Veszett ügy volt. Éreztem, hogy ez a beszélgetés kettőnk között igazán sehová sem fog vezetni. Értékeltem, hogy Elijah legalább megpróbálta -vagy legalábbis valami olyasmi – de ezzel nem mentünk sokra. Nem tud nekem segíteni, ahogy senki sem fog. Ezt magamnak kell megoldanom, magamtól kell elfogadnom és MAGAMTÓL kell talpra állnom. Hiszen egész életemben ezt csináltam. Saját magamért küzdöttem. Amióta csak az eszemet tudom egyedül voltam a világ ellen, főleg azok után, hogy a nevelőszüleim az első átváltozásom után kiraktak otthonról. Hamar megtanultam milyen az élet, ahogy alkalmazkodni is képes voltam hozzá. Ha az élet citromot ad… spricceld vele szembe az ellenséget. Jó kis mondás, talán meg kellene fogadnom. „Természetes folyamat…” – Nem tudom, hogy már ez előtt a kijelentés előtt is fortyogott-e bennem még a düh, de most határozottan fellángolt bennem valami. Hogy mondhatott ilyet? - Bennem semmi sem természetes! – csattantam fel hirtelen, s ugyan ilyen gyorsasággal emelkedtem fel a földről is. Éreztem, hogy a méreg elborítja egész elmémet. Az isten szerelmére! Félig farkas voltam, félig pedig vámpír! Hol volt ebben a természetes?! Egy kíméletlen gyilkos lettem! – Nem akarok így élni, Elijah! – Ráztam a meg a fejem, mint aki tiltakozik. Gyorsabban vettem a levegőt, a tekintetem kétségbeesésről árulkodott, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről. Nem voltam jól. Egyértelműen borzasztóan voltam. – Gyűlölöm! – adtam ki magamból mindent. Amikor a falkával voltam, megtanultam, mit jelent farkasnak lenni, mennyire tiszta és nemes dolog. Én gyilkoltam, nem is tudom hány embert öltem meg. Ebben mégis hol volt a tisztaság? Hol volt a nemesség? Gyötört a bűntudat, rosszul voltam magamtól. Hiszen így csak a vámpírok viselkednek! Én pedig nem akartam ezt. Elegem volt ebből! Nem akartam mást, csak a falkámat, a lányomat és nyugodt életet! Ennyire nagy kérés volt ez? S mind ennek a tetejében itt volt még Elijah, aki úgy nézett rám… - Minden megváltozott… - léptem közelebb hozzá, a szememet végig rajta tartottam. Nyugodtabbnak tűntem, de nem voltam az. Csupán próbáltam kordában tartani a bennem dúló vihart, főleg az előcsordulni készülő könnyeimet. – és nem csak számomra. – szinte suttogtam. Kissé oldalra döntött fejjel néztem fel az ő nagy barna szemeire, amik most is engem fürkésztek. Igen, valami megváltozott az ő számára is. – Láttam, hogy néztél rám korábban… - összepréselem ajkaimat, ahogy egy pillanat erejéig elhallgatok. Még mindig a tekintetét kutatom, arra várva, hogy esetleg megint úgy néz majd rám. De nem. Már régóta nem tekint rám úgy. – és látom, ahogy most nézel rám. – megcsuklott a hangom, ahogy kiejtettem ezeket a szavakat. Tudom mi változott meg a tekintetében. Már csak egy voltam a sok közül a szemében, akire figyelnie kell és vezetnie az útján. Az aggodalom még mindig ott bujkált a tekintetében, csak nem annyi, mint korábban. Láttam, hogy segíteni szeretne rajtam, de mint csak mentoráltjának. – Korábban anya voltam, most pedig egy szörnyeteg. – mondtam ki, amit gondoltam magamról és, amit talán ő is gondolhatott. Pillantásomat a földre kaptam és elmorzsoltam egy könnycseppet. Nem esett jól, amit mondanom kellett, s amit kell még. A szívem darabokban hevert, eltaposva és kifacsarva. Többé már semmi sem volt ugyanaz. – Másképp állnak most a dolgok. És nem mondhatod, hogy nem így van. – Egy darabig még a földet fürkésztem tekintetemmel, aztán újra felnéztem Elijah sötét szín szemeibe. S ahogy ránéztem… Már nem akartam tovább itt maradni, nem akartam tovább kettesben lenni vele, nem most. Szóval elléptem mellette és az ajtó felé indultam. Egyedül kellett maradnom. Gondolkodnom kellett. Rá kellett jönnöm, hogy maradhatnék erős, egyedül. Ha meg is akart állítani, ha utánam is szólt, nem érdekelt. Nem fordultam meg, csak mentem előre, mentem, amerre a lábaim vittek, minél messzebb Tőle.
