, hogy az apja büszke legyen rá… hogy azt mondja a barátainak, ez az én fiam. Pár perc néma, kínzó és talán kínos csönd után, megköszörülve torkomat fejeztem be a megkezdett mozdulatot, hogy aztán Klaus felé forduljak. – Ez mind… - tártam ki karjaim – ez mind az amit felépítettem. Sok leckét tanultam tőled Klaus Mikaelson! Hála neked és pár olyan leckének melyekre magam jöttem rá, felépítettem egy birodalmat és Klaus… - ragadtam meg vállát a már ismert mozdulattal mely kettőnk kapcsolatát jellemezte, hiszen épp olyan erős támaszt jelentettünk egymásnak, mint amekkora szakadék feszült kettőnk között a hatalom miatt. – És ebben a birodalomban, ami az enyém, az a tied is Klaus. – Komolyan gondoltam minden egyes szót, amit mondtam. Ez a férfi nevelt fel. Ő látta meg bennem a harcost, a túlélőt… ő volt egyedül aki szembe mert szállni apámmal, a korbáccsal, kínzóimmal és férfit nevelt belőlem, majd a vámpírság ajándékával is megajándékozott. Persze, a szememben ez nem változtatott azon, hogy Klaus, akire apámként tekintettem, elhagyott engem. Egyszerre egyedül maradtam egy olyan világban, amely a Mikaelson család nélkül a káoszba kormányozta hajóját.
Most azonban, annyi év után, elindulhattam a megbocsátás útján. – A két nő az ajándékom számodra. Tégy velük amit akarsz. – eresztettem el majd a bejárat felé indultam. Szükségem volt egy sétára, hogy kitisztítsam a gondolataimat, amiben ez a ház, hol egykor rabszolgaként nyögtem a korbács terhe alatt, nem segített tisztán látni. A kétség sajnos már jó ideje befúrta magát gondolataim közé. Szerettem volna azt hinni, hogy Klausnak nincsenek hátsó szándékai de attól tartok, amennyire ismerem, nem fogja hagyni, hogy én uralkodjak ebben a városban. S ha ellen támad, akkor meg fogom mutatni neki, hogy a harcos akit felkarolt, a túlélő, valóban királlyá érett és ha kell, harcba indul. – Mennem kell. Hív a kötelesség. – mosolyodtam el szemtelenül és biccentve mentorom felé hagytam el házát, kényelmes de határozott tempóban.

444 Köszönöm a játékot apa <3 credit







I have lost
my spirit


I have lost it
in the dark

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
31
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Vas. Dec. 08, 2013 12:41 am

Marcel & Klaus

Határozott kijelentésére, miszerint sosem fordított nekem hátat, gondolatban felkapom a fejem. Szemöldökeim magasba szöknek, és egy „óh, igazán?” pillantással dőlök hátra a helyemen. Minden porcikám azt sugározhatja felé, hogy felkeltette az érdeklődésemet, és nagyon kíváncsi vagyok a mondandójára. Mert így is van. Végre félretehetjük akkor egy kis időre talán a színjátékot? Persze nincs ellenemre, hogy huszonnégy órás adásban adjuk a műsort, a türelmem végtelen… is lehet, ha úgy látom, hogy van mire, és érdemes várnom. De attól még néha fárasztó ez az állandó mosolygás meg a fellengzős szavak.
Egyik kezemet felemelve jelzem, hogy közbe szeretnék vágni, mert valamit tisztáznunk kell. Megvárom, míg befejezi a mondatot, majd bólintok is lassan, hogy tudomásul vettem, amit mond, aztán kicsit előrébb dőlök.
- Van valami, amit nem tudsz, nyilván mert te magad sosem ismerted Mikaelt – sötétedik el a tekintetem még a név kimondása, és az ez által keltett emlékek nyomán is. – A nevelőapám soha nem végzett félmunkát. Soha. Az, hogy itt megtalált bennünket, nem a véletlen műve volt, nem csak így erre tévedt, talán valaki informálta őt rólunk, de akárhogy is: tudta, hogy milyen életet élünk itt, és abban is biztos vagyok, hogy rólad is tudott – magyarázom, majd egy kis szünetet tartok, hogy átgondolhassa a szavaimat, mielőtt a felvezetés után rátérnék a lényegre. – Nem az első alkalom volt, hogy valahol utolért bennünket is lecsapott ránk, de mindig gondoskodott két dologról: hogy ne maradjon el a hatásos belépője, és hogy mielőtt bennünket elkapna, végezzen mindenkivel, akihez csak közünk volt. – Ennél nagyobb gyűlölettel már aligha tudnék beszélni arról a férfiról, aki felnevelt. Egy cseppnyi tisztelet vagy szeretet sem maradt már bennem az irányába. Ha velem nem is tudott végezni, de ezeket mind kiölte belőlem az évszázadok során, melyek alatt vadászott rám. Mikael élvezte ezt, hogy kínoz bennünket, hogy rettegésben tart. Nem csak azért üldözött bennünket, hogy megöljön. Ha ez lett volna az egyedüli célja, sokkal hamarabb összehozott volna már bennünket a sors, vagy a végzet, hogy szemtől szembe mérhessük össze az erőnket, és nem csak ezer év elteltével. Ehelyett csendben követett bennünket mindenhova, és megkeserítette az életünket. Brutális módon mészárolta le azokat, akik egy kicsit is közel kerültek a szívünkhöz. A nevetséges az, hogy nem csak az emberekkel és vámpírokkal tette ezt, volt rá példa, hogy a kedvenc lovam levágott fejével üzent nekem. De ilyen részletekbe menően nem szándékozom ecsetelni Marcelnek a keserű múltat.
- Tehát minden okunk megvolt azt feltételezni, hogy te voltál az első a listáján, és hogy nem élted túl a találkozást vele – tárom szét a karomat. Így talán már érti, miért nem tértem vissza ide sokáig. Biztos voltam benne, hogy ő halott, és mivel elég fájdalmas emlékek kötöttek New Orleanshoz, nem éreztem szükségét, hogy visszatérjek.
- De persze megértem, hogy te továbbra is ragaszkodtál ehhez a városhoz. Az otthonodhoz – bólintok. Még mindig hagy egy-két sötét foltot maga után a vallomása, de értékelem az őszinteségét.
Tekintetem automatikusan megkeményedik, amikor ismét Rebekahra terelődik a szó. Érzem, hogy még mindig tüske van benne amiatt, hogy akkor elválasztottam őket, de megvolt a választási lehetősége. És rosszul döntött, de nem hibáztatom őt emiatt. Örök életre, hatalomra vágyott már akkor is. Én neveltem, talán én tettem ilyenné, vagy az élet, amit éltem, és amivel példát mutattam neki. Vágyott arra, ami az enyém volt. A halhatatlanságomra, az erőmre. Megkapta. De minden nem lehetett az övé. A húgom hozzám tartozik, és elbukta a vizsgát, amivel kiérdemelte volna őt. Ha képes lett volna minden másról lemondani azért, hogy Rebekah-val lehessen, talán méltónak tartottam volna hozzá. De így kiderült, hogy nem az. Gyakran érzem azt, hogy végül soha senki nem lehet elég jó az én drága kishúgomhoz, de ha ez azt jelenti, hogy örökké velem marad, ám legyen.
- Már akkor tudtam, Marcellus, amikor a temetés napján felsegítettelek a földről… már akkor tudtam, hogy sokra fogod vinni – jelentem ki egy büszke mosollyal. Igen, már akkor láttam benne azt a tüzet, kitartást, erőt, élni akarást, ami ahhoz kell, hogy naggyá váljon valaki. Tagadhatatlanul büszke vagyok rá, ahogy arról beszél, miket ért el. Bár ezt az érzést kissé megmérgezi a féltékenységem és a vágyam, hogy elvegyem tőle mindazt, ami tulajdonképpen egyébként is hozzám tartozna.

zene: Hey Brother | szavak száma: 680
▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans ⚓
► Age :
41
► Total posts :
126

BRAVE HUNTER ➴


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Hétf. Nov. 25, 2013 9:59 pm

Klaus & Marcel
SHOWTIME!

A csalódás kétoldalú pengéje döfte át szívünket. Ez tartott össze és ez húzott szét minket. Az árulás fájdalma olyan heget vájt lelkünk józanságára, amely túl nagy éket vájt közénk. Mindketten fattyak fiai voltunk és számukra pusztán szörnyek. Felszarvazott testvérek voltunk kik már elfeledték az összetartás erényét miközben csalódásunk épp abból eredt, hogy egyikünk sem volt elég bátor és elszánt, felkeresni a másikat. Ő, a mester, ki nem értette miért nem mentem utána s én a tanítvány, ki nem értettem miért nem tért vissza. Egy régmúlt, elfeledettnek hitt emlék hasította ketté tudatomat miközben újra kortyoltam.
„A hatodik ostorcsapás után ragadtam magamhoz az almát, hogy kínzóm felé hajítsam. Eltaláltam a karját, amivel ütött de ezzel csak dühösebbé tettem. Újra csapni készült de nem volt rá ideje; a halál előbb csapott le ő rá, Klaus Mikaelson képében. Aztán a férfi mellém sétált és a nevemet kérdezte. – Nincs nevem – feleltem zihálva – Anyám nem akart nevet adni, míg be nem töltöm a tízet. Arra az esetre, ha elvinne a láz, majd végül őt vitte el. – feleltem egyszerűen mégis tisztelettel - Te egy túlélő vagy – felelte – azoknak, pedig szükségük van egy névre. – kérdőn néztem rá - Mit szólsz a Marcellushoz? – kérdezte hirtelen - Marcellus? – tudtam, hogy tudja, hogy nem ismerem a szó jelentését. - A Marsból származik, aki a háború istene. És azt jelenti, kis harcos. - a kezét nyújtotta felém és én elfogadtam. Elfogadtam a kezet ami új életet ígért.”
- Sosem fordítottam hátat neked Klaus. – válaszoltam kérdésére. Jól ismertem Klaust. Tudtam, hogy nem áltathatom tovább barokk közmondatokkal, féligazságokkal. – De nekem ez az otthonom és nem hagyom el. – tártam szét a karomat – Azon az éjszakán eltűntetek és bár reméltem, hogy amint lehet visszatértek, nem tettétek. Soha nem bizonyosodtatok meg róla, hogy hallott vagyok-e vagy sem. – A keserű gondolatot elűzve csóváltam meg a fejemet, hogy megmarkoljam az üveget, és újra töltsek magamnak. Hosszan sóhajtva hajtottam hátra a fejem miközben a mellettem ülő nő vágyakozva harapott ajkaiba. – Ne most. – mordultam rá majd ismét Klausra szegeztem tekintetem. – Úgy van ahogy mondod. Ez a ház nemcsak a nyomoromra emlékeztet. Itt végeztem az első emberrel is. Itt tettél azzá, ami ma vagyok.
– Felemelkedtem s követve tekintetét jártam én is körbe a házat. – Itt tanítottál meg annyi kegyetlen leckét. Többek között miképp mondjunk le egy fontos dologról egy másik fontos dologért. – utaltam a szerelmemre, amit Rebekah iránt tápláltam – ahogyan arról is itt kaptam felejthetetlen leckét, hogy miképp bánjak azokkal, akik elárulnak engem. – Klaus nem tudott a kertemről, ahova azok kerültek, akik megszegték a törvényeimet. A kertben raboskodó vámpírok közül sokan kaptak több száz éves álmot büntetésbe, mert nem voltak hűek hozzám. A hűtlenséget és az árulást, pedig nem tartottam megbocsátható bűnöknek s kérdés nélkül toroltam meg. Épp ahogy azt Klaus tanította. Kemény kezű tanár volt, én viszont kemény tanuló diák s mára tanító. Bíró ha úgy tetszik vagy isten aki élet és halál felett dönthet ebben a városban. – Emlékszel arra a bárgyú fickóra? A bíróra? Aki ki akart rakni innen mert fekete vagyok? – vigyorodtam el ahogy visszagondoltam arra a replikára amivel Klaus reagált. – Pokolian vicces volt. Szerintem elhitte, hogy ő maga is fekete.
511 - credit







