Páni félelem uralkodott el rajtam, miközben az események egyre jobban felgyorsultak, és tudtam, hogy kevés vagyok ide. Vajon merre lehet már Alex? Tudnia kell, hogy hova mentem, mert értenie kell a rejtjeleket, és különben is tudja, hogy mire készülünk... Viszont most az elsődleges cél Elijah segítése. Hála istennek hatott a bájital, és Sarah-t is hatástalanítottam egy időre, úgyhogy csak arra kellett ügyelnem, hogy ne történjenek rossz események. Viszont egyszer csak eltűnik a lábam alól a talaj, és egy fának csapódom. Nem ájulok el, de rettenetesen fájdalmas, és percekig nem is tudom, hogy hol vagyok. Esther mégsem volt olyan kába, mint hittem. A biztonság kedvéért még rádobok egy italt a levegőben, de nem tudom, hogy célba ér-e. Ez viszont kevésbé aggaszt. Leköti a figyelmem Elijah. Soha nem láttam még ilyennek, és az igazat megvallva kezdek félni tőle. És ott az a másik lány, aki mint kiderült, Esther lánya. Mikor Elijah rám emeli a tekintetét, látom, hogy ő már nincsen sehol. Mármint az az Elijah, akit ismerek, és ez egy új, és félelmetes Elijah. Egy pillanatra azt hiszem, hogy nekem fog támadni, de Sarah felé fordul, és megnyugszom. Bár Sarah testi épségében nem vagyok biztos. Észreveszem a háta közepéből kiálló karót, majd ahogy Elijah-t próbálja meggyőzni, és megölelni, de szerintem ez csaj olaj lesz a tűzre. Ám ekkor valaki felkarol és segít felállni.
- Alex, végre - Hagyja el a számat ez a megkönnyebbülést sejtető két szó. Nagyon örülök, mert éreztem, hogy ide kevés leszek egyedül. Végre itt a fiam, szinte végszóra, mikor a lány próbál hatni a démoni Elijah-ra. Tudom, hogy ez nem fog menni, de egyenlőre csak türelemre intem a fiamat is...
- Az az Elijah, akit te ismersz, nincs itt, ő gonosz... Vigyázz... - Figyelmeztetem a lányt közelebb sántikálva, azt hiszem kificamodott a bokám, de nem törődök most vele. Azt szeretném, hogy a lány óvatos legyen a férfivel. Sejtem mi lesz a következő lépés, hiszen Elijah most megkattant, és szép szóval nem lehet már rá hatni. A fiamra pillantok, aki kicsit ideges, és aggódik értem, de nem fél a két vámpírtól, és ahogy látom Elijah-tól sem. Talán él benne, hogy megmentette, de ő még fiatal, és nem volt dolga ilyen fenevadakkal...

A dührohamom felettébb meglepő volt nem csak az én, de mások számára is. Teljesen összezavarodtam valószínűleg ezért akartam leállítani Elijah-t, aki remegő hanggal válaszolt. Azt hittem, hogy a fájdalomtól remegtek meg a szavai, de jobban szemügyre vettem és az arcára kiülő mérget láttam. Most, hogy minden a tetőfokára hágott kiengedte magát és utat engedett kételyeinek és sértettségének. Jogos, de tudom, hogy megbánná, ha kárt tenne az édesanyjában. Nem hagyhatom! Nem ismerem évezredek óta, de az az este, mikor betekintést nyertem a lelki világába mélyen bennem él és tudom, hogy még jobban gyötörné magát, ha most maradandó kárt okozna az anyjának. Meg akartam állítani, de valaki ellökött. Nem kézzel, hanem valami varázslatszerűséggel. Egy nő bukkant fel. Azt sem tudtam, hogy itt van. Lehet, hogy az ijedtségem eltompította az érzékeimet. Esther is simán leszerelt annak ellenére, hogy vámpír vagyok. Feljajdultam az eséstől. A föld rideg volt, így durva talajra érkeztem, sőt egy kisebb fadarab is belém szúródott. Jó hogy a hátam közepébe, nehogy véletlenül ki tudjam szedni onnan. Nem tudtam és nem is akartam megmozdulni Végre volt egynéhány másodpercem átgondolni a dolgokat. Legalábbis reméltem, hogy lesz. De mint minden tervem ez is füstbe ment. Éles hangok, morgások, üvegroppanás és Esther hangja, amint figyelmezteti az újonnan érkező nőt, nehogy hozzá érjen a lányához. Ezeket hallottam, mikor összeállt a kép. A kép, amit Esther a támadás előtt mutatott és, amit addig a pillanatig nem tudtam összerakni. Mikael és Ő, mint boldog pár és a gyermekeik. Majd Esther megszégyenítve, megszül egy lánygyermeket, akit elvesznek tőle. Én volnék az? Nagy eséllyel indul a dolog. Ez lenne az a kötelék, ami miatt bűntudatot éreztem, mikor elárultam a titkát Elijahnak. Az első orbitális hibám itt Mystic Fallsban és várhatóan nem az utolsó. Amennyire ismerem magam el fogok rontani mindent. Viszonylag sok mindent.
A gondolkodásom pár másodpercig tarthatott csak, több időm nem volt újraértékelni az életem. Ha kijutok innen, akkor leülök otthon és elmerülök a saját nyomorúságomban egy whiskeys üveg társaságában. Most viszont nincs itt az idő az önsajnálatra. Esther teste a közelemben ért földet. Szorítottam, hogy nyissa ki a szemét, de semmi. A légzése koncentráltam, de az elég halovány volt. A szíve alig vert már. Meg fogják ölni? Na azt nem hagyom! Nem csak azért nem, mert mint kiderült ő általa lehetek most itt, hanem azért is mert utána meg nézhetném Elijah elgyötört képét. Nehézkesen feltápászkodtam, éreztem magamon a boszorkány tekintetét, de nem foglalkoztam vele, inkább Elijah felé fordultam. A faág a hátamban mélyebbre csúszott, de nem mutattam fájdalom jelét. Megrémültem egy pillanatra mikor Elijah felém fordult.
- Uram atyám! - tettem a szám elé a kezem és közelítettem a támadó pózban lévő férfi felé. Tudtam, hogyha elérek hozzá vagy ő harap meg vagy a boszija támad rám, de azért meg kellett próbálnom. - Komolyan harcolni akarsz? Velem? Térj már észhez! Te nem ilyen vagy! Az ösztöneid uralnak és a démoni éned, amitől annyira félsz! Ez a bajod! Félsz tőle, nem tanultad meg uralni és ilyen helyzetekben pedig utat tör magának! - ordítottam rá a "testvéremre", hátha sikerül kijózanítanom. Vagy nagyon feldühítenem, de a boszijában bízok. Ő is ismeri talán annyira Elijah-t, hogy tudja, megbánná, ha megölne engem. Vagy az anyját.
- Nézz a szemembe! - álltam meg előtte néhány centire - Én láttam milyen vagy és tudom, hogy soha nem lennél képes bántani engem. Vagy az édesanyádat. Fáj tudom, de le kell higgadnod.
Megfogtam a karját és magamhoz húztam, hogy megölelhessem. Mikor karjaimat széttártam szisszentem egyet a hátam miatt, de nem törődtem vele. Most Elijah visszatérítése fontos, majd utána foglalkozom a sérüléseimmel. Úgy öleltem meg, mint egy testvér. Kedvesen, barátian, szeretetteljesen, de mégis magabiztosan és követelőzően.
- Uralkodj magadon! - suttogtam a fülébe.

