Talán az vonzott a mágiában, hogy mindig valami újat tanulok nap, mint nap. Tele van meglepetéssel, váratlan fordulatokkal, melyekre az ember nem is számítana. Kiszámíthatatlan, ez a megfelelő szó rá. Eddig az életem során mindig előreírt pontok alapján haladtam, de ezt a szabályt most a mágia felrúgta és ezért olyan vonzó számomra. Úgy látszik ma is fogok valami újat tanulni, mert eddig még soha nem hittem volna azt, hogy egy boszorkány képes megváltoztatni a korát. Igazából ebbe még nem gondoltam bele. Pedig sok varázsige létezik a földön, fogalmam sincs, hogy eddig egy ember korát miért nem kérdőjeleztem meg. Természetesen tudtam, hogy nem vagyunk halhatatlanok, csak a vámpírok rendelkeznek korlátlan idővel, meg a hibridek is, hisz ők nem csak farkasok, hanem egyben vámpírok is. Aztán még ki tudja, hogy milyen átkozott fajok vannak még a világon, akiket még senki sem fedezett fel.
Egy másodpercre a törött tükörre emeltem a pillantásomat, majd rögvest vissza rá. Nem foglalkoztam most a tárggyal, mert a beszélgetésünk egy igazán érdekes témára váltott, amire ha nem figyelnék, akkor könnyen elveszteném a fonalat. Dr. Silverston nem szokott önmagáról beszélni és épp ezért csak és kizárólag rá koncentráltam, mert ez ritka alkalmak egyikének számított.
- Nem - csóváltam meg a fejemet. - Azt hittem, hogy egy boszorkány olyan, mint egy halandó. A halhatatlanság meg se fordult a fejemben - néztem rá komolyan. Ha még tovább firtatjuk ezt a témát, akkor nekem muszáj lesz leülnöm. Ezek számomra újdonságok, és ha egy vadidegentől hallottam volna ezeket, akkor nem viselt volna meg annyira. De a tanárom száját hagyták el, a tanárom, akit már lassan egy éve ismertem. Igaz, majdnem két hónapja tanít engem mágiára, de soha nem gondoltam volna, hogy ő talán idősebb, mint aminek látszik.
- Hinnék magának, kérem mondja el.. - egy közeli széket megfogtam és az asztalhoz vittem. Leültem mellé és az államat a tenyeremre támasztottam. Annyira izgatott voltam, a szívem erősen és gyorsan dobogott, mintha csak egy érdekes könyvet olvasnék. - Én nem gondoltam volna, hogy Ön idősebb a kinézetél, mert eddig azzal sem voltam tisztában, hogy egy boszorkány fiatalabbá tudja magát varázsolni - vontam meg a vállamat és tartottam a szemkontaktust. Engem speciel idegesíteni szokott, amikor valaki teljesen mást bámul, miközben hozzám beszél, igaz én sem tudom mindig tartani, kellemetlen helyzeteknél én is mindig máshová tekintek.
Szemeim kitágultak, szemöldökeim bizonyára már a homlokom közepénél kötöttek ki meglepettségemben. Hogy mit mondott? - És mi történik a megszállt test tulajdonosával? - tettem fel az első kérdést, ami az eszembe jutott, majd tovább agyaltam ezen. Azt nem értettem, hogy miért avatott be ezekbe. Nyilvánvalóan nem kedvelt engem, hagyhatta volna, hogy tovább éljek tudatlanságban és előbb vagy utóbb magam fedeztem volna fel ezeket. - És még egy kérdésem lenne - nevettem el magam lányos zavaromban. - Ez az Ön teste, vagy megszállja? - reméltem, hogy nem csak a korát, hanem ezt is meg fogja válaszolni. Nem szeretném, ha csak úgy feleslegesen húzná el előttem a mézesmadzagot, mert én bele fogok őrülni, ha nem tudom meg ezekre a válaszokat.

Dr. Silverston & Dorothy

•• imádlak <3 •• - •• xxx ••

•• credit ••

Tulajdonképp tehettem volna másként is. Már az elején el kellett volna utasítanom, mert azzal, hogy őt tanítom, teljesen más irányba halad az életem. Kevesebbet tudok foglalkozni azzal, ami igazán fontos, ez pedig az erőm, hogy megszerezzem, és megtartsam azt. Nem szoktam hozzá, hogy egy fiatal, huszonéves nő majd nekem megmondja, hogy mit tegyek, és azt hogyan. Ráadásul gyűlölöm, mikor gyávának vagy gyengének nevez, miközben semmi alapja sincs rá. Minden bizonnyal remélte, hogy az életben más vagyok, hogy kedvesebb, mint az iskolában, de olyan, mint kedvesség, számomra nem létezik. Én nem vagyok kedves, sem önzetlen. engem egyetlen dolog hajt előre. az erőm megtartása és növelése. egy idő után többre vágyik az ember, és idővel, ha sikerülne magamba nyerni azt a rengeteg erőt úgy, hogy megtartva azt szállhatok meg egy fiatalabb testet, akkor még igen sokáig lehetek az élők sorában, hiszen nem szándékozom meghalni még egy darabig. Természetesen örökre nem hagynám el ezt a testet. Szeretem, amit így elérhetek.
- Örülök, hogy belátja, a viselkedése nem volt elfogadható - pillantok fel rá meglepetten a gondolataimból, miközben tovább folytatom az eddig elkezdett grimoire tanulmányozását. - Ugyan, az csak egy tükör - fel sem nézve felelek rögtön utána, és nem érdekel annak a darabnak a sorsa. Tulajdonképpen csak azért nem dobtam ki, mert amit egyszer megszerzek, csak úgy nem dobom a szemétbe. Csupán akkor emelem rá a tekintetemet, mikor a szemem sarkából érzékelem, ahogy elveszi az asztalról. Csak addig figyelem, ameddig a kezében forgatja, majd eltolom a nagyítót magam elől, és felé fordulok a forgószékkel. Csendesen figyelem, majd végül ismét lesiklik a tekintetem a könyvre. Talán most először hallok tőle olyan kérdést, mely azt bizonyítja, hogy valóban érdekli a mágia, és nem csak azért varázsolgat, mert én vagyok a tanára, és mert több időt velem akar tölteni, hogy megfejtsen. Ennek most kivételesen örülök, és fél szemmel rá figyelve kezdek magyarázni. Pontosan tudom, melyik bűbáj mire való, és szándékosan említettem meg neki azt a varázsigét, mely fiatalon tartja az emberi testet.
- Igen, ezt a kinézetet. Miért azt gondolta, hogy a boszorkánysággal automatikus halhatatlanság is jár? - egy pillanatra megéreztem parfümjének illatát, és különös érzés fogott el. Ezért is örülök annak, hogy kiegyenesedve figyel engem kérdő tekintettel, miközben az én arcomon hitetlenkedés jelenik meg. Én egyértelműnek tartottam, hogy sejti, hogy a tudásom alapján nem annyi idős vagyok, mint amennyinek kinézek, de ezek szerint ez csak számomra egyértelmű. - Ha elmondanám, nem hinne nekem... De maga szerint az én tudásom egyenlő azzal, amennyinek kinézek? - kérdezem, és most ez nem egy költőinek szánt kérdés. Felnézek rá, és várom tőle a választ, miközben kíváncsi vagyok, hogy tovább faggat-e a korom miatt. Talán válaszolnék is rá. Talán megközelítő választ is adnék rá, de a valódi teljes koromat nem árulnám el egyelőre.
- De vajon tudta-e, hogy egy igével képes lehet egy másik testet megszállni, és abban élni? - teszek fel egy kérdést, mely számomra ismét csak egyértelmű, de neki nem feltétlen az. Én tudom, hogy mit vagyunk képesek megtenni, és ehhez mérten használom az erőmet, melyet kaptam, és nem vagyok hajlandó eltékozolni ezt.