I have lost
my spirit


I have lost it
in the dark

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
31
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Vas. Nov. 24, 2013 12:26 am

Marcel & Klaus

Ujjaim megfeszülnek a poharam körül, amikor rákérdez, hogy Rebekah tud-e Elijah sorsáról. Szerencsére tudok annyi önkontrollt produkálni, hogy ne roppantsam azonnal össze, majd borítsam be magam apró üvegszilánkokkal és whiskeyvel. Nem lenne épp szép látvány. Persze, Marcel helyeselheti a dolgot, hogy ezt az „apróságot” elhallgatom a húgom elől, de tévedésben él, ha azt hiszi, hogy ez majd távol tartja Bekaht New Orleasntól. Egy darabig talán igen, de előbb-utóbb fel fog tűnni neki fivérünk hiánya, és az utóbbi idők eseményeinek fényében, figyelembe véve azt is, hogyan váltunk el legutóbb, nyilván nem fogom megköszönni majd, amit ezért Bekahtól kapok. Ha őszinte akarok lenni, beismerem, hogy utálok csalódást vagy fájdalmat okozni a húgomnak. Persze más a helyzet, ha ő fordít hátat nekem, és meg kell leckéztetnem, de akkor sem örömömben szúrom szívébe a tőrt, vagy büntetem másképpen, csak szeretném, hogy tanuljon az esetből, hogy nem tehet meg velem akármit, tetszés szerint. Hogy nem hagyhat cserben, hogy nem szoríthat vissza a sokadik helyre a szívében holmi jött-ment férfi miatt. Én vagyok a bátyja, aki ezer éve mellette áll, és nem engedhetem, hogy erről valaha is megfeledkezzen. 
- Igazad van – bólintok lassan, ujjaim között tűnődve forgatva a poharamat. – Csak hogy a tudatlansága nem fogja őt örökké távol tartani tőlünk. Sőt! Épp ellenkezőleg – jegyzem meg látszólag szórakozottan, de az utolsó szó mellé egy jelentőségteljes pillantást is csatolok. Remélem kiérti belőle azt, hogy Elijaht nem tarthatja magánál a végtelenségig. Megtettem ezt a lépést, átadtam neki a fivéremet, hogy lássa, megbízhat bennem, és ha az a vágya, akkor mutassa meg a srácainak, hátha lenyugodnak tőle. De nem tarthatja őt örökké egy dobozban, és előbb utóbb-vissza fogom kérni. A saját érdekében is jobb, ha elkerülünk egy kellemetlen incidenst Rebekahval.
Részben szórakoztató, hogy Marcel folyamatosan az egykori tanácsaimat zengi. Valahol ugyanakkor bosszantó is. Olyan érzésem támad tőle, mintha a saját fegyvereimet használná ellenem. Volt idő, amikor úgy gondoltam, már csak ő maradt nekem. Rebekaht az árulása miatt ötven év alvásra ítéltem, Elijah úgy döntött, hogy a saját útját járja egy kicsit, a többiek pedig szintén a dobozban feküdtek. Akkor csak ő volt nekem. Marcellus, akire a fiamként tekintettem. Abban az időben nagyon igaznak véltem azt a tanácsomat, hogy teremtsünk magunknak új családot, ha az igazi elhagy. De most…
- És mi van akkor, ha az új családtagok is a hátukat mutatják nekünk? – teszem fel a keserű, költői kérdést. Ha már annyira kitanulta a főgonosz szerep minden lépését, akkor talán erre is megtalálta a választ. Az italomról egyenesen rá emelem a pillantásomat, tekintetemet az övébe fúrom. Nem tudom, vajon ő is annyira elárulva érzi magát, mint én? Tényleg a fiamként szerettem, mégsem jött utánam. Hagyta, hogy évtizedekig halottnak higgyem, miközben új királyságot szervezett a hátam mögött. Egy részem szeretné tudni az ő verzióját erre, ha egyáltalán van neki, de az esetek többségében csak a szerepet látom, amit játszik, a valódi dolgokat pedig mélyen elrejti. Figyelem őt, hogy vajon érti-e a célzást, és vajon ezúttal kivételesen hajlandó-e egyenes válaszokkal szolgálni… de végül elmosolyodom, mintha csak hangosan gondolkodtam volna, szavaimnak pedig nem lenne semmi jelentősége vagy mögöttes szándéka.
Miután Marcel lecsap a leányzója vérére, én sem érzem tovább szükségét, hogy visszafogjam a vágyaimat. Mutatóujjam finoman végighúzom Marie nyakán, és amint megérzem alatta a lüktető eret, szemfogaim elővillannak, szemeim a farkasom borostyánszín íriszeit öltik magukra, ajkaim gonosz vicsorítás szerű vigyorra hajlanak, majd hirtelen hajolok rá a vállára. Mézédes vére végigcsorog a torkomon, minden kortya isteni.
- Mmm… - húzódok el elégedetten pár pillanattal később. Nem akarok túl sokat elvenni egyszerre, nem venném a szívemre, ha véletlenül megölném Marcel egyik kis játékszerét. – Még nem végeztünk, kedves – suttogom önelégült vigyorral Marienek, csak a miheztartás végett. Hagyok neki egy kis időt a pihenésre, inkább hátra dőlök a helyemen, kényelmesen támasztva meg a könyökömet is a fotel karfáján, és tovább játszadozok a szőke tincsekkel. A Mystic Fallsban hagyott aranyszín fürtök tulajdonosát juttatja eszembe, amitől csak még inkább űz a vágy. De Marcel hamar eltereli a figyelmemet azzal a rituálészerű mozdulattal, mellyel száraz verbénát tesz a nyelvére. Ideérkezésem napján is feltűnt már, hogy milyen elővigyázatos, és hamar észrevettem azt is, hogy nem csak magát óvja ilyen módon, hanem az egész bagázst. Elég egyértelmű, hogy miért teszi, de nem fűzök semmit a látottakhoz. Helyette a fölénk magasló házra tett megjegyzésére összpontosítok. – Kár is lett volna érte. Hisz ez a birtok még mindig gyönyörű, és nem csak rossz élményekben volt részed itt, nem igaz? – villantok felé egy cinkos mosolyt. Sok egyéb emlék is ideköt minket. Például az első vadászata vámpírként. Azt is itt ejtettük meg.

zene: Hey Brother | szavak száma: 744
▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans ⚓
► Age :
41
► Total posts :
126

BRAVE HUNTER ➴


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Kedd Nov. 19, 2013 11:01 pm

Klaus & Marcel
SHOWTIME!

Elvigyorodtam, ahogy eszembe jutottak saját kalandozásaim Európában. – Igazad volt az angol nőkkel kapcsolatban. A húszas évek elején látogatást tettem I. Erzsébet udvarában. Sőt… ami azt illeti, megismerkedtem a királynővel is. – csibészes mosolyom többet mondott szavaimnál s bár azt hihette még csak nem is sejtem, mennyire figyeli mozdulataim, tökéletesen tisztában voltam vele mit és miért kérdez tőlem. Ha valamit hát azt bizonyosan megtanultam a jogi karon,
hogyan mondjak el valamit ezer szóban, úgy, hogy közben elfedem a valóságot vagy éppen, hogyan adjak egy egészet, miközben elrejtem benne a részleteket.
- Akkor, ha jól sejtem, arról sem tud, mit tettél a testvéretekkel. – mielőtt Klaus idegessé vált volna, folytattam – Helyes. Jobb is, ha így marad. Az ő szeszélyességét ismerve, az lenne az első, hogy átdöfni a szíved. Azt, pedig nem engedhetem meg, barátom. – vontam ölembe a vöröset és végigsimítva derekát sóhajtottam fel – ahogy azt sem engedhetem meg, hogy bármelyik itteni vámpíromnak bántódása essen, mert Rebekah épp bosszúszomjas… vagy mert unatkozik. – húztam közel a nőt egy ösztönös vadállatként estem neki torkának. Nem volt rám jellemző az a hirtelen és állati harag, amivel a nőbe haraptam és amivel Klaus nevelt annak idején, most azonban, hacsak pár pillanat erejéig is de élveztem. Talán egykori megmentőm hozta volna mindezt ki belőlem? Végül is nem számít hisz a pillanat heve elmúlt épp oly gyorsan, mint ahogy érkezett. Eleresztve a nőt leheltem csókot sebeire és ismét Klausra emeltem tekintetem. – Ha a saját családod elhagy, teremts magadnak újat. Erre is te tanítottál Klaus. – ejtettem ki halkan de határozottan szavaimat. – Te mindig is a családom része voltál. Ha tudok a jöveteledről, egy egész, francos parádéval fogadtalak volna. – Egy kimondatlan de akaratlanul is ott lógott a levegőben. Újra és újra felrémlett előttem az a francos, utolsó éjszaka, amikor New Orleans lángokba borult és a Mikaelson család elmenekült. Az éjszaka, amikor magamra maradtam, és amikor elhatároztam, hogy felettem többé senki nem uralkodhat s most, hogy Klaus visszatért, finoman de vele is meg kellett értetnem mindezt. Tiszteltem, mint apámat de nem, mint királyt. Az én voltam. Egy király… mi több, egy férfi, nem hagyja el az otthonát.

Apró dobozkát húztam elő zsebemből majd könnyedén pattintva fel tetejét, húztam ki belőle egy kis adagot a szárított verbénát. – Éget, mint a nap. – jegyeztem meg miután megrágtam majd Maria csuklója után nyúltam és apró lyukakat ütve ittam pár hosszú, kielégítő kortyot mézédes véréből. Marie sóhajtozva figyelte társát, készen az érzésre amit ha Klaus már megadott akkor ismét érezni akart, ha nem, hát mindennél jobban vágyott rá, hogy fogai végre bőrébe mélyedjenek. Elégedetten vontam el fejem és tekintetemmel mentorom majd pedig a házat fürkésztem. – Sosem változtattam rajta pedig a földbe döngölhettem volna. Vártam, hogy egyszer visszatérj. – Valahol volt is benne igazság. Örülnék, valóban örülnék ha nem kéne úgy tekintenem a hibridek ősére, mint veszélyforrás hanem mint legjobb barát, a jobb kezem. Ezt a luxust egyelőre még nem engedhettem meg magamnak.

