A lány továbbra is eléggé zavart tekintetét fürkészem. A nyugalom, amelyet felé küldök, sugallok, lassan kezdi őt körülvenni, hatalmába keríteni, de attól függetlenül, hogy sikerül lehiggadnia, a kétségei még nem múlnak el maradéktalanul, és a kimondatlan kérdéseire sem kaphatott még mindre választ, így érhető, hogy nem tud koncentrálni.
- Semmi baj – ingatom a fejem, és egy barátságos mosolyt küldök felé. Ha a helyzet nem is olyan, legalább én igyekszem bizalomgerjesztővé avanzsálni. Azt hiszem, ez többé-kevésbé sikerül is a végére, hisz némi habozás után végre elfogadja a segítségemet, és hagyja, hogy őt is meggyógyítsam. A barátnőjével ellentétben neki nem olyan komolyak a sérülései, így „takaréklángon” is elég működnöm hozzá, de így is érzem, ahogy a gyógyítóenergiáimat jelentő melegség átterjed a karjába, és kiűzi belőle a fájdalmat, összeolvasztja egyenként a sérült sejtjeit, majd így halad tovább egészen addig, amíg mindenhol teljesen rendbe nem jön. Mire végzek vele, olyannyira kimerül, hogy a karjaimba hanyatlik. A helyzetnek talán kínosnak kellene lennie, túl közvetlennek, de nem érzem annak, és úgy sejtem, ő sem. Az iménti jelenet, amikor belülről körbe jártam a testét az energiáimmal, ennék sokkal intimebb pillanat volt, ez ahhoz képest semmiség. Szóval csak tartom őt, amíg össze nem szedi magát, én pedig a szavakat keresem, hogy megválaszoljam a kérdéseit.
- Nagyjából ugyanolyan halandó vagyok, mint te vagy a barátnőd – próbálom a kevésbé ijesztő oldaláról megközelíteni a dolgokat. - Leszámítva, hogy van egy-két képességem. Például gyógyítok. Szinte bármit és bárkit. Talán még nem tudod magadról, de te is ugyanolyan vagy, mint én. Egészen meglepő módon gyógyítóknak neveznek bennünket – mosolyodok el szélesen. - Mármint, akik tudnak rólunk. - Aztán, mielőtt még tiltakozni támadna kedve, hogy én tévedek vele kapcsolatban, úgy döntök, sorolok néhány példát, amelyekből rájöhet, hogy ő igenis különleges. - Volt már veled, hogy megmagyarázhatatlan módon a körülötted lévők egyszerűen rendbe jöttek, vagy csak jobban érezték magukat a közeledben? Vagy hogy váratlanul olyan helyen ért véget egy céltalan sétád, ahová igazából sosem akartál eljutni? Esetleg történtek néha véres balesetek körülötted? Ezek mind előjelei lehetnek annak, ami vagy – foglalom össze, és ismét az arcát fürkészem, hogy vajon bármelyik ismerős-e a számára. Ha mégsem, az sem jelent semmit, hisz határozottan érzem, hogy mi ő, akár megjelentek már a furcsaságok, akár nem.
Ami a bevezetését illeti, hát nem... nem tudom, milyen egy életen át követni a szabályokat. Sajnos én világéletemben két – vagy több – tűz között éltem, és képtelenség volt mindenki elvárásait teljesíteni, ezért egy idő után nem is próbáltam, csak mentem és megyek ma is, a saját fejem után. A családom azt várná tőlem, hogy kivegyem a részem a zűrös ügyeikből, és amelyikhez kedvem tartja, talán meg is teszem. Közben anyám utolsó nekem szegezett szavai minduntalan ott csengenek az elmém hátsó zugába, mint egy örök életű emlékeztető, és ma már az állam felé letett esküm is kötelez. Ennyi felé lehetetlenség szakadni, úgyhogy nem, nem is próbálok minden szabályt betartani. De ettől függetlenül azt hiszem, mégis értem, hová szeretne Alice kilyukadni, ráadásul örülnék, ha folytatná, amibe belekezdett, úgyhogy csak bólintok. Aztán a homlokomon a ráncok egyre mélyebbek lesznek, ahogy egyre előrébb halad a zavaros elbeszélésében. Drogdílerek, reptér, elhozni a „cuccot”...
