August... Tudok róla néhány dolgot, s azt is, hogy őt régen elhagyta szíve asszonya, ami miatt végleg elhagyta az érzelmeit. Milyen ironikus, nemde? Én pedig vakul álltam ő hozzá, sőt... talán még az is megeshetett volna akkor, hogy belé szeressek. Lehet, hogy talán így is volt, tényleg szerettem őt tiszta szívemből, de még is, engem soha nem szeretett senki sem. Úgy igazán, legalábbis. Talán Elijah volt mindig is az, aki úgy őszintén és önzetlenül szeretett, de persze, lássuk be, ő nem is akart megingatni engem, hiszen, én a húga vagyok, ő pedig a bátyám. Ha ez nem így lenne, ez a szeretet sem lenne meg. Egyedül lennék, mint amúgy is az életben, és egy olyan álmokat kergetnék, amiket talán soha nem is fogok elérni. Jöhet akár tízezer év, és még tízszer ennyi, akkor is magányban fogok élni, valahol egy szobában ülve, elmélázva, s elmerülve akkorra már őrült gondolataimba, míg végül aztán teljesen magamba roskadom. Én egy Ősi vagyok, egy olyan személy, akinek fontos, hogy életben maradjon. Amikor ezzel éltem, hogy Ősi lettem, egyúttal nem csak hatalmat, és örök életet kaptam, hanem ugyanakkor felelősséget is azok vámpírok iránt, akik az én vérvonalamból valóak. Így hát... nem tehetem azt, amit a szívem szerint tennék. A magány kegyetlen. Már pedig ezt el kell fogadnom. Mindez a halálommal érne véget, a szenvedésem akkor fejeződne be, na de, hiába gondolnak egy gonosz, önző ribancnak, ha az volnék, akkor most megtenném a lépéseket a felé, hogy elmúljanak fájdalmaim. De nekem fontosak azok a vámpírok, akik az én vérvonalamból valóak. Ők nem tehetnek az én bánatomról, a reménytelenségemről, és a szomorúságomról, tehát, nem érdemlik meg a halált. S mivel ezen gondolat szerint élek, ezért is igyekszem ennek fejében cselekedni, amit ugyan hiba nélkül követek el. Szóval hát, hogyan is hihetnék egy olyan férfinak, aki kapálódzó tekintettel próbálja beléd beszélni a múlt dolgait? Ami volt elmúlt, s számomra a vele töltött pillanatok olyanok pusztán, mint egy agybeli szülemény, amely voltaképpen soha meg sem történt. Régen volt, ráadásul ugyanaz a csalódás ért nála is, mint ahogyan az összes férfinál, akivel voltam. Akartam szeretni valahol szívem kamrája mögött, de ezt soha sem mutattam ki igazán, elvégre, soha nem is kaptam rá lehetőséget. Bárkit is akit szerettem, Klaus megölte, vagy ha nem, akkor úgy cselekedtek, ahogyan August. Elhagytak, pedig... fogalmam sincs, mi a bűnöm. De mindegy is... sajnáltatás nem a műfajom. Mindenki megfizet egyszer a tettéért garantáltan! - Állapodjunk meg abban, hogy nem untad meg az életedet, és nem akarsz egy ujjal sem hozzám érni. – Éles tekintettel szelem át az övét, ezúttal megfenyegetve őt, hogy semmiképpen se jusson eszébe valami olyant tenni, amit nem kéne. Ez nem csak az én káromra menne, hanem az övére is. Ez amolyan tűz és víz, mind a ketten kárt tennénk egymásban. Szerintem ez neki nem hiányzik. - Ahogy mondod. Semmi más okból nem kellesz. – Igazolom az állításait. Száz éve, hogy nem láttam, és igyekszem úgy tenni, mintha egy egyszerű ember lenne számomra. Én ilyen vagyok, és senkit sem veszek emberszámba. Amikor közelebb lép, én karjaimat melleim előtt fonom össze, s mindeközben szúrós tekintettel pásztázom az övét. Olyan vagyok, akárcsak egy kígyó, amely várja a megfelelő alkalmat, hogy támadjon. Eléggé könnyű engem kihozni a sodromból, pláne most, hogy ő úgy kezeli az egészet, mintha minden olyan poénos lenne. - Ugyanaz. – Forgatom tekintetemet, s végül aztán kérdésére komolyabbá válik tekintetem. – Szerintem az nem tartozik rád, hogy mire készülök. Mindössze csak annyi a feladatod, hogy megtedd, lehetőleg mihamarabb, hogy kevesebb időt kelljen egy környezetben eltöltenünk. – Kissé sürgetem, miközben leülök a padra, miután elmondom a mondandóimat. Aztán pár pillanat múlva ő is leül mellém, és szavaira egyre inkább türelmetlen leszek. - Ha annyira érdekelt volna, akkor már nem élnél. – Tekintetem is akár, mintha az egy kígyóé volna. Nem tudok olyan állapotba lemenni, amiben most ő van, hiszen, nekem mostanra sokkalta nagyobb gondjaim vannak, és ezért sem tudok úgy igazán poénos hangulatba lenni. S igaz, ami igaz, az különben sem az én műfajom. Lehunyom szempáromat, s elfordítom tőle tekintetemet, és fáradtan élvezem, hogy a hideg szellő járja át forró arcom. Végül aztán mondatára felé nézek vissza, és egy mély sóhajt veszek magamon. - A menekülés nem vall rám. – Felelem neki komolyan, sőt, hangnememmel nyomatékosítva is a szavaimat. Gyűlölöm, ha gyávának tartanak, s hogy azt állítják rólam, hogy elmenekülnék. – Egyelőre még mindig az én dolgom, hogy miért akarom ezt. Ez pedig téged ne érdekeljen. – Állok hirtelen fel, miközben vele szemben megállok. – Szóval, akkor mikor is tennéd meg? – Térek rá egyből a lényegre. Nem fogok neki az érzelmeimről beszélni. Neki nem. Ő is egy része a fájdalmamnak az életben, elég volt nekem a múlt borzalmai.
