+18

Elfojtott sóhajok. Fülledt levegő. Fűtött vágyak.
Végre ÉN voltam az, aki kényeztette őt, s nem fordítva. Nem szerettem kiszolgáltatott helyzetben lenni, azt pedig egyáltalán nem, ha el voltam nyomva. Előszeretettel uralkodok mások felett, ezt a mondatot már többször vágták a fejemhez az élet során.
Az agyam teljesen kikapcsolt, és csakis a vágyak irányítottak engem, párszor beleestem már ebbe a csapdába.. Mondhatni ez nálam olyan, mint apuci és anyuci jó kislányánál az ivászat. Ritkán fordul elő, s a másnap megbánom az egészet. Elég fura hasonlat tekintve, hogy gyűlölöm az alkoholt..
Abbahagytam, mikor karomnál fogva elkezdett felemelni magához. Egy ideig csak íriszeit bámultam, és esküdni mernék rá, hogy vagy több óra telhetett el, amikor valójában alig pár másodperc. Mit művel velem? Ez annyira nem volt rám jellemző.. Jó.. fogjuk arra, hogy már rég volt férfival dolgom, hisz elhidegültem tőlük az..az..eset óta.
Egy szót se szóltam, kicsit elkeseredtem, ahogy eszembe jutott a legutóbbi balul sikerült párkapcsolatom és a vele járó következmények, majd mindez egy mozdulatra tovaszállt. Lábujjhegyre álltam, hogy még jobban érezhessem őt, míg kezeimmel izmos felsőtestén támaszkodtam. Szégyelltem magam, de muszáj volt bevallanom, hogy piszkosul élveztem, s egyáltalán nem akartam, hogy abbahagyja. Egy pillanatra sem.
De nem sokáig tudtam élvezni ujjai kényeztetését. Mielőtt szóra tudtam volna nyitni duzzadt ajkaimat, megfordított, és a hideg falhoz préselt. Engedelmeskedtem neki, hagytam, hogy úgy mozgasson, ahogy megfelelt neki. Mintha a saját kis marionett bábuja lettem volna..
Tenyeremet a falnak nyomtam, ahogy homlokomat is. Rettentően melegem volt, a hideg falnak pedig - még ha egy kicsit is -, sikerült lehűtenie.
- Azt te csak hiszed. - nyögtem, és lehunytam szemeimet. Semmit se tudtam csinálni ebben a pózban, néha be tudtam segíteni csípőmmel, de ezen kívül.. semmi. - Nagyon el vagy szállva magadtól, de nem tudom mire. - incselkedtem, majd ajkamra harapva megfeszült a testem. Még nem jutottam el az orgazmusig, de éreztem, ahogy egyre jobban gyülemlett bennem. A fenébe... valamit csak tud. Gyűlöltem ezért. Gyűlöltem, amiért teljesen másfelé fordította ezt az egész beszélgetést. És gyűlöltem azért is, mert ilyen piszok jó volt. De soha.. ismétlem soha többé nem fogok beleesni a csapdájába. Ez csak egy egyszeri botlás volt részemről.

+18
Zavartan helyeztem át a súlyt a másik lábamra, mikor csak egy falatnyi kis bugyi díszelgett rajtam és semmi más. Egyáltalán nem voltam megelégedve testem "adottságaival", ha lehet azt adottságnak nevezni, hogy ha bármit eszek egy csepp felesleg nem fog rajtam megmutatkozni. Sokan irigyeltek emiatt, én meg őket a nőies vonalaik miatt. Emlékszem serdülő lányként zsebkendővel tömtem a melltartómat, hogy látszódjon valami.. Aztán mikor testnevelés órán véletlenül kiesett én voltam a nevetés tárgya úgy a gimnázium végéig. Keserű évek voltak, de megtanultam meghúzódni a sarokban és hallgatni. Így rendkívül sok információhoz jutottam..
Így érthető, hogy most sem voltam teljesen megelégedve azzal a tudattal, hogy félmeztelenül álltam előtte, ráadásul a világosban. Általában sötétben szoktam szeretkezni, pont azért, hogy ne lássanak. Igen, nem a Jensen félék közé tartoztam, akik úszkálnak az önbizalomban..
Lehunyt szemmel ízlelgettem ajkait, nyelvét befogadtam és kényeztettem a sajátommal. Közben éreztem, hogy a nadrágjával bíbelődik, és mikor forró férfiasságát megéreztem derekamnál, majd' felrobbantam a vágytól. Pedig nem akartam, egyáltalán nem, de nekünk nőknek is vannak szükségletei és én már elég rég voltam együtt férfival. Nos, igen nem szokásom egyik ágyból a másikba vándorolni. Az nem igazán az én stílusom. Szeretek megismerkedni másokkal, és csak lassan, miután felépítettünk egy bizonyos kapcsolatot, szoktam levetni magamról a ruhát. Fogjuk arra, hogy most eléggé ki voltam éheztetve, és az utálatot másképpen fogom levezetni rajta.