- Segítettetek nekik drogot csempészni? - foglalom végül össze az egészet egyetlen kérdésben, felvont szemöldökkel. Közben elengedem a lányt, aki remélhetőleg már képes felülni magától is, és elkezdem körbejárni az épületet hátrahagyott nyomok után kutatva. Minden porszem, cipőnyom, ujjlenyomat hasznos lehet. Alaposan végignézem a helyiséget anélkül, hogy bármihez hozzáérnék.
- Pontosan hány férfiről is beszélünk? - fordulok vissza tekintetemmel Alice felé. Mielőtt előszedném a zsebemből a helyszíneléshez használt kesztyűt, és összeszedném a bizonyítékokat, illetve beszólnék a központba, hogy egy „névtelen telefonáló” különös hangokat hallott ebből a raktárból, még megpróbálok egy-két infót gyűjteni a lánytól civilként. A sokak által komolytalannak titulált megjelenésem a legspécibb belső zsarudetektorral ellátott személyeket is képes megtéveszteni, és ez néha nagyon hasznos tud lenni.

Lassan de biztosan a lélek szétszórt darabjai egymásra találnak, kinyúlnak társaikért, megragadják egymást és eggyé válva tér vissza belém, elűzve a féktelen rettegést. Légzésem kiegyenlítetté válik. A reszketés alábbhagy. Átölelve térdeim pillantok a férfire. Minden rendben van. Nincs semmi baj. A veszély elmúlt. Rendbe fogunk jönni. Már biztonságban vagyunk.
S lassan elhiszem. Elmúlik a szinte már lüktető fájdalom is amit majd kirobbanó szívem okoz. Mellkasom lassabban emelkedik s süllyed; minden idegszálammal a nyugodt légzésre igyekszem összpontosítani, mielőtt még teljesen összezuhannék.
- Csak alszik... - ismétlem meg a férfi után, aki azt kérdi, érzem-e amiről beszél. Azt kéri, koncentráljak. Hosszú percek után megrázom a fejemet. - Nem megy. - nyögöm halkan és barátnőmre nézek. Az aggodalom egyre élesebben vájja belém pengéét. Dan felé nyújtom kezemet. - Segíts. - suttogom erőtlenül. Ha megérint levegőért kapok. Szinte azonnal érzem amiről beszél amikor Alexre pillantok. Olyan mintha a sebek melyek a testét borították én magam lennék... érzem, ahogy elveszek, hogy elhagyom a testét. Érzem, ahogy a test, kimerültsége ellenére is ismét teljes egészében funkcionál. Elrántom a kezem. Ez lehetetlen. - Mi vagy te? - kérdem hirtelen és ismét végignézek rajta. Egy egyszerű férfinek tűnik. Embernek. Mégis meggyógyította. S én...én is éreztem. Kezem után nyúl. Engedem. Ereje belém nyúl. Ujjait szinte minden pillanatban magamon érzem pedig keze nem mozdul az enyémről. Bőröm ragyogni kezd. Tekintetem az övét figyeli. Felsóhajtok. Karjaiba zuhanok. Pihegek. Olyan mintha valami kábulatba ájulnék csak éppen éber vagyok. Ébren s éberen. - Huh! - mosolyodok el hirtelen. - Hogy csináltad ezt? - kérdem belekuncogva ölelésébe de még nincs erőm megtartani magam. - Láttad amit én?  A bőröm... mintha... és a testem... a fájdalom, a sebek, mind eltűntek! - egyik karommal magamat támasztom, másikkal a karjába kapaszkodom. Nem tudom leírni az érzést de annyi szent, hogy ilyet még soha nem éreztem. Aztán felteszi a kérdést ami azonnal gyomron vág az emlékkel együtt. - Én... - felsóhajtok. Nagy nehezen sikerül felülnöm. - Tudod milyen az amikor egész életedben követed a szabályokat, amikor mindent mindig úgy teszel ahogy másik elvárják? - kérdem és lesütöm a tekintetemet. Egy könnycsepp bukik végig arcomon még Alex kezét kezdem szorongatni. - Én tudom milyen. S csak most az egyszer... én soha nem tettem még semmi ilyet de Alex bajban volt és én... - újra zaklatott lennék de Dan ereje olyan mélyen fogva tart, hogy bőröm még mindig szikrázik. - Alex rossz emberek közé keveredett. Drog dílerek közé. - vallom be – és kellett neki valaki aki felveszi a cuccot a reptéren és elhozza. - megrázom a fejem. Tehetetlenül túrok tincseim közé. - Én... nem... én sosem... és most meg... és azok a férfiak elvették és azt mondták ez egy üzenet... mert megijedtem. Én... ez mind miattam történt.

