to Meadow

Nem tudom, hogy vagyok képes egyáltalán ennek a lánynak a szemébe nézni. Annyira, de annyira sajnálom amit tettem! Halálra rémítettem, ráadásul nagyon kevés kellett ahhoz, hogy megharapjam. Egyszerűen előtört belőlem az a szörnyeteg, amit annyira utálok, és próbálom a lehető legmélyebbre temetni magamban. És most... Az a vér... Nem tudtam megállítani időben. Túl hirtelen jött. De szerencsére... Már ha lehet ebben bármi szerencse is, akkor az bizony az, hogy nem haraptam meg. Így legalább látta, hogy le tudtam győzni azt az óriási kísértést ami rám tört, és bármikor meg tudok állni ha kell. Vagyis, ebben még én sem vagyok teljesen biztos, dehát minden embert a remény élteti. Ahogy engem is... Olyasmiben reménykedek, ami itt van az orrom előtt, és annyira szeretném megkapni, mint semmi mást a világon. De ez csupán egy remény, és valószínűleg az is marad. Pedig annyira gyönyörű... Annyira vágyok csak egy csókra. De az arcom úgy néz ki, mintha egy szörny lennék. És az is vagyok, ez a legrosszabb az egészben. Valamiért nem úgy tűnik mintha éppen rettegne tőlem. Itt tartom karjaim között, eltorzult, undorító arccal. És ő mit tesz? Megérinti arcomat, akár egy kíváncsi kislány. Aranyos! Érintésétől rögtön eltünnek azok az erek arcomról, és újra egész emberinek nézek ki. Szemeibe pillantok, és pár pillanatra eltűnődök a kérdésén. Eddig elég jól fogadta a látottakat, talán nem lesz olyan nehéz... Viszont szavakba önteni mindezt... Az bizony nehéz. Nem akarom a szemébe mondani csak úgy, hogy mi vagyok. Szépen kell kifejezni magam, és biztosítani arról, hogy semmi baj nem lesz, nem kell félnie. És azt hiszem meg is van a megfelelő hasonlat.
- Ismered az Alkonyat film történetét? - Kezdek bele lassan, végig szemeit figyelve, de még mindig nem engedem karjaim közül. - Tudod... A vámpír, aki soha nem lenne képes bántani, Bellát mert szereti. Első látásra szerelem volt... És nem tudtak meglenni egymás nélkül. - Mesélem neki a történetet, bár egészen biztos vagyok benne, hogy ismeri. Minden nő, asszony, lány ismeri, és mindegyikük szereti is. Talán ezzel a hasonlattal élve nem fog olyan ijesztőnek tűnni ez az egész história. Legalábbis remélem. - Nos... Azt hiszem a történetből most én vagyok Edward. A vámpír, aki első látásra beleszeretett egy lányba... És soha nem lenne képes bántani azt a lányt. - Arról nem kell tudnia, hogy évek óta figyelem. Valószínűleg attól kapna inkább frászt, szóval had higgye, hogy én is most látom először. Viszont most megvárom, hogy mit fog reagálni. Nem leszek ismét hülye, mint az elmúlt jó pár alkalommal, hogy nem vártam meg és rögtön töröltem mindent a fejéből. Ez csak akkor lesz rossz, ha szegény lány egyszer talán vámpír lesz. Eszébe fog jutni minden, amit valaha is töröltem a fejéből.
- Nem kellene félned tőlem... Sokmindentől félned kell, de tőlem nem, és én meg tudlak védeni a többitől is. Persze csak ha hagyod... - Mondom szomorúan, de mégis reménykedve, miközben végigsimítok gyönyörű hosszú haján. - Nem tehetek arról, hogy ez lettem... De ha úgy akarod, én már itt sem vagyok... Nem akarlak bántani, és semmi olyat nem akarok, amit te sem. - Mosolyodom el, majd mikor véres kezét arcomhoz emeli, érzem, ahogy ismét megjelennek azok az erek arcomon. Próbálok nem levegőt venni, fejemet pedig elfordítom, részben, hogy ne láthassa újból azt a szörnyeteget, részben pedig azért, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni a vért. Ami persze elég nehéz...
- Meg kell mosnod a kezed... Nem akarlak bántani. Túl nagy a kísértés! - Nem akarom kerek - perec kimondani, hogy vigye el kezét az arcomtól, de ez egy finom célzás akart lenni rá.