Végre sikerült belátnom, hogy én voltam a hibás. Egy olyan viselkedést engedtem meg magamnak az utóbbi időkben, amit egyáltalán nem kellett volna. Az elején még tisztelettudóan beszéltem a Dr. Silverstonhoz, megtartottam a távolságot, az ég szerelmére még csak beszélni sem tudtam hozzá! Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor remegő térdekkel elé álltam, győzködve, hogy ezt a könyvet igen is ő írta. Azóta egyre jobban süllyedtem le, nem tudom, hogy mi okból fogva. Talán az idegességtől, hogy képtelen vagyok egy munkát szerezni? Nem.. ez talán egy kis mennyiségben befolyásolta. Igazából csak és kizárólag magamat okolhattam a viselkedésemért, és nagyon reméltem, hogy még nem csúsztam ki az időből, még van arra lehetőség, hogy helyre hozzam a hibáimat.
Amikor elkezdte őket felsorolni, lesütöttem a pillantásomat, egyedül akkor kaptam fel a fejemet, amikor egy tükröt hozott szóba. Egyből rá siklott a tekintetem és láttam, hogy az egész be volt törve. Nagyot nyeltem, majd szóra nyitottam a számat, de csakis miután kiterveltem az agyamban, hogy mit is fogok neki mondani.
- Sajnálom, Dr. Silverston. Nem csak ezekért, hanem mindenért. Nem szabadna nekem így viselkednem Önnel, hisz Ön a tanárom, akit én nagyra becsülök. Beláttam hibáimat és ezentúl igyekszek a legjobb és egyben a légtisztelettudóbb tanítványává válni - ujjaimat összefontam magam előtt és idegességemben birizgáltam az ujjbegyeimet. Mindig ezt csinálom, amikor túlságosan is elkap az izgalom. Már most érzem, ahogy a vér az arcomba áramlik, hirtelen nagyon melegem lett. Próbáltam enyhíteni a helyzeten, így közelebb sétáltam hozzá, de nagyon lassan, átgondolva minden egyes felé tett lépésemet. Amint az asztalhoz értem, óvatosan a kezembe emeltem a kézitükröt, amit én tettem tönkre. - Őszintén sajnálom, ez egy gyönyörű darab. Megtudhatom, hogy mi célt szolgált? - néztem rá egyben érdeklődve, egyben bűnbánóan, mivel nem csak a tárgy miatt éreztem rosszul magam, hanem mindazokért, amit tettem vele. Még jó, hogy hamar észhez tértem, nem pedig később.. A könyv felé terelődött a téma, ami mint később kiderült egy grimoire volt. Nálam is volt egy, amit tőle kaptam kölcsönbe, kíváncsi voltam, hogy vajon hánnyal rendelkezett, hisz nem lehet kapni sem antikváriumokban sem könyvesboltokban ezeket a varázsigékkel teli könyveket. Dr. Silverston fölé hajolva nézegettem az igéket, és már a lapokon látszódott, hogy ez a grimoire sokkal régebbi volt, mint ami az ágyam alatti dobozban rejtettem el. A lapok már besárgultak, a tinta néhol el volt kenődve, de még mindig ki lehetett venni a szavakat. Nem sokat értettem belőle, egy-két szó tűnt ismerősnek, de nem értettem meg, hogy az adott varázsige mire szolgált.
Lassan felpillantottam rá, amikor számomra egy érdekes témát vetett fel. - Ez a kinézet? - néztem rá kérdőn és kiegyenesedtem. A könyvről most már Dr. Silverstonra emeltem kíváncsi kék íriszeimet. Ebbe igazából még sosem gondoltam bele, mivel azt se tudtam, hogy létezett ilyen. Lehet, hogy valójában nem is 40-45 éves? Nem tudom.. én a korát körülbelül ebbe az intervallumba tenném. - Ha nem veszi tolakodásnak, maga hány éves? Képes megváltoztatni a kinézetét? Ez nekem újdonság - feleltem elképedve és továbbra sem néztem el.