Titanium x 586 x Részemről itt a záró, köszönöm a játékot! ✖ K.P ✖
Elijah Mikaelson
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
1027
► Total posts :
775
ORIGINAL VAMPIRE †
Tárgy: Re: Gyerekszoba Kedd Feb. 24, 2015 8:02 pm
Hayley & Elijah
Emlékszem minden egyes pillanatra, amit együtt töltöttünk. Emlékszem, mikor megismertem, és arra is, mikor először találkozott a tekintetünk. Már akkor éreztem valamit kettőnk között. Pedig még fogalmam sem volt, hogy a boszorkányok mit is akartak tőle, hogy miért fontos ő a családunknak. Tudtam, hogy akkor és ott fontossá vált, de nem akartam beismerni. Csak meg akartam őt védeni Klaus-tól a boszorkányoktól és minden mástól. Saját gyengeségemnek engedtem utat minden egyes pillanatban, mikor vele voltam. Olyan volt, mintha maga a tiltott gyümölcs lenne, hiszen Klaus gyermekét hordta a szíve alatt. Talán akkor került még közelebb, mikor a fivérem fogait mélyesztve belém hagyott hátra minket a mocsárnál, hogy végigszenvedjem a farkasméreg okozta szenvedést. Akkor volt az, hogy belém láthatott, hogy megláthatta az emlékeimet. Hogy én is képes voltam olyan érzésekre, mint a szerelem, és tudtam, hogy túl közel került. Még akkor sem voltam képes elfogadni az érzéseimet, mikor maga Rebekah szembesített vele. Tudat alatt tudtam, hogy így van, de helytelennek éreztem, és féltem, hogy baja eshet az által, hogy én szeretem őt. A terhesség egész ideje alatt önnön magammal viaskodva próbáltam eldönteni, hogy mi lenne a helyes, és még az sem segített hogy Hayley maga mondta, hogy a jelenben kellene élnem, ahogy ő is teszi. "Ha valamit érzek, azt kimutatom, ha valamit akarok, elveszem" Szavai ma is élesen csengtek füleimben, mégis minden egyes alkalommal meggátolt valami. Olyan erővel hatott rám a lány egész lénye, hogy képes volt minden egyes alkalommal maga alá gyűrni. Olyankor úgy éreztem, hogy egyszerre vagyok gyenge, és erős. Még most is így érzem, és akkor jött el életem mélypontja, mikor egy rövid ideig halottnak hittem. - Igen, bár nem tudom, hogyan is tehetném. A fájdalmad én nem érezhetem, hiába veszítettem el én is őt - hangom rekedt, s mintha nem is én beszélnék. Nem tudom, miért érzem ezt ismét, de valahogy az érzelmeim folyton eluralkodnak rajtam. Én, aki az álcázás nagy mestere voltam egész életemben, én, aki csupán kétszer tapasztalhatta meg a valódi igaz szerelem érzését, most rekedt hangon keresem a szavaimat. Próbálnék segíteni a nőnek, aki talán olyan érzést adhatna - ha hagynám -, melyet közel háromszáz éve nem éreztem. Most arcomra mégsem engedek kiülni túl sok érzelmet. Csak összeráncoltam szemöldököm, mikor Hayley felnevetett, üres volt, és semmi érzelem nem volt benne. Megijesztett, és egyszerre akartam messzire kerülni tőle, és segíteni neki. - Hayley... - ejtettem ki nevét, majd mély levegőt vettem. - Ez természetes folyamat, amin most végigmész... Az érzéseid felerősödtek, a gyász, amin most keresztülmész fájdalmas és hosszú, de majd megtanulsz élni vele - figyelem őt, a könnyeit, azt, ahogy reagál, figyelem, de mégsem tudok más reakciót kimutatni, mint a szemöldökömet ráncolni. Segíteni szeretnék, mégsem tudom megtenni azt az egyetlen lépést, ami elválaszt minket...
