Már akkor megölhettem volna, mikor először megtámadott, de nem hiszem, hogy ez szükséges lenne. Hiszen éppen elég fájdalom neki az, hogy tudja, ki a szülei gyilkosa, ki váltotta ki az átkát, és mégsem tehet ellene semmit, hiszen velem szemben erőtlen. Éppen ezért hagytam abba a kínzását, és nem hiszem, hogy magamtól újra kezdeném, de vajon ha ismét nekem támadna, akkor megállnék, vagy egészen addig kínoznám, míg az élet majdnem elszáll belőle? Hiszen nem lenne a hasznomra, mivel nem boszorkány. Tudnám irányítani, de minek tegyem? Tulajdonképpen számomra értéktelen. Mégis kedvem lelem abban, hogy most megtörve próbálja kideríteni, mibe keveredtek a szülei. - Miss Fray, szerintem az az alku önnek lényegtelen, hiszen még be sem tudja fejezni helyettük, ne sértődjön meg, de a szüleiben több erő volt - billentem oldalra a fejem egy gúnyos mosollyal, hiszen én folyton ezt teszem. Alábecsülök másokat, ahogy pár napja tettem Miss Brownnal, de ő megint más lapra tartozik. Belőle hasznot húzhatok a későbbiekben, a velem szemben álló nőből viszont nem. - Ugyan, ne mondja, hogy egy idegen gyerek iránt érez szánalmat. Amúgy is otthontalan volt - jelentem ki közönyösen, mintha csak arról beszélnék, hogy milyen pocsék két utcával odébb az étterem menüje, az ételről pedig nem is beszélve. Nem éreztem semmit, mikor azt a gyermeket pont az ő autója elé irányítottam. Habár az arcát nem pontosan tudtam, de követtem az autóját. Igen a bosszúm messzire elért, és örülhet, hogy ennyivel megúszta. - Mondjuk azon csodálkozom, hogy hogyan úszta meg a börtönt, hiszen végül is megölte azt a kisfiút, nem igaz? - pillantok fel rá, és talán arcomon nem látszik, de belül rendkívül élvezem, hogy nem tud uralkodni az érzésein. Ráadásul nem szép dolog, hogy számára érinthetetlen vagyok, én mégis kihasználom ezt, ha már volt olyan merész, és rám támadott.
El sem tudom hinni, hogy a szüleim feláldozták magukat értem. Miattam haltak meg... Nem hiszem el, hogy volt valami hülye ügyük, amiben én is benne voltam, de nem mondtak róla nekem semmit. Hihetetlen, hogy miket nem mondtak el... Még jó, hogy ebbe a vérfarkasos dologba beavattak, különben kitudja, hogy hogyan reagáltam volna az átok kiváltására, tutira még jobban ki lettem volna bukva, mint most. - Engem még is érdekel az alku, és az, hogy mit nem tartottak be a szüleim amiért úgy kellett bűnhődniük, hogy megölte őket. - hangom újra ingerült lesz. Bármennyit is hallgatom Silverstont, nem tud meggyőzni arról, hogy olyan nagy hibát követtek el a szüleim amiért meg kellett halniuk. Egyszerűen nincs ekkora hiba, bármit is mond. Szedett-vetett hazugság mindaz amit össze hord róluk, tudom, hogy a családom nem volt rossz, jó emberek voltak. Elkerekedett szemekkel pillantok rá, amikor az átkom kiváltásáról beszél. - Maga... - szinte szóhoz sem jutok, alig jön ki hang a torkomból. - Az a gyerek alig volt 6 éves!! - mondom dühösen, szemem újra megvillan. A mai napig nem bírtam elfogadni azt, hogy egy kisgyereknek ártottam. Szívem szerint most rögtön megölném Williamat!
