Néhány pillanatig még összehúzott szemekkel méregetem Oberynt. Aztán bólintok. Teljesen jogos. Bár egyelőre nem kerültem sokkal előrébb, mégis mostanra ő már jóval többet tett értem, mint amennyit én érte. Lassan itt lesz az ideje viszonozni a szívességet, legalábbis mielőtt újabb kérdéseket tennék fel. Amikből, mi tagadás, akad még néhány, de most türelemre intem magam. Hamar elárulom, mire lenne még szükségem a varázslathoz, és amíg a vámpír felsiet az emeletre a gyertyáért, én a maradék whiskyvel szemezek. Nézegetem egy ideig az üveget, és ajkaim akaratlanul is apró fintorra görbülnek. Nem, nem… elég volt az előbbi pohárkával, nem akarom, hogy a fejembe szálljon. Még majd megártana. Nem sokszor fogyasztottam eddig alkoholt, és nem most akarok rászokni. Megrázom a fejemet, majd ellépve az asztalkától, körbe indulok a szobában, hogy megnézhessem magamnak közelebbről is, hol lakik a kedves vérszívónk. Igazából nincs semmi különös, ami komolyabban vagy hosszabban lekötné a figyelmemet, így csak körbesétálok, néha megérintve egy-egy tárgyat. Vámpír vagy sem, egy tipikus legénylakásnak tűnik Oberyn otthona. Ettől egy kicsit emberibbé válik a szememben. Épp egy könyv borítóján szánt végig a mutatóujjam finoman, amikor mögöttem bevágódik egy ajtó, és a hirtelen zajtól riadtan ugrok egyet. Aztán szembe fordulok a férfival, felmérve, hogy mit talált.
- Hát… szőkének én is elég szőke vagyok ahhoz, hogy belemenjek egy ilyen alkuba egy vámpírral – vonom fel a szemöldökeimet, miután közli velem az eredeti terveit azokkal a gyertyákkal. - Egyébként pedig valljuk be, tőlem többet kaphatsz most, mint akármelyik lánytól, akit felcsaltál volna ide egy gyertyafényes randira – biggyesztem le az ajkaimat, kissé gúnyosan ejtve ki a szavakat, amelyek enyhén félreérhetők lehetnek ugyan, de szerintem Oberyn is tökéletesen tisztában van vele, hogy igazam van. A napfényékszer, amit ma elkészítek neki, olyan dolog, amit nem kaphat bárkitől, és valószínűleg a legértékesebb dolog lesz, amit az elmúlt évtizedekben csak kaphatott. Beszéd közben felé tartok, de a kihívó kérdésre megtorpanok.
- Megvárom, amíg iderepül – hangzik az automatikus, dacos válaszom, és bár ugyanannyi erőfeszítésembe kerülne odamenni, és elvenni tőle, már csak épp azért sem teszem. Inkább kinyújtom a tenyeremet, és egy bűbájjal magamhoz vonzom a kezéből a gyertyát. Az asztalhoz sétálok vele, elhelyezem nagyjából a közepén, és a kanóc felett egy újabb csuklómozdulattal már meg is gyújtom. Végül pedig kiterítem a nyakláncot is magam elé, csak a medált fogom az ujjaim között, és lehunyt szemmel halkan kimondom a varázsigét. Csupán pár pillanat kell, és már érzem is a mágiát magamban, ahogy dolgozni kezd. Mindig szerettem, ahogy keresztüláramlik rajtam, mosolyt csal az arcomra is. Ez azonban csak egy ritka pillanatig tart, mert ekkor hirtelen fájdalom nyilall a fejembe, ami terjed, és rövid időm belül már mindenem sajog.