473 - credit








I have lost
my spirit


I have lost it
in the dark

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
31
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Hétf. Nov. 18, 2013 6:43 pm

Marcel & Klaus

Nézzenek csak oda! Marcel nem csak kitanulta a játékszabályokat, de magáévá formálta őket, és újakat írt rájuk. Igazi köpönyegforgató lett belőle, és mondom ezt én úgy, mint aki maga is ezt a játékot űzi már egy egész évezrede, és aki egykor belátott a színfalak mögé, sőt, maga segített felépíteni őket, most viszont csak a kész műsort látja. Bár ez így nem teljesen igaz. Nincs könnyű dolgom, de mindaz, amit felsorakoztat elém, csak a mása annak, amiből én élek már nagyon rég óta. Meg tudhat téveszteni mindenki mást ezen a földön, és talán alkalmanként én is bedőlök ennek a kis előadásnak, melyet napról napra, percről percre elém varázsol, de még mindig én vagyok a mestere, akitől a fortélyait tanulta. Mondhatjuk úgy is, hogy ismerem a dörgést. Eljátssza, a nagy, boldog egymásra találást, szépen felépíti a látszatát annak, hogy a meglepetésem elérte nála a kellő hatást, de mégsem kapok tőle mást, csak mézes-mázas körítést arról, hogy mégis mit művelt az elmúlt egy évszázadban. Nem hiszem, hogy a trónra törésének története kimeríthető három mondatban, de se baj. Így talán még izgalmasabb is, hisz hol jönnék én ahhoz, hogy elrontsam ezt a játékot? Mindketten felvesszük a magunk boldog, mosolygós álarcát, és játsszuk a saját szerepünket. Aztán meglátjuk, a tanítvány vajon tényleg túlnőtt-e mesterén.
- Kétség kívül tökéletesen kézben tartasz mindent ebben a városban – bólintok lenyűgözötten. Az arcom már nem mutat mást, csak elismerést, és azt a baráti mosolyt, amit csak neki tartok fent. De a bájcsevej alatt elraktározok elemzésre minden egyes szót, ami elhagyja a száját. A boszorkányok kordában tartásáról, a titkos fegyveréről, melyet oly nagy igyekezettel próbál homályban tartani, a belső köréről és az oda való bejutásról… Nos, amit nem árul el magától, azt egyedül kell kiderítenem. Legalább nem fogok unatkozni, és lesz, ami elvonja a figyelmemet a rám váró apasággal járó aggodalmaimról és kétségeimről.
Társalgásunkat kopogtatás halk zaja szakítja félbe, Marcel pedig úgy nyit ajtót, mintha legalább otthon lenne. Lám, nem elég neki az egész város, és egykori családi otthonunk, jelenlegi házamban is úrként akar viselkedni. Ezt a békát is lenyelem, kérdés, mennyit képes még befogadni a gyomrom.
- Üdv, kedveseim – fogadom a hölgyeket széles mosollyal, és karommal mutatva az utat invitálom őket beljebb. Hmm… a műsor, úgy tűnik, folyamatosan megy tovább. Az a megérzésem, Marcel mellett valóban nem nagyon marad majd időm unatkozni, amíg ennyi féle módon gondoskodik a szórakoztatásomról. Én pedig miért is ne élnék a lehetőséggel? Egyelőre minden bosszúságomat félretéve nyújtom kezemet az egyik lány felé. – Marie, ugye? – húzom az ölembe, hisz a fotelben mellettem már aligha férhet el, de nekem így tökéletesen megfelel. Félresimítom a nyakáról az aranyszín tincseit, de nem esek neki azonnal. Udvariatlanság lenne, hiszen még nem válaszoltam Marcel kérdésére.
- Ha minden igaz, jelenleg épp Európát járja az aktuális csábításával – játszadozom Marie hajával látszólag szórakozottan, de érzékeim Marcel irányába vannak kiélezve. Kíváncsi vagyok, mit vált ki belőle a téma, Rebekah említése ennyi idő távlatából. – Változtak az idők, barátom. Már nem keresi úgy a társaságunkat, mint azelőtt. Az új hóbortja az, hogy saját életet akar élni, lehetőleg valami olyat, ami nem mentes a tini drámáktól és a focista fiúktól – emelem égnek a tekintetem. Abban azért egyetértünk, hogy ez mennyire nevetséges, igaz?
A nyár végéig nem hiszem, hogy vissza akarna térni. Utána azonban… nos, nála sosem lehet tudni. A szeszélyessége az új védjegye. – Plusz nem kizárt, hogy előbb-utóbb feltűnik neki Elijah eltűnése, és amilyen makacs, szinte biztos vagyok benne, hogy végül fel fog bukkanni, csak hogy leverje rajtam, amit fivérünkkel tettem. Azt hiszem, ugyanannyira szeretném, hogy utánunk jöjjön, mint amennyire nem. A saját biztonsága érdekében jobb lenne, a távol maradna, és az én nyugalmam miatt is, mert tudom, hogy imádná megkérdőjelezni minden egyes szavam és lépésem. Másfelől viszont… tagadhatatlanul örülnék, ha újra mellettem lenne. Miért van az, hogy ezek a családi dolgok mindig sokkal bonyolultabbak, mint azt szeretnénk?

zene: Rising Sun | szavak száma: 630
▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans ⚓
► Age :
41
► Total posts :
126

BRAVE HUNTER ➴


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Vas. Nov. 17, 2013 11:35 pm

Klaus & Marcel
SHOWTIME!
- Na ez a beszéd! Kezdődik a műsör! – kortyoltam elégedetten és mielőtt Klaus kérdezett volna már emeltem is a fülemhez a telefont, hogy megrendeljem a friss előételt mi majd feldobja a hangulatot. Persze a halandó szolgákat nem öltük meg. Ők az önkéntes véradóink, akik megkapták az élvezetét annak ha két ilyen férfi veszi a vérüket még mi pedig jóllakunk. – Nos. Nemsokára megérkezik az igazi ital. – kacsintottam és kérdésre széttártam a karomat.
– Ha elárulnám, meg kellene öljelek és mivel mindketten tudjuk, hogy azt nem tudom megtenni… - emeltem ismét poharam és vigyorogva csóváltam meg a fejemet. Előre hajolva válaszoltam meg kérdését de kényesen ügyeltem rá, hogy csak a felszínt lássa mindabból, amit építettem. – Az emberek… az embereket megtanítottam, hogy a másik irányba fordítsák a fejüket. A boszorkányok barátom… a boszorkányok már nehezebb eset voltak… talán van egy titkos fegyverem… egy ász az ingujjamban… valamim ami teljes irányítást ad nekem az összes varázslat felett ebben a városban. De az is lehet, hogy blöffölök. – rántottam meg a vállamat lazán és visszadőltem a kanapé hátához. – Plusz kiküszöböltem minden lehetséges gyengeségemet. – kortyoltam egy nagyot, hogy kellő intenzitással tudjam folytatni – Plusz vannak megszeghetetlen szabályaim, amelyek egyikét már nagyon is jól ismered. Ezen felül pedig ami talán a legfontosabb, hogy figyelünk egymásra. Vigyázunk a társainkra. Elég nagy család született meg. – Újabb korty, újabb szavak – Diego és Thierry egy belsőbb kör tagjai ahogy azt magad is észrevettek. A fényben járók kiérdemelték a gyűrűt és azt ami vele jár. Az éjben járók pedig megküzdhetnek érte. Mindennek megvan a maga ára és mindenki megkapja az esélyt arra, hogy bizonyítson. – kortyoltam újra és elgondolkodva szavaiom pillantottam régi barátomra, ki mintha csak apám volna… de ki tudja milyen viszony fűzi hozzám most? Vajon saját apjává változik idővel aki le akar majd vadászni vagy a bizonyítékot ami hűségét képezi, valóban tiszta szándék vezérelte?
Gondolataimból az ajtón koppanó félénk s reszkető ujjak rántottak ki. – Megérkezett a desszert. – vigyorodtam el ismét és megelőzve Klaust nyitottam ajtót, hogy aztán beinvitáljam a halandó hölgyeket. – Klaus… bemutatom Mariet és Mariat. – pördítettem meg egyiküket majd intettem fejemmel, hogy üljenek le. – S mond csak Klaus. Ha ti ketten itt vagytok… akkor merre van a húgotok? Mert őt ismerve nem hagyná el az oldalatok. – ejtettem oldalra a fejem miközben a hölgyek egyik oldalán foglaltam el ismét a helyemet. Logikai érvek hada vezetett ehhez a kérdéshez és nem a szívem. Tudnom kellett, hogy jelenleg hány ősivel kell számoljak. Ha Rebekah nincs itt akkor csak eggyel, ha itt van akkor kettővel és a szőke tincsek gazdáját ismerve, nem lesz könnyű menet megfékezni és lenyeletni vele is, hogy itt most már én vagyok az uralkodó.

432 - credit








I have lost
my spirit


I have lost it
in the dark

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
31
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Vas. Nov. 17, 2013 10:11 pm

Marcel & Klaus

Testvérem leszúrása és bedobozolása, valamint a várakozás alatt bennem felgyülemlett feszültség Marcel társaságában lassan csillapodni kezd. Azt hiszem, csak megnyugvással tölt el, hogy tudunk még kötetlenül társalogni, akárcsak egykor. Bár sokkal több bizalmat most sem ébresztett bennem, a terveim, céljaim vele kapcsolatban még ugyanúgy megvalósításra várnak. Magamban folyamatosan gyanakodva méregetem, és ez valószínűleg kölcsönös, de ez csak az egyik része annak, ami bennem lezajlik. Túl sok a kérdőjel, a megválaszolatlan kérdés a fejemben, hogyan, miért, mikor…? De történt, ami történt, és múlhatott el száz év, ő még mindig az a fiú, akit én karoltam fel, akiben magamat láttam meg, akit én neveltem erős, uralkodó férfivá. Saját képemre formáltam, és ma is tökéletesen látom ezt benne. Egy részem büszke rá. Egy részem dühös. Magamra is, amiért hagytam, hogy túlnőjön rajtam. Én tanítottam, mindent tőlem tanult, és láthatóan jól kamatoztatta a tanításaimat, de nem is hagy ki egy alkalmat sem, hogy emlékeztessen rá, milyen tanácsokkal láttam el egykor.
- Ki gondolta volna akkoriban, hogy valóban figyelsz is arra, amit mondok neked, Marcellus? – kérdezem egy látszólag felszabadult nevetéssel, de némi feszültség még mindig jelen van a tekintetemben, a mozdulataimban, abban, ahogy a poharamat a számhoz emelem, és ahogy őt ismerem, ez biztosan nem kerüli el a figyelmét. – De úgy néz ki, kiváló diák voltál. – Emelem az italom elismeréssel felé, majd lehajtom a maradékot is.
- A boszorkányokkal kialakuló nézeteltérésemet tulajdonképpen már megoldottad – biggyesztem le kicsit az ajkam – hiszen Jane-Anne Deveraux halott. Eredetileg miatta érkeztem a városba, mert azt csiripelték a madarak, hogy készül valamire ellenem. De hát ez így már lényegtelen, nem igaz? – vonok vállat, féligazságokat megosztva vele. Úgysem hagyná nyugodni a téma, hogy mi dolgom nekem az ő pórázon tartott boszorkányaival, vagy hogy miért merészeltem belépni az ő királyságába előre egyeztetés nélkül. Így legalább ezt az űrt is betöltöttük, remélhetőleg nem rágódik ezeken tovább.
Látszólag hezitálás nélkül nyitja fel a koporsót, de a tekintetén átsuhanó érzések nem kerülik el a figyelmemet. Sejtem, mi, illetve ki lehetett az első gondolata. De vajon miért akarnám neki felkínálni a húgomat bedobozolva? Arra megvolt a lehetősége úgy két évszázada, hogy Rebekah leszúrt teste felett döntsön. Ez most nem az a játszma. Új osztás, új szabályok.
Elégedetten fogadom a reakcióját. Ha ez nem bizonyítja előtte eléggé a szándékaim tisztaságát – még ha azok nem is annyira tiszták – akkor más sem. Az utóbbi mondata azonban nekem is rég eltemetett érzéseket csal az arcomra. „Apa-fia kapcsolat” visszhangzik fejemben a gondolat valami jóleső melegséget hagyva maga után, melyről azt hittem, jó ideje kihunyt belőlem. És egyben új félelmeket is szül és táplál, ha belegondolok, hogy hamarosan a szó eredeti formájában is apa leszek, ha megszületik a gyermek, aki a saját húsomból és véremből való.
- Nyilván tudod, hogy nem tenném meg ezt akárki kedvéért – vetek még egy pillantást a koporsó felé, és ezzel most valóban olyan őszinte vagyok, amennyire csak lehet. Legalább ő tisztában van vele, hogy ez nem annyira könnyű lépés a számomra, leszúrni a testvéreimet, mint amennyire annak tűnik.
- Rendben. Ünnepeljünk – adom meg magam a noszogatásnak, és készségesen hagyom újratölteni a poharamat is. Bár hamarosan nem ártana megálljt parancsolni a whisky fogyasztásnak, mielőtt még túl közlékennyé válnék, vagy ami legalább olyan rossz lenne: túl szentimentálissá. Már így is legurítottam belőle korábban pár pohárral. – Közben mesélhetnél nekem arról, hogyan érted el, hogy az egész város a tenyeredből egyen? – érdeklődöm egy sokat mondó pillantással, végül elmosolyodok, és ebben most tényleg nincs semmi ellenszenv, inkább csak kíváncsi vagyok, mint egy apa a gyereke bizonyítványára… akármilyen nevetségesen is hangzik ez így.


