Nem számítottam a felbukkanására. Tulajdonképpen nem vártam senkit haza ma délutánra. Ha tudtam volna, hogy nem vagyok egyedül, nyilván ügyeltem volna rá, hogy ne csináljak magamból bohócot. De tulajdonképpen nem is érdekel. Miért zavartatnám magamat? Miért kellene szégyellnem, hogy egy kicsit jól éreztem magam? Nem is teszem, van annál jobb dolgom is. Például hogy számon kérjem Daudot. Talán semmi közöm hozzá. Ha így is van, valószínűleg meg fogja mondani. Daud nem éppen szégyenlős fajta. Meglehet, visszafogottabb, mint én, nem túl közvetlen, és nem túl kommunikatív, de azért nem kell félteni. Mondjuk ilyen téren, azt hiszem, rosszabb lett, mint ahogy emlékeztem rá. Vagy csak régen volt annyira bensőséges a viszonyunk, hogy néha megossza velem a gondolatait, aztán mostanra meg már hozzászokott ahhoz, hogy egyedül van. Legalábbis így volt eddig. Most már talán ahhoz kellene hozzászoknia, hogy lett egy családja is, akiket ráadásul ő akart maga mellett tartani. Illene e szerint viselkednie is. Hmm... még a végén kiderül, hogy annyira nem is reménytelen eset. A váratlan őszinteségével mindenesetre sikerül meglepnie. A homlokomat ráncolva hallgatom, és próbálom kitalálni, hogy mit akart attól a banyától. Természetesen hamar tudatosul bennem, hogy miről is volt szó. Megölte. Bosszút állt rajta miattunk. Nem tudom, hirtelen, hogy hogyan kellene erre a hírre reagálnom, hogyan kéne fogadnom. Egy belső, vészjelző hang nem tartja helyénvalónak ezt az egészet, úgy ahogy van. Nincs abban semmi normális, hogy a fiam apja eltűnik másfél hétre, majd váratlanul felbukkan, és teljesen hétköznapi, fecsegő stílusban bejelenti, hogy megölt valakit. Mintha csak arról tartana beszámolót, milyen volt a hétvégi üzleti útja New Yorkban. Másfelől viszont... az a nő többet ártott nekünk, mint bárki az életünkben. És ezt Daud is tudja. Hogy meg akarta bosszulni, ami velünk történt, vagy csak gyakorlatiasan megelőzni, hogy még egyszer előfordulhasson, mindegy, mert a lényeg, hogy törődik velünk. Ha valóban egy sötét lelkű gyilkos is, aki hozzászokott a magányhoz és a szótlansághoz, azt hiszem, valahol értékelnem kellene a szándékot. Csak egyszerűen... nehéz vele. A dolgok pedig túl bonyolultak. - Értem - mondom végül kissé hosszúra nyúlt tűnődés után. Töprengve figyelem őt, ahogy elkényelmesedik a kanapén. Lehet, hogy tartani igyekszik a távolságot, de ezúttal sem zavartatom magam, követem őt, és leülök közvetlenül mellé. Nem is tudom, talán hogy provokáljam, hogy dacoljak vele, hogy megtudjam, ki tudok-e még váltani valamilyen reakciót belőle a közelségemmel. Nem mintha akarnék tőle bármi is, csak... azt hiszem, a hidegsége, a komorsága, az érzéketlensége irritál engem. Ahogy az előbb megállt közvetlen mellettem, ahogy végigmért, mintha egy csepp érzelem sem maradt volna már benne, mintha az évek során minden kihalt volna belőle. Talán így van, talán nem. Azt hiszem, kihívásnak fogom fel, vagy csak egy játéknak, hogy szórakoztatóbbá tegyem az időt, amíg egy fedél alá kényszerülünk. - És most hogyan tovább? - kérdezem végül az arcát fürkészve. A boszorkány meghalt. A veszély elhárult. Ezt azt is jelenti, hogy már nem akar a közelében tudni bennünket? Van egyáltalán bármilyen terve, gondolata a holnapra nézve? Egy olyan gyakorlatias ember - vámpír -, mint ő, nem egyik napról a másikra él. - Mi lesz, ha befejeződnek az edzések? Vadászatokra is magaddal akarod őt vinni? - teszek fel újabb kérdéseket, és az aggodalom, melyet a fiam iránt érzek, és többnyire sikerül magamban apró parazsakká fojtanom, most újra fellobban bennem. Próbálom elfogadni az