- Jaj ne! – nyögök fel, mikor ráeszmélek, hogy mi történik. Halott boszorkányok szellemei vesznek körül, többségében olyanok, akiket csak közvetve ismerek, és most mind ellenem küzdenek. Az ellen, hogy beválthassam az ígéretemet. – Nem akarják, hogy egy vámpírnak segítsek. Azok után, amit történt… - Nem fejezem be a mondatot hangosan, csak összeszorítom a szemeimet, és felveszem a harcot ellenük. Egy vérszívó végzett a családommal, beleértve engemet is, de most Oberyn az egyetlen reményem, hogy megtaláljam a bátyámat, ezért nem fogom feladni. Ez egy egyszerű varázslat, nem engedem, hogy visszatartsanak. Egyre erőteljesebben ismételgetem az idegen szavakat, miközben pedig erősen remegni kezdek, és a fájdalom is erősödik. Némi küzdelem árán, de végül sikerül véghezvinnem a dolgot, addigra viszont már minden erő kiszáll belőlem, a gyertya lángja ellobban, a lábaim pedig felmondják a szolgálatot, és összecsuklott, mint egy marionettbáb.

Látványosan a szemeimet forgatom. Nem tudom, tényleg ennyire nem veszi észre magát, vagy a szavaimat engedi el a füle mellett. Hány féleképp tudnám még nyilvánvalóvá tenni előtte, hogy nem az esetem? Talán az lehetne, ha nem lenne vérszívó. Igen, akkor talán megdobogtatnák a szívemet azok a kéken izzó szemek, az a mosoly, amit néha-néha megereszt, vagy az egyéb testi adottságai… Hmm… De nem, igazából a flörtölgetés érdekel most a legkevésbé. Nem is értem, minek vesztegetünk ennyi szót valamire, ami egyikünket sem foglalkoztatja. Mintha a semmiről beszélnénk alaposan körülírva. Sóhajtok, és ténylegesen megkönnyebbülök kicsit, amint áttérünk az égetőbb témákra.
- Ne vedd magadra, nem bízom meg könnyen senkiben – vonom meg a vállam, és küldök felé végül egy kisebb mosolyt. – De ha az megnyugtat, egész jó úton haladsz, vámpír létedre is. Végül is… már az is nagydolog, hogy itt vagyok, a te otthonodban – tárom szét a karomat. Nem sétáltam volna csak úgy be akármelyik másik fajtársához. Igaz, hogy eléggé információéhes vagyok, és mostanában kicsit túl vakmerő, de azért nem bolond. Oberynnek viszont sikerült az életem megmentésével annyira megnyernie magának, hogy bemerészkedtem a lakásába.
- Zach… a városban van? – tagolom a szavakat elképedve, és az állam szinte a padlót súrolja. Na jó, ez tényleg meglepő fordulat. Mármint persze, azért érkeztem New Orleansba, hogy visszakeressem a nyomokat, amelyek hozzá vezethetnek, de abban egyáltalán nem voltam biztos, hogy még mindig itt van. Bár az is lehet, hogy csak utánam jött. A levél, amit hagytam neki… Talán megtalálta, és most ő is engem keres. De ha tényleg így van, akkor vajon mi a fenéért nem hívott már fel? Ismét kicsit dühös vagyok rá. Egy francos macska-egér játék, amit játszunk? Vajon vége lesz már valamikor? Olyan nagy utat tettünk már meg, és még mindig nem látni a végét. De most már legalább megbizonyosodhattam arról, hogy az eddig összehallott pletykák igazak. A Shannon nevű vámpír valóban a nyomában van. Amit az eddigi nyomozgatásaim során sikerült kideríteni, azok alapján a bátyámnak egész szép kis listája van ellenségekből, akiket az évek során gyűjtött össze magának. Enyhén kiábrándító, de attól még mellette állok, bármi legyen is. És nem adom fel a keresését.
- A barátod azt legalább meg tudná mondani, hogy hol látta Zachet utoljára? – pillantok kérlelőn Oberynre. Lehet, hogy a cimborája elveszítette a nyomát, de attól én még ráakadhatok. Mégis csak az én bátyámról van szó, megpróbálhatnék a fejével gondolkodni, ha lenne miből kiindulnom.