Dr. Silverston & Dorothy

•• imádlak <3 •• - •• xxx ••

•• credit ••

Úgy érzem, sosem fogunk közös nevezőre jutni. Nem vagyok az a fajta ember, aki szereti megmondani előre, mit fog tenni, és mit nem. Tudomásom szerint nem kell neki számot adnom arról, hogy mikor és mit csinálok vele. Ezzel kihasználom őt, de eddig egyik tanoncom sem volt ennyire akaratos, és egyikük sem szállt szembe azzal, amit mondtam. A legtöbben csak megtették, amit mondtam nekik. Ne vártak dicséretet, vagy vállveregetést. Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy mikor érdemlik meg eme bánásmódot, és mikor nem. Miss Brown pedig még nem ért el arra a szintre, hogy ilyen balga szavakkal jutalmazzam. Az is igaz, hogy talán ő a második olyan boszorkány, aki az ellenkező nem tagja, és tőlem akar tanulni, az első megbukott már jóval korábban. Nem volt meg a kellő akaratereje, pedig elég nagy erőt birtokolhatott volna, most viszont én birtoklom az övét. Eme gondolat mosolyt csal az arcomra, miközben egy pillanatra figyelmen kívül hagyom Miss Brown jelenlétét. Gúnyos mosolyom viszont hamar eltűnik, és hamar átveszi a helyét a megszokott rideg felsőbbrendűség.
- Csak nem értem, ha már említettem, miért is kell magamat ismételnem? - költői kérdésként tettem fel a kérdést, miközben a plafonra emelem tekintetem, mintha segítséget várná tőle, de nem így van. Csak szeretném, ha lenne olyan éles eszű, mint az óráimon, és elegendő lenne egyszer elmondanom a dolgaimat. Nem mindig vagyok megértő, sőt sokszor én rendelkezem mások helyett, de nem fogok bocsánatot kérni azért, aki vagyok, és nem tudom elfelejteni, hogy olyan könnyedén ejtette ki azt a bizonyos szót, majd utána nem sokkal a nyakamba ugrott, és végül felpofozott. Több olyat tett, amit nem tűrök, mégis engedem, hogy tőlem tanuljon. Vajon miért? Nem is értem miért nem küldöm el őt örökre. Megtehetném, minden bűntudat nélkül.
- A múltkorit? És a többi? Legyávázott, felpofozott, pimasz és szemtelen módon beszélt, ráadásul tombolt a boltomban nem is egyszer. Ez a tükör is az Ön figyelmetlensége miatt repedt be... - érintem meg az említett tárgyat, ami egy kisebb zsebben is elfér. Aranyozott, érdekes faragással körülvéve, és kettérepedt. Nem mintha annyira érdekelne, hiszen így eszmei értéke már nincs. Amúgy sem szándékoztam eladni. Csupán példának hoztam fel, hogy tudja, nem a múltkori volt az egyetlen, ami kedvem ellen való volt. - Mások ezért többet is kaptak már, mint egy apró kis fejgörcs, vagy egy elaltatás, szóval nincs oka panaszkodni, mert nem tetszik a sajátos stílusom. Maga választotta - tárom szét a karom, nem vitázom, csupán kifejezem a véleményemet, hogy ő is hallja. Az asztalon egy papír hever, egy szórólap. Takarítónőre lenne szükségem, mert az előző sajnos nem élte túl az egyik műszakját. Vámpírrá vált szerencsétlen, nekem pedig meg kellett ölnöm. túl sok titkot tudott rólam. Túl sok olyan dolgot, amit nem akartam napvilágra hozni. Aztán kérdez, én pedig a könyvre pillantok, és magam elé húzom az ósdi darabot. Még a fémes kötésén is meglátszik az idő, én pedig percekig azon gondolkodom, hogy válaszoljak, avagy sem feltett kérdésére, de ha arra hajaz, hogy elterelje a figyelmem, elég jó indokot talált. A mágia az, amiről szívesen beszélek.
- Ez a könyv egy grimoire. De nem olyan, mint amit kölcsön kapott. Sokkal régebbi, és sokkal bonyolultabb igék vannak benne. Olyanok, amik erővel ruháznak fel, olyan hatalommal, melyet el sem tud képzelni... - a kezeim között forgatom az emlegetett könyvet, majd kinyitom. Régi, kézzel írott lapok, ábrákkal és jelekkel, amiket talán nem is érthet meg. - Ez az ige például fiatalon tartja azt, aki elvégzi... Párszor én is megtettem már, de nekem ez a kinézet megfelelő. Lehetnék huszonéves is, de azzal nem tartanék itt - magyarázok tovább, talán most először, hiszen a mágiáról szeretek beszélni. Talán most először merülhet fel benne a kérdés, hogy nem is annyi vagyok, mint amennyinek látszom. Hiszen a mágia hatalom, és akinek van, annak törekednie kell afelé, hogy naggyá válhasson...