to Meadow

Mikor meghallom szavait, kissé sikerül elszomorodnom, viszont nem tudom miért. Azért mert úgy érzem le akar rázni, vagy inkább azért mert szerettem volna valami kevésbé unalmas helyre vinni. Dehát nem tehet arról, hogy nem bírja az ilyen dolgokat, legalább mostmár ezt is tudom róla. Azt pedig kétlem azért, hogy le akar rázni, elvégre még mindig látszik rajta, hogy igenis szeretne velem lenni... Na, meg felajánlotta az evést is, és a kávét is elfogadta. Szóval emiatt nem aggódom, de akkor ki kell találnom valami mást. Nem akarom azzal támadni le, hogy hazaviszem és főzök neki én valamit... Ami már magában elég különleges lenne, viszont félő, hogy félreértené, én pedig nem akarom, hogy azt higgye, csak ágyba akarom vinni. Mert persze... Mint minden normális férfi, én is szívesen ágyba bújnék vele, de nem ez a fő célom. Ha ez lenne már rég megtehettem volna, hiszen vámpír vagyok, és olyasmire tudom rávenni az embert, amit az az illető egyáltalán nem szeretne. De persze ezt Meadowon eszembe sem jutna alkalmazni.
- Semmi gond! Majd kitalálunk valami mást... Elviszlek magammal túrázni! Azzal hogy állsz? - Teszem fel a kérdést elgondolkodva. Még az is lehet, hogy ebbe belemenne. Bár... Egy kicsit veszélyes hely tud lenni az erdő. Semmiképp nem szeretném, hogy ránk támadjon valaki. Hiszen én hiába vagyok vámpír, ha az illető jóval idősebb nálam. Ó, bárcsak idősebb lehetnék, csupán pár évvel, vagy egy százassal! Máris nagyobb lenne az esélyem. Mennyivel könnyebb dolgom lenne most, ha ő is vámpír lenne. Akkor nem kellene ennyire féltenem, és nem lenne ennyire törékeny, akár egy porcelán baba. Na, meg akkor nem kellene azon aggódnom, hogy hogyan is fogom neki elővezetni azt, hogy én egy halhatatlan szörnyeteg vagyok, az éjszaka szülöttje, egy gyilkos. Halálra fog rémülni. Ráadásul meg fog utálni egy életre. Nem akarom, hogy ez történjen, de nem tudok mit tenni. Félek, hogy mit fog hozni nekünk a jövő. Nagyon félek, ami tőlem kicsit furcsa.
Kotorászik a táskájában, de már jónéhány perce. Vajon mit kereshet ennyire? Vagy inkább azt kellene kérdeznem, hogy mennyi minden van abban a táskában, ha már ennyi ideig kutakodik. Nem is értem mit tudnak ennyi kacatot magukkal hordozni, a nők. Szerintem én simán elveszek abban a táskában, ha belenézek.
- Mit művelsz? - Tör ki belőlem, mély, rekedt, és kissé félelmetes hangon, mikor megérzek valami olyan illatot, amire már annyira régóta várok. -Ohh... - Nyögöm ki, mikor rájövök, hogy még semmit nem is tudhatok, hiszen nem látom a kezét... Én csak érzem, hogy valami nem stimmel. A gond az, hogy valószínűleg megjelentek azok az erek szemeim körül, és a lány látja őket. Miért kell mindent elrontania a vérnek? Pedig annyira jól megvoltunk! -Ne sikíts! - Igézem meg a lányt rögtön, amint felpillant, hogy megmutassa kezét. Nem akarom, hogy sikítson itt nekem... én pedig... Nem bírom ki! El kellene küldenem innen, nagyon messzire. A vére, egyszerűen megbolondít. Hátra ugrok egyet, de aztán rögtön vissza. Nem tudom mit tegyek... Nem bánthatom... Ó, dehogynem, csak egy kicsit!
Ezzel a gondolattal kapom karjaim közé a lányt, és az egyik fa előtt termek vele, amik a padoknál vannak, így tehát megérti, hogyan jutottam olyan gyorsan oda hozzá. A fának döntöm hátát, nyakához hajolok, teljesen megrészegülve a vér illatától, de egyszerűen nem tudom megtenni. Nem vagyok képes arra, hogy megharapjam azt, akit szeretek. Ő nem érdemli ezt meg... Így tehát csak egy apró csókot nyomok nyakára, aztán félve pillantok fel szemeibe, de persze arról gondoskodom, hogy elmenni ne tudjon.
- Ne félj... Nem bántalak! Sajnálom! Ezt nem kellett volna látnod! - Simítok végig arcán, bűnbánó tekintettel. Kíváncsi vagyok mennyire befogadó az elméje. Talán nem is kell törölni fejéből semmit. Lehet, hogy jobban fogadja majd, mint azt én gondolnám.
- Kérlek ne félj tőlem... Mindent megmagyarázok! - Mondom szomorúan, és kíváncsian várom reakcióját.