- Rendben – bólintok elkomolyodva, de mielőtt belevágnék, a vámpír mellé sétálok, elhajolva mellette egy pohárért nyúlok, és töltök magamnak is egy kis whiskyt. Nem mondanám, hogy jól bírom az alkoholt, de egy-két korty nem fog megártani, sőt, nagyon kell most ide, ha továbbra is egy levegőt muszáj szívnom egy vérszipollyal. A folyadék forrón végigégeti a torkom, kicsit ráncolom az orrom, és összeszorítom az ajkaimat, majd szétárad bennem a melegség. Ez a része már elég kellemes, és szinte megnyugtató. Hamar legyelek még egy kisebb kortyot, aztán leteszem a poharat, érzékelhetően finomabban, mint Oberyn.
- Van gyertyád? – kérdezem végül. – Fehér lenne a legjobb – teszem gyorsan hozzá, és várom a válaszát.

Haha, nagyon vicces. A vámpírunk biztos humoristát evett reggelire, hogy ilyen tréfás kedvében van. Bár ezt inkább nem mondom ki hangosan, ahhoz túl morbid, tekintve, hogy ez talán tényleg megtörténhet, és így már semmi mulatságos nincs a dologban. De nem is baj, ha ismételten emlékeztetem magamat, hogy vérszívóval van dolgom, aki ráadásul láthatóan teljesen alábecsül. Talán nem is baj, így okozhatok még neki egy-két kellemetlen meglepetést.
- Lehetsz tőlem akár ötszáz éves is, nekem sem sokat számít, mert engem sem olyan könnyű megijeszteni - vonom fel a szemöldökeimet, és úgy mérem végig, mintha az erőviszonyokat vizsgálnám. Jó, egy normális világban, ahol ő csak egy átlagos srác lenne, és meg egy mágiamentes lány, azok az izmok nagy előnyt jelenthetnének neki... többféle értelemben is. De nem vagyunk hétköznapiak, és a mi erőnket nem ilyenben mérik.
- És... "így jobban tetszel"? - billentem oldalra a fejemet, és úgy méregetem tovább. - Korábban az ellenkezőjét mondtad. Nem mintha számítana. Nem flörtölgetni jöttem, csak megkötni ezt az alkut, már ha tényleg tudsz valamit nyújtani is - szögezem le visszaterelve a témát a fontosabb, lényegesebb dolgok felé. Egyébként sem akarok belegabalyodni az eddigi szálakba. Számomra még mindig túl meredek a férfiakkal való kapcsolatlétesítés, akár vámpír az illető, akár nem, bármennyire is igyekszem keménynek látszani. Mert ezt bár nem akarom az orrára kötni, de tényleg fiatal és tapasztalatlan vagyok továbbra is. Mindenféle értelemben.
Leülök ugyan a kanapéra, de annak egészen a túlsó oldalára, a lehető legnagyobb távolságot tartva fent kettőnk között. Aztán kézbe veszem a nyakláncot, és a medálját forgatom az ujjaim között.
- Nem tudom, hogy lehet ekkora mázlid, furcsa egy véletlen, de ebben tényleg van egy apró lapis lazuli kő is - fordítom úgy a fény felé az ékszert, hogy a kék megcsillanjon benne. - Szóval igen, meg tudom csinálni. De talán nem árt, ha figyelmeztetlek, hogy ezt a varázslatot ugyanígy vissza tudom fordítani is... akár a túlvilágról is - teszem hozzá remélhetőleg elég határozottan ahhoz, hogy higgyen nekem. Sajnos már van elég tapasztalatom a halálon túli életről ahhoz, hogy ezt ilyen magabiztosan állíthassam. Szellemként is meg tudom babrálni a nyakláncát. - Ez pedig azt jelenti, hogy ha átversz, ugyanott leszel, ahol most vagy: az éjszaka csapdájában. Most pedig ki vele, mi az, amit te fel tudsz nekem ajánlani? - fordítom felé egészen az fejemet, és az arcát vizsgálom érdeklődve. Már nem elégszem meg apró, értéktelen információmorzsákkal. Ehhez annál több kell, meg akarom találni a bátyámat, szükségem van arra a kézzel fogható nyomra.

