Minden elejtett könnycsepp fájdalmat takar, minden rajtunk átfutó érzelem egy újabb csalódás lehetősége, s minden szívdobbanás, avagy levegővétel tisztán sugallja, hogy kényszerből élünk. Nem motivál minket semmi, s az első adandó alkalommal térdre rogyunk, a földre zuhanunk, s feladjuk. Ha pedig képesek vagyunk felállni, akkor az újbóli megbukás dönt romba mindent, s zúz porrá talán végleg. Nem harcolunk, nem küzdünk, csak meghátrálunk szánalmasan, s eltávozunk az élők soraiból. Gyilkossá tesszük önön magunk, hogy saját életünket oltottuk ki. Nem gondolunk a következményekre, az itt maradtakra, nem tart vissza minket semmi, és még annak a gondolata sem, hogy egy napon talán minden jobb lehet. Mindig is tudtam, hogy a sors kegyetlen játékot folytat, s azzal is számoltam, hogy az emberek önző módon elbánnak velem, de sosem gondoltam volna azt, hogy ez mindig ismétlődhet. Voltaképpen egyetlen lecke az, amely világosan tükröződik minden egyes alkalommal a számomra, és még pedig az, hogy a fájdalom örök tényező. Nem kérdez, nem kímél, nem hátrál, nem húzódik meg, csak jön, támad, lecsap, s mindent elborít. Egyetlen pillanatba telik csupán, s minden jó elszáll. Minden eddigi boldog pillanat rosszá válva, pokollá teszi a létünk. A remény meghal, a hitünk elsorvad, nem marad semmi, amibe kapaszkodhatnánk, amit megragadva a hasznunkra fordíthatnánk. Ötszáz év.. én hittem benne, egyszerűen már túlságosan is akartam azt, hogy emberien élve egy jobb világot teremtsek magam körül, s azáltal, hogy íróként tevékenykedek. Boldog akartam lenni, reményt akartam adni, s nemcsak magamnak, hanem másoknak is, de ez a világ.. ez a körülmény. Csalódtam az érzelmekben, az emberekben, s magamban, hogy hogyan is lehettem akkora marha, hogy elhittem egy képzelt világot. Megjelent annyi év után az öcsém, s kiderült, hogy nem halott, hanem él. Én pedig, mint egy őrült belesétáltam a csapdába, holott tudtam, hogy az érzelmek fájdalmat nyújtanak. Bosszút érzek, sértődöttséget, kíméletlen haragot, s valahol mélyen eszeveszett düht. De mit érek némi gyerekes érzelemmel? Csak el kellene engednem őt, s azt, hogy mások érdekeljenek, mert tőlem mindent megkaptak, túl sokat adtam, s túl sokat vettek el ezáltal. De valahol tudom, hogy még mindez kevés, hogy éppen most nem adhatom fel.. de fel kell adjam, el kell nyomnom az érzelmeket, mert a kötődés átok, a gyengeség kegyetlenül fájó. Hogy ki vagyok, avagy kinek kellene lennem? Magam sem tudom. Csak sodródom az árral, csak járom az utam, s míg ezen gondolkozom, nos már rég megváltoztathattam volna a személyiségjegyemet. A düh egyszerűen lecsillapodik bennem, s letisztultan, sőt mi több kegyetlen tekintettel pásztázom őt, amint kiejti a szavakat. Szemet forgat, szemtelen, s olyan, amilyen mindenki más is. Nem különb senkinél, még tőlem sem. S miért legyek jó, ha velem sem jó senki sem? -Rendben, akkor holnap után.-Válaszolom semlegesen, ahogy egyetlen mozdulattal hátat fordítok neki, de még mielőtt elmennék, vagy lépnék, nos ránézek teljességgel komolyan.-Meg foglak találni bárhol is légy, szóval ne próbálj bújócskát játszani, mert csak annál rosszabbá válik a helyzeted.-Szavaim egyértelműek, kimértek, s nyugodtak. Nem vagyok sem dühös, sem ideges. Nincs miért annak lennem. Nincs értelme, hogy néhány kósza emberre fordítsam minden figyelmem. Hisz ahelyett, hogy rájuk gondolok, nos elüthetném jobban is az időm nagy részét. Végezettül pedig megindulok a kijárat felé, s ahogy bejöttem eme kihalt színházépületbe, nos oly módon, sőt hamar el is tűnök, mintha itt sem lettem volna sosem.
Sors fintora az, hogy ezzel a férfivel futottam össze. Most tényleg, valamiért a világ egyetem nagyon utálhat, hisz először Klaus csicskája leszek, akkor bele botlok egy ilyen emberbe, akit ki sem állhatok. Igaz, még csak pár perce ismerem, de már most tudom azt, hogy soha sem fogom megkedvelni, hülye lennék ahhoz. Ugyan már, miért is kezdeném megkedvelni, mikor nem is tud rólam semmit, és még is megtámadott, úgy hogy szerintem jogos az érzésem. Az pedig, hogy ő mit gondol nagyon nem izgat, meg lesz törve az átkom, elmondom neki amit tudni akar és vége, nem látjuk többé egymást. Ez a tervem, ez lesz megvalósítva, illetve nem hiszem, hogy bármi ellenvetése lenne neki, gondolom neki is akad jobb dolga, hát, térjen vissza hozzájuk nagyon hamar. Szívem szerint amúgy nem árulnék el neki semmit, irritál a stílusa, a viselkedése, azt hiszi, hogy ő milyen erős és ezért bármit megtehet. Oh, ugyan már! Képzelődni bárhol szabad, de majd szóljon, ha vissza tért a valóságba. Senki sem olyan erős, mint amilyennek hiszi magát. Klaus sem olyan hatalmas és kegyetlen, mint amilyennek mindenki hiszi, ismeri őt. Ez valóban álca, biztosra veszem, hogy neki is ugyan úgy vannak gyenge pontjai, mint másoknak, csak meg kell találni azt a bizonyos gyenge pontot. - Időpontot akarsz? Legyen akkor holnap után. - mondom neki szemforgatás után. Kezd nagyon idegesíteni, minél hamarabb le akarom tudni ezt a mostani beszélgetést és haza menni, elég lesz majd még egyszer találkoznom vele. Bár szerintem akkor nem éppen a társaságával fogok foglalkozni...
Lassan zárhatunk szerintem || nem hallgattam semmit ||
Ezernyi gondolat fut át az elmémen, s köztük az, hogy vajon megéri-e számomra a bosszú ideáljának ténye. Vajon tényleg képes vagyok kíméletlenséget okozni egy olyan valamiért, ami érzelmi szálon alapszik, s ami eleve magába foglalja mindazt is talán, hogy érzek? S mégis mi közöm van ahhoz, hogy kivel, s mit csinált anno, avagy mit nem? Kicsinyes, hogy érzelmeket produkálok, holott nem kellene, s nem is akarok érezni semmit sem, ámbár emberi testben élek, ami jelzésértékűen sugallja azt a tényt, hogy minden test előfeltétele az, hogy érzelmek százai élnek benne. Mindez pedig tagadhatatlanul is összegzi ama szándékot, hogy bukásra vagyunk ítéltetve. Küzdhetünk, próbálkozhatunk, kitarthatunk, de eme szándék szinte semmit sem fog érni. Az érzelmek ezredjére is elnyomnak majd lelkiekben, s a mellkasunk az összeomlás határával találkozik szembe újra, s újra, mintha csak üdvözlés gyanánt szolgálna. S a lélek egyszer csak megtör, ahogy a szív csupán eltör, s minden foszlány egy végzet, ahogy minden dobbanás egy érzet. -Mindez, kérlek, csak egy kifogás a részedről. Mert, ha nagyon meg akartad volna tenni, akkor megteszed, s nem meghúzódsz a háttérben, mint egy nyuszika, avagy mint egy édes kis pincsi kutya.-Válaszolom a szavait követően azonnal, s lehet, hogy kegyetlenség ilyenféle módon a lelkébe gázolni, de mindez nem érdekel, s nem is foglalkoztat. Szokja a kritikát, s lássa be azt, hogy túl húzta az idejét. A játék lényege nem a félelmen múlik, hanem a bátorságon, ami neki nincs, viszont szája annál inkább. S kezdem ezáltal azt hinni, hogy a szája maga a Pécsi kapu. -Merem remélni.-Mondom számára a tényt, ahogy már nem létszükségletem, Klaus. Sokkalta inkább azt fogom kiélvezni, ahogy szenved. Lehet kegyetlen vagyok, de a szenvedés képe öröm a lelkemnek. S látom, hogy töpreng, hisz belegondol a ténybe, de ha nem akar szolga lenni, akkor megteszi ezt a lépést. Bátorságon múlik az egész.. Végül mélyen fújom ki a tüdőmben tartott levegőt, ahogy megforgatom a szavaira a szemeimet. "Bármikor jó". Időpontot kértem, s nem azt, hogy én mondjak neki egyet. Szóval.. most komolyan nehéz a felfogása, avagy én hallok nagyot, s értek mást? -Bővebben.. mikor is? Holnap reggel, avagy jövő héten, vagy esetleg Pünkösdkor, vagy kis Karácsonykor, amikor lila hó hullik?-Ironizálok némileg, de köszönje magának, hisz ahelyett, hogy időpontot mondana, csak idegesít. Már így is feszült voltam eleve, de ő csak rátesz még egy jókora lapáttal..
