- Mary! – Mosolyogva említem meg kellő hangsúllyal ezt a szép női nevet, miközben fejszével a kezemben, nos, kutatom az illetőt. Az egész házra teljes sötétség omlott le, hiszen, azzal egyik sem járna jól, hogyha bármelyik is villanyt merne kapcsolni. A házból pedig ki nem tudnak jutni, hiszen, mire ahhoz fajulnának, akkor már előbb futnak a saját végzetükbe, mintsem az ajtón kívülre. Most már csak három testvéremmel kell végeznem, akik még e falakon belül bujdosnak előttem. A negyedik testvérem kint van az udvaron. Ó, igen... a balta, amit a kezemben tartok, merő vér, hiszen azt az ő fejéből szedtem ki nagy nehezen. Ami tény, hogy nem fogok egyik után sem rohangászni fejszével, mint egy idióta, így hát megvárom ama pillanatot, amikor is ők találnak meg engem, aztán pedig utána számolhatnak a sorsukkal. Mivel a házból való kijutás számukra lehetetlen, így persze engem kell, hogy megkeressenek. Különben is, hogyha kijutnának, úgy sem élnének tovább talán pár napig, hiszen, megtalálom őket, ha kell, még a föld alól is kiásom őket! Így hát ennek fejében aztán vállamra helyezem a fejsze nyelét, majd pedig a sötét előtérben kötök ki. Lassú, s fájdalmas lépteket veszek. Tudni illik; sántítok. Pár napja az apám félholtra vert, és ezért is számomra minden gyors mozdulat fájdalmassá válik. A látásom már kellően hozzászokott a sötét fényviszonyokhoz, így hát könnyedén látom meg az előtérben ácsorgó zongorát. Lassan odáig elvánszorgok, s végül annak lábának döntöm neki a fejszét, hogy addig ott legyen nekem kéznél. Időközben aztán észlelem, hogy az emeleten szapora lépésnyomok szivárognak be. Komolyan, ezt még teljesen életképtelen is észrevenné! Sematikus arccal foglalok helyet aztán a zongora alacsony korongszékén, s látásomat élesítve próbálom a gombokat felismertetni magammal. Bár, igaz, annyit zongoráztam már, hogy ha vak volnék, akkor is tudnám a gombok helyét, így hát annyira nem is szükséges, hogy tisztán lássam őket. Ujjaim véresek lettek a fejsze végett, de ez voltaképpen nem is annyira érdekel, hiszen az egész arcomat s testemet vér lepte el. Már nem érdekel. Szerencsére ez már nem a saját vérem, mint ahogyan az szokott lenni. Könnyedén foglalok helyet, ezáltal kissé megkönnyebbülve, hiszen lábaimban a fájdalom nem bír el engem, így hát ülve sokkalta könnyebb. Végül aztán elkezdem lenyomni a billentyűket. Mindig is a Clair de Lune volt a kedvencem, amit nagyon szívesen szerettem lejátszani és hallgatni. Nyugtató volt számomra, főleg, ha a gombokat lassabban nyomtam le a kelleténél, mint ahogyan azt most is tettem. Amikor lehunytam szempárom, a nappali boltíve felől zajforrásra leszek figyelmes. Ezt követően aztán a felé irányul tekintetem, s hirtelen egy erősebbet nyomok a legmélyebb billentyűre, mintha elrontottam volna, s ez által valami rideg hangot ad ki magából a hangszer. A sötétségben felcsillog szempárom, mint egy macskáé, s ekkor végül felállok a székről. Lehajolok, ami számomra igen csak nagy fájdalommal jár, de végül aztán sikeresen veszem a kezembe a fejszét, s ezt követően mindkét karomat leengedem magam mellé, ahogyan aztán a hosszú, szőke hajú nőt figyelem. - Kár, hogy nem most foglak utoljára látni. – Jelentem ki bánatos hangnemben, s végül aztán elnevetem magamat. De mindebben nem keresi magát semmiféle öröm, csupán csak kegyetlenség, és valami ördögi, ami nem tűnik belőlem. – A pokol rád és rám vár. De én csak később foglak oda követni téged. – Egyenesedem aztán ki, ahogyan megindulok Mary felé. Ő hátra esik, ahogyan a falnak húzódik, én pedig egy pillanat alatt lendítem meg felé a fejszét.
Hirtelen a homlokomhoz kapok fájdalmasan, amikor beugrott ez az emlékkép, mintha csak egy rémálom lett volna, amit voltaképpen nem követtem el soha sem. De ez nem így volt. Végeztem vele, a nővéremmel, aki voltaképpen a legtöbbet kínzott az apám után. A szúró fájdalomból aztán felriaszt a férfi szavai, ami a legkevésbé sem voltak nyugtató jellegűek. Sőt, mi több, talán kicsit fel is bosszantott. Mi az, hogy a kulcsokat kidobta? Nem, kétlem... talán olyan ostoba nem lenne. Mondjuk, tőle bármi kitelik, s ezen sem lepődnék meg, hiszen tőle nem vártam ennél többet. De aztán észreveszem, hogy aligha van rajta olyan ruha, ami melegen tartaná. Elmémet annyira megfertőzte az előbbi látomásszerű, hogy arról is megfeledkezem, hogy ő voltaképpen egy vámpír, akinek nincs szüksége ilyen dolgokra. De én könnyedén veszem le magamról a szövetkabátom, nem törődve a tényekkel, s végül vállaira teszem, hogy ne fázzon. Végül elfordulva tőle aztán leülök az egyetlen padra, ahol ő is feküdt, s elfekszem rajt a végében, lábaimat felhúzva magamhoz. Kissé hideg van, de nem számít. Éreztem ennél sokkalta rosszabbat is. Mondjuk, amikor az apám három évesen bezárt a pincébe, ami egy átlagos felnőttnek a derekáig érő víztömegnek felelt meg ott lent, s ott voltam jó pár napig, szinte belefulladva a vízbe. Arról nem beszélve, hogy hány felém úszó patkánytól igyekeztem onnan elúszni, már amennyire tudtam. De mindegy. Az apám halott. Míg ezen gondolkoztam, lehunytam szempárom. Nem vágytam másra, mintsem arra, hogy pihenjek egy kicsit, s ne lássak semmi olyant, ami nem a valóság.
// Előzmény: Grill Egészen mélyen szívom magamba az immáron szükségtelen oxigént, amely épp olyan jelentéktelen, mint bármi más az életemben. Emberként, azaz helyesbítve boszorkányként, nos talán szükségem volt rá, de mostan a vámpíri énem koránt sem kívánja. Egyszerű megszokásból veszem csupán magamhoz, mintha ezzel könnyedén megtarthatnám az emberi mivoltom valóját, mintha voltaképpen bármit is érne az, hogy levegő kerül a működésképtelen tüdőmbe. Végül feszülten fújom ki a hasznavehetetlen oxigént, hogy a helyébe frissebbet szívjak. Sosem fogom megérteni azt, hogy vámpírként miért ragaszkodunk egyes halandó szokásainkhoz, s hogy miért is nem vetjük meg egyből azokat. A minap például próbáltam emberi ételt enni, és italt inni, de a végeredmény szörnyű volt. Körülbelül olyan érzésként éltem meg, mintha éppen vasat turmixoltam volna össze egy kis homokkal, azaz egyszóval élve; borzalmas falatokat kellett kiállnom. Az italról meg már szót se említsünk szerintem.. ámbár az alkohol, nos lényegében tűrhető, viszont kétségtelen módon még mindig kaparja a torkot, míg másrészről sokkal jobban bírom. Kitolódtak némileg a mérték határaim, és megváltozott szinte a teljes fizikai felépítettségem. Erősebb, gyorsabb, és jobb lettem. Új képességeim adódtak általa, míg megismerkedtem a rövid kis szünetem alatt a vámpírságom előnyeivel. Komolyan mondom, hogy szórakoztató ez a kettős énem, sőt maga ez a kettős élet. Most ez úgy hangozhatott hirtelen, mintha lenne egy titkos életem, ellenben a köztudottal. Bár ki tudja, hisz végül is nem lehet a fejembe látni, nem de? Határozott léptekkel haladtam, mégis olyan tempóban, hogy a csiga hozzám képest már 'kengyelfutó gyalogkakukk' sebességben haladt. Kezdtem úgy érezni magam, miszerint a 'szétesek' jelző, és a 'mindjárt bealszok' kategória, nos egyszerre kerül érvénybe. Nem sok kellett, és a Grilltől nem messze találtam egy számomra tökéletes, ámde rohadtul kényelmetlen padot. Amióta egy voltam az eretnek haverjaim közül, nos azóta két véglet volt rám totálisan igaz; emberi motívumok, és féktelen pusztítás. Egyrészről nem tudtam elhatárolni magamat sem az alvástól, sem a piától, sem a levegőtől, de még az egyéb kényelmi funkcióktól sem. Míg másrészről totálisan be voltam kattanva. Szinte mindent vér lengett be körülöttem, az áldozatok száma csak egyre nőtt, és nekem még több kellett a csábító nedűből. Nem is értem, hogy mondjuk Stefan Salvatore -, alias együnk nyuszikat -, nos hogyan bír ellenállni neki. Számomra ez már kész útvesztő volt, s nemhogy rejtvénysorozat. Végül aztán lehuppanok a drága padra, majd megkönnyebbülten sóhajtok fel, mintha egész nap nem ültem volna éppen eleget. Elnyomok egy ásítást, kényelmesen lefekszem az új alvóhelyemre, és mélyen lezárom a szemeimet. Számomra a gondolatok hamar el is illanak ezzel, s már éppen el is aludnék, amikor hirtelen... hirtelen léptek hangja térít magamhoz. Jobb kezemmel lazán beletúrok a már így is kócos hajamba, könnyedén állóhelyzetbe kényszerítve magamat, hogy aztán bevárjam az adott illetőt, ám amikor már távolból meglátom őt, nos unott képet öltök. Már kezdtem egy pillanatra tényleg elhinni, hogy ma már nem látom ezt a nőt.. tévednem kellett. -Üdv., szívi.-Integetek már a távolból neki, mint egy fél őrült, miközben úgy vigyorgok rá, mint aki legalább száz pohár tequilát ivott. Ha tudná, hogy éppen mit is zavart meg.. Kényelmesen aludhattam volna egyet, és mostan vígan horkolhatnám be a csendes környéket. Én magam lehettem volna a zajforrás! S na tessék... erre elrontja. Végül magam mellé ejtem a karomat, és rezzenéstelen arccal fürkészem a vonásait, amikor is megérkezett az erőltetett futásából. Bár ha ez futás, akkor az idei olimpiát, én nyerem. Értelmetlenül felnevetek a saját gondolatomon, amikor is leesik a számomra - már ha van minek leesnie -, hogy nincs is idén olimpia, nos.. akkor nem nyerem meg.. Kár érte! -Te is hiányoztál.-Válaszolom a kérdésére cinikusan, ahogy egy szórakozott vigyor jelenik meg az ábrázatomon.-Nos a kulcsok?-Kérdezem meg végül elgondolkozva, ahogy tetetett ijedtséget szimulálok.-Oh, a francba!-Bal tenyeremet a homlokomnak csapom.-Kidobtam őket a kukába.-Mondom hitelesen, miközben a szemeibe nézek.-De ne aggódj, kérlek. Szerintem hamar kifogod kukázni.-Mondom immáron nevetve, hisz nem bírtam tovább tartani a hamis látszatot. Nos ennyit arról, hogy komolyra veszem a figurát, és kissé elszórakozok vele..
Nidhyana Chaaya
welcome to my world
► Residence :
Δ mystic fall's
► Total posts :
32
WICKED WITCH ℘
Tárgy: Re: Sétány Pént. Jan. 22, 2016 10:41 pm
what do you mean?
