Feleslegesnek tartom ajtóstól a házba rontani. Természetesen, ha a helyzet megkívánná, minden bizonnyal megtenném, ahogy a múltkor annál a Brandon nevezetű férfinál. Ráadásul több eszem van annál, minthogy ingatag erővel nekirontsak egy kétezer éves boszorkánynak. Talán, ha nem lenne ilyen bizonytalan a kötelékem, ha már enyém lenne minden erő, akkor lehetne esélyem, így viszont csak és kizárólag az elátkozott tárgyaim adhatnának némi segítséget, de mégis inkább a kocsiban hagytam őket. Lehet, hogy bátor dolog volt tőlem, de úgy érzem, hogy ideje lenne egy apró bizalmat megelőlegezni valakinek, aki mondjuk, egy csettintésre el tudna intézni.
Mély levegőt véve támaszkodom a botomon, habár jelenleg nincs rá szükségem, szinte hozzám nőtt ez a darab. Elengedhetetlen a képhez, melyet magamból engedek láttatni a külvilágnak. Idősebbnek látszom nála, de ez közel sincs így. Csupán nem éppen volt elviselhető a fiatal énem. amikor körülbelül huszonötnek néztem ki, mint Silas, akkor nálam rosszabb lény nem élt a földön, és igen sokáig kellett idegen testben lennem, hogy elhomályosuljon a Silverston névhez párosuló gyűlölet és rettegés. Akkoriban, közel nyolcvan évvel ezelőtt még egyenlő volt halállal, és az átkokkal a nevem, és kénytelen voltam egy testet magamévá tenni. De azt az időt is határozottan munkával töltöttem, közben több tudásra tettem szert, mint valaha. Akkor kutattam először Silas után, de akkor még túl kevés volt róla az információ. Most viszont itt állok vele szemben, és nem vagyok egy hitetlen fajta, mégis amikor kijelenti, hogy segít, egy pár másodpercre felvonom a szemöldököm, mégsem érzem azt, hogy könnyes tekintettel hálálkodnom kellene.
- Igazán meglepő, hogy segít, köszönöm - biccentek csupán udvariasságból, hálás vagyok, de nem fogok ömlengeni. Azt hiszem az nem az én stílusom. - Nem, nem mindennapi, sőt még számomra is rejtély egy-két részlete - hagyják el a szavak ajkaimat, miközben egy pillanatra elkalandozom. Tulajdonképpen meglepett, hogy segít. Talán igaz, hogy gondolatolvasó? Végül az csak egy feltevés volt a kutatásaim során, akkor akadtam arra a szigetre is, ahol rengeteg eltűnés volt annak idején. Ráadásul nagyon kevés volt az információm, de mégis volt egy kevés, amely erre következtetett.
- Mindenesetre én olyan ember vagyok, ha valaki segít rajtam, bármikor kérheti a viszonzást, nem utasítom el - jegyzem meg neki alig hallhatóan. Tudom, hogy hallottam, máskülönben pedig, ha nem így történt, akkor is remélem, hogy tudja. Nem vagyok az a fajta, aki ne viszonozná. Ha esetleg erős boszorkányra lesz szüksége, minden bizonnyal eszébe fog jutni, hogy tartozom egyetlen szívességgel neki. Amikor kinyitja az ajtót, és előreenged, egy biccentéssel köszönöm azt meg, majd egy rövid pillantást vetek az előszobára.
- Tőlem nem kell tartania, eszembe sem jutna egy kiszolgáltatott ártatlant bántani - ez az igazság. Semmivel nem lennék előrébb, ha bántanám azt a lányt, akit ő védeni próbál. Sőt becsülöm benne, habár én nem táplálok ilyen érzelmeket senki iránt. Végül előre engedem őt, hogy mutassa az utat, merre menjek, elvégre mégiscsak ő a ház ura, ezért is nem beszéltem eddig a varázslatról, amit eddig éppen, hogy érintettünk.