zene: Rising Sun | szavak száma: 578
▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans ⚓
► Age :
41
► Total posts :
126

BRAVE HUNTER ➴


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Vas. Nov. 17, 2013 3:04 pm

Klaus & Marcel
Let it go friend, ah? For me.
Nem, nem kerteltem sokat. – Egy újabb lecke amit tőled tanultam. – emelte felé poharam tiszteletem jeléül és újra italomba kortyoltam – Thierry velem ellentétben nem túl megbocsátó. – jelentettem ki de azért hozzátettem – De ő is tudja nagyon jól, hogy rosszkor volt, rossz helyen… bár Diego és számára minden nap ilyen. – gondoltam itt arra, hogy ők nem véletlen kísértek el a legtöbb utamra. Vigyáztak rám… no nem mintha szükségem lett volna testőrségre. – Nevezd meg a boszorkányokat és megoldom a problémádat barátom. – mosolyodtam el. Annyi évvel ezelőtt, a Mikaelson család elfutott. Én pedig hiába vártam rájuk, nem tértek vissza. Elvesztettem azt akit apámként szerettem, azt aki felnevelt majd vámpírrá tett s vele együtt elvesztettem a szerelmemet is. Nagyot kortyolva pillantottam Klausra, ahogy helyet foglalt. Akárhogy is akartam elnyomni a feltörni készülő emléket, nem sikerült.

„A hálószoba homályba burkolózott. A forró nap után, meglehetősen hideg éjszaka köszöntött ránk. Rebekah, szívében a tőrrel feküdt az ágyon, ami mellett ültem s hiába fogtam kezeit, azok hidegek s élettelenek maradtak. Klaus lépett be a szobába és bár elégedett volt ez nem látszott arcán csak tekintete sugallta, hogy már ideje volt ennek a leckének is. – Választhatsz Marcellus. Megadom amiért már oly rég fohászkodsz – lépett közelebb számító mosollyal – vagy pedig kihúzom a tőrt Rebekah mellkasából és engedem, hogy együtt legyetek még véget nem ér az életed. – Néztem a nőt aki szeretek és nem tudtam mit feleljek. Klaus elhagyta a szobát én pedig magamra maradtam a gondolataimmal. Ha a halandó létet választom, akkor Rebekah most felébredhet, én pedig vele lehetek a halálom napjáig… az elmúlásom viszont darabokra törné a szívét. Ha a halhattalanságot választom akkor ki tudja meddig nem lehetek vele együtt… de az öröklét áll majd előttem, hogy megvárjam őt. A logika és a szív harcában pedig a logika győzedelmeskedett. Csókot leheltem Rebekah homlokára majd elhagyva a szobát adtam át magamat a halálnak, ami Klaus képében jött értem majd támasztott fel, immár mohó, éber éhséggel pulzáló vámpírként.”
- Tiszta lappal. – ismételtem elvigyorodva. – Remek ötlet, barátom! – emelkedtem meg ahogy intett. Igen, Klaus lehetett kegyetlen és hataloméhes de a barátom volt. Annyi évvel ezelőtt felkarolt. Mélységes tisztelettel fordultam felé és talán egy külső szemlélőnek furcsa de épp olyan mész szeretettel is tekintettem rá, mint ahogy egy gyermek az apjára tekint. Számkivetett fattyú voltam épp úgy mint ő. Pontosan tudtam hát, mikor és mi motiválta tetteit. – Szívesen látlak itt. Ami az enyém, az a tied is. – mondtam jól eső sóhajjal, hogy ezt a problémát is sikerült orvosolni. Mosolyom eltűnt azonban mikor a koporsó elé léptem. A másodperc töredéke alatt tört fel Rebekah szépségének emléke de elhessegettem a gondolatot és egyetlen könnyed mozdulattal tártam fel a koporsó titkát. – Elijah Mikaelson! – mosolyodtam el megkönnyebbülve és Klaus felé fordultam.
Komoly tekintettel biccentettem felé. – Tudom, hogy ez nem lehetett könnyű neked. Köszönöm. – csuktam le a koporsó tetejét és ha nem lett volna túl teátrális és túlságosan emberi megmozdulás, talán megöleltem volna így azonban csak vállára tettem a kezem. - Sokan nem értették miért bocsátottam meg neked. De közülük soknak fogalma sincs róla, milyen kapocs feszül egy apa-fia kapcsolaton túl. – fordultam el tőle, hogy visszatérjek a nappaliba. Komolyan gondoltam a szavaimat és még ha nem is vallott rám, hogy ilyen érzelmekről beszéljek, volt aki jobban ismert mint az emberim. Bár ezzel le is tudtam, az érzelgős részt az, az igazság. – Nem esik bántódása, a szavamat adom. – ígértem meg és így is gondoltam, attól eltekintve, hogy igenis szükségem volt arra a tudásra, amivel végezhetek egy ősivel ha Klaus átverne és elszabadulna a pokol a városomban. – Most azonban, ünnepeljünk! – mondtam s talán morbidul hangzott de tudtam, hogy Klausnak figyelemelterelés kell. – Ünnepeljük meg, hogy visszatértél! – töltöttem újra meg poharam és hozzá lépve öntöttem nyakon az övét is.
606 - credit








I have lost
my spirit


I have lost it
in the dark

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
31
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Vas. Nov. 17, 2013 1:06 am

Marcel & Klaus

Ha akarnám, akár vissza is számolhatnám magamban a lassan pergő perceket. Szinte biztos vagyok benne, hogy Marcel a megfelelő pillanatban fog érkezni, másodpercre pontosan kiszámolva a negyed órát. Hihetetlenül precíz lett az évek alatt, észrevételeim szerint tényleg királyhoz méltón a legapróbb részletekre is odafigyel. Nem hiába! Volt kitől tanulnia.
A várakozás mindig olyan egyhangú és lassú, esetemben mélabús is, mert akármilyen könnyen is lendült a kezem korábban a tőrrel fivérem szíve felé, épp oly’ nehézzé vált a szívem ettől a mozdulatsortól. Nem először tettem meg, talán nem is utoljára. A testvéreim emiatt kegyetlennek tartanak, de ők is ugyanezt tennék a helyemben, ha megtehetnék. Félreállítanának az útból egy tőrrel a szívemben, akárhányszor zavaróvá válna a személyem, ha úgy látják, hogy akadályozom a nevetséges álmaik megvalósítását, ha a boldogságuk felé vezető útjukon belém botlanának. Csak hogy nem tudnak félrelökni, mert én vagyok a fattyú. A féltestvér, a szörnyszülött, a család szégyene… Keserű mosolyom lassan ráfagy az arcomra. Talán túl sokat ittam rövid idő alatt. Egy unott mozdulattal teszem le a poharam a közeli klubasztalra a félig kiürült üveg whisky mellé. Ugyanabban a pillanatban, szinte óramű pontossággal kopogtatnak a bejárati ajtón. Na mit mondtam? Ez a fiú tudja, hogyan illik érkezni.
- Marcel – széles mosolyom tündöklő mását látom a másikon. Egy szeretetteljes baráti ölelés után beinvitálom őt a társalgóba. Szeretetteljes… Vámpírkörökben az ilyen szavak kicsit mintha másként csengenének, de ha egyszer kimondjuk, vagy csak gondoljuk, annak határozottan súlya van. Ugyanúgy, mint a családnak, az összetartozásnak, a hűségnek… Mind egy kicsit… mérgezett, romlott, elferdült. De jelen van, kimondatlanul is. És értéke van.
- Nem kertelsz sokat, nem igaz? – szélesedik ki ismét a mosolyom, ahogy kerek perec rákérdez meghívásának okára. Kezemmel intek neki, hogy nyugodtan szolgálja ki magát az italommal. Megteszi egyébként is, de akkor már adjunk a formaságoknak. Magam is visszatérek a saját poharamhoz, a koccintás után pedig megvárom, hogy mindketten helyet foglaljunk, csak utána kezdek bele a mondókámba.
- Azt hiszem, elég rosszul indult az újraegyesülésünk. Korábban akadt egy kis nézeteltérésem a negyedben élő boszorkányokkal, valójában ők bosszantottak fel, de egy percig sem állt szándékomban zavargást kelteni a városban – nézek rá jelentőségteljes pillantással, majd kissé szórakozottan lötyögtetni kezdem kezemben az italom. – Remélem, Thierry már megbékélt. Tudod, ebben nem volt semmi személyes, csak rosszkor volt rossz helyen – tárom szét kissé a karomat, azt jelezve, hogy én a magam részéről valóban hajlandó vagyok túllépni mindezen, ha ő is.
- Lényegében arra jutottam, hogy kezdhetnénk tisztalappal, és rögtön lenne is számodra egy ajándékom. Csak hogy lásd, nincs egyéb szándékom a városban, mint egy kis nosztalgiázás. Újra eltölteni itt egy kis időt – sokat mondó mosollyal nézek rá. Nem egyszerűen történetünk, sokkal inkább történelmünk van, mely mindkettőnket New Orleans francia negyedéhez köt. És több mint száz éve nem találkoztunk. Király lett időközben, avagy sem, ezeket a dolgokat csak nem felejtette el. A mondandóm végén ismét felállok a fotelból, majd intek Marcelnek hogy kövessen. Átvezetem a szomszédos, kisebb társalgóba, melyben a zongora található, előtte a földön pedig Elijah lezárt koporsója.
- Nézz bele! – ajánlom a doboz felé intve, és kicsit hátrébb állok meg, helyet biztosítva neki.


zene: Rising Sun | szavak száma: 507
▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans ⚓
► Age :
41
► Total posts :
126

BRAVE HUNTER ➴


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Pént. Nov. 15, 2013 5:00 pm

Klaus & Marcel
Let it go friend, ah? For me.

Nem siettem el a dolgot. Egy király sosem késik és soha nem is érkezik korán. Komótos lépteimet a város zajához igazítottam miközben Klaus üzenetén gondolkodtam. Tekintetem az utcákat fürkészte. A múltban jártam. Fekete fehérré változott a jelen és én önmagamat néztem mentorom oldalán lépkedve. – Ahhoz mit szólsz? – kérdeztem tőle és fejemmel egy fiatal de határozott lépésekkel haladó nő felé intettem. Klaus elvigyorodott. – Azt hittem a szőkéket kedveled Marcellus. – Most rajtam volt a vigyorgás sora. – Csak egy szőkét kedvelek. – Nem húztam tovább az időt, még mielőtt elkapott volna szemtelen megjegyzésemért már a sötét, hullámos tincseket söpörtem félre és mohón fúrtam agyaraim a húszas évein elején járó nő nyakába. Miután végeztem vele legszívesebben elhajítottam volna… ám, nem tehettem meg.
Színek, fények árasztottak el. Jelenelemben egyedül lépdeltem a Mikaelson ház felé s egyedül én mondhattam meg, hogy mit lehet és mit nem. Ismét eszembe jutott az üzenet és őszintén reméltem, hogy Klaus jobb belátásra tért és megnyugodott végre.
Alig, hogy ujjaim az ajtón koppantak már be is invitált teremtőm. – Klaus! – öleltem magamhoz mert tudnia kellett, hogy attól mert a hatalom most az én kezemben volt, épp úgy szerettem őt mint annyi évvel ezelőtt amikor megajándékozott a vámpír léttel… persze, nem volt igazi ajándék. Próba volt… kegyetlen lehetőség még egy másikat el kellett eresztenem. Megtanultam a leckém ebből is mint mindenből amit tett velem és amit tanított. A nappaliba érve, rögtön az üvegasztal mellé léptem és töltve az aranyló italból foglaltam helyet a kanapén. – Látom még ragaszkodsz pár ősi darabhoz. – mutattam körbe a házban, hol olyan bútorok is pihentek amik már akkor itt voltak mikor gyerekként ide kerültem. Elvigyorodva emeltem meg poharam a régmúlt emlékére és koccintásunk után nagyot kortyoltam a kristálymetszésű pohárból melynek eleganciája épp egy újabb emléket készült felidézni bennem. Azt az éjszakát amikor utoljára ittam egyet Klaussal mielőtt a férfi elmenekült volna a városból, ami most már az enyém. – Minek köszönhetem a meghívást? – kérdeztem rögtön a lényegre térve mielőtt a múlt alattomos csápjai magával ragadtak volna a fekete-fehér képek közé.
329 - credit








I have lost
my spirit


I have lost it
in the dark

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans
► Age :
1022
► Total posts :
775

ORIGINAL VAMPIRE †


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Hétf. Okt. 28, 2013 3:21 pm


to; Niklaus & Marcel

Family is power, Niklaus!