Valami végérvényesen megtört bennem, és rettenetesen fájt. Az anyám, ki a világot jelentette egykoron, kinek a karjaiban nyugalmat leltem egy idegen lányért aggódik jobban, mint a tulajdon fiáért. Ez fájt a legjobban, ez volt az, ami elkezdte a felszínre csalogatni a démont. Majd, mikor ellenem használta az erejét... Ellenem, akit ő hozott a világra. És végül Sarah ellenem fordulása volt, amire nem számítottam. Ellenem fordult, miközben megbíztam benne, és védelmet ígértem neki. Annyira nem kellett volna a szívemre hallgatnom... Mikor anyám ott feküdt a földön vérző sebekkel, és Sarah szembefordult velem.
- A saját anyám árult el! - Sziszegem felé, ámbár szavaim alig érthetőek, és dühtől remegnek. Anyám felé indultam, de megállított valamilyen bűbájjal, és a földön feküdtem, mikor Sarah elrepült, végül a fájdalom is enyhült, de dühöm, és a bennem lakozó démon erősödött. Anyám felé indulnék, mikor Mariah egy fának repül, és egy pillanatra farkasszemet nézünk. Ebben a pillantásban sok minden benne volt, csak a családi kötelék hiányzott belőle. Ott volt a harag, ott volt a fájdalom és a csalódottság, de ott volt még a megbánás egy apró szikrája is. Nem tudom, hogy mi iránt, de láttam, viszont nem tudtam vele mit kezdeni...
- Te tettél ilyenné... - Mondok csak ennyit, és hangom vádként jutott el anyám fülébe, de nem tudott rá felelni, hiszen a szer, amit Mariah rádobott hatni kezdett, és elájult. Mariah-ra néztem, aki csendesen figyelt, majd Sarah-ra, aki támadó pozíciót vett fel, vagy legalábbis nekem ez jött le jelen állapotomban. Felé fordultam, és nem tudtam, most mi lesz. Tudom, hogy jóval erősebb vagyok nála, és nem ismer eléggé ahhoz, hogy le tudjon győzni engem, de én most jelenleg nem vagyok önmagam, mindenki láthatja rajtam. Ez az, amit pár napja Sarah-nak mondtam, hogy nem tudom mikor jön elő, és nem hiszem, hogy kordában tudom tartani. Ilyenkor nem érdekel, ki van előttem, ki él, és ki hal, csak megyek előre. Talán ez az a vámpírtulajdonság, ami miatt anyám is hiszi, hogy démoni lényeket teremtett, de amíg ez a részem bent van a ketrecében, addig semmi baj sincs. De most valami megváltozott. Mikor felébredtem, és ide vettem az irányt, erre nem számítottam, hogy anyám lesz az, aki a rossz énem kihozza belőlem, és Sarah egy ismeretlen fontosabb neki. Jelenleg egyedül érzem magam, egyedül a világgal szemben, és ez elkeserítő.
- Támadj, gyere csak... - Mondom Sarah-nak fenyegetőn. Most bebizonyosodik, az amiket hallott, hogy Elijah gonosz és félelmetes is tud lenni, de persze mivel Sarah ismer, tudja, hogy nem ez az igaz valóm, ámbár én nem tudom melyik is az most... Még egy ilyen hatalmas vámpír is mint én, össze tud zavarodni, és letévedhet a helyes útról. Észre sem vettem, hogy Alex is megérkezett, és felsegítette az anyját. Közben Mariah-ék halk mormolása csak épphogy eljut a fülembe, de nem is törődök vele, most csak Sarah köti le minden figyelmem.

Ahogy elengedtem Saraht hirtelen valami eltaszított tőle és csak jó pár méterre a földön fekve vettem észre, hogy Elijah az. A szívem úgy kalapált mint még soha és minden testrészem sajgott a lábamból vér folyt a nedves fűre és azthiszem a karom is megsérült de mindezt figyelmen kívül néztem egyenesen Elijah szemébe. Azokba a démoni fekete szemekbe, hát igazam volt szabadjára engedte a démont. Nem foglalkoztam vele csak Sarah-ra néztem aki a földön zokogott majd Elijahnak akart rontani de egy asszony megállította, csak pár perc múlva ismertem is meg ki ő. Mariah volt akivel pár napja találkoztam és el sem tudtam hinni, hogy ennyien benne voltak a játékban, abban a játékban ami az életért folyt.
Mariah fenyegetően nyújtotta karját Sarah felé, de én észre sem vettem a rajtam csordogáló folyadékot ami mintha savként égetné át a bőröm és egyre jobban elhomályosul mind tudatom, mint a látásom.
[color=orangered] ne mert bántani a lányom. [/color ]
Ordítottam rá úgy mint még soha és az utolsó energiámmal ami még maradt testi és lelkileg meggyötört testemben olyan messze löktem tőle Mariah-t, hogy egy fának csapódott, de abban a percben én is ájultan estem a földre. Lélegzetem lassan leállt és a szívdobbanásaim is halkultak, de én a nedves füves föld minden göcsörtjét éreztem. Szemem lassan lecsukódott és olyan mélyre zuhantam amilyen mélyre talán még a halál sem húzott.

Az események egyre jobban felpörögtek, és nekem már fogalmam sem volt, mi történik. Csak azt éreztem, hogy a szívverésem rettenetesen gyors lett, és már a fülemben dobogott, és alig hallottam őket. Aztán csak annyit láttam, hogy Esther a fának nyomja Sarah-t, hirtelen mozdulatot teszek, de Elijah szeme megálljt int, vagy legalábbis ezt vettem ki a rejtjelekből. Lehet, hogy félre értelmeztem, néha szokásom, hogy nem tudok olvasni a sorok között. Majd Esther megállítja Elijah-t, nem azt teszi, mint a látomásomban, ott Elijah a földön fekszik, de jelen pillanatban csak nem tud mozdulni. Viszont észrevettem, hogy dühe érezhetően növekszik, és már lassan nem ura önmagának, bár egyre közelebb jut a két nőhöz, mintha nem olyan lenne, mint régen, mintha valami állati ösztön törne a felszínre, és egy olyan Elijah néz felém, akit soha nem láttam még. A szemei feketék, a fogai kint vannak, és igen ijesztő az egész összhatás, mintha nem is ő lenne, hanem egy másik énje, egy gonosz és félelmetes énje. Ilyenkor áldom a sorsot, hogy velem nem volt még ilyen, és nem is akarom kihozni a béketűrésből. De valami nem stimmel, ez az egész annyira ijesztő és furcsa. Sarah a földre rogy, Elijah áll még egy percig, majd csak annyit látok, hogy Esther vagy két métert repül. Kissé megrémülök, és hezitálok, hogy most mit is tegyek, hiszen nem láttam még így a férfit, majd Sarah is neki akar támadni, és nem habozhatok. Rejtekemből egy kézmozdulattal repítem arrébb Sarah-t, aki nem tudja, hogy mi is történt vele hirtelen. Majd Elijah fekszik a földön, és hátba támadom a jelenleg élő legerősebb boszorkányt. Három üvegcse kábító folyadékot dobok rá, hogy hatásos legyen, és ha nem is ájul el, remélem, hogy legyengíti, hiszen ez a legerősebb, nem bírhat ki mindent, hiszen ez még Elijah-t is elkábítaná. Kicsit páni félelem ébred bennem egy pillanatra, de el is múlik, mikor látom, hogy Elijah-t nem gyötrik a fájdalmak... Közben a szemem sarkából Sarah-ra pillantok, aki nekem akar rontani, de ugyanazt a taszítást végzem el, amit Esther Elijah megfékezésekor.
- Ne merd! - Mondok csak ennyit, miközben Esthert figyelem, és másik kezemben készen áll a következő kettő kábító ital...

Esther & Mariah & Elijah & Sarah

Hibát hibára halmozok. A mentőakcióm felesleges volt. Sőt, ezzel még jobban feldühítettem Esthert. Haragja kiült az arcára és én megijedtem. Hogyne tettem volna, hisz mégiscsak a világ legerősebb boszorkányát piszkáltam.... Vámpírságom cserben hagyott, a nő úgy lökött egy fához, mintha rongybaba lennék. Abban a pillanatban úgy is éreztem magam. Az agyam kapcsolt, támadni akartam, de üresség lepte az agyam. Szemeim bambulták Esther arcát, majd képeket észleltek. Boldog család. Az Mikael lenne? Igen és Esthert öleli. Milyen boldogok! Igazán szeretik egymást. Ugrás és már a gyerekek arcát látom magam előtt. Elijah, Klaus, egy szöszi lány, azt hiszem Rebekah és még három másik fiú. Egyik fiatalabb, mint a másik. Ismét egy törés, de már nem vidám érzelmek töltik el bensőm, hanem szomorúság és fájdalom. Karjaimban a három - számomra ismeretlen - fiú közül az egyik. Halott. Ez tényleg az én kezem? Lenézek, de tisztán látom, hogy nem. Anyai fájdalom járta át testem, beivódott minden porcikámba. Újabb kép. Esther szégyenkezik a hasában hordozott élet miatt. Úgy érzi Klaus-val viseletes, de kiderül, hogy nem. Egy lány gyermek. Milyen csodálatos. A látomásbeli kezem érte nyúl, de egy asszony nem engedi, hogy megérintsem. Egy férfi az én gyermekemmel, akarom mondani Esther gyermekével. Fáj, megszakad a szívem...
Te vagy az.. - eresztette el és csak elmosódott alakját láttam. Lerogytam a földre, szemeimből hullottak a könnyek. Mi volt ez? Mi történt? Nem értettem semmit. Az elmémnek sok volt az információ, az emlékképek is csak halványan éltek tudatomban. Bárcsak tudnám mi történt! És mi az, hogy én vagyok az? Mi vagyok én? Ááá, az agyam kalapált, majdnem felrobbant. Halk puffanást hallottam, mire lassan felemelem a fejem, merthogy eddig összegubódzva ültem a hideg földön. Elijah megtámadta az anyját, szemei feketén pillantottak Estherre. Mit csinál? Képes lenne bántani a saját anyját? Ahogy "ismerem" tuti megbánja utána. Meg kell állítani!
- Hé, elég! Mit csinálsz? - ordítottam rá, miközben nehézkesen sikerült felállnom. A szemem fájt, a fejem kavargott és úgy éreztem mindjárt meghalok. Éreztem, hogy a szemfogaim kint figyelnek támadásra készen. De miért? Ez is miért van? Kit akarok bántani? Csak nem Elijah-t? Ugyan már, hiszen egy karcolást sem ejthetek rajta. Ő sokkal idősebb nálam. Habár nem így éreztem. Képes lettem volna leteperni a földre és jól megverni. Mégis miért tennék ilyet? Ah, ez a sok kérdés megőrjít! Nem értem magam, fogalmam sincs miért reagálok így. Újra a földön voltam, de most már hallottam a hüppögésem és éreztem az arcomon lecsorgó könnycseppeket. Megint sírok. Szuper! Ezt sem tudom miért van így. Valaki segítsen már! Ez kibírhatatlan!