Alsó ajkába haraptam, és szívtam amennyire csak tudtam. Azt akartam, hogy másnapra megmaradjon a nyoma, és visszasírja ezt a pillanatot. Kinyitottam szemeimet, és egész békés volt így. Nagyon fiatalnak tűnt, úgy velem egykorú lehetett ebben a másodpercben. Békés volt, nyugodt s ártatlan. Hosszú szempillái dúsak voltak, és csak a szemei alatt lévő párnák jelezték, hogy nincsenek nyugodt éjszakái. Amúgy meg olyan volt, mint egy gyerek, főleg ezzel a kócos aranybarna hajával.
Amint ismét felemelt lábaim a csípője köré fonódtak, hogy még könnyebben tudjon haladni. Egy másodpercre se szakadtunk el egymástól. Jól csókolt. Ajkai teltek voltak, ráadásul nem nyáladzott úgy, mint egy kutya. Sajnos volt ehhez hasonló tapasztalatom..
Letett az asztalra, én pedig hátrahajoltam. A felhevült testemnek pont jól esett az asztal okozta hidegség. Kicsit lenyugtatott. Mellkasom szinte fel-le ugrált, szívem úgy kalimpált, hogy majd' kiugrott a helyéről. Édes csókjaival hintette be a testemet, én pedig nem tudtam mást tenni, mint élvezni. És úgy utáltam magam ezért. Szégyelltem, amiért elérte azt, amit egyáltalán nem akartam. Vágyódtam utána. Körmeimmel hol az asztal felszínét karmoltam, hol hajamba túrtam bele. Muszáj volt valamit tennem, valamivel levezetni ezt a felgyülemlett feszültséget magamban.
Legforróbb pontomhoz érve lehunytam a szememet, és egy kis O betűt formáltak az ajkaim. Te szentséges.. A számra harapva fojtottam vissza egy nyögést, nem, nem akartam már ennél is nagyobb elégedettséget okozni neki. Miért kellett így kínoznia engem? Éreztem, hogy éles pengén táncoltam, és mindjárt el fogok élvezni. Meg is mutatkozott az, hogy már milyen rég óta él bennem ez a vágyódás, na meg az, hogy ért a nőkhöz - bármennyire is utáltam ezt bevallani -.
- Csak maradj csöndbe és tedd a dolgod. - ziháltam, és vállai után kaptam. Kicsi körmeimet bőrébe mélyesztve jutottam el a csúcsra. Gerincem ívbe hajlott, és a teljes kielégültség átjárta egész testemet, maga mögött kellemes bizsergést hagyva. Kapkodtam a levegőért, és gyorsan felültem.
- Nem. Nem. - löktem el őt magamtól, és leszállva az asztalról a falhoz nyomtam testét. - Nem. - nyomtam egy lágy csókot az ajkaira. - Te már túl sokat tettél. Most rajtam a sor. - kacsintottam rá, és remegő térdeimmel elhelyezkedtem a földön. Kemény hímvesszőjét megragadtam, és először csodáltam, majd ajkaimmal és nyelvemmel kezdtem el kényeztetni őt. Azt akartam, hogy érezze azt, amit én. A sóvárgást.

+18

+16/18
Nem szokásom másokat az ujjaim köré csavarni, sosem voltam az a lány, aki úgy vélte, hogy bárkit megkaphat, akit csak akart. Az életemben kevés férfi volt, és egyáltalán nem bántam meg, hogy én az a bizonyos nehezen megkapható nő vagyok. Természetesen becsúszott egy-két hiba is, és nagyon is úgy látszik, hogy nőni fog ez a szám. Régebben sosem feküdtem volna le senkivel információért cserébe, de már lassan tíz éve próbálom kideríteni hovatartozásomat. Múlik az idő és én sem leszek fiatalabb. Hamarosan kifáradok pár perc futás után, az erőm is csökkenni fog, gyengévé válok. Ha csak nem fejezem be itt és most. De akkor mi értelme volt az egésznek? Életem legjobb éveit pazaroltam el, csak azért, hogy megtudakoljam az igazságot. Muszáj véghez vinnem, és utána mindent magam tudok. Végre.
- Nos, akkor ezt észben fogom tartani. - suttogtam, miközben arcával közelített felém. "Még nem késő hátrálni.." ~ egy belső hang figyelmeztetett engem, de nem hallgattam rá. Én már elhatároztam ezt, nem éreztem elhamarkodottnak a döntésemet. Hagytam, hadd érjen hozzám, és szemeimet lehunyva közöltem vele döntésemet. Anélkül, hogy egy árva szó elhagyta volna az ajkamat. Íze alkoholos volt, kicsit megrándultam, ahogy megéreztem a nyelvemen a tömény szeszt. Ujjaimmal dús, beállított hajába túrtam. Igaz, ez már nem a szerep részeként szerepelt, de ezt már úgy meg akartam tenni. Míg szőke tincseit morzsoltam az egyik kezemmel, addig a másikkal enyhén borostás arcára tértem át. Gyorsan felemelt, mintha csak egy tollat emelt volna fel a földről. Lábaim automatikusan csípője köré fonódtak, és akaratom ellenére felnyögtem. De nem a vágytól, melyet duzzadó férfiassága okozott, mondjuk nem panaszkodtam rá, hanem a fájdalomtól, mely még mindig ott lakozott. És pont erre a pillanatra várt.