▼xxx▼ ▼Music▼ ▼Bocsi, hogy rövid lett▼
Dr. William B. Silverston
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
191
► Total posts :
306
WICKED WARLOCK ℘
Tárgy: Re: Üzlethelyiség Csüt. Ápr. 09, 2015 8:01 am
there's no sweeter innocence than our gentle sins
Ms. Fray & Mr. Silverston
Szavaim könnyedén mérgezik mások elméjét, még akkor is, ha ők ezt nem hiszik. De mindig is képes voltam egy jól irányzott szóval kételyt hozni a bizonyosságba, vagy gyanakvást a bizalomba, és ha ez egyszer sikerült, ha egyszer elhintettem akár egy apró morzsáját is a saját igazuk ellenkezőjéből, akkor már meginog az a bizonyos hit, és onnantól csak a pusztítás van. Most sincs ez másképp, habár mint az esetek nagy többségében, most sem hazudok. Nem szokásom, és nem rám vall, hogy koholmányokkal mérgezzem ajkaim. Így pusztán csak annyit teszek, mint mindig, felnyitom a lány szemeit, még akkor is, ha ez a legfájdalmasabb dolog a földön. Nem érdekelt soha mások lelkivilága, szinten az enyémmel sem foglalkozott senki sem gyerekként, sem pedig cseperedő felnőttként. Anyám is folyton hazudott, hogy jól meg vagyunk, hogy a jók közé tartozunk, és ne merjem még egyszer kinyitni azt a sötét grimoire-t. Nem engem féltett, hanem saját magát, de mégis valahol én is számítottam neki. De vajon mit ért el vele? Igazából semmit, hiszen lankadt az ébersége, és attól kapta a legnagyobbat, akitől sosem remélte. Tőlem. - Óó igen, azt hitték, majd milyen hősiesek lesznek, és az ön szemében azzá is váltak... - jelenik meg egy nosztalgikusnak ható mosoly az arcomon, miközben az ifjú hölgy mögötti ajtót figyelem. - Ugyan, ennyi év távlatából már teljesen felesleges, mi állt az alkuban, és örülhet, hogy megúszta az akkori kitörésemet egy vérfarkas gén aktiválással... - billentem oldalra a fejem, és végül visszahelyezem a súlypontomat mindkét lábamra, majd tekintetem megállapodik Ariana arcán, kutatva a kétely nyomait, és még éppen elkapom, ahogy letöröl egy könnycseppet...
Iszonyatosan megkönnyebbülök, mikor vége a kínzásának. Egyből meg is lepődöm azon, hogy a sípcsontomon kívül semmim sem fáj, az egészet csak a fejemben művelte, elképzeltette velem, hogy átváltozok... Sokat kutakodtam már, de erről még nem hallottam sosem, vagy épp csak átsiklottam felette, a lényeg az, hogy eléggé frusztrál az a tény miszerint tud az elmémben turkálni. Ez kb olyan, mint mikor a vámpírok megigéznek embereket. Ott is az elmében turkálnak, itt velem pedig fájdalmat éreztetett. Pár perc múltán, mikor már nem fáj annyira a csontom, lábra állok, oda sétálok a falhoz és neki dőlök, miközben próbálom felfogni az előbb hallott dolgokat. - Feláldozták magukat értem... - mondom halkan, s egy pillanatra elő jön újra a régi énem, aki mindenki előtt kimutatta az érzéseit, azt, hogy mennyire össze van törve. Mikor érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemeimbe, pislogok felfelé párat és veszek egy mély levegőt, hogy megtudjak nyugodni. Nem dühös vagyok, csak szomorú és össze tört. Újra. - Mi volt az alku? - kérdezem halkan, megtörten, miközben letörlök egy könnycseppet aminek sikerült kiszöknie a szememből.
Nem tegnap kezdtem felfedezni az erőm, s talán még ötször annyi ideje lehetek a földön, mint ahány éves Miss Fray, aki volt oly botor, és elhitte, majd egyedül legyőzhet. Még ha talál egy boszorkányt, sem olyan biztos az, hogy felülkerekedik rajtam. Sajnálatára nem tiszta mágiát használok, hanem a legsötétebb verzióját, mellyel nagyobb erő jár, ám áldozatokat is kell hozni, hiszen minden varázslatnak ára van. Az, ahogy a csontjait törtem el, megszokhatta, hiszen minden teliholdkor ez történik. Minden egyes csontja eltörik, hogy átalakuljon egy vérengző fenevaddá, amely széttépi ami az orra elé kerül, ha nincs leláncolva rendesen. Miközben érzi a kínokat, addig visszateszem a kardot az őt megillető helyre, majd ismét felé fordítom a figyelmem. Talán nem is törtek el a csontjai? Igazából az egész egy olyan varázslat, melyet az elméjében idézek elő, egy-egy repedés viszont megtörténhet, ha elszalad velem a ló, de mivel vérfarkas, regenerálódni fog hamarosan. Mindemellett legalább tisztában van vele, hogy mire is vagyok képes, és kétszer megfontolja majd azt, hogy megtámadjon. Kérlelő szavaira nem állok le rögtön, még pár pillanatig hagyom, hogy átélje a kínt, majd leeresztem a kezem, s ezzel minden fájdalom eltűnik, talán a sípcsontja sajoghat még, mely lassan, de biztosan regenerálódni fog. - Remélem megtanulta a leckét. Egy idősebb boszorkány képes előidézni az átváltozáshoz hasonló átkot, sőt le is tudja lassítani az átalakulást, arról nem is beszélve, ha mélyre ásnék, képes lennék megfordítani az átkát, ha nagyon akarnám, de nem éri meg - rázom meg a fejem, miközben egy fintorba torzul arcom, majd ismét vissza sétálok a pult mögé, én pedig megvárom, míg összeszedi magát. - A szülők sosem a legszentebb lények a földön. Azt hisszük, mindent megbeszélnek velünk, de a szemükben akkor is csak gyerekek maradunk. Mindig lesznek titkaik, és ez a maga egekig magasztalt szüleivel sincs másképp. Megkerestek, és alkut kötöttem velük, tudja olykor hajlandó vagyok belemenni, ha az érdekeim úgy kívánják - sokat beszélek, de mégsem mondok túl sok kézzel foghatót, csak nagy általánosságokat, amiket mindenki tudhat, aki eleget megélt már. - Sajnálatos módon az Ön szülei nem tartották a rájuk eső részt, így választaniuk kellett, mit áldoznak fel ennek érdekében - pillantok a hölgyre, majd mély levegőt veszek, hogy kimondjam az utolsó mondatomat. - Milyen érdekes a szülői szeretet... Mindig a gyereküket helyezik az első helyre - talán egy mosolyszerű fintorba torzul az arcom, majd egy kendővel törlöm le a még nem megalvadt vért a kezemről, de a műveletet félbehagyom.