to Meadow

Látom rajta, hogy iszonyat bűntudata lett neki, és igencsak megsajnálom. Nem ez volt a célom, inkább csak, hogy megértse, mit is akarok mondani. De így legalább megértette, és már nem erőlteti azt, hogy nem hisz nekem. Mondjuk egy egyszerű embernek igencsak rosszul tud esni, ha meghazudtolják, és azt hiszem ez velem is így van. Főleg, hogy egy olyan lány ne hisz nekem, akit szeretek. Viszont mégsem tudok emiatt haragudni rá, hiszen úgy szeretem, mint senki mást. Ráadásul, mint kiderült, megvan neki az oka, hogy miért is olyan bizalmatlan a férfiakkal szemben. Valahogy ki kellene derítenem, hogy ki volt az illető... Talán nem ártana kicsit elbeszélgetnem vele, esetleg megszorongatni a nyakát. De valószínűleg Meadow nem akar róla beszélni, és én ezt tiszteletben fogom tartani. Majd ha akarja elmondja, és lehet jobban is jár mindenki, ha nem szerzek tudomást arról, hogy ki is bántotta annyira meg. Mert még a végén majd túlzottan felhúzom magam és olyat teszek, amit bizony később megbánnék. Mivel nem akarok senkit megölni... Megfogadtam, hogy nem ölök, és ehhez tartanom kell magam, még akkor is ha nehéz. Félő, hogy ha egy halandót megölök, akkor utána jön a többi is, míg végül teljesen vissza nem szokok arra az életmódra, amit újszülött vámpírként éltem. Viszont én így tökéletesen elégedett vagyok magammal, és legalább látok némi reményt arra, hogy ha egyszer tudomást szerez rólam ez a lány, akkor majd nem egy szörnyeteget fog látni bennem, hanem mondjuk egy férfit, aki változni akar, és változott is.
- Semmi baj. Nem tudhattad, ezért mondtam. Így legalább már egy kicsit te is megérted, hogy mit miért teszek, és talán hiszel is nekem. De ha még nem is... Akkor majd csinálunk belőle egy igent. - Mosolyodok el megnyugtatóan. Nem akarom, hogy bűntudata legyen miattam, nekem nem ez volt a szándékom. Én azt akarom, hogy ő boldog legyen mellettem. Bármit meg tudok neki adni, amit csak kér. Ha kell még a csillagokat is lehozom neki az égből... Ezen ne múljon. Viszont azért egy valamit mégsem adhatok neki. Gyereket! Azt sajnos nem. Én egy vámpír vagyok, míg ő ember. De miért nem tudunk egy fajba tartozni? Miért kell, hogy valamelyikünk eldobja egyik álmát? Vagy én azt, hogy mellettem legyen. Vagy ő azt, hogy gyereke legyen. Én nem tudom ezt megtenni vele! Még ha lenne is esélyem arra, hogy együtt legyünk, egyszerűen nem vagyok képes elvenni életét, boldogságát. Azzal csak azt mutatnám be, hogy mennyire önző vagyok. Viszont azt sem tudnám végignézni, ahogy ő férjhez megy egy teljesen idegen férfihoz. Nem tudom mit csináljak... Nem tudom itt hagyni most őt. Eddig mindig olyan könnyen ment, de most valahogy nem. Ohh, jaj nekem...
- Nekem van egy jobb ötletem. - Kezdek bele elgondolkodva. Látszik rajtam, hogy cívódok magamban, és csak agyalok, hogy mi is lenne a legjobb, de végül belekezdek. - Szerintem, sokkal többet érdemelnél egy egyszerű kajáldánál. - Mondom, miközben elmosolyodom. - Hm... Szóval mit szólnál a vidámparkhoz? Ott lehet enni, inni és ami a legfontosabb... Sokat nevetni. Szeretem ha egy lánynak jó a kedve, sokkal jobban áll neki, mint a szomorkodás. - Teszem fel végül a nagy kérdést. Remélem, hogy nem fog emiatt gyerekesnek nézni, vagy csak simán hülyének, de véleményem szerint még a huszonévesek is megérdemelnek annyit, hogy vidámparkba menjenek. Szerintem azt bárki élvezni tudja, nem csak a gyerekek. Szóval remélem, hogy igent mond nekem, és eljön velem, mert egy csodálatos napot akarok adni neki.

to Meadow

Benne van a kávéban. Ez jó. Kifejezetten jó. Lehet, hogy nem túl szép tőlem, hogy kihasználom szegény lány gyengeségét, de nem tehetek róla. Az érzéseket nem lehet irányítani, és nem mellesleg, megmentettem. Ennyit megérdemlek én is, legalábbis azt hiszem. Ráadásul egy kávé még nem a világ vége. Többet meg nem kérnék tőle. Hiszen ő csak egy ember... Nem merek túl közel kerülni hozzá, mert a végén kárt okozok benne. Nem vagyok annyira biztos magamban, hogy kockára merjem tenni az ő életét. Ostoba húzás lenne tőlem, és nem élném túl, ha véletlenül megölném. De erre még gondolni is rossz. Igaz, hogy van egy elhatározásom, de balesetek mindig történnek. Ha éppen egy rosszabb pillanatomban kap el, képes vagyok neki ugrani, mert olyankor egyszerűen nem vagyok észnél, és nem én uralom a testemet, hanem az a szörnyeteg, ami bennem lakik, és annyira kitörni készül. De nem hagyhatom neki, hogy tönkretegyen mindent amit szeretek, hogy elpusztítsa az egyetlen valamit, ami még életben tart.
2014 van, nem pedig 1914. Hát most jól beletrafált a kislány, de sajnos ezt nem mondhatom el neki, hiszen valószínűleg ijedtében kirohanna a világból, vagy jobbik esetben komplett idiótának nézne. Viszont, még mindig nagyon jó vagyok a kidumálásban, így ez most is menni fog. Ráadásul anélkül, hogy hazudnék... Jó, persze az más, hogy az évszámból elcsalok egy jó száz évet.
- Tudod, ha valaki úgy nevelkedik, mint én, akkor van rá lehetőség, hogy tényleg ilyen legyen. A szüleim lepasszoltak egy apácákkal teli helyre, és jóformán ott nőttem fel. Hidd el, hogy nem arra neveltek minket, hogy minden szembejövő nőt vigyünk haza egy éjszakára. Ez pedig bennem maradt a mai napig is, és sajnálom, hogy egy olyan fickónak nézel, aki bárkit felszed. De ez tényleg nem így van, és ha hagyod, akkor talán be is bizonyítom. - Az utolsó mondattal azt hiszem... Nem tudom mit akarok pontosan mondani. Talán azt, hogy szívesen eltöltök vele több időt is, nem csak ezt a pár percet. Bár azt hiszem most egy kicsit keményebben megmondtam neki amit gondolok, de ha ez kell ahhoz, hogy megértse amit mondok, ám legyen. Nem akarom, hogy hazugnak tartson, és ez ellen tenni is fogok. Viszont következő szavaival kissé sikerül neki meglepnie, mert nem számítottam arra, hogy majd elnézést kér. Talán nekem sem ártana... A végén még kiderül, hogy a lánynak sokkal jobb a modora, mint nekem, pedig én éltem már le több mint száz évet az életemből.
- Semmi gond. Én is sajnálom, ha kemény voltam, viszont megmondtam, hogy harcolni szoktam, és ezt nem csak a nőkre értettem, hanem az igazamra is. És éppen ezért kérem, hogy had bizonyítsam be, először is ezzel a kávéval... A többit pedig majd közben kitaláljuk. - Mosolyodom el, kissé sejtelmesen, majd hozzá teszem a következőt is. - De remélem jóban vagy Párizzsal, Kislány!- Kacsintok rá, majd körbenézek. Nem igazán tudom, hogy mit is akarok, vagy hová akarom vinni kávézni. Annyit tudok csak egyenlőre, hogy nem egy egyszerű kávézóban akarok beülni vele. Ennél valami érdekesebbre van most szükség, amit rögtön ki fogok találni. Hmm... Na jó, egy próbát megér.
- Nem tudom te, hogy vagy vele, de nekem nincs kedvem egyszerűen beülni valahová. Mit szólnál mondjuk... Valami máshoz? Még nem tudom mihez, de lassan összeáll a kép... Éhes vagy? - Magyarázom neki terveimet, elég bizonytalanul, mivel még fogalmam sincs mit akarok kezdeni magunkkal. Ha mást nem elviszem Vidámparkba... Minden élőlény szereti a vidámparkot, még én is. De mi van ha ő nem? Na majd meglátjuk...