- A varázslat egy igen ritka ige. Eredetileg kilenc áldozat szükséges hozzá, amiket magamhoz kötve a legvégén egy igével teszek véglegessé - kezdek beszélni, mikor belépek a házba. Halk szavaim még így is hangosnak tűnnek, de nem érdekel. Minden bizonnyal hallhatott erről az igéről, rajtam kívül talán többen is megpróbálták. - Viszont ezt az igét húsz évvel ezelőtt végrehajtottam, és a kötelék megszakadt, most viszont módosítani akarom tizenhárom áldozattal, mindezt úgy, hogy az erejüket elszívva többé nem kell ehhez az igéhez nyúlnom, ha több erőre vágyom - sóhajtok, és nem ülök le sehová, ameddig beszélek. Inkább fel és alá sétálgatok, miközben őt is szemmel tartom. - Viszont akárhány helyen jártam, és akármennyi könyvet elolvastam, nem lettem sokkal előrébb. Hónapok óta ezen dolgozom, de mintha zsákutca lenne az egész - tudom, hogy ez egy új varázslat, amit még talán soha senki nem próbált, de én megbirkózom vele. Csak tudnom kell, mit kell érte tennem. Valószínű, hogy el kell hagynom ezt a testet, és kivárni, hogy képes lesz-e befogadni, hiszen amit akarok, azzal még senki nem találkozott előttem. Én vagyok ilyen merész, hogy olyannal próbálkozzak, ami még ismeretlen. De az az egy biztos, hogy egyedül nem fogom tudni végrehajtani az igét.

Olvasok a gondolataiban. Minden egyes gondolatát hallom. Nem azért teszem, mert nekem ez a hobbim, hanem mert ismeretlen, és szeretném Amarát biztonságban tudni. Nem ismerem a férfit, de azt első megállapításból is tudom, hogy boszorkányról van szó, mert érzem az erejét, ami nem mellesleg nem kicsi, de még ingadozik is. Ezt a saját gondolatai is elárulja, bár annyi mindent gondolt magában, de beszédéből szinte egy cetlit sem lehetne leírni. Nem árult el túl sokat, de nekem megteszi így is.
- Silas. – Nyújtok kezet szintén, miközben jómagamat is beinvitálom a bemutatkozásba.
Azután hátrébb állok, majdan feszes mellkasom előtt összefonom két karomat, és kíváncsian várom, hogy ő maga mit mond. Persze, pontosan tudom mit szeretne mondani, de nem kell arról tudnia, hogy hallom minden egyes gondolatát. Elég határozott egyedről van szó, és eléggé ironikus a helyzet, hogy ő idősebbnek látszik nálam. De nem baj, nem sok boszorkány szereti megtartani a fiatal énjét. Én jobb szeretem, mivel nem hinném, hogy Amara örülne egy tolószékes öregembernek. Nem mellesleg, így is elég nehéz megtartanom a koromat. Nem mindennapi egy 2000 éves boszorkány, főleg, hogy már 500 évnél tovább nehezen tudják megtartani a korukat. A varázslatok hasznosak, de nem örök. Még én is fejlődése szorulok még annak ellenére is, hogy többet tudok, mint bármely boszorkány. Élő példa vagyok arra, hogy saját fajt is tudok teremteni, elvégre ott vannak az utazók. Nyilván Qetsiyahval alkottuk meg a fajt, de ő kevésbé volt szükséges hozzá, mert ő neki csak kihasználás céljából kellettek az utazók. De mindegy is… ami volt, elmúlt.
- Örülök, hogy nem ártó szándékkal jött. – Tegezem, miként ő is ezt tette. Valószínű tekintettel van arra, hogy én korban sokkal idősebb vagyok, mint ő, ha csak ő kinézetben az. Ez tetszik, bár én nem igénylek ekkora tiszteletet. De nem rossz megoldás, mivel eszembe sem jutott, hogy a nyakáról eltávolítsam a fejét. De lehet azért van, mert nem érzek viszályt, és a gondolatai alapján ítélve is látom, hogy nem rossz szándékkal jött. Ha bizony azzal jönne, eléggé balszerencsés húzás lenne a számára. Nyilván nem bízok meg benne továbbra sem. Én nem bízok meg senkiben sem, mert az nem az én műfajom. Ennek ellenére viszont nem fogom bántani, sőt, nagyon szívesen segítek neki, ha az nem ellenem, és Amara ellen szól.
