Álca mögé rejtjük valódi arcunk, hogy több sérelmet ne szenvedjen el a lelkünk. Látszatképet adunk mások előtt, s mindeközben reméljük, hogy igaznak vélik a színjátékunk. Külső jellemünk árnyalata tehát nem tükrözi a belső világunk, ahogy a mélyben megbúvó érzelmeink sem kerülnek a felszínre. Elnyomjuk a gyengeséget, így remélve, hogy kevésbé fáj maga az igazság, ahogy előadunk valamit, s hátha hitelessé válik az emberek elméjében. Manipulálunk, befolyásolunk, hatalmat szerzünk.. Önzővé válunk, hogy mindent megkaparintsunk, hogy számot vegyünk a múltbeli sérelmeinkért, hogy igazságot szolgáltassunk mindazoknak, akik megérdemlik. A világ tesz ilyenné minket, a történtek alakítják ki a jellemünk, az idő pedig nem nyeli el a régen elszenvedett sebeink. Olykor megállunk, és elgondolkozunk, talán rájövünk, hogy nem vagyunk többek, mint egy szörnyeteg, de aztán mégis ráébredünk, hogy már csak mindez maradt nekünk. A bosszú éltet, és a szenvedés hajt győzelemre. Nem adhatjuk fel! Valódi jellemem a sötétséghez vezet. Fekete mágiában jeleskedem, vér mossa a kezeimet, és minden egyes lépéssel a kegyetlenség tart életben. Pusztán véletlen, hogy pszichológusnak álltam, hogy érezni kezdtem, és ezáltal az érzelmek nyomorítanak meg. A félelem tölt el, akárhányszor is dobban a szívem, a rettegés kínoz, akármerre is járok, a rémület üldöz, akármennyiszer is veszek mély levegőt. Persze a napokban ráébredtem arra, hogy nem felesleges éreznem, és most, hogy mindezzel tisztában vagyok, nos nem hagyhatom elveszni az állásom, sem pedig a lelkem. Cairoshell a saját fiam, és éppen eleget szenvedett miattam, így tehát muszáj harcolnom érte. Ezért is jöttem Noah Andre-hoz, ezért is kopogtattam be azon az ajtón, ezért is tűröm el a jelenlétét a közelemben. Máskülönben már rég cafatokra téptem volna szét mind a tíz körmömmel, és a vérre mosná a ruhám felületét. Bár mindez erős túlzás, hisz valahol egészen megnyerő a férfi annak ellenére is, hogy New Orleans-i származású, én magam pedig pontosan az ilyen típusú boszorkányokkal óhajtok végezni. Ám minden érv elvetődik a közvetlen közelében, és én nem kívánom halálra ítéltetni. Hirtelen szívom magamba a levegőt teljesen zavartan, ahogy próbálok ezúttal már rá se nézni. A mosolya, a tekintette, a hangszíne... Úgy Isten igazából kijárna neki egy pofon, ámbár mindennek előtt, nos nem ezért érkeztem hozzá. Nekem kellenek azok a papírok, hisz holnapra elő kell állnom a munkával. A főnök azt mondta nem tűr halasztást, tehát ezen okból kifolyólag, nos akár ki is rúghat, amit én magam nem engedhetek meg. Noah szavai hallatán megforgatom a szemeimet, majd felsóhajtva ránézek egészen komolyan. Ha azt hiszi, hogy bármit megengedhet magának, akkor nagyot téved! -Mond már meg nekem, kérlek, miszerint a féltet kívánságod egy pofon?-Kérdezem meg tőle, nos érdeklődő hangszín kíséretében, ahogy végül könnyedén elmosolyodok.-Mert, ha igen, akkor nagyon jó úton haladsz afelé, hogy megadjam a számodra.-Teszem hozzá a korábbi szavaimhoz, ahogy mélyen nézek a szemeibe, majdan pedig ellépve mellette, nos beljebb tessékelem önmagamat a házába. Még az hagyján, hogy élvezi a helyzetet, de hogy ennyire... Már tudom is miért vagyok vele ennyire rideg, és lekezelő. Azt hiszi, hogy minden nőt megfektethet, csak mert annyira jól néz ki. Egyszerűen a falra mászom tőle! Irritál, ahogy az irodában is játszadozik mindenkivel, ezért leginkább, sőt legtöbbször otthon dolgozok. Még, hogy a főnök hozzá osztott be.. nincs azaz Isten, amiért én bemennék abba az irodába, s főleg hozzá. Álmodjon csak szépeket nyugodtan! -Milyen kedves valaki egyébként.-Sétálok át a nappaliba, ahogy végig nézek a papírhalmon.-Látom a rend sem az erősséged.-Mondom rátekintve egy pillanatra, ahogy végül közelebb lépek a papírokhoz, és keresgélni kezdek. Ha csak persze meg nem akadályozz mindebben, avagy nem kényszerít valami egészen másra. Mert akkor egy olyat lekeverek neki, hogy még magának a házának is fájni fog, és ebben halál biztos lehet!