- Nem.. - szakadtam el az ajkától. - Túl könnyűvé tetted az egészet. - vigyorogtam, és a tervem kidolgozott pontjait most elvetettem. Kell néha a spontaneitás.
- Lehet, hogy akarom. - próbáltam kibújni a felsőmből, de helyette letépte rólam, mint valami vadállat. A rohadék! Egy szál semmiben kell majd hazamennem? Elhúztam a számat, mikor rájöttem, hogy testalkatom leginkább egy kisfiúéhoz hasonlított. Nem volt semmi mellem, de tényleg még egy push-up melltartó sem segített rajta. Viszont emellett feszes volt, és kívánatos a maga módján. - De ez csak egy egyszeri alkalom, mert ki nem állhatlak. - közöltem vele nemes egyszerűséggel, majd felsőjét áthúztam a fején, és a földre dobtam. Széles vállakkal találtam magam szembe, és talán még sosem örültem ennyire alacsony termetem miatt. Végighúztam kezeimet izmos felkarján, majd pillantásom haladt egyre lejjebb a mellizmán, végül hasfalán, melybe láthatóan elég kemény munkát fektetett. Sőt.. ha már a keménynél tartunk. Nem szorítja a nadrág? Ha már én úgy érzem őt ruhán keresztül, hogy most rögtön meg tudna erőszakolni, akkor ő mit?
- Tedd magad hasznossá, és kezdj el vetkőzni. - utasítottam, és a nadrágom gombjához nyúltam. A tekintetébe vájtam a sajátomat, és lassan, hozzáértő mozdulatokkal fosztottam meg magamtól a ruhaneműt. Óvatosan kiléptem belőlük, majd a falnak döntöttem a hátamat. - Hidd el, jobban jársz, ha rám hallgatsz. - ravaszul elmosolyodtam, s a hátam mögé nyúlva kikapcsoltam a melltartómat. Lefejtettem magamról, és mielőtt a földre ejtettem volna kecses mozdulatommal, meglóbáltam előtte.

Önelégült vigyora letörölhetetlen volt, próbáltam nem rá figyelni, de miután a fülembe súgott, a hideg is kirázott. Végigsöpört az egész testemen, kezemen a libabőr mutatkozott, és biztos voltam benne, hogy falfehér az arcom. Tipikus öntelt férfi! Teljesen el volt magától szállva, csak mert magas, kigyúrt és csábos mosollyal áldotta meg a jó isten. Nem bírtam az efféle ficsúrokat, kik reggelente többet babráltak kinézetükkel, mint a nők. Habár.. lehetséges, hogy ő már alapjából így kel ki az ágyból. Mindegy. Nem. Nem fognak a gondolataim más irány felé terelgetni. De ezt a játékot, nem hagyom, hogy ő nyerje meg. Nem tudja kivel kezdett ki!
- Ó. - haraptam kacéran az ajkamra. - Tényleg? És nem akarsz neki bemutatni? Vagy netalán szégyenlős?- biccentettem oldalra a fejemet, de bár ne tettem volna! Biztos egy jelnek vehette, mert forró ajkait az arcomra nyomta. Közelsége miatt egyből megéreztem a leheletéből áradó pia szagot. Egyszerűen undorító volt, de tűrtem. Viszont, ha egy kortyot is meg kéne abból a löttyből innom.. Nos, akkor lenne végem.
Fogalmam sem volt, hogy mit tervezett. Na jó, volt egy halvány sejtésem, de nem ezért jöttem. Nem azért kutakodtam utána hetekig, hogy aztán hagyjam magam "elcsábítani". Nem így kellett volna haladnia a tervemnek. Rá kellett volna ijesztenem a fegyverrel, míg volt rá esélyem. Nos.. úgy látszik ideje átgondolnom az egészet, és minél gyorsabban kieszelni a B tervet.
Ajánlatára nem feleltem egyből. Hagytam némi hatásszünetet a gondolkodásra. Whitmore egyetem.. Mintha az a közelben lenne.. Ó igen! A hírekben láttam, hogy egy fiatal lány öngyilkos lett. Igen, az nem messze van innen. - Hmm.. - pillantottam fel rá sötét pilláim alól. - Ezt az ajánlatot nem lehet visszautasítani. - álltam fel a helyemről, és mutatóujjamat végighúztam a kanapé tetején, miközben egyre csökkentettem a köztünk alig pár méteres távolságot. Tekintetemmel követtem félig lerágott körmömet, majd mikor már nem volt hová lépnem, felnéztem rá. Úgy egy másfél fejjel lehetett magasabb nálam, de teljesen úgy éreztem magam, mintha én uralnám a helyzetet.