Tárgy: Re: Elhagyott színházépület Kedd Aug. 25, 2015 7:31 pm
Paul & Sharon
...
- Tudtam arról, hogy valahogyan meg lehet törni az átkot, de nem foglalkoztam vele, túlságosan is féltem Klaus haragjától, mert hogy az tény, hogy nem fog örülni annak, ha megtudja, hogy nem kötődök hozzá. Most már viszont elegem van abból, hogy kötődök hozzá, véget akarok vetni ennek az egésznek. - kezdem a mondandómat. A kérdése teljesen jogos, hiszen simán megtörhettem volna az átkot, de nem tettem, és ennek a fő oka tényleg a Klaustól való félelem volt. Tudom, hogy mire képes, tudom, hogy senkinek sem kegyelmez meg, én meg nem akarom holtan végezni, még élni akarok, viszont elegem van a hülye parancsaiból, pont ezért inkább megkockáztatom azt, hogy megtudja, hogy mit tettem, s megtöröm az átkot. Az elmúlt pár napban pár ismerősömtől megtudtam azt, hogy hogyan kell megtörni ezt a bizonyos kötődéses átkot, és mit ne mondjak, eléggé elrémiszt annak a gondolata, hogy hogyan kell megtörni ezt az egészet. Átváltozni rengetegszer... Belegondolni is szörnyű, iszonyatos, már egy ideje nem változtam át, örültem annak, hogy végre soha többé nem kell éreznem az átváltozással járó fájdalmat, érezni ahogy egyesével törnek el a csontjaid... Iszonyatos érzés, már csak a gondolatától elborzadok, de muszáj kibírnom, hisz más választásom nincs, mivel nem akarok Klaus szolgája lenni egy életen keresztül. - Nem fogom meggondolni magamat. - mondom neki halkan, komolyan. A fejemben egyre csak azok a gondolatok járnak, hogy mivel jár a kötődés megtörése. Az egyik énem azt mondja, hogy hagyjam a fenébe ezt az egészet és maradjak Klaus kis csicskása, de hülye lennék az maradni, nem bírnám ki. Nem akarok mások után nyomozni, mások életébe beleavatkozni, Klaus helyett elvégezni pár piszkos feladatot. Kösz, de én ezekből nem kérek! - Minél hamarabb túl akarok lenni ezen, szóval nekem bármikor jó. - mondom végül.
|| nem hallgattam semmit ||
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Elhagyott színházépület Pént. Aug. 21, 2015 10:29 pm
To: Sharon
Mélységesen utálom azt, amikor szórakoznak velem, vagy, ha azt képzelik be maguknak egyes személyek, hogy csak úgy bármit megtehetnek, mintha ők lennének a társadalmi ranglétra legteteje, csak azért, mert vámpírok, holott voltaképpen koránt sem érnek többet semmivel. Ha nem lenne varázserő, akkor ők maguk sem lennének, hisz boszorkányság által jöttek létre, s ezáltal teljes mértékben varázslat csörgedezik az ereikben, csak nem tudják ama erőt felhasználni, mint mi utazók, avagy mint a másik csoport a boszorkányok. Nekünk megadatott a korlátlan létrehozás, és az alkotás hatalmának a lehetősége, nekik pedig megmaradt az a néhány trükk, avagy képesség, és mindezt párosítva persze egy kis fájdalmas vérszomjjal. Koránt sem kellemes, de ez van a számukra. Ők pedig beérik ezzel, és máris többnek képzelik magukat, mert önteltek, egoisták, és önzőek. A hatalmuk alá vonnak minket, mert idősebbeknek gondolják magukat, tapasztaltabbnak, és valahol erősebbeknek is, pedig ha tudnák, hogy nélkülünk mit sem érnek eme világban. Félnek elismerni, félnek bevallani, de én megígérhetem, hogy senki előtt sem hajtok fejet. Nincs azaz Isten, nincs az a személy, aki a földre kényszeríthetne! Egyszerűen nem hagyom meg történni eme tényt, hisz eleve sokat tanultam az önmagam kárából, és így lettem az, aki. Voltaképpen így élek még mostan is. -Ha nem szereted, hogy parancsolgatnak neked, akkor eddig egyszerűen miért nem gondoltál a megtörés tényére?-Vonom fel érdeklődve a szemöldökömet, hisz tulajdonképpen ő mondta ki azt, amit, és mégis kötődik az ősi hibridhez. Ha most nem ajánlom fel neki ezt a tényt, akkor örökre Klaus mellett marad? Érdekes kérdés, de igazán!-Persze, védekezés.-Forgatom meg a szemeimet, ámbár szerencséje, hogy csak egy falnak lökést kapott, hisz legszívesebben olyat adtam volna neki... Megint dühössé válok, egyszerűen lehetetlen ma nekem a nyugalom, főleg ilyen intenzív tények mellett. -Rendben, én ugyan segítek, de végül ne gondold meg magadat, érthető?-Szögezem le komolyan a helyzetet, hisz ha átver, akkor esküszöm, hogy úgy megjárja.. oké, most már megnyugodhatnál, Paul! Végül mélyen kifújom a tüdőmben tartott levegőt, majd keresztbe fonom a mellkasom előtt a karjaimat.-Csak néhány apróságot szeretnék róla, de mindent szépen sorban. Először is találd ki, hogy melyik teljes hetedet szánod erre. Nem lesz könnyű, napokba telik majd, és iszonyatosan szenvedni fogsz.-Mondom a számára érdekességként, hisz tudnia kell, hogy mire is vállalkozott, mint ama lelkes egyed.
Tárgy: Re: Elhagyott színházépület Csüt. Aug. 20, 2015 11:07 pm
Paul & Sharon
...
Anno, mikor Klaus hibriddé tett, akkor még örültem is neki. Örültem annak, hogy soha többé nem kell éreznem azt a fájdalmat, ami az átváltozással jár, de ahogy teltek a napok, rájöttem, hogy nem olyan jó dolog ez az egész Klaushoz kötődéses dolog. El is menekültem, nem akartam úgy végezni, mint a többi hibridje, akiket megölt. Aztán magam sem tudom miért, de felkerestem újra őt, s most itt vagyok New Orleansban. Kaptam is egyből feladatot, amelyet muszáj voltam teljesíteni, hisz a kötődéses szarságtól nem volt más választásom, de én nem akarom ezt, nem akarok örökké így élni. Szeretek a magam ura lenni, nem szeretem, ha határokat szabnak nekem, pont ezért akarok véget vetni a Klaushoz való kötődésnek, csak hát nem tudom, hogy hogyan kéne. Szinte semmit sem tudok erről, nem foglalkoztam ilyen dolgokkal, hiszen eddig nem volt szükségem rá, hogy tudjak ezekről, így hát miért foglalkoztam volna vele? Egy halk, kicsi nyögés hagyja el a számat mikor hirtelen a falnál találom magamat, újra. Egy gúnyos mosoly jelenik meg az arcomon a két megjegyzése alapján. - Nem szeretem, ha parancsolgatnak nekem, ezért sem akarok kötődni Klaushoz. A rúgás pedig csak védekezés céljából volt. - mondom neki, s arcomon még mindig fel fedezhető egy kicsi gúnyos mosoly. Szemem felcsillan, mikor az átok megtöréséről beszél. Megfogom a kezét és felállok a földről. - Mindent elmondok, amit csak tudni szeretnél róla, csak segíts megtörni ezt a kötődéses dolgot. - mondom a szemeibe nézve. Bármit megtennék, hogy ne kelljen ahhoz a baromhoz kötődnöm többé, hogy ne kelljen a hülye parancsait teljesítenem. Bár félő, hogy hogyan fog reagálni, mikor megtudja, hogy immáron nem kötődök hozzá...