to Meadow

Nem tudom, nem észrevenni ahogy hirtelen elszomorodik. Valamiről talán nem tudok? Mit műveltek vele, amiről nem mesélt eddig még nekem? És most miért mesél? Ki lehet az a fiú? Szedjem ki belőle, és álljak bosszút rajta? Mit tett ezzel a lánnyal, az én tudtom nélkül? Ez furcsa... Jó mondjuk New York-ban nem figyeltem minden egyes lépését, hiszen ott nagyobb biztonságban volt, ráadásul nem is volt ilyen unalmas a város, és én is tudtam mást csinálni. De úgy tűnik figyelnem kellett volna rá, és nem pedig eljárni iszogatni éjszakai bárokba. Mert hát igen... Bennem is ott van az a kicsapongás, még ha ezt jól is leplezem. Viszont szeretek szórakozni. Dehát ki nem? Mondjuk, mindig szerettem a nőket is, azért nem vagyok én olyan nagy szent, viszont én abból a korból származom, amikor még a férfinak kellett megküzdenie egy nőért, és nem pedig fordítva. De sajnos manapság már nagyon megkeveredett minden. Talán éppen ez az oka annak is, hogy nekem nem jut minden ujjamra tíz nő. Nem is akarom, hogy jusson, nekem bőven elég egy is. Valószínűleg ha én is mai gyerek lennék, nem pedig száz évvel ezelőtti, akkor nekem is tökéletesen megfelelne ez a felállás. Így viszont nem!
- Ohh... Rendben. Sajnálom! Nem akartalak elszomorítani. Mit szólnál engesztelésül egy kávéhoz? - Teszem fel a kérdést, egy halvány mosollyal arcomon, hátha erre ő is felkapja fejét, és képes lesz őszinte mosoly villantani felém.
Következő kijelentését ismét megmosolygom. Nem is bírom ki, hogy ne tegyem. Amióta csak megmentettem, mosolygok itt, mint egy komplett idióta. Tényleg úgy nézhetek ki, akár egy tíz éves kisfiú, aki találkozott első élete nagy szerelmével. Most mondanám erre, hogy szánalmas, de nem mondom, mert inkább az a szánalmas, hogy ennyire be vagyok sz@rva attól, hogy mi lesz a továbbiakban. Pedig az sem biztos, hogy egyáltalán lesz tovább valami.
- Erre mondják azt, hogy ne ítélj a borító alapján. - Mondom egy egyszerű vállrántással, majd sóhajtok egyet és folytatom. - Attól, hogy a nők rám kacsingatnak, még nem azt jelenti, hogy én vissza is kacsintok. Jobban szeretek én megküzdeni valamiért... A könnyűvérű hölgyektől úgy érzem, elvész a férfiasságom. Engem erre tanítottak, akár hiszed, akár nem. - Mondom, miközben végig szemeit figyelem, hogy lássam, mennyire hisz nekem, na és részben azért is, hogy láthassa, nem hazudok. Azt akarom, hogy bízzon bennem, és jól tudom, hogy ha valakivel beszélek, és az illető nem néz szemembe, az azt jelenti hazudik. Legalábbis nagy az esély rá.