utat, amit Ezra kijelölt magának, de ez nem mindig könnyű. Részben persze megértem az indíttatását. Mindazok után, amiken keresztül mentünk, érthető, hogy tombol benne a tettvágy, talán harag is, indulatok. És mindezt jóra szeretné fordítani. Ez bizonyos értelemben dicséretes is. De ő akkor is még csak egy gyerek, egy nagy gyerek, alig tizennyolc éves. Tulajdonképpen elmúlt kétszáz, de ez nem igazán számít, hisz nagyrészt végigaludta az életét. Tapasztalatlan, éretlen, meggondolatlan és forrófejű. Az első adandó alkalommal veszélybe fogja sodorni magát. - Kérlek, Daud, ígérd meg... - ragadom meg hirtelen a férfi kezét. A váratlan mozdulattól én is meglepődöm egy pillanatra. Ebben most nem volt semmi céltudatosság, csak egy rég elfeledett gesztus abból az időből, amikor még sokkal intimebb kapcsolatban álltunk. A saját merészségemen ugyan valóban megtorpanok egy másodperc erejéig, de aztán nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget, zavartalanul folytatom a mondatot. - Ígérd meg nekem, hogy vigyázol rá. Ígérd meg nekem, hogy nem esik baja! - A fiunk ugyan lobbanékony és még sokat kell tanulnia, Daudtól azonban már várhatok felelősségteljes viselkedést és megfontoltságot. Ha tudnám, hogy rajta tartja a szemét Ezrán, azt hiszem, én is nyugodtabb lehetnék.
Az idők alatt hozzászoktam, hogy még ilyen alkattal és széles vállakkal is olyan halkan közlekedjek, mint a macska. Ez főként az első bő száz évemben volt fontos, azóta meg… rajtam maradt. Így nem nehéz hamarabb észrevennem Rowenát, mint ő venne észre engem. Megállok az ajtó után nem sokkal és már-már megszeppenve figyelem. Együtt élünk egy kis ideje, de eddig nem tekintettem rá nőként. Hogy emelhettem ennyire magas falat, hogy nem vettem észre, mennyire vonzó is? Ezen persze nagyon hamar túllépek, s mire felfigyel rám, én már ott állok mögötte. Alig néhány centiméterre tőle, szinte a karjaimba pördül. Pördülhetne, ha felemelném, de természetesen nem teszem, csak állok ott katonásan és nézek le rá. - Szia Rowena. – Köszönök neki lágyan, nem úgy, mintha rosszul érezném magam amiatt, hogy valószínűleg pipa rám. Vérbeli férfi megoldás elmenekülni a problémák elől, főleg, ha abban a problémában gyerek is szerepel. Nem hibáztatnám Roet, ha ezt gondolná. Talán valahol igaza is lenne. Hisz szólhattam volna. Megtehettem volna, hogy végre leülök vele beszélgetni és elmondom azt is, mire készülök. De nem tettem. Más szemszögből, valóban ki lehet engem bűnbaknak kiáltani? Miért lenne meglepő, hogy a helyzet nem csak kényelmetlenül érint, de valahol mélyen talán meg is rémiszt? Kétszáz évnyi öldöklés után kaptam a nyakamba egy tinédzserfiút, meg az emberkori kedvesem, aki alig volt idősebb Ezránál, mikor legutoljára láttam. Na meg, miféle gyerek akarna olyan embert apának, mint amilyen én vagyok? Vagy voltam. Aki nagy és erős, de biztosan a pokolra jut. - De igen. – Hátrálok két lépést, nem akarom, hogy tolakodásnak vegye a közelségem, ami tényleg elég hülyén jött ki. A hangom egyszerűen csak… átlagos. Mintha csak azt beszélnénk meg, mi legyen az ebéd. – A boszorkánynál voltam. Aki miatt annyit szenvedtél. – Ekkorra már a kanapé előtt vagyok, leülök és elégedetten dőlök hátra, még a szemöldököm is felhúzom, mintha vállveregetést várnék. Aztán hamar hozzá is teszek még valamit a morgós hangomon. – Gyors voltam. Nem érzett semmit. – Egyrészt úgy tűnik megkönnyebbültem azáltal, hogy a boszorkány nincs többé. Másrészt viszont, mintha ezzel az utóbbi két mondattal azt akarnám bizonygatni, hogy nem vagyok szörnyeteg, meg daraboló. Egy golyó a homlokába. Tiszta, rendes munka volt.
