Hagyom, had kerekedjen rajta felül a fájdalom, a rémület, a félelem. Nem azért teszem ezt, mert élvezem vagy mert kegyetlen akarok lenni vele. Azért teszem, mert egyszer mindenkinek szembe kell néznie ezekkel az érzelmekkel, különben túlcsordulnak rajtunk és megmérgezik életünket. Én már nem menekültem. Én futottam ezek felé mert kellettek ahhoz, hogy újra és újra kihívjam magam ellen a halált, hogy a képébe nevessek. Mindent megtettem ami egy halandó hatalmában áll, hogy magára haragítsa a halált de eddig mindig megkegyelmezett rajtam. Én tudtam, hogy ezek az érzések tartanak minket életben de ez a lány még túl fiatal volt, túl ártatlan ahhoz, hogy tudja ezt. Mögöttem túl sok fájdalom sorakozott és ezt nem kívántam neki. Szelíd könnyei a blúzomba ivódtak, arcát elrejtve a külvilág elől, előlem fúrta vállamba. Alakja meg-megreszketett, karomat úgy szorította, hogy az már fájt, mégsem húzódtam el. Én hoztam felszínre mindezt, ezek után pláne nem lökhetem el magamtól. Hagytam, had csillapodjanak érzelmei, hogy a hullámok amik összecsaptak feje felett, elcsendesedjenek. Öleltem és úgy tettem mintha saját gyermekem ringatnám karjaimban.
Meg akartam óvni a fájdalomtól, holott tudtam, hogy a sebeknek fájniuk kell... hogy a hegeknek nyoma kell maradjon, különben értelmüket vesztik. Mégsem mertem elereszteni mert féltem, hogy darabjaira szakad attól ami lelkében lüktet. Csitítottam és öleltem mert többet nem tehetettem. Csak mikor magához tért, akkor eresztettem el, akkor hagytam levegőhöz és szóhoz jutni. Elmosolyodtam álmatagnak tűnő kérdésén, miközben kisimítottam egy tincset arcából. - Persze. - felelem egyszerűen és felsegítem. Megcsörgetem társamat, aki azonnal a mosdó előtt terem és segít elvinni Chantalt az autóig. Elfektetem a lányt a hátsó ülésen. - Hozzám megyünk. - biztosítanom kell, hogy nem épp egy elrablás áldozata. Biztosítanom, hogy velem valódi biztonságban van, nem kell félnie. Mielőtt magam is beülnék, még telefonálok egyet a fiatal nő nagynénjének, hogy az elhallgatáson minden rendben ment, de elviszem a lányt felmérni a telepet. Megnyugtattam, hogy Chantal nem gyanúsított, hogy az eljárás csupán a bizonyítékok feltárása miatt fontos és ha akar, jelen lehet. Jól sejtettem, hogy Abigail Frost nemet mond majd. Magam sem tudom miért hazudtam... magam sem tudom miért féltettem ennyire a lányt és miért indultam vele haza. Tény azonban, hogy erre már csak akkor gondoltam, amikor lefékeztem a lakás előtt. Az alvó lányt a karjaimba fogva léptem be vele és elfektetve őt a kanapén indultam meg a konyha felé, hogy felrakjam némi tejet és előkészítsem a kakaóport. Tagadhattam de anyai ösztöneim egyértelműen felül kerekedtek szakmaiságomon és túlságosan is személyesen kezeltem ezt az ügyet mint szabadott volna.