|| nem hallgattam semmit ||
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Elhagyott színházépület Vas. Aug. 16, 2015 10:13 pm
To: Sharon
Hogy mégis mi a jó mások bántalmazásában? Nos voltaképpen szeretném azt hinni, hogy ezt a kérdést senki sem teszi fel, hogy erre mindenki ösztönösen tudja a választ, és még akkor is, ha elborzad a ténytől, avagy nem lenne rá képes közvetlen közelből. A válasz pehely könnyűen egyszerű, szóval.. mit gondolsz erről? Lehet éppenséggel mellette vagy, avagy csak támadva ellenzed. Végül is mindennek két véglete van, nem de? Az élet amellett, hogy kegyetlen, nos néha megvillantja a jó oldalát is. Van benne valami kis remény, és még attól függetlenül is, hogy folyton a padlóra lök, hisz mindenki bízik egy szebb jövőben, amely jobbal szolgál a napjai telése során. Tehát.. szavakba nem önthető át az érzés maga, hisz eleve a megtételen van a hangsúly, sőt igazából azon a bizonyos pillanaton. Akkor tapasztalod meg először, avagy talán sokadjára, s ahogy megteszed onnantól fogva eluralkodik rajtad egyféle vágy. Szinte függővé tesz az, hogy mások felett uralkodhatsz. Ki ne élvezné azt a tényt, amikor is ő maga dönthet az adott pillanatban? Ki ne akarna uralkodni, avagy tán hatalomra szert tenni? Bevallva őszintén, nos nem hiszem, hogy ez a nő egy angyal lenne. Eleve hibrid, vérrel táplálkozik, embereket öl.. szóval számomra egyértelműen megérdemli azt, amit kap. Miért kellene egyáltalán sajnálnom őt, avagy tán szánalmat éreznem az irányába? Ő érzi, amikor is emberek életét ontja ki mindennap? Kötve hinném.. Könnyedén lököm a falnak, hogy aztán egy egyszerű, ámde erőteljes varázslat keretén belül ott tartsam. Nem számítok semmi váratlanra, bár ha próbálkozásba is kezd sem hagyom, hogy meglógjon előlem, hisz nem vagyok én oly hülye, hogy futni hagyjam. Hirtelen szerűen zökkenek ki a gondolatmenetemből, hogy aztán a fájdalommal ismerkedjem össze. Térddel esek a földre, egy pár másodpercig elfoglal, és időközben fel is szisszenek, de ennél több hatással nincs rám. Mélyen szívom magamba a levegőt, hogy aztán elnyomva az érzést, nos sikerüljön kizárnom a fájdalmi sort. Oh, ha tudná, hogy ezért mennyire meg fog fizetni.. Lazán felállok végül, és bár arcvonásaim még némileg eltorzultak, de kezdek rendbe jönni, illetve már nem is annyira a fájdalom uralkodik el a tekintetemben, hanem a mérhetetlen düh. Szavai kissé meglepnek. Egy hibrid, aki nem akar kötődni.. hmm, nos voltaképpen még jól jöhet. -Tehát mégsem szereted Klaus talpát nyalogatni?-Kérdezem ironikusan, ahogy egy újabb varázslat által erőteljesen a falnak lököm.-Ezt csak az előbbiért.-Engedem végül el, ahogy közelebb sétálok felé.-Na jó, egyezünk meg. Nem bántalak, és segítek megtörni az átkodat is, amennyiben elárulsz utána nekem róla bizonyos dolgokat, rendben?-Vonom fel a szemöldökömet, és a kezemet nyújtom felé, hogy segítsek neki felállni. Igen, van egy udvarias oldalam is, de ha átver, nos azt nagyon megbánja majdan még.. Esküszöm!
Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy én "Klaus talpát nyaljuk" féle vagyok. Iszonyatosan utálom azt, hogy ösztönösen védem azt a férget, miközben azt kívánom, hogy bárcsak soha nem ismertem volna meg őt. Inkább választanám azt, hogy minden hónapban átváltozok teliholdkor, minthogy parancsokat teljesítsek és piszkos feladatokat végezzek el. Eszem ágában sincs ilyen életet élni, ha ez még sokáig így lesz, mármint az, hogy Klaus óhaját-sóhaját kell lesnem akkor inkább önként vetek véget az életemnek. Felfogni sincs időm azt, hogy mi történik olyan hirtelen ér ez az egész, az, hogy megvágja a kezemet. Mikor megérzem a fejemben a fájdalmat felnyögök, majd mikor egyre erősebb és erősebben érzem a kínt felkiáltok. Hogy van az, hogy amikor én egyedül akarok lenni, akkor mindig akad társaságom? Méghozzá ilyen, mint ez a férfi. Klausnak rengeteg hibridje van, miért nem próbálkozik másnál? Miért pont engem szúrt ki magának? Nem válaszoltam, oké, hagyjon elmenni és keressen mást. De neeeem, ő inkább így intézi el a dolgait. Eléggé szadista lehet, ha mindent így rendez le, örülök, hogy nem ismerem ezt a pasit, és nem is akarom. Eszem ágában sincs több időt eltölteni vele, mint amennyit kell ahhoz, hogy sikerüljön elmenekülnöm tőle. Az agyam folyamatosan kattog, hogy hogyan tudjak ellógni a kezei közül, hogyan tudnám megúszni ezt a kis találkozót anélkül, hogy komolyabb bajom legyen. Aztán eszembe jut valami. A férfi egész közel áll hozzám, és akármekkora is az ereje, akármennyi idős is, de mégis csak férfiből van, így hát van egy nyilvánvaló gyenge pontja, és az fog nekem nekem segíteni. Össze szedem magam, próbálok elvonatkoztatni a fájdalomtól és nem foglalkozni vele pár pillanatig, aztán megrúgom a gyenge pontját, az ágyékát. Ezzel remélhetőleg sikerül elérnem azt, hogy akár csak egy kis ideig is, de a fájdalmával foglalkozzon, én pedig megtudok addig lógni innen. - Tévedsz, ha azt hiszed, hogy én élvezek Klaus csicskása lenni, nem élvezek, nem is akarok kötődni hozzá! De nem tudok mit tenni.
Felemésztő érzés, egyszerűen perzselő, már-már égető, és még csodálkozom azon, hogy nem tudok nyugodt lenni egyetlen pillanatra sem. Voltaképpen hogyan is lehetnék az? Annyira egyértelművé válik a számomra, hogy az a hibrid idegesít, mint még soha semmi. Bár felírható a számlámra a másik önkényes jelölt is, mely emelt fővel foglalja el azt a nyamvadt helyet. Megvettem, amiért ehhez mert folyamodni! Gyűlölöm, és eme kijelentésem lehet, hogy fájni fog a későbbiek alatt, de elárult azzal, hogy Klaus pártjára állt évekkel ezelőtt. Kimondani sem tudnám, hogy mennyire feszült vagyok mostan, vagy hogy a levegő mennyire halálra fagy a közelemben. Szinte fej vesztve kellene előlem rohanni, futni, menekülni, de még úgy sem érne semmit sem a próbálkozás. Eleve higgadtan állok az egész helyzethez, és ehhez a csökönyös kis hibridhez, aki Klaus első számú talpnyalójának tűnik első pillantásra. Bár még eléggé kedves tőlem mindazon tény, hogy adok neki választási lehetőséget, de nem.. ő valahogy nem él ezen körrel, mert hát luxus lenne egy kicsit beszéltetnie a száját, pedig eleve nem lett volna sok kérdésem hozzá, sőt igazából hozzá sem akartam nyúlni, de mindig kihúzza a gyufát, ha nem a jelenlétével, akkor a viselkedésével. Mélyen felsóhajtok a szavai után, majd megrázom rosszallóan a fejemet eközben, és elindulok rögvest utána lassú lépésekkel. -Te pedig, ha abban reménykedtél, hogy mindezen találkozó csupán ennyi lesz, akkor remélem te is bírod a csalódást.-Fogalmazok hozzá hasonlóan, és szinte mosolyogva a beszédem alatt egész végig.-Csak néhány szóra lett volna szükségem mindösszesen, kedves, de hát nem tehettek róla, hogy ennyire "Klaus talpát nyaljuk" párti vagy.-Mondom ironikusan, miközben elkapom hirtelen a kezét, majd megvágva őt éles fájdalmat okozok a fejében varázslat által, és ahogy egyre erőteljesebb lesz ez az egész, úgy hirtelen a falnak lököm. Ott is tartom könnyedén a varázslattal, bár passzolom, hogy időközben sikerült-e bármit csinálnia velem, de ennek ellenére a varázslatom kitart, és egy percre sem inog meg mindezen folyamat. Kitartok, hisz ötszáz évem volt tűrni, és tanulni. Hallgatni, és alkalmazni azt, amit tudok, azaz az erőmet. Tehát ne csodálkozzon azon, hogy akármivel is próbálkozik nálam, de nem fog sikerülni meglógnia.
Nem vágyok másra csak arra, hogy az életemben semmi nehézség ne legyen, minden jöjjön könnyen magától, de legfőképp azt akarom, hogy ne függjek más parancsaitól, ne kelljen minden reggel mikor felkelek, hogy éppen az adott napon milyen feladatot kell teljesítenem. Mondanám, hogy nem kötelező, de muszáj megtennem, egyrészt azért, mert nem akarok meghalni, másrészt pedig a hülye sarjkötődés miatt nem tudok ellent mondani Klausnak. Pedig akarok, hisz semmi kedvem nincs senki után kutakodni, elvinni Klauskához, vagy éppen elvégezni helyette a piszkosabb feladatokat. Ki akarok belőle maradni, de egyszerűen fogalmam sincs arról, hogy ezt hogyan tudnám megvalósítani... Bármit megtennék, hogy ne legyek a hülye kis csicskája. Persze ezért egy kis bátorság is kéne ami bennem nem igazán található meg, hisz hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek Klaustól. Félek, de közben megakarom törni a kötődést ami ehhez a szörnyű emberhez köt engem. Ahogy látom ő neki sem a szíve csücske az említett személy. Mármint feltételezem, hisz csak úgy az emberek nem szoktak kérdezgetni Klaus Mikaelsonról. Szívem szerint mindenkinek elmondanék mindent Klausról, mindent ami a gyenge pontja lehet, mindent ami segíthet az adott személynek abban, hogy végezzen ezzel az emberrel. Gyűlölöm őt, de mégsem tudok ellene lenni. Akarok, de nem tudok. - Ha abban reménykedtél, hogy bármit is megtudsz Klausról, amit eddig netán nem tudnál, akkor remélem bírod a csalódást. - mondom, miközben hátra lépek pár lépést, miközben ő közelebb jön hozzám. Minél több a távolság kettőnk között, annál jobb. Remélem...