Kai & Sandra
Lassú lépteket veszek a sétálón. Fekete, kényelmes, s hosszított szövetkabátomat összefogom magamon, ahogyan karjaimat mellkasom előtt fonom össze. Az eget bámulom, s ez által a holdat, ami éppen most bukkant elő a felhők mögül, ámde igen csak lustán. A sétáló annak ellenére is igen csak sötét volt, hogy csak a hold világa volt érvényben, s ezért sem sétáltam túl sok örömmel eme úton, de másfele nem vezet hazaút. A hideg szellő édesen simít végig arcomon, ezáltal enyhítve bőröm forróságán, és egyaránt nyugtatást kínálva mindezzel. Valóban, kissé felzaklatott vagyok. Elsőként azért, mert már rég óta gyötörnek olyan gondolatok, amelyek azzal vernek, hogy nem végeztem az apámmal. Mintha valahol most is engem nézne, itt van a sarkamban, és szórakozik velem, és élvezi mindazt, hogy tudatlanul elmélkedem az ő létezéséről. Persze, az is megeshet, hogy csak mindez az én félelmem agyam gondolatbeli rút szüleménye. Erőteljesen lehunyom fáradt szempárom, ezáltal törekedve arra, hogy kiűzzem apámnak még a puszta gondolatát is elmémből, ami, nos, nem igazán sikerül. Próbálok nem a múltra gondolni, például arra, hogy miket tett velem. De még is, nem telik el egy olyan nap, sőt, olyan perc, hogy ne gondoljak a tetteire. De ez után felelevenedik bennem a gondolat, az érzés, a tudat, hogy végeztem vele. Látom magam előtt, amikor a tőr élességének köszönhetően oly’ könnyedén súrlódik nyakán, a fizikasúrlódásnak minden törvényei szerint tökéletesen, s aztán pedig holtan rogy össze előttem a földön térdelve, aztán pedig oldalára dőlve. És ha ez nem elég, láttam a tekintetében mindazt, hogy elhagyja az élet, ezáltal biztos, hogy megöltem. Végeztem családom összes tagjával, kivéve az anyámmal. Az apám megspórolt nekem egy másik gyilkosságot. Jelen pillanatban az autómhoz készülődök, amit ugyan nem nehéz innen észrevenni, hiszen egy eléggé nagy, testes autóról van szó, amit az utca sarkáról is észrevettem már, azonban ami közben a zsebemben kezdtem el matatni, mint egy bolond, hirtelen földet vernek lábaim. Tanakodva bámulok magam elé, miközben azon gondolkozom –zsebeimben turkálva még mindig -, hogy hová is tettem a kocsikulcsot... Na ne! A tudatom, és egyaránt a gondolataim szinte kártyavárként dőltek össze, mint amikor azt megfújja valaki. Azonban még mindig csak egy helyben álltam, tanakodva a sötét sétány közepette, ahol egy dekányi fény sem szivárog be, a hold adta fényen kívül. Szépen ívelt szemöldökeimet felvonom, és egy negyvenöt fokos fordulatot veszek, s végül megindulok visszafele. Saját magamon ledöbbenek, hogy ennyire fáradt vagyok, hogy még arra sem figyelek oda, hogy kinek adom azokat az ostoba kulcsokat, amin végtére is nem utolsó sorban a kocsi kulcsom és a lakáskulcsom van, meg egyebek. Attól ugyan nem tartok, hogy a férfi elvinné – mint kiderült, akit Kai-nak neveznek - , csupán csak attól tartok, hogy már csak azért sem adja vissza, hogy engem bosszantson. Mily meglepő, nemde? Így legyen ötösöm a lottón! Magamat szidva túrok bele összes ujjaimmal kissé már kócossá vált hajkoronámba, lehajtott fejjel, s ezt követően csak haladok, utat nyerve vissza a munkahelyem felé, de amikor látom, hogy egy sötét árny tűnik fel ott középen, egy egészen ismerős alak, s hirtelen lefékezem. - Kai! – nyelem el a férfi nevét, amikor magas sarkúban totyogok oda hozzá, amit ugyan futásnak akartam, de nem akarok eltaknyolni előtte. Reményekkel telt tekintettel állok meg előtte lihegve, ahogyan két tenyeremet térdeimre helyezem, ezáltal kissé összerogyva, kifújva magamat, ámbár ugyan nem futottam sokat, de a magas sarkút nem arra tervezték, hogy egy nő fusson vele. Pár pillanat múlva azonban kihúzom magamat büszkén, megfeledkezve szinte az előzményekről is, s hajamba túrok, ahogyan végigszemlélem őt. Megállapodásra jutok, hogy még mindig ugyanolyan szexi, mint amilyen az előbb volt... - Ugye nálad vannak a kulcsok? - kérdezem tőle alsó ajkamba harapva, ámbár, kissé zaklatottan, és leszidó hangnemben, miközben késelő tekintetet vetek rá.
Már tulajdonképpen nem is tudom mit érzek Bonnie iránt. Szerettem és most is szeretem,d e nem tudom ez vajon szerelem-e még. Nem töltöttünk annyi időt együtt, mint külön. Talán megadatott nekünk 5 perc együtt majd 30 egymás nélkül. Jelenleg is távol vagyunk egymástól, Bonnie a börtönvilág fogja én pedig itt vagyok és jobbára az ital fogja vagyok. Bonnie-val az utunk amúgy is ketté vált volna, ez csak egy jel ami előbb rásegít, hogy így legyen. A dolgok mostani állása szerint igazán nagy bajban vagyunk. Épp ezért azzal foglalkozni, hogy ugyan Bonnie-val van-e esélyünk még bármire is felesleges. Én a részemről már feladtam, úgy vélem ezzel Ő sincs másképp. Ez egy újabb kudarc, nem az első dolog már ami ráment a természetfelettivel vívott küzdelemre. -Mondani szokás, a családod nem te választod, de ha összefogtatok volna tehettetek volna valamit, ne mond, hogy csak az ácsorgás meg az engedelmesség volt egyedül a választható út, nevetséges. Az, hogy hibát követettek el és, hogy ezt nem díjazom még nem jelenti azt, hogy a halálod kívánom, mert nincs így, de azt gondolsz amit csak akarsz. – Nem különösebben tud megijeszteni a haragja. Egyedül csupán az aggaszt, hogy az egyszerű emberek meglátják mi történik, abból nem lehet jól kijönni. Ezek után pedig meglep, hogy mágiával magához rángat, hogy megcsókoljon. Én szoktam modortalanul lányokat csókolgatni, fordítva ez a lányoktól nem épp megszokott, főleg nem attól a boszitól akivel hadilábon állok. De tény, a csók jó, sőt, több, mint jó, mikor vége szakad azért meg van bennem a folytatás késztetése. Azon kívül, hogy vannak egymással gondjaink Liv jó nő. Nos ez a csók mindenképp felkeltette az érdeklődésem és nem mondom, hogy ötleteim ne volnának ezzel kapcsolatban. -Szerintem nem fura, az a fura, hogy csupán kérdezés nélkül nekem esel és megcsókolsz mikor előtte fél perce még majdnem megakartál ölni. – Szerintem ha van valami ami fura, hát akkor ez az. Nem tudom hová tenni a viselkedését és szerintem ezzel más is épp úgy lenne. DE jó, végül is nem volt rossz, érthetetlen és felfoghatatlan, de nem rossz. Az újabb csók szintén felvillanyoz, az pedig, hogy érzékeny pontomon „érint” az meg pláne felforrósít bennem valamit. -Anemjóját! – Ezt mind így egyben, a fene egye meg, ez a lány tud valamit! -Csupán akkor, ha ennyinél nem állunk meg, túl nagy a kíváncsiságom. – Most én döntöm oldalra a fejem egy kaján vigyor kíséretében.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Sétány Csüt. Aug. 06, 2015 6:21 pm
Jeremy & Olivia
Little Gilbert we meet again!
Kellett volna egy munka, ami jól fizet és el tudom magamat látni... De nem fog összejönni, mert késében vagyok, hogy miért? Mert egy picit elszundítottam és már ezen az illedelmes késésen is túl haladt, már nem volt mi tenni, inkább a Gilbert kölyökkel foglalkoztam. Ha már munka nincs, akkor miért ne szórakozzak? De talán nem épp ő az az ember, akivel majd szórakozni tudok, minden bizonnyal utál, mert a barátnője egy börtönvilágban van és ott pihen... Gondolom mindenki azt hiszi közülük, hogy nem akartam megállítani Luke-t, na jó a fejemhez vágta valamelyik, inkább nem nevezem meg... Luke elaltatott mágiával, semmit sem tudtam tenni, mire felébredtem már megtörtént az egyesülés, és... Vesztett. Én nem tudom, hogy miért vannak együtt Bonnie-val, mindketten csak rosszul jöttek ki eddig a kapcsolatból, vagyis a hallottak szerint nem lehettek együtt, míg a halál el nem választ, mert ők csak hullottak majd visszatértek. De mindegy is, ez nem az én dolgom, nem kell vele foglalkoznom a Gilbert fiú sem érdekel különösebben, olyan izmo... NEM ÉRDEKEL! Liv Parker elég volt! - Persze... Gondoltam, hogy ezt vágod hozzám, de tehetek róla? A családom, mely felnevelt, valami bábuként mozgatott minket, nem mondhattunk nemet, mert akkor likvidáltak volna minket... És nem akarod a halálom, nem hiszem el... - Most felhúzott és az egyik közelünkben lévő kocsinak minden ajtaja kivágódott, miközben bekapcsolt a riasztó... Vettem egy mély levegőt és leállítottam. Nyugalom Liv, nem vagy ideges. Nem tehetek róla, hogy ilyen a családom, és minden azért volt, hogy az utazók ne tegyék tönkre a boszorkányokat. de még épp időben megállítottuk a dolgot, szerencsére nem lett komoly baj, és most... Mégis az van, mert Kainál van az összes varázserő, ami nagyon sok. Szinte bármit megtehet, amit csak akar.. Mágiával elkezdem magam felé húzni, majd megcsókolom, jobb mint itt unatkozni, majd megszakítom, és oldalra döntöm a fejem. Nem is volt ez olyan rossz, talán még egyet kap jutalomba, de egy biztos... Nem leszek hülye, és nem fogok elcsábulni a testétől, legalább is remélem. Szóval hátrébb léptem, és elindultam a Grill felé, reménykedem benne, hogy nem fog visszarántani és megcsókolni, bár nem is bánnám különösebben, de egyik sem történt meg hanem csak értelmetlenül pislog, mire én elmosolyodom. - Fura, hogy csendben vagy... - jegyzem meg, majd megvonom a vállamat, végül is teljesen mindegy, hogy mond.e valamit vagy sem,d e gondolom meglepte, hogy megcsókoltam, ami engem is meglepett, nem szoktam én ilyet csinálni, hacsak... Nem vele nem szórakoznék úgy, még kisfiú ahhoz és túl sok nőben járkál mostanában... - Kárpótolhatlak... - mondom neki, majd pólójánál fogva közelebb rántom, és még egyszer megcsókolom, miközben kezem érzékeny pontjára csúszik és ruhán keresztül rámarkolok. Ohh... ez még igazán nem nagy cucc ahhoz, hogy meghívjon egy italra, ennyit megtehet, nem igaz? Egy darabig elnyújtom a csókot, majd minkét helyen elengedem és hátra lépek, elégedett mosollyal az arcomon nézek rá. - Most már meggondolod?
Semmiképp sem úgy terveztem, hogy majd találkozom az átok ikrek életben maradt tagjával, de hát így alakult. Mindent eltudtam képzelni a mai napra, még akár azt is, hogy 1 millió dollárt nyerek, de azt nem, hogy Liv Parker-be botlom. A testvére halála után mindenki azt hitte soha többet nem fog a szemünk elé kerülni és lám, mekkorát tévedtünk. Nem is annyira gyáva ez a lány, nos mondjuk ha Elena hősködött volna úgy, mint Luke én nem hagytam volna, hogy az én életemet mentve haljon meg, úgy látszik egy csepp közös sincs bennünk Liv-vel. Na nem mintha a közös szempontokat keresgélném. A másnaposságom az egy dolog, de, hogy egy bokorral kell ezt megünnepelnem az egy másik. Természetesen elég ideges vagyok, a fejfájás nem enyhít ezen, már legalább tudom, hogy miért nem kedveltem soha az áskálódós ikreket. Valahogy mindig csak a baj járt velük meg a kovenük, akiknél még a leprát is jobban kedveli az ember. Még az a jó, de tényleg, hogy a gondolatolvasás nem az Ötök képessége, mert csak egy cérna választana el attól, hogy fel ne robbanjak Olivia-tól. Semmi köze ahhoz, hogy igazából mit csinálok, Bonnie nincs itt, hát ez van, Ő sosincs itt...a kapcsolatunk már régen megszakadt még ha mostanság is hiányolom ami köztünk volt. De sose lehetett igazi kapcsolatnak hívni ami volt, vagy Ő vagy én, de valamelyikünk mindig holtan végezte, ez már szinte sorsszerűen meg volt írva. Az, hogy ezt mind úgy próbálom feldolgozni, hogy felszedek pár lányt, hát ennyi, mi köze hozzá bárkinek is? Én így dolgozom fel azt, hogy egy fejezetnek az életemben vége. Még mindig jobb, mint a drogok. -Nos az lehet, hogy többet ártottál nekem, a barátaimnak és a nővéremnek, de nem, a halálodat azért nem kívánom. - Azért nem egyikünk sem olyan, hogy valakinek a halálát kívánja csak mert rossz útra tévedt..na mondjuk ez alól Kai teljesen kivétel, vagy éppen Klaus, vagy Silas volt. A lényeg, hogy akadnak olyanok akiknek megszületniük sem kellett volna, az ikrek legalább nem rossz szándékból tették azt, amit tettek. Már épp mondanám, hogy ne is számítson rá, hogy meghívom ezek után, de nincs időm se megszólalni, mert amilyen hirtelen a bokorban termettem olyan hirtelen érzem meg az ajkait az enyémeken, nos, nem vagyok rest visszacsókolni, ám ez csak egy olyasféle automatikus cselekedet..vagyis remélem. Mikor megszakad a csók, kettőt még pislogok értetlenül, hogy mégis mi a jó büdös franc volt ez. -Jó, menjünk...- Oké, hát az a szó áradat ami kiakart jönni belőlem ennyire korlátozódott. Természetesen nem vagyunk éppen puszipajtások, de ettől még ez a csók nem volt rossz, és mondjuk egy ismétlés sem esne rosszul. Végül is, a szex sem egy olyan dolog amit két ellenség ne tehetne meg egymással, ez végül is min változtatna? -Csak szeretnéd, hogy én fizessek, az udvariasság eme formája kihalt, máskor ne repíts egy berkenye bokorba és talán meggondolom magam. - Kacsintok rá és mellette lépkedve elindulunk a Grill-be.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Sétány Kedd Júl. 07, 2015 3:03 am
Jeremy & Olivia
Little Gilbert we meet again!
