Hé, hé, hé! Ez bazi gyors, ember!
Mármint, oké, itt a kuzinom. A női kuzinom. Az egyetlen, akit annyira nem is utálok, mint a többieket, sőt, ha belegondolok, egészen kellemes a társasága hosszútávon is. A többiekkel persze, nem ez a helyzet – vagyunk annyian, mint az oroszok −, mert azokat egyenként rohadtul gyűlölöm, mert csak és kész, de Ana... hát, ő más. Külön kategória. Meg kell vallanom, elsőnek az ugrott be, hogy hozzáköltözöm, miután anya kibaszott otthonról, de nyilvánvalóan, ha már itt van, akkor ez a tervem ott kudarcba fulladt volna, mikor visszapattanok a csaj ajtajáról. Kicsit ciki lett volna hat kiló ruhával és hatszor ennyi bútorral a hátam mögött toporogni az üres ház előtt, hiába nyomkodtam volna azt a nyomi csengőt, vagy hiába kopogtattam volna.
Szerencsére úgy döntöttem, ideköltözöm New Orleansba, és lehet, hogy nem is bántam meg ezt a döntésemet, mert egyrészt összeismerkedtem egy pacákkal, akinek kiönthetem a lelkem szemétjét, és megszabadultam házisárkány anyámtól is, aki őszintén megérdemli a „bestia” jelzőt, mindenféle bűntudat nélkül. Belém nevelték az alapvető tiszteletet az emberek iránt – a szülők iránt különösképpen −, de anyám valahogy kiharcolta magának, hogy úgy nézzek rá, mint egy hegyi trollra. Nem elég, hogy rücskös az arca a bibircsókoktól, de állandóan fintorgott, ha apám került szóba, vagy ha valami olyasmit csináltam, ami nem az ő szájízének volt megfelelő. Persze, most biztos valami elkényeztetett kölyöknek tűnhetek, aki csak azért szereti a szüleit, mert pénzt tolnak a segge alá, de nálam ez a gyűlölet jól megalapozott, hiszen anyám dolgozott érte, kérem szépen. Már akkor pedálozni kezdett a dolog érdekében, mikor apám úgy döntött, kihúzkodja a volt igazgatóm beleit a száján keresztül, aztán átváltozik vérfarkassá, hogy besétáljon a helyi rendőrök kitárt karjai közé. Anyámnak természetesen eszében sem volt, hogy az ura egy vérszomjas vadállat – nem csak az ágyban −, így kőkeményen meglepődött, mikor a fater közölte, hogy kinyírt valakit, és ez a családjában tomboló „járvány” miatt eléggé durva következményeket von maga után. Asszem, pont az Argent-famíliától örököltük ezt az egészet, úgyhogy voltaképpen Anára is haragudnom kéne, mint a többi kuzinra, de rá valahogy nem tudok. Hiszen most is itt van – ne számítson az, hogy csupán ideköltözés céljából −, méghozzá az én tulajdon házamban, úgyhogy nem is lenne okom ezért haragudni. Sőt, még örülök is, mert az életem enyhén szólva egyhangú lett, mióta a bátyám bebúrta a kurva monitoromat csak úgy heccből, és vissza sem adta, miután vagy hat levéllel – de kár, hogy nem rivalló egyik sem! – megbombáztam. Sőt, még válaszolni sem volt hajlandó a mocsokja! Remélem, ráesik a lábára a kis drágám, és eltöri pár ujját bosszúból. Mint Christine azét, aki felbosszantotta az ő drágáját.
Jézusom, hová kalandozom én?!
Itt az unokatestvérem, én meg mást sem csinálok, csak belső monológozom. És csodálkozom, hogy ráunok saját magamra úgy cirka tíz perc belső eszmefuttatás után, és legszívesebben lenyakaznám magam, vagy felzabáltatnám a saját véremet a vámpírokkal.
− Oké, felfogtam, beugrasz – tartom fel a mutatóujjam – , de bakker, olyan messziről?! – Nem tudom én ezt megérteni. Oké, idejött meglátogatni, de eddig senki sem merészkedett el Lafayette környékéről New Orleansba, csak azért, hogy engem láthasson. Maximum azért jöttek volna, hogy figyelemmel követhessék a nyilvános kinyíratásomat sokezer ember előtt, akasztással és mérgezéssel, hogy rohadtul biztosak legyenek a dolgukban. – Mellesleg anyám kipaterolt engem otthonról, szóval úgy gondoltam, kell egy kis éghajlatváltozás – említem meg lábjegyzetként. – Mióta a faterom úgy döntött, jobb’ szeretne bolhás lenni, anyám nem tűrt meg, és kihajított. – Dióhéjban nagyjából ennyi a történet, de ha zaftos részletekre vágyik, kutassa fel anyámat. Ő úgyis különös részletességgel számol be a kivágott jelenetekről.
Az oldalba bökésre hasonló módon válaszolok, és a könyököm lelkesen beékeli magát Ana bordái közé.