to Meadow

Úgy hangzik mintha egy pszichopata lennék, aki folyton figyeli? Ó, szegény lánykának fogalma sincs arról, hogy ez pontosan így van. Majdnem minden lépését tudom, egyszerűen mindenhol ott vagyok. Ezért csodálom is, hogy még nem vett észre. Jó, persze tudom, hogy vámpír vagyok, de akkor is furcsa, de lehet csak azért mert én már rég kiszúrtam volna. Viszont ha ember lennék már nem biztos. Igazából, annyira régen voltam ember, hogy már nem tudok úgy gondolkozni, nem tudok úgy viselkedni. Mert attól, hogy megtartottam pár emberi szokást, még nem azt jelenti, hogy olyan vagyok. Csupán szeretnék megtartani egy kis darabkát a régi énemből. Bár legszívesebben még mindig teljesen visszaváltoznék halandóvá. Ha most olyan lennék, mint Meadow, talán már velem lenne, és nem kellene azon paráznom, hogy nem lehet közös gyerekünk. Mert mint megtudtam, igenis benne van terveiben a gyermek. Csodás! Na de mindenesetre egyelőre meg kell nyugtatnom, hogy én nem vagyok egy beteg elme, akinek szokása gyönyörű hölgyeket követni. Ám az igencsak böki a csőrömet, hogy az imént még azt akarta, hogy mentsem meg máskor is, most meg már sok. Hát így viccelődjön vele az ember? Hm... Mondjuk az valamennyire mentségnek számít, hogy éppen sokk alatt van.
- Ugyan! Nyugalom, kislány! Csak vicceltem. Hát ennyire pszichopatának nézek ki? - Ezzel arcomra varázsolok egy bájos mosolyot, és úgy nézek le a pöttöm lányra, akit most olyan szívesen megcsókolnék, hogy azt el sem tudom mondani. De sajnos ez még nagyon korai lenne, szóval meg kell várnom a megfelelő pillanatot. Főleg, hogy még azt sem tudja elhinni, hogy tényleg ő az első. Pedig tényleg... az évek során senki nem várta el tőlem, hogy megmentsem, de nem is érdemelte ki senki, egészen mostanáig. A barátaim pedig teljesen mások... Ők csak barátok, de ez a lány nem rájuk célzott. Ám de a dicsérete igazán tetszik. Mindig szerettem benne, hogy nem félt kimondani azt amit gondolt. Ritka az ilyen, nagyon ritka. És ő mégis kifejti, hogy szexi vagyok, pedig igencsak zavarban van már így is. Aranyos!

- Köszönöm a bókot, de nem vagyok akkora kaszanova, mint te azt gondolod. Hidd el, hogy veled se mertem volna szóba egyedni, ha az az autó nem jön. - Mondom elhúzva kicsit a számat. És ez megintcsak így van. Nem igazán tudtam volna mit kitalálni, azért hogy beszélni tudjak vele. Vagy pedig valószínűleg valami nagy ostobaság lett volna, és két perc múlva töröltem volna mindent a fejéből. Szokás szerint...
Következő kérdésáradatára igencsak széles mosoly jelenik meg arcomon. Nagyon aranyos, hogy így próbálja kipuhatolni, van-e barátnőm. Ez egy igencsak régi trükk, és mint tudjuk, én egy igencsak régi vámpír vagyok, nem mellesleg nem elég hülye ahhoz, hog ne jöjjek rá ilyesmire.
- Még nem utaztam be a világot. Akad még pár hely, ahová szívesebben mennék párban. Mivel barátnőm az nincs. Viszont sokkal szívesebben megyek Párizsba egy lánnyal, mint magam. És neked nem bánta a barátod, hogy New Yorkban hagytad? Vagy hozzá szeretnél annyira visszamenni? - Akkor már teszem én is fel a kérdést, bár jól tudom, hogy nincs neki senkije. Viszont azt is tudom, hogy ő nagyon örülni fog ennek a kérdésnek. Elvégre ő is így próbálta kiszedni belőlem a választ... Mondjuk sikerült is.

to Meadow

Érdekes, de én is pontosan ezt gondoltam, csupán annyi a különbség, hogy én nem mondtam ki hangosan. Viszont annak örülök, hogy ő megtette, ugyanis így legalább tudom, hogy maradni fog, nem menekül el, olyan ürüggyel, hogy késő van. Látom rajta, hogy igazából nagyon is tetszik neki a helyzet, és látom rajta azt a zavartságot, ami annyira arányossá teszi. Na, mondjuk az évek során egyszer sem kellett azzal szembesülnöm, hogy esetleg nem vágyott a társaságomra. Mindig kedves volt, ahogy most is. Minden alkalommal el tudtam vele beszélgetni, és kideríthettem mindent amit akartam. Csak kár, hogy ő ezekre a beszélgetésekre nem emlékszik. Nem akartam kitenni ilyen veszélynek, mert ugyebár vannak ellenségeim is, és nem szeretném ha őt használnák fel azért, hogy engem bosszantsanak. Nem tudnám elviselni ha a halála, az én lelkemen kellene, hogy száradjon. Meg hát valószínűleg utána őrjöngenék, és mindenkit megölnék aki az utamba kerülne. Persze tudom, hogy évek óta nem gyilkoltam, de úgy érzem a mérhetetlen düh, képes lenne előhozni azt az énem, akit oly mélyre eltemettem magamban. Bár nem is értem miért gondolkodok én ilyesmin. Meadow itt van, és él! Ne a halálán agyaljak már...
- Jós sem vagyok, viszont jó megfigyelő az igen. Egy ilyen szép hölgyet bármikor megmentek. Az őrangyalod leszek! - Mondom kissé viccelődve, de mégis komolyan. Bár ő valószínűleg az egészet csak bóknak, és viccnek fogja venni, pedig nem csak az. Én már tényleg az őrangyalának nevezhetem magam, elvégre nagyon régóta figyelem, és vigyázok rá. Szinte már mindent tudok róla, de mégis újra végighallgatom. És még nagyon sokszor meghallgatnám ha lehetne. Addig is legalább beszélünk. Az a lényeg, hogy elnyerjem bizalmát, aztán már nem lesz gond. Ha a bizalom megvan, elhívhatom akár egy kávéra, akár másra. De nem akarom, hogy kételkedjen bennem. Én azt akarom, hogy higgyen nekem. - Ó, dehogy hallom ezt! Ha hiszed, ha nem... De te vagy az első. - Nevetek fel, már csak azért is, hogy oldjam a feszültséget, és persze zavartságát is. Hogy én most mit meg nem adnék azért, hogy megtudjam mire gondol! Bármit! Természetesen megtehetném azt, hogy megigézem, de azt hiszem az már túl nagy szemétség lenne tőlem. Már így is elég baj, hogy folyton belepiszkálok fejébe, nem kell rá mégegy lapáttal.
- New York? Én is onnan jöttem... Na és, én is naplót vezetek, bár az most nincs itt. - Jelentem ki, miközben a naplóra pillantok. Elszomorodom, mivel az ő kijelentése, már kevésbé volt hízelgő számomra. Persze megértem, és nem is várhatom el tőle, hogy ne akarjon gyereket, de most, hogy ezt hallottam, már végképp nem tudnám átváltoztatni. Vagy ha megtenném, akkor utána nem tudnék a szemébe se nézni. Nem vehetem el tőle a boldog életet! Ki vagyok én, hogy megtegyem? Senki! Majd vámpírként nézegetni fogja a naplóit és sír, hogy nem lehet gyereke? Hát persze, ez jó megoldás.
- Igen, szoktam néha. Nos... Lássuk csak. Merre jártam? Úgy érted, melyik országokban? - Kérdezek vissza, mielőtt még válaszolnék, mivel nem vagyok benne biztos, hogy úgy értelmeztem a feltett kérdést, mint ahogyan ő.