Soha nem tagadtam a múltam. Amióta Olivia eltűnt az életemből, nem vetettem meg a nőket, és élveztem minden pillanatát az életnek. Amióta elűztem az érzelmeimet, tudom, hogy sokkal jobb minden. De ez nem teljesedhetett volna ki anélkül, hogy a drága feleségem lelépett. Érzelmek nélkül lenni sokkal jobb, mint hittem. Mert csak hátráltattak, és megdermesztettek. Ha éreztem volna, akkor Rebekah Mikaelson se lett volna képes elcsábítani formás idomaival és pimasz szavaival. Tényleg fantasztikus nő, és ahhoz képest, hogy Eredeti, soha nem féltem tőle, mert éber vagyok, és nem adtam át magam soha az érzelmeknek. Érdekes volt a megismerkedésünk, tekintve, hogy keményen három éjjelt képes volt kibírni, míg egymás ágyában kötöttünk ki. Heves volt, és szenvedélyes. Ezen kívül megvolt benne az az idegesítő arrogancia, amely a fivérében is, ami miatt végül ódzkodtam ettől az egész viszonytól. De végül a férfi énem győzött, engedtem neki, hiszen melyik bolond férfi ne tette volna? Gyönyörű volt akkor is. Olyan, akit ha sokkal előbb ismertem volna meg, a fejemet is elcsábíthatta volna, hogy önként adjam át a szívem, de így csupán a testemet kaphatta meg. Mert Olivia tönkretett. Mert miatta nem tudtam senkit szeretni, mert miatta nem is akartam soha többé szeretni magamon kívül mást. Hiszen mi értelme lett volna? Semmi. A szeretet csak megsebez, és gyengeséggel önt el. Mert attól kapod a legnagyobb pofont, akit a legjobban szeretsz. Így megtanultam élni érzelmek nélkül. Elfelejtettem szeretni, érdekemberré váltam, egy bosszúszomjas rohadékká, aki pénzért öl. Akinek nem számítanak az emberi értékek. Csak egy dolgot akarok, és az nem az, hogy most boldogsággal a képemen fogadjam Rebekah-t, vagy az, hogy Olivia újra szeressen. Tönkre akarom tenni, és Rebekah? Hm... Szívesen eltöltenék vele egy rövid időt, csak hogy felmelegítsük egymást... Lassan mérem végig, tetőtől talpig újra és újra. Ugyanaz az arc, mintha nem is telt volna el száz év. Mellé pedig ugyanaz a stílus, egy pillanatra, mintha megállt volna az idő. Halkan nevetek fel, ahogy kijelenti, hogy egy pillanat elég ahhoz, hogy a fejem az utca túloldalán lesz, ha megtámadom. - Ugyan már szépségem. Mindketten tudjuk nagyon jól,ha ártó céllal érintesz, az összes vámpírmágiád elszívom, mielőtt letépnéd a fejem, szóval ugorjuk át ezt a részt - billentem oldalra a fejem elégedetten. Tudja, hogy milyen lény is vagyok, és tudja, hogy nem hagyom, hogy a jóképű fejem elszakadjon a dögös testemtől. Egoista lennék? Előfordul. És előszeretettel élek a vámpírság adta arroganciával, mely idővel mindenkire ráragad. - Megtisztelve? Ugyan Rebekah, ha kellek neked, minden bizonnyal azért, mert olyasmi kell, amit csak a mágia adhat meg... - alighogy kimondtam, máris nekem szegezi a kérdést, miközben közelebb lépek lassan felé. Minden lépéssel komolyodik tekintetem, végül egy félmosoly jelenik meg borostás arcomon. - Neeem, nem a tudat kerül át egy másik testbe, hanem te magad... De miért dobnál el ezer évnyi erőt, és sebezhetetlenséget valami sebezhető testért, hm? - szegezem neki a kérdést, majd a közeli padra huppanok le ráérősen. Nem adom ám olyan könnyedén magam. - Nem mellesleg igen bántó viselkedés ez tőled. Semmi „Rohadj meg August, hogy csak egy darab fecnit hagytál, mikor leléptél”, vagy „De örülök, hogy újra látlak” - csettintek a nyelvemmel rosszallón, ahogy egyik lábamat átvetem hanyagul a másik fölött. - A lelkembe gázolsz, szépséges Rebekah Mikaelson. Hát nem jelentett semmit az a pár csodálatos hét? - arcomon játszott duzzogás jelei tűnnek fel, ahogy alsó ajkam is lebiggyesztem, miközben terelem a beszélgetés menetét egy más irányba. - Hallom, balhé van most is a családban - jegyzem meg egy pár másodperc után, miközben végig az arcát nézem. - Csak nem előlük menekülnél a névtelenség homályába? - vonom fel kérdőn a tekintetem. Nem tudok én mindent, de azért hallok dolgokat, mert van fülem, ráadásul jó éles is, de az biztos, hogy nem adom olyan könnyen magam.
Élvezem a tényt, hogy az esti szellő pásztázza arcom, és szőke hajtincseimbe kapnak. Nincs ennél jobb, minthogy az e féle levegő átjárja arcom, de egyúttal a gondolataimat is segíti kitisztulni. Szeretnék mindenhez tiszta fejjel állni, tekintve, hogy egy olyan dolognak nézek elébe, amit voltaképpen nem tudok visszafordítani. Most még megtehetném, de úgy is koporsóba kerülnék Kol által, és én pedig nem akarom őt elárulni, hiszen a szívem nem azt diktálja, hogy őt húzzam a csőbe Klaus helyett. Kol... Ő mindig is annyira egyedül volt. És hiába, ezer évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rá tudjak jönni, hogy voltaképpen őt mennyire egyedül hagytam. Ha a többieknek nem, de legalább nekem kellett volna annyi eszemnek lennie, hogy szembesüljek a ténnyel, hogy igen, őt kellett volna előbb megóvni Klaus helyett. Persze, Kol mindig is erős volt a maga módján lélekben is, de ő mellette soha nem állt senki, hogy fizikailag is megvédje bárki. Egy ősi hiába ősi, ha voltaképpen mennyire egyedül van. Kol pedig pont ilyen volt, és akkor pont ezért is halt meg. Most ez többé nem fog újra megtörténni, ha rajtam múlik. Ha kell, az életem árán is, de megvédem őt! Szóval hát... hogy mindezt be is tudjam valósítani, nem férhetek meg ebben a testben. Ősi vagyok, egy vámpír, aki voltaképpen nagyon is sebezhető. Fáj, hogy többé nem ebben a testben kell élnem továbbra, hanem egy másikban, jobban mondva egy boszorkánytestben. De mivel nekem is vannak vámpírjaim, akik az én vérvonalamból tartoznak, nos, nem szűnhet