Lelkemben a harag hatalmas méreteket öltött, és nem tudom felfogni, hogy anyám bármit bevetne annak érdekében, hogy minket eltegyen láb alól. Ez a harag némi keserédes fájdalommal párosul, és valahogy nem nagyon tudom már kordában tartani. Arra a pontra pillantok, amerre Mariah-t sejtem, bár nem tudom, hogy ott van-e. Lassan kezdem érezni, hogy cselekedni kell, és jelezni akartam neki valahogy, ám ekkor anyám nekitolja Sarah-t a fához. Az idegességem a tetőfokára hágott, és vámpírsebességemmel igyekeztem a közelükbe jutni, de nem ment. Anyám megállított. Olyan érzés volt, mint mikor egy olyan házba akarnék bemenni, ahová nem hívtak be. Hiába igyekeztem, nem ment közelebb férkőzni hozzájuk... A tehetetlenség és anyám iránti dühöm hatalmas méreteket öltött, és nem tudtam mi folyik ott. Valamit csinál Sarah-val, és ha nem segítek, baja eshet, hiába mondta anyám, hogy nem fogja bántani...
- Már nem hiszek neked, anyám - Sziszegem dühösen, ám hangomból több minden hallatszik ki. A csalódottság, és a teljes bizalmatlanság. Anyám eljátszotta a bizalmamat végképp, és már nem tekintem annak, aki egykor volt. Ő már nem az anyám, ő már csak Esther, és kerüljön bármibe is, meg fogom állítani, és elmondom Klaus-éknak, is, hogy ne bízzanak benne. A közelebb jutással még mindig próbálkozom, és ahogy az a számomra érthetetlen dolog folyik kettejük között, apró lépésenként tudok közeledni feléjük. Számomra ez a két perc maga a pokol, és óráknak tűnik, így nem értem, Mariah miért nem cselekszik, lehet hogy elment? Nem, hallom a szívverését, tudom, hogy itt van, és egyre gyorsabb...


Emlékek hada rohan meg ismét, mikor még boldog voltam a családdal felhőtlenül. Akkor romlott meg minden, mikor a mai Mystic Falls területére jöttünk. Akkor változott meg minden leginkább, mikor Henrik meghalt. Akkor az egész életünk felfordult, és semmi sem volt már a régi. De alighogy lenyugodott a lelkünk háborgó tengere, anyánk ismét felbolygatta. Minden, amit addig tettünk, az egész addigi szépen felépített életünk tönkrement, és helyébe a pokol mardosó tüze került. Igen, akkor így éreztem, és anyám felbukkanásával, mind jobban előtör belőlem az az érzés, és ezt nem akarom. De nem tehetek ellene semmit, mert amíg anyám itt sétál a város utcáin a lelkem is egyre jobban elsötétül, és előjön belőle valami démoni, valami rossza, amit nem akarok előhívni, de ha anyám továbbra sem engedi el Sarah-t utat engedek neki, és nem fognak érdekelni a következmények. Valahogy most egy olyan részem bújt elő a feledés homályából, amire sosem voltam büszke, amit nem akarok, hogy előjöjjön, de érzem minden egyes porcikámban, hogy lassan, de biztosan azzá válok. Az események alakítják a személyiséget. Tovább erőlködöm, és érzem, hogy a láthatatlan fal meggyengül, majd teljesen megszűnik. Először megállok, és anyám három szava befészkeli magát az agyamba, de már nem vagyok olyan szinten, hogy kérdezősködjek. Mariah-nak egy apró jelet küldök kezemmel, hogy egy percen belül ő következik, mert lehet, hogy utána nem leszek olyan állapotban, majd hirtelen rontok anyámnak, aki az őt ért ütéstől vagy két métert csúszik a füvön. Tudom, hogy nem tudom sokáig feltartani, mert ő erősebb nálam, de ez csak egy figyelem elterelés, és tudom, hogy tud még hatni rám a varázslattal, mert a bennem lakozó démon még nem szabadult el teljesen. Ám nagyon nehéz kordában tartanom, és külső szemlélőnek úgy tűnhet, hogy át is vette rajtam a hatalmat, hiszen szemeim feketét, és fogaimat is kieresztettem. Nem érdekelt az, hogy ezzel anyám álláspontját bizonyítom, és az sem, hogy aki felé igyekszem, az adta nekem az életet. Majd egy pillanatra megtorpanok anyám felett, aki még mindig húzza a támadást felém... Talán erősebb, hogy a fia vagyok? Nem hinném, de érzem, hogy valami erős bűbájon töri a fejét. Nekem sem kellett több, és mielőtt rám támadna, még Mariah felé nézek fekete szemeimmel, bólintok, hogy most, de ekkor éles fájdalom mar elmémbe, és én összeroskadok...

Végighallgattam azt amit Sarah mondott, nem kellett bevallania tettét így is épp eléggé elárult engem és ezzel saját magát is. Szememben düh villant és Saraht vámpír létére olyan erővel taszítottam a fának, hogy ideje sem volt védekezni. Megragadtam a nyakát és abban a pillanatra szabadjára engedtem az erőm, szemei feketén villantak rám de támadni nem tudott leblokkolta a hirtelen jött emlékek sora és ebben a percben szeme üvegessé vált. A szemem sarkából Elijaht láttam amint el akar lökni, de egy apró kézmozdulattal megállítottam. Nem tudott mozdulni de szeme haragtól csillogott.
Nem bántom őt Elijah, csupán feltárom az igazságot
Mondtam nyugodt hangnemben miközben engem is elárasztottak az emlékek. A régi családi emlékek, először a jók sora taszított mélyebbre és mélyebbre az idő viharában. Az első emlék Mikael megismerése és a gyerekek születése, újból átéltem mindent ami velem történt és éreztem, hogy Sarah is ugyan azt látja amit én. A következő emlékképek már nem a jót tükrözik feltűnnek a farkasok és Henrik élettelen teste a kezembe a meggyötörtség és tehetetlenség érzése Sarah-n is átsöpör. Ezután az a bizonyos nap következik a legnagyobb bűnöm és a halálom napja az a sok érzés hirtelen áramlik át rajtam és nincs erőm védekezni ellene. Miután minden egyes érzést és emléket megmutattam neki ideje volt bevallanom a legnagyobb titkot amit úgy hittem a sírig fogok őrizni. A távolból én tűnök fel kétségbeesetten amiatt, hogy nem titkolhatom tovább terhességem. Eleinte talán úgy tűnhet, Klaus hordhattam szívem alatt, de az Ayana-val vitatott beszélgetés után kiderült, hogy tévedés. Tovább megyek és egy újszülött jelenik meg szemeim előtt, egy kislány, zokogva nyúlok utána, de Ayana visszahúz, az emlék szertefoszlik és egy férfi tűnik elő a sötétségből és egy gyermek, az én gyermekem és a férfi Sarah apja. Az évek gyorsítva peregnek le előttünk és nem tudom tovább tartani a varázslatot, elengedem a nyakát és a szemébe nézek.
Te vagy az...

Nehezen megy a várakozás, de tudom, hogy egy sikeresen véghezvitt tervhez várnom kell. Ha nem várok, akkor mindent elszúrhatok. Álcám sikeres, és nem vettek észre, de szerintem ez betudható annak, hogy eléggé sok e három ember között a feszültség. Csak egymásra figyelnek. Én kudarcot vallottam, mikor ki kellett volna derítenem Esther tervét, de azóta két helyről is megerősítést kapott a férfi, viszont van valami különleges eme három ember közt. Nem tudom mi lehet az, de olyan... Hm, inkább nem is gondolok erre, hiszen tudom, hogy Elijah védi Sarah-t az anyja ellen is. Így nekem is védenem kell. Remélem a fiam megkapta az üzenetemet, és otthon van, vagy elérhető közelben. Szerencse, hogy így elfogadta Elijah-t, és látja, hogy ő rendes férfi. Viszont látom, ahogy arcvonásai megkeményednek, és gyűlölet sugárzik a szemeiből. Viszont egy kis megkönnyebbülést is vélek felfedezni rajta, bár lehet, hogy én értelmezek félre mindent. Hiszen Elijah az a férfi, aki arcán soha sincsenek érzelmek... Kivéve a határozottság, és az a folytonos gyanakvás. Csoda, ha bennem megbízik. De vajon miért? Miért pont én? Sokszor elgondolkodtam, miért is járt arra, és miért állított meg? Lehet, hogy akkor most halottak lennénk mind a ketten a fiammal? Nem tudom, de a hálám örökké az övé. Bár nem tudom, hogyan is lehetek ennél jobban a segítségére, hiszen nekem is megvan a gondom. Ott a fiam, és Leo, aki folyton melózik, és nem tudom elviselni, mikor a fiam kiakad, mert hiányolja. Folyton csak dolgozik, és egyszerűen nem tudom mi lesz, hiszen szeretem mindennél jobban, de megöl a hiány, ha nem jön el ő is. Azt hiszem, mikor véget ér ez az egész mizéria, visszamegyünk pár napra LA-be, hogy kicsit együtt legyen a család. És ha soha nem ér véget? Most is ezt a három alakot figyelem, és valahogy érzem, hogy Elijah húzza majd a legrövidebbet a végén, ha nem segítek... Most is fel vagyok készülve, és valahogy úgy érzem, Senki nem ússza meg a tettlegességet. Persze csak ha nem csal a megérzésem. Hisz én is boszorkány vagyok, és Esther még erősebb, mint én, és nekem az első az lenne egy árulás folyamán, hogy bevetek egy két boszitrükköt...