to Meadow

Kijelentésére csak bólintok, elvégre nem akarom én ráerőszakolni azt az orvost. Ha ő azt mondja jól érzi magát, én elhiszem neki. És egyébként sem túlzottan bízok meg az itteni orvosokban. Ebben a városban minden olyan furcsa nekem. Nem merném rájuk bízni Meadowot, inkább adnék neki a véremből, ha bármi baja is lenne, aztán pedig elfejedtetném vele. Na meg utána mellette lennék, mivel ugyebár nem szeretném, hogy valaki véletlenül megölje, mint hogy ez a az autós is majdnem azt tette. Mi lett volna ha én nem vagyok itt? Valószínűleg most jövök rá arra, hogy okkal vagyok ilyen paranoiás. Ahhoz képest hogy ez milyen nyugodt, és ártalmatlan városnak tűnik, szinte minden sarkon összefutok egy vámpírral, vagy vérfarkassal. Mégegy ilyen életveszélyes helyzet, és esküszöm fogom Meadowot, és elmegyek vele innen, mondjuk a tengerpartra. Nem fog érdekelni semmi sem. Szerintem ő maga is inkább azt választaná, hogy velem jön, minthogy meghaljon itt. Főleg ha sikerül vele jó viszonyt ápolni, és nem kell semmit kitörölni a feléből.
Gondoltam, hogy nem fogja simán elhinni amit mondtam neki. És valljuk be... Most hogy nézem, már tényleg nincs olyan közel az a pad. Legalábbis emberi távolságban mérve, nincs. Most nem tudom mit gondolhat rólam. Hogy hazudtam? Vagy esetleg, hogy őrült vagyok? Dehát még nincs minden veszve. Ki tudom magyarázni magam, anélkül, hogy bármit is megsejtsen. Nem hiába vagyok több, mint száz éves. Nagyon sok hülyeségben benne voltam, így többnyire tudom a helyzeteket kezelni. Mindenhol képes vagyok megtalálni azt a bizonyos kiskaput, ahol gyorsan ki tudok bújni. Ez is egy jó dolog a vámpírlétben... Mert ugye sokkal idősebb és tapasztaltabb vagyok, mint az emberek. Van időm tanulni, mindig újabb és újabb dolgokat. Végignézhetem ahogy fejlődik a kor, és történelemből is ötöst kaphatok. Legalábbis ami az elmúlt száz évet illeti.
- Már messzebbről láttam azt az autót, és nem volt jó érzésem vele kapcsolatban. Valószínűleg ennek köszönhetjük, hogy még éppen időben sikerült elkapni. De egyébként lassú sem vagyok... Minden reggelemet futással kezdem. - És ez így igaz. Az egyik szokásom, ami megmaradt emberi életemből, hogy szeretek futni. Meghozzá emberi tempóban... Vagy mikor, mihez van kedvem. Így talán még el is hiszi az én kis történetemet. Mondjuk ez egy igen jó része a vámpírlétnek. Hiszen idősebb vagyok minden embernél, így tapasztaltabb is, és könnyen megtalálom azt a bizonyos kiskaput, amint gyorsan ki is tudok bújni. Több, mint száz éve ezen a világon vagyok és olyasmiket tapasztaltam meg, mint a világháború. Így tehát a történelem is az egyik erősségem, bár az inkább csak az elmúlt száz év. Viszont az tény és való, hogy végignéztem, hogy mivé fejlődik ez a világ. Amikor még ember voltam, fogalma se volt senkinek arról, hogy lesznek olyasmik, amit ebben a világban már vannak.
Neve hallatán elmosolyodok, és valószínűleg azért mert már annyiszor hallottam ezt a nevet. Már oly sokszor bemutatkozott nekem, én pedig mindig hagyom. És már annyiszor elmondtam neki, hogy szeretem, de soha meg nem vártam, hogy mit fog rá reagálni, hanem egyszerűen töröltem a fejéből mindent. Most nem tehetem meg. Végre szembe kell szállnom vele, és az érzéseimmel. El kell odáig jutni, hogy bevallhassak neki mindent, aztán pedig megvárni, hogy mit mond, mit tesz. Nem lehetek ennyire gyáva!
- Örvendek a találkozásnak, Meadow! Gyönyörű neved van, illik a csodás arcodhoz. És bármikor szívesen megmentelek.- Mondom egy féloldalas mosoly kíséretében, majd megemelem kezét és kézfejére egy lágy csókot lehelek. És igen... Ez talán egy kicsit régimódi, dehát nem vagyok mai gyerek. Na meg jól tudom, hogy a nők szeretik, ha a férfi valamilyen szinten udvarias. Ahogy mindent... Ezt is megtapasztaltam az évek során.
- Mi járatban? Nem tudom... Talán csak éreztem, hogy itt kell lennem. Egyébként meg szeretem a természetet, így elég sokat vagyok itt. Vagy a parkban... Na és te, szép hölgy? - Billentem oldalra fejem, miközben gyönyörű szemeit fürkészem. Soha nem tudom megunni ezt... Mindig elég ugyanazokat a bókokat elsütni, ahhoz hogy zavarba jöjjön. De oly aranyos...