Elég rövid, de fájdalmas út vezetett el ahhoz, hogy úgy nézzek Elijah-ra, ahogy most. Mint egy idegenre, akit sosem ismertem, dühösen, megkeseredetten és mégis segítségkiáltóan. El voltam veszve, az egyetlen támaszom, aminek szerepét – és még többet is – korábban ő töltötte be, most üresen állt, s nem volt, ki segítő kezet tudott volna nekem nyújtani. Szerettem volna őt hibáztatni, amiért nincs itt mellettem, amiért olyan nyomorultul érzem magam, de nem tehettem. Ez a szakadék, mely kettőnk közé ékelődött, mind a kettőnk hibája. Én megváltoztam, elzárkóztam és senkit sem engedtem közel magamhoz, ő pedig rá tett erre egy lapáttal, mikor én nyitottam felé, ő pedig ellökött. Szavakkal nem is tudom leírni mekkora ütést jelentett ez nekem, hogy milyen érzés ez. Én bíztam benne, számítottam rá, ő pedig egyszerűen semmibe vett. Mint egy régi játék, amit az elején nagyon szerettél, ragaszkodtál hozzá, s most mégis az ágyad alá bedobva hever, ahol senki sem keresi már. Elhagyva, magányosan és sebezhetően… ilyennek éreztem magam nélküle. Most pedig, hogy itt volt, ilyen közel, s mégis távol… nem tudtam mit kéne tennem, mondanom vagy éreznem. Egy részem örült neki, hogy figyelmét újra felém fordította, egy másik részem pedig mindennél jobban szerette volna, ha Elijah végleg békén hagy. Az érzések csak úgy kavarogtak bennem és ebben a pillanatban, le is győztek engem. Ezt a súlyt, amit a lányom képletes elvesztése, s amit az átváltozásom okozott, én már nem voltam képes egyedül elviselni. Szükségem volt Ő rá. Figyeltem a szemeit, a csillogását, s láttam benne, hogy komolyan gondolja, amit mondott. Segíteni szeretne, én pedig mindennél jobban akartam, hogy segítsen. A probléma már csak az volt, hogy nem tudtam, hogyan. - Segíteni? – kérdeztem vissza, mint aki nem hisz a fülének. Elképzelésem sem volt róla, hogyan akarna nekem segíteni. Nem érzi azt a fájdalmat, amit én érzek. Nem érti milyen az, ha nem lehetsz a kislányod közelében, s a hiánya végett teljesen kifordulsz önmagadból és valami olyanná válsz, amitől még te magad is félsz. Ennek ellenére csak beharaptam alsó ajkamat, és lehajtva fejemet bólogatni kezdtem. Reménykedtem benne, hogy tényleg tud valahogyan segíteni, ha máshogy nem is, akkor csak azzal, hogy meghallgat és támogat ezen az úton, amin járok. Legyen mellettem, ennyi kell csak nekem. Talán mégis csak tud majd valamiben segíteni, ha már ezekre a hangokra is felrohant, hogy megnézze nem esett-e bajom. Nem is tudom, hogy mit kéne erről gondolnom. Jól esik? Talán csak egy kicsit. Legalább tudom, hogy nem felejtett el teljesen. - Hogy miért csináltam? – kínomban felnevettem és rá emeltem a tekintetem. Éreztem, ahogy a szemem megint szúrni kezd, de nem akartam sírni. Visszatartottam a könnyeimet. – Azért mert teljesen el vagyok veszve. Kifordultam önmagamból, nem ismerem azt a személyt, aki a tükörből visszabámul rám, Elijah! Azt hittem, ha eltüntetem Hope minden emlékét, akkor könnyebben el fogom viselni a hiányát. De nem érzek semmit. Semmit! Érted? – Nem bírtam tovább, a könnyeim megint kicsordultak és én nem tudtam, hogyan állíthatnám meg a könnyzuhatagot. Talán nem is akartam. Szerettem volna, ha Elijah látja ezt és utáltam is magam miatta, amiért így mutatkoztam előtte. Szörnyű, zavaros és össze nem függő érzések kavalkádja dúlt bennem, amivel nem tudtam mit kezdeni, képtelen voltam kontroll alatt tartani. Segítséget keresve kutattam a szemeit, s mintha ezúttal láttam is volna benne valamit…