Már el is felejtettem, hogy Daud mennyire szűkszavú és magának való ember. Régen volt, nagyon-nagyon régen, hogy mi egy fedél alatt éltünk, és egy párt, sőt, egy családot alkottunk. Akkor sem teljesen értettem meg őt, de alig húsz évesen egy több mint tíz évvel idősebb ember mellett csak egy naiv és könnyen befolyásolható lány voltam. Már akkor is makacs, önfejű, alkalmanként szájalós, de akkoriban egyébként is máshogy mentek még a dolgok. Elfogadtam úgy mindent, ahogy volt, hálás voltam Daudnak azért, hogy törődött velem, gondoskodott rólam, és a lányomról, akinek még csak nem is ő volt az apja. Szerettem és felnéztem rá, de azóta a dolgok sokat változtak. Pontosítok: én változtam. És a körülmények. Ő nem. Nem igazán. A napokban eltűnődtem párszor, miért is akarta, hogy én is hozzá költözzem. Hogy gondoskodjak a fiunkról és vezessem a háztartást? Nem arról van szó, hogy ezek közül bármelyik is nehezemre esne. Ezt tettem nélküle is az elmúlt években. De az egy dolog, hogy felneveltem Ezrát, és az anyja vagyok. Az pedig egy másik dolog, hogy Daud még ma sem kezel egyenlő és egyenrangú társként. Fogalmam sincs, egyáltalán mit képzelhet? Itt éldegélünk majd szépen hármasban, mint egy tök normális, boldog család - ami nem vagyunk - miközben szinte semmit nem tudok róla, hogy merre jár, mit csinál? Talán jobb is, ha nem tudom. Mégis bosszant a dolog. Lelépett másfél hétre egyetlen szó nélkül. Ez van, fogadjam el? Egyszer már megcsinálta ezt velem. Fogta magát, és eltűnt kétszáz évre. Végigmészárolt falvakat, vagy ki tudja, mi mindent csinált, és eszébe sem jutott egyszer sem hazanézni, meglesni hogy vagyunk, élünk-e még. Hogy nem átkozott-e véletlenül meg bennünket egy boszorkány, aki miatta állt rajtunk bosszút. Kétszáz évnyi keserűség, fájdalom és bosszúság gyülemlett fel bennem, és úgy érzem, Daud minimum egy bocsánatkéréssel tartozik mindazért, ami történt. De valószínűleg csak én gondolom így. Érkezésemkor is utaltam rá, méghozzá elég érthetően, hogy mi a véleményem, de tudomásul sem vette, vagy csak nem érdekli. Bár fene tudja, mi járhat a fejében. Néha jó lenne gondolatolvasónak lenni, mert valószínűleg az az egyetlen módja annak, hogy megtudjam, miket gondol, vagy érez. Belőle harapófogóval sem lehetne kihúzni. Nem tudom, meddig mehet ez így. Hogy meddig fogom tűrni az alárendelt háziasszony szerepet. Nem hiszem, hogy sokáig. Túl makacs és harcias vagyok ahhoz, hogy csendben tűrjek. Beszélnem kellene vele. Már ha egyszer végre hazaér a titokzatos útjáról. Egy próbát talán megérne, a nyugodt együttélés reményében, a fiunk érdekében. Azt hiszem, ki kellene szellőztetnem a fejem. Feleslegesen idegesítem magam, amíg nincs itthon. Tulajdonképpen senki nincs itt rajtam kívül. Ezra ismét házon kívül, Daud fogalmam sincs merre jár, de nézzük a jó oldalát. Csak az enyém a ház. Egy jó alkalom kicsit kikapcsolódni. Legalább a Williamnél tett látogatásom szerencsés volt, és nem csak azt szereztem meg, amiért odamentem, hanem munkaajánlatot is kaptam. Ha a dolgok itt nagyon elfajulnának, legalább lesz egy B terv, amit előhúzhatok. Ha lesz munkám, lesz pénzem, és nem kell magunkat egymásra kényszeríteni Dauddal. Rádiót kapcsolok, miközben körbe járom a házat. Valószínűleg nem volt itt ekkora rend és tisztaság, mióta bérbe adták az épületet. Ha találnék valami takarítani valót, legalább az lefoglalna, így viszont unalmamban a zene ütemére kezdek lassan mozogni, majd egyre lelkesebben, és talán túl későn veszem észre, hogy már nem vagyok egyedül. - Daud - nyögöm meglepetten. Fogalmam sincs, mióta áll ott, vajon látta a magánszámomat? Miért nincs nekem is olyan kiváló hallásom, mint neki? Apropó. Elismerem, nem ő itt az egyetlen, aki jól tud titkot őrizni. Még nem kötöttem az orrára, hogy mi vagyok. Pedig ha sokáig egy fedél alatt maradunk, egyszer muszáj lesz közölnöm vele. - Hazafáradtál végre? - teszem csípőre a kezemet. - Azt hittem, ismét eltűntél úgy kétszáz évre - jegyzem meg csípősen, miközben rezzenéstelen arccal figyelem, ahogy közelebb sétál. - Gondolom nem tervezed elmondani, hogy merre jártál - tippelek a tekintetét figyelve. Persze, nem tartozik nekem számadással. Nem tartozik nekem semmivel. De ha valóban akarna bármiféle családi harmóniát még itt közöttünk, igazán megtehetné, hogy beavat.