Hideg, elutasító szavai fájnak. Nem tudom miért ér ennyire váratlanul, amilyen gyűlölettel tekint rám, mégis fájdalmat generál bennem... aztán pedig haragot... de még mielőtt bármit is reagálhatnék szavaira, csuklómra lehelt csókja elnémít. Összefonom karjaimat és ellépek mellőle. Kiráz a hideg érintésére, így az ajtóig hátrálok mire újra képes vagyok megszólalni. - Egy óra. Rendben. - bólintok és magára hagyva sietek a szobámba. Én épp oly kételkedve tekintek magamra, ahogy ő teszi. Nem tudom mit és miért teszek, össze vagyok zavarodva. Nem vágyom másra, mint egy nyugodt éjszakára, egy álomra, ami kiszakít ebből a világból, egy dunyhára mi elringat és egyetlen egyszer valakire, aki megóv, megvéd nem csak a szörnyektől, de önmagamtól is. Érzem, hogy elerednek könnyeim de, nincs erőm elfojtani őket. Visszás érzéseim, az emlékek, újult erővel csapnak le rám és én összerogyok súlyuk alatt újra. Hangtalan könnyek hullnak a puha szőnyeg szálai közé. Néma fájdalom vonja körbe testem. Izmai megfeszülnek, ujjaim a lepedőbe marnak miközben alakom megreszket. Elnyelem a könnyeket, mielőtt azok kibuggyanhatnának. Testem meghajol a jól ismert és magát ismételni nem szégyellő fájdalom előtt, megadja magát. Párnámba fúrom arcomat és hagyom had száradjanak fel a könnyek és had enyhüljön meg a kínzó korbácsok ura testemen. Alakomat még egy ideig rázza a könnyektől mentes, hangtalan sírás de ez egyszer jól esik. Kifáraszt. Megtisztít, mint ahogy a víz tette bőrömmel. Elűzi belőlem a mocskot. Több idő is eltelik, mint egy óra mire képes vagyok visszatérni. Szemeim feldagadtak a sírástól, de nem érdekel. Ez vagyok én. Így vagyok teljes. A fájdalmammal, a könnyeimmel, a sebeimmel. Minden egyes heggel vagyok csak teljes. Mielőtt belépek a szobába, lehúzom félelmemet, mintha csak egy második bőrt vedlenék le. Szívem megnyugszik, légzésem egyenletessé válik. Nyers tekintetem az övét keresi, és mikor végre rátalál, megragadja, nem ereszti. Mondani akarok valamit, akármit de egy szó sem jön ki a torkomon. Semmi nem biztosítja számomra, hogy nem jelenik meg itt a vámpír, akkor, amikor akar. Beléphetett az életembe és mégis úgy érzi, bántani fogom. Megmosolyogtat a gondolat. Elkapom fejem. Nem lépek el az ajtó mellől. – Viszlát Daryl. – nyögöm ki végül és elfordulok tőle. Kilépek az ajtón de nem zárom be magam után. Azt akarom, hogy távozzon. Én magam pedig a teraszra menekülök, a hintaágy párnái közé, hogy magányom árnyai ismét dunyhaként boruljanak rám, miközben az ég bíbor színt ölt magára és a nap utolsó sugarai simítják le pilláimat.
note: köszönöm, imádtam <3 | music: give me love| word: 389
A mondata befejeztével is úgy érzem még mindig egy ragadozó fészkében vergődöm ahonnan nincs kiút. A vadászt elkapták és csak rajta múlik kijut-e innen élve avagy sem. Meglepődöm ahogy megáll előttem és csuklóját tartja felém. Az erek kékes színe tisztán látszik a vékony és hibátlan bőre alatt. Szíve dobbanását is hallom. Komolyan gondolja, hogy vérét adja, de azért annyira még én se vagyok hülye, hogy el is fogadjam pláne úgy, hogy teli van azzal az égető verbénával. Magamtól is helyre jövök annyira, hogy lelépjek innen, a táplálkozással később is ráérek foglalkozni, majd megállok egy útszéli kocsma előtt bekapni pár falatot. -Köszönöm édes, de nem kell a véred, már így is holtan akarsz látni csupán a segítségem miatt, nem akarok még egy dolgot felírni a számlára. Egy röpke óra és eltűnök, többet nem látsz ne aggódj. - Szavaim kimértek, egy cseppet sem veszem tréfára a dolgot. Jobb ezzel a lánnyal vigyázni. Hallgatom ahogy elmondja csak egy fajankó volt aki rám lőtt, elvigyorodom, akkor ezzel könnyebb lesz a dolgom. -Ohh biztos vagyok benne, hogy nem fog visszatérni legalábbis élve biztosan nem. - Már magamban el is terveztem