to Meadow

Idegesen mérem végig a karjaimban tartott lányt. Látom rajta, hogy még nem tért teljesen észhez, és ezen nem is igazán csodálkozom, elvégre majdnem elcsapta az az autó. A helyében valószínűleg én is enyhén szólva frászt kaptam volna. Ez egy nagyon nagy sokk tud lenni egy embernek, sőt még egy vámpírnak is. Mert hát bevallom, jómagam is először megrémültem, és mozdulni sem tudtam. Viszont én nem engedhettem meg magamnak azt, hogy ne mentsem meg ezt a nőt. Ha ő meghalna az életemnek már nem lenne többé értelme, hiszen az elmúlt két-három évemet vele töltöttem el. Őt figyeltem. Vele beszélgettem éjszakákon át, és végig vele voltam, még ha ő erről nem is tud. A legfurcsább az egészben, hogy az elmúlt több, mint két év alatt, egyetlen egyszer sem ittam belőle. Egyszerűen nem vagyok rá képes. Talán abban az esetben tudnék inni belőle, ha ő maga engedné meg. Viszont ő nem tudhat rólam, szóval már réges-régen lemondtam arról a vörös nedűről, ami nekem szintén az életet jelenti.
Kicsit megnyugszom vele együtt, mikor megszólal és egyből el is engedem, bár nem lépek túl messzire el tőle, elvégre bármikor felmondhatják a lábai szolgálatot, én pedig ha kell, segíteni akarok rajta.
- Igen, sajnálom! Csak biztos akartam lenni benne, hogy nem ájultál el. Biztos minden rendben? Ne hívjak orvost? - Magyarázkodom aggódó tekintettel. Most annyira szívesen magamhoz ölelném, pedig még csak most engedtem el. Kezdem mániákusnak érezni magam. Azt akarom, hogy ez a nő mindig mellettem legyen... Örökké! Nem csak az elkövetkezendő ötven évben, hanem azt akarom hogy mellettem maradjon és vámpír legyen belőle. De természetesen ez nem fog megtörténni, hiszen én soha nem tudnám átváltoztatni, és azt sem akarom, hogy megtudja milyen szörnyeteg vagyok. Egészen biztos, hogy meggyűlölne. Nem bírnám ki. Valószínűleg véget vetnék saját életemnek, és vége lenne a szenvedésnek.
Kérdésével egyáltalán nem lep meg. Számítottam rá, hogy meg fogja kérdezni, hiszen lehetetlen, hogy valaki itt terem a semmiből. Viszont attól függetlenül, hogy sejtettem, fel fogja tenni ezt a kérdést, én mégsem készültem fel eléggé, ugyanis fogalmam sincs arról, hogy mit válaszoljak neki. Mivel húzzam ki magam? Nem akarom azt, hogy teljesen hülyének érezze magát, éppen ezért nem mondom, hogy eddig is itt voltam, ahogy megigézni sem szeretném, hiszen azzal csak még jobban összezavarnám. Így hát a sétány széle felé intek, ahol sorban padok vannak, és fák.
- Csak az egyik padon ültem, miközben észrevettem azt az autót. Aztán téged is, és úgy tűnt, nem teljesen figyeltél. Nem volt időm gondolkozni... - Azt hiszem ez egy megfelelő válasz, és aránylag kielégíti kíváncsiságát is. Többet viszont nem várhat tőlem. Nem akarok neki hazudni, viszont van amit nem árulhatok el. És ha muszáj lesz az igézéshez folyamodnom, akkor meg fogom tenni, még ha nem is szívesen.
- Egyébként Nathan vagyok. Gondoltam nem árt tudnod. - Jelentem ki egy halvány mosolyt varázsolva arcomra, miközben kezet is nyújtok neki. A bemutatkozás mindig megfelel időhúzásnak. Mert hát nem zárom ki, hogy Meadow megköszönte volna és egyszerűen lelépett volna, mielőtt még bármiféle beszélgetésbe kezdtünk volna. Pedig én igenis beszélgetni akarok vele. Az elmúlt pár hónapban csak figyeltem... Most itt az alkalom!