Esther & Mariah & Elijah & Sarah

Szuper, mindig rosszkor jövök. Elijahnak eddig is annyira könnyű dolga volt az anyjával, már csak én hiányoztam. Én akinek akkora szája van, hogy bekaphatnám az egész Földet. Szegény Elijah...tényleg nem hiányoztam neki.
Ne aggódj, nem lesz baj... - próbált nyugtatni és beállt elém. Az elszántságát egy halvány ijedt mosollyal viszonoztam. Abban a helyzetben ennyire voltam képes. Lelki szemeim előtt lepergett az életem és vártam a véget. Esther talán halandó, de mégis csak Elijah anyja. nem várhatom el tőle, hogy engem védjen az anyjával szemben. Még akkor sem, ha ezt ígérte. Csípős szóváltás, rövid mondatok következtek. Úgy gondoltam jobb, ha nem lépek ki Elijah háta mögül. Esther arcát fürkésztem épp úgy, mint Elijah. A várt düh sehol sem volt rajta, arcán csak az erőltetett mosoly ült. Felsóhajtottam, nagy volt a feszültség és egyet előrébb léptem. Majdhogynem az engem védelmező férfi mellett álltam már. Ránéztem és megint azt az elzárt arcot láttam. Újra befordult. Az anyja fájó pont neki. Nem hagyhatom, hogy meggyűlölje.
- Azt hiszem nem kell magyaráznom a helyzetet - sétáltam lassan Esther felé, majd jónak tűnő távolságban megálltam. Figyeltem rá, hogy eltakarjam Elijah, már amennyire a magasságom engedte. Ez csak a mi beszélgetésünk és tudom, hogy a férfi közbelépne bármikor.
- Nem akartalak elárulni - kezdtem bele, de ez még nekem is eléggé idiótán hangzott - Én, én egyszerűen nem tudok mi folyik itt. Egyszer úgy érzem, hogy bármiben segítenék neked, viszont máskor, amikor nem vagyunk egymás közelében, már gyanússá válik a dolog számomra. Elijah, ő nem tehet semmiről! De ha mégis tett volna bármit is, nem róhatnád fel neki, hiszen csak menti a saját életét. Te nem ezt tennéd? Engem nyugodtan utálhatsz, megölhetsz, kínozhatsz, de őt hagyd ki ebből! - néztem könyörgően Estherre és éreztem, hogy könnyeim megerednek. Megalázom magam igen, de legalább felvállalom a tettem. El kell viselnem a következményeit. A nagy szám soha nem vitt előre...
Esther képes lenne bántani? Én valahogy kötődöm hozzá és abból ítélve, ahogy a kávézóban viselkedett velem ő benne is megmozdult valami. Éveken át tartó bizalomjáték nélkül is megosztotta velem a titkát. A titkát, amely óriási és jobb lett volna, ha nem kerül közszemlére. Nem került volna....Elgondolkodtam, hogy miért is kotyogtam el Elijahnak. Őszintén szólva fogalmam sincs, de amikor rá gondolok hasonló érzés fog el, mint Esther esetében. Mi ez? Zavar támadt a fejemben és összeráncolt szemöldökkel pillantottam fel, merthogy eddig a földet tanulmányoztam. Tekintetem kettejük között játszott. Most biztos őrültnek néztek, de rá kellett jönnöm mi a jó fene van.


/kevés lett sorry, de nem tudtam mit írjak.../

Tudtam, hogy Sarah megjelenésével anyám megtudja, hogy lebukott, és hallom is a lépteit. Szemében látom is a meglepődöttséget, hogy terve sikeres nem lehet. Tudom, hogy ezzel nagyon is magamra haragítom, de már semmi sem számított. Tudom, hogy ő nem az anyám már, hiszen anyám soha nem ítélt volna halálra egy tettel. Igazából talán azóta változott meg minden, mikor vámpírrá változtatott. Akkor is kiderítettem a tervét, és meg akartam akadályozni, de nem ismertem a bűbáj részleteit. De most mindent el kell követnem. Sarah felé fordulok, míg anyám ide nem ér hozzánk.
- Ne aggódj, nem lesz baj... - Próbálom megnyugtatni, és félig elé állok védelmezőn. Anyám megszólal, de eleinte nem is válaszolok neki, hanem érzelemmentes rideg arccal tekintek dühös és csalódott szemeibe. Semmi érzelem nem tükröződik rajtam, igaz, hogy meglepett ez az egész szituáció, de még mindig nem szeretem kinyílvánitani az érzelmeimet.
- Nem zavar... Engem legalábbis nem, anyám... - Beszédem rideg és határozott egy cseppnyi kegyetlenséggel fűszerezve. Nem kell színészkednem, mert anyám tisztában van azzal, hogy tudom, amit nem kéne. Érzem Sarah-n a feszültséget, és a félelmet, hisz nem akarhat meghalni. De várjuk csak... Egy motor leállása a távolban, majd közeledő léptek, és egy illat. Mariah, itt van... Akkor nincs veszve minden. Miközben én a régmúltra gondolok. Anyám azt hiszi, hogy ő az áldozat, de akkor nézzük meg közelebbről a dolgot. Henrik meghalt. Ayana a barátunk ellenezte a varázslatot, de anyám kötötte az ebet a karóhoz, hogy meg fogja csinálni az egészet akár Ayana nélkül is. És nekünk szólt erről? Nem... Gyanútlanul megittuk a vérrel kevert bort, majd hátba szúrtak, és nem volt menekvés. Akkor most ki is az áldozat? És azzal akarja jóvá tenni, hogy visszacsinálja az egészet? És mi lesz velünk? Abba nem gondol bele, hogy ismét védtelenek leszünk, és meghalunk, csak abba, hogy ezzel rendezi a természet felé a tartozását. Anyám akkor nem tudta mit tett, de én tudom, hogy ez egyensúlyt teremtett, hiszen a vérfarkasok rengetegen voltak, és azzal, hogy apám irtani kezdte őket, így az emberek helyett a vámpírokat kezdték ölni a telihold hatása alatt. És legalább nem ártatlanokat öltek. Ebbe vajon belegondolt már anyám? Hogy ezzel ha furcsa módon is, de egyensúlyt teremtett? És ez az egyensúly igen törékeny, és egyetlen kis tett elég hozzá, hogy felboruljon. Minden lény fontos része a természet rendjének, még valahogy a hibridek is, hiszen akiket Klaus gyárt, nem lesznek soha oly erősek, mint a fivérem, és mivel hibridek lettek, gyermekeik nem lehetnek soha, ezzel a kihalás szélére kerülhetnek a vérfarkasok. Érdekes gondolatok ezek, így mikor anyám itt van, és képes lenne megölni mind a kettőnket, de nem tenné meg. Akármennyire utálja azt, amit velünk tett, szeret minket, és valami furcsa csillogást látok a szemében, mikor Sarah-ra pillant. De miért? Mi köze a lányhoz? Nem tudom, de ha bántani akarja, én nem hagyom, és érzem, hogy valamire készül anyám. Persze megnyugtat a tudat, hogy Mariah a közelben van, és ha semlegesíteni nem is, de egy időre félre tudja állítani őt...

Az Elijah-val folytatott beszélgetést ő maga szakította meg amit nem nagyon értettem, de a torkomat szorító gombóc és a felismerés, hogy nagy baj lesz egyre csak nőtt és nőtt. Elijah a bokorhoz ért és én nem maradhattam egy helyen utánamentem, magassarkú cipőm tompán kopogott a füves talajon. Pár lépés után a fa már nem takarta el többé a zavaró illetőt és így megpillanthattam az arcát.
~ Sarah... ez lehetetlen, ez a szánalmas csitri elárult.~
A düh felüluralkodott rajtam és habár tökéletesen hidegvérűnek látszottam belülről fogalmam sem volt mit tegyek. Csak álltam ott Sarah-ra bámulva aki ugyan olyan zavarodott volt mint Elijah.
~ Ezt még megbánjátok~
Ökölbe szorítottam a kezem és már az újjaim is elfehéredtek. Pontosan tudom mikor éreztem magam ilyen szánalmasan elhagyatottnak....


A faluban történ furcsa esetek után még jobban óvtam a gyerekeket azoktól a furcsa lényektől akik az éj leple alatt támadják meg az embereket. A vérfarkasok miatt az áldozatok száma megsokszorozódott és a falu népe nem mert kimenni az erdőbe. De az egyik teliholdkor a fiam holttestét szorongatva kezeim között egyszerre voltam meggyötört és elszánt. Elszánt annak érdekébe, hogy megvédjem a családom. A könnyek patakokban folytak végig az arcomon de a düh a szívemben egyre csak nőtt. Meg akartam ölni azt a szörnyeteget aki ezt tette és addig kínozni ameddig bele nem hal.