Egy személy lélegzik a földkerekségen, aki tud a néhai a családom hollétéről, na meg egyáltalán a létezésükről. Aki ismerte a varázslatot, mely elátkozta őket, aki létrehozta. Egy személy. Egy nő. Egy boszorkány. Oh. Ne haragudj a ragozás miatt. Úgy értem, lélegzett. Néhány nappal korábban Szemtől szemben álltam a vasorrú bábával. Ha létezik előző élet, ő abban az a fajta nő lehetett, amelyik kisgyermekeket eszik. Egy nappal sem nézett ki többnek negyvennél. A haja pont annyira éjfekete volt, a szemei pedig épp oly lehangolóan kietlenek, mint amilyenre emlékeztem. Pedig kétszáz esztendő telt el. Rowena és a… fiam felbukkanása megváltoztatott néhány dolgot. És kaptam egy szálat, melyet el kellett varrnom. - A híres Daud. – Kezdte a boszorkányoktól megszokott fölényességgel. – Nincs miről beszélnünk. A számlánk kiegyenlítődött. – A következőkben csak beszélt, beszélt, olykor legyintett. Mintha ő találta volna fel a spanyolviaszt. Mintha a jövőben talán még szövetségesek is lehetnénk, ha úgy adódik. - Nem, Delilah. Nincs. – A hosszasan kifejtett szavaira röviden és mélyen dörgően feleltem, annak is csak a legelejére. Ezt egy vámpírsebességű mozdulat és egy rúnákkal ellátott – ha úgy tetszik boszorkányölő – golyó zárta le, egyenesen a szemei közé célozva. Szeretek karóval vadászni. Imádok. De nem feltétlenül mondható, hogy régimódi vagyok. Felőlem felturbózhatta magát az eltelt évek alatt, erre ő sem számított. Nincs körítés, nincs harc. Egy lövés és az azt követő Üresség. Másfél héttel korábban Ültem és figyeltem, ahogy Rowena a szűkös konyhában főz a fiunknak. Éreztem a makaróni illatát, de ez az illat semmiben nem volt hasonlítható a kétszáz évvel ezelőttiekhez, hiába ugyanaz a szakácsnő. Apró mosoly suhant át az arcomon, ahogy elbóbiskoltam egy másodpercre, s újra megéreztem a sült hús ízét a számban, ahogy csak ő tudta elkészíteni. Aztán ugyanolyan kifejezéstelenül emeltem rá a tekintetem. Neked furcsa lehet, de egy pillanatra sem fordult meg a fejemben a mi lett volna, ha. Ha nem veszem fel azt a kölcsönt, ha tudok a születendő fiamról, vagy ha esetleg nem leszek vámpír. Egyszer sem. Ahogy azt a gyönyörű szőke teremtést figyeltem, egyetlen gondolat lebegett előttem: elvarrni a szálat. Tudtam, hogy a nő, aki miatt a néhai kedvesem oly sokat szenvedett, még odakint van. Ott van, tud a létezésükről, ismeri az átkot oda és vissza. Ok nélkül nem ölök, de kevesebbért is megtettem már. Oh, sokkal kevesebbért. Most Úgy nézek ki, mint egy átlagos pasas, aki most tér haza a délutáni sörözésből. Bakancs, farmer, póló, karóra. Még táska sincs nálam. Amúgy sem vittem különösebben felszerelést, cuccom egyelőre a kocsiban hagytam. Megdörzsölöm a halántékom a lépcsőházban egyre feljebb haladva, s nagyot sóhajtok. Amikor úgy tíz napja eljöttem, nem jelentettem be, hogy hova megyek, vagy mennyi időre. Így nem tudják, hogy hosszútávon az ő biztonságuk lebegett a szemem előtt, Roe talán indulatos lesz. De miért zavar ez most engem? Miért érzem magam ilyen furcsán? Miért érzem ezt a különös vonzódást? Na, meg miért akarom annyira, hogy ott maradjon, velem. Maradjanak, mindketten. Alig tudunk valamit egymásról… Végül kulccsal, vagy anélkül, de belépek a kis nappaliba és a tekintetemmel életet keresek. Mikor pedig megpillantom a néhai kedvesem, halványan elmosolyodok és ráérősen felé indulok. - Rowena.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Vas. Jún. 21, 2015 9:16 am
Lezárt
Riley Matthews
welcome to my world
► Residence :
•• new orleans
► Age :
34
► Total posts :
313
FIRE MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Nappali Kedd Márc. 24, 2015 12:37 am
Daud & Roe
You haven't changed at all.