xxx || Alice in Wonderland || love

Elnézve a lányt, az ijedtségét, a zavarodottságát, nem vagyok benne biztos, hogy nem csak rontottam a helyzeten, amikor neki is felajánlottam a segítségemet. Az nem volt kétséges, hogy a barátnőjéért tennem kellett valamit. Az élete múlt rajta. De tekintve, hogy egyféle borzalmon és sokkon már túl vannak, félő, hogy csak fokoztam a dolgot a természetfeletti bemutatómmal. Azt hiszem, meg kellene nyugtatnom, mielőtt a pániktól teljesen eszét veszti, és valami butaságot tesz. Az érintésemtől elhúzódik, valószínűleg szavakkal sem mennék most sokra, hiszen nem ismer engem, nem bízik bennem. Egy kevésbé tisztességes, de reményeim szerint jóval hatásosabb módszerhez folyamodok: sugallatokkal próbálok hatni rá. El kell hinnie, hogy minden rendben lesz. Magától kell lecsillapodnia, egy kis rásegítéssel. Elárasztom megnyugtató gondolatokkal. Minden rendben van. Nincs semmi baj. A veszély elmúlt. Rendbe fogunk jönni. Már biztonságban vagyunk. Elültetem a fejében a gondolatot, hogy csak segíteni akarok, hogy nem ártanék neki, hogy megvédem, ha kell. Ha csak nem magát a gonoszt látja bennem, el fogja ezt fogadni, és lassan valóban megnyugszik.
Azt hiszem, egyelőre még küzd a szavakkal, és mintha a saját nevében sem lenne biztos. A sokk hatása, zavarodottságé, vagy a fájdalmai okozzák, egyelőre nem tudhatom. Követem a pillantását a barátnője felé, majd bólintok.
- Csak alszik. A teste kimerült a sokktól és a gyógyulástól, de egyébként teljesen rendbe jött. Jól van. És ezt te is érzed, nem igaz? Ha ráfókuszálsz, ha rákoncentrálsz, érezned kell neked is, hogy az egészségét illetően már semmi baja. - Talán nem érti, hogy mi történt, nem tudja, hogyan gyógyítottam meg, és fogalma sincs, hogy ő is képes ugyanerre. De ettől még érezheti. Ez nem olyan dolog, amit tanulnia kell, mert az érzés, a bizonyosság ott van, csak észre kell vennie, és figyelnie rá.
- Engedd meg, hogy elmulasszam a fájdalmad, és te is tisztábban fogsz látni. - Ismét a keze után nyúlok, és ha nem ellenkezik, meggyógyítom őt is. Melegség járja át, és kimerültség vesz rajta erőt, de az ő sérülései nem annyira súlyosak, hogy ő is elaludjon. Valamint maga is gyógyító, azt hiszem, ennek is kell, hogy legyen szerepe abban, hogy teljesen éber tud maradni. Bár tapasztalatból még nem tudhatom. Engem eddig még nem gyógyított meg egyetlen fajtársam sem.