- Egyedül.. egy elhagyatott kunyhóban az erdő közepén. Mond csak mihez tudnánk kezdeni? Mert úgy látszik meg kell dolgoznom a válaszaimért. - biggyesztettem le az ajkaimat egy másodperc erejéig, s utána rávigyorogtam, kivillantva fehér, egyenes, ámbár lónagyságú fogaimat.

Üvöltésekre kaptam fel a fejemet, az apukám és az anyukám hangja vált eggyé. Egyből kipattantam az ágyból, leverve a földre a kedvenc koala plüssállatomat. Igen.. alig múltam tizenhat és még mindig plüssökkel aludtam. A szívem majd' kipattant a helyéről, és lassan kisétáltam a szobámból. Az eszem azt súgta, hogy meneküljek, de nem tudtam csak úgy otthagyni a szüleimet. Biztos valami rosszat álmodtak, de akkor miért üvöltöttek szüntelenül? Hangosan lélegeztem, minden egyes lélegzet nehezemre esett, a hirtelen izgalomtól. Az adrenalin csak úgy járt az ereimben.
Kikukucskáltam a kis résen, és pár sötétbe öltözött alakot sikerült kivennem. Egy számomra idegen nyelven halandzsáztak, egyedül egy nevet sikerült megértenem. Tania. Az én nevemet. Mintha anyu mondott volna olyasvalamit titokban, hogy vannak, akik az életünkre próbálnak törni. Ezért kellett vagy ötször elköltöznünk az utóbbi években. És még azt is hozzátette, hogy ha bármikor eljönnek értünk, akkor egy dolgom van: Futni.
Értem jöttek.
A szüleim megállás nélkül kérlelték őket, hogy fejezzék be, mire egy hangos puffanást hallottam. A férfiak lábai mellett megjelent apám teste. Ott hevert a földön, szemei egyenesen felém meredtek, s egy kis O betűt formált ajkaival. Tekintete üveges volt, majd láttam, amint egy nagyobb vértócsa kezd kialakulni körülötte. Halkan felsikoltottam, mire az egyik idekapta a fejét. Gyors visszahúztam a fejemet, és erősen a számra haraptam. Anyukám üvöltözött továbbra is, mondván, hogy sosem fognak engem megkaparintani.
Valami történhetett, mert a következő amit hallottam, németül volt.
"Lauf!" Avagy futás. Az ablakomat rögvest kinyitottam, s lepillantottam az alattam lévő talajra, melyet száraz levelek borítottak be. Úgy négy-öt méteres ugrás lehetett. Mögöttem ismét valamit vadul kántáltak, többen is a nevemet mondták. Gyorsan kellett cselekednem, muszáj.. muszáj itt hagynom őket.. Leugrottam, és a bal vállamra estem. Hatalmas fájdalom keletkezett az adott ponton, de a lábaimmal szerencsére semmi sem történt. Felálltam, és rohantam amennyire gyorsan csak tudtam. A vállamban olyan érzést éreztem, melyet még soha, de tovább mentem. Futottam az életemért.. futottam a túlélésért..
- Megölték a nevelő szüleimet tizenhat évesen. Akkoriban még nem tudtam, hogy nem ők a vér szerintiek.. Az csak később derült ki. Vámpírok ölték meg őket, de nem angolul beszéltek. Hanem valami egészen más nyelven..  - egész végig őt figyeltem, miközben beszéltem. Nem szégyelltem magamat, nem fogok szemlesütve beszélni hozzá. Ha az igazat akarja, akkor azt is fogja kapni. Csak segítsen nekem.. - Elvileg a tizennyolcadik életévemig vigyázniuk kellett volna rám. Az, hogy miért vagy hogy mi lett volna velem azután, nem tudom.  - vontam meg nemes egyszerűséggel a vállamat, és átkoztam magam, amiért nem jutottam többre. Ez is, amit most mondok neki több éves munkám. Az emberek nem olyan segítőkészek, ahogy gondolnánk. Mindenki féltve őrzi titkait, mert sosem tudják, hogy mikor fogják meginni a levét, ha valami olyat kotyognak ki, amit nem kellett volna.. - Az igazi szüleim egy ősi vámpírvadász szektához köthetőek, és a vezetőjük nemrégiben vált vámpírrá. Önként, s elárulta a többieket. Majd ide menekült. Mystic Fallsba.  - mondtam el minden olyasmit, ami még nem kerített engem akkora bajba. Senkit se avatok be az álneveimmel kapcsolatban, még őt sem. Nem bíztam benne, de ha az ellenkezőjét látja, akkor könnyen információkhoz tudok jutni. Csak azt kell vele elhitetnem, hogy nem fogom hátba szúrni. Pedig, ha tudná miket tervezek vele.. Amint jutok valamire, muszáj eltennem őt láb alól. Túl sokat tudott, és nem kockáztathatom a saját tervemet egy iszákos miatt.. - Szóval.. nem hallottál valamit? Esetleg másoktól, vagy magányos farkasként éled a mindennapjaidat, és az egyedüli barátod az alkohol?  - nem akartam, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Pedig ez annyira nem vallott rám.. Bocsánatot akartam kérni, de akkor sebezhetővé válnék a szemeiben. Hadd lássa, hogy van vér a pucámban és nem féltem tőle. Mert valljuk be.. még gyenge állapotomban is simán felülkerekednék rajta.