Tárgy: Re: Gyerekszoba Szer. Feb. 04, 2015 8:56 am
Hayley & Elijah
Ellöktem magamtól mindenkit. Hayley-t löktem a legmesszebbre, mert azt gondoltam így helyes. Ez egy olyan folyamat volt, amit én magam sem vettem észre eleinte, de most már tudtam, hogy mit is tettem. Féltem, és talán gyászoltam is. De nem tudtam még elképzelni sem, hogy min mehetett keresztül Hayley. Messze sem közelítette meg az én fájdalmam az övét és a fivéremét, én mégis inkább magamba fordultam. Megrémültem attól, hogy ilyen közel került hozzám. Beengedtem őt, és féltem, hogy emiatt majd baja esik. Meg is történt, de nem az én hibám volt, mégis annak hittem. A szavam adtam, hogy megvédem őt, bármi is történjék, de nem tettem, és kudarcnak éltem meg. Amióta hibriddé vált, kifordult önnön valójából. Nem tudtam neki segíteni, és mintha nem is akartam volna. Ez nem rám vallott. Mégis mindannyiszor feltörtek bennem az emlékek, azt kutattam, hol rontottam el, s ezzel együtt messzire taszítottam őt. Nem ez volt a legmegfelelőbb módszer pont tőlem, aki végig kedves voltam hozzá. Igyekeztem kellemesebbé tenni a velünk töltött idejét, és végül belopta magát a szívembe. Mégis féltem közel engedni magamhoz, holott tudtam, mit is érez irántam. Nem tudom, hogy valaha tudok-e ezen változtatni még. De most mégis vámpírsebességgel rohantam fel hozzá, mert azt hittem, baj történt. - Hayley kérlek... Segíteni szeretnék - mondtam ki szavaimat először segélykérőn, majd határozottan. Szerettem volna javítani a köztünk lévő helyzeten, mégsem tudtam, hogyan tegyem. Talán az elején elrontottam, mikor először beszéltem vele, mikor először eltaszítottam. Nem szabadott volna közel engednem magamhoz, és most mégis megtettem. Soha nem teszek ilyet, csak életemben kétszer tudhattam magaménak az érzést melyet szerelemnek hívnak. Olyan ember volt ő, akiben láttam valamit, ami magával ragadott, ami elvarázsolt, és azt vettem észre, hogy görcsösen akarom őt megvédeni. Mintha más dolgom nem is lett volna. De nem csak erről szólt az egész, sokkal többet éreztem, mint kötelességtudatot. Nem csak barát volt, sokkal több annál. a családunk egy tagja, én pedig annál is többet éreztem iránta. - Azt hittem bajod esett, azt viszont nem gondoltam, hogy te okozod ezeket a hangokat - válaszoltam a kérdésére, de nem voltam teljesen őszinte. Itt akartam lenni. Vele, és senki mással, de nem tudtam kifejezni magam. Csak figyeltem őt ugyanolyan tekintettel ahogy eddig. - Miért csináltad ezt? - kérdeztem, miközben éreztem, hogy ez a beszélgetés olyan nehezen indult be, mintha egy hatalmas szakadék lenne kettőnk között...