− Hűha, mondhatom, te vagy a megmentőm! – vágok vissza enyhe éllel a hangomban, aztán a pofámon szétterül egy széles vigyor. – Amúgy a szörnyeim már kipusztultak az ágyam alól, szerencsétlen párák. Úgy döntöttek, éhen halnak, mivel már nem tudnak táplálkozni a félelmemből. Láttam én már sok mindent! – kiáltok fel drámaian a homlokomhoz kapva.
− Szegény vagyok – jegyzem meg, miközben figyelem, ahogy a kuzinom ledobja a táskát a földre. – Éhezem, és rengeteget fogytam, mióta ideköltöztem. – Persze, a hasam másról árulkodik. Jelentékenyen gömbölyödik ott lent, és hajlamos arra, hogy a póló felhúzódjon róla – és sokan megkérdezik ilyenkor tőlem, hogy ugyan, egy labdát nyeltem le, vagy teherbe raktak az ufók?
− A nappaliba ne menj! – vágom ki, miközben utána sorolok, és rögtönzött látványkörutat konferálok. – Balra a vécé, jobbra a fürdőszoba. Amott a hálószobám, túl kicsi, nem férsz el, hacsak ki nem rúgsz a tulajdon ágyamból, de akkor véres bosszút állok. – Mély levegőt veszek, azután megmutatom a nappali ajtaját is, amin egy hatalmas Nightmare before Christmas poszter terpeszkedik. – Ha elég gyorsan be tudsz surranni, akkor megmutatom neked a vadászgörényemet is, aki ott lakik jelenleg.

 

Őszintén, fogalmam sincs, mit keresek itt, New Orleansban, egy szál egymagam. Mármint, ugye drága anyám kipaterolt hazulról, mondván, művészien képes vagyok letelepedni az út közepén – az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy kissé kettyós lett, amiért a fateromat bezárták egy szűk szobába, mert kibelezte az igazgatómat. Mielőtt elkaphatták volna, vérfarkas lett, így haladékot nyert magának, hogy elbújhasson, de a hülye, őszinte lelkülete természetesen a zsaruk tárt karja közé terelgette őt, és ezzel a lendülettel fel is vette a rabruhát, meg beköltözött a csinos kis cellájába. Állítólag van internetelérés, kábeltévé, kényelmes ágy, takaró, lepedő, párna, de azt nem garantálják, hogy este, zuhanyzás közben nem takarja be egy majd’ százötven kilós, skinhead szépfiú. Sajnálom az öreget, amiért ilyen sorsra jutott, emellett pedig rohadtul parázom, hogy én is elkapom ezt a kórt, amit vérfarkas-génnek hívnak. Emellett, hogy fennáll ennek az esélye, meglehetősen egyedül vagyok, ha nem számítjuk mézillatú, nagyon szőrös és harapós kis kedvencemet, Mogyorót, vagy haragszomrád-nevén, Vakarékot. Ezt a nevet akkor akasztottam rá, mikor ideköltözésem után három héttel telenyomta szerencsecsomaggal a cipőmet bosszúból, mert nem tudta, hol van a nagy lakásban az alomtálcája. Mondanom sem kell, hamar elpukkant az agyam, és fél órán keresztül veszekedtem vele – a szomszéd diszkrét elefántfüleket növesztett, mert hallgatózott – arról, mit hívnak szobatisztaságnak, és mit rendetlenségnek. A kettő fogalmat valahogy nem tudta megkülönböztetni – ha egyáltalán tudta, mit jelentenek ezek a fogalmak –, és a végére berekedtem a hosszas hegyi beszédtől – a görényt pedig nem hatotta meg a dolog. Füstölgő fejjel takarítottam ki a cipőmet, bevágtam a mosógépbe, aztán kiraktam száradni az ablakpárkányra, hadd örüljenek a szomszédok.
Másnapra eltűnt.
Két agyérgörcs és három eperoham után elhatároztam, hogy minden holmimat csinos kis zacskókba fogom összegyűjteni, és ezeket a zacskókat beköltöztetem a szekrénybe, amit hat lakattal lezárok, előre görénybiztossá szerelve a komódot.
Máig szuperál ez az elgondolásom, a cipőm új tulajdonosának anyja pedig azóta is csuklik, ha nem nyelte még le a fejét.
Mindemellett, nem tudok főzni, és ideköltözésem óta felszedtem magamra tíz kilót a napi pizzabevitelem mértéke miatt, és mozogni természetesen, lusta vagyok. Ha felpakolnám a hámot Vakarékra, ketten elmehetnénk sétálni, de egy: nincs meg a hám, és Vakarék sem csípi a sétálgatást; kettő: nem kockáztatom meg, hogy egy kóbor kutya ráveti magát, és beágyaz vele az óljába. Vakarék az én egyetlen társam a világban, és valószínűleg fejbe lőném magam, ha egy kutya szétszaggatná. Előtte persze, a kutyát is kifüstölném, megbosszulva imádott vadászgörényem halálát, és szerintem a gazdájával is – ha van neki olyan – végeznék, ha nem akarom, hogy kihívja rám a rendőröket garázdaság miatt. És ha igaz az, hogy farkas-gének vannak bennem, akkor ezt is elintézem az öngyilkossággal, megkímélve magam egy valag kényelmetlen bolhától és pár átváltozástól.