Csak akkor fogok megnyugodni, ha a végére ások az egésznek. Addig nincs nyugvás, még egy másodpercre sem. Évekkel ezelőtt tűztem magam elé ezt a célt, muszáj véghez vinnem. Meg kell tudnom, hogy kik ölték meg a nevelő szüleimet, akik elvileg biztonságban kellett volna tartaniuk a 18. életévem betöltéséig. Muszáj megtudnom, hogy miért pont addig, utána mi történt volna, és még fontosabb... kik a valódi szüleim, kiknek nyoma ebbe a kicsiny városba vezetett.
De vajon mi lesz utána? Mi lesz velem?
Elégtételt kapok? Meg fogok nyugodni, s utána élem normálisan az életemet, mintha mi sem történt volna? Mi lesz, ha a válaszok csak még mélyebbre fognak engem taszítani?
Az a baj, hogy nem tudom.
Majd, ha minden véget ért, akkor fogom majd megtudni, hogy mindez megérte-e.
Addig meg cselekednem kell, tovább kell küzdenem, ahogy eddig is. És semmi, és senki sem állhat az utamba.
Még Jensen sem.
- Most ki akarsz engem oktatni? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet, és visszaraktam a fegyveremet a helyére. A fejemhez nyúltam, mely még mindig sajgott a fájdalomtól. Majd otthon ellátom a sebeimet, az évek során, miután elvesztettem szüleimet megtanultam, hogyan kell a saját lábamra állni.
- Jó, akkor.. - szívtam be az alsó ajkamat, majd kiengedtem. - tudsz valami ősi vámpírvadász szektáról? - szűkítettem le, és már fogalmam sem volt arról, hogy mit tudnék még neki mondani. Többet én se tudok róluk.. Csak annyit, hogy ebbe a szektába tartoztak, vagy tartoznak..? De a kevés információ nem fog megtántorítani, sose fogom feladni.
- Ennél többet nem kell tudnod. A többi magánügy. - feleltem hidegen és kimérten, majd megkerültem a másik fotelt, mely mögött álltam és helyet foglaltam. Kissé felsziszegtem, amint a lábamban szúrós fájdalom érződött. Majd túl fogom élni. Valahogy.
- Muszáj őket megtalálnom. - pillantottam le az ölemben lévő összekulcsolt ujjaimra. - Csak az a baj, nem tudom kivel állok szemben. - halkultam el, majd elhessegettem a negatív, kételkedő gondolataimat. Pont ezek fognak megállítani engem.
Fejemet megráztam az ajánlatára. - Kösz, de nem iszom. Az alkohol semmit sem ér. Csak pusztító hatással bír. - mostanra már teljesen eltértünk a témától és igyekeztem visszatérni. Tisztában voltam a verbénával, a reggeli teámba mindig teszek. Tyler világosított fel erről anno, azóta rendszeresen fogyasztom.
- Nem most jöttem le a falvédőről. Ne nézz hülyének, én nem egy bosszúálló kis csitri vagyok, aki keménynek hiszi magát. - mosolyodtam el talán most először, de nem volt őszinte. - Tehát tudsz segíteni, vagy nem?

A fegyver ott lapult a hátsó zsebemben, elég egy lövés a combjába, és máris az én szabályaim szerint menne ez az egész. Nem kéne ez a sok félrebeszélés. Azt hittem, könnyebb eset lesz, de nem gondoltam volna, hogy ennyire makacs!
- Csak mondj egy nevet. - próbáltam visszatéríteni a helyes útra, de hogyan tudnám, amikor magam se tudom, hogy kit keresek? Elvileg valamilyen vámpír szektát.. Eddig még nem találkoztam ilyen lénnyel a városban, igaz csak pár hete tartózkodtam itt. Igazából még az árulkodó jeleikkel se voltam teljesen tisztában. Viszont az ékszereket mindig meg kell figyelni. Lapis lazulit hordanak, egy kék követ, mely megvédi őket a naptól.