Percről percre egyre jobban kezdem elhinni azt, hogy tényleg volt valami, amit a szüleim nem árultak el nekem. De még is miért tennének ilyet? Hisz jó emberek, meg amúgy is, állítólag mi mindent elmondtunk egymásnak, azt még is elfelejtették velem közölni, hogy volt valami alku. A hátamra esek a földre, felnézek rá. Mikor varázslattal elveszi tőlem a kardot, már kezdek rosszat sejteni. A megérzésem be is igazolódott, pár pillanattal később egy szimpla csukló mozdulattal eltöri a sípcsontomat. Egyből felkiáltok a fájdalomtól, iszonyatosan fáj. Sosem tört el még egyetlen egy csontom sem, és nem most terveztem ezt bepótolni. Lehet, hogy még is le kellett volna állnom a sima fejfájós hülye kis trükkjénél, de neeem, én keresem magamnak még jobban a bajt. Önfejű, és makacs vagyok, ez a két rossz tulajdonságom van. Nem nagyon tervezek megváltozni, hisz én ilyen vagyok, viszont jobb lenne, ha ezentúl először gondolkodnék, s csak utána cselekednék. Gondolataimból az ébreszt fel, amikor valami hülye mágiával elérte, hogy szép lassan elinduljon az átváltozásom. Újra felkiáltok. Nem, nem akarok emlékezni az első átváltozásomra! Azt hittem jó pár óra múltán, hogy ott helyben meghalok a fájdalomtól, elviselhetetlen az a kín ami ezzel jár, minden egyes teliholdkor. - Állj!!! Álljon le! – kiabálom a fájdalom hatása miatt.
Valahogy mindig akkor voltam elememben, mikor kínoztam valakit, vagy mikor az erőmet tudtam megmutatni. Természetesen amit Miss Fray érezhetett, az csupán csak egy igen apró ízelítő volt abból a megannyi kínból, melyet okozni tudok. Ha visszavesz a lendületből, talán nem leszek olyan kegyetlen, de van egy olyan sejtésem, hogy a telihold közeledte nem visszafogja, hanem inkább fokozza a benne uralkodó haragot. Ez még mind kevés ahhoz, hogy engem kihozzon a sodrából. Szavai sem idegesítenek, csupán egy apró fintor jelenik meg arcomon, melyet eme pár mondat vált ki belőlem. - Valóban? Vagy pusztán csak azt hiszi, hogy sokat tud rólam. De higgye el, az a tudás édeskevés ahhoz, hogy engem legyőzzön - tárom szét a karomat, hiszen tény, sokan hitték már azt, hogy ismernek, vagy sokat tudnak rólam. Vannak információk, amik keringenek, de az nem jelenti azt, hogy mind igaz volna. Talán némelyik pletykát én hintettem el, hogy hihessenek valamiben. Ám olykor a legtöbb forrás megbízhatatlannak bizonyul, ha szembe kerülnek az ellenféllel. - Nem tettek, pusztán megszegték az adott szavukat, és nem olvasták el az apró betűs részt - mosolyodom el gúnyosan, mely már önmagában is idegesítően hat, hát még a jelenlegi helyzetben. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy a kardért nyúl, amit pont a héten éleztem meg, és ki is védhettem volna a támadást? Nem mindent látok én sem előre, de ezt csak abban a másodpercben sejthettem meg, mikor már a penge a húsomba vájt. Mégsem hagyja el egyetlen szisszenés, vagy jajszó sem ajkaimat. Felegyenesedem, megnézem a sebemet, majd kisöpröm hajamat a szemem elől. - Nem, nem kellett volna, de felesleges a mi lett volna ha részen siránkozni - egy intéssel taszítom most a földre őt, majd lassú léptekkel járom körbe, miközben ugyanilyen módon szabadítom meg őt a kardtól is, ami egyenesen a kezembe repül. - Tudja igen érdekes, hogy a farkasok csontjai sokkal gyorsabban regenerálódnak az emberekénél... - a csuklóm hirtelen elfordítására éles fájdalom hasít a sípcsontjaiba, melyet egy apró reccsenés kísér. - De