mindent. Ellenem nem lehet csak úgy fellépni, hogy ne legyenek következményei. Átkozza majd azt napot amikor túl bátor volt és meggondolatlan ahhoz, hogy Daryl Dicker-re lőjön. Ez a lány soha nem fogja feladni? Sóhajtok egyet és csak nézem ahogy elfordul mikor felém nyújtja a csuklóját. Undorodik a vérivástól vagy csak csupán tőlem. Nem tartom kizártnak, hogy inkább a második hisz bebizonyította már, kimondottan nem kíván a háta közepére sem. Csak azok a szavak visszhangoznak a fejemben mikor figyelmeztet, hogy következőleg nem élem túl a találkozást. Ezek után én biztos nem iszok a véréből. Szíve hevesebben ver, ez vagy a félelem vagy az izgalom vagy esetleg a kettő keveréke. Mosolyognom kell rajta, nem tehetek róla, de roppant mód vicces ahogy fenyegetése ellenére most készül vérrel itatni úgy, hogy szerintem még a szemhéja is össze van szorítva. Megfogom a csuklóját és végig húzom újaimat az erek vonalán. Majd számat a csuklójához érintem és egy apró csókot lehelek rá. Biztos vagyok abban, hogy erre nem számított így egy vigyor keretében elengedem a kezét és az ágyra dőlök. Pihennem kell ha minél hamarabb kiakarok innen jutni és újra a karjaimba akarom zárni Ariana-t.
Mellbe vágnak hideg szavai. Persze, nem számítottam hálára, én sem voltam az, mikor megmentette az életemet de ha holtan akartam volna látni, egyszerűen magára hagyom. - Ideje volt, hogy magadhoz térj, hogy tudjam, nem fogsz meghalni. - fejezem be megkezdett mondatom és kilépek a vendégszobából hogy a saját szobámba menjek, felöltözni. Nem félek attól, hogy utánam jön, biztos vagyok benne, hogy nem teszi meg. Székre rogyó alakja és szavai is alátámasztják gondolataim; Daryl még egy ideig nem megy sehova. Farmert és egy seszínű topot kapok magamra. A póló mögé tűröm a fegyvert de nem rejtegetés céljából. Daryl is tudja, hogy ha választanom kell közte és magam között, magam mellett teszem le a voksomat. Ezúttal Daryl van csapdában és én még is úgy érzem, áldozatként térek vissza. Vizes tincseim a vállamon pihennek. Nyakamat a férfi agyarainak nyoma csúfítja, tekintetemben fájdalom izzik. Beengedtem az otthonomba. Ostoba vagyok és éppen annyira, mint amennyire a sikátorban voltam. Összefonom karjaim, körmöm bőrömbe mélyesztem, hogy a fájdalom emlékeztessen rá, miért is kell óvatosnak lennem. A vámpír mellé sétálok és megállok előtte. Csuklóm nyújtom neki de magam sem értem mi vezet... talán csak azt akarom, hogy minél előbb magamra hagyjon végre... hogy megadhassam magam a fájdalomnak, a jól ismert, sós ízű könnyek hullámainak. - Verbéna. - emelem meg ujjamat és simítok végig az idegesen reszkető ereken. - Hogy tudd, mire számíts. - Ez kellően lefékezi majd ha esetleg túl mohó lenne és bár égetni fogja, azokhoz a lövedékekhez képest amiket kihalásztam belőle, ez semmi sem lesz. - Egyetlen férfi volt... de mire kiértem már a motoron volt és elhajtott. - persze, arról nem számolok be, hogy mikor kimentem a földön vergődő vámpírért, az én combomat is eltalálta egy golyó. Nem fúródott ugyan a húsba és nem is ért eret de én halandó voltam és ennek megfelelően is gyógyultam. - Azt hitte véged van és elment. Nem hiszem, hogy sejti, hogy túlélted. Nem hiszem, hogy visszatér. - gondolataim máshol járnak. Nem tudom Daryl visszatér-e. Beengedtem a házamba, az egyetlen helyre ahol távol tarthattam és szabad bejárást biztosítottam neki. - Igyál... - sóhajtom halkan és elfordítom tekintetem róla. Másodjára ajánlom a véremet és undorodom emiatt magamtól. Nem értem miért teszem így hát arra fogom, hogy ha gyorsabban gyógyul, gyorsabban is fog eltűnni... de mi biztosítja számomra, hogy nem tér vissza? Hogy nem fejezi be azt amit elkezdett? Hogy nem egy elkendőzött, aberrált játékot játszik aminek a végén végez velem, hogy végignézhesse szenvedésemet vámpírként?