- Segíteni fogok. – Lépek felé egyet érdeklődve, mikor elmondja, hogy ha én segítek neki, ehhez ő több erőhöz jutna. Ugyan… ha erőről van szó, én ott vagyok. Szeretem a hataloméhes boszorkányokat, mivel ők olyanok, mint a második énem. Nem szeretem, ha egy boszorkány gyenge, és semmit nem érő.
- Viszont, érdekelne, hogy miről is lenne szó. Mi ez a varázslat? Sejtelmeim szerint nem mindennapi dologról van szó. Természetesen tudok segíteni, bármiben. Ezért nem várok el semmit sem, ezt szögezzük le. – Közlöm vele, hogy semmiféleképpen sem várok el ezért hálát. – Lehet, hogy nem így történne, csak gondoltam ezt így elsőre letisztázom, mert tudom, hogy mennyire divatba jött ez a természetfelettiek körében. – Vetek egy savanyú arcot, mikor megemlítem az ilyen természetfelettieket. Valójában a magamfajtákat sem szeretem. Legalábbis nem mindegyiket. Például; ott van Kai Parker. Pszichopata, de még is szórakozott, ami tetszik.
Egy halk sóhajt ejtek ki, mikor megbizonyosodtam arról, hogy nem fogja Amarát bántani. Nem is tud róla, szerintem.
- A házban van egy női hasonmás, aki lélekben még instabil, ezért nem engedtelek be. Voltaképpen csak féltettem, de most, hogy megbeszéltük mindezt, inkább bent folytassuk, ugyanis az ilyent nem szerencsés közterületen megbeszélni. – Vetek egy biztató mosolyt a férfi felé, majd az ajtóhoz lépek, s kinyitom neki az ajtót, hogy először ő menjen be.

Sosem kedveltem az unalmas belépőket. Szeretem megadni a módját annak, ha felkeresek valakit, és ennek módját mindig az határozza meg, hogy milyen ügyben keresem fel az illetőt. Most olyan dologra kell vetemednem, melyet nem szívesen teszek. Mindig saját magamra számíthattam, illetve azokra, akik gyengébbek nálam, kik csak azért voltak mellettem, hogy segítsék a munkám. A naggyá válásom, ha úgy tetszik. Most viszont olyan problémába ütköztem, amihez én már kevés vagyok. New Orleans nem rejteget olyan erős boszorkányokat, akik segíthetnének, vagy segítenének. Nem hiszem, hogy egy Mikaelsontól kellene segítenem. Valamiért az egész família nem szimpatikus nekem, hiába kerestem fel telefonon hetekkel ezelőtt az elveszett testvért... Freya. Nem akarok tőlük függni, valaki olyanra volt szükségem, akinek még nála is nagyobb ereje van. Aki többet megélt. Majd két éve is errefelé kutakodtam egy bizonyos Silas nevű férfi után, akit akkor nem találtam meg. Állítólag halott volt, viszont egy valamit megtanultam hosszú életem folyamán. Egy boszorkány sosem lehet halott teljesen. Tisztán emlékszem arra, mikor összeomlott az a bizonyos természetfeletti purgatórium, de én nem is szándékoztam oda kerülni. Sokkal jobban kedvelem azt, mikor egyáltalán meg sem halok, csak szimplán kiválasztok egy testet, és megszállom azt. Csábító gondolat néha, ha Miss Brown idegesítően kíváncsi, de mégsem vonz annyira, hogy csak úgy a semmiért eldobjam mindazt, amit ez idáig felépítettem. Ezért is van szükségem külső segítségre, hiszen az erőm ingatag, s olykor egy erősebb varázslat jobban kifáraszt, mint Dorothy-t az első öt gyertya meggyújtása.