sajnos mégsem olyan gyorsan, mint a vámpíroké - most viszont nem engedem el olyan könnyen, mint az előbb, hanem egy kört írok le lépteimmel körülötte, majd megállok úgy, hogy láthassam. - Emlékszik még az első átalakulására? Ha nem, majd most felidézzük - tekintetem elsötétül, majd sorra egyre erősödő fájdalmakat élhet át, varázslatomnak köszönhetően. Valójában elő tudom idézni azt a kínt és szenvedést sőt, ha elérünk a holdtöltéig, még jobban le tudom lassítani az átváltozást, ami talán intő példa lesz számára. - Szóljon, ha abbahagyjam, vagy tudja mit? Dönthet... Még mindig áll az ajánlatom - tompítom a fájdalmait, ám most nem hagyom abba, még mindig érezheti a tompa fájdalmat, amelyik talán rosszabb lehet bármely erős hasító fájdalomnál...
Felkiáltok mikor éles fájdalom hasít a fejembe, közben lerogyok a fájdalomtól a földre, s a fejemet fogom kínomban. Pontosan tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgom vele, de nem adtam még fel. 2 éve emészt fel belülről a düh, és a keserűség, itt az ideje annak, hogy végre kiadjam magamból. Nem számít semennyi fájdalom sem, hisz annál nagyobb nem lehet, amit anno, és azóta mindennap érzek, ha belegondolok, hogy nincsenek szüleim. Tudom, hogy Brandonnal nem beszéltük meg ezt a kis akciót, de egyszerűen már nem bírok várni, egy perces sem érdemel az életből. Kitudja, hogy hány embert ölt még meg. Halkan felnyögök amikor a falnál találom magamat. - Sokkal többet tudok önről, mint ahogy azt gondolja. - mondom még mindig dühösen. Most már végképp sikerült kihoznia a sodromból, én szoktam elbánni az eberekkel, nem fordítva. Kicsit megkönnyebbülők, mikor minden féle varázslást abba hagy. - Bármit is mond, tudom, hogy a szüleim nem vétettek semmi rosszat! - jelentem ki határozottan, s közel sétálok hozzá. Nem messze tőlem, van egy kard, ami valamelyik korból származhatott, ez engem viszont most csöppet sem érdekel. Kikapom a helyéről és megvágom dühösen a kezét. - Ahogy mondtam, nem kellett volna meghalniuk! - nem félek tőle, nem érdekelnek a következmények.
Ha egy bosszúszomjas családtaggal akadok össze, mindig számításba kell vennem azt, hogy olyanok, mint egy időzített bomba. Ennek ellenére nincs bennem félelem, hiszen akkor ölni is képtelen lettem volna, amiből az következik, hogy nem lenne ennyi ellenfelem. Ez viszont sajnos, vagy szerencsére nem így van. Minden egyes halálnak meg volt a miértje, és az is, hogy hogyan haltak meg. Egyesek gyorsan és szenvedés mentesen, némelyikükkel játszadoztam, kínoztam, és volt olyan is, akire átkot szórtam, vagy akin átkozott tárgyat használtam. A halálnak annyi formája létezik, melyeket egyetlen élet is kevés lenne kipróbálni, s mégsem kedvtelésből tettem. Jó, kivéve a vámpírok, ők eleve létezésükből adódóan megérdemelték a halált, amit kaptak. Lassú, kínkeserves halál volt, amolyan farkasméregtől megveszett tusa, melyet előszeretettel néztem végig. Mind megérdemelte a sorsát, és nem bánok meg semmit. Ez nem fog változni akkor sem, ha egy kislány beállít a boltomba, és kérdőre von. Persze minden szavam arra hajazott, hogy kihozzam őt a béketűrésből, és számíthattam volna... Badarság, számítottam rá, hogy nekem ront, és testi erőszakot alkalmaz majd, mégis előszeretettel hitetem el a másikkal, hogy nem vagyok más, csak egy öregember, akinek túl sok van a számláján. Egy rövid pillanatra talán játszott meglepettség tükröződik arcomon, majd egy pillanatra