Mint ahogy mondtam, ezt még vissza fogod kapni • • music • • words✖ K.P ✖
A düh szétveti a lelkemet teljes mértékben, és szívem szerint már rég dühöngenék is egy sort, míg ezáltal szétvernék magam körül mindent, és mindenkit. Bútorok, avagy tárgyak törnének darabjaikra, személyek kívánnák azon nyomban a halálukat, mert könyörtelen tudnék lenni, és semmi.. ismétlem, hogy semmi sem késztetne megállásra. Az elmém nem tiszta immáron, és nincs egy olyan gondolatom sem, ami az épp elméjűségemre vallana. Valahol elveszett bennem minden egyes jó fogalmú eszmei sor mélyen, valahol én magam így összetörtem, s ha valaki elém állna könyörgő tekintettel mostan, nos.. nos azon nyomban képes lennék szétcincálni ezernyi alkotó darabra. Kérdezhetővé válik, hogy mi történt velem, hogy mit tettem magammal, avagy hogy mi tett egyáltalán ilyenné. De a válasz semleges lenne, miszerint mindig is ez voltam, és mindez nem tévedés, hanem maga az igazság eredete. A sötétség már gyermekként is bennem élt, és tudtam jól, hogy minden egyes tettem egy napon majd eljuttat oda, ahol most tartok. Immáron nem kell szenvednem, sem éreznem. Nem kell fejet hajtanom mások előtt, és nem is kell az apám fattyának lennem, miközben az öcsém maga a királyi utód. Mindenki szemében tiszta lappal indulhatok, és csak egyedül a magaméban nem, de mindezért nem aggódom, hisz nem érzek részvétet a halottakért, kik miattam hullottak el. Nincs bennem bűntudat, sem fájdalom, de még a szánalom legkisebb jele sem. Büszke vagyok minden egyes tettemre, sőt minden hibámra, és még a múltban elkövetett lépéseimre is. Tehát nem bánom, hogy ott tartok, ahol tartok. -Voltaképpen igen, mindez nevezhető annak is.-Hangom szórakozottan csendül fel, ahogy a tekintettemet élesen ráemelem, és szinte már majdnem képes lennék megölni őt a pillantásommal, ha mindezt lehetne. Az ölési vágy elkap egyetlen perc alatt, és ezáltal mélyen magával ránt a mélybe. Olyan ez, mint valami rossz kínzás, amely el van cseszve. Nem tudom eme érzelmi körtől megszabadulni, sőt még félre sem dobhatom, mert bennem él. Gyökereket vert. Finoman lezárom a szemeimet, ahogy mélyen szívom magamba a friss levegőt, és nyugtatást várok, de ez nem jön el. Valahogy nem szerepel a sorsomban a nyugalom fogalmának gondolata. Kinyitva az íriszeimet a nőre emelem, aki úgy néz ki, mint egy szexuális kutyagumi. Na jó a viccet félretéve, be kell látnom, hogy ez ma nagyon nem megy nekem. Nem vagyok épp, nem vagyok tiszta, csak egy bűnös személy, kinek gondolkoznia kell az élet peremén.-Bár az ajánlatom egyértelmű feléd, kedvesem.-Hangom ironikussá válik, ahogy én magam ördögi mosolyt öltök ezáltal fel.-Mesélj csak nekem Klausról egy keveset, cserébe pedig nem érzem majd hobbimnak, hogy a tested különböző pontjain szórakozzak el kínzó eszközökkel. Nos áll az ajánlat, mi szerintem oly annyira tisztességes?-Felszólal belőlem egy kedvesebb árnyalatú hangskála, ahogy közelebb lépek felé néhányat. Számításba véve nem is vagyok annyira szívtelen, hisz ha azt nézzük, hogy ajánlatot tettem neki, ami a számára kedvező nagyon is, akkor úriemberré válok már azon nyomban.-Ha azt nézzük, akkor nincs nehéz dolgod. Csak néhány szót kell mondanod, és akár ez az egész átmehet egy közvetlen csevegésbe is.. hmm.. mindenféle szenvedés nélkül, de persze, ha kéred a kínzást, akkor csak szólj.-Mosolygok továbbra is, de a hangom immáron teljességgel közvetlenebb, viszont a düh még belülről mindig szétszaggató tényezői esemény.
† Megjegyzés: Khm... ne haragudj rám, szívi / zene: Darkness
Sokat gondolkodok mostanában azon, hogy milyen végem lenne, ha netalántán ellenszegülnék Klausnak. Egyből megölne, vagy előtte jól megkínozna míg én könyörögnék a halálért? Nem tudom… Nem is akarom tudni, de nem akarom úgy élni az életemet, hogy azon aggódok, hogy Klaus milyen feladatot fog feladni nekem. Eleve utálok mások elvárásai szerint cselekedni, sosem szerettem ha megmondják, hogy mit hogyan, s mikor tegyek. De a félelem… A félelem az ami még itt tart, rettegek attól, hogy Klaus mit tenne… Egyfolytában ezen kattog az agyam és nem tudom, hogy mit tegyek. Nem tudom, hogy hogyan tovább…. Sürgősen ki kell találnom egy megoldást, hogy megszabaduljak tőle, mert napról napra egyre nehezebben bírom, hogy hallgassam a hülye parancsait. Egy hirtelen felkiáltás szakítja meg a gondolatmenetemet. Kihúzom a vállamból a kést és egyből felpattanok a helyemről, és a kés tulajdonosa felé fordulok. Ez nem az én napom, vagy is mostanában mindennapom szar mióta parancsokat teljesítek. Utálom, ha megzavarnak a gondolkodásban, csak arra vágytam, hogy végre nyugtom legyen, erre idejön ez a vadidegen valaki és megtámad. Szépen nézünk ki, mondhatom. - Hobbid, hogy másokat támadj meg? – kérdezem kicsit dühösen és egyre jobban szorítom a kés markolatát. Nem nagyon foglalkozok azzal, hogy most magázzam, vagy tegezzem, nem nagyon érdekelnek jelen pillanatban az ilyen kicsinyes dolgok. Azon az alapelven élek, hogy amíg engem nem bántanak, addig én sem ártok senkinek, hiszen úgy kéne bánni a másikkal, ahogy te is szeretnéd, hogy veled bánjanak. Hmmm, úgy látszik ez a férfi szeretheti, ha bántják. Mivel nem emlékszem, hogy találkoztunk volna valaha is, ezért gyanítom, hogy vadidegen számomra, hacsak nincsen emlékezet kiesésem, de mivel erre elég csekély az esély, ezért nem igazán értem, hogy mit ártottam neki, hogy egy kést érdemeltem a vállamba. Ha bántottam volna bárkit is az életem során, akkor megérteném, bár akkor sem teljesen, hisz nem ismer, semmit sem tud rólam, de így, hogy szánt szándékkal nem ártottam senkinek, így végképp nem áll össze annak a képe amiért pont engem talált meg bántani.
Voltál már valaha annyira dühös az életedben, hogy legszívesebben mindent darabokra zúztál volna magad körül? Voltál már annyira ideges, hogy szinte csoda volt az, ha egyetlen egy pillanatra is egyenletesen tudtad venni a levegőt, s nem épp kapkodva? Olyanféle mérhetetlen elárulást, és csalódottságot érzek magamban, mint még sohasem. Ekkora.. ekkora vétket én nem tettem volna meg ellene, ez már rám nézve sértő, és tagadó opció. Mégis, hogy volt képes..? Hogyan..? Összetörte azt az apró kis reményt is, amit belé fektettem, de hát én voltam az őrült, hisz nem kellett volna hinnem benne, nem kellett volna sohasem hinnem neki. Már akkor hazugság volt, amikor velem szembekerült, hisz egy nyamvadt vámpír! A feszültségem egyetlen pillanatra sem csillapodik, sőt csak egyre fokozatosabb lesz, ahogy sietős léptekkel haladok New Orleans utcáin át valahová.. akárhová, csak el a tömegből, és a nyomasztó légkörből. Nem akarom, egyszerűen.. nem tudom felfogni. Képtelen vagyok rá. Tekintettem megkeményedik, és rideggé válik, ahogy szinte teljesen üressé válva belülről, kiiktatódik belőlem minden érzelem. Így nem marad bennem semmi, csupán a táj szépségét érzékelem, de eme tény is elhalványul, amikor is a kezembe kerül egy kés. A pengét úgy markolom meg a tenyeremben, mintha minden egyes percben, avagy pillanatban attól félnék, hogy elvesztem, holott nem. Fel is sérti azonnal a bőröm felületét, és a vérem ezáltal szabadon távozhat a földre cseppenve. Sajnálhatnám az önön vérem távozását, de nem fogom koránt sem, hisz nem érdekel. Ha elvérzek is, akkor sem halok meg, csak új testbe kerülök bele, és utána simán kiépíthettem a kis újbóli életem, ami vicces, tekintve, hogy annyi életem volt már. Annyi helyzet, annyi játszma, annyi.. történés. Mindig más valakivé válni, mindig más valakinek lenni, nos.. nem könnyű mindez koránt sem, főleg, ha az ember egy idő után belegabalyodik az élete fonalának szálaiba. A színjáték az, ami minden pillanatomat végig kísérte, s most tán miért is lenne igazából másként? Egy elhagyatottabb terepre érkezem, ahol meg is pillantok egy színházféleséget. Nem tűnik valami sűrűn látogatottnak, ezért úgy gondolom, hogy egy pillanatra benézek, de amint beljebb lépek különös tényre figyelek fel. Az egyik sorban, elgondolkozva egy nő ül. Nem kell sok, hogy kitaláljam, hogy nem emberrel van dolgom. Csak egy egyszerű tény felismerő varázslat, és az illető... hibrid. Remek, már csak ez hiányzott! Na de annál jobb nekem.. Klaushoz közelebb férkőzhettek. Egy laza mozdulattal indulok meg végül felé, ahogy eldobva a kést pontosan vállon találom az eszközökkel. Hagyj üvöltsön egy kicsikét.. úgy is embereket bánt, akkor meg nem árt neki egy kis szenvedés, miközben elbeszélgettek vele.