Lehet hogy rajtam valamilyen átok ül, hisz egyszer elhatározom, hogy nem bujkálok tovább, és összeszedem magamat, és kezdek valamit az életemmel, erre még az állásinterjúról is elkések. Próbáltam magam gyorsan összekapni, de nem megy olyan gyorsan, mint amennyire gyorsan csak szerettem volna. Ráadásul a ruhát kiválasztani is időbe telik, hisz nem mutatkozhatok akármiben, dögösnek kell lennem, ha nem lennék elég meggyőző, elég csak egy jól kivágott felső és egy kis behajolás, és máris el lett varázsolva a leendő főnököm, bár néha ennek van hátulütője is, hisz van amikor kicsit többet akar a kéz, mint a szem, és ilyenkor mondom azt, hogy: Mindent a szemnek és semmit a kéznek. Kezdem lassan belátni, hogy hiába futok, mert úgyis el fogok késni, reménytelen, hogy még az illedelmes késés kategóriába lehessen sorolni, és az a kis aprócska baleset sem segít ezen. Én csak tényleg egy kicsit akartam arrébb lökni a Gilbert fiút, nem pedig egy randit elrendezni neki egy bokorral. De még ez sem jött össze, remélem nem mérges nagyon, de már nincs hova sietnem, lekéstem az állásinterjút. A fene egye meg... - Akkor jól van. - Nyugtázom, és kicsit sem hat meg a hisztikirálynős viselkedése. Felőlem aztán elkezdhet sírni, mint egy kisbaba és toporzékolhat is hozzá, akkor sem fog meghatni, konkrétan leszarom ha van valami problémája. Hmm... Vajon azért ilyen, mert tele van a makkja? Bár hallottam, hogy vannak kis kalandjai, mert Bonnie nincs itt, de mit remél majd, hogy ha visszajön, akkor tárt karokkal fogja várni azután, hogy végig ment M.F. lakosságán? Bár ha férfi lennék én is ezt csinálnám... - Áhhh már egy hete nem bújkálok, felesleges... Ha nagyon meg akar találni, akkor úgy is megtalál.De ez téged miért érdekel? Úgy tudom, te is azt a tábort erősíted, amelyik a halálomat akarja... - jegyzem meg, majd megvonom a vállamat, végül is teljesen mindegy, hogy mit csinálok, akkor is megtalál Kai, ha nagyon akar. De nem értem, hogy ezt őt miért is érdekli... - Hmmm.. nem is rossz ötlet, de te fizetsz és előtte... - kezdem, de nem fejezem be, mert mágiával elkezdem magam felé húzni, majd megcsókolom, jobb mint itt unatkozni, majd megszakítom, és oldalra döntöm a fejem. Nem is volt ez olyan rossz, talán még egyet kap jutalomba, de egy biztos... Nem leszek hülye, és nem fogok elcsábulni a testétől, legalább is remélem. Szóval hátrébb léptem, és elindultam a Grill felé, reménykedem benne, hogy nem fog visszarántani és megcsókolni, bár nem is bánnám különösebben. - Indulhatunk?
Futás közben általában teljesen kikapcsol az agyam és nem figyelek semmire sem. Ez valahogy nálam már bevett szokás, ilyenkor teljesen kikapcsolok, nem próbálok meg gondolkodni, csak hagyom, hogy izmaim tegyék a dolgukat és a kimerültségig hajszolják magukat. Jó érzés érezni a szelet ahogy az arcomba csap, a talpam alatt a beton keménysége, az elsuhanó táj, nem csupán edzésre jó a futás hanem egy röpke kikapcsolódásra is. Igaz, most ha akarnám sem tudnám a gondolataimat másfelé tekerni mikor ennyire kótyagos a fejem és lüktet, mintha minimum neki mentem volna fejjel egy betonfalnak.Viszont rohadtul kíváncsi vagyok az este kimaradt részeire, és mivel matt-el buliztam át elvileg az egész estét és Ő már fitten dolgozik, neki tudnia kell, hogy mi történt, legalábbis jobban, mint nekem. Az egyik pillanatban még két lábbal vagyok a talajon, a másik pillanatban már egy bokor mélyét tanulmányozom úgy, hogy levelek százai borítanak be és még a számba is jut belőlük, az ágak meg végig vágják, csikarják a karom és az arcom. Mivel ebben az időszakban szélviharra aligha lehet számítani, plusz Liv hangját hallottam más nem lehetett aki ide, ebbe a kényelmes, árnyékos helyre juttatott, mint valami kivert kutyát úgy rúgott arrébb. -Nem, amint látod meghaltam. - Grimaszolok és feltápászkodom a földről. Ilyenkor gondolom úgy, hogy roppant jó lenne varázsolni, klassz dolog a vadászok közé tartozni, de mi is volnék én? Ja igen, egy boszorkány végterméke, Ő alkotott így lettem az, ami. Így cseppet sem jó, hogy nem tudok valahogy visszavágni a nagyszájú boszinak. Nem különösebben kedvelem Liv-et, de nem is táplálok iránta negatív érzéseket, inkább olyan semleges. Rengeteg problémát okozott már, de ha a családját nézzük akkor minimum a fele érthető volt. -Mit csinálsz itt? Azt hittem a Whitmore-on vagy, vagy éppen Kai elől rejtőzködsz. - Amit Luke-kal tett az már számomra is durva volt. Liv számára pedig ki tudja mi várható még. -Ha már ilyen kellemesen futottunk össze, megiszunk valamit? - Udvariasság felső fokon és amúgy is lassan a Grill-nél vagyunk.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Sétány Szomb. Jún. 13, 2015 10:26 pm
Jeremy & Olivia
Little Gilbert we meet again!
Nem is tudom, hogy hol kezdjem… Három heti bujkálás után végre újra elmerek menni a Grill-be, tudom félnem kéne, de nem fogom rettegésben tölteni minden napom életem végéig! Ha Kai annyira akarna, akkor már rég megtalált volna, hisz hatalmas erőre tett szert azzal, hogy egyesült Luke-kal, Luke… Annyira hiányzik, még annak ellenére is, hogy meleg volt… Bár igaz mindig is sokkal erősebb volt, mint én de ez nem állt közénk, mert igazából alig töltöttünk együtt egy kevés időt, mert a nagyszerű koven mindig a hasonmások után küldött minket, ami elvette tőlünk a lehetőséget egy normális élettől… De mindennek már vége, és ehhez az utazók kellettek… Ha azok nem szövögettek volna ilyen terveket, akkor most nem tartanánk itt! Álmosan és fáradtan keltem ki az ágyamból, és már tíz óra volt… Egy órám volt az állásinterjúig… MINDÖSSZE EGY ÓRA! Uramisten, én nem tudom magam ennyi idő alatt rendbe szedni magam… Sokkal több idő kellene, de nem tehetek mást, mint megpróbálkozom a lehetetlennel. Mikor kinéztem az ablakon, akkor kicsit borongós volt az ég, szóval ma nem vehetek fel szoknyát… Magamra kaptam egy fekete ujjatlan felsőt, minek a két széle meg volt hosszabbítva, és két fehér szám volt az elején: 69. A pasik egy kisebb célzásnak veszik, én pedig csak nevetni tudok azon, hogy néha milyen szánalmasak tudnak lenni… Na szóval magamra húztam egy farmer rövidnacit és a piros bőrkabimat is. Igazából nem akartam túlzásba vinni az öltözködést, és szerintem ez még nem is annyira túlöltözött forma, szóval rohantam a tükör elé egy kis sminket is felrakni, és megigazítani a szőke szénaboglyát a fejemen… Ránéztem az órára, már tíz volt… A fene essen belé! Felkaptam a táskám és beledobtam pár létszükséges dolgot: sminkes tatyót, telefont, kulcsot, zsepit, és indultam is… Majd muszáj volt futnom, hogy odaérjek egy illedelmes kis késéssel… Majd meg pillantom az úton Jeremy-t. - Jé egy pici Gilbert… Vigyázz az útból… Mothus! - Mondom neki, majd legyintek egyet a kezemmel, és Jeremy szó szerint elrepül az utamból az egyik bokorba… A fenébe, hogy megint nem tudom rendesen visszafogni magam… Megálltam, és ránéztem az órára, már fél tizenegy volt, így már illedelmes késésnek sem mondhatom… Nagyot sóhajtok, és lassú léptekkel Jeremy felé veszem az irányt, majd mikor odaérek csak akkor szólalok meg… - Jól vagy? Élsz még? - Kérdezem tőle a tőlem megszokott kedvességgel és halvány érdeklődéssel a hangomban… Mivel már nincs programom, ezért unatkoznék egész nap, de mivel itt van ő, ezért lehet, hogy nem is lesz annyira unalmas ez a nap!
Kis harangok zúgását hallom és mellette a kopácsolás sem akar megszűnni. Szerintem erre mondják azt, hogy aki nem bírja a piát az ne igyon, aki bírja az meg ne vigye túlzásba. Nos épp ezért van az, hogy soha nem figyelek oda a szóbeszédre, annyit iszom amennyi belém fér, a másnap csak pokoli, addig minden szép és jó. Most is ez a helyzet, tegnap őrületesen jó buli volt a Grill-ben még az a karót nyelt Matt is bulizgatott. Való igaz, hogy nem sok rémlik a tegnapból, annyi biztos, hogy táncoltam, na nem egyedül és nem is egy sima vodkás üveggel, de hogy utána mi történt az már homályba vész, már csak a reggeli kertben ébredésem van meg a puzzle-ből, az oda kerülésem már egy másik történet, egy olyan sztori ami szerintem jobb, ha nem kerül napvilágra. Útközben, mármint a kertből a Grill felé kaptam több jó tanácsot is hogyan mulasszam el az őrjítő másnaposságom, igyak hideg vizet, loholjam ki a lelkem, és most jön a kedvencem, merítsem a lábam hideg vízbe miközben befogom az orrom és nem veszek levegőt..alighanem ez az egyetlen amit még részegen sem próbálnék ki. De a futás, na az már egy másik lap, az edzésprogramomban is szerepel pár kör futás a Mystic Falls-i erdőben, a terep mindig kihívásokkal bír. Meg is fogom tenni, de csak azután, hogy Matt-től megkérdem miért volt a házban egy félig, igazából teljesen leamortizálódott srác, alighanem a másnaposság számára minimum egy hét múlva fog csak bekövetkezni, addig a kanapén fog aludni, na, de hogy hogy került oda..remélem Matt erre tud valami hihetővel előállni, mert bennem már megfordult sok gondolat, de egyik sem nyerte el a tetszésem. A lassú sétám egy kisebb kocogás váltja fel, ezzel pedig nem, hogy nyertem volna, még csak jobban rázkódik az így is kótyagos fejem. Ilyenkor szokás azt mondani soha többé nem iszok..ha, vicces, nos egy kis fejfájás az semmi, hogy ezért valamennyivel csökkentsem a szórakozási lehetőségeim..ki van csukva. Így is eléggé korlátozva vagyok Elena árgus pillantásai alatt, kezdek beletörődni, hogy az öcskös szerep nem kinőhető.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Sétány Szer. Aug. 27, 2014 7:34 pm
say something i'm giving up on you
"anywhere, i would've followed you."