megkomolyodik a tekintetem. Nem mondom, hogy nem érzem azt, ahogy a falnak szorít, vagy ahogy végre megmutatkozik állatias ösztöne, s érintésével fény derül számomra arra is, hogy vérfarkas. Ahogy a szemének borostyán villanása is ezt jelzi. Látszólag a helyzet komolyságát viszont nem tudom megfogni, vagy felfogni, hanem egy halk nevetés szakad fel a torkomon. Karját fogó kezemet felmutatom pontosan szemmagasságig, majd a hüvelyk és mutató ujjamat összedörzsölve csettintek egyet. Néma varázslat volt ez, melyre nyilalló fájdalom hasít a fejébe, ezzel kiszabadítva magam a fogságából. - Tudja ez mind szép és jó, hogy ön elhitte, képes bosszút állni, de akkor elmondok én is pár dolgot - nem hagyom abba a kínzását, még akkor sem, mikor ráérősen megigazítom az öltönyöm zakóját, esetleg kisimítom az oda került ráncokat. Talán ekkor egy pillanatra enyhülhet a fájdalom, majd ismét újult erőre kap. - Mindig tudj meg mindent az ellenfeledről, és fegyver nélkül soha ne érkezz - mosolyodom el, amit talán észrevesz, talán nem. Aztán nagyot sóhajtva felállok, majd egy kéz legyintássel a falnak szegezem őt, és varázserőmmel tartom ott. - Azt szeretem a vérfarkasokban, hogy a telihold közeledtével hamar megmutatkozik a valódi énjük... - pillantok a bal kezemen lévő órámra ráérősen, majd szánakozást színlelve megcsóválom a fejem. - Túl sok idő van még addig, de ha szeretné, Miss Fray felgyorsíthatjuk a folyamat kezdetét, és esetleg abban az állapotban tarthatom, míg valóban el nem kezdődik - billentem oldalra a fejem, felajánlva neki a rosszabbik verziót, de még mindig nem engedem, hogy elmozduljon a faltól. - Vagy békésen végighallgatja a történetet a szüleiről, akik nem is voltak olyan szentek, majd szépen hazamegy, és ha jól viselkedik, engedem, hogy maradjon az egyetemen, hovatovább az óráimon - gunyoros mosolyra húzódnak ajkaim, végül a testem mellé ejtem a karomat, hogy megadjam a lehetőséget a választásra.
Mikor rájövök, hogy ezt így tovább nem fojtathatom, veszek egy mély levegőt, és próbálok lenyugodni. Ez viszont elég nehezen megy nekem, mivel újra eszembe jutnak azok az emlékképek, amiket azon a napon szereztem. Talán sosem fogom tudni feldolgozni, hogy 16 évesen láttam őket holtan. Annyi mindenben lett volna még szükségem rájuk, nem így, nem akkor kellett volna meghalniuk. Akkor az estén megfogadtam, hogy a gyilkos aki ezt tette a szüleimmel, megfog fizetni a tettéért, ehhez pedig tartom magamat. Gondolataimból újabb mondatja ébreszt fel. Felkapom a fejemet, amikor kimondja azt, hogy "családja". Hát, tudja... Részben ez is idegesít, de legfőképp az, hogy nem mondja el, hogy mit vétettek a szüleim, mert nem hiszem, hogy olyan végzetes hibát követtek el, amiért így kellett volna megfizetniük. Bármit is mond ez az ember, tudom, hogy a szüleim jó emberek voltak, senkinek sem tudtak volna ártani, nem ezt a sorsot érdemelték volna, ennek az ellenkezőjét pedig senki sem fogja tudni elhitetni velem! Az utóbbi pár mondata végképp kihozott a sodromból, már nem bírom, és nem is akarom azt mutatni, hogy nyugodt vagyok. Vérfarkas génjeimnek köszönhetően gyorsan oda megyek hozzá, és erősen a falhoz nyomom, miközben a szemeim olyanná változnak, mint mikor teliholdkor változok át. - A szüleim jó emberek voltak! - sziszegem dühösen. - Semmivel sem szolgáltak rá arra, hogy megölje őket! - mondom dühösen, és még mindig nem engedem őt el, csak erősebben szorítom.