Próbálom összeszedni az erőmet amiből igen csak kevés maradt. Már gyógyuló félben vagyok ami igazán jó jele annak, hogy eltűnhessek ebből a bezárt csapdából. Remélhetőleg a támadóim már messze járnak, az Ő érdekükben már mérföldekre lennék innen. A nyomukra fogok akadni és akkor pokoli kínok között fog szenvedni mindegyik, abban biztosak lehetnek. Végül csak sikerül ülő helyzetbe helyeznem magam anélkül, hogy millió kis tűszúrást éreznék a hegeknél. Az ajtó felé fordítom tekintetem a hang irányába. Mi az, hogy már ideje volt? Még is mit gondol, ennyi verbénás lőtt sebtől majd öt perc alatt úgy fogok kinézni mint előtte vagy még jobban? Röhejes. Belép egy törölközőbe és köntösbe bugyolálva. Na ez már tényleg röhejes. Kicsit ingatagon, de felállok és odalépek a székhez amin összevérzett ingem fekszik. Lekapom a székről és óvatosan magamra öltöm. Ez volt a kedvenc ingem, morfondírozok tovább. Hát lehet még ennél is rosszabb? Kelletlenül, de végül rá szánom magam, hogy köszönetet mondjak a segítségéért. Bár még korán se biztos, hogy segíteni akart, lehet, hogy maga szándékozik a halálba segíteni, vadászoknál nem lehet tudni mire és készülnek. -köszönöm a segítséget , de most már megyek, akadt egy elintézetlen ügyem. – Gondolok itt a túl buzgó és nagyon bátor kis tapsifülesekre akik motor hátán húzták el a csíkot a helyett, hogy bevégezték volna a meggyilkolásom. Nem is tudták, hogy ezzel magukra szabadították magát a sátánt. Elindulok az ajtó felé, de útközben elkezdek szédülni. Hogy a nyavalya esne belé. Így nem igen fogok egyről a kettőre jutni. Olyan simán bucskáznék le a motorról mint egy kezdő. Kelletlenül leültem a székre amin nem rég még a ruhám volt. Összezárva egy vadásszal aki holtan akar látni, igazi parti helyzet. Fejem, felé fordítom és grimaszolva ismét megszólalok. -Hát ha csak nem akarsz azonnal kidobni innen akkor még legalább egy órát pihennem kell mire eltudok úgy indulni, hogy biztos nem holtan végzem. – Hát ha holtan nem is akkor még rosszabb állapotban. Most úgy érzem magam mint egy koldus aki szállásért könyörög. Mert azt teszem. Fordult a kocka és most én vagyok a gyengébb, a vadász helyében már rég karót döftem volna a szívembe amiért piszok módon meg mertem menteni. Mert látszólag ez zavarja Őt, hogy egy vámpír húzta ki a csávából. Sajnálatos helyzet, többet nem fog előfordulni.