Senki nem mondta, hogy könnyű lesz… főleg nem egy újszülöttel. Egyedül, mint a kisujjam. Persze ott van nekem anyám, aki egyfajta szimbiózisban él a fiammal azóta, amióta kidugta sűrű, fekete haját a világra. Ha Max sír, anya fél órán belül kopogtat az ajtón. Tudja, mikor kell jönnie, zavarni sosem szokott. Nem telefonálgat óránként, él e még a gyerek, megetettem e rendesen vagy megéreztem e, hogy enyhe záptojás szag lengte be a házat. A háttérben van és ha Ő nem lenne, abba beleőrültem volna. Tudom, nem vagyok tökéletes apa, vannak hibáim és talán lesznek is, de igyekszem gondját viselni Max-nek. Sosem viszem haza a munka okozta stresszt és nem iszom meg egy üveg sört a gyerek előtt. Anya esténként nálunk van, olyankor ki tudok mozdulni, de akkor is csak egy valami hajt előre. A bosszú… felkutatni, elkapni és megölni… biztos vagyok abba, hogy az a szemétláda valahol még itt ólálkodik. Túl sok olyan dolog lapul a sötétben, amit az emberek nem ismernek. Rejtőzködnek, megfigyelnek és akkor csapnak le, amikor mit sem sejtve kilépsz az utcára. De nem hagyom, hogy más is elveszítse hozzátartozóját. Elég erőm van ahhoz, hogy levadásszak minden várszívót, még ha bele is pusztulok. Max biztos megérti majd, ha annyi idős lesz. Még csak egy éves, semmit nem fog fel a világból. Egyre többet gagyog és megtette élete első lépéseit is egyedül, mégis jobb, ha nem látja, milyen mocskos világban élünk. Az óra hangosan csörög, a gyerek torka szakadtából üvölt a szomszéd szobában, nekem pedig zakatol a fejem. Felpislantok az éjjeli szekrényen pityegő órára és azzal a lendülettel lesöpröm a földre. Hangosat ásítok, megdörzsölöm a szemeim és lassú, komótos léptekkel, félig még szundikálva megyek a gyerekszobába. Max hevesen rázza a kiságy rácsait, apró fogacskáit összekoccantva sír. Homokszőke haja az égnek áll, nyál csurog a ruhájára és úgy néz rám, hogy attól megszakad a szívem. Biztos éhes, másra nem tudok gondolni. Ideje már, hogy egyen. Magamhoz szorítom, amitől egyből abba marad a bőgés és helyét hangos hortyogás veszi át. Szipog még egyet-kettőt, aztán megnyugszik, ahogy meglátja, a konyha felé veszem az irányt. Szinte eszét vesztve, sikongatva fogadja, ahogy elé teszem a kis katonákra vágott kenyeret. Hatalmas étvágya van, mindent megeszik és meg is enne, ha nem pakolok el mindent a házban. Mire végez a reggelivel, anyám is befut, amitől Max eufórikus állapotban, az etetőszékből majdnem kiugorva, apró kezeit hol ökölbe szorítva, hogy kinyitva fogadja drága jó anyámat. Violet szüleit azóta nem láttam, hogy Ő meghalt. A temetésen még találkoztunk, kifejezték nem tetszésüket irányomban, aztán búcsút vettünk egymástól. Soha egy szóval nem kérdezték, mi van az unokájukkal, kell egy segítség. Így hát anyám átvette az irányítást és most, mikor már látnák Max-et, én nem akarom. -Muszáj elmennem anya, akadt egy kis elintézni valóm. – Adok puszit a fiam feje búbjára. Beletúrok szőke fürtjeibe, amitől vigyorogni kezd , majd addig mocorog, míg a kezembe nem veszem. - Nem leszek el soká, néhány óra az egész. – Kezébe nyomom a gyereket, csókot nyomok az arcára és hátat fordítok nekik. Lépnék, de csontos ujjai alkaromra fonódnak és nem ereszt. -Majd ha bevetted a pirulákat. Tudom, hogy nem szeded őket. – Tol elém egy pohár vizet és azt a két tablettát, amit annyira gyűlölök. Mindig kába leszek tőle, most mégis beteszem a nyelvemre és leöblítem néhány korty hideg vízzel. A városba indulok, be kell vásárolnom és a munkahelyem is vár. Most, hogy egyedülálló apuka vagyok, a munkaidőm sem olyan, mint régen. Egyre kevesebbet dolgozom, bár ugyanannyi pénzért. Ennek azért van előnye. A nap végére legalább nem leszek mosott sz.r. Alig néhány órával később már a sétányon üldögélek egymagam. Élvezem a napsütést, ritkán fordul elő, hogy ezt teszem. Csupán egy dolog aggaszt. Valaki figyel… ebben biztos vagyok. Végigfut szemem a tömegen. Ismeretlen emberek néznek vissza rám. Lehajtom fejem, nagyot sóhajtok. Ekkor pillantom meg szemem sarkából a lányt. Felém igyekszik, járása kecses, lépésit ismerősek. Ahogy cipője sarka odakoccan az aszfalthoz, amilyen tempóban közeledik… ismerem valahonnan. Leül mellém és még akkor sem pillantok fel, amikor megszólal. Szinte suttog. Fülemben dobol a szívem, olyan erővel, hogy szinte belesajdul. Még az illata sem a régi. Pedig majd megvesztem azért a gyümölcsös illatért. Most közömbös számomra. Sejthettem volna… különös érzés fogott el, ahogy elindultam ma reggel. Már akkor is figyelt. A téveszmék, a rémálmok mégis valódiak. Az a néhány lélegzetvételnyi pillanat, amikor látom Őt a játszótéren, a bevásárlóközpontban… mind valós volt. -Mióta figyelsz minket? – Hangom közömbös, kissé fagyos, talán egy kicsit még sértő is a hanglejtésem. Most az egyszer áldom az eget, hogy azok a pirulák valahol a a véremben most ott dübörögnek. - Te már nem vagy az a Violet, akit szeretek. Mégis mit akarsz tőlem? – Előre nézek, szemem valahol egy öreg fa és egy szemetes között állapodik meg. Képtelen vagyok ránézni…
Félek kimenni a lakásból. Majdnem egy éve élek sötétben, és mozgok csupán éjszaka. A nappalokat idebent töltöm. Egek, mennyi könyvet olvastam el, milyen sokat kétszer, vagy háromszor! Eleinte nehéz volt és furcsa. Mára már hozzászoktam. Ma... ma végre megkaptam az ellenszert, a kulcsot, mely nyitja kalitkámat; egy napfénygyűrű képében. A boszorkány hajnalban állított be. Nem volt könnyű találni egy boszorkányt, és rávenni arra, hogy segítsen nekem. Majd' fél évbe került, mire belébotlottam, majd újabb fél évbe, mire a gyűrűt sajátoménak mondhatom. Végre léphetek, végre cselekedhetek. Képtelen vagyok tovább a sötétségben élni, képtelen vagyok rejtőzködni és képtelen vagyok Moses és a fiam nélkül élni. A fiam nélkül, akit még csak alkalmam sem volt látni, nem hogy a kezemben tartani őt. Őrültségre készülök. A kis hálómban ácsorgok, az ablak előtt, és úgy szorongatom a sötétítő függöny vastag anyagát, mintha az életem függene tőle. Nos... ez lényegében így is van. Ha a boszorkány átvert - bár, mi oka lett volna? Alaposan megfizettem a munkálatait -, és a gyűrű nem működik, szét fogok égni. Oké... háromra - mondom magamban, s feszítem meg karom izmait. Egy, kettő... három - számolok fejben, de meg sem moccanok. Gyerünk már! Gyáva! - korholom magam. Elhatározom magam, egyenes gerinccel, felszegett fejjel állok az ablak előtt, kihúzom magam, tartásom büszke. Olyan ez, mint egy ragtapasz. A seb már gyógyulni kezdett, ideje levegőt és fényt kapnia, hogy teljesen begyógyulhasson. Le kell tépni a sebtapaszt. Igen, ez pont olyan lesz... Fémkarikák csattannak össze a vasrúdon, melyről a függöny lóg. Lógott. Az erőteljes mozdulat miatt leszakadt, és a kezemben maradt. Még mindig nem szoktam hozzá az erőmhöz. Fény. A Nap aranyszín sugarai betörnek a szobába, én pedig hunyorgok. Végre. Egy év, szinte teljes sötétség után újra itt vagyok, a fényárban úszok, lubickolok a napsugarak ragyogásában. Csodálatos érzés, amint a sugarak forrón cirógatják halottfehér bőröm selymét. Azt hiszem, már el is felejtettem milyen érzés ez... egy év, teljes sötétségben, a szeretett emberek hiányát érezve minden nap, az éhség, mely marja a gyomromat, s melyet csillapítanék, de nem tehetem. Most pedig szabad vagyok. Kisietek a hálóból, és bár nagyon szeretném lerángatni a többi függönyt is, most fontosabb dolgom van. Meg kell keresnem Mosest. Így, sötétkék farmeremben és fehér, mintátlan pólómban indulok útnak, miután felhúztam lapos talpú cipőmet, és fekete bőrkabátomat. Egyenesen volt házunkhoz sietek - egy vámpírnál a sietés tényleg rohadt gyors -, és az egyik bokor rejtekében várok és figyelek. Az ablakokon át nézek be a szobákba, valamiféle mozgás után leselkedve. Kedd, reggel kilenc van. Moses valószínűleg hamarosan elhagyja a házat. Gondolom, még van munkája. Hamarosan meg is látom őt. Bár érezném, amit régen, ahogy a szívem nagyobbat dobban látványára. De nem érzem... ez a szív már rég nem dobog. Követem őt, útja az egyik belvárosi sétányra vezet, ahol leül egy padra. Talán vár valamire? Valakire? Túllépett volna rajtam? Már mást szeret? Bízok benne, hogy nem. A távolból figyelem, és gyűjtök bátorságot. Bátorságot, hogy mozduljak, hogy lépjek, hogy felé vegyem az irányt, megtegyem az utat és megszólítsam. Fejben eltervezetem. De már nem bízok a tervekben, a sajátjaimban sem. Más volt a tervem, ami az életet illeti, és a dolgok rohadtul nem úgy alakultak, ahogyan azt én szerettem volna. Már nem álmodok olyan nagyokat, mint régen, pont ebből adódóan, és a múltból tanulva. Rettegek, de a vastag fatörzs mögül kilépve Moses felé indulok. Azt hiszem, már lát a szeme sarkából is, de nem néz fel. Azt hiszi, hogy csak egy nő vagyok a tömegből. De az ő nője vagyok. Leülök mellé. - Kérlek, ne borulj ki - hangom szinte suttogás, ahogy kiejtem a szavakat a számon. Ránézek, és próbálok mosolyogni. Nehéz... Moses arcát fürkészem.
† music: Breath of life † note: Hello again, Dearie † words: 593
Teljesen meghibbantam, ez tény. De most mégis mit vár tőlem? Elmondja, hogy vámpír, kiakadok, megvágom magam, játszok az életemmel, aztán durva, én akaratos, és így tovább. Mégis mit vár? A szép szavai miatt majd úgy beleugrok a karjába? De basszus, pont ezt tettem. Nem tudom mi történik velem, de szerintem gyorsan letudom majd a kávét, és elhúzok innen. Haza, vagy… nem is tudom hova, csak végig kell gondolnom mindent, mert amíg itt áll előttem, egyszerűen képtelen leszek gondolkozni. Van benne valami igazán természetfeletti, ami magához vonz. Hallom, hogy valami suttogja nekem, hogy vessem magam a karjába, és felejtsek el mindent, de a józan eszem nem engedi. Igazából teljesen idegen nekem ez a férfi, most mégis egy ribancot játszok el neki. Én nekem teljesen elmentek otthonról. – Tudom, hogy most teljesen őrültnek gondolsz, de egyszerűen… van benned valami. Ami hozzád vonz. Harcolok magamban. Alig egy órája ismerlek, és mindenféle érzelmet kihoztál már belőlem. Én nem ilyen vagyok! – csattanok fel.
Nézem, ahogy elindul. Teljesen hülye vagyok. Ha így folytatom, azt hiszem, hogy leírhatom magam nála. ennyire jól néz ki… és én kellek neki. Istenem, egy jó nagy pofon kellene, hogy végre észhez térjek, és normálisan tudjak gondolkozni. Elindultam utána, és próbálok úgy tenni, mintha tudnám, hogy merre megyünk, de közben fogalmam sincs, hogy merre vagyok, és innen hogy jutok majd haza. Néma vagyok. Az érzések az ész érvek ellen. Vámpír! hallhatatlan! Biztos mindegyiknek ilyen kisugárzása van… hogy így megszédítik a nőket. Bókolnak, aztán megölik, és eltüntetik a hullákat. Vajon hány embert ölt meg? Hány nővel csinálta ezt végig, amit velem? Én most akkor meg fogok halni? elvisz kávézni, mintha egy random randi lenne, majd megöl. Basszus, mindegy is… legalább véget ér ez a gyötrődés… De legalább addig is jól érzem magam. Azt mondja, hogy gyönyörű vagyok... ez is a játék része? Képtelen vagyok racionálisan gondolkozni. Csak arra tudok gondolni, hogy ajkaimat az övére tapasszam, s soha el ne engedjem. Miért oh, Istenem, miért?
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Sétány Szomb. Május 31, 2014 7:31 pm
to Meadow
Hogy én ne tudnám, milyen az a lelki fájdalom? Mikor elveszik az emberek iránt érzett bizalom? Már, hogy is ne tudnám, pont én, aki annyi éven keresztül még magában se bízott? Neki legalább egy családja van, akik szeretik, és támogatják. Az egyetlen igazi ok amiért haragudhat a szüleire, hogy New York után, pont egy ilyen isten háta mögötti helyre hozták őt. De valójában még ez sem számít igazi oknak. Én annak idején örültem volna, bárhova is megyünk, ha a családdal lehettem volna, nem pedig egy rakás kölökkel egy szobában. És persze azok közül is csak egy emberben bíztam meg, erre mi lett a vége? Vámpír lettem! Ezt tette velem, pedig én egyáltalán nem akartam. Amit én akartam az az volt, hogy boldogan leélem az életen, és keresek magamnak egy olyan lányt aki segíthet ebben. De miután halhatatlan lettem, ez mind szertefoszlott. Új álmaim lettek. Először is a gyilkolás, aztán ahogy változtam, változott az is. Ötven évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy idáig fogok jutni, hogy egy ilyen gyönyörű lánnyal fogok találkozni, és még esélyt is kapok vele egy csodálatos életre. Bármit megadnék érte, és ezt tudnia kell. Nem áll szándékomban újabb fájdalmat okozni neki, maximum a régi sebeket akarom begyógyítani, csupán csak esélyt kellene adnia nekem. El kell hinnie, hogy segíteni akarok, nem bántani, és hogy nekem igenis szükségem van rá. Nem értem miért értékeli ennyire alul magát. Az önbizalma szó szerint a béka s*egge alatt, és ez nem maradhat így tovább. Arra már rájöttem, hogy nagyon kevés pozitív élménye lehetett eddig a férfiak terén. Dehát valamikor újra neki kell futnia, ha nem egyedül akar megöregedni. Jó, persze... Tudom, hogy merész húzás pont egy vámpírral kezdeni, de ugyan... Az emberekkel fele annyira se járt jól. Ahogy látom mind egy szálig bántotta, kihasználta, és nem adta meg egyik se azt a szeretetet neki, amit érdemelt volna. Talán ezúttal sikerül ezen változtatni. - Te egy csodálatos nő vagy! A múltat hagyd mögötted, ott ahonnan jöttél. Ez egy új város, új kezdet. Gondolj arra, hogy itt talán jobb lesz, hogy mások az emberek, és talán nem fogsz újra csalódni. - Mondom egy halvány mosoly kíséretében. Sajnálom, hogy ilyen fiatalon ennyi szenvedést át kellett élnie, de sajnos ezen nem tudok változtatni. A jövőjét viszont tudom alakítani. Először is, nem hagyom, hogy bárki bántsa. Mert hát... Az tény, hogy itt egészen mások az emberek, viszont nem teljesen úgy, ahogy ő azt gondolja. Talán nem is baj. Nem kell tudnia, hogy rengeteg lény van még rajtam kívül, aki a vérére szomjazik. New York-ban fizikailag bántalmazták, itt viszont egészen másfajta dolgok történhetnek vele. Következő szavai, nekem legalábbis, nem tűnnek túlságosan meggyőzőnek. Semmiképp nem szeretnék semmit ráerőltetni, de lassan tényleg nem tudom megérteni ezt a lányt. Először sír, aztán nevet, aztán fél, aztán merész, mindez után megcsókol, most pedig itt kéreti magát. Nem tudom miért nem tudja eldönteni mit akar. Vagy mondja, hogy húzzak a fenébe, vagy menjünk kávézni. - Mehetünk? Eldöntötted? Nem szeretnék semmit erőltetni... - Csak lassan indulok meg utána, miközben arcát figyelem. Látom, hogy keres valamit, gondolom egy kávézót. Nagyon makacs! Az imént mondtam, hogy tudok egy kávézót a közelben, de ő meg nem kérdezi, hogy hol van, inkább csak megy a saját feje után. Hát akkor csak menjen, kíváncsi vagyok, hogy mégis hol kötünk ki a végén. - Ne becsüld alul magad! Gyönyörű vagy. Én képes lennék életem végéig ezt a testet nézni... - Mosolygok rá, és magamban hálát adok, hogy nem pont most tört rám valami perverz roham, és még igencsak szépen fejeztem ki magam. Nem áll szándékomban elüldözni.