meg a testem, így hát ez a test valahová el lesz dugva, oda, ahol nem találja meg senki sem. Ha pedig valamilyen oknál fogva meghalna a boszorkány testem, akkor lesz alkalmam arra, hogy visszatérjek ebbe, az eredeti testembe. Kissé bonyolult, de elég, ha csak én értem ezt az egészet. Ámde, a boszorkánylét egy újfajta szintre léptet, ahol megadatik nekem az, hogy saját családom lehessen. Lehet gyermekem, férjem, és mondhatni; boldog emberi életet élhetek mindaddig, ameddig egy átlagos ember él. Hiszen... én ezek után nem akarom, hogy ne öregedjek. Tisztességesen akarok meghalni, úgy mint egy normális ember, tekintve, hogy ha netán lenne családom, akkor nem akarok a sírjukba nézni majd. Nem.. nekem is ugyanúgy meg kell halnom, és ez így lesz rendjén. No de, ez még csak igazán odébb van, arról pedig nem szabad megfeledkeznem, hogy ez még a jövő zenéje, és hát ki tudja, mi hogyan alakul. Lehet, hogy miközben Kolt fogom óvni, meghalok valamiért. Ki tudja, mi lesz? Attól viszont nem tartok, hogy nem kerülök másik testbe. Meg fog történni, August kénytelen lesz megtenni, különben számolhat a sorsával. - August. – Ejtem ki kéjelegve a nevét, némi buja mosoly csusszanva arcomra. Idillen fordulok meg felé, aztán pedig szembesülök vele, és hirtelen úgy meglep a látványa. Semmit sem változott ugyan, olyannyira, mintha csak tegnap lett volna a mi kis szerelmünk. Szerelem.. ugyan már! - Akkor először is leszögeznék egy dolgot. – Egyből belekezdek a mondanivalóba, nem törődve azzal, hogy voltaképpen száz éve nem láttam őt. Nincs idő arra, hogy nosztalgiázzunk, pedig megvallva... jól esne. Na de mindegy is. Vannak annál sokkalta fontosabb dolgok is. – Ameddig én nem bántalak, addig te sem engem. Ha ezt megszegnéd, hidd el, nagyon rosszul járnál. Mire csak arra gondolnál, már a fejed valahol az utca túloldalán kötne ki. – Mutatok el oldalt, miszerint figyelmeztetem arra, hogy nem ajánlom neki, hogy bármiféle erőt gyakoroljon rám, amit nem kéne neki. Nem mellesleg ha nagyon úriemberként akar viselkedni, akkor tudja, hogy nőket nem szabad bántani. Én pedig nem vagyok verekedős fajta, tudni illik. - Most kivételesen szükségem lenne rád, tehát... igazán megtisztelve érezhetnéd magad. – Kicsit szurkálódom vele azért, ámbár hangomból kiszűrhető volt az irónia, avagy a viccelődés, hiszen abszolút nem szánom mindezt bántásnak. Valóban szükségem van rá, és a legkevésbé sem akarok eltérni ettől a tervtől. – Mennyire vagy jártas abban, hogy egy tudatot át tégy egy másik testbe? - Azonnal rátérek a lényegre, végül aztán leülök a mellettem lévő padra, és megpaskolom magam mellett a helyet, hogy ő is foglaljon helyet mellettem.
Alig pár napja érkeztem. Komolyan jól esett látnom Olivia vergődését, persze nem mondom, hogy bennem nem tett kárt. Nagyon is gyűlölöm, és nem nyugszom, ameddig a saját szememmel láthatom a halálát. Amelyet én okozok. Mert én karom őt megölni, de erősebb, mint hittem. Nem tanítottam őt, mindig ügyeltem erre. Önző voltam, és azt akartam, hogy csak rám támaszkodhasson, de nem így lett, mert már akkor is erős volt. Hamar ráérzett az ízére, ahogy én is, és most, ennyi évvel később már nem tudom, ki is az a nő, akivel a temetőben találkoztam. Ott van benne a nő, Olivia, akit szerettem, ott van benne a lány, aki egy pillanat alatt elcsavarta tizenéves bolond fejem egykor, de már nem a régi. Már gonosz, és gyűlöl. Vagy azt gyűlöli, hogy még érez irántam? Nem tudom, nem tudhatom. Csak azt, hogy még mindig meg akarom ölni, ahogy eddig, és azt akarom, hogy szenvedjen, mert megérdemli. Mert nem kapja meg a kegyes halált. Soha. - Kérem... Engedjen el... - könyörgött velem szemben a nő, de én csak elmosolyodtam. Megigéztem, hogy nem mozdulhat, és ő nem is teszi. Nem érti még, de nem fogom elengedni, mert nem tehetem. Mert nem akarom, és mert éhes vagyok. Ráadásul ma egy névtelen levél jutott el hozzám, egy nő írta, tudom, ki az. Talán ő követett a minap. Nem baj, ráérek szórakozni, hiszen késni fog. Ha csak pár percet is, de fog, mert a nők már csak ilyenek. Folyton késnek, és cicomázzák magukat. - Nem tehetem... Éhezem - sötétül el tekintetem, ahogy a falnak nyomva simítok végig arcán, nyakán, majd erősen a derekához kapok. Olykor csak a gyors táplálkozásra jut időm, mint most, e máskor eljátszom, sokkal tovább. - Van pénzem... Kérem.. - a nő már zokogott, halkan csitítgatom, mondván, már nála van, amire éhezem. Bolond pára azt hitte, valami erőszakolós vagyok, de tévednie kellett. A vérét az utolsó cseppig kiszívtam, éhes voltam. Lefektettem a nőt, majd végül tekintetemet járattam végig rajta. Nem hagyhatom így itt. Halk igét mormolok, mire a test eltűnik, akárha nem is létezett volna soha. Majd később ráérek vele foglalkozni. Lépések közelednek, én pedig vigyorogva indulok el a hang irányába. Ajkaimat megnyalom, még érzem rajtuk a nő vérét, enyhe képzelgés, de mosolyt csak az arcomra. Most kibírom egy ideig. Ameddig a szőke szépség nem bosszant fel. Valójában el se kellett volna jönnöm, mert minek? Én hagytam ott, most pedig akar valamit. Biztos vagyok benne. Pedig tudja, hogy nem ugrálok csak úgy bárkinek. - Rebekah Mikaelson... - a háta mögött tűnök fel a sajátos mosolyommal, majd kisöpröm vöröses tincseimet a szemem elől, és keresztbe fonom karom. - Miben lehet szerény személyem szolgálatára? Neeem... Biztos nem azért hívtál, mert meg akarsz leckéztetni. Mit akarsz? - kérdezem, miközben pimaszul vigyorgok rá. Nem félek tőle. Hiába Ősi, hiába megölhetetlen, az erőmre nem immunis. Ilyen erőre egyikük sem az.
