to hazelnut.

Elmondani nem tudom mennyire nagy kő esett le a szívemről szavai hallatán. Bármilyen esetben borzalmas az, ha valakit kidobnak, de ha pont Hazel tette volna azt velem, az a „borzalmas” egy új szintjét érte volna el. Felért volna azzal az esettel, amikor a nagynéném dobott ki a házból. Sőt, megkockázatom, hogy rosszabb lett volna. Az előttem álló barna nőszemélyt is legalább olyan közeli családtagnak tekintem, mint őt. A megkönnyebbülésem akaratlanul egy sóhaj formájában is jelzem.
- Ígérem, jól fogok viselkedni, főnők asszony. – Mondandóm követve szalutálok egyet vigyorogva. Valamiért nehéz komolyan vennem Hazel bábáskodását, nem csak azért, mert nevet. Emiatt a komolyság nekem sem megy.
- Ó, értem. Őt mintha említetted volna anno az intézetben… - gondolkozok el, halványan rémlik is valami. Nem sokat kérdeztem a családjáról. Tudom, miért került be abba a porfészekbe, és nem akartam feltépni a sebeit. Sosem tekintettem rá egy gyenge személyként, határozott jellemnek tartottam, ez a mai napig nem változott, de még a leghatározottabb embereknek vannak sebei, amiket jobb nem piszkálni. – Várj, azt mondtad nem vér szerinti? Hoppá, történhettek nálatok családi drámák azon a bizonyoson kívül is.
Ez az Octavia, ügyes vagy. Kellemesebb beszédtémákat nem tudnál felhozni? Most legszívesebben fejbe vágnám magam. Jobb híján amellett döntök, hogy az előbbi megjegyzésem nem veszem megtörténtnek.
- A barátaim rokonságára nem szoktam hajtani. Elég kínos lenne, főleg hogy nálatok dekkolok egy ideig, szóval ha bepróbálkozna sem menne semmire – vonok vállat. Nem vagyok az egy éjszakás kalandok híve, de előfordult már párszor. Az embernek igényei vannak, ennyi. Viszont kavarni valakivel, akivel nagy rá az esély, hogy az alkalom után is többször összefutnál, az tiltott dolog. Az ilyen szabályokat még én is betartom.
Hazelnek ismét sikerül meglepnie. Először kiderül, hogy örökbe befogadták, utána hogy vannak vér szerinti rokonai, de aztán mégis eltűntek a képből? Kemény érzelmi hullámvasút lehetett. Ami legjobban meglep azonban mégsem az, ami történt vele, hanem ahogy elmondta. Talán nekem is össze kéne szednem magam és ilyen egyszerűen kitálalni arról, hogy mi történt velem.
- Hűha – pislogok rá döbbenten. – Ez… hű. – Ennél értelmesebb hozzászólásom nem is lehetett volna. – Most valami lelkesítőt kéne mondanom, de az egyetlen, ami eszembe jut, hogy milyen szemét. De Henry egy szinten pótolja őket, nem? Mármint ha vele laksz, biztos jó a kapcsolatotok.
A táskámat nézi, majd ismét engem, aztán felteszi a kérdést. Annyira egyszerű lenne legyintenem és azt mondanom, hogy jól vagyok, de nem akarok neki hazudni. Ha mással nem is, vele őszinte leszek. A végére talán megbánja, hogy egyáltalán feltette a kérdést, de ezt a kockázatot hajlandó vagyok vállalni.
- Ha ebbe tényleg bele akarunk menni, szükségünk lesz valamire, ami erősebb az ásványvíznél – emelem rá tekintetem. Nem szégyellem, jól jönne a löket, amit az alkohol ad, hogy folytassuk a beszélgetést.

Ne haragudj amiért csak most, meg hogy ilyen szörnyű lett  

to hazelnut. ♥

Sokkal hamarabb fel kellett volna már keresnem őt. Nincs olyan kifogásom, amivel megmagyarázhatnám miért kellett majd négy év ahhoz, hogy felbukkanjak. Na jó, talán van, de az nem éppen egy könnyen kibökhető dolog. Mit tudnék mondani? „Bocs, amiért nem adtam neked semmiféle életjelet, de rájöttem, hogy boszorkány vagyok, aztán felgyújtottam a házunkat benne anyámmal, de egyébként minden a legnagyobb rendben, most már kevésbé vagyok piromániás.” Nem-nem, nem hiszem, hogy ez az a fajta magyarázat lenne, amit könnyedén vesz az ember. Mégis, az Intézetben kialakult bizalom nem múlik el szempillantás alatt. Ha lenne valaki a földön, akivel megosztanám a titkomat és tudnám, hogy nem fogja tovább adni, vagy elítélni miatta, az Hazel lenne. El is fogom neki mondani a megfelelő alkalomkor.
- Még szép, hogy győztem – válaszolom önelégülten mosolyogva, miközben ölelem. Olyan, mintha egy rég elveszett családtaggal találkoznék újra, nem pedig egy baráttal. Határozottan hiányzott ez a nőszemély, be kell vallanom.
- Mélyen megtisztelsz azzal, hogy beengedsz – adom elő drámaian, pedig jobban belegondolva teljesen természetes reakció lett volna tőle, ha egy jobb horoggal köszönt, az ajtót pedig becsapja. Még szerencse, hogy nem ez történt.
Legutóbb egy szürke és lehangoló helyen találkoztunk, mely egyikünk legjobb éveinek sem adott otthont. A küszöb átlépése után szemem elé táruló lakás egyáltalán nem hasonlított az előbb leírtakhoz. Láttam, ahogy tekintete a táskámat méregeti, így nem is lepett meg a kérdése. Nem most jött le a falvédőről, gyorsan levágta, hogy nem egy villámlátogatásra jöttem.
- Valami olyasmi – teszem le a táskám a földre, majd csuklómmal teszek pár körkörös mozdulatot, hogy elűzzem a kis poggyász okozta fájdalmat. – Vagy mondhatnánk azt is, hogy te szeretsz túlságosan ahhoz, hogy hagyd, hogy egy koszos motelszobába menjek. Egyáltalán takarítják azokat a helyeket? – arcomra némi undor kúszik a fejemben lévő kép miatt, ami az előbbi mondatom alapján alakult ki. – De ne aggódj, az érzés kölcsönös – térek vissza mosolygáshoz.
Nem tudom nem észrevenni a földön lévő méretes férficipőt, ami biztosan nem Hazel tulajdona. Csak nem felszedett valakit? Nem mintha meglepne, az anyatermészet kegyes volt vele a külsejét illetően, a pasizás nem okozhat neki különösebb gondot.
- Ha titokban nem szeretsz férfinek öltözni, akkor gondolom, van már lakótársad. Remélem nem bánná, ha ideiglenesen elszállásolnál. Vagy talán több, mint lakótárs? – húzogatom szemöldököm. Nem zavartatom magam, körtúrára indulok a lakásban, bekukkantva pár ajtón, míg végül a nappali kanapéján nem kötök ki.
- Mesélj, mi történt veled az elmúlt pár évben? – emelem rá tekintetem érdeklődve.