Noah Andre
welcome to my world
► Residence :
nola ⊃
► Age :
568
► Total posts :
28
WICKED WARLOCK ℘
Tárgy: Re: Terasz Vas. Feb. 07, 2016 10:10 pm
i have a secret crush on you
Az ember estéje mindig is olyan unalmas, hiszen nem forgalmas, olyankor a világ a pillanat egyetlen egy tört része alatt elcsendesül, de ez így a jó. Ilyenkor az ember már elálmosodik, s ha a fél napodat a munkahelyen töltöd, nos, mikor belépsz az ajtón, azonnal összeesik az ember a fáradtságtól. Jelen pillanatban is érzem ezt magamon, hogy húz az álmosság, de jobban inkább a nyomottság, hiszen mikor délután hazaértem, az volt az első mozzanatom az átöltözést követően, hogy ledőltem a kanapéra élettelenül, aztán pedig egészen mostanáig aludtam. Aztán pedig felébredtem, és a televíziót kapcsolgattam, mint valami hülye aki élvezi hogy lehet nyomkodni a gombokat a távirányítón. Voltaképpen csak nem ment semmi, és már csak megszokásból is kapcsolgatom a tv-t, hátha lesz valami érdekes műsor. De így félkómásan ugyancsak mindegy, hogy mi megy, ezért inkább leteszem a távirányítót az asztalra. Így most estére senkit sem várok. Persze, a munkámmal kapcsán gyakran megfordulnak még ilyenkor is emberek, sőt, még az éjjel közepén is felvernek álmomból, aminek voltaképpen nem szoktam tapsolni. Nem szeretem, ha alvás közben bárki is zavar. Ámde most ez ugyan nem jön ide, hiszen már nem alszom, csupán csak magányra vágyom. Senki sem zavarhat. Kivéve, ha az nem egy bájos hölgy. De persze, az egy sem jön, hiszen minden nő tudja, aki velem valaha kapcsolatba került, hogy velem igen csak illik vigyázni. Persze, a látszat olykor csal, elvégre egyáltalán nem a saját szórakozásomért játszadozom az összes nővel. Ugyan... ha arra kerülne a sor, azonnal lekoppintanám. Nem szándékozom eggyel sem ágyba bújni, tekintve, hogy még ha nem is tűnök úgymond ártatlannak, valójában nagyon is az vagyok. Minden embernek megvan a maga álma, múzsája, szépe, az az ember, számomra egy nő, akiért végtére is tesszük, amit teszünk. A munkahelyen is szinte azért vonom a nők összes figyelmét magamra, hogy abból egy felfigyeljen rám, s ő nem is akárki. Pont ő az, akinek a jelenlétem egyenlő a levegőévé. Kissé illúzióromboló a helyzet, hiszen az embernek meg van az a gondolkozásmódja, hogy mindig az kell neki, akit voltaképpen soha nem érhet el. Kilóra vehetném a nőket, de nekem nem kell egyik sem, nekem mindközül csak egy kell, és bármeddig elmegyek, hogy az enyém lehessen. Nem egy alkalomra, azt leszögezném. Ez még nekem is új, hogy nem egy alkalomra kell nekem egy nő, hanem talán egy örök életre. De csak talán... még magamnak is nehéz elismernem, hogy meg akarok állapodni. Normális vagyok? Nem hinném. Hirtelen megrázom a fejemet lehunyt szemekkel, aztán pedig kintről hallva a kopogást odasétálok, és hajamat megigazítva nyitok ajtót. Mozzanataim, és tekintetem persze arról árulkodik, hogy voltaképpen mennyire is kedvelem őt. Persze, azt gondolná, hogy ő nekem csak egyetlen egy alkalomra kellene, hiszen a viselkedésem is eléggé erről árulkodik, de ez nem így van. Én ilyen vagyok, képtelen vagyok nyálas férfiként viselkedni. Jobb szeretem a szenvedélyt, egy kis pajkossággal és sármmal meghintve. Arról nem beszélve, hogy mennyire nem tudok magamon