Újra, és újra meg akarom őt csókolni, és érezni akarom lehelletét ajkaimon, kezeit a derekamon, hátamon, egyszóval mindenemen. Miért kell nekem ezt ennyire túlkomplikálni? Nem érdemli meg, hogy a hangulatingadozásaim áldozata legyen, de én egyszerűen ilyen vagyok. Ráadásul ha zavarba hoznak, akkor még inkább így viselkedek. Sajnos ez egy igen rossz szokás, de nem tudok ez ellen mit tenni. Ki mondta, az érzések egyszerűek? Hogy amit érzünk, úgy is cselekszünk, s semmi következménye nem lesz. Még ha az az érzés jó is. De mégis… most tudtára adtam azt, hogy teljesen elalélok tőle, hogy vele akarok lenni, s teljesen elvarázsolt. Nem ebbe az időbe való, s kedves szavai egyszerűen… ahh, egyszerűen nem tudom elmondani. Bármelyik lánnyal eljátszhatná ezt, talán még könnyebb dolga is lenne. Én mindig minden túl komplikálok, most mégis, miért velem teszi mindezt? Miért nekem mond ilyen szépeket? Engem mindig kihasználtak, megaláztak, s akármennyire azt akarom, hogy az érzéseim diktáljanak, egyszerűen az eszem azt mondja, hogy rohanjak el innen, messzire, mert ismét olyan fájdalmat fogok nemsokára érezni, amelyet még az a szemét, aki ’megerőszakolt’ sem okozott nekem. Ez az egész túlságosan is mesébe illő. Miért velem történik mindez? Mondjuk, ez egy kisváros, New Yorkban biztosan nem hozott volna össze vele a sors…
- Értem nem kell harcolni. Fogalmad sincs, hogy mit érzek. Félek az érzéseimtől. Félek attól, hogy ismét olyan csalódás ér, amelyet már képtelen leszek feldolgozni. Tudod, a lelki fájdalomnál nincsen rosszabb. Amikor elveszted a bizalmat az emberekben. Amikor csak meg akarod védeni magad, hogy soha többé senki ne tudjon neked ártani. – szemeimben könnyek gyűlnek, s képek villannak be arról az estéről. Igyekszem elhesegetni azokat a gondolatokat, kisebb nagyobb sikerrel. Soha senki nem tudta meg, hogy mi történt velem akkor, és ez így van rendjén. Még a saját szüleim sem. Túlságosan naív kislány vagyok. Kislány, igen, ahogyan előbb Nathan mondta. Nem vagyok több egy kislánynál, aki ebbe a testbe lett zárva, s a férfiak célkeresztje lett. Nem tartom magam szépnek, sőt, de a férfiak… valahogy… inkább nem is folytatom, mert mindjárt sírógörcsöm lesz. – Nem kell letérdelned, semmit nem kell csinálnod… elmehetünk. – legalább eltereli a gondolataimat az előbbi eszmefuttatásomról. Lassan elindulok a sétányról, miközben szememmel egy közelben lévő kávézót keresek. Képtelen vagyok a többi dologra felelni, vagy reagálni. Ennyire nagy a fal van körülöttem, hogy úgy gondolja, hogy csak úgy tud rávenni egy kávéra, hogy ha letérdel? Lehet, hogy egy kicsit sokat képzelek magamról. Lassan már magamtól is undorodok. Már csak azért is, amit az előbb tettem. Hogy a véres kezemet a szájához tettem, a másik… meg a csók… ami teljesen levett a lábamról. De meg kell ráznom magam. Ő vámpír, én pedig nem. Én megöregszem, míg Ő nem. – Nem tudom, hogy képes lennék-e örökre ilyen kinézettel élni. – suttogom magamnak, alig hallhatóan. Azt se tudom, hogy működik ez az egész. Igazából… elegem van az életből.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Sétány Szomb. Ápr. 05, 2014 4:38 pm
to Meadow
Alig tudom visszafolytani mosolyomat kérdései hallatán. Azt hittem sikítva fog elrohanni, erre az első kérdése, hogy miért így nézek ki. Ennek most valószínűleg örülnöm kellene. És azt hiszem örülök is. Vagy legalábbis kicsit megnyugodtam. Azt hittem ha egy ember tudomást szerez rólunk, rögtön frászt kap és sikít, majd rohan amerre lát. Erre ez a lány... Egyszerűen... Nem is tudom. Inkább a totális ellentéte annak, amit én gondoltam, vagy hittem. De miért? Valami oka csak van neki. Ez nem normális. Talán tényleg az történik vele is, mint velem, mikor először megláttam őt, kisétálni az én gyerekkori házamból? Nem hiszem. Velem nem történhet meg ilyesmi, ahhoz túl szerencsétlen vagyok. Ráadásul ez a lány túl jó, és egyáltalán nem érdemel meg olyasvalakit, mint amilyen én vagyok. Pontosabban én nem érdemlem meg őt. Csak bántani tudnám. Vagy mégsem? Elvégre én nem tudom őt bántani, ahhoz túlzottan szeretem. Igaz, hogy történhet baleset, de a imént is meg tudtam állni, még ha nehezen is. Sőt, még azt is kibírtam mikor az orrom alá nyomta a véres kezét. Egyszerűen képtelenségnek tartom azt, hogy fájdalmat okozzak neki, bármilyen értelemben. Én lennék a legboldogabb ember, vagy inkább vámpír ha mellettem maradna. De a célom eléréséért még harcolnom kell, és harcolni is fogok! - Jól hallottad. Száztíz. És tudod, a vámpírok nem öregszenek az átváltozásuk pillanatától kezdve. Ha átváltoznál, te is ilyen csodálatos maradnál örökre. De persze ebben semmiféle célzás nincs, nyugodj meg. - Igazából még szép, hogy van benne egy kis célzás. A nők mindig szeretik az örök szépséget, és fiatalságot, így természetes, hogy ezt az oldalát is be akarom mutatni neki. Ne csak azt a kegyetlen gyilkos oldalát lássa a vámpírlétnek. Elvégre én sem vagyok az. Ha valaki nem akar az lenni, nem muszáj neki. És ha ő nem akar, akkor én segítek neki. De persze először rá kellene mondania a igent. Viszont most nem tudom miért gondolkodok ezen, mikor pár perccel ezelőtt még éppen azon járt az eszem, hogy én semmiképp nem tudnám átváltoztatni, mert nem tudom bántani. Komolyan mondom, már a saját gondolataimat sem tudom követni! Következő mondata pedig mintha karóként szúródna mellkasomba. Ez a lány el sem tudja képzelni, hogy én mennyit küzdöttem érte már az elmúlt két évben. Talán ha tudná, nem mondaná ezt... Valószínűleg mert már itt sem lenne. Egyszerűen tábláként akasztaná rám az "őrült" jelzőt és faképnél hagyna. Szóval inkább bírom azt, hogy olyasmit feltételez ami egyáltalán nem igaz, minthogy elmondjam neki az igazságot, miszerint már évek óta a nyomában vagyok, csak annyira gyáva egy alak vagyok, hogy mindig törlök minden velem kapcsolatos dolgot a fejéből. Uh... Ennél hosszabb mondatot se alkottam még! Ez is csak miatta lehet. Szörnyű... - Ne hidd, hogy nem érdemelsz többet meg, és azt se hidd, hogy én nem akarok érted harcolni. Viszont nem igazán tudom mit vársz most. Térdeljek le és úgy hívjalak el arra a kávéra? Mert megteszem ha kell... Nem akarom, hogy úgy érezd, nem teszek eleget érted. - Nézek rá teljesen komolyan, rezzenéstelen arccal. Nem akarom megbántani. Nekem ő kell, és én tényleg le fogok térdelni itt, ha ő azt akarja. Megteszem anélkül, hogy érdekelne bárki más véleménye... No, nem mintha túl sokan tolongnának itt a sétányon. Viszont én azt hittem, az hogy megmentettem az életét, már magában feljogosít arra, hogy elvigyem egy kávéra legalább. Úgy látszik ő nem értékeli ezt. De jó... Majdcsak túlélem valahogy. - Tehát bízol bennem. És félsz is. Nem mondom, hogy ne félj, mert valószínűleg hiába mondanám. Inkább csak remélem, hogy majd rájössz magadtól is, ha eleget bizonyítottam. - Mosolygok rá végül, majd következő pillanatban értetlenül vonom fel szemöldököm mikor közeledni kezd. Első gondolatom az volt, hogy mindjárt kapok egy nagy pofont, bár magam sem tudtam, hogy miért is kapnám. Viszont a második gondolatom már pontosan az, ami most történik. Megcsókol. Meg-csók-ol! Mi a fene történik ezzel a lánnyal? Az előbb még azért kapott itt hisztirohamot mert azt mertem mondani neki, hogy rajta áll minden. Most meg megcsókol. Na, de azért nem habozok semmit, azon nyomban viszonzom is csókot, miközben átkarolom derekát és magamhoz húzom, olyan közelre, amennyire csak lehetséges, míg másik kezemet felemelem és ujjaimmak hajába túrok. Ámde nem tart túl sokáig ez az egész. Mikor megérzem, hogy el akar húzódni, hagyom neki, ezzel elengedve őt. - Nem kell magyarázkodni, kislány. Semmi baj nem volt ezzel. Az imént én is meg akartalak csókolni, rémlik? - Mosolyom kicsit szélesedik. - Tudod... ha mellettem maradsz, még nagyon sok ilyet fogsz hallani. És ezt most nem azért mondom, hogy teljesen elcsábítsalak, sokkal inkább azért mert ehhez vagyok hozzászokva. Régen egyáltalán nem vetették meg a dicséretet vagy a bókot. - Kicsit megrántom a vállam. - Na szóval... Még mindig szeretnél eljönni velem valahová? - Teszem fel a kérdés végül mégegyszer, részben azért is, hogy kicsit tereljem a szót. Elvégre nem célom, hogy zavarában elsüllyedjen itt előttem.
Kész vége, betelt a pohár, elszakadt a cérna. Mi az, hogy 110 éves? Mi az, hogy még mindig így néz ki? Én ezt nem hiszem el. Az egész életem egy merő hazugság, és én belementem, hogy elmenjek vele kávézni egyet. Le kell higgadnom, nem szabad, hogy bármit is lásson rajtam, mert… azért mégiscsak pasi, és a szavahihetőségük nem éppen a legmegbízhatóbb. Egészen addig ezt gondolom, amíg rá nem nézek újból, s meglátom csodás arcát, szemeit, ajkait, melyekre legszívesebben rátapasztanám az enyéimet, és soha el nem engedném azokat. Teljesen zavarba hoz, még ha nem is mond semmit, mégis hogy tud ilyet kiváltani az emberből? És hogy mondhat ilyeneket nekem? – Hogy mennyi? – kerekednek ki a szemeim. – Hogy –hogy így nézel ki? – tényleg nem értem az egészet. Vagy csak hazudik, és igazából csak 10 évvel idősebb tőlem, ami nem is lenne baj, de a dédapám lehetne! Már nem tudom, hogy mégis mit gondolhatnék erről az egészről. Következő mondatára, mely velem kapcsolatos, egyszerűen mintha… mintha… megdermedtem volna. Csak az jár a fejemben, hogy azt mondja, hogy csak rajtam múlik. De mégis miért? Képtelen lenne küzdeni egy igenemért, nem érdemlem meg ennyit? – Csak rajtam múlik? Azt hiszem, túl könnyen mentem bele abba a kávéba – álltam meg, s teljesen visszafordultam felé. – Egy nő igenéért igenis meg kell küzdeni. Úgyhogy hajrá. – adom meg neki végül az utolsó döfést. Vagy mit, magam sem tudom már, hogy mit teszek.