Ellenben a velem szemben álló lánnyal, én tökéletesen megőrzöm a nyugalmam. Arcom rideg és rezzenéstelen, nem olvasható le róla semmiféle érzelem. Nem ő az első, aki számon akar kérni azért, amit tettem, vagy netalán nem tettem. Még mindig úgy tartom, hogy nem tartozom számadással felé, ahogy félnivalóm sincs tőle. Az évek óta felépített kis birodalmam, az emberek belém vetett hite és a tisztelet, ami körülvesz megvéd, legyen bármilyen mocskos is a lelkem. Már ha lenne olyanom. Több mint hatvan éve nem éreztem és nem ma fogok szánalmat, vagy sajnálatot mutatni, mert egy dühét egyre nehezebben palástoló lány nekem ront. - Igazán dicséretes, hogy nem azok közé tartozik, aki szeret nyalizni. Értékelem - pillantok fel rá, hiszen ismét a szakdolgozatra siklik pillantásom. Bezárom a borítását, majd kezemet nyugodtan helyezem rá, mintha védeném, holott ez amolyan megszokás. Ahogy a pult mögül szemlélem őt, egy pillanatra elgondolkozom, vajon melyik családról beszélhet? A boszorkány családról Nevadában, vagy a vérfarkas családról? Igazából kettő volt. Nem szoktam minden gyilkosságot észben tartani, ugyan már. Sosem ölök kedvtelésből, de ezt nem egy tizenéves csitrinek fogom ecsetelni. - Semmit sem teszek ok nélkül, Miss Fray. Mindennek megvan az oka, és ha kicsit lenyugodna, észrevenné, hogy talán nem is volt olyan szent az a család, mint gondolná - kérdésére most sem adok teljesen normális választ, ami magyarázatot adna az akkor történtekre. Majd ha egyenesen beszél velem szemben, talán én is megengedem magamnak ezt az opciót, addig csupán annyit teszek, hogy táncolok az idegein, ahogy több ellenségem barátaién, vagy rokonaién számtalanszor megtettem már. - Nézze, nem magának fogok beszámolni arról,hogy mit miért teszek. Minden bizonnyal a családja megszegte az adott szavát, és tisztában voltak a következményekkel... Sosem árulok zsákbamacskát, Miss Fray - beszélek továbbra is olyan nyugalommal, mintha csak egy anya mesélne egy mesét a gyermekének lefekvés előtt. Egy apró morzsát ejtettem el neki, melyre idegesebb lesz, melyre végre feladja a magabiztosság álcáját. Nem fogom bántani, legalábbis megölni nem tervezem, hiszen a szavam adtam. Legalábbis akkor. Habár az adott szó mindennél fontosabb, és én nagyon kevés alkalommal szegtem meg. Talán feltűnhetett neki, hogy szándékosan hívtam azokat a szóban forgó embereket családjaként, hiszen csakis egy családtag - akár egy gyermek - képes az efféle dühös megnyilvánulásra. - Van még valami, amire kíváncsi? Esetleg bosszút akar állni? - kezdeményezek most én a beszélgetés terén, ám szavaim provokatívak, lekezelőek és rendkívül gúnyosak, mely önmagában bicskanyitogató lenne, hát még eme három tulajdonság egyben.
Gunyorosan elnevetem magam, amikor azt feltételezi róla, hogy az átlagom miatt csinálom ezt az egészet. - Tudja, én nem az a fajta diák vagyok, aki nyalizik a tanároknak, vagy lefekszik velük, csak azért, hogy jó átlagom legyen. Én megdolgozok érte, és ha jól sejtem, a jegyeimmel nincsen gond. - miközben a szemeibe nézek, a hangom mindvégig gúnyos. Azt hittem, hogy könnyebben fog menni az, hogy ne mutassam ki felé a gyűlöletemet, de úgy látszik tévedtem. Bár még mindig nem én vagyok a gyenge láncszem, hanem Brandon. Abból a szempontból az anyjára hasonlít, hogy a lelke legmélyén eléggé érzelme,s és attól félek, hogy ha arra kerül sor, nem fogja tudni megölni az apját. Akkor viszont én fogom befejezni a tervet, nem fogok elbukni miatta én is. Neki dőlök a mellettem lévő falnak, s a mellem előtt össze fonom a kezemet, úgy nézek rá, ami elég nehéz, mivel elég nehezen tudok most már uralkodni magamon, és ha dühös vagyok, akkor a szemem elváltozik, mint amikor vérfarkas vagyok, lebuktatni magamat pedig nem szeretném, mert kitudja... A végén még lehet engem is megölne, egy gyereket. Hallgatom őt figyelmesen, de nem válaszolok egyik kérdésére, illetve megjegyzésére sem. Pontosan át kell gondolnom azt, hogy mit válaszoljak. - Mit tud arról a családról? Tud egyeltalán bármit is róluk? - kérdezem tőle, lehet egy kicsit indulatosabban a kelleténél, de már nem nagyon érdekel. Ha arra kerülne a sor, megtudom védeni magamat. Ellököm magam a faltól, oda sétálok a pulthoz és mélyen a szemeibe nézek. - Miért ölte meg őket? - teszem fel újra a kérdésemet.