Kezd nagyon elegem lenni ebből az egész kötődéses dologból. Szívem szerint mindig csak nemet mondanék Klausnak, de ha mernék sem tudnék. Vagy ha még is, nem tudnám betartani. "Megmentett" attól, hogy minden egyes teliholdkor átváltozzak, így azt érzem, hogy hálásnak kell lennem ezért a tettéért. Pedig nagyon nem arról van itt szó, hogy sajnálatból változtatott át, áhh dehogy, szimplán csak hiányzott neki egy hibrid a seregéből. Amikor megölte a többi hibridet, úgy döntöttem, hogy elmenekülök előle, nem akartam meghalni. Nem tudtam, hogy hova megyek csak mentem, napokon keresztül utaztam úgy, hogy fogalmam sem volt, hogy hol kötök ki, a lényeg az volt, hogy minél távolabb legyek Klaustól ami sikerült is. Nem talált meg, vagy nem keresett, vagy keresett, de nem talált. Bár mondjuk én az előbbire tippelek, jobb dolga is akadt gondolom én, minthogy egy darab hibridet keresgéljen a világban valahol. Boldogan éltem Klaus nélkül, aztán valamiét vissza mentem New Orleansba, gondolom emiatt a hülye sarjkötődés miatt. Beszélem vele, én hülye még bocsánatot is kértem tőle. Féltem attól, hogy megfog ölni vagy bármi ilyesmi, de úgy látszik, hogy jó kedvében találtam meg, hisz még mindig életben vagyok. Adott is egy feladatot egyből, mégpedig azt, hogy derítsek ki mindent ami csak lehetséges egy River S. Brooks nevű csajról. Mondhatni tényleg kiderítettem egy-két dolgot, de meg is szenvedtem őket. Fagolyó a vállamba, jó volt mondhatom, de a lényeg, hogy megtudtam azokat a dolgokat amikre Klaus kíváncsi volt. Gondolom, remélem. Elegem van abból, hogy ha valamit nem úgy csinálok, vagy mondok ahogy a nagy és gonosz hibrid azt elvárja tőlem, akkor vagy szenvedek érte, vagy meghalok. Egyiket sem akarom így hát az ő hülye kis csicskája lettem. Bármit megadnék azért, hogy Klaus Mikaelson ne legyen az élők sorában, de ehhez kevés vagyok, lehet, hogy a halálát akarom, de mégsem. Nem tudok tenni azért, hogy meghaljon és ez egyszerűen kikészít. Elegem van már mindenből, ezért úgy döntöttem, hogy az egyik kedvenc helyemre megyek, hogy kitudjam szellőztetni az agyamat. Van a belvárosban egy elhagyatott színház, nem túl sok ember szokott erre felé járkálni, pont ezért is szeretem annyira. Egyedül tudok itt lenni. Mint mindig, most sincs itt senki, úgy hogy bemegyek, és leülök az egyik székre és próbálok rendet tenni a gondolataim között.
- Erről beszéltem. – Jegyzem meg épp csak az orrom alatt, mikor a lány beismeri, hogy nincs értelme annak, amit csinál és végre közös nevezőre jutunk, legalábbis egyelőre úgy tűnik. A kis megjegyzésemmel egybefűzve forgatok szemet, s ülök le az első sorban lévő egyik székre a nézőtéren. Nem figyelem feltűnően, inkább csak néha oda-oda pillantok a szemem sarkából, várva, hogy most mit fog tenni. Na, nem magam miatt persze, de itt egy kétszáz éves vámpír, aki nem mellesleg vadász, három kieresedett holttest, vajon mihez kezdenek manapság a fiatal, tapasztalatlan vadászok? Lelép? Takarítani kezd? Tovább viaskodik? Ingem? A kijelentésére csak lepillantok a dzsekimre, igaz, hogy alatta egy flanel ing van, de az alatt még egy sötétszürke póló, az már három réteg. Ne csak az ingem sajnálja. Nem mintha fenn akadnék ilyen ostoba részleteken, pusztán unom az időm fecsérlését. - Nem tartozol semmivel, de ne légy ostoba. – Hangzik el csupán ennyi, teljes átlagossággal. Ez afféle idősebb vadász jó tanácsa a fiatalabbnak dolog lett volna, remélem érthető attól függetlenül, hogy elég gyorsan lezavartam egy mondatban mindent. Bővebben kifejtve olyasmi lenne, hogy nem tartozol semmivel, de fogadd meg a tanácsom és legközelebb, ha éles helyzetbe kerülsz, ne pazarold a lőszert, nem tudhatod néhány perc, vagy másodperc múlva mi vár rád. - Csak vámpírra vadászol? – Próbálok érdeklődőbbnek tűnni, de a megszokott érdektelenségem nem tudom teljesen eltüntetni. A végtelen undorát és ellenszenvét a vámpírfajjal szemben már észrevettem, sőt, mondhatjuk, hogy a saját bőrömön tapasztaltam, de arra magától értetődő, hogy nem fogok rákérdezni, hogy miért utálja a vérszívókat ennyire, elvégre semmi közöm hozzá és tulajdonképpen nem is érdekel. A válaszára várva közben biccentek a fegyverei felé, hogy vegye csak fel nyugodtan. Persze, ha eszébe jutna rám támadni, azzal igencsak ő húzná a rövidebbet. Ha van esze, nem fordítja egy vadásztársa ellen annak jóindulatát. Megszállhatja a szentlélek, amikor felveszi a felszerelését és nem támad rám. Talán mégsem olyan ostoba, mint amilyennek eddig tűnt. Én meg... hirtelen eldönteni sem tudom, hogy csalódott vagyok-e, vagy megkönnyebbült. Ha megtámadott volna, ájulásig fojtom és itt hagyom, nem esne tőle baja, de hazudnék, ha azt mondanám, nem lelném benne örömöm, de így legalább nem kell kezet emelnem egy vadász társamra. Hisz így, vagy úgy, de az. Rövid, távolságtartó beszélgetés következik, még elmondom neki mielőtt eltűnnék, hogy lépjen le mihamarabb ő is, a testekkel ne foglalkozzon. Az már nem a mi bajunk.
Szemmel láthatóan ő most nagyon jól szórakozik rajtam. Nem hibáztathatom, elvégre ha belegondolok, külső szemlélőként tényleg elég vicces lehetek. Lassan egy egész színdarab kialakul itt, amit talán nagy közönség előtt is előadhatnánk. Tiszta szappanopera... Bár ez épp nem a szerelmes fajta. No, de mindenesetre tényleg elég vicces lehet minden ostoba próbálkozásom, egy nálam jóval idősebb és tapasztaltabb vámpírral szemben, aki mint kiderült, még vadász is, így simán ismerheti a módszereimet. Mondjuk arra még nem jöttem rá, hogy miért próbálkozom még továbbra is, mikor tisztában vagyok vele, hogy ma már nem lesz itt harc. Nem fogom tudni megölni, és ő sem fog engem, hacsak fel nem idegesítem annyira. Amihez mellesleg nagyon jól értek. De mivel nem akarok meghalni, talán itt az ideje visszavonulót fújni. Bár úgy soha nem fogom tudni visszafogni magam, ha ő folyamatosan ezt csinálja... Mikor ismét közelebb lép hozzám, nem mozdulok el, bár igen nagy a kísértés, de csak lélegzetvisszafojtva figyelem amit csinál, reménykedve abban, hogy nem harapja le a kezem. Kissé zavartan meredek vissza a szempárba amikor ő a kezembe nyomja az imént rálőtt golyómat. Nem teljesen tudom, hogy ő ezt most minek szánta, de az fix, hogy nem tetszett neki a lövés. Amiért megintcsak nem hibáztathatom. - Na jó... Ennek így tényleg semmi értelme! - Mondom egy nagy sóhaj közepette. Ha tovább marjuk egymást, a végén tényleg valamelyikünknek baja esik, nagyobb esély van arra, hogy nekem... De mondjuk ez most lényegtelen. Még mindig előbb halok meg egy vámpírral való harcban, mint betegségben. A lényeg, hogy mi most tényleg egy oldalon állunk és még ha nekem nehéz is, mégis le kell nyelnem azt, hogy ő vámpír. - Talán mégis én vagyok a hülye... Mi tényleg egy oldalon állunk. Már csak abból is látszik, hogy azok a vámpírok akik a rosszabb fajtából tartoznak... Szóval azok már rég megöltek volna. - Mondom egy vállvonás kíséretében. Most aztán büszke lehet magára, hiszen szerintem még soha egyetlen vámpírral sem voltam ennyire... kedves. Vagy micsoda. - Szóval sajnálom, hogy kilyukasztottam az inged, jövök neked eggyel... - Próbálom kicsit viccesre fogni, csak hogy oldjam a hangulatot ami eddig elég siralmas volt. Bár mondjuk ha már az ingről van szó... Talán tényleg jobban sajnálom az inget, mint őt. Főleg, hogy ő pillanatok alatt meggyógyult, míg azon az ártatlan felsőn még mindig ott tátong a lyuk.