- Most mibe fáj ez neked? Nem foglak belekeverni a magánügyembe. Ha kell, meghalok, de muszáj megtudnom az igazságot. - mondtam nyomatékosítva, és komoly pillantásomat az övébe véstem. Miért nem tudja felfogni, hogy ettől függ az egész életem? Addig nem fogok lenyugodni, míg válaszokat nem kapok. És ha nem tőle, akkor majd mástól. De muszáj.. muszáj valahol elindulnom, elkezdenem ezt az egész őrült utat.
Kérdésén nem kellett sokat gondolkodnom. Már az elején kiszúrtam őt.
- Láttalak, amint megöltél egyet. - lejjebb vittem egy picivel a hangomat, és felidéztem azt az estét, mikor magányosan jártam fel-alá Mystic Fallsban, csak felderítésképp. Láttam, amint végzett egy hidegvérű vámpírral.. Meg se rezzent, mármint Jensen. Jól tudtam, hogy nem egy kezdővel találtam magam szembe, hanem egy profival. Aki ért a dolgához. S mikor megpillantottam az arcát, megjegyeztem, és napokig őt kerestem, majd amint sikerült megtalálnom figyeltem. Követtem őt, megfigyeltem a szokásait, hogy mikor tartózkodott itt, mit szokott reggelizni, stb.
Szerencsére épp elég távol állt tőlem, így nem éreztem, hogy mi volt a flaskában. Habár biztos voltam benne, hogy alkohol. Hétköznap délután már azt vedeli? Csak gratulálni tudtam.. És mi van, ha jön egy csapat vámpír, akik készen állnak a lemészárolására? Az alkoholtól, meg mindenféle tudatmódosító szerektől, csak könnyű prédává tesszük magunkat.
Szóra nyitottam a számat, de hang nem jött ki belőle. Álltam a tekintetét, s láttam, hogy igazat mondott. De mégsem tudom feladni, most nem, mikor már nyakig benne vagyok az egészben. – Lehet, hogy te így vélekedsz, de én máshogyan. – kezdtem felé lépkedni, és a fegyvere mellé letettem én is az enyémet, mutatva, hogy bízok benne és hogy ő is megteheti ugyanezt. Nem voltam biztos a döntésemben, de mégis megtettem. Jelenleg ő az, aki válaszokkal tud nekem szolgálni. És ha ehhez védtelenné kell tennem magamat, akkor megteszem ezt az áldozatot. Habozás nélkül.
- Most pedig. – nyúltam a flaskájáért, és egyből megcsapott az undorító állat. Rátekertem a tetejét, és leraktam a mellettünk lévő polcra. – Miért nem mesélsz el mindent, amit tudsz róluk? – biccentettem oldalra a fejemet, válaszra várva.

Nem szeretek másokat kínozni, egyáltalán nem leltem örömet benne. Sokkal inkább visszataszított, és alaposan átgondolom lehetőségeimet, mielőtt cselekszem. De ha egyszer el szeretném érni a célomat, akkor sajnos muszáj a legmocskosabb eszközökhöz nyúlnom. Jelen eszköz pedig a nadrágomba volt bedugva, megtöltve.
Az arckifejezését az ég világon semmiért nem hagytam volna ki. Belül majd szétcsattantam az örömtől, de kívül ennek nyoma se volt. Nem akartam felhergelni őt. Még nem..
A játék szónál sikerült felkacagnom. - Az élet egy nagy játék. Erre még nem jöttél rá? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet, s amikor egy fiókot húzott ki, kezem egyből rátapadt a fegyverre. Megmarkoltam, s nyomban kirántottam. Két kézzel fogtam stabilan, és felé tartottam. De ahelyett, hogy használta volna rajtam a fegyverét, elhelyezte, távol magától. Egy ideig csak a fegyvert néztem, majd őt. Végül is a sajátomat visszahelyeztem, hogy bármikor könnyen hozzá tudhassak férni, ha arra kerülne sor. Reméljük, hogy a drága Teremtő az arrogáns stílusa mellé agyat is adott neki. - Kérlek.. több kell ahhoz, hogy én megfutamodjak. - fontam össze a karjaimat a mellkasom alatt, és tovább vártam. Szerintem várhatok itt egész nap, akkor sem fog megszólalni. Akkor jöhet a nehezebbik út..
Megforgattam a szemeimet, mikor ismét megszólalt. Esküszöm a huszonhat évem során nem sikerült egy ilyen idegesítő fickóval találkoznom. - Na ide figyelj, te öntelt egoista állat. - hirtelen kiszakadtak belőlem a sértő szavak, és egy lépést tettem felé. Ó! Bár ne tettem volna. Az ajkamra haraptam, és próbáltam elrugaszkodni a fájdalomtól. - Tudnom kell, hogy van-e valami vezetőjük, vagy csoportok. És nem mindig vagyok ilyen kedves. - tekintetemből a komolyság áradt. Csak pár válaszra voltam kíváncsi, ennyire nehezére esett megválaszolni őket?! - Jensen, kérlek. Biztos van valami, amit adhatok érte. - bármennyire is nehéz elhinni, de itt most nem a szexre gondoltam. Manapság az emberek java nem dolgoz ingyen információkért. Mindenki megvehető, hisz mindenkinek van szüksége valamire, ami nincs meg. S talán más pedig pont azzal rendelkezik. Most már csak azt kellett kiderítenem, hogy Jensen mit akar cserébe. Természetesen, ha hajlandó beleegyezkedni ebbe a kis csere-berébe.