Megvakarászom Mogyoró fejét, aztán átlépek fölötte – megint eszébe jutott körbetáncolni a bokámat, és egy ízben bele is mart, mire megsoroztam pár káromkodással, hadd érezze a törődést –, és a hűtőhöz kacsázom. Kinyitom, köszönök a két hete lejárt párizsinak – önálló személyisége van, egyszer láttam kacsintani –, aztán odébb is túrom, ha nem akarom, hogy beleharapjon a kezembe. Kihalászom a krémtúrót – elvileg holnapig jó –, aztán becsukom a frigó ajtaját, és keresek egy kanalat. Lehámozom a tetejét a túrós doboznak, egy kanálnyit kihalászok belőle, és lehajolok, hogy megkínáljam vele Mogyorót.
Miközben udvarol neki, térdre ereszkedem, megvakarászom a fejét, aztán végül a hátsó felemre helyezkedem. Érzem, ahogy újfent lüktetésbe kezd a harapás a bokámon, és negédes hangon elküldöm az édesanyjába a görényemet.
- Kriminális vagy – jegyzem meg, miközben adok neki még egy kanálnyi túrót. – Úgy tudod ezt is enni, hogy csupa túró legyen a fejed. – Megforgatom a szemem, aztán elhúzom az üres, vegytisztára nyalt kanalat, és a mosogatóba hajítom. Gyengéd mozdulattal megvakarászom a görény hátát – domborít, hogy minél nagyobb felületet érjek el –, aztán újabb kanálért nyúlok, hogy megegyem a saját túróadagomat. Vakarék megpróbál az ölembe mászni – kicsi körmeit mesterien tudja belevágni a lábamba –, és miután sikerrel járt, beszagol a pulóverem alá.
- Csak azt ne mondd, hogy büdös vagyok – röhögök, miközben a tüsszögését hallgatom, aztán kihúzom onnan, és leteszem a földre, hadd csámpázzon tovább. Elindul nappali iránt, kurta lábát úgy kapkodva, mintha az élete múlna rajta, aztán eltűnik a szobában.
Bekanalazom a maradék krémtúrót, feltápászkodom, és ez a kanál is a mosogatóban végzi.
Forróra állítom a csapot, és megnyitom, hogy mosogatáshoz lássak. Eközben Vakarék visszatér szerény társaságomba, valami lóg a szájából – formájából ítélve egy, már leharcolt állapotú pamutlabda –, és torokhangú sziszegést hallat.
- Te most kötekedsz velem? – firtatom, miközben meglocsolom mosogatószerrel az edényeket és az összegyűlt vizet. – Még nem tanultad meg, hogy ha én bedurvulok, a rövidebbet húzod? – Válaszul megajándékoz még egy sziszegéssel, és gyanús pillantással elhátrál a közelemből.
Bekapcsolom a konyhai rádiót, és serényen nekilátok a mosogatásnak.
Ez is ritka látvány: egy férfi mosogat! Izé, fiú, mert még nem vagyok egy férfialkatú és –korú személy. Humorosnak hathat, ahogy harcba szállok két kanállal, kétszer majdnem lenyesem a mutató- és hüvelykujjamat, aztán ijedten dobom el a szivacsot, mert azt hiszem egy foltra, hogy pók.
Ha a bátyám itt lenne, sikítva röhögne rajtam, de mivel nincs itt, így ezt az élményt is megspórolom magamnak.
Ekkor meghallom, hogy valaki jött. Elejtek egy tányért, ripityára töröm a konyhakövön, és a közeledő görényt felkapom, hogy bezárjam a nappaliba. A kezem csupa víz, így a melegítőalsómba törlöm, aztán elindulok a bejárati ajtó felé. Egy szó nélkül kapaszkodom a kilincsbe, lenyomom, és kinyitom az ajtót.
A következő pillanatban valaki megható hevességgel vetődik a nyakamba, aminek következtében kis híján dobok egy hátast. Belekapaszkodom az ajtókeretbe, és nyögve keresem a saját egyensúlyomat.
- Mi a szar?! – nyekkenek, és minden erőmmel azon vagyok, hogy levakarjam magamról a lányt – a kuzinomat. – Ana? – Megrökönyödve tépem le magamról, és a következő pillanatban a csuklójánál fogva berántom a házba.
- Jézusatyaúristen! – üvöltöm, és most én borulok a nyakába, félig sokkos állapotban, félig pedig örömittasan, amiért az öt éve nem látott unokatestvéremet most végre újfent a társaságomban tudhatom. – Mit keresel itt? – kérdezem, miközben becsukom mögötte az ajtót.
Belém hasít a felismerés, mikor egy bizonyos mondat elhangzik: ideköltözik. A gondolatot egyelőre elhessegetem, és igyekszem hülyének tettetni magam.
- Milyen szoba? – pislogok rá, és a szemöldököm a homlokom közepére ugrik. – Mire célzol ezzel?

|| Words: 1001  bűvös szám. xD || music: Macklemore és Miley Cyrus kisegített. :’D ||notes: KRISZTUSOM ||