Az életünk sosem szűnik meg problémamentesnek lenni. Néha magam sem tudom, mi vezetett el minket idáig, de a másik pillanatban a felismerés új erővel hat rám. A vámpírság megmérgezett minket. Emberi mivoltunk maradéka korcs lényként vonul a háttérbe, hogy új erőre kaphasson, de a lények, akikké váltunk minden egyes alkalommal lenyesnek belőle, s félek egyszer el fog tűnni minden. Hogy az emberi érzéseink, az emberek, akik voltunk eltűnnek… Visszafordíthatatlan folyamat ez, melyben én vagyok, aki a legjobban ragaszkodik az emberi feléhez. Gyengeség. Gyengeség, mely számomra még mindig ugyanolyan fontos. Sosem éreztem még ennyire fontosnak az emberi énem… A családom boldogsága… Milliószor vágta a fejemhez Klaus, hogy ezért maradok örökké gyenge. A szerelem gyengévé tesz, érezni fáj, mégis érzek, hiszen ezek segítenek abban, hogy ne szakadjak el teljesen attól, aki voltam. Talán tényleg az vagyok. Egy érzelgős bolond, aki még hisz valamiben, amiben talán már nem kellene. Mindennek ellenére képes voltam megbocsájtani és Klaus mellé állni, remélve ezzel, hogy képesek leszünk összedolgozni a közös célért.  Vajon, ha a családom ismét boldog lehet ott, ahol a legboldogabbak voltunk, talán én is azzá lehetek? Talán elfelejtem azt a rengeteg borzalmat, amit át kellett élnünk, amit én átéltem.
Sosem voltam szent. Sosem mondtam, hogy különb lennék a testvéreimnél, mert az hazugság lenne, mégis ragaszkodom valamihez, amit a családom tagjai oly nagy felelőtlenséggel dobtak el maguktól… Melyről azt hiszik, hogy nincsen rá szükségük, mégis titkon mindannyian ragaszkodnak hozzá, ahogy én. Talán egyszer önmaguknak is képesek lesznek bevallani a boldogságra és a család békéjére való vágyakozást. Talán Niklaus számára is van még remény. A tekintete mindent elárul. Már én is feladni készültem a reményt, melyet húgom rég megtett, de fivérem képes erre rácáfolni… Láttam az arcát, mikor meghallotta a magzat szívverését, mely ismét felélesztette bennem a reményt, mely már elveszni látszott. Remény, mely a gyengék mentsvára, ez lett az én mentsváram is az engem lassan felemésztő bűntudat elől, s hiszem, hogy megvéd az önmarcangolás terhe alól, hiszem, hogy a remény, a harc, amit vívok - hogy a családom ismét egy lehessen az ezer éves fogadalmunkhoz hűen -, nem hiábavaló idióta ábránd, hanem elérhető lehetőség. Egy cél melyért, ha én is megszűnök küzdeni, akkor ki fog? Akkor a semmibe vész a családunk öröksége, a sötétség rabja lesz örökre. Belül rettegek, hogy az ezer éve tett fogadalmunk már rég a semmivé lett, és olyan dologhoz ragaszkodom, ami már régen nincs.
Rebekah dacolása az ellen, amit én fontosnak tartok megijeszt, de mindemellett valahol mélyen tudom, hogy ide fog jönni, ha nem is Niklaus miatt, akkor talán a szavaim hatnak majd rá. Én felkínáltam neki egy lehetőséget, ő mégis képes lenne Mystic Falls-ban ragadni azzal a focistával, aki halandó… Bár egy részről meg tudom érteni, hiszen még mindig becsülöm az emberi létet, s néha magam is vágyom emberként tovább élni valahol, ahol nem emészt semmi többé, s egy szép napon talán nyugodtan meghalhatnék. A másik felem viszont rettegne a sebezhetőség puszta gondolatától is, hiszen még vámpírként is rengeteg gyengeségem van, emberként viszont a halandóság lenne a legnagyobb. Ujjaim hegyével unottan érintem a zongora tetejét, miközben meghallom fivérem határozott hangját. Egy pillanatra a tekintetét kutatom gyanakodva, mintha arra gondolna, amire én, mintha ki akarnék olvasni valamit azokból a hűvös zöld szemekből, melyet az én barna íriszeimbe vés. Figyelem a mozdulatait, figyelem, ahogy kitölti a whiskey-t, majd elveszem a nekem szánt poharat.
– Úgy gondolod, hogy a boszorkányok titokban mást is terveznek, mint Marcel birodalmának megdöntését? – Teszek fel egy kérdést elgondolkodva, miközben jelképesen én is megemelem a poharam, majd egy kortyot iszok csak belőle, s egy pillanatig játszom a pohárral, figyelem, ahogy a tartalma tehetetlenül próbál kiszabadulni a pohár fogságából. A pohár koppanása a zongorán, határozott, és egyben erőteljes, egy pár másodpercig még fogom a poharat, amíg a borostyán ital le nem nyugszik, s meg nem pihen a pohár alján. Niklaus szavai sokáig a kettőnk közt lebegnek, s a kétely, melyet a boszorkány koven iránt éreztem, ismét itt uralkodik bennem. Nem bízom bennük, de Hayley-nek biztonságban kell lennie. Iránytani akarnak minket úgy, hogy mi észre sem vesszük, s tudom, hogy ez nem minden. Nem Marcel elpusztítása a cél, mert azt már rég megtették volna. Marcel bizalma… Miért érzem azt, hogy Niklaus ismét olyan dolgot tervez, ami cseppet sem tisztességes? Ismét távolodik attól az embertől, aki az öcsém volt, s aggodalom lesz úrrá rajtam, ahogy szavai kipréselődnek ajkai között. Egy pillanatra ismét a gondolataim ragadnak magukkal, s ha Klaus is azt a titkos fegyvert akarja, előbb-utóbb meg is fogja szerezni, még ha minden követ meg is kell mozgatnia, még ha holttestek tucatjai ölelik körbe útját, nem retten vissza semmitől.
Ez a szó mindig is megrémített, ha Klaus-ról volt szó. Hiszen még a családját sem rest „feláldozni” a céljai érdekében, ha kell szemrebbenés nélkül állít félre akár engem, akár Rebekah-t, ha úgy tartja jónak… S ez egy pillanatra elgondolkodtat. Vajon képes lenne félretenni a családját valami más miatt, amit fontosnak talál? Egy pillanatra az előbbi kétely ismét beférkőzik, s igyekszem minél mélyebbre nyomni, hiszen bíznom kellene Klaus-ban, mégis kételkedem, a saját öcsémben, akit annyiszor cserbenhagytam, és mindannyiszor állt bosszút emiatt, ahogy én is mindannyiszor tettem, amikor a szívembe mártotta a tőrt. Azok a tőrök csak fájdalmat, és gyűlöletet hordoznak magukban, s keserű szenvedést. Talán a boszorkányok okkal teremtették meg, talán ez volt a céljuk a tőrökkel, hogy közénk állhassanak. Mély levegőt veszek, majd még egy kortyot iszok a borostyán italból, egy pillanatig ízlelgetem, majd hagyom, hogy végigmarja a torkomat. Leteszem a poharam, s immáron elengedem a zongorát, hogy megállhassak Klaus-szal szemben, hogy a tekintetét fürkészve tehessek fel egy újabb kérdést, melyre lehet, hogy sosem kapom meg a választ.
– Miért érzem úgy, hogy magadnak akarod azt, amit Marcel rejteget? – Állok meg vele szemben, alig ötven centire tőle, hangom komorrá változik, szinte egy pillanatra megfagyni vélem a szoba levegőjét, aggaszt fivérem önfejű természete, de mindenesetre mellette kell állnom, és visszatartani attól, ami ő maga, amivé az évszázadok tették. Amivé az ezerévnyi menekülés tette. Mind eltávolodtunk az emberi mivoltunktól, kiálltunk Klaus mellett, holott csak a féltestvérünk volt, de sosem volt merszünk szembeszállni apánk akaratával. Mind rettegtünk tőle, ahogy féltem tőle én is. S így lettünk mi is üldözöttek a Rebekah-val együtt, amiért nem hagytuk magára a féltestvérünket.
Ahogy közelebb lép, elgondolkodom, s a már olyan sokszor emlegetett kétely erősen csap le rám, s mintha megéreztem volna már percekkel ezelőtt, hogy mi fog történni, mégsem gondoltam, hogy Klaus képes lesz ismét olyat tenni, mellyel igencsak megrendíti a belé vetett bizalmam, melyet az évek számtalanszor megcsócsáltak. A hűvös penge öcsém kezében, egy pillanat csupán, s hiába védekeznék, a tőr akadálytalanul hatol a mellkasom alá, hogy megcélozza a szívemet ismét, immáron sokadik alkalommal, s tehetetlenül kapaszkodom Klaus karjába, miközben tekintetem csalódott haraggal keveredik, szinte segélykérően pillantok vissza Klaus-ra. Egy pillanat csupán, egy apró kis semmi pillanat, mely ismét magával ragad, s nem tudok küzdeni a tőr ereje ellen. Ez sosem lesz kellemes. A hátbatámadás mindig is Klaus egyik olyan fegyvere volt, melyet előszeretettel használt rajtunk, ha az útjába álltunk, mindig megtette, és számtalanszor meg fogja tenni. Most, mikor mellé akartam állni, mikor küzdeni akartam a családunkért, védeni egy gyermeket, ami valami különös „csoda” folytán Klaus gyermeke. Egy pár másodperc alatt a dühödt csalódottság átcsap félelemmé, hogy Hayley meg sem érheti a gyermek megszületését, hiszen Klaus szeszélyessége néha a visszájára fordul, s tenni akarnék a tőr gyilkos ereje ellen, ahogy elárasztja a testem a bénultság. Oly lassúnak tűnik, oly lassúnak, s egyben gyors is, hiszen nem így kellene lennie, nem így… Sosem így kellene, de Klaus tesz róla. Felordítok a fájdalomtól és a meglepettségtől. Még hallom Klaus szavait, de már nem hiszek nekik. Önzőséget látok bennük, mely végleg elragadta a fivéremet. Talán feladtam, talán csak a harag miatt érzem ezt, de már nem is akarok hinni neki. Egyetlen reményem, hogy Rebekah nem jön ide, nem akarom, hogy ő is így végezze, hogy egy tőrrel a szívében pihenjen évtizedekig, vagy tovább. Klaus úgy érzi, az útjában állok, de majd… Csak húzza ki valaki belőlem a tőrt…
Gyűlölet és szeretet. Ez a két érzés marad, vetekszik, miközben érzem a gyengeséget… Csak egy hajszálvékony szál választja el a kettőt, s Klaus hajlamos ezen a vékony pengeélen táncolni, hol egyik, hol a másik oldalra billenve. Elvész minden… A harag, a düh, a gyűlölet és a bosszú érzése. Szép lassan eltűnnek, ahogy a tőr és a fehér tölgy hamvai szétáradnak a véráramomban, megbénítva minden egyes testrészemet. Karját szorító kezem is enged, s gyengülök. Ez az igazi gyengeség, a fa hamvai, mely minket teremtett, örökösen kísérteni fog, amíg Klaus kezében van, addig visszaél a bizalmunkkal, s akkor szúrja át a szívünket, amikor nem is számítunk rá. Ahogy most is megtette, megteszi újra és újra, s hiába a bosszúvágy, hiába a gyűlölet, ami fellobban, egy idő után mégis eltűnnek ezek az érzések, mégis ismét mellé állunk, hogy segítsük őt, hogy mellette legyünk. A család egy átkozott szentség, mely ellen mindannyian követtünk el „merényletet”, mégis hinni akartam, s ez lett a vesztem. Érzem, ahogy a maradék élet utolsó szikrája is elszáll belőlem, s érzem, ahogy egyre jobban magához ölel a csendes és néma sötétség, melytől képtelenség szabadulni, mely álmokat sem rejt, hiszen nincs más ott, csak üres némaság és csend. Érzem, ahogy tehetetlenül csúszik ki a lábam alól a talaj, érzem a fájdalmat, amit a penge okozott, és a csalódott gyűlölettel keveredő bosszúvágyat. Még itt vagyok, de a penge erős, és elveszi azt, amitől még élőnek mondhatom magam. Levegőért kapkodtam, most viszont ajkam becsukódik, ahogy szemhéjaim is tehetetlenül rejtik el barna, üvegessé váló íriszeimet. Kezem enged, ahogy minden apró izmom is kiszolgáltatottá válik Klaus-nak, aki azt tehet most velem, amit csak akar, hiszen semmit sem tehetek immár ellene. Már nem érzékelem a külvilágot, már feladtam a felesleges küzdelmet, hiszen nem tehettem mást. Ismét körülölel a sötétség, magával ránt a mélybe, s tudom, hogy ez addig nem ér véget, amíg meg nem szabadulok a tőr okozta rabságtól, amíg nem érezhetem ismét élőnek önmagam, addig csak egy tehetetlen porhüvelyként tűröm, hogy Klaus azt csináljon a testemmel, amit csak akar…
Az élet és a halál közti idő alig néhány másodperc, fél perc csupán, mégis néha mintha óráknak tűnne… Soha véget nem érő fájdalomnak tűnik, s nem csak a tőr okozta fájdalom, hanem a fivérem keze által okozott fájdalom a legrosszabb, s a legelviselhetetlenebb. A kiszolgáltatottság félelme elbújik a bosszú mögé, mellyel magához ölel az átmeneti halál keserű sötétsége…
 