Teljesen össze vagyok zavarodva, és nem tudom, hogy mit tegyek. Az egyik pillanatban elfutnék, a másikban megmondanám neki a magamét, a harmadikban pedig rávetném magam, s soha el nem engedném. Félek a férfiaktól azóta az eset óta, és tőle is félek, de tőle… valahogy máshogyan. Nem tudom leírni, nem tudom elmondani, egyszerűen csak… félek tőle valamiért. – A bizalom és a félelem teljesen más. Mondhatni, hogy bízok benned, de azt is mondom, hogy félek is. – vonom meg a vállam. Mit mondhatnék még neki ezzel kapcsolatban? A kettő nem egy, és ugyanaz. Ez olyan, mintha egy magas fáról csak az az egyetlen megoldás, ha leugrok, mert lemászni már nem tudok. Bízom magamban, hogy meg tudom tenni, de félek a következményektől. Hogy valami bajom esik. Ennél jobb hasonlatot nem is mondhattam volna. Következő mondatára teljesen elpirulok, s úgy érzem, a rózsaszín köd ismét elvette az eszem. Örülne, ha a felesége lennék, s gyönyörűnek tart. Biztos vagyok benne, hogy ennél még sosem volt vörösebb a fejem, mint most. De mégis mit mondjak neki erre? – Köszönöm. – nyögöm ki alig hallhatóan. Úgy érzem, ha többet mondanék, elrontanám a pillanat szépségét, ráadásul érzelmileg nem vagyok valami beszámítható most. Talán a következő tettemet meg fogom majd bánni, s lehet, hogy kapok egy iszonyat nagy taslit is, de a hormonok annyira túltengnek bennem, hogy csak na. Ilyenkor általában kibírhatatlan vagyok, mert 2 másodpercenként változik a hangulatom, de most úgy érzem, hogy ezt meg kell tennem. Előreléptem egy nagyot, miközben lábujjhegyre emelkedtem, s ajkaimat az övére tapasztottam. Alig értem fel, hisz elég magas hozzám képest, de sokat segített, hogy a karjaiba kapaszkodtam közben, így még az egyensúlyomat sem vesztettem el. Nem szeretném, ha könnyűvérűnek tartana, mert egyáltalán nem vagyok az, de most egy olyan pillanatomban mondta a kedves szavakat, melyek ezt váltották ki belőlem. Csak pár másodpercig tartott ez az egész kettőnk között, aztán a lehető leggyorsabban elhúzódtam tőle, s szemeimet lesütöttem. Azt hittem, képtelen vagyok felülmúlni a vörös arcot, de most azt hiszem, én ebben is nyertem. – Szégyellem magam, ne haragudj, csak… olyan szépeket mondtál. Nekem soha senki nem mondott ilyet, csak kihasználtak, és igazából tartok tőled, de mégis meg kellett tennem. Hát érted te ezt? – nézek rá teljesen kétségbeesetten, miközben a könnycsatornáim megengedték a csapot, s a könnyeim záporesőként hulltak a földre. Újra ki fognak használni, újra bántani fognak.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Sétány Szomb. Márc. 22, 2014 9:46 am
to Meadow
Rögtön gondoltam, hogy nem fogja ennyiben hagyni. Rettentően kíváncsi. Ami igazából nem lenne olyan nagy baj, de az életkorom meglehetősen meghaladja az átlagosat. Én pedig nem akarom elijeszteni magamtól. Egy napra már így is elég nagy sokk volt ez neki, de még ha azt is megtudja, hogy száz éven felül vagyok. Talán legjobb lenne megigézni a lányt, hogy ne ijedjen el tőlem. Vagyis... Nem a legjobb, hanem a legkönnyebb lenne. De én nem választhatom újra a legkönnyebb utat magamnak. Mindig csak az jár a fejemben, hogy mennyivel egyszerűbb lenne úgy. Ámde nem tehetem meg. Ha harcolok érte, csalás nélkül, annak is meglesz az eredménye. Meg kell, hogy legyen! Viszont már annyit piszkáltam a fejébe, hogy elég volt. Így is tartok attól, hogy mi lesz ha mindent megtud. Ugyanis ha egyszer úgy dönt, vámpír lesz, minden eszébe fog jutni. Jó... Igazából nem csináltam vele soha, semmi rosszat, szóval haragudni nincs miért. Maximum azért, hogy miért húztam ilyen sokáig az időt. Hát nem tagadom... Egy gyáva féreg vagyok! Esküszöm néha úgy érzem magam, mint egy tízéves gyerek. Nem hazudhatok most neki! - Ööh... Igazából, pontosan száztíz éves vagyok. És ez, nem is olyan sok. Tudod, vannak sokkal idősebbek is, én még fiatalnak számítok. - Magyarázkodom, mintha ezzel hatni tudnék rá, bár igazság szerint ebben nem túlzottan bízok. Elég okos ahhoz, hogy tudja, a száztíz igenis sok. Egy átlag ember nem éli meg. A százezerből talán egynek sikerülhet, de talán még ezzel sokat is mondok. Szóval ez neki bizonyára sok lesz, nem fogom tudni bemagyarázni az ellentétét. Ő túl okos ahhoz... Legalább annyira okos, mint amennyire szép. És az én véleményem az, hogy soha nem láttam nála gyönyörűbb teremtést. Következő kérdése viszont kirángat a szépsége okozta mámorból. Fogalmam sincs, hogy mit kellene mondanom. Félek attól, hogy itthagy. Nem akarom, hogy elmenjen, így természetesen nem akarok rossz választ sem adni. De vajon mit szeretne? Hogy azt mondjam, igen ezentúl vele akarom tölteni minden szabad pillanatom ~amiből nem mellesleg, sok van~ vagy inkább azt szeretné, hogy mondjuk szépen lassan kezdjem megszokni közelségét, tehát ne túl sűrűn akarlak vele lenni, mert mondjuk neki ez még gyors. Amit persze én megértenék, és be is tartanám a tisztes távolságot, ha ezt kérné tőlem, még ha nagyon nehezemre is esne. - Igen. Meg szeretném. De azt hiszem ez csak rajtad múlik. Nem szeretnék én semmit erőltetni, és totálisan megértem, ha ez neked nem... Szóval nem akarnál találkozni velem. - Nem tagadom, kicsit mintha zavarban lennék, ami férfi létemre elég érdekes lehet. De bizony nem könnyű ez a beszélgetés. Ő az a lány akire már két éve várok, és most itt áll előttem, tudja mi vagyok, és épp az én végítéletemet fogja meghozni. Nem akarom semmire kényszeríteni. Ha ő azt mondja nem akar találkozni, én eltűnök innen örökre. Csak attól tartok, hogy az egy kicsit, hogy is mondjam... Megbolondítana. Szó szerint értve. Mert az elutasítás valószínűleg jobban fájna, mint az, hogy megölök pár embert. Nem zárom ki, hogy képes leszek visszatérni a barbár életmódhoz, amit az átváltozásom után követtem. Pedig én aztán tényleg nem akarok újra gyilkos lenni. - Tehát bízol bennem? - Kérdezek vissza rögtön, miközben majd ki esnek szemeim a helyükről. Ez a mondat, teljesen úgy hangzik, mintha ő nem tartana attól, hogy esetleg a torkának fogok ugrani. Mondjuk nem is fogok. Legalábbis nem akarok. És tudjátok hogy van... Ha valamit tényleg akarunk, azt meg tudjuk valósítani is. Én bízom magamban, elvégre az elmúlt két évben sem nyúltam hozzá egy ujjal sem, bár nekem is vannak gyengébb pillanataim. Tehát olyankor jobb ha nem jön a közelembe. No, de az mindenképpen jó, ha ő kezd megbízni bennem! Hiszen ezt akartam elérni! - Ez csak egy példa volt. Lehet kicsit túloztam! Bár ha jobban belegondolok, talán még örülnék is neki ha a feleségem lehetnél. - Elmosolyodom, miközben oldalra billentem fejemet és úgy nézek két szép szemébe. - Nem mellesleg, gyönyörű vagy. - Teszem hozzá bájosan. Rettentően örülök annak, hogy most itt van mellettem, és bele is egyezett abba a kávéba. Sőt, talán még én is iszom vele, csak hogy ne legyen kényelmetlen a helyzete. Azt igazán nem szeretném. Én csak azt szeretném, hogy ő legyen a világ legboldogabb embere. És én ezért mindent meg fogok mozgatni, ha kell még a csillagokat is lehozom neki. Azt akarom, hogy érezze annyira jól magát mellettem, hogy legközelebb is találkozni akarjon velem. - Biztosan minden rendben? - Nézek rá aggódva, és egyben reménykedve, hogy ha baja lenne, azt elmondaná. Bár biztosan el. Nem olyan lány, aki nem nyitja ki a száját, ha arra van szükség. Ez pedig nagyon tetszik benne. Imádom ha egy nőnek erős a jelleme, de persze csak egy bizonyos határon belül. Azt már annyira nem szeretem ha a nő a domináns. Bár az ő esetében talán még azt is hagynám. - Hát én abban reménykedtem, hogy ezt majd te megmondod. Mivel, mint már említettem... Csak pár napja vagyok itt. Fogalmam sincs mi hol van. De ha jól rémlik, van valami kávézófelé az utca végén. Vagy nem? - Vakarom meg tarkómat elgondolkozva, miközben pillantásom a lány és az utca vége között cikázik.
Rettegjek? Ne tegyem? Mégis mi lenne a helyénvaló? Olyan dolgokat tudok meg, melyekről csak álmodni mertem – vagy nem. Sosem voltam az a horroros nő, aki képes csak azért nézni egy olyan filmet, hogy rettegjen. Persze, mikor nagylány akartam lenni, megnéztem az adott partneremmel, esetleg barátnőimmel, de csak azért, hogy ne hallgassam, hogy mennyire nyámnyila vagyok. Aztán most itt áll előttem egy édes férfi, aki igazából egy olyan lény, aki a másodperc tört része alatt képes lenne engem megölni. Aztán mikor félnem kellene tőle, benyögi, hogy megcsókolna. Aztán valamiért megint rettegni kezdek tőle. Azt hiszem, nem vagyok teljesen tisztában a helyzet súlyosságával. De amikor belenézek szemeibe, úgy érzem, hogy teljesen megigézett, és csak őt akarom. Hogy vele akarok lenni, a hangját akarom hallani. Ohh, a hogy tudna mesélni a gyerekeinknek. De miért is ugrok ennyire előre? Vagy miért is gondolok erre? Azt hiszem, teljesen elment az eszem. Remélem gondolatot nem tud olvasni, mert akkor mentem elsüllyedek szégyenemben. Bár ha tudna, már biztos reagált volna valamit az iménti gondolatmenetemre. – Egy ideje? – kerekednek ki szemeim. Egyáltalán akarjam tovább faggatni? Ha annyira el akarta volna már mondani, biztosan elmondta volna. Talán nem akar még jobban megrémiszteni, vagy én már nem is tudom. Egyszerűen… most úgy érzem, hogy semmit sem tudok. – Meg akarod szokni, hogy a közelemben vagy? – szemeimben a csillogást lehet felfedezni. Talán ez az egy dolog, ami megragadott az egészben, hogy megszokni, hogy a közelemben van.
