A  düh egyre gyorsabban fokozódik bennem, és nem tudok uralkodni magam fölött. Le fogom leplezni a titkomat előtte.. Egy senki, egy illetéktelen szeme láttára fogok átváltozni..
Szemeim sárga színben pompáznak, vérerek ágaskodnak szét az arcomon, fogaim megnyúlnak. Fogalmam sem volt, hogy ellepik a házamat, míg nem vagyok otthon. Tudtam, hogy valakire rá kellett volna bíznom a kecót! De ki hitte volna, hogy még mindig vándorolnak a hippik, s beköltöznek egy-egy szabad házba?!
Hátat fordítok neki, mélyen szívom magamba a levegőt, hogy lenyugodjak. Sebaj.. ha látott valamit, megigézem, és tessék! Probléma megoldva. Visszafordulok hozzá, és nagyon erősen dolgozok azon, hogy ne mutassam ki fogam fehérjét megint. Szó szerint.
Mikor az anyukámat merészeli a szájára venni, ott betelt a pohár, egyszerűen.. Emberként sem voltam egy nyugodt srác, de amióta vámpírrá, akarom mondani hibriddé váltam, mindez fölfokozódott.
- Mi a fenéről beszélsz? - idegességemben behúzok a falnak, mely be is horpadt, kimutatva az öklömet. - Az anyám halott. - keservesen, szinte magam elé köpöm a szavakat. De mégis miért árulom el mindezt egy csavargónak, kit most látok világéletemben először?
Figyelem minden egyes mozdulatát, ahogy elém sétál. Páros lábbal fogom innen kirugdosni, ha most rögtön nem riszálja el innen a csinos kis hátsóját.
"Az apád balkézről érkezett gyereke vagyok.". Arcomra kiül a döbbenet, és eltolom magamtól a kezét. Michelle.. Igen, hallottam már ezt a nevet, akárhányszor vitáztak a szüleim, anyám mindig fölhozta apám fattyát. Igazából sosem törődtem vele, kiskoromban többször is elképzeltem, hogy milyen lehet a kistestvérem, anyámtól - mert csak ő volt otthon - többször is megkértem, hadd látogassuk meg. Most már értem miért passzolt le állandóan bébiszittereknek.
De sosem hittem volna, hogy valaha fogok vele találkozni. Avval a teremtéssel, ki tönkre tette szüleim házasságát, ki miatt állandóan állt a balhé itthon, aki miatt nem lehetett normális gyerekkorom, normális családdal. Nálunk nem volt összetartás, mint másoknál. Az volt a fontos, hogy jól nézzen ki a ház, a vendégeknek behízelegjünk, és a fotókon jól mutassunk. Az egész családunk egy nagy hazugság volt.
- Mit keresel itt? - tekintetét fogva tartom, és most, hogy itt van előttem, tényleg föl tudok fedezni némi vonást. Lockwood vonást, ahogy apám hívta régebben. - Jöttél dézsmálni a hagyatékból? Apám végrendeletébe egy sor sincs rólad, szóval feleslegesen ácsorogsz itt. Egy fillért se fogsz kapni. - sziszegem, és ökölbe szorítom a kezeimet. Próbálok valami másra összpontosítani, mert, ha nem nyugszok le, akkor tényleg szétszedem a házat. Fogalmam sincs, mi szerepel apám végrendeletében, de ha lett volna erről a kis cafkáról szó, anyám biztos intézkedett volna. - De ha neked nem felel meg, hát legyen. Csak figyelmeztetlek.. rohadt jó ügyvédem van.

A kocsival befordulok az ismerős utcába, és megállok az óriás már villának mondható fehér ház előtt. Vicces, hisz az emberek tényleg a híres nagybetűs Fehér Házhoz hasonlítják, ami Washington D.C-ben található. Habár az jóval hatalmasabb, és a ház vagyona föl sem ér a miénkkel, pedig mi sem szerénykedtünk mikor berendeztük a házat. De elég az üres fecsegéseimből!
Tekintetem végigfut a ház ablakain, miközben a hideg végigfut gerincem vonalán, és a szőr is feláll a kezemen, tarkómon. Erős ellentétes érzelmek uralkodnak fölöttem. Egyik részem azt üvölti, hogy húzzam el innen a csíkot, de rögvest, míg van rá lehetőségem, míg a másik a maradásra késztet engem. Mitévő legyek? Hónapok óta nem tettem be a lábamat Mystic Falls-ba, de elég volt egy SMS kedvesemtől, beledobáltam a kevés cuccomat a sporttáskába, és rohantam - képletesen - szülővárosomba.
De kihez jöttem? Anyukám már nem fog tárt karokkal várni a kedvenc  almás pitémmel. Klaus gondoskodott róla, hogy ne legyen senkim. A ház engem illet, én vagyok a törvényes utód, de hogy miből fogom fönntartani mindezt, az csak a jövő kérdése. Nyilván, szüleim egy igazán jelképes summát hagytak rám, de ha a régi kicsapongó életemet fogom követni, akkor elég hamar el fog tűnni az a pénz.
Mire észhez térek már a verandán ácsorgok, a zsebemben matatva a kulcsért. - Meg vagy! - jelentem ki hangosan, és belépek a házba. Lerázom vállamról a táskát, és egy halk puffanással jelzi földre érkezését. Fura ismét itt lenni, most, hogy visszatértem, és elviekben Klaus nem fog az ágyam mellett állni egy kaszával a kezében.
Caroline neve akaratlanul is megjelenik előttem. Remélem, hogy Klaus nem bántotta őt. Mert, én.. azt már nem bírnám ki. Igaz, hogy pár héttel ezelőtt megszakítottuk a kapcsolatot, egyikünk se kereste föl a másikat, s egyik napról a másikra kaptam tőle egy üzenetet, melyben az állt, hogy hazatérhetek, biztonságban. Fogalmam sincs, hogy mi van vele, vagy, hogy azóta talált-e már valakit. Tisztában vagyok vele, hogy már rég nem vagyunk együtt, de ő volt az első nő, kibe tényleg szerelmes voltam, kiért képes voltam megváltozni. Mondhatni teljesen kifordultam magamból az ő kedvéért, de most ki lesz, aki visszatart engem? Nem sirathatom a szerelmünket tovább, muszáj lezárnom és tovább lépnem. De miért ilyen átkozottul nehéz?
Ekkor pillantok meg egy pulcsit a fogantyún, mely nem az enyém, hisz szemmel látható, hogy női felső. - Mi a...? - motyogom magam elé, és egy másik szívdobogásra leszek figyelmes. Ki a franc tartózkodik egy házban velem? Tudtommal magára hagytam a házat, senki se lakja.
Egy másodperc alatt abban a szobában termek, ahonnan az illat jön. Tudtam, hogy valami más volt, mikor betettem a lábamat ebbe a házba. A levegő tele volt parfümmel. Egy fiatal barna hajú lányt pillantok meg az ágyban. A függönyök el vannak húzva, az egész szoba sötét.
- Te meg mégis ki vagy? - dörmögöm, és szinte - na jó most túlozni fogok - érezni lehet, ahogy a ház beleremegett ordításomba. Arcom vörös a dühtől, szemeim vérben forognak, és nem tudom, hogy mi, de valami belül visszatart, mert, ha nem lenne ez az érzés, már rég kirángattam volna a lányt az ágyból a hajánál fogva. Még mikről maradtam le, míg távol voltam?