Hangosan kifújtam a levegőt az orromból, türtőztetve magamat, és csak egy szúrós pillantást vetettem rá. Úgy látszik ezt a becenevet egy örök életre rám ragasztotta. Vajon ez a hobbija? Másoknak az agyára menni? Ez örömöt okozott neki? "Tania! Nem éri meg." ~ hangoztattam magamban, és mindkét kezemet a padlóra tapasztottam. Nagy nehezen feltoltam magamat, és bicegve de a szoba másik oldalára sétáltam. A fájdalom enyhült, de nem szűnt meg. Szerintem napok múlva is szenvedni fogok, de remélhetőleg az összes erőfeszítésem nem fog kárba veszni. Sikerülni fog a tervem, de vajon melyik utat kell hozzá választanom? A jót, vagy a véresebbet..? És most nem a magam részéről beszéltem. - Üdv Jensen. - köszönöttem, miközben tekintetemmel körbe pásztáztam a szobát. Egy ajtó nyílt valószínűleg a folyosóra, hisz azon mentünk keresztül, mikor behozott engem. Más ajtó nem volt azon kívül, viszont az őhozzá volt közel. Nos.. kezdődhet a játék!
- Nem véletlen folytán kerültem ide, hisz pont itt vagy. Amúgy is hetente csak párszor fordulsz meg itt. - kezdtem bele, miközben egy ravasz mosoly játszadozott az ajkaim szélén. A tekintemet egy másodpercre se vettem le róla. Kíváncsi voltam mikor jön rá, hogy teljesen átverte őt ez a "kislány". Hagyta magát becsapatni, az ártatlan bociszemeimmel, sérüléseimmel könnyű volt eljátszanom a szerepet. Férfiak... olyan könnyen csőbe lehet őket húzni. - Most pedig mindent mesélj el a Mystic Falls-i vámpírokról. - mindkét kezemet bedugtam a farzsebembe és arra a lábra támaszkodtam, mely még ép volt. Nem akartam rátámadni, és ezt ő is láthatta. Csak szépen, normális körülmények közt - amennyire ezt annak lehet mondani - megszeretném vele vitatni a dolgokat. Ha pedig nem hajlandó együtt működni velem, hát.. akkor elég egy pár centivel feljebb haladnom, ahol a pisztoly helyezkedett el biztonságban. - Nem harapok, ne félj. Nem foglak bántani. - használtam a saját szavait ellene, miközben mosolyogtam, mégis tekintetemben ott csillogott a fenyegetés.

A fájdalomra alig kellett rájátszanom. Az egész testem sajgott, homlokom lüktetett, és máris képzeletben magam előtt láttam a saját tükörképemet tele kék és lila foltokkal. Szépen fogok kinézni. Új vagyok ebben a nyavalyás városban, legalább jó benyomást fogok kelteni az emberekben. De mióta érdekel engem mások véleménye?! Hadd lássanak, talán a figyelemfelkeltéssel könnyebb lesz rábukkannom a vérvonalamra...
Nem kellett sokat rá várnom. Az ajtót kitárta és amint szembesült szörnyű állapotommal az ölébe kapott. Be kellett vallanom, meglepett hisz elég lett volna egy segítő kéz is, de ez is megteszi. Nem akartam panaszkodni.
A fájdalomtól felszisszentettem, amint a nyikorgó sötétbarna parkettára helyezett. Maró folyadékot öntött a sebeimre, és csak pár másodperc elteltével éreztem meg azt az undorító illatot. Alkohol.. Ha tudná, hogy mennyire rühellem.. Már az illatától is görcsbe rándult a hasam. A csípés nem szűnt meg, ismét az ajkaimra kellett harapnom, nehogy elküldjem a fenébe. Hisz nem ő tehetett arról, ami velem történt, hanem épp ellenkezőleg. Csakis én. Ő csak segíteni akart.
- Először is, nem vagyok kislány.. - álltam ki magamért, miután enyhült a fájdalom. Csak azért, mert nem kenek magamra felesleges hulladékokat, már le kell engem alacsonyítania? Máskor egy vállrándítással elintézném az egészet, de most muszáj volt a szenvedésen kívül más érzelemre összpontosítanom. - Amúgy persze jól vagyok. Volt már rosszabb is.. - feleltem, s végre sikerült egy őszinte mondatot kipréselnem magamból. Az öléből már jobban beláttam a helyiséget. Régi, divatjamúlt bútorok sorakoztak, poros függönyök takarták el a napot, de egy kis részen beszökött a sugara, mely rávilágított a padló állagára. Amin épp feküdtem. Teljesen elhagyatott volt ez a hely.