Épp ez volt az az érzés, a tehetetlenség érzése, hogy nem változtathatom meg a múltat azt a sok minden bajt és gondod, mint például azt amit Sarah tett. Mérhetetlenül dühösnek kellene lennem rá de valami nem hagyja, valami megmagyarázhatatlan dolog épp mint a kávézóban visszafog attól, hogy olyan dolgokat tegyek amit megbánok.
Ugyan nem zavarsz... igaz Elijah ?
Kérdeztem egy dühös és erőltetett mosollyal arcomon.

Otthon tevékenykedtem, mikor valami rossz érzés fogott el. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de valami nagyon nem volt jó. Összeszorult a szívem, ezért felszaladtam a padlásra. Gyertyát gyújtottam, és egy varázsigét mormoltam. Elijah jelent meg a lelki szemeim előtt, majd az anyja, egy másik vámpírlány, és az, hogy Esther bántani fogja őket, mert Elijah megtudta a tervét. Tudtam, hogy ez egy jövőbeli esemény, és sietnem kell, nehogy elkéssek. Lesiettem a konyhába, hogy magamhoz vegyek egy-két bájitalt az erősebb fajtából, és egy üzenetet körmöltem a fiamnak a hűtőre. Szükségem lesz rád, kérlek légy elérhető, életbevágóan fontos... Anya
Felkaptam a kabátom, és már autóba is szálltam. Hajtottam, ahogy lehetett, majd egy kicsit távolabb a háztól leállítottam a kocsit. A zsebembe süllyesztettem a bájitalokat, és halkan osontam be a kertbe, persze elölről. Nem kockáztathattam a lebukást, hiszen a két vámpír testi épsége függ tőle. Ha ezt anyám tudná, és a nagyi is, hogy a saját fajom ellen megyek pár vámpír miatt ki is akadnának. De tudom mit csinálok, nem hagyhatom, hogy a látottak megtörténjenek. Elijah számít rám, és én itt vagyok. Itt kell lennem, hisz hálámmal és segítségemmel tartozom a fiam életéért. Nálam ez alap. Aki egyszer jó hozzám, sokáig segítem. Van, akit életem végéig. Elijah nemes ember, akarom mondani vámpír, aki tele van jóindulattal, és becsülettel, megérdemli a segítségemet. De most éppen egy bokor mögött bújok meg, és onnan figyelem őket. Szerencsémre Esther háttal van nekem, és a szer miatt a gondolataim sem érezheti meg, viszont látom Elijah-n, hogy ő tudja, hogy itt vagyok, és ez a lényeg. A másik lány úgy meg van ijedve, hogy szerintem ő most nem nagyon tud a képességeire koncentrálni. Őneki és Esthernek sejtelme sem lehet, hogy itt vagyok. Figyelem őket, de egyenlőre nem történik semmi, nem avatkozom be. Csak hallgatom a beszélgetést, mert innen hallhatom őket. Érzem, ahogy a nő haragja fokozódik, és rájön a titokra, és ezzel egyetemben a lány rettegése is, és menekülni sem tudna. Egy kicsit én is elkalandozom, hogy képes vagyok Esther ellen menni? Hiszen ő egy Ősi boszorkány, az Ősiek anyja, és hiába vagyok erős, ha ő sokkal erősebb, csak abban reménykedem, hogy a kábító főzet használni fog majd. Miközben a bokorban guggolok, egy terv rajzolódik ki a fejemben, ami, ha sikeres lesz, akkor Elijah-nak sem kell tartani az anyjától egy darabig. Bár ebbe lehet, hogy nem megy bele, de most nem ez a lényeg, de nekem az Ősi boszorkány nagyobb fenyegetés, mint a fiai. Tény és való, bevallom őszintén nem félek egy vámpírtól sem, de nálam mindig is a fiam lesz a legfőbb szempont, senki más. Ilyenkor viszont hiányzik Leo, hogy segítsen nekem, mert vannak dolgok, amikre egyedül képtelen vagyok... De meg kell birkóznom az akadályokkal, hiszen erős vagyok, és a fiamból is erős boszorkány válik majd. Bár most is többre képes már, mint a társaik, tudom, hogy ennél többre hivatott, nem hagyhatom, hogy valami Ősi beleszóljon...

Muszáj volt kitalálnom valamit, hogy újra megérinthessen Damient. Nem változtathatok az érzéseimen, hiányzik és még az életemet is odaadnám azért, hogy ő neki jobb legyen. Tudom, hogy ő is vágyik arra, hogy karjait körbefonhassa derekamon és magához ölelhessen, de jogosan nem akarja felbolygatni a túlvilágot. Az tényleg oly' szörnyű, mint amilyennek sugallja? Igaz nem mondott róla semmit, de az nyilvánvaló, hogy utálja létezésének eme formáját. Balszerencse a javából, ezt az állapotot nem érdemes megváltoztatni. A természet visszavágna az önzőségemért, ezt nem vállalhatom be, de azt igen, hogyha kell könyörgök Elijahnak, hogy segítsen. Remélem nem kell ennyire megaláznom magam, de ha nem enged nincs más választásom. Minél hamarabb cselekednem kell és nem ártana azt sem megtudni mi ez a hirtelen fordulat, amelynek okán láthatom Damient. Az évek során sokat gondoltam rá, viszont az emlékeim vele kapcsolatban elhalványodtak és kiestek az aktív emlékezetemből. Mélyen azonban megmaradtak és várták a pillanatot, mikor hirtelen rám törhetnek, megzavarva az addig is kilengő kedélyállapotomat. Mystic Falls rendesen megkutyulja az életet és apró dolgokat is bődületesen nehézzé varázsol. Talán régen néhány boszorkány varázsolgatott, hogy a vámpírok vonzódjanak ehhez a kisvároshoz és pokollá legyen az életük. Nem mintha az egész örökkévalóság Hawaii lenne... Sőt, maga a kegyetlenség, nyomor, halál. Az ügyesebbek képesek megtalálni a jó dolgokat is, de mint én, aki soha nem találta a helyét, nehezen bukkan rá az apró vagy gigantikus örömökre. Az élet a szemem előtt suhan el a nélkül, hogy az agyam feldolgozná a történéseket. Gyorsan suhan el, mint én Elijah házának kertjében egy fa mögé, ahonnan rálátásom nyílik a kávézó Elijahra. Vajon egyedül van? Észrevett? Igen, észre. Felállt és egy pillanat múlva már előttem is volt. Hangja először furcsán izgatott volt, de gyorsan moderálta magát. nem törődtem vele, hanem egyből belekezdtem:
- Elijah szükségem van rád! Egy szellem, a legjobb barátom... - elakadtam. Eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott pár másodperccel ezelőtt, mikor lesuhant elém a teraszról. Nem alkalmas? Akkor biztos társasága van? Mégis ki? Most mindennél jobban szükségem volt Elijahra, nem hagyhattam, hogy akármi is az utamba álljon. Akármi kivéve egy személyt. Halk léptek ütötték meg fülemet és a lábam már indult volna, de késő.
- Esther! - remegett a hangom, mikor látszólag köszöntöttem a nőt. Valójában a meglepettség és a félelem beszélt belőlem, jeleztem magamnak, hogy igen jól látok. Rá fog jönni, hogy mit tettem. Végem van! Tőle még Elijah sem tud megvédeni! Vagy igen? Nem, nem fordulna el az anyjától egy számára idegen lány miatt.
A tekintetem a két Ősi családtag között járt, nem tudtam, hogy mit tegyek. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről, a lábaim futást diktáltak, de az agyam felfogta, hogy nincs menekvés. Legjobb esetben is Esther azonnal megállítana. A Starbucksban töltött idő alatt többször is hangsúlyozta, hogy ha kiderül a titka súlyosan fizetek érte. Én csacsi, hogy is hihettem azt, hogy túlélem! Elijah itt iszogat az anyjával, valószínűleg már meg is beszélték a dolgot és most saját magamat löktem a sárba. Körültekintőbb is lehettem volna és udvariasabb is. Ha valamit akarok valakitől, akkor legalább az ajtót válasszam, ne a hátsó udvart. Egy kétségbeesett vámpír próbálkozásai... Már az emberi vér illatát sem érzékeli az agy, ha gyötrődik és megoldást keres egy problémára. No, de ennyire meg lennék zavarodva?
- Ömm, izé.... Nem akarok zavarni! - habogtam és két kezemet magam elé tartottam jelezve, hogy ártatlan vagyok, nem direkt szakítottam félbe az anya-fia estét. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Kérdőn Elijahra néztem, aki feltehetőleg kellemetlenül érezte magát, de a sötét és az elmémben kavargó gondolatok miatt nem tudtam kivenni pontosan az arcát. Furcsa is lenne, ha nem érezne dühöt, hiszen én rontottam el a tervét. Bármi is legyen az...