Csak végre jussunk egyről a kettőre. De mégis miről beszélek én? Most ismertem meg pár órája, és én máris teljesen belehabarodtam! Minden bizonnyal észrevett mindent, különben nem lenne… ilyen… kedves, vagy nem is tudom… - Ha szörnyeteg lennél, már rég felfaltál volna. – forgattam szemeimet, bár talán nem ezt a reakciót várta tőlem. De tényleg, ha szörnyeteg lett volna, akkor elvitt volna egy sikátorba, és egy könnyed mozdulattal kitörte volna a nyakamat, majd az összes véremet megitta volna. Na jó, ez most egy kicsit rémisztő, de ez az igazság. Egyáltalán biztonságban lehetek mellette? - Feleséged lennék? – meglepettség ült ki az arcomra. Én most ezt nem értem. Teljesen elvesztettem a fonalat. Mi az, hogy a felesége lennék? Te atya Úr isten, hát talán Ő is alig bírja visszatartani magát, hogy ne essen nekem? Persze, ezt úgy érzem, hogy nagy csókcsata és társai… Teljesen megbabonáz a jelenléte, és az, amiket mond nekem… egyszerűen hihetetlen. De el kell nekem mindent mondani arról, hogy Ő mégis hogy él… Most úgy érzem magam, mint egy kis fruska… - Nem, nem, jól vagyok, mehetünk. – mosolygok rá bátorítóan, de talán csak egy vicsorgásig futotta. Ez az érzelemtúltengésnek biztosan az az oka, hogy most leszek nemsokára ismét nagylány pár napig, aztán a hormonok közbeszólnak. – Melyik kávézóba szeretnél menni? – szegezem neki a kérdést, mert olyan nagy lendülettel indultam el, hogy csak na. Teljesen elvette az eszem ez a férfi… De talán séta közben kideríthetek még pár dolgot, na meg amíg emberekkel teli helyen vagyunk, biztosan nem fog bántani.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Sétány Vas. Márc. 02, 2014 11:47 pm
to Meadow
Óóó... Talán nem kellett volna ötven évet mondanom. Így most természetes, hogy felmerül benne a nagy kérdés. De ha az ötven éven ennyire meglepődik, akkor mit fog szólni a száztízre? Mondjam meg neki egyáltalán? Valószínűleg nem kellene hazudnom, mert ugyebár hosszútávra nézve, nem igazán lenne jó, hiszen úgyis megtudja. Szóval muszáj őszintének lennem, még ha ez nagyon nehéz is. Na meg, bíznom kell abban, hogy nem fogja ezt senkinek elmondani. Bár ebben a városban nem sok embert ismert meg eddig. Meg merem kockáztatni, hogy én vagyok az egyetlen, elvégre azt én is láttam volna, hogyha szerzett volna itt bármilyen barátot is. De persze nem zárom ki azt sem, hogy pont akkor nem figyeltem rá. Mert akármilyen hihetetlen is, nem követem mindenhová. Általában ha otthon van, akkor én is inkább pihenek, vagy eszek és nem a háza mellett virrasztok. Szóval ilyenkor megeshet bármi. Igazából nem is olyan érdekes, hogy hány ismerőse van, mert ha el akarja mondani valakinek úgyis megteszi. Ha mást nem, akkor a szüleinek, vagy csak úgy valakinek aki szembe jön vele az utcán. Talán erről beszélnem kellene vele... Bár merem remélni, hogy elég okos ahhoz, hogy ne beszéljen senkinek arról, ami itt történt ma. - Hány éves vagyok? Hát... Egy ideje huszonkilenc. - Mosolyodom el, kissé szégyellősen, aztán gyönyörű szemeibe pillantok. Azt hiszem félek neki bevallani a koromat. És ez most nem az a fajta félelem, mint mikor egy srácnak megtetszik egy lány akiről kiderül, hogy még kiskorú, és nem meri neki elmondani a valódi életkorát, hogy ne ijesztje el a lányt... Vagyis, igazából pontosan ilyen. Bár azért azt hiszem egész más ha egy páros között öt, esetleg hat év van... Mint mikor kilencven. Bakker, most komolyan... Nem is hogy a lányom lehetne, hanem a... dédunokám. Azért vicces, ha jobban belegondolok. Bár van egy olyan érzésem, hogy ő ezt kevésbé tartaná viccesnek, pedig jól tudom, hogy rá fog mégegyszer kérdezni, hiszen a nők soha nem tudnak belenyugodni az ilyen válaszokba. Na de legalább addig gondolkodhatok azon, hogy akkor mennyit is valljak be neki. Legalább nyertem egy kis időt, és addig is velem van a lány. Olyan aranyos miközben magyaráz. Legszívesebben megenném, és fogalmam sincs, hogy mennyire szó szerint. Mert ugyebár szívesen megkóstolnám, de mégsem tehetem mert... Mert olyat nem bántok akit szeretek. Szóval mégsem enném azért meg annyira szívesen. De mondjuk, megcsókolnám. Viszont az iménti visszautasítás arra kényszerít, hogy várjak még egy kicsit, majd ha az a kicsi idő letelik, és akkor sem történik semmi, hagyjam rá. Nem erőltethetem magam erre a lányra, viszont adok még magunknak egy utalsó esélyt. Ha nem változik semmi, kénytelen leszek örökre eltűnni a közeléből. - Semmi baj. Nem kell bocsánatot kérned, hiszen az természetes, hogy kíváncsi vagy. Én is az lennék. Csak ez... Kicsit azért veszélyes. Legalábbis addig veszélyes, amíg meg nem szokom, hogy a közelemben vagy. Aztán már annyira nem, főleg, hogyha nem akarlak bántani. - Magyarázom neki a helyzetet. És ez tényleg így van. Ha kicsit megszokom, hogy mellettem van, és ilyen közel van hozzá, már nem vadulok meg a vérétől. Na meg bántani sem akarom, szóval valószínűleg mindenképp vissza tudnám magamat fogni, úgy ahogy az előbb is. Bár az iménti helyzet már egy kicsit melegnek bizonyult. Az utolsó pillanatban tértem észhez, és ez bizony nem túl jó bemutatkozás volt az én részemről. Nem is kellene csodálkoznom, hogy ennyire megrémült tőlem. Inkább azon kellene, hogy mégis milyen jól fogadta a kialakult helyzetünket. Következő kérdésén pár pillanatra eltöprengek. Nem is tudom mi lenne a helyes válasz erre. Nem mondhatom azt neki, hogy azért utálom magamat mert egy rohadt gyilkos vagyok, mivel akkor valószínűleg sikítva menekülne el tőlem. Még ha már nem is vagyok gyilkos. Bár szerintem ha valaki egyszer megöl valakit, azt soha többé nem mossa le magáról. Én pedig évekig embereket öltem, pusztán azért, hogy én életben maradhassak. Pedig, mint kiderült, nem lett volna rá szükségem. De elejében mondjuk, azért nehezebb is volt visszafogni magam, és a vérszomjam is őrjítő volt. Azt hiszem egyre jobban tudom kezelni a bennem lakozó szörnyeteget. - Elsősorban mert egy szörnyeteg vagyok, akinek vérre van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon. Hiába eszek emberi ételt... Nem segít semmit. Hidd el, már próbáltam. Másodsorban pedig... Ha most ember lennék, sokkal egyszerűbb lenne minden. Már régen valahol kávéznánk, és... és még ki tudja. Lehet már a feleségem lennél. De az biztos, hogy nem rettegnél tőlem. - Sóhajtok fel vágyakozva, mindarra amit mondtam. Tényleg bármit megtennék most azért, hogy emberré változhassak, és vele együtt tudjak aztán meghalni. De persze előtte együtt is akarok vele megöregedni, egy rakás gyerekkel meg unokával meg macskával, kutyával... Szóval amivel csak lehetséges. Na de mindegy, ez csak álmodozás, én pedig nem élhetek álmokban és vágyakban tovább. Szóval meg kell ragadnom a pillanatot és el kell vinnem Meadowot kávézni, mielőtt meggondolná magát. Be kell neki bizonyítanom, hogy igenis képes vagyok anélkül élni, hogy esetleg a nyakának ugranék. - Rendben. Akkor sétálunk a kávézóig, aztán jöhet a kávé. Így mindkettő benne lesz. - Mosolyodom el, majd előre lépek egyet, bár mégis megállok és visszanézek rá. Nem mozdul! Hezitál! Most meg mi van? Rosszat mondtam? - Valami baj van? Minden rendben? - Visszalépek hozzá, és nem tudom leplezni aggódó tekintetem. Végigsimítok arcán, ami egy pillanatra fal fehérnek tűnt, de az is lehet, hogy csak beképzeltem. - Ha rosszul érzed magad, vagy esetleg mégsincs kedved ehhez az egészhez, akár haza is kísérhetlek, ha akarod. Én nem erőltetem... Nyugodtan mondhatsz nemet, nem fogom leharapni érte semmidet. - Mondom komolyan nézve szemeibe. Én azt akarom, hogy ő teljes mértékben bízzon bennem, és nem azt, hogy ne merjen a közelembe jönni.
A fának dőlve hallgatom szavait, s érzem, ahogy elvesztem a közelségét. Hátrál szavaim hallatán. Mégis komoly mindaz, amit mondott? Hogy képtelen lenne engem bántani? Igen, tudom, hogy átléptem azon a bizonyos határon, amikor véremet a szájára kentem, de mégis mit kellett volna tennem? Azt se tudom hogy működik ez az egész, vagy éppen… mióta ilyen. Vagy… hogy hogy lett ilyen. Elhiszem, hogy nehéz élete volt, meg azt is, hogy nehéz neki elviselni a vért, de akkor sem értem, hogy miért mentett meg? Érzem, hogy van valami közöttünk, mégis… annyira távolinak tűnik. Mintha csak nyújtanám a karomat felé, s soha nem érném el. Mintha érezném, hogy ez kettőnk közt soha, de soha nem működhetne, még ha én is bevallom neki, hogy első látásra teljesen belé estem. Ha Ő ilyen, én meg ember vagyok, akkor nincs közös jövőnk. Én meg fogok szépen öregedni, míg Ő ugyanilyen jóképű marad örökre. Ohh, hát mért ver engem az élet? 50 év? Hány éves Ő valójában? Nem számítana liliomtiprásnak, ha lefeküdnék vele? Uram atyám, mibe keveredtem én? Én nem akarok semmi ilyenről tudni. A tudatlanság boldogít, s most mégis… egy óra alatt olyan dolgokat tudok meg, hogy igazak, amik eddig csak filmben láttam. Azt gondoltam, hogy minden filmnek van valami valóságalapja, na de kérem! Ez azért már túlzás. Még a végén kiderül, hogy Harry Potter is valós.Na, szerintem akkor lennék inkább öngyilkos, minthogy egy hazug világban éljek. – 50 éve? Hány éves vagy te? – arcát fürkészem, miközben várom a válaszomat.
Aztán inkább folytattam a kis monológomat, hisz… muszáj valahogy lereagálnom ezt az egészet, amit itt előadott nekem. Dühös vagyok, mégis… ha ránézek teljesen elolvadok. – Sajnálom, hogy rád kentem a vért, fogalmam sincs, hogy miért tettem azt. Azt hiszem, túlságosan kíváncsi vagyok. – Igyekszem mosolyt erőltetni az arcomra, bár ez egyáltalán nem őszinte. Nem tudom miért, most, hogy így jobban belegondoltam ebbe az egész helyzetbe, valahogy… elszomorít. Tudom, hogy szeretne, hisz az előbbi kis jelenete, ahol meg akart csókolni is ezt bizonyítja, de ha Ő tényleg másmilyen, mint én, akkor esélyünk sincs. Max egy pár év, aztán én megöregszem.. elvesztem ezt a kislányos külsőt, s érett, felnőtt nő lesz belőlem. – Miért utálod azt, ami vagy? – kérdezek vissza. Tényleg kíváncsi vagyok erre az egészre, aztán… talán jobb is, hogy újra felhozta ezt a kávézós ötletet. Igazából félek vele kettesben maradni, de ha megkérdezné, hogy miért, nem tudnám rá a választ. – Igen, menjünk nyugodtan sétálni, meg kávéra, meg minden. – mondom neki összezavarodva, s a sétány felé nézek. El szeretnék indulni, de olyan, mintha a lábam ideragadt volna. Elbambulok a messziségbe. Azt se tudom, hogy mi ez, ami itt történik most. Lehet, hogy csak álmodom? Lehet, hogy reggel az ágyamban ébredek, és elkönyvelem egy rossz álomnak?
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Sétány Szer. Feb. 26, 2014 10:07 pm
to Meadow
Már annyira közel vagyok hozzá, hogy szinte érzem ajkainak ízét. Már másra se tudok gondolni, csak arra, hogy megcsókoljam, ám de tekintete azt mondja ne tegyem. Meg van rémülve még mindig, még ha más is van azokban a szemekben. Így én nem tudom megtenni... Legalábbis azt hiszem. Nem akarok erőszakosnak tűnni, már így is elég az, hogy egy olyan lény vagyok, akitől mindenki fél. És ha ő nem akarja ezt a csókot, márpedig nem akarja, mivel még fejét is elfordítja... Akkor én nem fogom letámadni. Ha kell várok az első csókra akár egy évet is. Én aztán bőven ráérek, még ha ő éppen nem is. Van még neki pár éve, hogy korban utolérjen. Nem fogok semmit ráerőltetni. És egyébként is azt mondtam neki, hogy nem vagyok ilyen. És nem is vagyok, nem tudom mi ütött belém. Azt hiszem teljesen magába bolondít, és most muszáj lesz magam lehűteni, mert igaza van neki. Túl sok ez egy napra. Vele szépen lassan kell haladni, nem zúdíthatok rá mindent egyszerre. Nem szabad, mert csak elijesztem. Legjobb lenne a majdnem csók jelenetet kitörölni emlékeiből. De már nem tehetem meg... Elég volt ebből! Hagynom kell, hogy mostmár maga döntse el, hogy mit akar. Eleget böngésztem bele fejébe az évek során, és ma be is fejeztem! Ő egy ember... Sőt, az az ember, akit szeretek, és nem bánhatok úgy vele, mint egy játékszerrel, még ha eddig jobb is volt, hogy nem tudott rólam. Ó, ha tudná szegény lány, hogy mennyi "első találkozásunk" volt már nekünk! Hogy hányszor vittem el kávézni, hányszor nevettem vele, hányszor kísértem haza... Abba a házba ahol száz évvel ezelőtt még én éltem. Ha nem látogattam volna vissza oda, ahol születtem, talán nem is találkoztam volna vele, soha! És erre nem mondhatja senki, hogy nem a sors keze! Az biztos, hogy furcsa fintora az életnek... Arcára legszívesebben nyomnék egy puszit, de nem teszem. Elhajolok tőle, még hátrébb is lépek egy lépést. Nem akarom őt összezavarni... Mint ahogy ő teszi velem. Nem akarja, hogy elmenjek, de a csókot se akarja. Tehát a kettő között valamit. Mondjuk azt a kávét. Az talán jó egy kezdetnek. Muszáj lesz szépen lassan közelednem hozzá, máshogy nem lehet. Be kell bizonyítanom, hogy tényleg nem fogom bántani, és tényleg nem kell tőlem félnie. Szerencsére van ebben is gyakorlatom, elvégre száz évvel ezelőtt még eredetileg is így mentek a dolgok... Legalábbis többnyire. Mert ugye mindig voltak kivételek. Ahogy most is vannak, csak kevesen. - Jól van! Elhiszem, hogy sok. Sajnálom, nem kellett volna ezt így egyszerre. - Mondom kissé szomorú hangon, és arcát nézem. Nem akarok hozzáérni, inkább megvárom amíg ő maga nem érzi elég erősnek magát ahhoz, hogy szemeimbe nézzen. Nem akarom erre se kényszeríteni, még ha meg is tehetném. Ó, mennyi mindent megtehettem volna már ezzel a lánnyal... Bármit! De nem tettem, és nem is fogok, addig amíg ő bármire is engedélyt nem ad. Szavai igazán szíven ütnek. Nagyon fáj az, amit tőle hallok, de mégis megértem. Képes leszek megemészteni... - Igazad van! Veszélyes vagyok, de legalább ötven éve nem bántottam senkit. Téged még annyira se bántanálak. Inkább teszek kárt a környezetemben, mint benned. - Biccentek ezzel a mögötte álló fára. - És az is csak a vér miatt volt. Nem kenheted a számra... Az tényleg veszélyes. De kibírtam még azt is. - Mondom egy halvány mosollyal. Lassan tényleg úgy érzem magam, mint egy áldozat. Egy áldozat, aki az életéért harcol. Mert ugyebár nekem Meadow az életet jelenti, és ha ő nincs egyszerűen én is megszűnök létezni. Ennyi! Ha ő elküld, én elmegyek, de akkor soha többet nem fog látni, és én is megpróbálom elfelejteni, mert tovább nem kínozhatom magam vele. Azt hiszem ahhoz már nincs erőm, hogy továbbra is csak távolból figyeljem. Nem akarom végignézni ahogy megöregszik, és meghal úgy, hogy még csak mellette se lehetek. Így tehát az utolsó reményemet fogom most felajánlani neki, és ha nem él vele, kénytelen leszel elmenni, és... És nem tudom mit csinálni. Először is valószínűleg leinni magam, aztán egy hétig, talán egy hónapig szenvedni, egészen addig míg véget nem vetek saját életemnek, vagy túl nem teszem magam rajta. Még én sem tudhatom melyik bizonyul könnyebbnek, de nagyon remélem, hogy nem is fogom megtudni. Nem akarom megtudni! - Nem tudok rád ezért haragudni, mert megértelek, és talán én is így reagálnék. El sem tudod képzelni mennyire utálom azt, ami vagyok, és hogy most mit meg nem adnék azért, hogy ember legyek. Viszont... - Veszek egy nagy levegőt, majd ki is fújom azt. Idegesen körbepillantok. Toporgok. Szám szélét rágom. Ránézek. Eltelik pár másodperc. Nem tudom hogy kezdjek bele, de úgy érzem magam, mint egy kisfiú. - Mit szólnál ahhoz, ha mondjuk elvinnélek kávézni? Ahogy az imént beszéltük. Ha hagynám, hogy megismerj, és én is téged. Nem akarlak megijeszteni, ezért akarom bebizonyítani, hogy nem bántanálak soha. Szóval... Kávé? - Mosolyodom végül el bájosan, majd csak nem bírom ki... Meg simítom arcát begörbített mutató ujjammal. - Ne félj! - Mondom, aztán visszahúzóm kezem és intek a sétány felé, hogy akar sétálhatunk is amíg nem dönti el mi legyen. Mert ugye ez teljes mértékben rajta áll. Csakis rajta!