Szükségem volt erre a munkára, de nem igazán vették örömmel tudomásul, hogy még mindig tanuló vagyok. Sajnos egyedül a hétvégéim szabadok, nagyjából mindennap háromig vagyok bent az iskolában. Vannak munkák egyetemisták számára, felszolgálói munkák, de nekem nem volt lelkierőm ahhoz, hogy ismét pincérnő legyek. Kegyetlen volt az a pár év, amíg az étteremben dolgoztam. Igaz, egy kis családi vállalkozás volt, de így is rengeteget kellett rohannom, voltak olyan napok, amikor át kellett vállalnom valakitől a műszakot, mert betegeskedett a gyereke. Ez a cég pedig könyvkiadással foglalkozott, gyakornokot kerestek, akit az elejétől be tudnak tanítani, de mint említettem; elszúrtam az egész interjút. Nem voltam önmagam, dadogtam és folyamatosan azt az átkozott órámat néztem. Egy ilyen munkára vágyok már évek óta, és amikor a lehetőség az ölembe esik, elrontom.
- Igen, igen tudom - forgattam meg a szememet és ellöktem magamat a faltól. - Múltkor is már említette, hogy semmi közöm sincs a dolgaihoz - motyogtam és az egyik asztalhoz sétáltam. A rajta lévő tárgyakat kezdtem el nézegetni és egy figyelemkeltő lapon állapodott meg a tekintetem. Takarítónőt keresett Dr. Silverston? Erről mégis mikor akart engem tájékoztatni, jól tudja, hogy alig pár hete kirúgtak engem a munkahelyemről. Ráadásul igazgatóhelyettesként mindenhez hozzá tud férni, így láthatja, hogy még nincs befizetve a tandíjam.
Egyelőre nem szóltam semmit se, mert még magam se tudtam, hogy egyáltalán akarnék-e neki dolgozni. Egyrészt nem kedvelt engem, másrészt akkor már minden időnket a másikkal töltenénk, az pedig soha nem végződik jól. Elsétáltam az asztaltól és próbáltam kiverni a fejemből az álláshirdetést. Nem azért jöttem ma ide, hanem gyakorolni.
Végighallgattam hegyi beszédét és igyekeztem nem arcokat vágni közben. Utólag tényleg megbántam, hogy gyávának neveztem őt, de mikor fog már végre túllépni azon az egy kis hibán? Bocsánatot kértem, ráadásul azóta tisztességes vagyok vele. Gondolatban nem.. ott bármit mondhatok neki és nem is fogom vissza magam.
- Értettem, Dr. Silverston és tényleg nagyon sajnálom a múltkori esetet - néztem rá ártatlanul és tettem felé pár lépést, majd a szoba közepén torpantam meg. - És azt szabad megkérdeznem, hogy mit olvasott mikor beléptem? - biccentettem fejemmel az asztalán heverő könyvre, amibe nagyon bele volt mélyedve. Talán ismét egy átkozott tárgyat szeretne létrehozni, vagy egy új fejezethez értünk el a "Mágia kezdőknek" című könyvben?

Dr. Silverston & Dorothy

•• imádlak <3 •• - •• xxx ••

•• credit ••

Tegnap szerencsémre jó alakult a találkozás azzal a Paullal. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen híre megy a „munkásságomnak”, de engem cseppet se zavar. Igazából csak szükségem volt egy olyan társaságra, aki pontosan értékelni tudja azt, amit én magam is képviselek. Aki érzéketlenül képes megszerezni azt, amit akar, és nem hátrál meg. Természetesen nagyon mellélőtt azzal, hogy majd pont Dorothy-val tud megfenyegetni, hiszen felőlem meg is ölhette volna, akkor sem szed ki belőlem semmit. Többre ment azzal, hogy végre hajlandó volt velem jönni. Nem hiányzott nekem az, hogy egy halottat el kelljen tüntetnem. Így végül egyezségre jutottunk. Én pedig egy időpontot adtam az ifjú hölgynek, mielőtt elaltattam őt, majd balesetnek állítottam be az egészet. Nem volt kedvem őt hallgatni, így megtettem. Használtam az erőmet rajta, mert így jobbnak éreztem. Nem éreztem emiatt bűntudatot, ahogy most sem. Sőt különösebben az sem érdekel, hogy késik, mert nem is gondolom, hogy azok után el fog jönni, hogy megint önkényesen használtam rajta az erőmet.
Most is éppen az aktuális varázslatomat akarom végre megfejteni és úgy átírni, hogy ne haljak bele az egészbe. Nem akarok idejekorán meghalni. És ez egy olyan ige, ha esetleg egyetlen betűt is kicserélek, akkor nekem végem. Ez a test, egy élet munkája eltűnik, én pedig építhetek fel mindent elölről. Gyűlölném, ha minden tönkremenne, nem tehetek meg ekkora figyelmetlenséget. Az erő bizonytalan, és mindig ára van. Mindig fel kell adnom valamit cserébe. Talán valamelyik átkozott tárgyam megadja a választ majd.
Szinte meg sem hallom, ahogy a csengő az ajtó felett megszólal, majd valami élesebb robaj üti meg a fülem, de mégis figyelmen kívül hagyva ezt próbálok még mindig a grimoire soraira koncentrálni. Az asztal sarkára téved a tekintetem, ahol még mindig ott pihen a tükör, amit még Dorothy vert le a szekrényről, mikor megkínoztam. Nem akartam még helyreállítani, valahogy nem volt szükségem rá. Csupán egy apró kis tükör volt, ami valahonnan a tizennyolcadik századból származott. Talán egy hercegnőé volt, de pontosan nem tudnám megmondani.
Mikor köszön, én csak egy pillanatra fordulok oldalra, majd ismét visszapillantok a grimoire-ra. Mintha itt sem lenne. Következő szavait viszont nem tudom figyelmen kívül hagyni, így a furcsa nagyító szerkezetet félretolva csukom be a régi varázskönyvet. Mély levegőt veszek, majd felemelem a fejem, még mindig a hátam mutatva neki.
- Nos, Miss Brown, én nem gondolom, hogy elment volna, amilyen akaratos és makacs. A másik fele pedig magának semmi joga nincs számon kérni engem, hogy mit miért teszek! - mondom ki neki ridegen, majd végül felé fordulok, de még nem állok fel a székről, csak összekulcsolom ujjaimat. Most nincs rajtam öltöny, csak egy mellény és ing. Nem gondoltam, hogy el fog jönni, így nem is törtem magam, hogy normálisan öltözzek fel. Végül felállok, és a kávégép felé sétálok, hogy elvegyem a rég kihűlt kávém, amit már nem tudom mikor főztem le magamnak. - Mindazonáltal szerintem jogom van eldönteni, hogy mit teszek, ha ez nem tetszik, akkor el is mehet! - intek az ajtó felé, ahol bejött, mert tényleg nem kötelező itt lennie. Ő akarta, én viszont egy idő után már nem. Valahogy nem tudom elfelejteni azt a pillanatot, mikor ő önkényesen tett olyanokat, amit nem tehetett volna meg.
- Fiatal kora ellenére eléggé kihagy a memóriája ahhoz, hogy elfelejtse, mit engedett meg magának nem is olyan régen, és most, hiszen késett - halkan jegyzem meg. Nem akarom felidegesíteni saját magam, de őt mégis provokálom. Nem érdekel, hogy mit tesz, vagy mit nem tesz, tulajdonképpen nem is tudom, miért engedtem, hogy csak úgy annyiban maradjon a múltkori kis baleset. - Szóval felettébb örülnék neki, ha nem akarna számon kérni, vagy elszámoltatni, mert még mindig nincs abban a helyzetben, hogy ezeket megtegye! - sóhajtok, majd a kézmosóban elöblítem a bögrémet, és a kávégép tetejére téve sétálok vissza az asztalhoz, de most vele szembe ülök le.