Első felindulásból azonnal ellenkeznénk, szólásra nyitom a számat, hogy valami kellőképpen meggyőző, felháborodott válasszal illessem, de ajkaim végül némán záródnak újra. Tudom, hogy igaza van. Teljesen fején találta a szöget, igen, féltékeny vagyok. És sosem voltam az a fajta, aki mindenáron rejtegetni akarja az érzéseit. Főleg ha már egyszer így rátapintott a lényegre, minek erőlködnék, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről? Különben sem értem, hogy jön ahhoz, hogy ezt így a szememre vesse. - Igen, talán az vagyok. De töröld le azt a sejtelmes mosolyt az arcodról, mert semmi jogod ezt felróni nekem. Azok után, amiket tettél. Magamra hagytál terhesen, két gyerekkel – emlékeztetem könyörtelenül, és talán korai felhánytorgatni a múltat, hiszen épp hogy csak beléptem az ajtón, de mi értelme lenne finomkodni, és kerülgetni a forró kását még vagy órákig? Ha tényleg itt maradok a közelben, nem kerülhetem el őt, és ezt a beszélgetést sem. Úgysem tudnám sokáig magamban tartani, ami böki a csőrömet. Vámpír lett vagy sem, elhagyott engem annak idején, a sorsomra hagyott, hogy boldoguljak egyedül. Ezráról nem tudott, de nem számít. Az ő döntése volt, hogy nem jön többet haza. – A lányomat elveszettem, aztán hála neked és a borzalmas tetteidnek, a fiunkat is elátkozták, majd közel kétszáz éven át vigyáztam rá egy csodában reménykedve. Végül felneveltem őt, és egyáltalán nincs ínyemre, hogy kisajátítod magadnak – mondom ki kerek-perec. Aggódok a fiamért, azért, amilyen utat választott, de sosem állnék az álmai útjába. Igyekszem a jó oldalát nézni, hogy legalább megtanul magára vigyázni, de nem vagyok hajlandó lemondani róla, csak mert Daud az éledező apai ösztöneire hallgatva úgy döntött, hogy magához költözteti őt. Nincs joga elvenni tőlem a fiamat. Egyszer már megtették ezt velem, többször nem fogják. Igazából nem akartam ezzel nyitni, nem azért jöttem, hogy veszekedjek. Lehet, hogy ingerült vagyok egy cseppet, de ha Daud nem provokál ilyen kérdésekkel, tudok én visszafogott és illedelmes is lenni. Olyanképpen igyekszem a kirohanásomat jóvátenni, hogy próbálok oldottabban viselkedni, mint ahogy valójában tenném. Leülök, amikor az exem hellyel kínál. - Biztos vagy benne? – pillantok rá kétkedőn, miközben arról szeretne meggyőzni, hogy mindhárman el fogunk férni a lakásán. Nekem úgy tűnik, hogy elég szűkösen leszünk, ha maradok, és szándékomban áll erre rávilágítani, de határozott szavaira végül csak egy bólintással felelek. Mint mondtam, nem akarok vele minden áron vitatkozni. Ha ragaszkodik hozzá, maradok, legalábbis néhány napig biztosan. Az ő dolga, ha szeret a földön aludni. Bár mit tudhatom én, talán tényleg van elég helye mindenki számára. - Rendben. Ha ezt szeretnéd, maradok. Egyelőre. – Keresnem kell majd valami munkát a közelben, lehetőleg minél előbb. Muszáj élnünk valamiből, nem szeretném, hogy hosszútávon is Daud terhére maradjunk Ezrával. Az csak bonyodalmakhoz vezetne. Valameddig itt maradunk, aztán ha lesz munka, keresek lakást valahol nem messze, és a dolgok visszakerülhetnek a normális kerékvágásba. - Tényleg semmit nem változtál – mérem végig a férfit leplezetlenül. – Legalábbis külsőre – teszem hozzá, mert a belső világáról nem sokat tudhatok. Ami viszont a külsejét illeti, természetesen tudom, hogy megy ez a vámpíroknál, de teljesen más ezt tudni, illetve távolról figyelemmel kísérni az életét, és más most így látni, ilyen közelről. Az ég világon semmi nem változott rajta, ugyanaz az arc, ugyanazok a kék szemek… - Talán csak a hajad lett kicsit rövidebb – teszem hozzá tűnődve. Régen más frizurák voltak divatosak, és ami azt illeti, a viselet is más volt kicsit. Akkoriban én sem vehettem volna fel ilyen szűk nadrágot, sőt, semmilyent. Még a magamfajta lázadó szelleműeknek is megvoltak a határai. Ma már nincsenek.