to Meadow

Abban a pillanatban, mikor megláttam azt az autót, hirtelen nem tudtam mit kezdjek magammal. Nem hagyhatom meghalni, viszont nem is buktathatom le magam, hiszen akármikor, akárhol ott lehet egy vadász. Nem akarok úgy járni, mint Rick. Ám de ha a saját, és az a lány élete között kell választanom, akkor még szép, hogy az övét választom. Ő egy ember, míg én egy vámpír. Máris sokkal többet éltem, mint ő. Ráadásul ha én elveszítem őt, akkor az fájdalmat fog maga után vonzani. Ha ő veszít el engem, arról még csak tudomása se lesz, elvégre nem tud rólam. Szóval most az egyszer nem magammal fogok törődni, hanem az egyetlen emberrel, aki még ezen a földön tart. Ha ő nem lenne, már nekem se lenne kedvem ehhez az élethez. Rick halála után benne találtam meg boldogságom. Bár az tény és való, hogy kezd kissé unalmas lenni, hogy folyton csak baglyot játszom, és messziről figyelem. Itt egy csodás alkalom arra, hogy felhívjam magamra a figyelmet.
Ezzel a gondolattal a fejemben indulok meg vámpírsebességgel a lány felé és kapom karjaimba, még éppen időben, ahhoz, hogy ne üsse el az az autó. A kocsi után nézek, és a sofőr biztos lehet benne, hogy meg fogom találni, de azt nem ússza meg szárazon. Csak ez után nézek körbe, rám szegeződött tekintetek után kutatva, és ekkor jövök rá arra, hogy jóformán mi vagyunk az egyetlenek a környéken, valószínűleg az időjárás miatt. Ami azt illeti elég borongós... És ennek most kivételesen örülök, pedig jobban szeretem a napsütést.
-Minden rendben? - Pillantok a karjaimban tartott lányra, abban reménykedve, hogy nem fogja megkérdezni, hogy mi volt ez az egész. Nem akarom még törölni memóriáját... Most beszélgetni akarok vele, és egyébként is az volt a tervem, hogy nem játszom vele tovább. És persze magammal se. Hagynom kell, hogy maga döntse el, mit akar, mit képes befogadni. Mert ugye sokan nem képesek elfogadni olyasmit, amit azelőtt csak a tévében láthattak.
Még mindig tartom, nem teszem le... Nem akarom letenni. Itt a megfelelő alkalom arra, hogy hozzáérhessek, és nem hagyom elveszni. Majd ha ő kéri, hogy engedjem el, megteszem. Addig is foghatom arra, hogy túl gyenge.

to Meadow

Egy újabb nap, egy új városban.... Vámpírokkal teli városban. Egy átlagos vámpír ennek örülne, de én nem. Főleg mert átlagos sem vagyok, és még csak nem is szeretem azt, ami vagyok. Ráadásul itt van ez a sok szörnyeteg között az is, akit nem bánthat senki! Soha! Mi a fenéért jött pont ide? Olyan veszélynek tette ki magát, amelyekkel talán én sem tudok megbirkózni. Egyszerűen képtelenség idősebb vámpírral szembeszállni. Azaz szembeszállni nem lehetetlen, de jó eséllyel én maradok alul. És jómagam csak száz éves vagyok! Vannak sokkalta idősebbek nálam, akikre csak szavakkal lehet hatni. De még így is több esélyem van megvédeni őt, mint emberként.
Egész nap követtem. Lehet, hogy nem túl jó megoldás, és ha megtudja halálra fog rémülni, de egyszerűen nem akarom magára hagyni. Valahogy rá kell vennem, hogy menjen el ebből a városból. Ez nem egy olyan törékeny embernek való, mint amilyen ő is. Nem hagyhatom, hogy bárki is igyon belőle, főleg, hogy még magamnak sem engedem. Pedig elhiheti mindenki, hogy nagyon szívesen megkóstolnám. De nem! Ilyesmi még csak eszembe se juthat. Nem bírom tovább! Nem tudom, csak messziről figyelni. Elegem van abból, hogy folyton törölnöm kell az emlékeit. Beszélni fogok vele, még mielőtt túl késő lenne. Lépnem kell valamerre, mert ő meg fog öregedni, én pedig itt maradok huszonkilenc évesnek. Elveszítem, mint a családom többi tagját. Muszáj lesz valamit tennem ez ellen és talán majd megértő lesz. Vagy nem tudom. Nem csináltam még ilyet, de most itt az ideje.
Lassan habozva indulok meg Meadow felé, aki mit sem sejtve sétál egy könyvvel a kezében. Nem tudom mi lehet az, viszont szívesen megnézném közelebbről is. Fogalmam sincs mivel szólíthatom le. Menjek "véletlenül" neki? Vagy igézzek meg valakit, hogy lopja el táskáját? Ez nem lenne rossz ötlet, de veszélyes a részemről, hiszen egy rossz mozdulat és lebuktathatom magam. Mondjuk egy újabb ötlet, hogy csak simán leszólítom, és megkérdezem mennyi az idő. Igen... Ez azt hiszem a célnak megfelel. De hogyan tovább? Ez nem elég, mert megmondja az időt és megy tovább. Mit csináljak, hogy ne... -Ó, te jó ég! - Morgom el orrom alatt, ahogy megpillantom azt az autót, ami éppen felé tart. Mi a jó büdös fenét keres ez egy sétányon? El fogja ütni! Túl gyorsan megy, és nem fordul el. Egyenesen a lány felé megy, én pedig még mindig csak itt állok, mintha idefagytam volna. Ha valami baja esik Meadow-nak, én háromba töröm azt az idiótát, a kocsival együtt! Na jó... Ezt nem hagyhatom!