uralkodni. Kiszolgáltatottan dőlök neki az ajtó szélének, feszes mellkasom előtt összefont karokkal, miközben igen csak méregetően szemlélek végig rajta. De hiába is ez a vonzó test, nekem mindig is a tekintete tetszett. Amikor néz maga elé, gondolkodik, olyankor a legjobb. Na meg amikor mérges... ó... olyan vad! Gondolataimtól elmosolyodom akaratlanul is, igyekezve visszafogni magamat, de közben természetesen nagyon is odafigyelek szavaira. Voltaképpen, az iméntiekben szétuntam az agyam, senkit sem akartam látni, és még is, egy pillanat alatt feldobta a kedvemet. - Folytasd gondolatmenetedet. – Vonom fel kéjelgően szemöldökeim, aztán pedig egyet hátrébb lépek intve, hogy jöjjön csak be. - Kénytelen vagy bejönni. Fogalmam sincs, hogy a rengeteg irat közül melyik kell, így hát rád hagyom a keresés mélységes, és csodálatos rejtelmeit. – El is mutatom neki szinte, és vagyok olyan úriember, hogy ráhagyom a keresgélést. Na jó, nem, persze, hogy segítek, de valamivel csak rá kell vennem, hogy bejöjjön, nem? Lehet, hogy most úgy érzi magát, mintha a pokol tornácán lenne, ami voltaképpen részben igaz is.
A sötétség ténye uralkodóan honol szinte az egész környéken, ami eleve, hogy nem csoda, hisz elmúlt már jócskán éjfél is. Fényforrásnak semmi sem minősül, főleg úgy, hogy az ajtó előtt állok, ahol egyetlen köztéri lámpa sincs, így a világosságot bőven elfelejthettem, viszont a hideg annál inkább megjelenik, mint jelentős tényező. Szinte azonnal megfagytam, amint kiszálltam az autóból, s hiába siettem az ajtó elé, majdan vártam néhány másodpercet, és kopogtam, ha Noah Andre nem sieti el a dolgot, én pedig nem éppen öltöztem fel annyira, hogy ne fázzam meg. Kissé lenge az öltözékem, ami azt illeti. Mondjuk el kellett volna egy pár kesztyű, esetleg egy sál, vagy valami melegebb pulóver, és a vékony kis vászonkabátom helyett is magamra kaphattam volna valami igazán melegebbet. De persze én az ilyenekkel nem törődtem koránt sem, hisz az egyetlen fontosabb tényező számomra az a néhány papír, amely minden bizonnyal nála van, mert ha nem, akkor lőttek az állásomnak, én viszont azt egyáltalán sem szeretném megélni. Szeretek pszichológusként dolgozni. Imádom a gyerekeket hallgatni, és ezáltal valamiféle módon segíteni rajtuk. Nem hiányzik nekem az, hogy a főnököm kirúgjon, aztán pedig végérvényesen ne legyen állásom, mármint nem igazán érdekelne mindezen eseménysorozat, ha nem ez a munka adná magát a lelkemet is. Csak ez tartja bennem az emberi oldalamat, s ha megszűnik, akkor már nekem sem lesz hasznom valakivel, avagy valakikkel jól viselkedni. Teljes mértékben a sötét szimbólum uralná a lelkem, s mindent porig égetnék, míg Victort meg nem ölöm. Nagyot nyelek, ahogy továbbra is várok rá, főleg miután sikeresen félreérthető módon beszéltem. S ezt melyik férfi ne értené voltaképpen félre? Tutira veszem, hogy mindegyiknek egyből az ugrana be.. szexéhes brigád. De komolyan! Megrázom a fejemet, és próbálok teljesen pozitívan állni mindehhez, hátha nem értette félre. Bár inkább nem is ezen kellene aggódnom, hanem azon, hogy vajon kinyitja-e nekem az ajtót. Mindig is bunkó stílusú voltam vele szemben, egy rideg könnyedséggel leráztam egyszerűen, mert nem érdekelt maga a jelenléte. A munkahelyen állandóan mindenkire