Lassú lépteket veszek New Orleans egyik utcáján, mondhatni, hogy a boszorkány negyedben. Szeretek erre járni, valamiért itt ez a hely sokkalta barátságosabb, mint amúgy a többi sétány. Az elmúlt pár hétben elég gyakran kószálok kint, tekintve, hogy túl sok kedvem amúgy sincs bent lenni a villában. A bátyáim jelenléte kissé felbőszít, bár inkább Klausé sokkalta jobban. Amikor rá nézek, nem jut más eszembe, csak az, hogy ő miatta történt minden. Ő tette pokollá a mindennapjaimat, és sokszor csodálkozott azon tényen, hogy vajon én mi okból árulom el őt? A válasz erre nagyon egyszerű, mindemellett nagyon logikus is. Nem szórakozásból fogom tönkretenni most sem újra, hanem csak is azért, mert megérdemli. Az elmúlt pár napom azzal a tudattal telt, hogy Kol visszatért. Még soha nem voltam ennyire boldog, hiszen... Kolt mindig is szerettem. Ő a bátyám, és valamilyen szinten talán lélekben egymásra találhatunk, hiszen mi ketten voltunk azok, akik Klausnak amolyan játékszerek voltunk. Két olyan dolog, amiket kedve szerint forgathatott. Bár Kol... ő mindig is kimaradt a családi dolgokból. Régen s, ha bármi volt, inkább ránk hagyott mindent, ő mindig elvonult a tények elől, amit nem is csodálok. Ő nem volt benne az örökkön-örökké fogadásban, és megvallva az őszintét... bár én se lettem volna ott akkor. Kol után kellett volna mennem, nem pedig a két bátyám után. Elijaht sem fogom megérteni soha. Miért van Klaussal? Miért pártolja őt? Klaust nem érdekli semmi sem, Elijah sem érdekli, Klaus bármelyik pillanatban elárulja őt is, ahogyan mindig is tette azt. Elijah túlságosan is csőlátó, és naiv, hisz abban, hogy az öccse majd észhez tér, és megváltozik, és talán elfogadja a család fogalmát. De persze, Elijah ebben a hitben erősen hisz, de sajnos hiába. Klaus ugyanaz az álnok, kegyetlen ostoba lesz, aki bármikor képes cserbenhagyni bárkit, tehát Elijaht is. Ezt ő is tudhatná, hiszen ő is nem egyszer volt már koporsóban ő miatta. De beszélhetek is neki... én feladtam az egészet, tudom, hogy Kol mellett a helyem mostanra már. Kol egyedül van, és nem hagyhatom cserben! Most az egyszer nem... ha kell, meg is halok érte! Tehát, az ő érdekében cselekszem most is. Voltaképpen, nem azért sétálok ezen a környéken, hogy elűzzem az unalmam. Az elmúlt pár napban nem unatkozhattam, hiszen végig azon gyötörtem magam, hogy vajon miként is segíthetek Kolon. Ő azonban tudja a tervem, aminek egyúttal ellene sincs. Jót akarok neki, és jóvátenni ama hibám, hogy nem voltam mellette, amikor kellett volna. Nem fogom mostantól egyedül hagyni..! Végül aztán a sétány végénél megállok, ahol ennek a negyednek a végére ért. Végignézek eme hosszas úton, s aligha vélek felfedezni néhány embert. New Orleans forgalmas hely, de ahol egy ősi feltűnik, nos, hirtelen kiürül az egész. Pedig, most nem bántani jöttem, hanem várok valakit, aki vagy eljön, vagy nem. Augustot várom. Elég sok emlék fűz hozzá, ámbár ez most jelen pillanatban mind feleslegtényező. Szükségem van a segítségére, és nem fogok finomkodni vele, ha nem hajlandó rá. Tudom, hogy eleinte habozni fog, és az idegeimen táncolni, de elhiheti, hogy akkor is elérem a célom. Azt hiszem, hogy azok után hogy elhagyott, szerintem ennyit megtehet értem. Igaz, ami igaz, már száz éve nem láttam őt. Ha pedig most eljön, kissé megingatja majd a szívem, de az érzelmek.. nos, nem az én műfajom, így hát nem fogok a nyakába ugrani. Ha kell, a magas sarkúm sarkával fogom kikaparni a szemeit, ha nem fog engedelmeskedni! Pár napja hagytam a lakásán egy üzenetet, jobban mondva egy levelet, hogy fáradjon ide erre a helyre, ámbár névvel nem láttam el a levél alját, hogy kitől is érkezett az üzenet. Ámde ha eléggé ismer, akkor a kézírásomból talán felismeri a feladót. Ha nem, akkor vessen magára.
Young, old, dead, or alive, witches are a pain in the ass.