Δ szánombánom, hogy ennyit késtem Δ Say Something Δ 523
Nem lettem jobban. Hiába is reméltem, hiába vágytam rá, egyszerűen nem lett jobb. Sőt! Ami azt illeti rosszabb lett. A pusztítás, amit műveltem, felnyitotta a szemem. Megváltoztam, teljesen kifordultam önmagamból, olyan dolgokat tettem és fogok is még tenni, amit korábban sosem. Magamra sem ismertem, már a tükörképem sem volt a régi és mintha az árnyékom sem lett volna biztos társam. Egyszerűen elvesztettem önmagamat, ami pedig megmaradt; egy dühös, megkeseredett, elveszett lélek, aki féktelenül tombol, tervezi a bosszút és tettre készen várja, hogy éles karmai halált osszanak arra, aki ártani akart a lányának. Röviden és tömören: egy szörnyeteg. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fájni fog, hogy így kínoz majd a bűntudat, azért, amiért tönkretettem Hope szobáját, az ágyat, amiben aludt és még őrizte babaillatát. Nem is tudom mit gondoltam. Azt reméltem jobb lesz. Ha elpusztítom a lányom minden kézzel fogható emlékét, akkor elviselhetőbb lesz a hiánya és könnyebben elfogadom, hogy nem lehet velem. Hát, bármiben is reménykedtem, nem vált be. Tökéletesen az ellenkezőjére fordult vissza a dolog, ezért gubbasztottam a földön ülve és zokogva saját nyomorúságom felett. Nem érdekelt ki hallja, nem foglalkoztatott ki ér haza és lesz tanúja ennek a pusztításnak. Semmi sem érdekelt. Ami bennem volt, az, az űr, melyben visszhangot vert minden bánatom, leírhatatlan volt és szinte biztos voltam benne, hogy az, aki szuperhallással rendelkezett, meghallhatja a bennem lévő ürességet. Későn hallottam meg az érkezését, időm sem volt összeszedni magamat, hogy legalább ne a földön gubbasztva találjon rám. De rám talált és nem is láthatott volna rosszabb állapotban. Elijah… azt sem tudom mikor beszéltem vele utoljára. Került engem, talán egy kicsit én is kerültem őt. Eddig megértett engem, mindenben segített és úgy éreztem – s még érzem is -, hogy közel került hozzám, mégis olyan távolinak tűnt, akár az a nap, mikor a lányom végre hazatér. Hallottam, hogy közelebb jön hozzám, szinte éreztem a közelségét, a melegét a bőrömön. Nem is tudom, talán a szívembe is egy leheletnyi boldogság költözött, ahogy halkan megszólított. Más esetben talán hálásan fogadtam volna, hogy itt van, de nem most. Ennyi idő után, mialatt végig elkerült és valami épp kapóra jövő indokkal lerázott, nem futotta tőlem jobbra, csak egy horkantásra. - Mi az, most már szóba állsz velem? – kérdeztem, nem túl barátságosan. Akartam, hogy érezze, mennyire fáj nekem, mennyire rosszul esett, hogy nem volt velem. Felemeltem a fejem, kezeimmel gyorsan megtöröltem az arcomat, eltűrtem az arcomba lógó tincseimet és végül rá emeltem a tekintetem. Nyugodt, egyenes vonásai között, mintha láttam volna valamit, ami arról árulkodott, hogy valóban érdeklem. Rajtam viszont nem láthatott mást, mint keseredettséget és dühöt. Szemeimmel az övét kutattam, figyeltem barna csillogását, kerestem benne valamit, ami megnyugtathatott volna. Ezúttal azonban valami megváltozott és nem sikerült ezt megtalálnom. Nem válaszoltam a kérdésére, felesleges lett volna. Hiszen szemmel látható, hogy mi történt. Tudta. Nagyon jól tudta min mentem mostanában keresztül, így kérdés sem kellett volna, legyen. A hibrid mami, akinek elszabadultak az indulatai képtelen volt visszafogni magát… megint. - Miért vagy itt? Miért vagy itt Velem? – szegeztem neki a kérdéseket, az utolsó szót megnyomva, hogy érezze benne az utalást a kettőnk megromlott kapcsolatára. Érdekelt a válasza, tudni akartam miért nem hagyott egyszerűen csak figyelmen kívül, mint ahogyan azt eddig tette. Rendíthetetlenül figyeltem szemeit, vártam rá, hogy megmutatkozzon benne valami, akármi…
● words: 536 ●● Nitesky ●● Sajnálom, hogy késtem ●
Elijah Mikaelson
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
1027
► Total posts :
775
ORIGINAL VAMPIRE †
Tárgy: Re: Gyerekszoba Pént. Jan. 09, 2015 9:13 am
Hayley & Elijah