Ezért vagyok itt, s miközben várom, hogy egyáltalán a várt fél megjelenjen, nem fáradok azzal, hogy elrejtsem az erőm. Szándékosan irányítom a szelet a ház körül, s talán még az ég is besötétül közben. Szeretem, hogy legalább ez a bűbáj nem merít ki, mégis aggaszt, hogy talán megöletni jöttem magam. Nem ismerem ezt a férfit, és nem tudom, mennyire lesz segítőkész. Már ha kijön a hívásomra, mert ez egy olyan dolog, hogy nem kötelező elfogadnia, ennek ellenére hiszem, hogy ha nem vagyok támadó, nem viselkedem fenyegetőn, akkor nem eshet bajom. Nem szeretnék újrakezdeni mindent. Túl sok évig tartott ez az egész, túl sokáig tart ezt az egészet felépíteni ahhoz, hogy csak úgy elvegyék tőlem.
Bőrkesztyűbe rejtett kezem erősen fogja a botomat, mikor végre az ajtó kinyílik. Így szépen lassan a szél is eláll, és a felhők is tovaszállnak, mintha soha nem is léteztek volna. Felnézek a férfira, aki kilép az ajtón, és végigmérem őt. Fiatal, legalábbis a test, melyet birtokol. Nekem is megadatott ez egykor, de nem voltam akkor az erőmhöz méltó. Nem kaptam meg a kellő figyelmet, és tiszteletet, így egyetlen választásom volt csupán, hagyni, hogy pár év tovasuhanjon mellettem. Olykor áldozatokat kell hozni a hatalomért, és ez volt a kisebb rossz, viszont az életemet nem tenném fel egy lapra, de ezt nem is muszáj még, azt hiszem.
Mikor bezárja az ajtót maga mögött, nem lepődöm meg, én sem szeretem, ha a saját házamnál zavarnak, és minden bizonnyal fogalma sincs, hogy miért pont ő az, akire nekem szükségem van, de majd idővel eljutunk odáig is. Közben leveszem a kesztyűmet, és közelebb lépve nyújtok kezet, melyet vagy elfogad, vagy nem.
- Dr. William Silverston. Örülök a szerencsének - legalábbis remélem, hogy szerencse, és nem azzal kezdi, hogy esetleg nekem támad. Nem vagyok gyenge, de ő sokkalta erősebb, mindazonáltal én sem vagyok erőm teljében, így nem lenne szerencsés, ha a férfi esetleg ellenséges lenne. Bár eddig nem tűnik annak, hiszen az, hogy nem engedett be a házba, nálam elhanyagolható tényező. - Elnézést, hogy megzavartam, mindenekelőtt szeretném, ha tudná, nem ártó szándékkal jöttem, nem lennék oly ostoba - engedek meg magamnak egy félmosolyt, de nem vagyok az az érzelemkifejezős fajta. Nálam a félmosoly egy grimasz, egyetlen mimika, mely hozzám tartozik. Nem kényelmetlen számomra, hogy itt kinn kell beszélgetnünk, szóval ráérősen húzom vissza a kesztyűmet, majd a botomra támaszkodva sétálok arrébb. Na igen, a bot, amire sokszor nincs szükségem, mégis magamnál tartom, néha életmentő lehet.