rámászott, mármint flörtölt a nőkkel, én meg amúgy sem vagyok szabad préda, így még szép, hogy akárhányszor próbálkozott annyiszor koptattam le. Nem kellett sem a segítse, sem pedig a bókja. El is mondtam neki, hogy megtarthatja szépen magának, mert engem nem vesz le ezzel a lábamról koránt sem. De mintha sosem érdekelte volna ez, vagy lehet csak azért akarom ezt hinni, mert akkor talán kinyitja nekem az ajtót. Nem is kell igazából sokat várnom, és máris megteszi. Érdeklődve figyelem a jelenséget, aztán végül őt magát, hogy végül is milyen reakcióval fog előállni, mármint a szavaimat követően. Pillantásából leszűröm azonnal, hogy próbál bájologni, míg a mosolyába van valami különös.. Oh, na, ne! Tuti, hogy félreértette, de nekem meg nincs kedvem magyarázkodni. Főleg nem neki, vagyis előtte.. vagy mindegy. Alsó ajkamba harapok egy pillanatra, ami ugyancsak félreérthető, s amikor ez leesik, akkor azonnal abbahagyom. Kérdését hallgatom, amire eleinte csak bólintok, majdan válaszra is méltatom. -Igen, szükségem lenne a segítségedre.-Mondom teljesen normális stílusban, sőt megerőltetve magamat, nos egészen kedvesen, hogy egy pillanatra se érezze azt, hogy mennyire egy bunkó személyiség vagyok, hisz nem szeretném elijeszteni. Szükségem van azokra a papírokra.-Nem szerettelek volna pont most megzavarni, de...-Elakadok hirtelen, amikor is ráemelem a pillantásomat. Ez a mosoly, ez a pillantás, mintha.. mintha teljességgel azt akarná belém ültetni, hogy nagyon, de nagyon félreértette, amit mondtam, és esetlegesen többet képzelt bele. Na nem, kérlek nem! -Szerintem nálad van néhány olyan papír, ami a gyerekek adatait tartalmazza.-Mondom végül elkomolyodva, és figyelmen kívül hagyom, amit mondott. Pofátlanságnak is vehetném a részéről, de inkább nem fogom, mert még a végén késztetésnek érezném, hogy pofon vágjam.-Nekem azok kellenének, mert az állásomba is kerülhet.-Teszem még hozzá halkabban, hisz a téma egészen mélyen érint, bár ez nem kivehető rajtam. Végül akaratlanul is elmosolyodom, bár magam sem értem miért. Lehet, hogy rám ragadt a jókedve, vagy a kis stílusa, nos akármelyik is.. feldobta a kedvemet.
Noah Andre
welcome to my world
► Residence :
nola ⊃
► Age :
568
► Total posts :
28
WICKED WARLOCK ℘
Tárgy: Re: Terasz Szomb. Jan. 02, 2016 9:43 pm
i have a secret crush on you
Talk show, dokumentumfilm, politika... Csak kapcsolgatom a televíziót unottan, elvégre most így estére abszolút nincs túl sok programom. Ami azt illeti, a munkámmal kapcsán lenne bőségesen, de valamiért nincs erőm még ahhoz sem, hogy egyáltalán felüljek a kanapéról. Pedig aztán nem ártana aludnom, a hajnali kelés nem egy leányálom, és nem is gyerekjáték, sajnos, hanem oltári nehéz akkor felébredni, főleg, ha már két napja egy fikarcnyit sem aludtál. Nos, igen, Deja vu az érzés, hiszen nem egyszer van ilyen, hogy nem alszom. Egyrészt forognak a gondolataim, másrészt a munkám fogva tart, harmadjára pedig éppen nincs kedvem, negyedszerre pedig meg csak úgy. Az alvás egy igen csak bonyolult dolog, amit ugyan nem értem, hogy minek találtak ki, jobban mondva, hogy miért kell elfáradnia az embernek. S most, ha már a fáradtságnál tartunk, illetve az alvásnál, nos... Kezdem érezni szemeimen, hogy valami rájuk nehezedik, s