Futottam a már számomra oly ismerős utcán és akaratlanul is az első ittlétem jutott az eszembe. Akkor is ugyanígy futottam, csak akkor már nem voltam öt.. már hat perc késésben. Nem tehettem róla, elhúzódott az állásinterjú, amit valószínűleg nem is fogok megkapni, mert egész végig idegesen az órámat figyeltem. Jól tudtam, hogy el fogok késni az óráról és ez már fontosabb volt számomra, mint az, hogy mégis miből fogom fizetni a tandíjat. Őrület.. Még volt vagy nyolc napom, addigra találok valamilyen alkalmi munkát, bébiszitter, vagy kisegítő az idősek otthonában.. Talán még egy pár napot is kisírhatok az egyetemtől, ha nem gyűlik össze addigra a pénz.
Berontottam az ajtón és figyelmetlenségem miatt megbotlottam a küszöbben és abban a pillanatban előre estem, szanaszét szórva a kezemben tartott könyveket, lapokat. - A manóba - csak akkor ejtek ki szitokszavakat a számon, amikor nagyon felidegesítenek, próbálok kulturáltan viselkedni, főleg közösségben és így tértem át erre a fura felkiáltásra. Ráadásul, egy időben az internet állandóan ezt írta ki, mikor nem találta meg a wifit, a szobám pont az épület sarkában helyezkedett el és nem mindig ért el oda.
Gyorsan felpattantam a helyemről és összeszedtem a tankönyveimet, melyek ma kellett az egyetemen, illetve pár jegyzetet, sőt még az önéletrajzom is nálam volt. Leporoltam a ruhámról a koszt és megigazítottam a magassarkúmat is. Ha nem ezeket hordanám állandóan, talán rendesen is tudnék járni, na meg teljesen elvesznék az emberek közt az alacsony termetemmel. A dolgaimat elhelyeztem a pulton és tanárom után kutattam. Mivel nem volt az üzlethelyiségben, így csakis a függöny mögött tartózkodhatott.
Lassú léptekkel közelítettem, de magassarkúm hangos kopogása visszhangzott a szobában, ráadásul az előbbi mutatványommal igencsak nagy lármát csaptam. - Üdvözlöm, Dr. Silverston - köszöntöttem őt, ahogy beléptem. Ide sokkal kevesebb természetes fény szűrődött be, az ablakhiány miatt. Több lámpa égett és itt-ott fel lehetett fedezni egy-egy égő gyertyát is.
- Elnézést akartam volna kérni késésem miatt, de végül is meggondoltam magamat, azok után, amit művelt velem. Elaltatott, majd egy balesetnek állította be az egészet?! Mondja, miért volt szüksége arra, elmentem volna én magamtól is - dőltem a falnak, míg ő a szemben lévő íróasztal előtti széken ült velem háttal. Közelebb is mehettem volna, de félek akkor valami meggondolatlan dolgot tennék vele, például felpofoznám, ahogy a múltkor is tettem. Mivel nem szeretem a "Silverston-féle következményeket" - én már csak így hívom -, ezért tartottam a tisztes távolságot. Egyelőre.

Dr. Silverston & Dorothy

•• imádlak <3 •• - •• xxx ••

•• credit ••

Mikor körbe nézek, nem messze meglátok egy ruhát. Oda sétálok és felveszem, majd elolvasom a szöveget is ami egy cetlin van. Már nem düh van bennem, hanem kétségbeesés, megvagyok ijedve attól amit magam körül látok, testemen vérfoltok vannak. Tudom, hogy ezek miknek a nyomai lehetnek, de még magamnak sem akarom ezt bevallani. Egyszerűen nem bírom elfogadni azt, hogy gyilkoltam. Ahogy körül nézek nem is egy embernek ártottam... Ahogy egyre többet nézem a holttesteket elfog a pánik és a sírógörcs, amit nem is tudok immáron vissza tartani. A fának dőlve sírok, és sírok. Nem tudom elfogadni azt amit magam körül látok, teljesen egyedül vagyok és holttestek vannak körülöttem. Ez... Ez nem lehet igaz, Silverston megint csak játszadozik az agyammal, nem lehet az, hogy én bárkit is bántottam, én nem szoktam ártani senkinek, vagy is eddig... Én tényleg ezt nem akartam.
Mikor végre sikerül össze szednem magam, elindulok Silverston üzletébe. Kb olyan fél óra múlva oda is érek. A bolt előtt pár percre megállok és veszek egy mély levegőt. Tudom, hogy a telefonom nála van, úgy hogy muszáj bemennem, még akkor is, hogy semmi kedvem nincsen hozzá. Ma megtudtam azt, hogy ő tehet arról, hogy az átkomat kiváltottam, megkínzott, és még kitudja, hogy miket "köszönhetek" neki... Egyszerűen csak elakarom őt felejteni egy jó időre, az óráira sem fogok szerintem bejárni, nem érdekelnek a következményei, de nem vagyok arra képes, hogy végig üljem az előadásait. Nem akarom, és lelki erőm sincs, és nem is lesz hozzá.
Letörlöm a könnyeimet az arcomról, majd bemegyek. Nem mondok semmit csak ránézek.