- A segítségét szeretném kérni egy varázslathoz. Tulajdonképpen nem jöttem volna, de én még a széleskörű tudásom ellenére is képtelen vagyok megoldani a rejtélyét - olykor szeretem felvezetni a dolgokat, most viszont nem kerteltem. Fájdalmas igazság, hogy még nekem is szükségem lehet segítségre, holott sokan ki sem néznék belőlem, hogy ez megtörténhet. Viselkedésem mégsem elesett, sokkal inkább határozott, és beszédem sem könyörgő, csupán közlöm, amiért jöttem. Viszont nem tudom elrejteni azt, hogy kissé máshogy állok a dolgokhoz, mint más. Ahogy azt sem, hogy a szemem alatt húzódó sötét karikák annak a jelei, hogy az erőm ingadozik. Szeretem, ha én irányítok, és most nem így történik, melyre állkapcsom összeszorítva pillantok el oldalra. - Bízom abban, hogy egy olyan erős boszorkány, mint Ön, nem utasítja el a kérésemet annak ellenére sem, hogy ezzel több erőhöz juthatok... - bízom ebben? Igen, bízom, hiszen csak nem lehet mindenki olyan, mint én. Nem sűrűn segítek másokon, hiszen jelenleg hónapok óta lefoglal az, hogy ne veszítsem el az erőm, vagy az életem. De szinte egész életemben egyedül voltam, és most is így lenne, ha nem kellene segítséget kérnem. Határozottságom mégsem hagy alább, és a dicséret nem azért hagyta el ajkaimat, hogy - a mai fiatalok nyelvén - benyaljak neki, hogy jó benyomást tegyek, pusztán igazság. Sosem kedveltem én sem azokat, akik behízelgik magukat, és én sem teszem, ami látszik is viselkedésemen. Ha ezek mellett sem segít, akkor beszállok az autómba és tovább kutatok valaki után, aki majd megteszi. Végső esetben pedig ott a számomra nem kedvelt opció is. De ne rohanjunk olyan előre, hiszen még a válaszát sem hallottam, mivel ez idáig én beszéltem. A varázslat lényegéről nem beszéltem még, mert ha esetleg nemet mond, akkor tudnia sem kell, mivel is dolgozom, de nyilvánvaló, hogy nem tiszta mágia.

Furcsa üzenetet kaptam, furcsa módon. Nem értettem, hogy miért pont engem keres az illető, hiszen aligha ismernek, illetve aligha tértem vissza csupán csak kétszer is vissza a halálból. Ám az is megeshet, hogy valaki Amarát keresi, noha nem igen feltételezném. Nem szoktam kiengedni az emberek közé, mert még nincsen olyan szellemi állapotban, hogy felfogja a tudata a sok információkat. Majd szép lassan haladunk ezzel, aztán majd ő is jobban fogja érezni magát. Nemrégiben altattam el, s ezért sem igen örülök, amikor valaki ilyenkor zargat.
Amarát óvatosan betakartam, majd végigsimítottam hideg arcán. Felállok tőle óvatosan az ágyról, majd a bejárati ajtóig sétáltam. Mind e közben egyre jobban,a hogyan közeledtem az ajtó felé, valami jellegzetes érzés fogott el. Mintha egy boszorkány lenne a közelben. Pontosan jól érzem ezt az erőt, jobban mondva azt, hogy egy hozzám hasonló boszorkány van a közelemben.
Kint tombol a levegő, a szél dühösen kapja fel a zöldellő faleveleket. Ezt nem a természet okozza, hanem bizonyára az a személy, aki az ajtóm előtt áll. Szemeimet forgatom, majd a kalaptartóról lekapom a bőrdzsekimet, hiszen kissé hűsnek éreztem a szobahőmérsékletet.
A kilincsre teszem rá tenyeremet, ujjaimmal átölelem, majd lehajtva azt, nyitom ki az ajtót teljesen magam felé.
A látvány igen csak furcsán fogadott. Egy látszólag középkorú férfi állt az ajtóban, botjára támaszkodva, amivel minden bizonnyal párszor megcsapkodta az ajtómat. Az ajtó alját megnéztem, hogy nem e törött be véletlenül, majd amikor megbizonyosodtam róla, hogy nem, egy látszólag közömbös mosolyt vetek az ismeretlen férfire.
Előre léptem egyet, majd elpillantok arca mellet, s látom, és érzem is, hogy ő okozza ezt a forgószélt. Eleinte csak találgattam, hogy miért történik ez, majd két variáció jutott eszembe. Az egyik az, hogy ideges, amit nem hinnék, hiszen komfortos az arcmimikája, a másik pedig az, hogy nem tudja kontrollálni az erejét. Az pedig nem túl jó, noha annak ellenére eléggé kívülálló, miként jelezte az érkezését.