- Elmondod, hogy mi történt itt? - Bújik belőlem elő a zsaru, amint az egyéb képességeimre már nincs szükség. Persze nem közlöm vele azonnal, hogy rendőr vagyok, de nem is hagyhatom figyelmen kívül azt, ami itt zajlott. Az emberek védelmére esküdtem fel, és valaki elég alaposan ellátta a bajukat.

- Engedd el. – a felszólításra összerezzenek. Minden túl gyorsan történt. Mire felfogtam mi van körülöttem, addigra már vért köptem fel. Emlékszem, hogy Alex, milyen erővel szorította a kezemet. Emlékszem a félelemre a tekintetében. Emlékszem a félelemre a tekintetemben. A torkomban. A szívemben. A fájdalomra ami végigjárta a testemet. A kétségbeesésre. Alex. A teste a karomban. A zokogás. A tompa de folyton égető kín a testemben. Ahogy Alex újra levegőt vesz. – Engedd el. – visszhangzik és én képtelen vagyok elereszteni a barátomat. Az idegen ujjai fejtenek le róla. Nem küzdök ellene, nem akarok küzdeni de képtelen vagyok magamtól elereszteni. Ösztönösen tartom, szorítom. Mikor végre hozzáfér, feltolja a pólót én pedig pánikba esek. A következő percek azonban másképp zajlanak, mint arra számítottam. – Alex! – nyúlok barátnőm felé, ahogy felszívódnak testén a sebek. – Ez lehetetlen... – húzódok hátrébb, mikor felém nyúl. Úgy rezzenek össze, mint az a nyúl amelyik túl későn ébred rá, hogy becserkészték. – Mi ez? Ez nem... én nem... – patakokban folynak könnyeim. Érzem, hogy rettegésem felerősödik. Hányingerem van, szédülök. Menekülni akarok előle de nem bírok mozdulni. A lábam... fel sem tűnt eddig, hogy mennyire kínzóan lüktet a bal térdem. Megemelkedem és azzal a lendülettel vissza is zuhanok. Nem közelít. Nem erőszakoskodik. Egyelőre még mindig csak abban a percben vagyunk, hogy az engedélyemet kérte, hogy segíthessen rajtam. Én üres vagyok és úgy érzem nem bírok cselekedni. – Eli... – suttogom... megrázom a fejem... – Alice. – Már nem sírok. Tekintetem a semmibe mered. Felé nyújtom a kezemet. Megrándulok a fájdalomtól de nem húzom vissza a kezem. Rá fordítom a tekintetem. – Nem értem mi történik. Nem tudom. Fáj... olyan.. erős... – küzdök a szavakkal. Sokkban vagyok. A testem, a lelkem, az elmém. Nem tudom ki ez az idegen. Mit csinált Alexxal? Hová lettek a sebei? És hová tűntek az én sebeim, miért nem folyik még mindig a vér a fejemről az ajkamra és miért bírom megmozdítani a karom, a lábam, mikor esküdni mernék, hogy alig tíz perccel ezelőtt hallottam a csontjaim roppanását, mikor az a nagydarab rátaposott. Nagyot nyelek. Tudom, hogy meg kellene nyugodnom de nem vagyok rá képes. Itt ül ez az idegen. Dan. Segíteni akar de nem érti, hogy nem értem... nem tudom mi folyik velem s körülöttem. - Jól lesz? Ígéred? - bökök fejemmel Alex felé végül.