words: 563 ••• music: song ••• note: Kicsit hosszabbra nyúlt... :$
Szinte már bambának nevezhető a tekintetem, ahogy állok itt a kanapé mellett és úgy méregetem Rowenát, mintha a szemem káprázna. Talán tényleg káprázik. És kifejezetten nem tetszik, hogy felbukkant a húsvér múltam. Most még persze nem tudok morogni miatta, sőt, ami azt illeti a köpni-nyelni szintet sem súrolom, de ha majd leülepszik a sokk, meglátjuk mennyire leszek boldog családapa. Egy valamit viszont nem tudok megállni, szinte ösztönösen jön, miután végighallgatom, ahogy beszél és beszél. - Féltékeny vagy..? – Félig kérdezem, félig pedig kijelentem, ahogy különös, halvány mosolyra húzódik a szám. Sokan voltak már rám féltékenyek, vagyis a nevemre és az is inkább negatív értelemben, hírhedt vagyok, nem híres. De hogy ilyesmi miatt? Szinte látom, hogy fejben már az ostort csattogtatja. Be kellene húznom a nyakam? - Ha tőszavakban is, de igen, mondhatni. – Mondom immár jóval komolyabban, ahogy átsétálok az ajtóval szembeni kanapéhoz, leülök és nyújtom a kezem, jelezve, hogy foglaljon csak helyet a másikon. Annyira közösködni azért nem akarok, hogy máris egymás mellett üljünk. Rövid időre magam elé bambulok, elmerülve a kis privát világomban, hisz mit mondhatnék neki? Sajnálom? Szólnod kellett volna? Segíthettem volna? Nem is tudom. Ezt már nem lehet helyrehozni. Nehéz Rowena szemeibe nézni, tekintve, hogy a gyerekét vesztette el miattam, kétszáz évre. Az, hogy szintén miattam kapta vissza, semmit nem tesz jóvá. Hát, eddig nem vagyok valami szószátyár, nem igaz? Régen azért nem voltam ennyire szűkszavú. Egy teljesen átlagos pasas voltam, ha emlékeim nem csalnak. Mondjuk sok mindent nem tudnék biztosra mondani, nagyon régen volt, én pedig soha nem gondolkodom a múlton. - Nem kell elmenned. – Mondom kedvesen, mikor felnézek rá és eljutok arra a pontra, hogy hozzászóljak. Egyértelműen a hoteles dolgáról van szó. – Van itt hely neked is. – Igaz, hogy nekem akkor már a konyhában kell aludnom, ami olyan szűkös, hogy napközben is csak egy ember tehet-vehet, de megleszek. – Ragaszkodom hozzá. – Mondom immár határozottabban. Mellesleg jót tettek neki az évek, nagyon csinos.
Riley Matthews
welcome to my world
► Residence :
•• new orleans
► Age :
34
► Total posts :
313
FIRE MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Nappali Hétf. Márc. 09, 2015 10:09 pm
Daud & Roe
I miss my son. Where is he?