Egyértelműen látom Hayleyn a jeleket, hogy már nem tudja sokáig türtőztetni magát, éppen ezért igyekszem megsürgetni a dolgokat. Nem tudhatom, hogy az ő boszijának gyors halála vajon ösztönzőleg hat a másikra, és végre megered a nyelve, vagy épp ellenkezőleg, és nem sikerül majd kiszednem belőle, amit tudni akarok. Akkor viszont mindannyian hiába halnának meg. Szerencsére végül okosan dönt a szentem, legalább tett valami hasznosat is az életébe. És ez egyben az utolsó jótette, mielőtt kiszívnám belőle az utolsó csepp vérét is. Legalább a vacsora miatt nem kell már izgulnunk. Bár ahogy Hayley elnézem, nem úgy tűnik, mintha teljesen elapadt volna a szomja. - Meg kellene tanulnod uralkodni rajta – jegyzem meg csak úgy mellékesen, mindennemű dorgálás nélkül. Végül is ki vagyok én, hogy kioktassam ilyesmiről. Tőlem ugyan teheti, ami jól esik neki, nincs azzal baj, amíg a saját számításait, vagy esetleg az enyémeket, nem húzza keresztbe egy váratlan kitöréssel. Persze még új, és tombol. Idővel majd lecsillapodik. Kézfejemmel letörlöm arcomról az ott maradt vért, hogy újra emberi külsőt kölcsönözzek magamnak, aztán a hátam mögött összekulcsolt kézzel megindulok lefelé az úton. Halandó tempóval lépkedek, így adva meg a lehetőséget Hayleynek is, hogy csatlakozzon hozzám, ha szeretne. - Nem, természetesen nem szánok neki hosszú boldog életet – válaszolok a korábban tett megjegyzésére egy ravasz mosollyal, mely nem mentes némi gonoszságtól sem. Semmiképpen nem tervezem kímélni azt a banyát, aki már így is éppen elég kínt okozott nekem az elmúlt teliholdas éjszakákon. - De előbb ki fogom faggatni. Tudni akarom, hogy mi haszna van neki abból, hogy a Correa farkasokat támogatja – fűzöm hozzá szórakozottan. Az aratásból visszatért lányok a maguk módján mind veszélyesek, és az az észrevételem, hogy minél tovább voltak halottak, annál inkább azok. Erősek, és eszelősek, akiknek a fülébe hónapokig duruzsoltak a túlvilági őrült boszorkányok. És ha minden még párosul azzal, hogy szövetkeznek az ellenséggel, abból nem sok jó származhat. Nagyobb hasznát vehetnénk akkor, ha mellénk állnának. Éppen ezért érdemes tudnunk, hogy mit ígértek nekik azok a farkasok. - Van egy sejtésem, hogy hol találjuk a lányt – fordulok Hayley felé, de nem mondok többet, csak lépkedek tovább előre, amíg el nem érjük a boszik kedvelt üvegházát. Jártam már itt párszor, most is ugyanúgy néz ki, mint bármikor. Kitárom Hayley előtt az ajtót, hogy előre engedjem. Belém is szorult bizony némi udvariasság. Aztán csatlakozom hozzá. A helyiség azonban üres. - Nézzünk szét – javaslom, és ezt is teszem. Némi kutakodás után találok is az egyik asztalon a fekete kövekből, ami azt jelenti, hogy valóban itt készítik őket. Talán csak idő kérdése, amíg a drága Cassie itt újra felbukkan.
a hozzászólás Hayleynek készült, 428 szót tartalmaz, és írás közben a The Unforgiven című számot hallgattam. ^^
A boszorkányok annyira szánalmasak. Semmirekellő népség, csak a varázserejük miatt nagy a szájuk, de néha varázserő ide vagy oda, alul maradnak. Szeretik alábecsülni az ellenfelüket és mindig a nehezebb utat választani. Ez most sem történt másképp. Ha egyedül lettem volna, akkor talán jogos lett volna a hozzáállásuk, de Klaus-szal az oldalamon már enyhén szólva is sok volt ez részükről. Én a helyükben visszavettem volna egy kicsit, de ha ők ennyire a halálukba akarnak szaladni, én nem fogok az útjukba állni. Csak előbb adják meg az információt, amit akarunk, hadd lakjunk jól és utána örömmel fogom kitörni a nyakukat. Úgyis ezt akarják, nem? Ha annyira ragaszkodnának az életükhöz, akkor okosabb lenne meghúzniuk magukat, ehelyett csak provokálnak. Azt hiszik, lehet velünk szórakozni. Már szinte szánalomra méltó. A lányunk elrablása volt az a lépés, ami feltette az i-re a pontot. Előtte sem kedveltem őket túlzottan, de elvetették a sulykot. Nem gondolták végig, mit uszítanak ezzel magukra, de hát mit is vártunk tőlük? Szorosan tartottam az eddig szabadon álldogáló boszorkányt, nyakát pedig finoman felsértettem megnyúlt szemfogaimmal. Mélyen beszippantottam a kicsorduló vörös nedű kellemes illatát, ami úgy vonzotta tekintetemet is, mintha az életem múlna rajta. Próbáltam uralkodni magamon, legalább egy darabig, ameddig meg nem szerezzük a szükséges tudnivalókat, vagy legalábbis nem túlzottan bántani a nőt. Óvatosan lenyaltam a nyakáról a vért és kicsit elhúzódtam tőle, de továbbra sem engedtem szabadon. Eszem ágában sem volt lazítani a szorításomon, hogy aztán szabadulhasson. Még mit nem. Időközben Klaus is feltalálta magát és már nem szorította a falhoz a boszorkány. Nem tartott sokáig a látszólagos fölényük, de nem is gondolhatták komolyan, hogy két hibrid ellen a végtelenségig húzhatják. Gyengébbek voltak, ráadásul sokkal könnyebb őket megölni, mint minket. Nekünk elég szinte a kisujjunkat mozdítani és vége a nyomorúságos kis életüknek, míg számukra azért meg kéne kicsit erőltetniük magukat velünk szemben. Pillantásom ismét a megsebzett nyakra siklott. Nem lett volna szabad addig ránéznem sem, amíg nem daloltak nekünk. De képtelen voltam nem a vérre gondolni. A szomjúságom óriási volt és alig tudtam kordában tartani, az önuralmam rendkívül kevésnek tűnt ide. Az igaza megvallva nem is láttam nagyon okát annak, hogy tartóztassam magam. Így is, úgy is meghal. Az meg, hogy mikor, nem mindegy? Az ő élete nem fontos, a másik boszorkánytól vártuk a választ. A választ szerencsére még azelőtt megérkezett volna, hogy rávetettem volna a kezeim között vergődő boszorkányra. Genevieve halálával visszatért a negyedik lány, Cassie is. Már el is felejtettem, milyen jó érzés volt belé döfni a tőrt és megforgatni benne. Nem vártam meg, míg a boszorkányok haragja lesújt rá, magam végeztem vele. És nem bántam meg. Egy percig sem. A válasz elhangzása után rögtön rávetettem magam a nő nyakára és addig szívtam ittam belőle, míg minden cseppje el nem fogyott. Mohón szívtam ki belőle az összes vért, majd elengedtem a testet, ami élettelenül zuhant a földre. Lazán, semmibe véve átléptem azt és Klaus felé fordultam. – Remélem, nem tervezed sokáig életben hagyni, mert én nem látok rá egy okot sem – vontam vállat és elindultam arra, amerre úgy gondoltam, megtalálhatjuk azt a kis szukát és megszorongathatjuk egy kicsit.
Young, old, dead, or alive, witches are a pain in the ass.