Olyan hirtelen ülök fel a kanapén, hogy majdnem beleszédülök. Elszundítottam. Nem is csoda, egész éjjel egy ügyön dolgoztunk, követnünk kellett a nyomokat, amíg azok frissek voltak, ma pedig egész nap olyan voltam, mint a mosott rongy. Végül elnyomott az álom a nappaliban. De most sem érzem magam sokkal jobban. Bár ennek teljesen más oka van: ugyanaz a rossz előérzet, ami az álmomból is felvert. Ismerem már ezt az érzést. Ha nem engedek neki, és megyek a hívás után, legalább három napig bűntudatom lesz. Valaki bajban van. Tennem kell valamit. Oké, csak még pár perc, hogy észhez térjek. Tenyeremmel megdörzsölgetem az arcom, már kezd szúrni a borostától, aztán felállok, és magamra kapok egy nadrágot. Pisztolytáska a vállra, jelvény az övemre. Nem tudhatom, mivel vagy kivel lesz dolgom. A tény, hogy zsaru vagyok, ugyanannyira hátráltathat, mint amennyire előre lendítheti a feladatom elvégzését. Éppen ezért magamra kapom még a bőrdzsekimet is, amely felcipzározva elrejthet mindent a kíváncsi szemek elől. Egyik előnye annak, hogy előléptettek nyomozóvá. Nem rí le rólam egy kilométerről, hogy a törvény embere vagyok. A rendőrtiszti egyenruhámban egy dzseki édeskevés volt, ha megpróbáltam volna észrevétlenül elvegyülni a tömegben. Persze annak is megvoltak az előnyei, amíg az voltam, hisz őrjáratozások közben folyton közel voltam a tűzhöz, mindig mi voltunk az elsők, akiket egy-egy helyszínre kihívtak, ha bejelentés történt. Nyomozóként már csak akkor küldenek ki bárhová is, ha a baj már megvolt. Több a hulla, kevesebb a sérült személy, akiken segíthetnék.
A lakásomat már elhagytam, aztán csak megyek arra, amerre a lábam visz. Nem foglalkozom az úttal, nincs értelme. Csak elmerülök a gondolataimban, és hagyom, hogy a képességeim vezessenek. Már nincs messze. Érzem, hogy egyre közelebb vagyok. Megtorpanok egy raktárépület sarkánál. Itt van. De hol is vagyok? Fejemet felemelve nézek körül, hogy felmérjem a környéket. Tudnom kell, hová hívjam az erősítést, ha szükség lenne rá. Aztán már kicsit gyorsabbra veszem a tempót, futólépésben sietek be az épületbe. Elhagyatottnak tűnik, de nem az. Két sérült, alaposan helyben hagyott nőre bukkanok az egyik nagyobb helyiségben. Gyógyító. Már abban a pillanatban érzem, ahogy belépek. De még fiatal, és gyenge. Valószínűleg össze van zavarodva, és jelenleg sokkos állapotban lehet. Ha tovább szorítja a másikat, megöli, az helyett, hogy megmentené.
- Engedd el – szólok rá, majd féltérdre ereszkedek mellettük, és finoman kibontom a karjai közül az eszméletlen lányt. Nagyon rossz állapotban van, komoly belső vérzéssel. Ne kérdezd, honnan tudom ezt. Egyszerűen érzem. Sürgősen tennem kell valamit. Lefektettem a földre, majd feljebb húzom a felsőjét a csípőjéről és hasáról, hogy szemmel is láthassam, hová kell leginkább koncentrálnom. Aztán egyik tenyeremet a nő homlokára, a másikat a hasára helyezem, és lehunyom a szemeimet. Az egész nem tart sokáig. Először a kezeim alatt húzódnak össze a sebek, hisz oda fókuszálok leginkább, de aztán a többi sérülése is látványos gyógyuláson megy keresztül. Mire végzek vele, már olyan, mintha soha egy ujjal sem értek volna hozzá. Leszámítva, hogy még mindig eszméletlen, de valójában csak mélyen alszik.
- Most már rendben lesz – nézek fel a másikra. - Dan vagyok – teszem hozzá, mert most már illendőnek érzem bemutatkozni is. - Te is megsérültél. - Állapítom meg végignézve rajta. Eddig főleg a barátnőjére figyeltem, hisz az ő helyzete erősebb vészjelzéseket küldött felém. Ráadásul a szőke maga is gyógyító, magától is rendbe jönne, előbb vagy utóbb. De ez nem jelenti azt, hogy nem gyógyíthatom meg őt is. - Enged meg, hogy segítsek – érintem meg a karját az alvó lány felett átnyúlva.