még az is nehézzé válik, hogy egyáltalán nyitva tartsam őket. De nem akarok aludni, fent akarok maradni, még akkor is, ha már igen csak késő van. Végül is a kötelességem igen csak hív, és hiába dőlök el a kanapén kényelmesen, ott lapul a mellkasomban a lelkiismeret, így hát erőt véve magamon; felülök, majd pedig álmos szemekkel nézek körbe, és beletúrok négy ujjammal hajamba, ami minden bizonnyal érezhető volt, hogy rettentően kócos, és széjjelfeküdtem. De mit érdekel? Nem lát így senki, és remélhetőleg senki sem fog engem zavarni így éjjel. Ha pedig még is, akkor bizony számolhat ama ténnyel, hogy búcsút inthet unalmas kis életének, hiszen biztosan az, ha nincs jobb dolga annál, hogy engem zargasson. De a jó hír az, hogy e felől van egy kivételem, akit egész szívesen fogadnék a lakásomon. Ó... álmodik a nyomor, nemde? Ő tőle aztán várhatom, hogy valaha is ide jöjjön. Az a nő a pokolba kíván így is. Végül megrázom fejemet, hogy visszarázódjanak a gondolatmeneteim, majd óvatosan kinyújtózva kiegyenesedem. A nappalit halványan világít meg egy kis asztali lámpa, ami eléggé álmosító hatást gyakorol rám, így végül lustán sétálva amoda a kapcsolóhoz, nos, nemes egyszerűséggel feloltom a rendes lámpát, ami nagy terjedelembe bocsájtja fényét a ház ezen pontján. A televíziót ezúttal kinyomom, majd gondolataimat összeszedve újra gondolkozom, hogy mit is akartam csinálni. Apropó, igen... Mire eszembe is jutott volna a tény, megelőzte gondolatomat egy igen csak bájos, gyönyörű, ugyancsak ismerős hang egyaránt. Felvont szemöldökkel szembesülök a ténnyel, s ezt követően még egy buja mosolyt is húzok arcomra. Szüksége van rám? Hát, azt hiszem, nincsen az a férfi, aki ezt a mondatot ne értené félre egy nő szájából. Ó, hol is tartottam? Egyáltalán nem akarom sokáig várakoztatni ama hölgyeményt ott kint az ajtóm előtt, szóval szerintem beljebb is engedem, elvégre nem hiszem, hogy olyan dologért jött, amit hirtelen le lehetne rendezni az ajtóban. Ez talán túl félreérthetőnek bizonyosult volna? Végül is elindulok az ajtó felé, mostanra azonban már töprengve valamin, avagy használva is az agyam, hogy vajon mit keres egy nő az én házam előtt pont, arról nem beszélve, hogy pont ő? Éppen rá gondoltam, s nos... a sors ledobja őt az ajtóm elé. Tudom, hogy Isten vagyok, de ennyire... Amikor is az ajtóhoz érek, ha akarnám sem tudnám letörölni az elégedett mosolyt az arcomról, hiszen az a nő áll itt, kitől csak egy fadarab választ el egyelőre, aki mindig oly könnyedén koppintott le, söpört le, mint egy szöszt a ruhája széléről. Túl ironikus, de hát ez a tény... Kinyitom az ajtót, ahogyan is még utolsót beletúrok hajamba, majd egy igen csak bájos nézést villantok rá – mint általában -, aztán pedig nekidőlök az ajtónak oldalammal, felé pillantva, ahogyan is sejtelmesebbnél sejtelmesebb mosolyt vetek rá. - Kellene a segítségem? – Vonom fel szemöldökeimet, míg mindig azonban ugyanazzal a tekintettel, amikor is ujjaimat kezdem nézegetni, s rá nézek. – Neked bármiben, csak kérned kell. – A hangom is éppen olyannyira buja, akárcsak a tekintetem. Tudom, hogy titokban oda van értem, de ahhoz túlságosan is makacs, hogy ezt kimutassa, vagy, hogy egyáltalán bevallja magának. De most ki fogom ugrasztani a nyulat a bokorból.