Tárgy: Re: Elhagyott színházépület Szomb. Feb. 28, 2015 11:42 am
Lara és Daud
Rongybabát? Fel sem tűnt, hogy ez ennyire zavaró lehet. Átlátszóan színlelt esdekeléssel emelem magam elé a kezeim és lépek hátra egy bocsánatkérő arckifejezéssel. Távol álljon tőlem, hogy rángassak bárkit is. Be kell vallanom, hogy a kis kérése, azzal a méregzsák arckifejezéssel egészen szórakoztatóra sikerült. Bár gondolom nem ez volt a célja. Hamar leengedem a kezeim nyugalmi állapotba, immár komolyabban nézve rá. Micsoda egy rasszista. Valahol persze megértem a nézőpontját, de elég régóta élek már ahhoz, hogy tudjam, semmit nem nézhetünk csak egy szögből. Ő meg épp ezt teszi. - Lehetsz halott. – Tátogom szemet forgatva, igen érdekes arckifejezéssel figurázva ki a szavait. Ugyan már. Gyerek még ez a vadász. - Hát, ebben nem tévedsz. – Felelek higgadtan a megállapítására, mikor végre leesik neki, hogy úgymond egy alomból jövünk, még ha kettőnket nem is lehet összehasonlítani. - Nem tervezem. – Lépek hozzá közelebb, arra reagálva, hogy nem élhetek örökké. Ugyan már, ki akar örökké élni? A burkolt fenyegetést persze eszem ágában sincs magamra venni, üres szavakra nem hallgatok. Mikor odalépek, megfogom az egyik kezét, felemelem, és a tenyerébe teszem a fagolyót, amit nem rég a vállamba fúrt. Közben persze végig a szemeibe nézek. Gyengéden, de határozottan zárom össze az öklét most, hogy visszaszolgáltattam a töltényt és elengedem a lányt, majd távolabb is megyek. Talán kellemetlennek érezheti az iménti kis interakciót, de elhiheti, még mindig jobb, mint amit eredetileg szándékoztam tenni. Visszadobhattam volna a golyót és ugye tudjuk, hogy az olyan sebességgel fúródott volna a kis vállába, vagy bárhova máshova, mintha puskából lőtték volna ki. - Most, hogy ilyen jól megismerkedtünk, - fordulok felé ismét – talán elárulhatom, hogy milyen végtelenül ostoba dolognak tartom, amit csinálsz. – Nézek rajta végig érdektelenül. Egy másodperc töredékébe telne, hogy elroppantsam a nyakát, vagy akár ki is véreztethetném, hogy megigézzem és előadathatnék vele egy szórakoztató kis színdarabot, ha már úgyis egy ilyen helyen vagyunk. Szerintem kinézi belőlem, hogy megtenném. De valóban megtenném? A régi Daudnak talán nem számítana, de az a Daud halott.
Próbálok... Tényleg nagyon próbálok nyugodt maradni, és nem felidegesedni. De átkozott nehéz. Részben mert gyűlölöm a vámpírokat. Részben pedig mert azt legfőképp gyűlölöm, ha alul maradok velük szemben. Márpedig most alul maradtam. Az összes fegyverem elvette. Itt lökdös és rángat össze-vissza, mint egy nyomorultat. Mondjuk lassan annak is érzem magam. Már tényleg nem tudom mit kezdhetnék vele... Tanácstalan vagyok. Jensen most tuti kiröhögne. Aztán segítene rajtam, majd jól leordítaná a fejem, hogy mégis mi a fenét művelek. A továbbiakat inkább nem ecsetelném. - Na jó! Mi lenne ha nem rángatnál engem össze-vissza úgy, mint egy rongybabát? - Kérdezem idegesen, miközben hátrébb lépek tőle. Minnél távolabb akarok kerülni ettől a vérszívótól. Ez a néhány lépés nem elég. Mondjuk a legjobb lenne, ha ő szépen eltávozna a túlvilágra. Vagy akárhová ahová kerülnek a hozzá hasonlók, miután végleg egyszer s mindenkorra meghalnak. - Nem, én valóban nem leszek egyik sem. De te még lehetsz halott. - Ártatlanul mosolygom rá, próbálom magam olyan erősnek mutatni, amennyire csak lehetséges. Nem akarom, hogy gyengének lásson, hiszen csak kihasználná. Na, nem mintha az idegesítése sokkal jobb ötlet lenne, de még mindig inkább ez, minthogy sírva fakadjak itt neki. A következő pillanatban hirtelen leesik, hogy miért is van itt. Ó, hogy is nem jutott nekem előbb eszembe? Ő is vadász. Ami talán azt jelenti, hogy én egyáltalán nem vagyok veszélyben. Ő viszont annál inkább. - Óó, szóval vadász vagy! - Kezdek bele oldalra billentett fejjel. - Hát... Gondolhattam volna, mi tagadás!- Halkan nevetek fel, aztán a kellő hatásszünet után folytatom. - Nos, én is vadász vagyok. Te pedig mindentől függetlenül egy vérszívó vagy... Így egyáltalán nem hat meg, hogy jó célt szolgáltál, hiszen te magad is közéjük tartozol. Természetfeletti vagy... Nem élhetsz örökké. - Ezt talán célzásnak szántam, talán nem. Talán csak bosszantani akarom, ő is azt teszi velem. Bosszant.
Tárgy: Re: Elhagyott színházépület Vas. Feb. 22, 2015 10:13 am
Lara és Daud
Ha valami tündérmesében lennénk, valószínűleg most jönne az a rész, amikor ellágyulok, a lány tüze eszembe juttatja a fiatal vadász énemet, és a többi klisé. Jelen esetben ez már a fiatal énnél megbukik, tekintve, hogy talán már a száznegyvenhez közeledtem – ha az emberként leélt éveimet is figyelembe vesszük – amikor úgymond élesen pályát váltottam. A lányhoz hasonló mitugrászok meg nem hogy nem lágyítanak el, egyenesen irritálva érzem magam. Én csendes típus vagyok, nem vagyok hozzászokva ehhez a nagy hepciáskodáshoz. Amíg beszél, érdektelen kifejezéssel az arcomon figyelem, néhol fel-fel húzom az egyik szemöldököm, mint akinek óhéberül beszélnek, vagy tököm tudja. Meg miért akarja ennyire azt a képet mutatni, hogy itt akkor is ő a domináns fél, mikor egyértelműen nem? Ráadásul annak a fajtának, tűnik, aki retteg a haláltól, csak még nem jött rá – és jó ideig valószínűleg nem is fog. - Na, állj fel. Gyerünk. – Ragadom meg közben az egyik felkarját és egy mozdulattal talpra állítom. Elég időt kapott, hogy kijátszadozhassa magát a hős vadász szerepében, itt a vége. – Bocs kislány, ez nem a te napod. Ha rajtam múlik, nem leszel se halott, se vámpír. – Itt már természetesen nem tartom a kezét, csak állok tőle tisztes távolságra. - Nem egyértelmű. – Kérdés lett volna, de félig kérdezem, félig mondom. Inkább csak furcsállom, hogy ennyire lassú a felfogása. Hogy lehet még életben? Bezzeg az én időmben. – Valószínűleg azért, amiért te is megtetted volna, ha alkalmad nyílik rá. – Na, itt a mondat második felénél azért már van valami enyhe gúny, valami enyhe szúrás a hangomban, mintha csak azt mondanám, hogy hoppá, benézted, máskor kelj fel hamarabb, ha ugyanarra vadászol, akire én, bibibí.