Boldogságot, és nyugodtságot érzek, de az is lehet, hogy azért, mert még sokkban vagyok. magamat is lenyűgözve fogadtam ezt az egészet, de talán azért vagyok ilyen vele, mert képtelen vagyok felfogni, hogy mi is Ő. Hogy mennyire veszélyes is vele lennem. Hogy az életemmel játszom, mert akármikor képes lenne kitépni a szívemet, összetörni csontjaimat, vagy csak éppen leszedni a fejemet, kitörni a nyakamat. Ebben az életben sosem leszek már biztonságban? Beleszeretett? Megcsókolná? Közel van hozzá? Azt hiszem, mindjárt kiugrik a szívem a helyéről. Elég érdekes szituációban vagyunk, de arra nem számítottam, hogy ilyeneket fog nekem mondani, vagyis egyáltalán azt... hogy szerelmet vall. Most találkoztunk életünkben először. Rendben, hogy szerelem első látásra, de azért ez elég bizarr. Aztán a közelsége... ahogy figyeli az ajkaimat, majd szemembe pillant, mintha azt kérdezné, hogy megteheti-e. A válaszom legszívesebben igen lenne, s soha el nem engedném, de... idő kell. Nem tudok róla semmit, nem tudom pontosan mi ez az egész, és nem tudom, hogy most tényleg félnem kellene-e tőle, avagy sem. Így hát elhúzom az arcomat előle, s a földet kezdem konstatálni, nem mintha annyira érdekes lenne... De mégis teljesen elszégyellem magam. - Nekem ez így sok egyszerre. - Nem merek rápillantani, nem szeretném látni a csalódást az arcán. Hogy esetleg fájdalmat okoztam neki... Annyira hiányzik az, hogy egy kicsit kiadjam magamból ezt az egészet. Itt van egy férfi, akiről kiderül, hogy nem is ember, megmenti az életemet, majd szerelmet vall, és meg akar csókolni.
Képtelen vagyok ezt most elviselni. Rémült vagyok, mégis nyugodt, boldog, de legszívesebben le is kevernék neki egyet. Hogy miért? Mert nem tudom mit csinált velem, de nem tudok sikítani. Nem tudom kimutatni a félelmémet úgy, ahogy én szeretnék, és még elfutni sem tudok, ugyanis két kezével közrefog. Félek, ha esetleg kibújnék az 'öléléséből' nekem támadna, vagy akármi. Bár lehet, hogy most, hogy visszautasítottam közeledését is megtámad. Nem tudom, tényleg fogalmam sincs már arról, hogy mi lenne a helyes. Végül erőt vettem magamon, arcom eltorzult, majd egyenesen a szemeibe néztem. - Bármelyik pillanatban bánthatsz, mégis hogy gondolod? Azt hitted, hogy a nyakadba ugrok majd? Meghalhatok miattad! 1 órája ismerlek, nem több! Nekem ez így sok! Nem tudom mit kellene gondolnom erről az egészről. Nem tudom mit tegyek! - a monológom végére lehalkult már a hangom. Tudom, hogy a halállal játszom, és tudtam, hogy túl szép legyen ez az egész, hogy igaz legyen. - Legszívesebben most hazafutnék, mert tartok tőled. - igaz, én kerestem magamnak a bajt azzal, hogy a véremet a szájára kentem, de az, hogy hallottam ahogy a fa megreccsen a keze alatt teljesen megrémisztett. Ha ekkora ereje van, pillanatok alatt kitörheti a nyakamat, aztán bedob a legközelebbi folyóba, és soha nem találnak meg. Lehet, hogy túl sok filmet nézek, de a mai világban akármi megtörténhet már, nem? - Sajnálom. - nézek bele gyönyörű szemeibe, s csak remélem, hogy nem fog átváltozni megint olyan szörnnyé. Tudom, hogy az előbb teljesen mást mondtam, de kellett egy kis idő, mire eljutott minden az agyamig...
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Sétány Kedd Feb. 25, 2014 8:01 pm
to Meadow
Nem lehetek olyan elcseszett, mint az a fickó? Valószínűleg igaza van! Soha nem szerettem azt a nyomorult filmet, én csak azért hoztam ezt fel, mert a nők többsége igen. De örömmel hallom, hogy ő valahogy mégsem tartozik azok a fanatikusok közé, akik odavoltak azért a filmért. Vagy azért a vámpírért... Mindegy! A lényeg, hogy engem nem tart egy nagy rakás szerencsétlenségnek. Az igazán rosszul esne, főleg tőle. Nem értem miért ilyen kedves velem még így is, hogy tudja mi vagyok. Még soha nem jutottam el ilyen sokáig vele. És most alig egy óra alatt kiderült minden. Az is, hogy mi vagyok, és az is, hogy mit érzek iránta. És... És egyszerűen alig hiszem el, hogy ennyire jól fogadta. Ez csodálatos! Soha nem hittem volna, de az is lehet, hogy inkább csak nem mertem ezt hinni. Talán tényleg létezik olyan, hogy nekem teremtették? Hogy meg van írva a sorsunk? Ó, bárcsak létezne! De annyira édes ahogy visszakérdez. Pontosan tudja, hogy róla van szó, és látom a szemében azt a csillogást, ami elárulja, hogy igenis örül neki. Még én, hogy örülök! Soha nem akarom elengedni ezt a lányt. Azt akarom, hogy szeressen, és ezt el fogom érni. Bármit megadnék érte, bármit megadnék neki. Csak legyen az enyém! És elviszem ebből a városból olyan messzire, amilyen messzire csak lehetséges. Ez a hely neki túl veszélyes. Örülhet, hogy nem ugrott még hat vámpír a vér illatára. Mert ugyebár ha mondjuk egy bárban történt volna ez, szinte száz százalékra biztos vagyok benne, hogy nem úszta volna meg ilyen könnyen. -Igen. Beleszerettem a mosolyába, a hangjába, a szépségébe, a kedvességébe... Egyszóval, mindenébe. És ez a lány olyan közel van hozzám, hogy legszívesebben most rögtön megcsókolnám! - Mondom egy sejtelmes mosoly kíséretében, és úgy érzem, egyre jobban kezdek megnyugodni. Kezdem úgy érezni, hogy tényleg van nála némi esélyem, csak nem szabad elszúrnom, mert talán csak egy van belőle. Szavai után pedig már teljes mértékben biztos vagyok mindenben. Ne menjek el? Nem akarja, hogy elmenjek még így se? Nem akarok hinni a fülemnek. Pedig bizony az én fülem sokkal jobb, mint az összes emberé, ebben a városban. Főleg, hogy valószínűleg már eléggé elfogytak a halandók itt. Még pár év, és az egész várost vámpírok fogják lakni, aztán pedig elmennek innen, mert ugye nincs kaja... Maguk mögött fognak hagyni egy üres várost, amit ők maguk romboltak le. Na, most úgy beszélek, mintha én nem lennék egy szörnyeteg. Viszont én nem ölök meg senkit... Vannak elhatározásaim és elveim, melyeket betartok. Úgy érzem, engem senki nem jogosított fel arra, hogy elvegyek, akár csak egy emberi életet is. És én erre nagyon büszke vagyok, gondolhatnak rólam bármit, fajtársaim. - Nem megyek el, amíg te nem kérsz meg rá. - Mondom kissé rekedt hangon, majd következő szavai hallatán szinte érzem, ahogy megdobban szívem... Mintha újraélesztene. És ezzel olyan boldoggá tud tenni, hogy legszívesebben vigyorognék itt, mint egy bolond, és elhalmoznám csókokkal. Nem értem mi az ami tetszhet neki ezen az arcon... Ezen a gyilkoson. Ő nem tetszhet neki, de most valahogy úgy tűnik mégis. Nem értem miért, és nem tudom hogy történhet ez. Nem szólalok meg, csak a földet nézem, egészen addig, amíg meg nem fogja arcomat és maga felé nem fordítja. Hagyom, hogy csinálja amit elkezdett, de szörnyű nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne ugorjak torkának. Nem akarnak eltűnni azok az erek arcomról, próbálok csak a lány gyönyörű szemeire koncentrálni. Ajkaim remegni kezdenek, öklömet pedig a mögötte lévő fának támasztom, csak hogy ne őt törjem össze. Igazából fogalmam sincs mit vár tőlem. Mit csináljak azzal a vérrel amit ajkaimra kent? Attól tartok, ha megízlelem, talán sokkal több fog kelleni. Érzem ahogy ropogni kezd kezem alatt a fa törzse, de még mindig jobb, minthogy Meadowot bántsam. - Ez... Ez nagyon veszélyes, ugye tudod? - Mormogom halkan, majd minden erőmet összeszedve, letisztítom ajkaimat a vértől, aminél jobb dolog azt hiszem nem is történhet velem. A vérének íze, sokkal jobb bárminél. Legszívesebben kérnék még tőle, de nem tehetem. Nem lehetek telhetetlen. - Miért bízol bennem ennyire? Hiszen nem is ismersz! Miért vagy annyira biztos benne, hogy nem bántalak? - Jó persze, tudom hogy én magam mondtam ezt neki, de nem lehet ennyire naiv és hiszékeny. Van valami más oka neki. Valami áll ez az egész mögött. De jelenleg csak arra tudok gondolni, hogy mennyire meg szeretném csókolni. Érzem ahogy egyre közelebb hajolok hozzá, már önkéntelenül is. Alig egy centire ajkaitól megállok, és úgy nézem azokat, mintha éppen felfalni készülném őket. Aztán erőt veszek magamon és szemeibe pillantok, hogy lássam mit is reagál közelségemre. Ha nem tetszik neki, valószínűleg nem fogom megcsókolni. Semmit nem akarok erőltetni...
Vajon mi zajlat le most bennem? Ahogy megérinti hosszú fürtjeimet, s közben hozzámér, úgy érzem, hogy azt szeretném, ha soha többet nem engedne el. Nem csak érzem, hanem tudom is. Nem tudom, hogy mi Ő, de abban biztos vagyok, első látásra beleszerettem. Attól függetlenül, ami történt, az érzéseim nem változnak. Viszont azt ne mondja, hogy nem kell félnem tőle, mert akárhogy is... ha egy kevés vér ezt hozta ki belőle, akkor mi történik, ha több van? Ugyanis.. én annyira hihetetlenül balszerencsés vagyok, hogy elesek, megvágom magam, beverem a fejem, stb... Minden, ami egy emberrel megtörténhet. Vámpír? Léteznek vámpírok? Akkor... áhh de ez hülyeség, vámpírok nem léteznek. Az lehetetlen. Mégis hogyan? Teljesen kétségbe vagyok esve, s közben teljesen nyugodt vagyok. Lehetséges ez egyáltalán? Nálam minden megeshet... - Te nem lehetsz olyan elcseszett, mint az a fickó. - nézem vörös szemeit, amelyek egy pillanat alatt változnak vissza normális emberi szemmé... mintha misem történt volna. Lenyűgöző, s egyben félelmetes is. Bár lehet, ha most tudnék sikítani, sikítanék egyet. - Első látásra beleszerettél egy lányba? - vágok teljesen angyali képet. Hát rólam beszél? Én vagyok az? Biztosan, hisz... nem bántott, épp ellenkezőleg. Megmentette az életemet.
- Ne menj el. - suttogom halkan, s le sem tudom venni szemeimet az ajkairól. Úgy... megcsókolnám. Mint a nagy filmekben. igazi filmes jelenetet tudnék varázsolni ebből a jelenetből, de nem tehetem. Látom, ahogy véres kezemtől inkább arcát is elfordítja, ami igazán rosszul esik nekem. Igaz, nem tudom, hogy működik ez az egész nála, vagy náluk.. uram isten, mennyien lehetnek? Mindegy, vannak dolgok, amiket jobb nem tudni. Fejét visszafordítottam, s egyenesen vészjósló szemeibe néztem. Láttam, ahogy elváltozik az arca. két kezemmel közrefogtam arcát, s nem hagytam, hogy egy pillanatig is elnézzen más merre. - Lehet, hogy ez érdekesen fog hangzani, de... még így is csodálatos vagy. - mosolygok rá bátorítóan, majd elveszem a kezemet az arcáról. Helyette inkább az ujjamra csorgatok egy kis vért, s odateszem ajkaihoz, majd szétkenem rajta. Lehet, hogy az életemmel játszom, de... annyira kíváncsi vagyok. Mégis hogy lesznek a vámpírok? Mit éreznek a vér iránt? - Nem lennél képes bántani. - suttogom továbbra is, miközben elveszem onnan az ujjam, s ismételten közrefogom arcát, majd odahúzom magamhoz, s a homlokára adok egy apró csókot. Hogy milyen hatást fogok kiváltani belőle? Fogalmam sincs. De az biztos, hogy már most teljesen belezúgtam...
Kezdőlap
Tárgy: Re: Sétány 
■ 
▷