▼xxx▼ ▼Music▼ ▼ ▼

Hülye lennék elmondani neki azt, hogy Brandon melyik fajba tartozik. Azon kívül, hogy majd szépen megtudja, hogy ő a fia, és, hogy boszorkány, más meglepetésünk már nem igazán van. Reménykednünk kell abban, hogy a meglepetés ereje hatni fog itt is, illetve, hogy Brandonnak sikerül kitalálnia valami tervet, főleg, hogy kicsit elcsesztem a dolgokat a mostani akciómmal... Előre félek, hogy hogyan fog reagálni, ha megtudja, eleve, hogy az életemet kockáztattam - amit most már érzek is - és kerek perec megmondta nekem, hogy ne kezdjek magánakciókba. Hát... Eléggé makacs vagyok és amit a fejembe veszek azt véghez is viszek, először cselekszek és utána gondolkodok, általában ezért szoktam hatalmas galibákba keveredni amikből eléggé nehezen tudok csak kimászni, általában persze segítség nélkül, hogy megmutassam, hogy erős vagyok, hogy helyre hozzam a saját hibáimat.
- Hagyja őt békén! Neki ehhez nincs semmi köze. - mondom és egyre kevésbé érzem magam emberinek, egyre több csontom változott át farkas csonttá.
Már nem is tudom mióta szenvedek az átváltozással, de szerintem olyan bő 1 órára rá teljesen átváltoztam.

Szép lassan kezdem kinyitni a szemeimet, nagyon halvány fény jelzi azt, hogy hajnalodik. Felülök és körbe nézek. Az erdőben vagyok, a kezem csupa vér, de nem emlékszem semmire. Nem tudom, hogy mit tettem...

▼xxx▼ ▼Music▼ ▼ ▼

Össze vissza mozgolódok a földön miközben sorjában törnek el a csontjaim. Egyszer az oldalamon fekszem, másszor pedig a hátamon kínlódok. Az átváltozás magában is eléggé fájdalmas, főleg, hogy én még "csak" 2 éve vagyok vérfarkas, de a drágalátos tanárom, aki egyben gyilkos még rá is tesz egy, kettő, neem, inkább jó sok lapáttal.
Az első átváltozás óta keresem a módot arra, hogy legyen valami dolog ami meggátolja az átváltozást, valami ami segít rajtam, hogy ne kelljen minden hónapban átélnem ezt a kínt. Senkinek sem kívánom ezeket a pillanatokat, iszonyatos érezni ahogy a csontok egyesével törnek el, s ahogy a testem szép lassan - tényleg lassan - átváltozik valami mássá. Állattá.
Nem vérfarkas. - mondom nyögve mikor végre nem érzem azt, hogy a tüdőm nem kap elég levegőt. Nem akarom ezt, azt akarom, hogy vége legyen már mindennek. Azt akarom, hogy a 2 éve tartó düh végre ne legyen bennem, azt akarom, hogy Silverston végre ne legyen az élők között.
- Hagyja őt békén! Ő nem tud semmit arról, hogy itt vagyok, nem mondta, hogy ezt tegyem. - oldalra fordítom a fejem mikor leguggol mellém. - Hagyja őt békén. - mondom újra, és csak ekkor látom meg a kezében a bicskát. Nem értem, hogy minek kellett neki a vérem, nem is nagyon érdekel csak tényleg felejtsük el egymást. Legalábbis egy időre.
Mikor rám fúj valamit erősen elkezdek köhögni annak hatására, hogy azt a valamicsodát beszívtam és lerakódott a tüdőmre.

▼xxx▼ ▼Music▼ ▼ ▼

Hangosan felsikoltok mikor iszonyatos fájdalom áramlik át rajtam, s a haléntékomnál olyan mintha áram rázna meg. - Hagyja abba! Állj! - kiabálom hangosan a fájdalmak közepette, miközben nem bírok egy helyben maradni olyan rosszul vagyok már. Az átváltozásomat lelassította, és most még ez is... Nem bírom, feladom, véget akarok ennek vetni. Bármi jó most már, csak ne érezzem ezt az iszonyatos fájdalmat, mert nem bírom sehogy sem elviselni a kínzását. Azt hittem erősebb vagyok, de tévedtem.
S mintha a "sors" ezt meghallotta volna, az éles fájdalom hirtelen elmúlik. Csak nem ilyen áron kellett volna, ugyan is a telefonom rezgett a zsebemben amit Silverston észre is vett. Magamban szinte imádkozok, hogy ne Brandon legyen az, nem lehet ő, nem buktathatom le őt. Nem tudnám megbocsájtani, ha az egész terv miattam menne tönkre. Én tényleg csak azt akartam megtudni, hogy a szüleim mivel érdemelték ki azt, hogy megölte őket, ennyit akartam tudni, nem többet.
Kínomban lesütöm a szememet mikor meghallom a szavait, s, hogy Brandon mit írt nekem smsben. Aggódik értem... Hát most igazából én is magamért, és érte is. Mikor nem érzem azt a kín keserves fájdalmat, oldalra döntöm a fejemet és úgy nézek rá, és látom, hogy a számot kiírta egy papírra. Minél hamarabb szólnom kell Bran-nek, hogy mi történt, mielőtt még rosszabbul alakulnak a dolgok.
- Adja vissza a telefonomat! - mondom halkan és komolyan. Már csak az kell, hogy az én nevemben írjon neki sms-t, és már le is buktunk.
Miközben azon aggódok, hogy mi lesz, újabb éles fájdalom hasít belém, mikor újabb csontom törik el az átváltozás miatt.