- Nem láttam az arcát. Minden olyan gyorsan történt.. - néztem rémülten a szemeibe. Könnyebben megy ez a szerep, mint gondoltam. Na már csak információkat kellett megtudakolnom tőle.
- Ha bántani akartál, már rég megtetted volna.. - fészkelődtem egy kicsit a helyemen, a padló nagyon nyomta a hátamat, mad egy hirtelen ötlettől vezérelve megszólaltam. - Tania. Tania Simmons.. - mutatkoztam be - nem is használtam álnevet, mondjuk nézőpont kérdése.. -. Egy másik bejárat után kezdtem el kutatni. Jobb mielőbb felmérni a lehetőségeimet, mintsem utólag. - Tiéd ez a hely?. - kérdeztem negédes hangon, elhúzva az időt. Egy pár perc múlva szerintem sikerül összekaparnom annyi erőt, mely elengedhetetlen lesz a következő lépéseimhez..

Jensen Maxwell. Az utóbbi pár percben csak az ő neve visszhangzott a fejemben. Ő is csak egy újabb báb volt az én őrült kis játékomban. Ténylegesen még sosem találkoztunk, de az utóbbi pár hétben rajta tartottam a szemem. Megfigyeltem, s megtudtam, hogy hetente minimum háromszor egy elhagyatott kunyhóban tölti a szabadidejét. Egyedül. Igen, nem hagyhatom, hogy mást is beavassak a titkomba. Így is elég az, hogy többet fogok neki elárulni a kelleténél, természetesen akkor, ha hajlandó együtt működni velem. Ha pedig nem... nos reméljük, hogy ahhoz a döntéshez nem kell folyamodnom. Így vagy úgy, megkapom azt amit akarok. Válaszokat és lezárást. Tudnom kell, hogy kik végeztek a nevelő szüleimmel, s hogy mit halandzsáztak azok, akik elrabolták őket. És tudnom kell, hogy kiktől származom. Ezek a kérdések nem hagynak nyugton. Az egész életem egy nagy kövér hazugságra épült, és itt az ideje kideríteni, hogy ki is vagyok valójában.
Bakancsom alatt halkan morzsolódtak össze a fáról lehullott levelek. Nem egy átlagos nyári napot írtunk. A nap szürke felhők mögé bújt, a szél felerősödött, és halkan süvített. Olyan, mintha nem csak én lennék itt, hanem valaki más is.. De már vagy ezerszer néztem magam mögé, és sikerült megbizonyosodnom róla, hogy csak én tartózkodtam itt. De nem sokáig.. Miközben a kunyhó felé tartottam azon agyaltam, hogyan fogok én beállítani hozzá. Nem bombázhatom le őt rögtön kérdésekkel. Ehhez egy alaposan kitervelt terv szükséges. Ha lenne időm kidolgoztam volna pontról pontra, de pont az idő az, amivel csínján kell bánnom. Mert abból nincs sok. Tehát muszáj gyorsan cselekednem, és olyan eszközökhöz folyamodnom, amelyek cseppet sem jóindulatúak.
Mély levegőt vettem, és előrehajolva a zsebemből kivett bicskával felvágtam hosszú nadrágom oldalát, ahogyan a bőrömet is. Erősen az ajkamra kellett harapnom, hogy ne ordítsam el magam. A vér rohamosan elkezdett folyni belőle, a bicskát pedig visszatettem a belső zsebembe. Hajamat összeborzoltam, az is segített, hogy ma nem fésülködtem meg. De ez még nem volt elég. Még mindig nem nézek ki úgy, mint akit megtámadtak. Nagy nehezen a legközelebbi fához sétáltam, és két oldalról megfogtam. Remélem mindez meg fogja érni.. Bevertem a fejemet, és a homlokomhoz nyúltam, mely baromira sajgott a fájdalomtól. Kezemet a saját vérem ékesítette, és elfojtottam egy grimaszt. Most már úgy tűnök, mint akit alaposan szétvertek.. Bicegve közelítettem a kunyhó felé, hátranyúltam s megnyugodtam mikor éreztem a fekete bő pulcsim alatt rejtőző fegyvert. A biztonság kedvéért muszáj volt ezt beszerezni. Ki tudja kivel állok szemben..
- Segítség.  – kezdtem halkan majd egyre hangosabban kezdtem el kántálni. Az ajtóhoz érve, megtámaszkodtam az ajtófélfán és szabad kezemmel vadul elkezdtem dübörögni. – Valaki? Kérem.. segítsen valaki.  – kérleltem, és még magam is meglepődtem, hogy mennyire hitelesen tudtam előadni a bajbajutott lány szerepét. Igazán megérdemelnék egy díjat az alkotásaimért..