ღ zene: The Dark Knight Rises (Main Theme) ღ megjegyzés: - ღ

Egyetlen egy olyan ismeret adott, ami az elmémbe égett oly ékesen, s amely a mai napig felmutatható értékként szolgál a mindennapjaimon. Ezáltal nem csapom be magam, s nem is ringatom a személyemet álomvilágba, amely talán messze áll a valóságtól, amely talán csak rontana a lelki helyzetemen, sőt magán a személyiségemen. Mindennap ezzel kelek, ezzel nézek szembe, s aztán ezzel is fekszem le az ágyamba, hogy nyugovóra térve végül kipihenjem az adott napot, s egy újabba kezdjek bele másnap reggel. Egyszerű, könnyed, és ismert dologról van szó, amely mindenkinek egyféle jó tanácsként szólhat, vagy tán szolgálhat. Mi emberek azt hisszük, hogy megbízhatunk másokban, hogy hihetünk bennük minden feltétel nélkül, s hogy kiismerhetjük a valójukat, holott nem, sőt senkit sem fejthetünk meg teljes egészében. Tehát első tanácsként szolgál, ha azt mondom, hogy egy adott embert sosem ismerhetünk meg igazán. Aztán pedig második felvonulóként megemlíthető, hogy bármire képesek vagyunk.. én mondom, bármire. Hisz legtöbben önzően kockáztatnánk mások életét, csak hogy mi magunk élhessünk, az önös céljainkért képesek vagyunk hátba döfni akár a hozzánk legközelebb állókat is, sőt mindezt meg sem bánjuk, hisz úgy gondoljuk helyesen tettük, amit tettünk. Vétkek, sőt hibák ezreit halmozzuk egymásra, s eszünkbe sem jut egyetlen momentum, ami sorsfordítóként szolgálhatna. Ha nem hazudnánk, ha nem játszanánk másokkal, ha nem látszatot viselnénk, s nem egy színészi teljesítmény mögé bújnánk, akkor ez a világ, sőt maga a környezetünk egy jobb helyet tárna fel a szemeink előtt.
Néha olykor egy-egy érzelem teljességgel felemésztő, sorsdöntő, s lehúzó jelenség. A lelkünkbe jelenik meg, de az egész testünkre kihat. Elnyomja a személyiségünket, és átveszi az elménkben az irányítás teljes körű jellegét. Egészen mássá változunk tőle, s olyanokra gondolunk, avagy olyanokat képzelünk el, amit józanul nem. Megbódít minket egy-egy kényszeres érzelmi vágy. Most jelen pillanatban engem a harag önt el, és a bosszú édes egyvelege irányít. Minden gondolatom, s lépésem tükrözi, hogy a szándékom a jellememtől messze áll, s csupán egy kényszeres tényező irányít, mely belülről felemészt, mely szépen lassacskán fel is őröl engem végleg. Tehát nem csoda, hogy amikor megjelenik, s oly közel érzem a jelenlétét, akkor egy kényszeres, ámde annál határozottabb mozdulattal a falnak vágom őt egy könnyed varázslat által. Ami persze jól tudom, hogy nem fog ennyibe maradni, de nem érdekel. Nem bír megmozgatni, hogy árthat nekem, s talán meg is ölhet. Kissé váratlanul ér, hogy varázslat által szorítást érzek a nyakamnál, de koránt sem lep meg annyira. Számítottam rá, hogy durvábban megjárom, de nem érdekel... nem foglalkoztat. Hirtelen kötök ki a falnál, ahogy közben beverem a hátam, de komolyabban nem esik bajom, és kezdem visszakapni a levegőt is, ami ez eddig kiszorult a tüdőmből, ámde egyetlen pillanatra sem kapkodtam utána, hisz ennyit még a szervezetem is kibír.
Olyan lassan szívom magamba az oxigént amennyire csak lehet, de nem tudok megnyugodni. Egyszerűen nem megy. Hallgatom a kérdését, ahogy felszisszenek, de nem a fájdalomtól, hanem a dühtől, amely már szinte kaparja a mellkasom. Annyira fájó, s kínzó, olykor meg égetően ható. Mi ez, ha nem balszerencsétlenség? Mi ez, ha nem vakság, s reménytelenség a részemről? A halálát akarom, a bosszút óhajtom, holott nem vagyok gonosz személyiség, de akkor sem hagyhatom annyiban mindazt, amit tett. Újabb szavak, majd végig nyalatja velem a padlót, ahogy végig csúszok rajta, majdnem a végéig. Feltörlöm a port, s a ruhám kényszeresen piszkos lesz, de jelen esetben, nos ez a legkevesebb. Szinte rögtönzötten támaszkodom meg a két kezemmel, hogy aztán egyetlen ugrás szerű mozdulattal álló helyzetbe kerüljek. Beszél, beszél, és mindez irritál... a hangja számomra maga a dühfokozó. Kapkodni kezdem a levegőt, ahogy erőteljesen hátrálok, s nem gyávaságból, hanem amiatt, hogy ne ugorjak neki.
-Mindenki legyőzhető így, vagy úgy. Legyen akármilyen erős is, ha legbelül törékeny kis senki.-Szavaim kegyetlenül hangzanak el, s egy cseppnyi nyugalom sem árad belőlem. Gyűlölöm a jelenlétét, a személyét, a valóját, a létezését.. mégis mit képzel, hogy ki a fene ő? Lehet, hogy megtudna ölni, de nem vagyok gyenge! Nem vagyok, mert nem fogom hagyni magam!-S visszatérve egy régebben felvetett gondolatához, Mr. Silverston.. nos elfelejtettem volna a bosszút, ha éppenséggel nem bántotta volna Arianát, s ha nem lenne annyi bűn a számláján, hogy egy bűnöző már szinte önhöz viszonyítva angyalka.-Gúnnyal telt hangon beszélek, s bár tartom a magázást, hogy tiszteletet adjak, de nem tisztelem, mert őszintén mondva: nem tudom.
-Azt akarom itt, hogy fizessen meg mindenért, s bár igen őrült elmélet tudom, de ettől eltekintve minden egyes tettéért megérdemelné a kegyetlenséget..-Megrázom a fejem, s halkan felsóhajtok, ezzel nyugtatva magam.-Én elfutni? Ugyan már! A várost sem hagyom el maga miatt, csak mert azt képzeli, hogy mindenkinek félnie kell öntől.-Mutatok végig az egész személyiségén.-Ha kell ezer örömmel meghalok a keze által, mert nem vagyok egy gyáva nyúl!-Emelem meg a hangomat. Hirtelen haragból beszélek szinte, s minden indulat bennem van. Nem vagyok én gonosz, de ettől még gyávának sem lehet minősíteni.