▼xxx▼  ▼Music▼  ▼ ▼  

Felnyögök mikor a farkasölő újra elkezdi marni a bőrömet, hála neki. Mikor újra a torkomba kerül a keverék, elkezdek köhögni ami néha-néha nyögésnek is hallható a fájdalom miatt. A bőröm pár pillanat alatt begyógyul, de a torkomat folyamatosan marja. Nem bírok ellenkezni, teljesen legyengültem már a fájdalomtól és a sok farkasölőtől. És ami a legrosszabb, kezdek félni. Nem nézem ki belőle a kegyelmet, simán képes lenne arra, hogy megöljön, de nem fog, mert inkább kínozni akar. Nagyon örülök neki, mondhatom…
- Legyen már vége… – suttogom magamnak alig hallhatóan abban reményben, hogy Silverston nem hallott semmit az előbbi könyörgésemből. Nem akarom megadni neki azt, hogy könyörögni halljon, akkor csak még jobban élvezni a helyzetet, miszerint nem tudok semmit sem tenni ellene. Teljesen kiszolgáltatott vagyok, és ez kikészít. Még védekezni sem tudok ellene, és a másik legrosszabb dolog, hogy nem tudom, hogy még is mi a fészkes fenét tervezhet még velem, mert kétlem, hogy beérte ezzel a „kis” kínzással, még nem élte ki magát rendesen, ez látszik is a tekintetén.
Nem felelek egyik kérdésére sem, csak újabb kiáltás hagyja el a számat mikor erősíti a fájdalmamat. Meg aztán szép lassan el is kezdődik az átváltozás, mivel varázslat nélkül szép lassan törik el egy-pár csontom.
Miközben próbálom leküzdeni a fájdalmak sokaságát, egy kard pengéjét érzem meg a nyakamon, ami szépen siklik tovább le, egészen a hasamig. Felszisszenek mikor elvágja a bőrömet, s érzem ahogy a vér kibuggyan a sebből.
- Nem tudja, hogy itt vagyok. Nem tud semmiről. – mondom kurtán, mikor van annyi energiám, hogy kimondjam ezt a 2 mondatot.

▼xxx▼  ▼Music▼  ▼ ▼  

Megszólalni nem birok mikor elkezd fájni a szívem, annyira, hogy szinte levegőért kapkodok. Nem tudom hogyan tudnék innen kiszabadulni, elakarok most már tűnni innen, főleg, hogy ahogy ő is mondta, nemsokára telihold. Ha Brandon megfogja tudni ezt a mai magánakciómat tuti kinyír... Utálok vele veszekedni, de meg kell értenie, hogy az én helyzetem rosszabb, mint az övé, nehezebben viselem. Őt csak elhagyták, nekem viszont kegyetlen módon lemészároltak a szemem láttára a családomat.
Egy percre sem enyhül a fájdalom, kezem ökölbe szorítva van a testem mellett, minden izmom megfeszül a fájdalomtól, de csak azért sem fogok könyörögni neki. Egyszer már megtettem, nem fogom még egyszer. Nagy nehezen kibírok minden fájdalmat... Nem fogom neki megadni azt az örömöt, hogy könyörgést hallhasson tőlem.
Hangosan felkiáltok mikor újabb fájdalom áramlik át rajtam, a testem megvonaglik a fájdalomtól. Egyre nehezebben bírom elviselni. Pont olyan, mint amikor átváltozok, ha nem rosszabb.
Nézem ahogy oda jön hozzám, s leguggol mellém, miközben a tekintetem folyamatosan az üvegcsén van amit a kezében tart. Egyből sejtem, hogy számomra nem valami kellemes lehet benne, miért is lenne? Ez az ember örömét leli mások kínzásában. Mikor közelit az üveggel próbálok ellenállni neki és össze vissza ficánkolni, de még így is sikerült lenyelnem egy kevés adagot ebből a valamiből, ami iszonyatosan elkezdte marni a nyelőcsövemet.
Tudja... Tudja, hogy nem vagyok egyedül... Azt viszont kétlem, hogy sejtené, hogy az ő fiával sikerült szövetkeznem. Nem is nagyon foglalkozik vele, miért gyanakodna pont ő rá? Pont ez a legjobb az egészben, a meglepetés erejével fogunk lecsapni rá - remélhetőleg - hisz csak annyit tud Brandonról, hogy életben van, még csak azt sem tudja, hogy hogyan néz ki, így hát akár nap, mint nap találkozhatnak, a közelébe férkőzhet. Csak le ne bukjon... Mondom én ezt, aki az életét kockáztatja a saját önfejűségével.
- Mit akar tudni? - kérdezem tőle és ránézek, miközben ugyan olyan fájdalmakat élek át. - Még is miért érdekelné, hogy van-e velem valaki, vagy sem? - teszem fel a kérdést. Muszáj jól blöffölnöm, vagy kitalálnom valamit. Nem mondhatom el, hogy Brandonnel vagyok.

▼xxx▼ ▼Music▼ ▼ ▼

Jó pár rossz tulajdonságom van, de talán mind közül a legrosszabb az, hogy iszonyatosan önfejű vagyok, megyek a saját fejem után és nem igazán érdekelnek az esetleges következmények. A család, mint téma eléggé érzékeny pont nálam, és ezt William is tudja. Mai napig nem tudom felfogni azt, hogy a szüleim mibe keveredhettek bele, csak azt tudom, hogy ha engedek az érzéseimnek, s a szüleim újra az eszembe jutnak, akkor szinte meghalok a fájdalomtól amit az elvesztésük óta érzek szinte minden egyes éjszaka folyamán.
Akaratlanul rogyok a földre, s úgy nézek fel rá, miközben a szemem egy pillanatra csupán, de újra elváltozik. Ha a közelében vagyok akkor egyszerűen nem bírom elviselni a gyászt, nem tudom elnyomni a dühömet amit eziránt a férfi iránt érzek. Nem is értem, hogy Dorothy hogyan táplálhat iránta gyengéd érzelmeket. Hallottam egyik nap, Silverston előadása alatt, hogy róla beszélgettek az egyik barátnőjével. Eleve csak rájuk kéne nézni. Hahóó, korkülönbség! Nincs abban a lányban semmi tartás, hogy egy nála jóval idősebb férfibe szeret bele? Talán még is ez a legkisebb gond, nem hiszem, hogy Dorothy tudja, hogy milyen is a hőn bálványozott tanára valójában, kétlem, hogy tudna a kis piszkos ügyeiről. Én viszont elfogom neki mondani, ahogy sikerült a lány bizalmába férkőznöm. Közös tanulások, beszélgetések, hamar megfog kedvelni, aztán szép lassacskán felfedem, hogy milyen is William valójában. Ha már az érzéseknél tartunk, mikor rájöttem, hogy kezdek dolgokat érezni Brandon iránt, egy ideig próbáltam palástolni, még magamnak sem mertem bevallani, mert eszem ágában sem volt az ellenségem fiába beleszeretni, de hát sajnálatos módon, vagy épp nem sajnos, még is beleszerettem, amit most már nem nagyon bánok.
Pár pillanat múlva a hátamon találom magam, s iszonyatosan elkezd hasogatni a fejem. Két kezemmel a halántékomat fogom és próbálok nem felkiáltani. Nem fogom megadni azt az örömöt, hogy ennél jobban lásson szenvedni. Aha, gondoltam én ezt. Mikor az arcomhoz érinti a farkasölőt akaratlanul is felkiáltok a fájdalomtól, amit ez a növény kivált. Égeti a bőrömet mindenhol ahol végig húzza. Kezem a testem mellé eresztem és szinte össze-vissza mozgolódok a fájdalomtól mikor rám szórja a növény maradványait. Próbálom valahogy lerázni magamról, bárhogy, csak a fájdalom legalább enyhüljön, ha már nem múlik el.
Újabb fájdalom hullám megy végig a testemen mikor eltöri a sípcsontomat, miközben újabb kiáltás hagyja el a számat. Egyre jobban gyengülök, nem tudom meddig bírom még.