Lara Henderson
welcome to my world
► Residence :
∫ hátad mögött
► Age :
35
► Total posts :
23
BRAVE HUNTER ➴
Tárgy: Re: Elhagyott színházépület Vas. Feb. 22, 2015 12:21 am
Daud & Lara
Hát gondolhattam volna, hogy egy igazán hülye ötlet csak úgy közeledni a fegyverekhez, elvégre ez egy vámpír, sokkal, de sokkal jobb tulajdonságokkal bír, mint egy ember és valószínűleg szemfülesebb is. Hát nem nagyszerű? Itt állok, teljesen védtelenül, kiszolgáltatva egy rohadt vérszívónak és gőzöm sincs arról, hogy most mégis mi a jó fene fog történni velem. Fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki, nem tudom, hogy mit fog most lépni. Ahogy azt sem tudom, hogy mi a terve. Mondjuk azt azért nagyon remélem, hogy nem akarja az én vállam is kilyukasztani, bár valószínűleg okozhatna ennél sokkal nagyobb fájdalmat is. Meg is ölhet. Mikor újra a hátam mögé kerül és egyszerűen hátrébb rángat, egyre jobban kezdek dühbe gurulni. Egyáltalán nem tetszik amit csinál... Pontosan ezért utálom annyira a vámpírokat. Csak játszadoznak az emberekkel, és én ezt gyűlölöm. Kis híján sikerül még fenékre is esnem, de szerencsémre sikerül megtartanom az egyensúlyom, és legalább nem pottyanok el. Nem lett volna túl szép látvány egy vadásztól. Már eleve ez az egész helyzet nem túl szép. -Hát tudod... Egy vámpír társaságában elég nehéz nyugodt maradni. Főleg ha az illető megfoszt minden fegyveremtől.- Mormogok vissza neki, miközben egy szempillantásnyi idő alatt felé is fordulok. Valahogy jobb szeretek az ellenségem szemébe nézni, nem pedig a hátamat tartani neki, hogy esetleg belenyomjon egy karót. -Én inkább leszek halott, mint vámpír. Szóval csak rajta...- Vágom vissza gúnyosan, felvont szemöldökkel. Nem tudom, hogy csak megfélemlíteni próbál-e, vagy teljesen komolyan beszél, mindenesetre nálam ez nem jön be. Cseppet sem félek tőle, legalábbis egyelőre. Azt nem mondom, hogy később sem fogok. Na jó... A cseppet sem, talán enyhe túlzás, fogjuk rá, hogy van egy bizonyos egészséges félelmem, de ennyi az egész. - Jaj, drágám... Nem tudsz rám ijeszteni. Inkább mond el nekem, hogy miért ölted meg ezeket a vámpírokat. - Mondom ezt ismét gúnyosan, oldalra billentett fejjel, egyenesen a szemeibe nézve.
Tárgy: Re: Elhagyott színházépület Kedd Feb. 17, 2015 9:15 am
Atyáskodóan, mondhatni apai szigorral állok a kislány és a fegyverei között, összefont karokkal, s csak érdektelenül nézek le rá. Régen valahogy szórakoztatóbban voltak a vadászok, könnyebben ki lehetett egymás közt jönni, most meg a napját sem tudom, hogy mikor találkoztam utoljára egy valamit is érő példánnyal, mint én. Aki hidegfejű és előbb kérdez, aztán szúr. A lány provokálása láthatóan cseppet sem hat meg, ahogy az undora sem, inkább csak a vadásznépen szánakozom. Bár, a tüzet is lehet formálni, a kis barna valószínűleg csak új a szakmában. Egy tapasztalt vadász ennyire nem lehet… szóval nem lehet. Had ne mondjam ki. A bátorságát még talán értékelhetném is, kár, hogy nem azok közé tartozom, akiket érdekel az ilyesmi. - Hohó. – Mukkanok végre meg, mikor látom, hogy nagyon okosnak gondolva magát a fegyverei felé próbál közeledni, ami szerény véleményem szerint inkább meggondolatlanság. Szóval mögé lépek és a dzsekije nyakánál fogva hátrahúzom a földön néhány métert, majd elengedem. - Lenyugodnál végre? – Mondom dörmögős hangon. Amúgy meg, ha azt nézzük, halott vagyok, nem? Ez a vámpírság, halottság kérdése nekem kissé olyan, mint a tyúk, meg a tojás dilemma. – Ha így folytatod te is hamar halott leszel. – Jegyzem meg az előbbi kis kakaskodásához, ám a hangom egyáltalán nem fenyegető, inkább csak figyelmeztető, sőt, talán még az sem. Egy ártatlan megjegyzés. Már amennyire ártatlan lehet bármi is, ami tőlem jön ugye. Na meg igazán tudhatná, ha van egy hangyányi esze is, hogy könnyűszerrel bánthatnám, ha akarnám. Nem akarom, de talán fogom. Ha csak nem bír magával a kis viráglelkem, hát, megindulhat a fegyverei felé, de biztosíthatom, hogy nem fog odáig eljutni. Ő is láthatja, hogy teljesen esélytelen azt a három métert megtenni, úgy, hogy ne állítsam meg. Ritka harcedzett vámpír vagyok. Másrészt, egyszerűbb lenne a tudtára adnom, hogy én is vadász vagyok, de a vadászoknak is megvan az íratlan kódexe, s ez a nagy színt vallás nem igazán jellemző ránk.
Nem veszem túl jó jelnek, hogy a golyó hatására nem fekszik ki a padlón és vergődik mint a partra vetett hal. Valószínűleg nem a pár éves mitugrász fajtára találtam most épp rá, hanem egy sokkal idősebb, tapasztaltabb és egyben strapabíróbb példányra. Persze ez attól még nem kellene, hogy kifogjon rajtam, bőven fel vagyok fegyverkezve, ráadásul még mindig inkább halok meg egy jó ügyet szolgálva, mint például egy betegség által, idős asszonyként. Bár bevallom, szívesen mesélnék a gyerekeimnek arról, hogy mennyi embert mentettem meg valaha, viszont valahogy kétlem, hogy megélném azt a kort. Túl ostoba vagyok hozzá, és a legrosszabb, hogy én ezzel pontosan tisztában is vagyok, s mégsem teszek ellene semmit. Fogalmam sincs miért... Talán csak simán szeretem a veszélyt, szeretek erős és idős vámpírokat felidegesíteni, és aztán megölni. Még ha pontosan tudom is, hogy nem mindig lehet szerencsém, biztosan lesz olyan alkalom, mikor nem néhány karcolással hagyok el egy helyszínt, hanem mondjuk koporsóban. Vagy jobbik esetben mentőautóban. Figyelmeztetése ellenére, én továbbra is ugyanúgy célzok rá és várok. Mondjuk nem tudom mire, talán a csodára. Ami nem jön el. De természetesen a vámpír igen. Semmire nincs időm, sem arra, hogy újabb lövést intézzek felé, sem arra, hogy akár csak megmozduljak, a fickó egy szempillantás alatt a hátam mögé kerül, és elkapja a fegyvert tartó csuklómat. Hiába is próbálok ellene tenni bármit, ő jóval erősebb nálam, hiszen vérszívó. A következő pillanatban az összes önvédelmi eszközöm a földön hever, én pedig mint egy idióta, néhány lépéssel odébb, a csuklómat szorongatva, ami bizony jól meg lett csavargatva. Ez mi a fene volt? Hogy a csudába tudott egy másodpercnyi idő alatt ennyi mindent csinálni? - Nagyon megrémülhettél tőlem, ha az összes fegyveremre szükséged volt... - Provokálom, kissé gúnyosan, abban reménykedve, hogy talán majd visszakapom a fegyvereimet, de mindenesetre néhány apró lépést közelebb osonok, és várok a megfelelő pillanatra, mikor felkaphatom az első kezem ügyébe kerülő tárgyat. -Méghogy én? Szerintem itt te vagy az egyetlen, aki nem jó helyen van. Már rég halott kellene, hogy legyél!- Alig láthatóan rázom meg a fejem, szinte undorodva nézek rá. Gyűlölöm a vámpírokat, és őt az sem menti meg, hogy éppen megölt néhány hozzá hasonló rohadékot.
Naivan úgy gondolom, hogy itt végeztem, indulatok is, esetleg később kiküldök pár takarítót, magától értetődő, hogy én ilyesmikkel nem foglalkozom. Minden szakmának megvan a maga szamárlétrája. Ám hamar keresztbe húzódnak a terveim, valami kislány által, ráadásul nem túl elegánsan teszi, amit tesz. – Azt persze nem tagadhatom, hogy ügyes, a lopakodást illetően mindenképp. Még épp hallom a fegyver ravaszának kattanását, de egész testtel már nincs időm kitérni a golyó elől, hiába mozdulok abban a pillanatban, a fatöltény fúródik is a vállamba. Fa. Töltény. Ez kellett nekem mára, egy másik vadász. Nem mindig szeretem, ha beleköpnek a levesembe, főleg, ha közben engem is célpontnak néznek. A lőtt seb pokolian tud fájni, de én az idők során már egészen szép mértékű immunitást sajátítottam el, mint akit nem fog a fájdalom – legalábbis ennyi semmiképp – szóval csak felszisszenek, a tekintetem viszont azonnal tűzbe borul, kieresednek a szemeim és a szépen ápolt fogsorom is gazdagszik két plusz csúccsal, ahogy a lány felé fordulok, állatias morgással. Gyönyörű látványt nyújthatok, de mit tehetnék, ha ég bennem a vadászösztön? Csak egy ártalmatlan figyelmeztetés, semmi több. A kis barna szavai viszont eltüntetnek az arcomról mindent, a vadság, a vámpírság, minden ilyesmi legapróbb jelét is és csak a szemeim húzom össze egy másodpercre, majd a színház random pontjába meredve hallgatom a monológját, egy igazán érdekes grimasszal az arcomon. Hogy mi van? Ezt követően már egészen kifejezéstelenül nézek vissza rá, közben a golyót is kiszedem a vállamból és hanyagul forgatom az ujjaim közt, a magam mellé eresztett kezemben. - Tedd le azt a fegyvert. – Javaslom neki a dolgot, a saját kis becézését szándékosan nem biggyesztve a mondat végére, nem az én stílusom. Teljesen higgadtan és közönyösen figyelem. A lehető legtávolabb álljon tőlem, hogy bántanám, de ha elkezd itt nekem hősködni, magára vessen. Néhány másodpercet még várok, had méregessen csak, mennyire lehetek veszélyes, mennyire lehetek idős, vajon miért küldtem a túlvilágra ezeket a vámpírokat? Nekem bőven elég az idő, hogy végig mérjem, hol és mennyi fegyver van nála. - Jó. – Sóhajtok lemondóan, úgy tűnik nem hátrál és nem hallgat a szép szóra. Teljesen váratlanul, egyetlen suhanással kerülök mögé, ragadom meg a csuklóit, ahogy a fegyvert fogja, tekerek rajtuk egyet, a pisztoly a földön, közben a nála lévő többi fegyvertől is megszabadítom, mind a saját, természetfeletti tempómban. Mire a lánynak ideje jut feleszmélni, az összes eszköze a földön van, ő meg két méterrel arrébb lökve. - Mondd, sűrűn dugod az orrod mások ügyeibe? – A hangomból egyértelműen kiderül, hogy nem magánügyre gondolok az előbb elintézett fickókkal, hanem vadászügyre.