szavak: 1701 zene: Away megjegyzés: That's all! credit:
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://theoriginals.hungarianforum.net/



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
31
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Vas. Okt. 27, 2013 3:31 pm

to Elijah & Marcel

Elijah monoton hangon vázolja fel azt, amire valójában már magam is rájöttem. A boszorkányoknak is Marcel titkos fegyverére fáj a foguk, bármi is legyen az. Nyilván olyasmiről lenne szó, aminek maguk is hasznát vennék. A nyakamat rá, hogy ezért ódzkodnak egyelőre nagyon attól, hogy végezzünk Marcellel. Az utasításaik egészen egyértelműek, ahogy Sophie maga is fogalmazott. Épüljek be Marcel királyságába, és ássam alá a tekintélyét, romboljam le a gondosan felépített hierarchiáját. Ez tulajdonképpen teljesen kedvemre való feladat, mert akármilyen könnyen is ontok életeket a hétköznapokban, Marcel nem azok közé tartozik, akinek szívesen venném fejét. Annál nagyobb örömmel teszem tönkre, illetve szerzem meg magamnak mindazt, amit általam, az én segítségemmel, az én tanításaim nyomán, az én – mondjuk úgy – hagyatékomból épített fel. Elvett mindent, ami valaha az enyém volt. A családomé volt. Amiért egyszer mi dolgoztunk meg. Hagyta, hogy halottnak higgyük, hogy gyászoljuk, miközben ő trónt épített a hamvainkra… átvitt értelemben persze. De egyértelműen hasznot húzott abból, hogy annak idején atyánk elüldözött innen bennünket. Atyánk… néha magam sem értem, hogy vagyok képes még mindig így nevezni Mikaelt. Még csak nem is volt egy a vérünk, és bár valóban felnevelt, sokkal több rosszat, mint jót kaptam tőle.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy a koven is azt a titokzatos dolgot akarja – lépek a már korábban beszerzett whiskyhez, és töltök mindkettőnknek egy-egy pohárral. Ez majd segít kiverni a fejemből a nevelőapámat, elmulasztani a keserű szájízt, amit az emléke ébresztett, és reményeim szerint tompítja a bűntudatot is, amit amiatt érzek, amit tulajdonképpen még meg sem tettem. De meg fogok. – El kell nyernem Marcel bizalmát, méghozzá sürgősen, hogy mielőbb kideríthessük, mit rejteget előlünk – adom át testvéremnek a neki szánt poharat, majd a sajátomat a szélének koccantom, és el is tüntetem tartalmának felét azonnal. Igazából a boszorkányokban sem bízom. Közel sem. Határozott véleményem, hogy amint megkaparintották, amit akartak, amint meghódítottuk a helyi vámpírokat, ellenünk fordulnak, és velünk együtt terveznek egyszer és mindenkorra megszabadulni a vérszívóktól. Nem hiszem, hogy terveik között szerepelne az ősi család megkímélése, de nagyon naivak, ha azt képzelik, hogy ez működni fog. Sokkal korábban kell ahhoz felkelniük, hogy engem kijátszanak. Ha nem félek a saját testvéreim ellen fordulni szükség esetén, az ő szívüket nevetve tépem ki. Csak adjanak rá okot, és megteszem. Persze amint Hayley-t biztonságban tudom. Én a magam részéről még fogalmam sincs, hogy vélekedjek a tény felől, hogy apa leszek. De tiszteletben tartom a bátyám óhaját, hogy megvédjük a lányt.
- A terveim…? – komoly arccal lépek közelebb a zongorán pötyögő Elijah-hoz. – Nagyon hamar rá fogsz jönni – egy pillanatra hunyom csak le a szemem, hogy kizárjak magamból minden haszontalan érzelmet, mert ezek akadályoznak a terveimben. Sóhajtok egyet, majd mielőtt Elijah felocsúdhatna, villámsebesen kapom elő a tőrt, és ugyanazzal a lendülettel már a szívébe is mártom. Elég gyakorlott mozdulat. De ez nem azt jelenti, hogy könnyű volna. És nem… nem az ellenállás teszi nehézzé. Hanem a bűntudatom és a fájdalmam, mely egy pillanatra végig is suhan az arcomon, ahogy a karjaimba omló bátyám szemébe nézek. Ám ezek helyét hamar átveszi a határozottság. Ezt kell tennem. Nincs értelme elgyengülni.
- Nem fogom hagyni, hogy mások írják a szabályokat, Elijah. Nem fogom hagyni, hogy bárki vagy bármi elgyengítsen, eltérítsen a céljaimtól. Ígérem, hogy megvédem a lányt és a gyerekem… továbbá visszaszerzem a városunkat… de a saját módszereim szerint – suttogom neki a szavakat. Könyörtelen vagyok. Tudom jól. Választhattam volna ennél egyszerűbb megoldást is, de az nem lenne ilyen hatásos. El kell hitetnem Marcellel, hogy nincs a családomnak semmi hátsó szándéka New Orleansban. – Egyszer meg fogod érteni… Meg kell értened – teszem még hozzá csendesen, miután Elijah szemei lezáródtak. Végül leteszem elgyengült testét a kanapéra, majd hosszú percekig csak meredek ki az ablakon. Napjaink New Orleansát nézem, de a múlt század utcáját látom magam előtt, ahogy hazaértünk a testvéreimmel esténként egy-egy eseményről. Mennyire más volt akkor minden. Sokkal nyugodtabb, csendesebb… egyszerűbb. Tagadhatatlanul tele vagyok félelmekkel a jövőt illetően. Félelmekkel, melyet a saját gyermekem gondolata vált ki belőlem, és a tény, hogy apává kéne érnem a következő, nem túl hosszú időszakban. Egyszer már felneveltem egy fiút. És mi lett belőlünk? Keserű mosoly rajzolódik ki arcomra, majd megindulok le a pincébe Elijah koporsójáért. Útközben legurítom a torkomon az ő poharának tartalmát is, majd írok egy üzenetet Marcelnek:

Van számodra egy meglepetésem.
Találkozzunk nálam negyed óra múlva.

Nem sokkal később a fivérem már a szokásos, párnázott dobozában pihen, én pedig egy újabb pohár borostyánszínű folyadékot lötyögtetek a kezemben, s eltűnődve nézek magam elé egy fotelban. Hayley-re jelenleg a boszorkányok ügyelnek. Jobb is, ha nincs a közelben, amíg Marcel a házban tartózkodik. Nem akarom őt a közelébe engedni.

zene: Rising Sun | szavak száma: 754
▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans
► Age :
1022
► Total posts :
775

ORIGINAL VAMPIRE †


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Hétf. Okt. 21, 2013 8:46 am


Niklaus & Elijah

Family is power, Niklaus!