A boszorkányok úgy döntenek, hogy a nehezebb utat választják. Valamiért nem tud meglepni. Csak egy pillanatig érzek emiatt csalódást, hogy ismét nem mehet minden könnyedén és zökkenőmentesen, de aztán elönt a már jól ismert, vészjósló izgatottság. Persze nem a számomra jelent veszélyt. Sőt, némi elégedettséget is érzek. Hisz a nehezebb egyben a szórakoztatóbb módja is annak, hogy információkat szerezzek. És nyugodt szívvel teszem majd, amit tenni készülök, hisz én megadtam a lehetőséget arra, hogy ezt elintézzük szépen, ők azonban visszautasították, és arra kényszerítenek, hogy olyan dolgot tegyek, amit… nos hát klausos. Legalábbis Elijah valahogy így fogalmazna, ha jól sejtem. Bár a dolognak van némi bosszantó mellékzöngéje is: a deja vu érzés, amit az vált ki, hogy rövid idő ismét tehetetlenné válok a falhoz szegezve. Az élmény még elég friss, csak ennyi az oka. De Hope már nincs itt, hogy elvehessék tőlem, vagy árthassanak neki, Hayley sem halhatatlan már, őt sem ölhetik meg olyan könnyedén ismét, ahogy akkor tették a szemem előtt. Sok féle halált láttam már az életem során, és nem egyet én okoztam, mégsem tanultam meg érzéketlenné válni az iránt, amikor a saját szeretteim életét ontják ki előttem. És Hayley már egyértelműen ebbe a kategóriába tartozik. Nehezen indult ugyan a kapcsolatunk, a legenyhébben fogalmazva is meglehetősen döcögősen, de van benne valami tűz, ami az első perctől érdekessé és vonzóvá tette őt a szememben. Ehhez jött a többi szimpatikus tulajdonsága, amikor megismertem. A heves természete, a vadsága, az elszántsága, melyekkel magamra emlékeztet. És nem utolsó sorban tisztelni kezdtem őt amiatt, mert olyasmit adott nekem, amit azelőtt soha senki. Igazi királynő, és a gyerekem anyja. Már egyértelműen a családom része, és ha egy mód van rá, nem szeretném őt soha többé meghalni látni, főleg nem boszorkányok kezei által. De ha egyszer ennek mégis ismét be kéne következnie, hát az egészen biztosan nem most fog megtörténni. Minden erőmmel harcolok a szorítás ellen, ami a falhoz présel. Szerencsére ez a nő nem olyan erős, mint Genevieve volt, akiben az aratáson elhunyt lányok ereje rejtőzött. Némi erőlködéssel sikerül kitörnöm, és ebben Hayley is a segítségemre van hamar. Elkapja a másik boszorkányt, miközben én már az idősebbet torkát kapom el. Bármi új trükkel próbálkozna, eltörhetem a nyakát egy szempillantás alatt, és szerintem ezzel ő is tisztában van. Oldalra pillantva láthatom, ahogy Hayley kezdi elveszíteni a fejét. Ismét csak szórakoztat a látvány, és őszintén megvallva gyönyörködtet is. - Én a helyedben nem húznám sokáig az időt tovább – nézek a boszim szemébe. – Elég új még neki ez a dolog, nem kezeli túl jól a vérszomját. Láttad, mi történt a korábbi társaiddal is… Hidd el, nem akarod, hogy újra elveszítse az önkontrollt – ingatom a fejemet, arcomon fintorszerű szfinxmosoly ül. – Kezd elfogyni az én türelmem is. Beszélj! – teszem hozzá végül megrázva a nőt a nyakánál fogva, és tekintetem máris jegessé változik. - Cassie. A neve Cassie. Ő a negyedik lány, aki Geneveive halálával visszatért – hadarja el gyorsan a nő, mire ismét megváltozik az arcberendezésem. Szinte kedvesnek nevezhető. - Köszönöm, kedvesem – bólintok, majd a hirtelen a nyakára hajolok, és addig szívom a vérét, amíg élet van benne. - Nos… azt hiszem, ideje lesz felkeresnünk ezt a Cassiet – engedem el a testet, és felvont szemöldökkel Hayley felé fordulok. Gondolom, szeretne ő is csatlakozni hozzám, de persze megvárom, míg eldönti, ő milyen sorsot szán az utolsó boszinak.
a hozzászólás Hayleynek készült, 545 szót tartalmaz, és írás közben a The Unforgiven című számot hallgattam. ^^
A jó öreg migrénes trükkjük ismét bejött. Nem voltam rá felkészülve, váratlanul ért a hirtelen támadásuk. Azt gondoltam rájuk tudok ijeszteni azzal, ha megölöm pár társukat, de úgy tűnik, azt a hatást váltotta csak ki belőlük, amit ők váltottak ki belőlem, mikor feldühítettek. Három dühös boszorkány előtt térdeltem, ők mindenféle szavakat mormogtak magukban, kezüket előre tartva én pedig összeszorított fogakkal és szemekkel tűrtem a fájdalmat, mert mást nem tudtam csinálni. Ennyivel nem tudtak megölni, de annyi kínt tudtak okozni, hogy harcképtelenné tegyenek ezzel a lépésükkel. Minél tovább okoztak fájdalmat, annál kisebbre húztam össze magam, mintha el tudnék ez elől bújni, mikor hirtelen egy ismerős hangot hallottam meg. Nem tudom, hogy örüljek-e neki vagy ne, kettős érzést keltett bennem. Örültem, mert így legalább egy halvány kis reményem volt arra, hogy elengednek a boszik, de így a szórakozásomnak is vége szakadt. Egész biztos nélküle is megoldottam volna a helyzetet. Eddig nem találkoztam életem során olyan problémával, amit ne sikerült volna egymagam helyrehoznom, úgyhogy biztos kitaláltam volna valamit. De ha már így adódott, akkor legyen… Nem én voltam az egyedüli, aki felfigyelt az érkező férfira. A boszik nem úgy tűntek, mintha azt akarnák csinálni, amire Klaus kérte őket, amit szerintem még később meg fognak bánni. Önmagához képest elég szépen adta tudtukra a követelését, ezért is nem értettem, miért nem ragadták meg az alkalmat, amíg még nem fajult tettlegességig a dolog. Ez pedig hamar be is következett, mikor meggondolatlan lépésre szánta a fejét az egyik nő. Tisztán lehetett hallani karjának reccsenését, aztán a hangos puffanást, mikor a falhoz vágódott, majd egy újabbat, mikor a földre zuhant. Ostobán viselkedett, úgyhogy teljesen megérdemelte, amit kapott. Az ő baja, egye meg a saját főztjét. Közvetlen miután társuk eszméletlenül