A víz lecsupaszítja mezítelen bőrömet. Lemossa róla a mocskot, ami ráragadt a sikátorban. Lehúzza bőrömről a zavart érzéseket, a szégyent, a veszteség fájdalmát és a vámpír érintését mi még mindig nyakamon pihent, az ajkainak puha csókját mi csuklómon landolt. Ázott tincseim melleimre tapadnak, alakom megremeg, ahogy a sírás kerülget. Tekintetem lehunyva, testem a csempének zuhan és végigcsúszva érkezem a kád aljára. A forró cseppek már égetik testemet de eszem ágában sincs visszavenni erejéből. Hagyom, had égessen, had markoljon belém, tépázza meg bőrömet mert ez a tűz az ami hiányzik belőlem. Ez a forrón lecsapó erő ami kettéhasítja a bennem gyülekező kételyeket. Ez a mindent felemésztő, mohó, éhes szörnyeteg ami megtépázza testem, hogy a fájdalom ereje felülemelkedjen mindezen. Könnyek ráznak meg újra és újra, miközben bőrömet savként marja a forrón lecsapó vízsugár de nem vagyok képes mozdulni. Nem kell hozzá különleges képesség, hogy érzékeim kirántsanak kábult állapotomból. Ösztönösen tudom ha valaki éber a házamban. Zsigereim megmoccannak és felkapok a fejem az ágy halk nyikordulására ahogy a vámpír, visszazuhan rá. Elzárom a csapot és a következő percben már a törülközőt magamra csavarva és köntösömbe belebújva kattintok egyet a záron és kilépve mérem végig az eszméleténél levő de gyenge vámpírt. – Ideje volt… - mondom egyszerűen, ahogy végignézek rajta. A pólója mit vére borított, a szék támláján pihent. Nem tudom miért láttam el a sebeit, miért nem hagytam meghalni, ahogy azt ígértem. Össze vagyok zavarodva de nem engedhetem, hogy ezt meglássa. Nem engedhetem, hogy ismét elgyengüljek egy vámpír előtt… egy férfi előtt. Összefonva karjaimat pillantok ki az ablakon. A környék most csendes de nemrég egy idióta, vérszomjas és bosszúéhes idegen a feljárómon kívánta kinyírni Darylt. Én pedig nem csak megmentettem de beengedtem oda ahol előtte teljes biztonságban érezhettem magam. Egy fegyver persze már most pihent köntösöm zsebében és verbénát is ittam arra az esetre ha a vámpír nekem ugrana.
note: bocsi, rövid lett | music: give me love| word: 306
Tárgy: Re: Vendégszoba Csüt. Márc. 06, 2014 8:06 am
Moira és Daryl
A fájdalom lassan kezdett csillapodni amit magának az eszméletlenségnek tudtam be. Tudtam ha nem kelek fel a földről akkor könnyű célponttá fogok válni és végleg elhagyom ezt a világot. De vajon akarok-e még küzdeni? Van értelme folyton elmenekülni az elmenekülhetetlen elől? Csak szeretnék végre békére lelni legyen az akár a pokolban vagy a mennyekben, nem számít. Teljesen hülye voltam, hogy azt hittem én meg Ariana gondtalan életet fogunk élni és megvédhetem mind attól ami én vagyok és ami velem együtt jár. Tévedtem. De még mekkorát. A méreg hatására már a kezemet se vagyok képes megmozdítani. Ettől ugyan nem fogok meghalni, de olyan tehetetlen vagyok mint egy újszülött. Lehunyom a szemem és várom a csapást. De az csak nem érkezik és szinte már türelmetlen vagyok,várom, hogy véget vessenek ennek a kegyetlen és értelmetlen életnek. Lassan lebegni kezdek, nem sokáig leszek már eszméletemnél. Talán jobb is így, így talán nem fogom érezni a fájdalmat ha végül átszúrják a szívem egy karóval. Meghallom egy Nő kiabálását és ez volt az utolsó amire emlékszem.