Klaus mindig is más volt mint mi, s mindig is máshogy álltunk hozzá. Letagadhatjuk, de az igazságon nem változtat. Nézem a velem szemben álló férfit, aki az öcsém, s egyben a legnagyobb problémát jelenti nekem. Talán ez az én életcélom, hogy a családomat megpróbáljam egyben tartani, és mindig visszatéríteni a helyes útra. Talán csak a bűntudatom enyhítése a cél, már magam sem tudom, csak azt, ha fivérem szemeibe nézek, még látom azt az embert, aki ezer éve volt. Szeretetre vágyott, megbecsülésre, és New Orleans volt az egyetlen hely, ahol talán meg is kapta ezt. Talán ez a város ismét visszahozhatja az életünkbe azt, ami régen eltűnt, talán még újra ismét együtt lehet a családunk mindazok után, ami történt, amit tettünk. Az apánk jelentette veszély elmúlt, s talán Marcel királyságának megdöntésével végre nyugodtan élhetünk.
Vagy ez az egész csak egy vágyálom, miközben végignézem tehetetlenül, ahogy a családom darabokra hullik. Túl sokat vesztettünk. Túl sokszor hagytuk, hogy a környezetünk befolyással lehessen a tetteinkre, túl sokáig menekültünk. A vámpírság egy idő után... Évtizedek után megfertőzte lelkünket, s kifordulva önmagunkból változtunk át valami mássá. Szörnyekké. Még én is, aki oly nagyra becsüli az emberi értékeket, még én is elveszítettem önmagamból egy hatalmas darabot, hiszen ha kell kegyetlenné tudok válni, akár a testvéreim. Ha kell, szemrebbenés nélkül ölök, fenyegetek, kihasználom a vámpírság előnyeit, mégis... Mégis én vagyok az, aki legelőször képes megtörni. Sokszor állt naivságom az utamba, hiszen Klaus is számtalanszor kihasználta ezt... Most mégsem haragszom, csak mellé akarok állni. Segíteni a terveit, védeni Hayley-t, aki Klaus gyermekét várja, és a boszorkányok valami csodát várnak attól a gyermektől, akit a fiatal farkaslány a szíve alatt hord. De vajon a csoda, amire a boszorkányok számítanak megegyezik azzal, melyet én "várok" ettől az apró lénytől? Szerintem közel sem. Még azt sem tudjuk mivel van dolgunk. Talán a boszorkányok sem tudják.
- Egy titkos fegyver, mellyel tudja azt, hogy a boszorkányok mikor varázsolnak... Van egy olyan sejtésem, hogy a boszorkányok ezért nem hagyták, hogy Marcel meghaljon... - Gondolkodom hangosan, majd végül öcsém tekintetét keresve fejezem be a mondatomat. - Talán szükségük van rá - Húzom végig mutatóujjamat a zongorán, majd két lépést távolodva szabadítok meg egy széket a lepeltől.A leplet a többi tetejére dobom, majd lassan fordulok Klaus felé, hallgatva szavait. Közben gondolataimba merülve próbálok rájönni, hogy vajon mi lehet az a titkos fegyver, amivel Marcel sakkban tarthatja a boszorkányokat, akik ha összefognának, lehetséges, hogy erősebbek lehetnek... Hogy miért van szükségük ránk, Ősi családra. Sokkal több van minden mögött, mint azt mondják, és bár mindaz, amit titkolnak ki fog derülni, vagy általam, vagy Klaus által. Meg is szerzi... Megüti a fülem az egyes számban beszéd, ahogy Klaus kiejti a szavakat, bár nem tulajdonítok akkora szerepet neki, Klaus sokszor tette ezt, nyilván vannak külön utak, melyeken járni fogunk. A terveink, melyekbe még egymást sem avatjuk be, csak miután a végeredmény napvilágot lát. Elgondolkodom, hiszen fogalmam sincs, most mi lett Klaus számára a fontosabb. A titkos eszköz megszerzése, vagy Marcel "birodalmának" lerombolása.
Bár maga az a tudat, hogy Marcel-nek van valamije, ami Klaus-nak is jól jöhetne, kissé megijeszt. A tekintete elszántságról árulkodik, s tudom, ha valami kell a fivéremnek meg is szerzi. A gonosz pillantása semmi jóval nem kecsegtet, legalábbis Marcel számára, s egy apró, alig észrevehető félmosoly suhan át ajkaimon, majd eltűnik, mintha ott sem lett volna.
- És mi a terved? - Fordulok el egy pillanatra Klaus-tól, így csak a profilomat láthatja. Egyik kezem a zsebemben pihen, a másik pedig ismételten a zongorán, úgy nézek vissza Klaus-ra. Az arcát fürkészem, a tekintetét, s egy pillanatra kétely ébred bennem Klaus terveinek tisztességességét illetően. Majd az érzés tovaszáll, ám a helye ott marad, űrt hagyva ismét legbelül.  
szavak: 605 zene: Replacement megjegyzés: Embarassed  credit: ♥️
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://theoriginals.hungarianforum.net/



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
31
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Szomb. Okt. 19, 2013 11:31 pm

Elijah & Klaus

Némi elégedettséggel tölt el a gondolat, hogy Elijahnak egyéb tervei is vannak, minthogy a megváltásomon munkálkodjon, és más is jár a fejében, nem csak a születendő gyerekem. Szavaiból ítélve legalább annyira szeretné visszafoglalni Marceltől jogos tulajdonunkat, mint én magam. Bár attól tartok, e felett egyik testvérem sem fog tudni szemet hunyni, hiszen ez a mi városunk, mi építettük. Mi hoztuk be ide a sok színes kultúrát, a művészetet, mi virágoztattuk fel. Sok munkánk volt benne, otthonunkká lett, egy olyan hellyé, amilyenre mind vágytunk. Tetszésünk, elképzelésünk, álmaink szerint alakítottuk. És New Orleans hosszú idő után végre újra összefogta a családunkat. Mind szeretünk néha a magunk útjain járni, egyikünket sem kell félteni, ha veszekedésről és viszálykodásról van szó, de a szívünk mélyén mind tudjuk, hogy szükségünk van egymásra, hogy a család a legfontosabb. Hisz ígéretet tettünk: Mindig és örökké. És ez a város kemény évszázadok után végre közös és szeretett otthonunk lett. Olyannyira mélyen éreztem ezt akkor, hogy készen álltam felemelni valakit a porból, és bevenni ebbe a családba. Készen álltam törődni valakivel, magamon kívül is. Sajnos ezer éves életem tapasztalataiból merítve nem vagyok teljesen meglepve, hogy ez a valaki kihasználta a bizalmam, majd a hátam mögött saját birodalmat épített mindabból, amit tőlem elvett. Hogy dühös vagyok-e Marcelre? Ó igen. És nem is fogja megköszönni nekem, amit ezért cserébe kap. De szerintem mindketten  Marcel és én is - jól tudjuk, hogy nem lennék képes életét venni ezért az árulásért. Első alkalommal sem tettem meg, amikor az egyértelmű parancsom ellenére elcsábította volna Rebekaht. Akkor is bíztam benne annyira, hogy adjak neki egy új esélyt. És néha én is szánom magam emiatt, de tudom, hogy most sem fog ez másképp történni. Marcel a barátom, és szinte a fiam, akit én formáltam azzá, akivé mára lett... Mélyen legbelül a sértettségem és haragom alatt tagadhatatlanul büszke is vagyok rá. Bár nyilván ez nem olyan dolog, amit hangoztatni akarnék.
És ez nem fog megakadályozni abban, hogy véghezvigyem a terveimet, és reményeim szerint idővel Elijah is csatlakozhat majd hozzám ebben a háborúban. Örülök, hogy testvérem ambíciói nem annyira egyirányúak, mint ahogy azt először gondoltam. Így remélem, hogy ha eljön az ideje, meg fogja érteni majd azt, amit most tennem kell. Hisz érte is teszem, és a gyermekért, mely iránt olyan nagy rajongással van. A családért teszem, mert a család mindenek felett. Ezt neki kell majd leginkább megértenie...
- Természetesen ez nem végleges. Marcel nem fog sokáig pöffeszkedni az otthonunkban. Ha minden szépen a terv szerint halad, nem is fog olyan sokáig tartani, amíg kipenderítjük onnan - jelentem ki egy ravasz mosollyal, tekintetemben játékos csillogással, mint egy diákcsínyre készülő kamasz, gondolatban még a kezeimet is összedörzsölöm. Nem árt, ha meghagyjuk a ránk váró csatározásnak a játékos élét is, hisz tulajdonképpen ez a hatalmi harc is csak egy stratégiai játék. Ezekben pedig szerencsére - minden önfényezést mellőzve is - verhetetlen vagyok.
- Egy titkos fegyver? - kapom fel a fejem. Marcel maga is említett valami ilyesmit, de csak mint egy lehetséges opciót arra, hogyan tartja sakkban a boszorkányokat. Azóta sem értem. Azoknak a banyáknak valódi hatalma van, amíg a város falain belül vannak, ha a koven összefogna, könnyűszerrel lesöpörhetnék a vámpírokat a színről. De csak lapulnak és nyüszítenek, mint a sarokba szorított kutyák, ahelyett, hogy kieresztenék a fogukat. Több van ebben annál, minthogy Marcel keménykezűen bünteti a varázslást. Valamije van ellenük.
- Azt hiszem, igazad lehet - bólintok lassan végül. - Marcelnek egyértelműen van valamilyen eszköze, amivel nemcsak, hogy visszaszorította a kuruzslókat, de azt is bebiztosította, hogy ne akarják őt megölni - emlékezek vissza Sophie egyértelmű óhajára, hogy Marcelnek életben kell maradnia, mert konkrét tervük van a vámpírtársadalom megbomlasztására. - Ki fogom deríteni, hogy mi az, és ha egy mód van rá, meg is szerzem - mondom immár új elhatározással, s szemeimben gonosz fény villan. Aztán Elijahra pillantok. Hmm... sajnos ez nem változtat a fivéremmel kapcsolatos terveimen. Sőt! Még biztosabb vagyok a dolgomban, hogy el kell nyernem Marcel bizalmát.

zene: This is War | szavak száma: 649
▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans
► Age :
1022
► Total posts :
775

ORIGINAL VAMPIRE †


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Szer. Okt. 16, 2013 8:19 am


Niklaus & Elijah

Family is power, Niklaus!


Mindig is fontos volt a családom, még ha az évszázadok folyamát rengetegszer az ellenkezője jött le a viselkedésemből. Fontos volt Klaus, Rebekah... Kol és Finn. De néha kellettek a magányos utaim. Persze sokszor közrejátszott az az elmérgesedő viszony, ami köztem és Klaus között kialakult. Ötszáz éve romolhatott el kettőnk között a kapcsolat, még akkor mikor Katerina megszökött. Hatalmas baklövés volt részemről, hogy nem figyeltem oda jobban, mégis fontosabb volt a kötődés... Megpróbáltunk boldogok lenni New Orleans-ban, és egy rövid ideig sikerült is. Amíg nem jött Mikael, és el nem rontott mindent azzal, hogy menekülnünk kellett előle. Üldözte a saját gyermekeit is, mint valami mocskos árulókat, és ezt sosem tudtam megbocsájtani, majd hosszú évtizedek után Klaus végzett vele, akár egy utolsó gyilkossal.
Túl sok rossz övezi ezt a családot, ármányok mérgezik a viszonyunkat, s Rebekah már felénk sem néz. Boldogan utazgat, vagy utazgatott azzal a Matt-tel azt hiszem. Világosan kijelentette, hogy nem kér Klaus-ból soha többé, de ismerem húgom szeszélyességét, utánunk jön, legalábbis remélem, hogy a tervem, hogy szavakkal hatva rá elérjem, hogy kövessen minket, sikeres volt, s nemsokára élvezhetjük itt a társaságát. Ha többen vagyunk erősebbé válhatunk. Nekem sincs ínyemre, hogy egy csapat boszorkány utasítgasson, elvégre én sem szeretem ezt, annak ellenére, hogy nyugodtabb vagyok, mint Klaus, Ősi vagyok. Bár ki szeretné, hogy irányítsák? Mégis segítek nekik, persze nekem is voltak feltételeim. Viszont beszélnem kell Klaus-szal, hogy tudjam nem tesz keresztbe sehol senkinek.
- Amíg vissza nem foglaljuk a saját házunkat, addig megfelel... - Felelek kurtán kérdésére, és elgondolkodom, hogy vajon Marcel hogy vette a bátorságot ahhoz, hogy beköltözzön a Mikaelson család rezidenciájára. Már nem bosszantom fel magam emiatt. A boszorkányok sok információt adtak, legfőképpen, hogy ez a Sophie össze lett kötve Hayley-vel, vagyis ha ő meghal, akkor a farkaslány és a baba is. Még mindig nem tudom, hogyan álljak hozzá, különös, hogy pont Niklaus néz apai örömök elé, és én őszintén remélem, hogy ezzel talán valamit visszakaphatok az öcsémből, akit elveszteni láttam. A fivérem, akit nem mérgezett a paranoia és a gyűlölet. Sokszor érzem úgy, hogy én is tehetek róla, hogy ilyenné vált. Hiszen dönthettem volna, de féltem apám haragjától. Mindannyiunkat megijesztett, és akkor elfordultam tőle, és részt vettem a leláncolásában, hogy a farkas énjét elaltassuk. Néha a felszínre tör a bűntudat emiatt, s néha talán ezt és az ehhez hasonló ellene elkövetett hibáimat akarom helyrehozni, hogy én magam is nyugalmat találhassak végre. De attól, hogy helyrehozom, még nem lesz elfelejtve, még ott lesz, és érezni fogom azt az apró kis idegesítő érzést, melyet sokan bűntudatnak neveznek. Mély levegőt veszek.
- Igen, az lenne a legjobb, ha Hayley velünk maradna - Nézek szembe Klaus tekintetével, állom a pillantását, s néha szeretnék belelátni abba az elmébe, a tekintet mögé látni. Ismerem őt, de néha túlontúl hallgatag, sok a titok, mely körülöleli, s nehéz visszatalálni ahhoz a személyhez, aki valójában a fivérem. A család lett a legfontosabb számomra, sőt mindig is az volt, még ha sokszor követtünk el egymás ellen borzalmas dolgokat. Egy kívülálló ebből mit sem sejthet. A kormányzó és családja rég halott, legalábbis akiket mi ismertünk, a város kifordult önmagából, mint egy kifordított ruhadarab, mégis megtalálom egy-két részletben az otthont, melyet felépítettünk magunknak. Melyet boszorkányok segítségével kell visszaszereznünk az ő utasításaikat betartva. A zongorához lépek, hogy lerántsam arról is a leplet, miközben határozott hangon szólalok meg.
- Úgy gondolom nem voltak őszinték. Marcel-nak van valamije, amire szükségük van... Nem akarják megölni őt, és ennek biztos van valami oka - Ráncolom össze a szemöldökömet. Mindig is gyanakvó voltam, s bár tudom, mit vállaltam, és egy részem bízik a boszorkányokban a másik részem túl erősen kételkedik. A segítségünket kérik, mégsem bíznak bennünk annyira, hogy beavassanak egy-két fontos részletbe. Viszont engem sem ismernek eléggé, rá fogok jönni mit titkolnak.
- Marcel-nak van egy titkos fegyvere, mellyel kordában tartja a boszorkányokat, ráadásul szép kis hadsereget gyűjtött maga mellé. A boszorkányok szerint belülről kell elpusztítani az uralmát... - Szemlélem egy ideig még a kert füvét, a sárguló lombokat, ahogy egy enyhe szellő hatására a levelek megadva magukat a természetnek hullanak alá. Mégsem köt most le. Minden figyelmem Klaus felé fordítom, miközben agyamban több eshetőség jelenik meg. Egyenlőre elhallgatok, csak Klaus-ra pillantok, végigmérem, majd kezem végigsiklik a zongora hűvös tetején. Sok emlék, sok boldogság és a mellé párosuló elmaradhatatlan keserűség. Ez övezte utunkat, bárhová mentünk, mégis itt, ebben a városban volt a családunk a legboldogabb... Remélem, hogy ez ismét így lehet. Hogy talán végre ismét tiszta lappal indulva élhetünk egymással...
szavak: 730 zene: Replacement megjegyzés: Embarassed  credit: ♥️
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://theoriginals.hungarianforum.net/