Megosztott figyelemmel nézek körül a szerény berendezésű nappaliban. Egyszerű, de kényelmes, és láthatóan megvan minden, amire szüksége lehet. Tulajdonképpen nem is vártam volna mást Daudtól. Legalábbis attól a Daudtól, akit kétszáz éve ismertem, de azóta elég sok idő elmúlt már, ő pedig úgy változott, mint a szélirány. Mégis úgy tűnik, van, ami állandó. A figyelmessége sem kopott el teljesen, hiába vált néhány évtizedre vérengző, gyilkos fenevaddá. Fél szemmel a szobát mérem fel, részben pedig őt figyelem, ahogy átveszi tőlem a csomagokat. Aztán csak áll ott már-már bénultan. Talán meg kellene bökdösnöm, vagy megcsípnem, hogy felocsúdjon. Felvonom a szemöldökeimet, a megjegyzésére pedig csípőre teszem a kezem is. Ez minden, amit mondani tud? Kezdünk sokan lenni a számára? Hmm… Hát jó. - Nyomós okai Ezrának voltak, nem nekem. Ő akart minden áron az apjától tanulni. – Fiam, fiad, apja… Mintha próbálnánk megszokni a gondolatot, hogy a közös gyerekünkről van szó. Hát, lényegében tényleg ez történik most. Daud már biztos megtudta az igazat Ezrától, és hát ugyebár nekem sem újdonság, hogy ő az apja, de más ezt tudni, és teljesen más így állni itt egymással szemben, ennyi idő után, és ezt így ki is jelenteni. - Én viszont nem számítottam rá, hogy azonnal magadhoz fogod őt költöztetni is. – Igyekszem ezt minden neheztelés nélkül kijelenteni. Az csak az én naivságom lehet, hogy ebbe így előzőleg nem gondoltam bele. Nem hittem, hogy a közös edzéseik azt is jelentik, hogy Ezra magamra hagy, és itt marad vele, pedig valahol logikus, hogy nem ingázhat emiatt a kisváros és New Orleans között. – Remélem megérted, hogy nem szeretném szem elől téveszteni őt. – Teszem hozzá, majd elgondolkodva nézek körül. – De nem akarok a terhedre lenni sem. Még ma szétnézek a városban kiadó lakások és szobák között. – Még a végén túl sok lesz Daud számára a rokon így hirtelen. Isten őrizz, hogy ráakaszkodjak. Igazából egyelőre fogalmam sincs, hogyan viszonyuljak hozzá. Egykor ismertem őt, nagyon is jól, de már nem tudom biztosan, hogy ki ő, és én sem az a tinilány vagyok, akiről emlékeket őriz. - Ezra elmagyarázott mindent, ugye? – Volt vagy egy hetük beszélgetni, és kitárgyalni, hogy miért is vagyunk életben, hogy mi történt velünk, amióta ő eltűnt az éjszakában. De ha mégis adódna bármilyen kérdése, melyet esetleg a kölyöknek nem akart feltenni, hát itt vagyok, hogy megkérdezze tőlem.
Nyugodt napra számítok. A kölyköt elküldtem a városba, fiatal, élvezze ki a beköszöntött jó időt, vagy mi, amúgy sem tudok vele mit kezdeni, ma edzeni meg nem edzünk. A tréningek javában zajlanak, ami meg is látszik a suhancon, de majd beforradnak a sebei és elkopnak a színes foltok is. Ami azt illeti, egészen jól bírja a tempót, a teste edzett, de agyilag inkább tűnik egy hisztérikának. Tanácstalan vagyok és tényleg nem apának való. De nem is kell, hogy az apja legyek, nem igaz? Egy mentorra van szüksége, nem rám, mint vérére. Csak én ne érezném ekkora szükségét, hogy az apja lehessek... Épp a nappaliban állítok össze egy vadászati anyagot, mikor meghallom, hogy kopogtatnak az ajtón... nem mintha bárhonnan máshonnan nem hallanám meg ugyanúgy. Mellesleg alapjáraton egy egyszerű helyről van szó. Fehér falak, szolid, szegényesebb berendezés, mégis kellemes. A tér kicsi ugyan, de szerintem nem szűkös. A bejárattal szemben van egy sárga kanapé, meg az mellett is, azzal szemben a tévé, köztük egy kávézóasztal és úgy ennyi nagyjából. Függönyök, szőnyeg, képek. Viszont itt vannak azok a dolgok is, amiket úgymond én tettem hozzá a lakáshoz, ha szemfüles az ember, észreveheti, hogy vadász lakik itt. Néhány rúna ide-oda szétpakolva, na, meg persze ott van a kávézóasztalon a gyerek fél csomag gumicukra, amit tegnap kapott, meg az üres tányér, amiből a reggelit ette, szép nagy adagot... meglátszik azért, hogy férfiak élnek itt. Na, mindegy. Szóval mikor meghallom a kopogást, a szemöldököm erősen borzolva emelem meg a fejem, elgondolkodom, hogy ki lehet az, ide senki nem szokott kopogni. Hamar kiegyenesedem, s a bejárathoz sétálva ajtót nyitok. Persze megfontoltan, felkészülve támadásra és védekezésre egyaránt, de aki odakint vár… arra nincsenek szavak. Ahogy az ajtó kinyílik és az elfeledett ismerős betörtet… én csak állok karóba húzva, mint valami szerencsétlen, elkerekedett szemekkel. Azt hiszem beakadt a lemez néhány másodpercre, amíg csak a földön heverő kis táskákat figyelem és meredek magam elé. Rowena? Hallom a hangját, de el sem jut a tudatomig, mit mond. Megemberelem magam, lehajolok a táskákért, mint egy pingvin és belépek én is, belökve magam mögött az ajtót a lábammal. Fogom ott a cuccait, mint valami kifutófiú és bámulok rá értetlenül, köpni, nyelni nem tudok. Na, ez így nem lesz jó, valamit csak mondani kellene. - Ugye több rokon nem jön? – Nyögök be ennyit. Szép kezdés, járna a vállveregetés, de ez van, ha zavarba jövök. Megrázom a fejem, s a szőkeséget megkerülve lépek beljebb, ledobva a pakkokat a kanapéra, majd felé fordulok. – Felteszem nyomós okod volt rá, hogy kétszáz év után felkeress. De nem kell aggódnod a fiadért. – Nem mondom ki, hogy fiunkért. Ha Ezra apjának akarna, két évszázada lett volna rá, hogy a tudomásomra adja, van egy fiam. Azon persze nem kell agyalnom, hogy hogy kerül ő ide, elég nyilvánvaló. Mivel ez a hely védett, több szempontból is, valószínűleg csak a fia üzent neki.