A legkevésbé sem szeretnék udvariatlankodni, noha nem akarom beengedi a házba, mivel Amara alszik, és nem szeretném, ha bárki is felébresztené. Ezért inkább újra előre lépek egyet, majd magam mögött becsukom az ajtót halkan.
- Szóval akkor… - Túrok bele a felzselézett hajamba. – Mit is kéne nekünk megbeszélni? – kérdem én tőle érdeklődve, s gondolom, nem kell neki bemutatkoznom, hiszen ha már idejött, biztos, hogy ismer engem. Egyelőre még nem ismernek túl sokan, de majd gondoskodom én arról, hogy a világ tudja, hogy kivel van dolga.

Egy fehér rongyot veszek a kezembe, hogy letöröljem az orromból megeredő vércsíkot. A fémes vörös nedű ajkaimat is elérte s nyelvem hegyén megérzem a fémes ízt. Arcom torz fintorba torzul rombolásom láttán, amit egyetlen tény gondolata okoz. Gyengülök. Nem tetszik ez nekem. Még szükségem van négy áldozatra, nem omolhat pont most össze az erő, a kapcsolat. Ingatag útra léptem akkor, mikor először vittem véghez azt a bizonyos kilencek nevezetű varázsigét. Nem egy mai bűbáj, és akkoriban tökéletesen működött, de valamiért már kevés nekem. Nem fejlődöm, és találnom kell valamit, vagy valakit, aki segít. Feszülten kutatni kezdek az egyik fiókomban, melyben mappák és régi újságcikkek vannak. „Mystic Falls” Ott találom azt, akire nekem szükségem van. Kutatni kezdek a cikkek között. Már régebben is tudtam, hogy az a kis porfészek maga a természetfeletti pokol egy bugyra. Voltam már ott többször is, mikor még fiatalabb voltam, de akkor nem találtam meg ott a számításaimat.
Feszülten lapozgatok a cikkek, és titkos akták között. Ne kérdezze senki, hogy jutottam hozzá ilyen dolgokhoz... Megvannak az embereim hozzá, és szemmel tartottam a várost régebben. Elidőzök egy képen, mely egy szétmarcangolt emberi test egy apró részletét örökítette meg az utókornak, majd végigszalad a tekintetem a cikk sorain. Csodálom, hogy még nem szabadult a városra valami kutatócsoport, amennyire ügyetlenül próbálták akkoriban leplezni a vámpírtámadásokat. Egy félmosoly jelenik meg arcomon, majd egy lehulló papír fecnin akad meg a tekintetem. Lehajolok, és széthajtogatom, majd meglepve tapasztalom, hogy én már nyomoztam egykor a város körül. Egyetlen név áll a papíron, egy ige, néhány kérdőjeles tény. „Silas... Mészárlások... Bonnie Bennet... Gyógyír...Mágia... Alakváltás... Gondolatolvasás” Ide-oda cikázik a tekintetem a szavak és a nyilak között, mintha egy eszelős elme vetette volna oda őket, de csupán én voltam. A fecni megsárgult már, mégis egyetlen ige is oda van írva. Lassan bekúszik emlékeim közé az a pár év, amit ott töltöttem. Vért látok, és sikolyokat, szenvedést. Háttérből figyeltem, és néha kezem közé akadt egy-egy vámpír, de akkor nem találtam Silas-ra. A fecnin szerepel egy felirat még: „Zsákutca” Nem találtam meg akkor a férfit, és nagyot sóhajtva hullik ölembe egyik kezem, a másikkal pedig a fejemet támasztom meg az asztal szélén, majd a halántékomra illesztem mutató, illetve középső ujjamat. Végül a telefonomat veszem elő, és tárcsázni kezdek.