Nem tudom kinyitni a szemem, még nem. A fájdalom visszatért a testembe, de érzem, hogy gyógyulok. De ez, hogy lehetséges? Hisz nem rég még a halálra várva feküdtem kint a fűben. Megmozdítom a kezem óvatosan és puha plédet érintenek ujjaim. Egy házban vagyok, de hol? Minden emlékem kiesett, amire emlékszem csupán a fájdalom és, hogy meglőttek, semmi több nem jut az eszembe . Verekedést provokáltam vagy rajtam ütött egy vadász? Nem tudom. Kinyitom a szemem és körülnézek. Egy takaros, jól berendezett házban vagyok. Élesítem a hallásom és ezáltal meghallom, hogy valaki van a fürdőszobában. Valaki ellátta a sebeim amiért hálás vagyok, de mihamarabb el kell innen mennem, Ariana vár otthon és már biztos halálra aggódta magát. Megpróbálok felülni, de reménytelenül visszahanyatlok az ágyra. Egy vámpír akit kiütött néhány fagolyó, reméljük erről nem készül majd feljegyzés. Túl figyelmetlen voltam, de miért is? Egy vadász, igen már kezdenek eszembe jutni a dolgok.A feljáróján lőttek meg miután otthagytam. Emlékszem mindenre. A vadász házában vagyok, hogy ez jót jelent-e vagy sem, fogalmam sincs. Azt ígérte a következő találkozásunk alkalmából nem fog hezitálni és véget vet az életemnek. Nem tudom hová tenni azt amit most tett. El kell innen tűnnöm, mert ebben az állapotban sebezhető vagyok és eszem ágában sincs meghalni. Megfogom az ágy szélét és felülök. A sebeim szép ütemben gyógyulnak, de bárcsak már rendbe lennék annyira, hogy se perc alatt magam mögött hagyhassam ezt a házat és magát a vadászt is.
Nem válaszoltam neki. Magam sem tudtam miért figyelmeztetem egy fenyegetés után. Magam sem értettem mit és miért teszek. Össze voltam zavarodva, fáradt voltam és féltem. Tekintetem csak egy pillanatra követte távolodó alakját majd becsukva az ajtót kezdtem zokogni. Fájt, annyira fájt és nem tudtam mit tehetnék, hogy csillapítsam ezt a fájdalmat. Most, hogy nem látott, már összetörhettem. Nem érdekelt, hogy hallja. Most már senki nem látott. Összerogyhattak térdeim és zokoghattam. Ám mielőtt még úrrá lett volna rajtam a teljes pánik, lövésem rántottak ismét talpra. Hallottam ahogy egy test egy motornak csapódik és hallottam, hogy egy másik motor hangja felbúg. Mire feltéptem az ajtót, a lövész már messze járt Daryl teste pedig a földön vonaglott. - A fenébe! - nyögtem fel mert bár mint vadász, hagynom kellett volna, hogy egyel kevesebb vámpír lépdeljen ezen a földön de mint rendőr, képtelen voltam végignézni a halálát. Így nem. Mielőtt a szomszédok felkapták volna a hajnali órákban, édes álmukból fejüket, Daryl már a lakásomban is volt. Idegesen túrtam tincseimbe még átvonszoltam őt a lakáson, be, egészen a vendégszobába. Magunkra zárva az ajtót ragadtam magamhoz az elsősegély készletet, hogy kipucoljam a férfi testéből a mérgezett golyókat. Nem hezitáltam. Durva voltam de gyors és a gyorsaság most többet ért a gyöngédségnél. Miután végeztem, véres kezeimmel tincseimbe túrtam. Alakom megreszketett. Ideges voltam de tudtam, többet nem tehetek. Most már csak várni kell és minden seb amiből vérzett, összeforr. Az ajtófélfának dőltem és hagytam, hogy hátam végigsúrolja azt, miközben a földre kerültem. Könnyeimmel letörölve mocskoltam össze magam a férfi vérével. Egy újabb hatalmas hiba. Beengedni a férfit ide... nem... ez sose szabadott volna, hogy megtörténjen. Egy idióta, ostoba nő vagyok, aki nemcsak beengedte a vámpírt a házába de még rendbe is szedte. A vendégszobához tartozó fürdőbe léptem. Tükörképem szánakozva és dühösen nézett vissza rám. Megvetettem magam, amiért ennyire gyenge vagyok. Vámpírok tették tönkre az életemet és én megmentek egyet. Miféle elfajzott anya tesz ilyet? Ki vagyok egyáltalán. A vért sikálva kezemről nem tudtam elvonni pillantásom a tükörképemről. Átkoztam magam amiért ilyen idióta vagyok de már nincs visszaút. Mit fogok tenni?
Kezdőlap
Tárgy: Re: Vendégszoba 