Oké, ezt most visszakaptam, és teljesen jogosan. A nevemről sokaknak a sellőlány jut az eszébe. Igazából kislányként ezt sosem bántam, az volt a kedvenc mesém, éppen a névrokonság miatt, és szívesen képzeltem magam ugyanolyan hercegnőnek. De már nem vagyok kicsi, és nincsenek olyan buta álmaim is. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a valóság nem olyan, mint azok a tündérmesék, sokkal kegyetlenebb és ridegebb… és mára már leginkább ezt juttatja eszembe a saját nevem. Nem válaszolok semmit Oberyn visszavágására, csak lesütöm a szemeimet pár pillanatra, annak jeléül, hogy oké, ezt a kört ő nyerte. Azért egy halvány mosoly átsuhan az arcomon, miközben elképzelem ezt a vámpírt Kis hableányt nézni.
A Marcelről kapott infókon azonban meglepődöm egy kicsit. Egy nagyhatalmú vámpír, akinek megvannak a forrásai hozzá, hogy napgyűrűket osztogasson? Az a sejtésem, hogy nem csak a sajátjait tartja így sakkban, de a helyi boszorkányokat is nyilván korlátozhatja, ha már azok csak neki készítenek ilyen ékszereket, és nem tud más magának hasonlóképpen csináltatni.
- Érdekes hierarchiátok lehet ebben a városban – jegyzem meg elgondolkodva. Nem gondoltam eddig bele, hogy ilyen is lehetséges. A természetfeletti uralja a környéket a saját szabályaik szerint. Egyszerre hangzik félelmetesnek és izgalmasnak, és talán meg kellene ijednem ettől az egésztől, meg Marceltől, de az elmúlt hónapok tanácstalansága után szinte szomjazom az új tapasztalatokra, ezért mindez az új információ koránt sem elég, hogy elriasszon. Főleg nem addig, amíg nem találtam meg a bátyámat. – Mitől lett ő ilyen nagy király? – bukik ki belőle a kérdés végül, és igazán kíváncsi vagyok a válaszra, hogy tudhat egy vámpír ennyi minden elérni. Bár lehet, hogy tényleg nem kellene beleütnöm az orromat a helyiek dolgába? Az elhangzottak fényében nem igazán örülök a ténynek, hogy Oberyn épp annak a vérszívónak a bárjában hallotta Zachary nevét. Ez a dolog több okból sem jó jel. Kezdem sejteni, hogy ezt egyedül nem fogom tudni végigcsinálni. Besétálni egy olyan vámpírfészekbe? Enyhén szólva is kockázatos. Egyre jobban hajlok rá, hogy segítsek Berynek, amennyiben ezt viszonozni is hajlandó. Arra azonban nem vagyok felkészülve, hogy egyenesen magához rendel, és azt sem tudom hová tenni, hogy megölel. Persze én ajánlottam, hogy menjünk nyugisabb helyre, na de azért… Azonban, mire tiltakozásba kezdhetnék, már el is tűnik a szemem elől. Legalább eltakarított utánam. Ezt értékelem. A nyaklánca még mindig a kezemben, azt vizsgálgatom útközben a leírt épület felé. Nem sietek. Úgy vagyok vele, hogy várjon rám ő, ha már ilyen kényelmesen megoldotta a hely kérdését. Megérkezve koppantok kettőt a bejárati ajtón, de nem várok választ, azonnal be is sétálok.
- Szóval itt laksz? – állok meg a nappalinak tűnő helyiség küszöbén. Egyelőre nem vagyok biztos benne, hogy be akarok sétálni, vagy helyet akarok-e foglalni itt. Továbbra is bizalmatlan vagyok, és az a sejtésem, hogy ez az arcomról is leolvasható. – Komolyan, nem félsz beengedni ide egy boszit, aki ráadásul hobbiból vámpírokat öl? – vonom fel a szemöldökeimet. Arról nem kell tudnia, hogy ez a többes szám azért erős túlzás. Az az alak volt az első áldozatom odakint, és ebbe az összeütközésbe is belehaltam volna, ha nem ér utol a segítsége időben. Igen, emlékeztetem magamat ismét, hogy megmentette az életemet, és végül sóhajtok egyet. Összpontosítsunk az alkura inkább.