esett a betonra, a másik két még épen maradt boszorkány abbahagyta a varázslást, engem pedig végre nem gyötört az a kínzó migrén. Lassan összeszedtem magam és talpra álltam, amíg Klaus próbált dűlőre jutni a maradék kettővel. Így már nekem is jobban tetszettek az arányok, az eszméletlenre egy darabig nem lesz gondunk, ha pedig a szükség úgy hozza, kettővel ketten semmiből sem tart elbánni. Már kész is lettem volna cselekedni, de a jelek szerint Klausnak más terve volt. A Correa család felől érdeklődött, akik legalább annyira a „fekete listám” elején szerepeltek, mint az itteni kis semmirekellő boszorkányok. Ellopták a köveket, amik nem is őket illetné. A lehető legrosszabb kezekbe kerültek, ezt a problémát pedig minél hamarabb helyre kell hozni. Kezdve azzal, hogy a felelős boszorkányt, aki készíti nekik az árut, megkeressük… és elbeszélgetünk vele. Egy pillanatra tekintetünk találkozott és sajnos vagy nem sajnos, de egyet kellett értenem vele, amit a puhatolózást és az információszerzést illette. Amíg a farkasok és a boszorkányok gondot jelentenek, a lányunk nem térhet vissza hozzánk, és ő minél tovább van távol, csak annál jobban hiányzik, és a karjaimban akarom tartani. Fel akarom nevelni őt, ha pedig ehhez az kell, hogy egyesével, puszta kézzel végezzek mindannyiukkal, akkor azt is megtenném. Az egyik nő szólalt meg ezúttal és a falhoz szorította Klaust. Egy szempillantás alatt a másik mögé léptem, kezemmel pedig úgy tartottam a nyakát, hogy bármilyen mozdulat végzetes kimenetelű legyen. – Én válaszolnék – villantottam az idősebbikre elsötétült tekintetemet és a kis túszom nyaka felé hajoltam szépen lassan, megnyúlt szemfogaimmal pedig finoman megkaroltam a bőrt úgy, hogy apró vérző sebet ejtsek rajta. – Hoppá! – meglepettséget színlelve emeltem fel tekintetem és óvatosan lenyaltam a vért. Ez a pár csepp elég volt ahhoz, hogy a gondolataim csakis a vér körül forogjanak és még többet akarjak. A boszi gyorsan lüktető erei pedig csak rátettek egy lapáttal, de muszáj volt magam kontrollálni. – Még ma! – néztem ismét a másikra. Hangom sokkal határozottabban és ellentmondást nem tűrően csengett. Ha azt szerette volna, hogy ez a barátnője is úgy végezze, akárcsak a másik, az könnyen megoldható volt. Csak egy nevet kellett volna kibökni. Nem olyan túl nagy kérés ez, igaz? Ha pedig megteszi, akkor… nos… nem mondtam, hogy az általam megszorongatott boszorkánynak nem lesz baja…
Young, old, dead, or alive, witches are a pain in the ass.
Lapozok egyet a verseskötetben, amit a délután folyamán a kezemben forgattam, és felpillantva épp látom, amint Hayley távozik az udvaron keresztül. Töprengve nézek utána, és szórakozottan idézem fel magamban, amiket mostanában hallottam róla. Rövid időn belül elég ijesztő híre terjedt a negyedben. Mióta hibrid lett, és elvesztette a lányát – a lányunkat – akit el kellett engednünk, és akiről a világ úgy tudja, hogy elhunyt a közelmúltban lejátszódott háborúskodás alatt, kicsit elvesztette az eszét is, az önkontrollt. Na nem azt mondom, hogy megőrült volna, ellenkezőleg. Szerintem ez teljesen normális, mindazok után, amint keresztülment. Amin keresztülmentünk mindannyian. Már nem csak vérfarkas, hanem vámpír is, és teljesen érthető, hogy szabadjára engedi a dühét, az ösztöneit, ilyenkor minden felerősödik, és az érzései hajtják, melyek most elég sötétek. A közelebbi hozzátartozókban ez nyugtalanságot ébreszt, de szerintem csak hagyni kell, hagy tombolja ki magát. Minden joga megvan hozzá. Újra lepillantok a könyvemre, és próbálok ismét a sorokra koncentrálni, de ezúttal nem járok sikerrel. A gondolataim már elkalandoztak, ráadásul kíváncsi vagyok, vajon ma este merre támad kedve pusztítani a kis farkasnak. Még nem láttam őt vadászni, talán éppen most van itt az ideje. Nem akarom megzavarni, de eldöntöm, hogy csendben utánamegyek, és követem. Már jóval előttem jár, de az érzékeimre hangolódva nem nehéz a nyomára bukkannom. Egyik előnye annak, hogy a farkasok tulajdonságait is birtoklom. Már mélyen a boszorkányok „Üstjében” jár, mire utolérem, de csak meghúzódok a sötétben, és figyelem őt, ahogy táplálkozik, majd összebalhézik néhány banyával. Ajkaimon szórakozott mosoly játszik, látva, hogy vakmerőn és teljesen meggondolatlanul felveszi velük a harcot. Nem mintha nem lenne ellene esélyük, csupán ahhoz egy kicsit több koncentrációra és fegyelemre lenne szükség. Persze a mi fajtánknak az önuralom olykor nagy kihívás. A lány végül térdre zuhan a kínzások alatt, ekkor elégelem meg a rejtőzködést. - Három boszi egyetlen hibrid ellen nem igazán fair, ugye? - kérdezem gúnyos mosollyal, és halálos nyugalommal sétálok közelebb. - Engedjétek el – követelem, és persze, megtehetném, hogy simán eltöröm valamennyi nyakát egy szempillantás alatt, de több okom is van rá, hogy ne így cselekedjek. Először is: azzal oda lenne a móka. És ha már itt vagyok, miért ne szórakozzak egy kicsit? Másodszor: ebből akár Hayley is okosodhat, nekem úgy tűnik, még van mit tanulnia. Aztán az sem mellékes, hogy lenne néhány kérdésem, amelyekre nehezen kaphatok választ, ha egyszer megöltem őket. Egyébként pedig nem aggódok, hogy Hayleynek nagyobb baja eshet. Két féle módon lehet végezni egy hibriddel: ha kitépik a szívüket vagy levágják a fejüket. Ezekhez pedig jóval nagyobb fizikai erő szükségeltetik, mint amennyit ezek a nők maguktól ki tudnak fejteni. A hangomra azonnal felfigyelnek, de nem csak hogy nem tesznek eleget a kérésemnek, de egyikük még ellenem is be akarja vetni a jó öreg migrénes dolgot. Én azonban legalább olyan