▼xxx▼ ▼Music▼ ▼ ▼

Tudom, hogy azt beszéltük meg Brandonnal, hogy nem kezdek semmiféle magánakciókba, de egyszerűen nem tudom megállni azt, hogy ne próbáljam meg megölni, irritál a jelenléte, és az, hogy akár egy perccel is tovább él, mint kéne neki. Nem szabadna életben maradnia, meg kellett volna halnia, nem méltó az életre, és én ezt be is fogom bizonyítani. Mondjuk nincs nehéz dolgom, hisz aki számít, az pontosan jól tudja ezt. Tényleg csak attól félek, hogy Brand pont a célegyenesben fogja feladni, megfog törni és képtelen lesz bántani az apját. Tényleg csak ettől az egy dologtól félek, ettől viszont nagyon. Habár neki ezt nem mondtam, de szerintem mindketten pontosan jól tudjuk, hogy ha valaki, akkor az apja tud rá hatni, hogy gondolja meg magát.
Gondolataimból Dr. Silverston szavai ébresztenek fel, amik úgy fájnak, mintha csak villám csapott volna belém. Minden pontosan elvolt rendezve... Tudott ő mindent, csak azt nem értem, hogy ha ilyen kegyetlen, akkor engem miért nem bántott? Úgy értem jobban, minthogy elérte azt, hogy minden hónapban szenvedjek teliholdkor. Mit érdekli az, hogy miben egyeztek meg? Mert nem úgy tűnik, mint akit nagyon érdekelne bármi is, saját magán kívül.
Minél tovább próbálom megemészteni a szavait, annál nehezebben bírom türtőztetni magamat. Igazából már az sem érdekelne, ha megölne, legalább Brandon nem hátrálna meg, ha bántja a szerelmét. Legalábbis ebben reménykedek, de aztán lehet, hogy tévedek, kitudja...
- Nem élveztem egyetlen pillanatát sem az átkom kiváltásakor, mert magán kívül sokan nem szeretik a gyilkosságot. - mondom halkan, feszült hangnemben. Tudom, hogy nem győzhetem le, de egy próbát megér, vagy legalább az, hogy fájdalmat okozzak neki, nem számít, csak az, hogy egyszer ő is úgy szenvedjen ahogy én szenvedek már 2 éve nap, mint nap. Pokoli érzés végig nézni a szüleid halálát... És még rosszabb úgy, hogy most már tudom, hogy ez a féreg végig tudta azt, hogy én ott voltam végig, sőt, igazából rám várt. Nah, ez nálam végképp betett, nem hiszem, hogy vissza tudom most már fogni magam, nagyon felhúzta az utolsó pár mondatával az agyamat. Gyorsan körbe nézek az üzletben és keresek valamit, amivel kárt tehetek benne, gyorsan kell cselekednem mielőtt ő tenne valamit. Mármint így is úgy is tenni fog valamit ami nekem rossz lesz, de most számomra az a fontos, hogy én okozzak először neki fájdalmat. Szinte egy pillanat alatt töröm le az egyik szék lábát, s teli erőből felé dobom, és örömmel nyugtázom, hogy a rögtönzött karóm eltalálta. Tudom, hogy lesznek következményei, de per pillanat most nem nagyon érdekel.

▼xxx▼  ▼Music▼  ▼ ▼  

Fogalmam sincs arról, hogy mi szerepelhetett abban a bizonyos alkuban és ahogy látom egyhamar nem is fogom megtudni. Abban lehet, sőt biztos, hogy igaza van, hogy a szüleim erősebbek voltak, viszont arra nem számít, hogy a fia bosszút forral ellene. Nem tudom, hogy mennyit tud Brandonról, de az biztos, hogy nem fog számítani a találkozásukra, mármint arra amikor Brandon elmondja neki, hogy ő a fia. Kíváncsi leszek, hogy mindenki hőn áhított tanára erre hogyan fog reagálni, hisz mindenre még ő sem számíthat.
A gyomrom szinte görcsbe ugrik amikor eszembe jut az a kisgyerek. Alig lehetett 6 éves, élnie kellett volna, nem meghalnia egy nem is tudom, bosszú miatt. Ennek a férfinak semmi lelke nincsen, milyen ember az aki képes egy 16 éves gyerek családját lemészárolni? Vagy egy 6 éves kisfiút az autó elé irányítani? Ilyen egyszerűen csak a legrosszabb rémálmokban létezik, de nem, ez a valóság.
- Látom magát nem nagyon érdekli az, hogy mások mit érezhetnek. Annak a kisfiúnak a szülei szinte belehalhattak a gyászba, amikor megtudták, hogy a 6 éves gyerekük meghalt. - mondom higgadt hangon, akarom mondani próbálok higgadt maradni, de úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban végérvényesen felcseszheti az agyamat.
- Az pedig nem nagyon tartozik magára, hogy az ügyet hogyan tudtam megúszni. - mondom halkan, ami még jobban utal arra, hogy egyre nehezebbül bírom megőrizni a nyugalmamat.

▼xxx▼  ▼Music▼  ▼ ▼