Riley Matthews
welcome to my world
► Residence :
•• new orleans
► Age :
34
► Total posts :
313
FIRE MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Nappali Csüt. Márc. 05, 2015 9:57 pm
Daud & Roe
I miss my son. Where is he?
Erős kettősség van bennem már az első perctől fogva, ahogy Ezra bejelentettem, hogy vadász lesz, és meg akarja keresni az apját. Tudtam, hogy ez előbb-utóbb be fog következni. Mármint nem az, hogy vámpírokat akar majd gyilkolni, hanem hogy eljön az idő, amikor meg akarja ismerni Daudot. És tudom, hogy ez így van rendjén, találkozniuk kell, remélhetőleg már mindketten felkészültek rá. Egy kicsit mégis tartok az egésztől. Féltem a fiamat, és ez belül részben megbénít engem. Egyszer már majdnem elveszítettem őt, és nem örülök, hogy neki akar vágni a veszélynek. Nem kimondottan az apjától féltem, inkább attól az életmódtól, amire vállalkozik mellette, a nyomdokaiba lépve. De közben el kell ismernem azt is, hogy tőle tanulhat a legtöbbet, én már nem adhatok át neki több tudást. Nem én éltem évtizedekig hírhedt bérgyilkosként. Ha már végig kell néznem, hogy Ezra elindul ezen a veszélyes pályán, és vadásznak áll, a legjobb, amit tehetek, ha hagyom, hogy az apja alaposan kiképezze őt, felvértezze az éjszaka szörnyei ellen. Azért enyhén ironikus, hogy Daud is az említett lények közé tartozik, mégis az ő segítségére van szükség. De amikor elengedtem a fiamat, nem gondoltam, hogy egy hét múlva sem fog hazatérni. Mindaz a hír, amit kaptam tőle, egyetlen üzenet volt, és aztán semmi több. Anyai szívem pedig azonnal aggódásra programozta magát. Szerencsére az elérhetőséget megkaptam, így megtehetem, hogy utána megyek, de ez egyben azt is jelenti, hogy hosszú-hosszú évek után újra szembe kerülök Dauddal. Tagadhatom, de hazugság lenne azt mondani, hogy nem vagyok kissé izgatott, sőt, ideges a találkozás gondolatától. De már nincs értelme tovább halogatni a pillanatot. A kis csomagjaimat, melyekből nincs is sok, bevágom a kocsi hátsó ülésére, és már indulok is New Orleansba, majd felkeresem a kapott címet. Kissé eldugott környék, de nem vagyok meglepve. Mély levegőt veszek, mielőtt elhagyom a járművet, és fél perccel később már az ajtóban csengetek. Abban a pillanatban, ahogy az feltárul, kérdés, köszönés, és akár egy lélegzetvételnyi szünet nélkül egyszerűen belépek a férfi mellett a házba. Így máris kizárva a lehetősége annak, hogy kívül rekedjek. Biztos, ami biztos. - Szia Daud! Hol a fiam? Itt van, ugye? – kérdezem talán kissé vádlón, de csak az idegesség teszi. Nem kimondottan örülök a helyzetnek, hogy itt fogta őt, nekem pedig nem maradt más, csak egy árva üzenet. Nem tudom, talán kissé féltékeny vagyok, hisz bő kétszáz év alatt soha, egyetlen egyszer sem kellett senkivel osztozkodnom a fiamon. Most pedig itt van Daud meg a közös edzéseik, és én ott maradtam teljesen egyedül.
words: 409 ••• music: Love Don't Die ••• note: Ez még csak a belerázódási fázis :3
Kezdőlap
Tárgy: Re: Nappali 
//