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
31
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Kedd Okt. 15, 2013 11:36 pm

Elijah & Klaus

Hatalmas ez a ház. Már el is felejtettem, mekkora. Rengeteg emelet, rengeteg szoba. Nagy lesz ez kettőnknek Hayleyvel. De egyelőre csak mi leszünk. Bekahnak színét sem láttam régóta. Európában van még a focista fiújával, vagy visszatértek Mystic Fallsba? Fogalmam sincs. Egyben vagyok biztos: egy ideig még nem látjuk színét. Elijah pedig… nos, neki teljesen más sorsot szánok. Meghoztam a döntésemet, és semmi, illetve senki nem másíthatja azt meg. Nem mondom, hogy büszke vagyok arra a lépésre, amit most tenni fogok. Sokszor megléptem már ezt az évszázadok során a testvéreim ellen, mindegyik alkalommal nyomós érvek vezényeltek, és talán most van rá a legtöbb okom, hogy használjam a tőrt. Meg kell tennem, mert ez a helyes, mert nincs más választásom, de ez nem azt jelenti, hogy örömmel teszem. Igenis szükségem lenne Elijahra, a támogatására, a tanácsaira, arra, hogy mellettem legyen, a fivéremként. Sokkal inkább szükségem van rá most, mint eddig valaha. És éppen ezért kell megtennem. Mert nem engedhetem, hogy elgyengüljek, hogy kiszámíthatóvá válljak hirtelen bárki számára. Mert a ránk váró harcban nem szabad, hogy bárki fogást találjon rajtam, hogy megtalálják a kiskapukat és kerülőutakat a gyengeségeimhez. Elijah mindig annyira megingathatatlan a saját hitében, a családhoz fűzött reményeivel, de mintha szemellenzővel járna, ezekben a dolgokban csak azt látja meg, amit látni akar. Ő nevez engem makacsnak, de maga is csökönyös, a saját feje után megy, és annyira bosszantó tud lenni az őrült tervével, hogy engem megtérítsen. De az igazat megvallva nem ezek miatt kell meglépnem a következőket. Mindez csak a kapaszkodót jelenti számomra, hogy ne visszakozzak, ne hátráljak ki a saját tervemből az utolsó pillanatban.
A valódi ok az, hogy borzasztóan bosszant Marcel bizalmatlansága. Talán sejti, hogy nem véletlenül bukkantam fel mostanában a városban, de az is biztos, hogy fogalma sincs róla, mi zajlik a háta mögött, és a közös múltunk ellenére úgy bánik velem, mint egy távoli ismerőssel, aki átutazóban van, és csak megpihenni tért be a városába pár napra. A városa. Elönt a mérhetetlen düh, akárhányszor felidéződnek bennem szavai, melyeket a klubban hozzám szegezett. Mutassak neki tiszteletet… Milyen messzire sodródtunk attól a naptól, amikor felemeltem őt a porból, és megmentettem a korbácscsapásoktól. De mindez nem fog örökké így maradni. A boszorkányok tervei szerint kell haladnom. Bármennyire is idegenkedek attól, hogy szövetkezzek Sophieval, egyelőre nincs jobb ötletem nekem sem Marcel uralmának megingatására, minthogy beépüljek a legszűkebb baráti körébe. És vissza is kanyarodtunk a fő témához: el kell nyernem a bizalmát. Láthatóan zavarja a tény, hogy nem is csak egy, de azonnal két ősi vámpír is visszatért szeretett városkánkba. Tisztában vagyok vele, mit kell tennem ahhoz, hogy a kedvében járjak, hogy megmutassam, az ősi család nem készül semmire, nem konkrét tervek miatt gyülekezünk. Hát… legalábbis nem úgy, ahogy ő gondolja, de ezt be is kell bizonyítanom neki.
Gondolataimba merülve lépkedek végig a folyosón, majd ujjamat végighúzva a lépcsőkorláton, lefelé indulok a bátyám fogadására. Erre a házra bizony rá fog férni a nagytakarítás.
- Elijah – üdvözlöm elmosolyodva, ahogy belépek a társalgóba. – A kormányzó régi otthona… Mit gondolsz, megfelel a célnak? – tárom szét a karomat, majd az ablakokhoz lépek, hogy elhúzzam a hatalmas függönyöket, némi fényt engedve a szobába.
- Mert akkor hamar rendbe hozatok egy-két szobát, és akár ma éjjel már Hayley be is költözhet – fordulok szembe ismét testvéremmel, és akkor ezt veheti is úgy, hogy megadtam magam az akaratának, és gondoskodni akarok a farkaslányról meg a gyerekről... ami tulajdonképpen igaz is. Bár nem lettek azonnal elsők a fontossági listámon. – Igen, eddig minden a terv szerint halad. Miután meggyógyítottam Marcel csatlósát, máris oldódni kezdett a hangulat. Te miben maradtál a banyákkal? – vetem vállamat a falnak Elijahval szemben, majd karjaim összefonódnak a mellkasom előtt. Hátul a bőrkabátom alatt a tőr hűvösen nyomódik a derekamnak, emlékeztetve rá, hogy ezt a beszélgetést nem húzhatom a végtelenségig. De nem akarom elsietni sem a dolgot. Szívem szerint most tényleg nem tenném meg, ha nem lenne fontos, ám sajnos nincs más választásom.

zene: This is War | szavak száma: 643
▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans
► Age :
1022
► Total posts :
775

ORIGINAL VAMPIRE †


TémanyitásTárgy: Re: Társalgó Kedd Okt. 15, 2013 9:22 pm


Niklaus & Elijah

Family is power, Niklaus!


Az élet rövid, mondják az emberek. Igyekeznek mindent megtapasztalni, élni az életüket, keresik a boldogságot, tapasztalnak, hogy megállapodhassanak, végül megöregednek... És természetesen ott a halál. Mégsem félnek tőle. Úgy élik a mindennapjaikat, hogy bármikor elragadhatja őket a halál. Mégis bátran indulnak neki a napnak, annak ellenére, hogy nem tudják, hazaérnek-e, vagy sem. Mi vámpírok hasonló cipőben járunk. Legalábbis akiket megöl a fa, vagy a napfény. Rettegnek a haláltól, mégis élnek, harcolnak. Irigylem az emberiség kitartóságát, ahogy küzdenek, hogy élhessenek, hogy a mosoly még annak ellenére is ott van az arcukon, boldogok, és élvezik azt a kevés időt, amijük van.
Mi egymást marjuk évszázadokon át, és nemigen láttam reményt arra, hogy valaha béke lesz köztünk. Természetesen valahol a lelkem mélyén egy kicsi halk hang ezt súgta, de oly távoli volt, hogy szinte meg sem hallottam. Most viszont Hayley és a magzat a szíve alatt talán ad valami reményt arra, hogy a családunk ismét boldog lehessen, miután visszaszereztük a várost Marceltől. A várost, melyet mi építettünk, elvette tőlünk, a boszorkányokat ellehetetlenítette, a vérfarkasokat elüldözte, a vámpíroké a francia negyed. A boszorkány azt mondta, Klaus-nak be kell épülnie Marcel bizalmi körébe. Kénytelen megtenni, még ha nem is akarja, ez az egyik kulcsa, hogy megingassa a férfi hatalmát. Viszont most nem én kerestem fel Klaus-t, hanem ő engem. SMS-t küldött, talán óvatosságból, ki tudja... Talán észhez tért, és elgondolkodott, ami nem lenne egy hátrány.
Még mindig él bennem a hit, hogy az öcsém, aki egykor emberként volt, ott él benne. Bízom ebben, hinnem kell. Naiv vagyok? Igen, ezt tudom nagyon jól, és sokan ezt használták ki. Az egyik gyengém volt emberként, és az egyik legnagyobb gyengémmé vált vámpírként is.
- Niklaus - Szólítom a nevén, mikor belépek egykori otthonunk bejáratán, majd meghallom lépteit a társalgóban. Lassú, ám magabiztos léptekkel indulok el, majd benyitok a hatalmas társalgóba, ahol a bútorok letakarva várják, hogy felfedjék őket. - Hívtál, itt vagyok. Meggondoltad a boszorkányok szavait, s azokat, melyeket én mondtam neked? - Kérdezem higgadtan, és arcomon nincs érzelem. Lehúzom az egyik székről a fehér takarót, felfedve ezáltal az antiknak számító bútordarabot, s ezt teszem a többivel is, majd a komóddal. Őszintén remélem, hogy Klaus nem akarja megölni Hayley-t, és azt is, hogy végre észhez tért. Meglepett, hogy a boszorkány fenyegetni mert, hogy gyengeségnek hiszi Klaus-nál a magzatot. Klaus-t figyelem, de egyenlőre még távolabb állok tőle, s csak figyelem, őt, lassú léptekkel állok meg a hatalmas ablaknál, hogy kinézhessek rajta...
szavak: 399 zene: Hurricane megjegyzés: Lesz jobb is! Smilecredit: ♥️
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://theoriginals.hungarianforum.net/



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
31
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Társalgó Kedd Ápr. 23, 2013 6:20 pm

***
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Ajánlott tartalom
welcome to my world




TémanyitásTárgy: Re: Társalgó

Vissza az elejére Go down

Társalgó

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
world of mysteries :: Memories :: The Plantation-