Némán állok anyámtól messzebb, ugyanis most így érzem jónak. Valahogy nem tudom,és nem is akarom csökkenteni a köztünk lévő távolságot. Tudom, hogy öltem elismerem, de mikor belementem, hogy anyám átváltoztasson, senki nem adott kézikönyvet arról, hogy milyen is lesz majd az utóélet, és milyen árnyoldalai lesznek. Nem tudtam mit kezdeni a vérszomjjal, és a felfokozódott érzelmekkel... Nem tudtam kezelni, és átkoztam a percet, mikor rájöttem ezekre a hátulütőkre. Gyűlöltem azt, ami vagyok, hogy nem mehetek a napra, mert elégek, hogy szomszédok, kik barátaink voltak, és mindig bemehettünk hozzájuk, már elfordultak tőlünk, mert nem tudtunk bemenni a házaikba. A fa, mely az életet adta az ellenségünk lett, ahogy a tövében élő növények is. És akárhányszor valaki elvágta magát a közelemben, vagy megsebesült, én ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy igyak belőle, persze nem egyszer meg is tettem, hisz új volt ez az egész nekem, és nem tudtam irányítani. Akkor eszméltem fel, mikor a karjaimban fekvő áldozatom szíve már nem vert. Borzalmas érzés volt. Borzalmas, és elviselhetetlen lelkiismeret furdalás, mígnem ki nem tudtam kapcsolni egy rövid ideig. De minden visszatért, mert végleg semmit sem lehet kikapcsolni. Istenem, Anylin mennyit segített anyám halála után, hogyan is álljak meg, és csak annyit fogyasszak, amennyitől nem hal meg az ember. Sok időt töltött azzal, hogy segítsen nekem, és sokszor le is állított, nehogy megöljem az illetőt. Azóta viszont már más a helyzet. Uralom a vérszomjam, és ritkán iszom élő emberből, nagyon ritkán.
- Anyám, összekeversz valakivel. Engem az emberi énem irányít, és a gonoszságom elnyomom, és nap mint nap küzdök vele. Ő nem tud irányítani engem, az az idő már elmúlt, mikor nem bírtam ellenállni a csábításnak. Mondom ki nyíltan, hisz ez az igazság, a démon, aki bennem lakozik az mélyen el van temetve, és csak ritkán engedek utat neki, és akkor sem ártatlan emberek felé irányul, hanem a saját fajom felé, kik gonoszak, és kegyetlenek, én inkább védem az embereket, nem ölöm őket.
- Te tettél minket ilyenné, régen gyűlöltelek miatta, de már megbékéltem, és hálás vagyok, mert így ezernyi csodát, és szépséget láttam megszületni, és végbemenni. Ha nem teszel ilyenné, akkor ezeket mind elszalasztottam volna. Ha nem leszek vámpír, nem leszek az aki ma vagyok... És ezért hálásnak kell lennem neked... - Nézek anyám szemébe, aki érezheti, hogy szavaim teljesen őszinték, semmi hátsó szándék nincs bennük. És nem azért mondom, mert tudom a tervét, hanem azért, mert tényleg így is gondolom. Ha belegondolok mennyi mindent átéltem, jót és rosszat, a világ csodáit láthattam, és még láthatom is, láttam hogyan születik egy nép, egy legenda, sőt teremtettem is legendákat. Tartalmas életem volt, és nem szeretném, ha véget érne. Szeretem a vámpír létet a hátulütőkkel együtt is. Ez csak egy kis mellékhatása a gondtalan életre való vágyamnak. Tudom, hogy élhetek teljes életet, habár egyetlen álmom nem fog soha valóra válni. Egy gyermek, egy örökös, ami minden férfi álma. De igyekeztem túltenni magam rajta.
- Ha rossz ember az, aki az élni akarás tulajdonságával bír, és szereti az életet, akkor igen rossz vagyok. Hogy a múltban az voltam? Igen, nem tagadom, de a jó cselekedeteim elhalványítják, ha el nem is tüntetik. Csak érts meg egy kicsit engem is kérlek... Ahogy régen - Ülök le a székbe végül, és megiszom a kávém kihűlt maradékát. Az őszinteség benne van a szavaimban, hisz minden amit mondtam igaz, és nincs benne semmi megjátszás. Az élethez való ragaszkodásom túltesz minden emberi vágyon, és ezért az egyért képes lennék az egész világot megforgatni, hogy éljek. Érdekes, hogy talán én vagyok az, aki ennyire ragaszkodik az élethez. Jobban, mint bármelyik testvérem. Ez a vágy néha felemészt, és rossz dolgokra késztet, de én tudom, hogy mit miért teszek. Ölni ezért a vágyért? Nem hiszem, nem tudom. A rossz oldalam évtizedek óta szunnyad, és ezt anyám tudhatná, ha figyelt volna a túloldalról. Miközben az ablakon túli tájat figyelem, lépésekre leszek figyelmes. Majd egy női alak suhan végig a kerten, és áll meg az egyik fa mögött, de úgy, hogy félig takarásban van... Sarah. Vajon mit kereshet itt? Kissé meglep, hiszen nem számítottam rá, és valószínű, hogy ennek nem lesz jó vége.
- Bocsáss meg egy pillanatra - Fordulok anyám felé, és kisietek az ajtón. Vámpírsebességgel termek a lány előtt, miközben tudom azt, hogy anyám utánam fog jönni, mert a kíváncsisága nagyobb lesz, minthogy a teraszon megvárjon.
- Sarah, te mit keresel itt? Most nem alkalmas... - Közlöm vele felvont szemöldökkel kicsit ridegen, majd fejemmel alig észrevehetően a terasz felé bökök, és ajkaim némán egy nevet formálnak: Esther. Ebből tudom, hogy rájön, hogy Esther itt van, ám amint elmenne, anyám lépteit hallom a hátam mögött. Késő, hogy elmenjen, nem tud, anyám úgy is megállítaná...

Nem bírtam tovább elnevettem magam. Nem azért mert sikerült feldühítenem, hanem azért mert most az egyszer ő is tudta, hogy igazam van.
Elijah mindig is túl forrófejű voltál, de te is tudod hogy nem az számít mit tettél, hanem a benned lakozó démon ami irányít és ez tesz mindannyitokat gonosszá.
Épp úgy ahogy a múltban tettem mikor majdnem felül uralkodott rajta a vérszomj most is végigsimítom a karját.
De én megbékéltem ezzel és tudom, hogy mélyen belül ott vagy te Elijah csak szabadjára kell engedned.
Mondtam lágy anyai hangon majd elmosolyodtam és szembefordultam vele. Szemében már nem csillogott annyi düh.
Na jó túllőttem a célon csak sok minden tört elő belőlem sajnálom. Tudom, hogy nem vagy rossz, csak egy kicsit.
Mosolyodtam el játékosan majd visszahúztam a székre amin ült én pedig visszaültem elé.

Tudom, hogy anyám azon gondolkodik, miért lettem más vele szemben, még ha nem is látom az arcán ezt. Ismerem annyira, hogy tudjam, mikor mit tervez, vagy mit szeretne, hiszen a gyanakvó természetemet tőle örököltem. Nekem ez szerencse, másnak nem, vagy ki tudja. Az évek folyamán sokat megtanultam, és nem vagyok naiv. Már nem. Sok minden cikázik most a fejemben, és örülök, hogy nem kell amiatt aggódnom, hogy most anyám bármikor bele lát. Ám a következő mondatokon felhúzom a szemöldököm, és érzem, hogy a halántékomban erősebben lüktet a vér. A fogaimat összeszorítom, és próbálok lehiggadni, ugyanis, a heves természetem hamar előtérbe kerül, ha olyanokat állítanak, ami nem igaz.
- Tudhatnád, ha figyeltél volna a túlvilágon, hogy évszázadok óta nem ölök embereket a túlélésért... Az pedig, hogy mit csinálok? Hm... Majd kiderül...- Sziszegem, miközben hirtelen mozdulattal felállok, és úgy nézek anyámra. Szemeim ridegek, és gonoszak, hangom gúnyos és nyers, arcom vonásai, pedig megkeményedtek. Az egész látvány igen ijesztő lehet, de nem anyámnak, bár ki tudja. Lehet, hogy fél tőlem, lehet, hogy nem. Igen érdekes, hogy az eddigi bájcsevejből lett hirtelen egy ilyen beszélgetés, és valahogy kezdem azt érezni, hogy lassan véget kellene vetnem neki. De még nem... Tervezek valamit, és remélem be is jön. Kicsit hátrébb lépek, és hátat fordítok anyámnak. Emlékek hada pereg le a szemeim előtt, de egy ilyen emlék egyre erősebben furakszik előtérbe.