Nem fordítok különösebb figyelmet a velem szemben álló hölgyre, mégis szinte érzem a haragját. Legalábbis ha az érzékeim nem csaltak meg eddig. Majdnem minden órámon ott ül azzal a félreismerhetetlen tekintettel, és tudom, hogy ő is azok közé a diákok közé tartozik, aki csak a plusz pontokért jár be az órámra. Engem ez addig nem zavar, ameddig teljesíti a minimum elvárt szintet. Viszont további beszélgetésre nem számítván nyitom ki az esszéjét, de nem olvasom, csak átfutom a tekintetemmel az első oldalt, majd mikor meghallom a hangját, felnézek rá. Mindig szerettem tartani a szemkontaktust, ő ellenben csak akkor pillant rám, mikor az első mondata kiszalad a száján. Kérdőn vonom fel a szemöldökömet, mely pillanatnyi csupán, ahogy az összes többi arcmimikám. Mondandóját látszólag érdektelenül, de meglepve hallgatom. - Ha zsarolni akar a kiváló átlagért, rossz tanárba botlott bele... Miss Fray - millentem oldalra a fejem egy gúnyos félmosollyal. Nevét kihangsúlyozom, lassan ejtem ki, s talán egy kis figyelmeztetés is rejlik szavaim mögött. Most nem órán vagyunk, és mivel köztiszteletben álló ember vagyok, képtelen lenne megzsarolni. - Lehet, hogy tud rólam egy-két dolgot, de azt bizonyítani is tudni kell - jelentem ki egy kicsit gúnyosan. Hangom halk, alig hallható, de biztosra veszem, hogy minden egyes szavamat hallja. Nyugodt vagyok, talán még idegesítő is lehetek, hiszen nincs félnivalóm. Főleg nem egy fiatal lánytól, aki alig most kezdte az egyetemet. Szavaimat komolyan gondolom, hiszen az itt elhangzottakat sem tudná bizonyítani. - Hogy miért tettem? Hm... Ha ennyire kíváncsi, ők nem voltak emberek - jelentem ki határozottan. Én tudom, miért haltak meg, ez a kislány semmit sem sejt, és nem hiszem, hogy beavatom a piszkos részletekbe. - Mégis honnan veszi, hogy én ilyen szörnyűséget tettem? - nem hiszem, hogy ez a lány kíváncsi lenne a piszkos részletekre, így csupán annyit mondok, amennyit én akarok. Talán ennek a lánynak köze volt azokhoz az emberekhez? Remélhetné, hogy nem, de csak úgy nem tör rám senki azért, mert meg akar vádolni azért, amit a múltban elkövettem. Ráadásul két éve sem hagytam fel a vadászattal, és én nem csak vámpírokra vadásztam, hanem olyanokra is, akik esetleg megszegik az alkumat. Ritkán segítek másoknak, és akkor sosem ingyen teszem, hiszen mindennek megvan az ára.
Amíg követtem, legszívesebben a nyelőcsövét téptem volna ki, undorodom tőle, viszont muszáj jól viselkednem, főleg, hogy ő eleve a tanárom, órára pedig muszáj járnom, így hát nem esne jól, ha csomó igazolatlannal végezném a tanévet. Ezek viszont nem zárják ki azt az egyszerű tényt, hogy az édes kis fiával, akiről nem tud semmit, bosszút forralunk ellene. Brandonról nem kell tudnia, imádok meglepetéseket okozni. Ez pedig az lesz. Nézem ahogy az asztal mögé sétál, és csak pár percig tudom állni a tekintetét anélkül, hogy a szemeim ne változzanak el a dühtől. Plusz, ha tovább kellett volna néznem a szemeibe, akkor nem bírtam volna tovább mutatni az álcámat, amit mostanra tökélyre fejlesztettem. Így hát inkább körbe nézek a boltban, megfogok egy-két tárgyat, majd vissza sétálok. Nem válaszolok a dolgozattal kapcsolatos kérdésére, mert eredetileg nem ezért követtem őt, ez szimplán csak ürügy volt számomra. - Tudja, hallottam önről valamit, amit gondolom a többi diákja nem tud magáról. - most újra a szemeibe nézek, miközben a hangom rejtélyes. - Kb olyan 2 éve lemészárolt egy vérfarkas családot, legalább is ezt hallottam egy embertől akinek a nevét nem árulom el. - szinte fizikai fájdalomba kerül nem kimutatnom a dühömet, s a szemeibe néznem. Egyszerűen meg akarom őt ölni. Itt és most, nem bírom kivárni a megfelelő pillanatot. Mikor meghallom a hangját, vagy meglátom őt, egyből a szívem szorul össze, szinte a sírógörcs kerülget, de eközben fortyogok a dühtől. - Arra lennék kíváncsi, hogy miért tette ezt? - teszem fel a kérdésemet. Erre a válaszra várok már oly régóta. Tudnom kell, hogy miért ölte meg a családomat!