Az óra mutató kereken elérte az este tizenegyet, s lám a sötétség immár beállt ténnyé vált. Az ablakon keresztül ugyan beszökken a Hold fény, de jelentősebben nem válik fényforrásként felhasználhatóvá, ahogy nem is töltheti be ezáltal egy lámpa pozícióját. Idegesen nyúlok a villanykapcsolóhoz a hálószobában, hisz a dolgozószoba egyik négyzetcentijén sem találtam meg néhány gyerek iratát, így pedig képtelenség folytatni a munkát. Felsóhajtva dobálok szerteszéjjel mindent, majdan csalódott sóhajjal nyugtázom, hogy sehol sincs. A fene vinné el, ha holnapra nincs kész, akkor a főnököm kirúg.. Remegve pakolok azonnal vissza mindent a helyére, majdan a ruhásszekrény elé lépek, hogy azon nyomban átöltözzek. Néhány perc múltán pedig már készen is állok arra, hogy távozóra fogjam a figurát, és elhagyjam eme ház ajtaját. A kocsi kulcsot még útközben a kezembe veszem, majd végezettül kulcsra zárom az ajtót, és beülök az autómba, amellyel meg sem állok, amíg a munkahelyre nem értem. Azt hiszem, azaz remélem, hogy itt hagytam a papírokat, s hogy nem kell felesleges kört futnom haza majdan. Nagyot nyelve szállok ki végül az autóból, és lépek be az épületbe, de néhány perc elteltével bánatos fejjel lépek is ki onnan. Most mit tegyek? Nincs sehol, és... pedig holnap le kellene adnom. Úgy érzem integethetek a munkámnak, és ezzel elbúcsúzhatok mindenkitől a munkahelyen; a páciensektől, és a munkatársaktól egyaránt... Ah, igen, munkatársak. Ötlik fel egyetlen név csupán a sok közül: Noah Andre. Ruházatom egy bőrnadrág, és egy fekete blúz párosítása, ahogy mindezt megtetéztem egy fekete hosszú szárú vászonkabáttal, és egy igen kis kényelmes csizmával, ami még szép, hogy magassarkúval ellátott, hisz olyan törpe méretű vagyok, hogy szinte elveszem a rengeteg ember közt. Ámde, amikor is Victor elől kell futnom, akkor igencsak haszontalanná válik egyetlen szempillantás alatt. Nem is értem, hogy hogyan juthat eszembe ismételten az a féreg. Megrázom hirtelen a fejem, ahogy visszaülök a kocsiba, és a kormányra helyezem a kezeimet, majd elrejtem az arcomat ezáltal. Nehézkesen szívom magamba a levegőt, ahogy a szívverésem a duplájára emelkedik, és kezdem úgy érezni, hogy menten infarktust kapok. Sírásban török ki az emlékek hatására, és hiába a józan ész, ha nem tudom abbahagyni. Gondolatok ezrei cikáznak bennem a múlttal kapcsolatban, és minden egyes emlékkép hatására megremegek. Végül felsóhajtva letörlöm a könnyeimet, de megfeledkezem arról, hogy a sminkem elmosódott, így pedig le sem törölve indítom be a kocsit, majdan indulok meg Noah-hoz. Nagyot nyelve nyomom a gázpedált, és a rendőrök a legkevésbé sem érdekelnek mostan, bár igazság szerint, nos semmikor sem érdekeltek.. Leparkolok a ház előtt, ahogy az autóban lévő időre tekintek. Éjfél kereken, és nem éppen most kellene zavarnom őt, ha azt nézem. Lehet már éppen alszik, vagy esetleg valakivel együtt van. Megrázom a fejem, és kiszállva becsapom magam mögött az ajtót. Határozottan mászom át a kerítésen, majd sétálok át az udvaron egészen a teraszig, ahol is megállok. Akármennyire nem akarom zavarni, nos muszáj lesz.. szükségem van rá, vagyis nem, dehogy, hanem az iratokra.. Tudom, hogy egy bunkó, és lekoptató stílusú nő szoktam vele szemben lenni, de ez mind megváltozhat, ha tényleg nála van, és.. és megmenti a munkám, ami számomra nagyon fontos, hisz ez az egyetlen dolog, ami még az emberi értékeknél tart. Megnyalom a számat, majd kopogásra emelném a kezem, de vacillálni kezdek. Akarom, de mégsem, aztán igen, de mégsem. Összeszedem magamat gyorsan, mert fogalmam sincs miért vagyok ennyire zavarban. Az rendben van, hogy totál helyes egy pasi, de.. Áh, mi a fenéről fantáziálok már itten! Egyetlen mozdulattal megemelem az ökölbe szorított kezem, majdan kopogok az ajtón finoman, s ha mindez nem hatna, akkor erősebben, és hangosabban. -Kérlek, Noah, szükségem van rád..-Mondom mellé fennhangon, de már túl későn esik le, hogy ezt félre is értheti akár.-Vagyis kell a segítséged.-Egészítem ki gyorsba a mondandómat, ahogy hátrébb lépek végül, és várok arra, hogy ajtót nyisson, hisz ő az egyetlen lehetőségem jelen esetben, aki megmentheti az életem..
Kezdőlap
Tárgy: Re: Terasz 
ღ 