Éppen most sétálok a birtokra, ahol Klaus és én lakunk. Igen érdekes, hogy annak ellenére, hogy két külön személyiség vagyunk, mégis együtt tudunk élni egy bizonyos mértékig... Persze mostanában egyre többet veszekszünk, hiszen ő meg akarta törni az átkát, de én megakadályoztam, vagyis nem én, hanem Katerina, de nála ez egy és ugyan az. Ám most eléggé vad életvitelbe kezdett, szinte mondhatni tucatszára igézte a nőket, és ez nekem nem tetszett. Ott tartotta őket a házban, igézés alatt, és amikor olyanja volt, halálra étkezett belőlük, vagyis meghaltak az áldozatai. Egy ideig tűrtem, de most jött el a pillanat, hogy vége a türelmemnek, és ezek után nem fogom behunyni a szemem... Idegesen rontottam be, Klaus persze most is éppen a nőket nyomorította meg. Már mindegyik tele volt sebhellyel.
- Niklaus, ennek véget kell vetned, ez így nem mehet tovább! - Szólalok meg az idegállapotomat egyáltalán nem tükröző nyugodt hangon. Mindig így kezdődik, de tudom, hogy nagy vita lesz a vége...
- Gyere inkább és csatlakozz, ahelyett, hogy a saját utadat járva ölöd meg őket... - Mosolyodott el, és tudtam, hogy csak a dühítésem miatt teszi ezt, hogy minél jobban felidegesítsen. Beszéd közben rám se nézett, hanem inkább az egyik leendő áldozatával cseverészett, mintha ott sem lennék. Ez is csak egy csepp volt a már amúgy is csordultig telt pohárban. Látszik nem ismer eléggé, hogy tudja, én nem ölök már ha ennem kell, lehet hogy iszok emberekből, de nem ölöm meg őket, mert a lelkiismeretem erősebb.
- ÉN nem ölök embert Niklaus...Több mint száz éve... - Jelentem ki dühtől remegő hangon, mire ő felnéz végre rám. Igen jól láthatja, hogy mennyire ideges vagyok, és csak egy hajszál választ el attól, hogy neki ne essek rögtön. Elküldi a két nőt, így végre nyugodtan tudunk beszélgetni.
- Mert a lelkiismereted gátol meg abban, hogy hatalmas vámpír légy... Jön közel hozzám vámpírsebességgel, és én tudom, hogy azért csinálja, hogy engem idegesítsen. Ez a mániája. Mindig is az orrom alá dörgölte, hogy mi a gyengém, de most valahogy beletalált egy olyan témába, ami mindig is nehezen érintett. Mégpedig az ölés. A falnak csapom Klaus-t teljes erőmből, és ütni kezdem, igyekszik visszaütni, de most alul marad. Legszívesebben megölném ebben a percben... De a társalgó másik végébe hajítom...
- És emiatt vagyok, és eszek is mindig jobb nálad Testvér... - És ez volt az utolsó, mikor vitáztunk. Utána talán még egy két hónapig mellette voltam, de egy napon titokban hagytam ott egyedül...


Amint eme képek leperegtek lelki szemeim előtt, ismét itt voltam a teraszomon, ahol anyámmal beszélgettem,vagyis próbáltam. Míg az emlékeimet vissza suvasztom a fejembe, nem fordulok vissza anyámmal szembe. Mindig is tudták mivel idegesítsenek fel, és valahogy úgy érem Esther sem véletlenül mondta. Igazából nem tudom, hogy ez neki miért is jó, hiszen régen nem ilyen volt, és most, mintha teljesen más lenne, mintha nem is az anyám lenne, akit szerettem, akire mindig is támaszkodtam, hanem egy idegen, aki az Ősöket akarja megölni... Bármi áron. Hihetetlen számomra az egész történet, hogy visszajött összehozni a családot, de ez be is bizonyította, hogy nem csak családegyesítés miatt van itt, hanem hátsó szándékokkal felszerelkezve...

Az agyam még mindig azon kattog mi folyik itt de ez rajtam nem látszik. A teámból még egy kortyot sem ittam, na nem azért mert annyira gyanakvó lennék és azt hinném, hogy megmérgez csak jobb félni mint megijedni. Leülök vele szembe a székre és elmosolyodom.
Ez kedves tőled Elijah. Na és mit csinálsz itt mostanában. Mármint a gyilkoláson kívül.
Húztam gúnyos mosolyra a szám. Elijah mindig is tudta a véleményem a vámpírságról, habár az én ötletem volt mindez és egyben az én hibám mindig arra tanítottam őket, hogy ne ontsanak ki emberi vért.


Épp a szokásos teendőimet végeztem a faluban, már egy hete, hogy megtettem azt a fontos és visszafordíthatatlan lépést. Azt, hogy halhatatlanná teszem a gyermekeim. Azóta ezen jár az agyam és azon vajon megtudnak bocsájtani nekem valaha. A távolból Elijah alakját látom meg és pár lépésre tőle sok sok embert eldobom a kosarat és szaladni kezdek mikor odaérek látom, hogy egy nő véresen és sebzetten fekszik a füvön. A falu többi embere próbálják élesztgetni az én fiam pedig leblokkolva áll előtte. Először azt gondoltam Elijah tette, de jobban megvizsgálva rájöttem nincs rajta harapás. Kezem a fiam vállára tettem és nyugtatóan végigsimítottam.
Semmi baj ... gyere menjünk majd ők segítenek neki.
Ezzel a mozdulattal mindig megnyugtattam Elijaht de most egy kis varázslatot is bevetettem. Túl nagy volt a vérszomj az én erőmhöz képest de lassan hátrálni kezdett. Megnyugodtam és tudtam bármi történjék is én leszek az ki segít nekik átvészelni a nehéz időszakot de ekkor még nem tudtam azt amit ma már bánok.

Szerencsém, hogy semmit sem tud, kiolvasni belőlem, tényleg igaza volt Mariah-nak, hogy jó a bájital. Örülök neki, hiszen nem szeretem, hogyha a fejemben kutakodnak. Főleg anyámtól nem tudom elnézni, hiszen akkor ez a bizalmatlanság jele. Annyira örülnék neki, ha egy rövid időre, de hűvösre tehetnénk egy kicsit, mert így nem tudom folytatni, amit elkezdtem. De mit is kezdtem el? Áh, Klaus most a második helyen van, és nem az elsőn, az első most az, hogy egy kicsit semlegesítsem anyámat. Bár annak jobban örülnék, ha egy igézés elég lenne, de most túl erős, ha egy kicsit gyengébb lenne, talán akkor meg tudnám tenni.
- Nincs kedved kijönni a teraszra? - Kérdezem egy rövid idő múlva, és elindulok a terasz felé. Szép zöld növények, hát ez a szerencsém, hogy fedhető a terasz. Így életben maradnak a virágok. Szeretek ide kijönni, hiszen olyan, mintha a természetben lennék. Hellyel kínálom anyámat, aki valószínűleg utánam jött. Mért is maradna egyedül? Na de én is helyet foglalok a kávémmal, miközben kicsit gyanakvóan szemlélem anyámat..
- Hát igen, érdekes ez a mostani kor, kicsit olyan új, és túl sok benne az elektronika. - Mondom, hisz tény, hogy hiába élek már több mint ezer éve, és átéltem a változásokat, mégis néha idegennek érzem magam ebben a korban. Mintha kívülről figyelném az eseményeket, és nem is lennék a részese. Sokszor nem is tudom hova tenni a mobiltelefont például. . Igaz, hogy használom, és ott van az összkomfortos autóm tele elektronikával, és itt ez a ház is, melyet a saját kis vagyonomból vettem. Soha nem voltam annak a híve, hogy valakit megöljek pusztán a házáért. Az nem én vagyok, nem hiába kerestem a lehetőséget mindig a pénzcsinálásra legálisan. Anyám tudhatná, milyen erkölcsös is vagyok... Persze tudja azt is, hogy a céljaim elérése érdekében kiiktatom a zavaró elemeket, és talán ezért láthatom meg a cseppnyi aggodalmat a szemében. Legyen az akár több ezer éves boszorkány, vagy mondjuk bárki, ha a tervemet szabotálni látom, vagy csak az esélyét rá, hogy az az illető szabotálhatja a tervem, bármennyi követ képes vagyok megmozgatni.
- Tudod anyám, te akkor jössz amikor akarsz, ha itthon vagyok, szívesen látlak... - Mondom még mindig jól játszva az örömködő gyermeket. Persze nem széles mosollyal az arcomon, de hangomban csak bizalom hallatszik ki, hiszen nem engedhetem. Nem jöhet rá semmire, mert akkor kezdhetem először az egész tervet. Kissé megszállott vagyok ilyen téren, de nem hagyhatom, hogy az, amit tervezek, meghiúsuljon...

Elijah ridegből átváltott kedvesbe amit eléggé furcsának véltem, de ez az egész akkor vált még furcsábbá mikor arcon csókolt. Kissé meglepődtem de elmosolyodtam a gesztuson és habár tudtam, hogy valami nem stimmel tovább játszottam a szerepet. Elmosolyodtam elvéve tőle a teát és kevergetni kezdtem. Éreztem, hogy valami baj van és jobbnak láttam kicsit segítségül hívni a boszorkány erőket. A szemébe néztem és próbáltam valamit kiolvasni a tekintetéből de semmi. Ugyan azt éreztem mint Mariah-nál, érdekes. Túlságosan sok a baljós jel és talán még nem bizonyosodtam meg erről de tudom, hogy nemsokára úgy is kiderül minden turpisság.
Drágám alig egy hete keltem életre. Szerintem ezt a kis késést elfogadhatod az anyádtól. Sok mindent el kellett intéznem hogy az emberek azt gondolják nem egy több száz éves boszorka vagyok hanem egy egyszerű ember.
Kissé elmosolyodtam ezen a kis improvizáción. Elgondolkodtam kissé, hogy miért is jöttem és mit is mondjak el belőle. Elvileg azért jöttem, hogy kiderítsem minden oké-e és ha nem megváltoztatni a közelgő bajt.
Nem látogathatom meg a fiam csak úgy ? Muszáj oknak lennie ahhoz, hogy meglátogassalak?
Kérdeztem komolyan de tekintetemben ott bujkált egy apró mosoly ami azt hirdette, hogy igen megint kivágtam magam.