A mai napon is volt egy órám amiről sietnem kellett, hiszen a boltomat is fenn kell tartanom valahogy. Tulajdonképpen egy varázslaton dolgozom, ami sosem várhat. Az órát viszont nem bízhatom másra. Minden órát megtartottam eddig, és nem ez lesz az első, amit kihagyok. Még képes voltam eltekinteni az egyik ifjú hölgy késését is, hiszen előbb értem be a terembe, mint ahogy az előadás kezdődött volna. Természetesen ha két perccel később érkezett volna, akkor már nem lenne a diákom. Tulajdonképpen különös hölgy, néha úgy érzem, hogy csak kényszerből jár az órámra. Megeshet, de eddig nem fordult elő a késése, sőt az eredményei is megfelelőek. Visszatérve a varázslatra, két napja borzalmas térdfájdalmaim vannak, de nem azért, mert mágiát gyakorlok, ennek ellenére mégsem tudok sietni, sétabottal elég nehezen megy. Még szerencse, hogy az egyetem és a bolt között alig van negyed óra séta. Éreztem, hogy követ valaki, de nem foglalkoztam vele. Nem menekülök, ha akar, rám nyitja a boltot. Nem félek senkitől, szóval állok elébe. Alig két perccel a bolt nyitása után hallom meg a csengőt, mely azt jelzi, hogy valaki bejött a boltba, így félúton a raktár fele megtorpanok, hogy szembe nézhessek a látogatóval. Sejthettem volna, hogy a diákom az, én mégsem gondoltam rá. Néha egy-egy diákot felettébb érdeklik az elátkozott tárgyak, némelyikük pedig csak bead egy házi dolgozatot. Ez utóbbi történt most is. Átveszem a papírokat, én pedig lepillantok rájuk. Futólag belelapozok, de csak a nevén állapodik meg a tekintetem. - Miss Fray, igazán bájos, hogy így töri magát, de még egy hete lett volna beadni. Biztos nem akarja újraolvasni? - pillantok fel rá végül. Megadom a lehetőséget, hiszen egy hét alatt akár az egészet újra is írhatja. Egyik kezemmel a sétabotra támaszkodva sétálok a pult mögé, majd lerakom a házi dolgozatot, és várakozón pillantok az ifjú hölgy szemeibe, mert biztos vagyok benne, hogy akar még valamit, és ehhez még a jövőbe sem kell látnom.
Örülök, hogy rátaláltam Brandonra, hisz az ő segítségével bosszút állhatok a szüleim gyilkosán. Mondják azt, hogy az idő minden sebet begyógyít. Ez nem igaz! Soha az életben nem fogom tudni elfelejteni azt a pillanatot, amikor láttam anyáék meggyilkolását, s a véres holttestüket a padlón. Ezt egyszerűen lehetetlen elfelejteni vagy megemészteni. Sosem fogom tudni feldolgozni a halálukat. A mai napig rengetegszer alszom Winternél, mert nincs kedvem haza menni. Ha belépek a nappaliba, akkor a lelki szemeim előtt ott hevernek apa és anya élettelen testei a lábam előtt. Képtelen vagyok haza menni. Nagyon ritkán megyek haza, szimplán csak pár cuccért. Ha Winninél éppen nem alhatok, akkor inkább kiveszek valahol egy szobát, csak haza mennem ne kelljen. Próbálok minél több időt társaságban tölteni, mivel ha egyedül vagyok, akkor van időm gondolkodni, ha gondolkodok akkor pedig újra, és újra vissza emlékszek arra a kegyetlen estére. Pont ezért döntöttem, úgy, hogy itt az ideje elterelni kicsit a gondolataimat, vissza megyek az egyetemre, az lesz a legjobb. Kicsit késve értem be az órára, de szerencsére a tanár elnézte nekem. A tanár... Nos igen, ő ölte meg a szüleimet, csak ő arról semmit sem tud, hogy én tudom azt, hogy ő volt az. Viszont hamarosan megfogja tudni. Alig bírok oda figyelni arra amit beszél, untat, és irritál egyszerre. Legnagyobb szerencsémre viszonylag hamar véget ért az óra, a tanár viszont nagyon siet. Gyorsan felpattanok a helyemről, össze pakolok, és gyorsan elkezdem őt követni. Valami boltba érkeztünk ahol nincs senki rajtunk kívül, még jobb. - Tanár úr, a házi dolgozatomat nem volt alkalmam óra után beadni. - mondom, és próbálok kedvesen beszélni vele, miközben oda sétálok hozzá, és oda adom neki a papírokat.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Üzlethelyiség 