- Most azonnal menj vissza Mystic Falls-ba, és deríts ki mindent Silas-ról. Igen, jól hallottad... Nem, nem érdekel, addig vissza se gyere, amíg nincs kézzel fogható bizonyítékod, különben tudod, hol találod magad! - darálom le a szavakat az egyik segédemnek, majd bontom a vonalat. Nem létezik, hogy csak úgy eltűnt...

Két átkozott hét... Ennyi telt el azóta, hogy Lucas elhagyta New Orleans-t. Nem jelentkezett, én pedig kezdtem feladni, hogy bármit is találhat. Nem fogok az Ősi boszorkánytól segítséget kérni. Nekem olyan ember - vagyis boszorkány - kell, aki többet tud. Aki tapasztalt, és erős, mint Silas. Most is a boltomban vagyok, és egy varázsigét mormolok, mikor megszólal a telefonom. Végre jó híreket kapok, és talán vége a sorozatos pech szériámnak. Halkan hümmögök, majd felírok egy újabb szót a fecnire, amin eddig is sok szó kapott már helyet. Nem fogom feladni, és milyen jól tettem, hogy eddig sem tettem. Sietve zárom be a bolt ajtaját, majd visszatérek a raktárba. Egy régi térképet veszek elő, és fekete homokot, és némi más hozzávalót, amit egy táskába helyezek, kivéve egy papírdarabot. Az egyetemen szabadságon vagyok, így csak a bolt ajtajára kell kiírnom, hogy az üzlet átmenetileg zárva tart. Még Miss Brownt sem értesítem, hanem elindulok Mysic Falls felé.

A több mint tíz órás út után le kellett pihennem, így az egyik motelban kivettem egy szobát. Maga a város számomra elviselhetetlen koszfészek, de céllal vagyok itt. Alig pár órás pihenés után rendbe szedve magam indulok el a célom felé, és itt is, mint mindenhol máshol egy rövid üzenetet írok egy régebbi papírra, mielőtt megközelíteném a helyszínt. A kocsim igen régi típus, többen megnézik út közben, de mégsem fordítok neki nagy jelentőséget. Amikor megérkezem a megadott címre, leállítom a halkan duruzsoló motort, majd megnézem magamnak a házat. Zsebemből elővéve az üzenetet, halkan mormolni kezdek egy varázsigét. Igen kihalt az utca, fényes nappal. Ez a város mindig ily olyan volt, mintha csupán szellemek laknák, így senkinek fel sem tűnik, hogy a kocsimban mormolok egy varázsigét, majd a cetli egyszer csak fellobban, és nem marad más utána, csak egy kevés hamu, melyet kisöprök a kezemből, és kiszállok a kocsiból. Lassú léptekkel közelítem meg a ház előtti teraszt, majd megállok. Az üzenetem hamar célt érve lobban fel a címzett előtt, s bár a papír szélei feketék, a közepén lévő cirkalmas betűkkel írt üzenet tökéletesen olvasható a címzettjének, majd ha ezt az üzenetet elolvasták, a papír egyszerűen fellobban, és semmivé foszlik. „Silas. Tudom, hogy itt laksz. Beszélni akarok veled, talán meg tudunk egyezni. W.B.S.” Ha hallott rólam, akkor tudni fogja, kinek vannak ilyen sajátos üzenetküldési módszerei, ha nem, akkor is meg fog ismerni, hiszen miután a levél ellobban, idekinn egy rövid ideig feltámad a szél, a levelek apró kis örvénybe gyülemlenek tehetetlenül. Nem kellene varázsolnom túl sűrűn, hiszen ingatag az erőm. Ráadásul Silas kétezer éve. Ha nem akar segíteni, nem fog. Nem ismerem, de ez az utolsó lehetőségem. A természetellenes szélben felsétálok a teraszra, majd botom végével hármat kopogok az ajtón. Számomra ez a bemutatkozás. Nem vagyok nagyképű, csupán szeretném, ha tudná, nem egy puszta vállalkozó szellemű nyikhaj vagyok. Ha végre ajtót nyit, a szél is eláll, én pedig a botomra támaszkodva várom ezt a pillanatot.