to hazelnut. ♥

Azt mondják, az idő elteltével az emberek változnak. A sokasodó évek számára, vagy az életben összegyűjtögetett tapasztalatokra fogják, bár szerintem ez egy az egyben hülyeség. Nem változunk, csak többet vagy éppen kevesebbet mutatunk magunknak a világból, amit eddig, megmutatva vagy pedig elnyomva egyes jellemvonásainkat, ettől más ember benyomását keltve. Saját magamon sosem tapasztaltam efféle változást. A tükörbe nézve ugyanazt a személyt látom minden nap, aki évekkel ezelőtt egy georgiai javítóintézet lakója volt másfél évig. Némileg öntelt, magabiztos és javíthatatlanul kiszámíthatatlan szőke lány, akinek csak a ruhatára és a magassága változott az évek alatt.

Abban a porfészekben töltöttem el életem legrosszabb éveit. Szörnyen kezeltek minket, egyáltalán nem hiányzik az ott dolgozók megvetést tükröző tekintete, mellyel minden egyes nap lehetőségem volt találkozni. A kajáról ne is beszéljünk. Annyira szörnyű volt, hogy csak a vegetáriánus ételek csúsztak le a torkomon. Az első napomon volt szerencsém szembesülni a kialakult klikkekkel, mint valami csapból folyó amerikai tinédzser filmben. Persze, ahogyan az történni szokott, rögtön kiszemelt a lány, aki félistennek képzelte magát. Nem bírtam visszafogni magam, helyre kellett tennem, aminek végére egy lila folttal gazdagodtam a bal szemem környékén. Ennek ellenére valahogyan mégis sikerült kiharcolnom az emberek tiszteletét.

Már két hónapja bent voltam, amikor Hazelt hozták be. Kihallgattam két felügyelő beszélgetését pár nappal előtte, így tudtam, mit követett el. Nem leplezve méregettem, amikor felbukkant az ajtóban, frissnek tűnő horzsolással és bilinccsel a csuklóján. Az utóbbitól általában megszabadulnak, mielőtt közénk hozták a friss húst, ezért gyanítottam, hogy valamit el kellett követnie, amiért őt továbbra is féken kellett tartani. Annak a közveszélyes őrültnek tűnt, akinek elképzeltem a két pasas előző napi beszélgetése alapján, de a róla alkotott képem végül sikerült összetörnie pár hét elteltével.

Akkor még egyáltalán nem gondoltam volna, hogy évekkel később a lakása ajtaja mellett lévő kis gombot nyomogatom majd, ami csengőként szolgál. Izgulok, hiszen már évek óta nem találkoztunk, semmit sem hallottam felőle, ahogyan ő sem felőlem. Fogalmam sincs, hogyan fog reagálni a felbukkanásomra, talán ki is akad, de „próba cseresznye” ugyebár. Erősebben szorítom meg méretes táskám fülét, hogy levezessem valamin az érzést és kissé nyugodtabb legyek, végül pedig az ajtó kinyílik. Nem változott semmit, külsőre pontosan ugyanolyan, mint az emlékeimben.

Az arckifejezése megfizethetetlen, aminek hála akaratlanul is egy mosoly csúszik az arcomra, melyet nem bírtam visszatartani. Érzem, hogy ki akar törni belőlem egy nevetés, de azt nagy nehezen sikerül visszatartanom.
- Téged - válaszolok kérdésére egyszerűen, mintha nem lenne teljesen egyértelmű, majd táskám elengedem, ami így halk puffanással a földön landol. Nem szeretnék az ajtóban ácsorogni vele, mint két cövek, így a hangulatjavítás érdekében előre nyújtom két kezem és ujjaimmal csalogató mozdulatot teszek jelezve, hogy ez az a rész, amikor megölel, mint ahogyan az egy nem látott baráttól elvárt. Remélem, hogy úgy is tesz, ahogyan elképzeltem, máskülönben elég viccesen festenék.
- Nagyon szép ez a folyosó, de nem megyünk inkább be? Tudod, elég hosszú utam volt.