Eleinte csak állok anyámmal szemben, és gondolkodom, miért is ily későn látogathatott meg. Hiszen itt van már több mint egy hete a városban, engem keresett fel elsőként, de mégis egy héttel a találkozásunk után jött, hogy megnézze, hol is lakom. Kicsit gyanús, de nem teszem szóvá, minek tegyem? A felszínen elég lesz a kedvesség, és az, hogy bízom benne, és nem is olyan nehéz ezt eljátszanom, hisz, mint ahogy mondtam, van egy olyan énem is, aki bízik benne, és hisz neki. Most ezt az énem engedem ismét felszínre, mikor ajkaimmal érintem az arcát. Kicsit le kell hajolnom, hogy elérjem, de azt hiszem, sőt, tudom, hogy alakításom díjat érdemelne. Ahogyan anyámé is.
- Dehogynem, csak már azt hittem meg sem látogatsz, anyám... - Jegyzem meg jól eljátszott sértődöttséggel a hangomban. Muszáj ezt tennem, hiszen tudom a tervét, és azt is tudom, ha megtudja, hogy rájöttem az itt létének igazi céljára, új tervet eszel ki, ha már nincsen neki még egy tartalék terv, amit senkivel sem akar megosztani. Nem tudom, de ez az érzés egyre jobban kezd elhatalmasodni bennem, de hála Mariah csodaszerének anyám nem érezheti meg miket is gondolok. Remélem hamarosan tökéletesíteni tudja eme bájitalt, hogy elég legyen egyszer bevenni, és senki sem tud utána kutakodni az elmémben, amíg élek... Közben megkötöm a nyakkendőmet, míg anyám helyet foglal az egyik fotelba. Teát töltök neki, és a kezébe nyújtom, míg én kávét ízesítek magamnak. Ez már a hatodik kávém a nap folyamán, de nem zavar, vámpír vagyok. Nekem nem árt meg, főleg amilyen gyenge ez a jelenlegi adag. Pedig erősebbet szokott főzni a házvezető, de mindegy, nem nagyon érdekel. Belekortyolok, mielőtt válaszolnék...
- Nem tudom, hogy honnan veszed, hogy nem örülök, csak éppen aludtam, és ilyenkor mindenki kissé...Hogy is mondjam... Ingerült. De szerintem neked ezt tudnod kellene, hogy milyen is vagyok... Anyám. - Kicsit csípősre sikeredett, de nem észrevehető, inkább a feszültség érződik ki, olyan feszültség, ami az ébredés után jelentkezik. Még szerencse, hogy anyám jött és nem más, mert lehet, hogy akkor elküldtem volna, de anyámmal csak nem vagyok olyan bunkó, hogy elküldjem.
- És tudok segíteni valamiben? - Kérdezem kedvesebb nagyon, kissé ellensúlyozva az előbbi hangvételemet. Végül is ő az anyám. Kinézek az ablakon, és ragyogó napsütést látok, melynek igazán örülök, habár nem látszik. Majd visszapillantok anyámra, és a tekintetét kutatom...

Kissé elmosolyodtam Elijah-n, hogy ilyen nagy örömmel fogadott majd betessékelt. Éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Nem tudtam mi lehet az, de ugyan azt éreztem mint a teraszon, egy nagyon baljós jelet. Fogalmam sincs mi üthetett belém az utóbbi napokban, ilyen megérzéseim sosem voltak az előtt, de talán most, hogy minden teljes és az én erőm is nagyobb lett meglehet több mindent megérzek mint gondolnám.
Talán nem látogathatom meg a kedvenc fiam ?
Mosolyodtam el kicsit, mert úgy tűnt túlságosan is jól alakítom a kedves és bájos anyukát aki titokban gyilkosságon töri a fejét.
De persze látom te most sem vagy felvillanyozódva, hogy anyád itt van.
Mondtam sértődöttséget tettetve, majd leültem a kanapéra. Csodaszép ház volt Elijah-é amin nem lepődtem meg, mindig is jó ízlése volt és a sok felhalmozódott pénze itt ütközött ki. Bár meglehet, hogy eltette láb alól a tulajdonost. Kár volt erre gondolnom, jó kedvem azonnal megváltozott és megint nem járt máson az eszem csak ezen az egy témán.

Miután Elena is elment, és Sarah is, rendet rakattam az egész lakásban. Utána felkerestem Mariah-t, mert nem lehet az ember elég óvatos még az anyjával sem, és kértem tőle azt a bájitalt, amin dolgozott. Persze Sarah-nak is adtam egyet, a biztonság kedvéért. Tudom, hogy ő félt nagyon is anyámtól, nekem meg a feladatom lett megvédeni őt. Ám biztos voltam benne nagyon is, hogy anyám előbb-utóbb meg fogja tudni, hogy tudom amit nem kellene, és más ötlettel áll elő. Ezért is kell ismét megkeresnem Stefan Salvatorét, hogy üzenjek vele Klausnak, és számoljon egy két dologgal. Mikor hazaértem, bevettem a bájitalt, mert tudtam, hogy nem bízhatok senkiben. A kételyek még mindig uralkodtak a szívemben és a lelkemben egyaránt, és persze ne hagyjuk ki az eszemet sem, mert az kiabált a leghangosabban az összes többi közül. Persze tudom azt is, ha kiderül, hogy tudok róla, anyám majd valami mással rukkol elő, de azt is meg kellene tudnom időben. Mert nem hagyhatom, hogy valamivel ártson nekünk. Nekem tetszik ez az élet úgy ahogy van, és nem szeretnék másmilyen lenni, mert anyám úgy akarja. Valahogy mindig is érvényesíteni akarta az akaratát, és tudom jól, hogy sikerre is vinné, ha nem lenne egy olyan láncszem amit nem tud felügyelni. Ez volnék én. A kételyek mintaképe lehetnék, hiszen annyi van bennem néha, hogy az egész bolygó a kétségbeesésbe zuhanna, ha fertőző lenne...
De mivel nem az, így a világ megmenekül egy időre. Bár jómagam nem jelentek veszélyt. Éppen a szobámban fekszem az ágyamon, mikor a csengőt hallom. Nem sok kedvem van kikelni, hiszen nekem is lehet lustálkodni nem? De az a csengő megint megszólal, és muszáj vagyok kikelni. Mivel a takarító nem egész nap van itt, így csak kisétáltam miközben begomboltam az ingemet. Éreztem, hogy anyám az, és magamban szitkozódtam, hogy mért nem tud más időpontot találni. Azért igen idegesítő tud lenni, hogy kiderítette, hol is lakom, bár ez nem volt nehéz.
- Csak éppen pihenni próbáltam... - Állok arrább az útból morcos arckifejezéssel, amelyik szinte már rá van nőve a fejemre néha. De tény, hogy mostanában azért eléggé ki tudok merülni. Szemeim ridegek, és közömbösek. Semmiféle érzelem nincsen bennük. Bezárom az ajtót, és hellyel kínálom anyámat a nagy nappaliban. Az egyik asztalon ott van a szokásos tea és kávé...
- Mi járatban erre? - Kérdezem amolyan miben segíthetek stílusban. Kíváncsian kutatom az arcát, miközben intek, hogy igyon teát, ha kér...

Legutolsó beszélgetésünk óta már egy hét telt el és én aggódtam. Mármint nem a fiam miatt, hanem attól, nehogy bármi is bezavarjon a tervbe. Miután elváltunk én kivettem egy szobát és vettem pár ruhát. Mondhatni egy modern Esther állt Elijah háza előtt. Egy igen egyszerű varázslattal találtam meg amit mindig is használok és most sem hagyott cserben. Ahogy álltam ott a bejárati ajtónál elgondolkozva, lépteket hallottam meg és így megbizonyosodtam, hogy Elijah otthon van. Mélyet sóhajtva nyúltam a csengő felé majd egy éles de mégis dallamos hang törte meg a csendet. Sosem gondoltam, hogy valaha itt fogok állni a fiam háza előtt amikor épp a háta mögött azon gondolkodom, hogyan tegyem ártalmatlanná. Valami volt a levegőben, nem tudtam megmondani mi lehet az. Talán a félelemé de valami, egy belső hang óva intett attól, hogy kimutassam a bizonytalanságom. Megigazítottam a ruhám és feljebb húztam a vállamon lógó táskát épp mikor Elijah ajtót nyitott. Széles mosoly ült ki arcomra, nem úgy mint Elijah arcára. Épp úgy mint mindig az övén komolyság és kimértség tükröződött, tekintetében csöppnyi döbbenettel. Egyenesen a szemébe néztem.
Szia Elijah, remélem nem jöttem rosszkor.
Ahogy ezt kimondtam máris görcsbe rándult a gyomrom és egyre jobban erősödött a gyanum, hogy valami folyik a háttérben a tudtom nélkül.