Mostanában soha nem járkálok az utcán fegyver nélül. Valami mindig van nálam, még ha csak egyetlen karóról is van szó, hiszen a mocsok mindenhol ott van. Még a boltba menet is elkaphat, nemhogy másik városban. Lassan komolyan ideje lenne átköltözni ebbe a nyomorult városba. Talán többre mennék, ha nem kellene folyamatosan utazgatni, vagy éppen szállodákban megszállni. Egy szálloda nekem semmiképp nem biztonságos... Pontosabban, senkinek. Akár az egyik szomszédom is lehet vámpír, aki bármikor rám is törhet, például az éjszaka közepén, mikor én éppen mély álomba ringatom magam. Így tehát az éjszakáimat elég éberen alszom végig, nem is érzem magam túlságosan kipihentnek. De nem érdekel, hiszen amin dolgozom, az bizony sokkal, de sokkal fontosabb, mint az, hogy én mennyire pihentem ki magam. A segítségem kérték, én pedig itt vagyok, és mindent elkövetek annak érdekében, hogy megöljek néhány vámpírt. Pearl Davis, egy fiatal lány volt, és egyáltalán nem kellett volna meghalnia, ahogy a többi áldozatnak sem. Viszont csak ennek a lánynak a szülei kerestek fel azzal a kéréssel, hogy derítsem ki mi történt a lányukkal, hiszen még a hülyének is feltűnik, hogy túl sok az állattámadás és az eltűntek száma egyre csak nő. Sajnos tartok tőle, hogy a lányt élve már nem találom meg, viszont a gyilkosaira már rábukkantam. Csak a megfelelő időpontot kerestem arra, hogy lecsapjak rájuk. Elvégre én egyedül vagyok, míg ők négyen... Talán. Remélem nem többen. Mondjuk hívhattam volna segítséget is, de azt hiszem ennyivel még elbírok. De ha mégsem, hát legalább megpróbáltam tenni valamit. Már néhány napja figyelem ezeket a vérszívókat, így a búvóhelyüket tudom. Egy régi színházépületet választottak maguknak, amí lássuk be... Jó választás. A kutya sem keresné itt őket. A hátsó ajtón jutok be az épületbe, és nagy meglepettségemre, igencsak érdekes hangok csapják meg fülem. Közelebb merészkedek, majd meglesem, hogy mi történik. Fogalmam sincs mi folyik itt, de annyi szent, hogy valaki megelőzött. Vajon miért? Hiszen szemmel láthatóan az illető is vámpír. Megölte őket helyettem. Azt hiszem valamilyen szinten a féltékenység vezényel, mikor előbújok rejtekemből, miközben előhúzom a fatölténnyel töltött fegyverem és gondolkozás meghúzom a ravaszt. Célt téveszt, mivel a szíve helyett csak a vállába méllyed a golyó, viszont valószínűleg lellasasítja valamennyire ez is. Hacsak nem több száz éves. Azt kétlem. Ha ez a vámpír is az itteniek közé tartozott, akkor maximum ötven évet jósolnék neki. Csak tudnám miért ölte meg a társait. Féltékenység? Mindegy is... Előlem nem menekül. -Igazán kedves vagy, hogy elvégezted helyettem a piszkos munkát, de tartok tőle, hogy ezt most te sem úszod meg, szívem! - Szinte mosolyogva lépek közelebb hozzá, még mindig felé tartva a pisztolyt. Nem tudom miért nem lövöm le most azonnal. Megtehetném. Talán végzetes hiba a részemről... Talán nem. Lehet, hogy csupán szeretek játszadozni az áldozataimmal mielőtt megölöm őket. Valószínű. Azt akarom, hogy fájjon neki, nem pedig, hogy gyorsan átmenjen ezen. Megérdemli. Valószínűleg őt sem érdekli az emberek sorsa.
Az, hogy a nagyhalak farok méregetését egyelőre csak figyelem, nem azt jelenti, hogy ne húzhatnám nyársa a kisebbeket. Ez alkalommal nem a francia negyedről van szó, a belváros egy jelentéktelen részén szúrt szemet néhány hasonló sémájú gyilkosság. Nem telt sok időbe és energiába felkutatni a baj forrását, egészen kezdem hiányolni a régi idők kihívásait a mostani állóvízhez képest, amiben áztatom magam. Lényegtelen. Tehát van ez a kis négy fős társaság, az egyik gyűrűvel, beépülve a rendőrséghez, gondolom hogy legyen ki eltusolja a másik három ámokfutását. Féleszűek. A fészkük egy rég bezárt kisebb színház, nem is olyan messze egy gyorsétteremtől, ahol a csapat egyetlen női tagja, egy fiatal lány igen sűrűn megfordul koldulni. Nem egészen értem a gondolatmenetüket, de ha valaki, hát én tudom, hogy a vámpírlét az ember agyára tud menni. A rendőr barátunk – volt – köztük a vezéregyéniség, ezért neki már a kis akcióm előtt kitéptem a szívét és a kanálisba löktem. Hisz ha kígyót akarsz ölni, vágd le a fejét. Kitörhettem volna a nyakát és kivéreztetve bedobhattam volna otthon a fagyasztóba, hogy majd később kihallgassam, de az ilyesmi nem rám vall. Gyors vagyok és ésszerű, kerülöm a felesleges köröket és tisztán dolgozom. Akár egy jó titkárnő, csak épp vadász változatban. Meg férfiban persze. Ami a harcot illeti, kissé régimódi vagyok, nem használok pisztolyt, hálóvetőt, meg tudom is én miket vetnek be manapság. Ide is egyetlen karóval felszerelkezve jöttem ma, nincs is szükségem többre. Egy mezei vadásznak – már elnézést – a hátsó ajtót ajánlanám, faládák, csövek, régi díszletek, szépen be lehetne osonni, de én egyszerűen csak besétáltam a főkapun és felsuhantam a színpadra – bár bevallom itt talán elvetettem a sulykot, mert oldalról, fentről, jó sok támadási felületet biztosítottam annak a háromnak, akik viszont nagy örömömre ki is használják. Itt tartunk most. Hallom a fujtatásukat, a testem megfeszül és ahogy az első pasas rám ugrik, kapom is el és földhöz vágom, kis híján a fejét letépve, ő meg bevágódik a széksorok közé. Van ösztön, amit nem tudok elnyomni, ami minden vadászatnál a felszínre szivárog, a fogaim és a kieresedett tekintetem. Az arckifejezésem mégis kiegyensúlyozott és összeszedett. A következő szemből támad, de hozzám sem tud érni, mert egyenesen belesuhan a kirántott karómba. Mármint abba, amelyik fából van. Huh… de rossz vicc volt. Aztán az előbb elhajított férfi is kileheli a lelkét, s már csak a lány marad. Örömömre szolgál, hogy a látszat ellenére sokkal őrültebbnek és tapasztaltabbnak tűnik, mint az elkékült társai. Sőt, kifejezetten erős. Meg tud ütni és meg is üt, újra és újra. A vérszomj mellett a düh és veszteség is szól belőle, én pedig örömmel fogadom a felkérését. Bár az a részlet kissé zavaróvá teszi az egészet, hogy úgy nézhetünk ki ezen a szűkös színpadon, mint valami elcseszett Hamlett, de hamar rövidre zárom a dolgot és átlyukasztom a kicsi szívét. Köpök egy adag vért, mielőtt begyógyulna a felszakadt ajkam, majd visszadugom a karót a helyére és lemegyek a színpadról, a széksorok közti kis úton elindulva a kijárat felé.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Elhagyott színházépület 
/ zene: 
|| nem hallgattam semmit || 
/ zene: 
|| nem hallgattam semmit || 
• • music • • words
/ zene: 