ღ zene: Unstoppable ღ megjegyzés: - ღ

Az érzéstelenség is csak egy eszköz pusztán, ahogy az is, ha meghúzódsz a háttérben simán. Halkan, csendesen, elrejtőzve, fedetlenül, s leplezetlenül.. Álcák mögé bújsz, vagy már nem érzel semmit sem, látszatot adsz, vagy a saját személyed, magadba zárkózol, vagy nyitott vagy a világra. Minden csak egy kérdés, s egyetlen feltétel párosítása. Vagy mindent, vagy semmit. Az érzelmek mindenkit mélyen érintenek, s a bizalomról még szót sem emeltem. Hiszünk valakiben megszállottan, belé szeretünk, s aztán mindent elszúr egyetlen pillanat leforgása alatt. Ledönti a felépített kártyavárat, s a helyébe egy romhalmazt ad. Ez nem kegyetlenség? Szentül hittem, s komolyan, hogy Rina nem lenne képes csak úgy hirtelen felindulásból eljátszani nálam mindent. Romba omlasztott egy tervet, s a helyébe egy hatalmas nagy kételyt hagyott. Ámde koránt sincs vége a játéknak, hisz vele, avagy nélküle, nos oly mindegy. A bosszú, az bosszú, s főleg azok után, hogy bántotta őt. Tízszeresen megérdemli azt, hogy visszakapja, s még ha gyengébb is vagyok, sőt erőtlenebb, nos az sem számít. Szenvedek, de cserébe ő is szenvedni fog.. s ha meghalok, akkor legalább megszabadulok attól a ténytől, hogy rá gondoljak. Nem vagyok ő, de mégis bennem pezseg a vérének egyvelege. Bennem van az a kíméletlenség, ami ő benne, s minden jellemem simán lehetne olyan, ami hozzá igazodik, de mégsem. Nem vagyok ő, mint mondtam, s nem is leszek soha. A jellemem egyszerűen emberi, érző alkat, mely képtelen bárminemű kegyetlen fordulatra. Mégis bosszút akarok, mégis harcolni akarok, s mégis ellene. Olyan nehéz arra gondolni, hogy halállal illessem, vagy, hogy bántsam. Lehet neki esek, de nem tudnám megölni.. túl.. túl szánalmas vagyok, és naiv. Mélyen lezárom a szemeimet, hogy minden egyes gondolatot kizárjak ezáltal, s valami teljesen újra koncentráljak, azaz rá. Elrejtőztem a folyosó egyik pontján, így ha jönne, akkor koránt sem lát meg egy könnyen, és a számításaim szerint ezzel meglephettem. Milyen egyszerű is lenne eme terv kivitelezése.. Kinyitva a szemeimet magam elé nézek, szinte levegőt sem veszek, ahogy mozdulatlanul állok. Várok, várok, és várok..
Néma percek telnek el, és egymagam vagyok még mindig a folyosón. Csendes a helyszín, s nyugalmas a környezet, míg én megtöröm eme varázst. Zaklatottan zakatol a szívem verése, s minden lélegzetvételem rohamos kapkodás, ahogy végül elhalóvá lészen. A síri csend tetőfokán pedig a semmiből, hirtelen zaj hangja tükröződik fel. Egy finom mozdulat, s máris észreveszem... a nagy semmit. A képzeletem játszik velem mindösszesen, hogy ezáltal még jobban felfokozza a bennem lévő dühöt, a haragot, s a támadási ösztönt. Szinte már remegek, ámde visszafogom magamat, türtőztettek, s készen állok a varázslatra, hogy, amint megjelenik, nos azon nyomban a falnak szegezem egyetlen kézmozdulattal. Teljes erőből, de mégis határozottan. S így biztosra véve neki csapódjon a falnak, s még, ha csak egy pillanatnyi fájdalmat is ad mindez neki, akkor is pontosan érezze. De persze ez akkor lesz, ha végre megjelenik..