öreg vagyok, mint ez a trükk, rajtam már nehezen tudnak kifogni ezzel. Mielőtt még elkezdhetné a hókuszpókuszát, már a fiatal banya előtt is termek, a felém emelt kezét egy hirtelen mozdulattal töröm el, majd a lányt felkapom a nyakánál fogva, és a falhoz vágom. Elég óvatosan teszem ezt ahhoz, hogy ne hallhasson bele, de kapott egy kényes fejsérülést, és egy időre biztosan kiütve marad. - Nos – fordulok ismét a másik kettőhoz. Időközben Hayleyt már természetesen szabadon engedték. Végül is, a saját érdekük. - A kis barátnőtök azzal a csúnya ütéssel a halántékán valószínűleg szépen lassan el fog vérezni... - biggyesztem le az ajkaimat a szomorú hír közlése közben, majd lassan gonoszul elmosolyodom. - Hacsak nem kap a véremből, amit szíves örömest megitatok vele, ha válaszoltok néhány kérdésemre – sétálok hanyagul a fal mellé, és guggolok le az említett mellé. - A Correa család egyre több tagja képes fényes nappal is bármikor farkassá változni, ami azt jelenti, hogy valaki továbbra is gyűrűket készít a számukra. Tudni akarom az illető nevét – nézek felé a boszorkányokra érdeklődve. Aztán pillantásom Hayleyre esik. Szerintem ő is legalább annyira tudni akarja a választ, mint én, hisz nem csak azok a farkasok legalább annyira felelősek a városban uralkodó káoszért, és azért, hogy a lányunkat messzire el kellett küldenünk, mint az Üst lakói. És addig itt sajnos nem lesz rend, amíg mindannyiuktól meg nem szabadultunk. - Van más mód is arra, hogy Cassandra kapjon a véredből – mondja az egyik boszi, aki a maradék kettő közül az idősebbnek tűnik. Talán a harmincas évei közepe felé járhat. Elsötétülő tekintettel állok újra fel, de mielőtt bármi mást tehetnék, egy erős energialökettel a falhoz présel. Szóval így akarja? Legyen így! Két boszi két hibrid ellen. Még mindig ők a sebezhetőek, nem mi.
a hozzászólás Hayleynek készült, 747 szót tartalmaz, és írás közben a The Unforgiven című számot hallgattam. Csapjunk bele, Kisfarkas! :'))
Határozott léptekkel meneteltem az utcán az éjszaka sötétjében. Csak az utcai lámpák világították meg az utat, de ez a legkevésbé sem zavart. Lábaim szinte maguktól vittek. Nem kellett gondolkodnom, melyik utcán forduljak be vagy melyiken menjek tovább egyenesen. Ahogy közeledtem, egyre inkább elöntött a bosszúvágy és a düh, amit a boszorkányok váltottak ki belőlem. Bántani próbálták a családom, a lányomat, megpróbálták őt elvenni tőlem. Néhányan már megfizettek érte, oda kerültek, ahová valók, de ez nem jelenti azt, hogy a fajtájuk többije csak úgy megússza. Megbolygatták az alvó oroszlánt. Annyira biztosak voltak tervük sikerében, hogy fel sem merült bennük az esetleges kudarc vagy annak következményei. Tényleg egy újdonsült anyukát kellett felhúzniuk még jobban? Még senki sem mondta nekik, hogy nem kéne? Mindegy is, hisz itt vagyok én, hogy ezt az eszükbe véssem. Már, ha marad annyi idejük, hogy megjegyezzék. Nem szándékozom sokáig életben hagyni őket. Nem érdemlik meg. Túl sok van a rovásukon, már így is. Ha életben maradnának, még több kárt okoznának az eddigieknél is. Semmire sem jók, csak táplálkozni, amit hiba lenne elszalasztani. Össze kell kötni a kellemest a hasznossal, ha már lehetőség van rá. A viszonylag csöndes utcán lépteim egész hangosnak tűntek. Gyorsan szedtem lábaimat, egyiket a másik után, hogy végre elérjem a célomat, egyrészt szerettem volna jóllakni, másrészről pedig viszketett a tenyerem, hogy kitörjem néhány boszorkány nyakát. Hamar a boszorkányok negyedébe. Szinte észre sem vettem, milyen hamar eltelt az idő. Gondolataimat a düh és a bosszúvágy annyira kitöltötte az út alatt, ami úgy tűnik, az időérzékelésemre is kicsit ráment. De nem számít. A lényeg, hogy végre megérkeztem és kezdődhet a műsor. Egy pillanatra megtorpantam és körülnéztem. Lépéseket hallottam nem is olyan messziről, amik nem származhatott másoktól, csak boszorkányoktól. Ketten közeledtek felém, de egy pillanatig sem érezte, hogy túlerőben lennének. Beoldalaztam a járdára, amit már nem világítottak meg a fények, így sötétből tudtam figyelni a leendő áldozataimat. Némán sétáltak, mit sem sejtve arról, hogy ez lesz életük utolsó pár pillanat. Hirtelen gondolattól vezérelve léptem elő, mikor éppen elhaladtak előttem – Hé! – szóltam utánuk, mire a két nő megfordult. Az egyik nyakát egy mozdulattal kitekertem, míg a másiknak erősen belemarkoltam a hajába, hogy oldalra tudjam hajtani a fejét, megnyúló szemfogaimat pedig egyenesen a nyaki vénájába döftem, a boszorkány torkából pedig éles sikoly tört ki. Nem foglalkoztam vele, csak többet és többet akartam a véréből, ami végül ahhoz vezetett, hogy a szánalmas kis teste élettelenül hullott a földre. Hirtelen sietős léptek zaja csapott meg, mire csak ravasz mosolyra húzódott a szám és szembefordultam velük. Megérkezett a felmentő sereg, bár ez kicsit, mintha elkéstek volna. – Azt hiszem, van egy kis elintéznivalónk – böktem ki vállamat megvonva és gyorsaságomat kihasználva kettő közé léptem és a következő pillanatban már roppant is a nyakuk. Nem számoltam azzal, hogy a többi időben kapcsol. Émelyítő, kínzó fejfájás tört rám. Ismerős volt, korábban már tapasztaltam és akkor is ugyanígy térdre kényszerített. Annyira elvakított a bosszú és a vér utáni vágy, hogy fel sem mértem a veszélyt. Kezemmel a fejemhez kaptam, nem mintha ez bármit is enyhített volna a fájdalmamon, a hangos kiáltás pedig még feleannyit sem segített. Oké, talán nem kellett volna egyedül idejönnöm. Vagy egyáltalán nem kellett volna idejönnöm.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Sétány 