Csendes lépteimet nem hallhatta senki, ahogy visszatértem az otthonunknak nevezett épületbe. Hetek, s hónapok teltek el az óta, hogy Hope megszületett, és el kellett mennie. Nem lehetett velünk, mert túl veszélyes lett volna számára. Mi pedig úgy éreztük, mintha a kicsi tényleg meghalt volna. Klaus és Hayley pontosan ugyanolyan módon kezelték az egész helyzetet, csak nem voltak képesek belátni. Mindketten dacos hallgatagságba, vagy heves vérengzésbe kezdtek. El sem tudtam képzelni a fájdalmuk mértékét, és hagytam nekik időt, hagytuk, hogy a város elhiggye, a Mikaelson család igenis gyászol. Nem csak mi gyászoltunk, hanem az egész város is ezt tette. A Guerrera vérfarkasok pedig minden egyes hónapban gyengévé tették a fivéremet azokkal az átkozott gyűrűkkel, én pedig tudtam, hogy cselekednünk kellett. Tudtam, hogy Klaus benne lesz az ötletben, és végre is hajtottuk azt. Klaus-nak szüksége volt arra, hogy végre visszaszerezze az erejét és a hitét, én pedig nem akartam azt látni, hogy nem tesz semmit, csak a szobájában gubbaszt az üres festővásznai között. Így az utolsó teliholdas éjjel volt a Guerrera vérfarkasok életének utolsó napja. Nem sajnáltam őket, mert nem tettek velünk semmi jót. Ártottak a családunknak, és aki ezt tette az halállal fizetett eme tettéért. Így végre Klaus megszabadult a kíntól, melyet az okozott, mikor a vérfarkasok a gyűrű segítségével akadályozták meg az átalakulásukat. Úgy éreztem egy egy lépés előre, hogy otthont teremthessünk Hope-nak, hogy ne kelljen mindannyiunknak attól rettegni, hogy ki akarja majd bántani őt. Egy lépés, mely közelebb vitt az ellenséghez, aki árnyékok között bujdosva akar minket eltiporni. Csak még nem tudja ez a személy, hogy mi erősebbek vagyunk annál, minthogy hagyjuk neki ezt a tettet. Jég koppant a pohár alján, majd körülölelte az aranyló folyadék. Meglötyögtettem a poharat, megforgatva ezzel benne az italomat, majd elmerengve kortyoltam egyet az erős alkoholból. Hayley jutott eszembe, mikor még farkas volt, s most, mikor már hibriddé vált. Megváltozott, és eddig még nem volt alkalmunk beszélgetni. Bár valahol ez ostobaság volt az én számból, hiszen elutasítottam, többször is. Nem tudom, miért tettem, hiszen az érzéseim iránta változatlanok voltak. Én mégis rettegtem. Valami fogva tartott, talán a tudat, hogy megnyíltam neki, és beengedtem őt a szívembe. Az elmémbe férkőzött, és nem tudtam kizárni onnan. Féltettem őt, és aggódtam érte, most viszont már nem kell ezt tennem, hiszen már hibrid. Tisztában voltam az átváltozás nehézségeivel, de a hibriddé válás más volt. Ezt nem tudtam átérezni, ezt képtelen voltam elképzelni. Hiába voltam ezer éve Klaus mellett, nála jobban még én sem érthettem meg Hayley-t. Jobbnak láttam távol maradni tőle, hogy tombolja ki magát, de mégsem mehettem annyira távol, hiszen egy helyen laktunk. Csörömpölés, rombolás... Hangok,jutottak el éles füleimbe, melyek nem illettek bele a mai csendbe... Kizökkentettek ezek a zajok a gondolataimból, és vámpírsebességgel indultam el az irányba, ahonnan sejtettem őket. A gyerekszoba. Mire felértem már véget ért a pusztítás, és zokogás ütötte meg a fülem. Keserves sírás, melynek Hayley volt a tulajdonosa. - Hayley... Mi történt? - kérdeztem csendesen, miközben leguggoltam mellé. Meg akartam ölelni, menedéket nyújtani neki, de képtelen lettem volna, így csak próbáltam felvenni vele a szemkontaktust. Féltem az elutasítástól, holott én voltam az vele hónapokon át. Most viszont már nem tudom hogy hozzam helyre a kettőnk közé beékelődött szakadékot...
Δ szánombánom, hogy ennyit késtem Δ Black Beauty Δ 523
Megnyikordult és recsegett a parketta lépteim nyomán, ahogy átléptem a gyerekszoba ajtaján. Kihűlt, remegő kezemmel megtámaszkodtam az ajtóban, amíg rávettem magam, hogy beljebb merészkedjek. Sokszor voltam már itt. Eddig mindig sok kellemes emléket idézett elő belőlem ez a kis szoba. Érdekes, hogy ezek közül, most egy sem jutott eszembe. Sőt! Ahogy tekintetem körbejárta a szobát, nem láttam benne semmi mást, csak fájdalmat, kínt és gyötrelmet. A szívem összeszorult, egész testemben remegtem, mindenem átjárta ez a megfogalmazhatatlan érzés, amit én csak úgy neveztem; elveszettség. El voltam veszve a lányom nélkül. Nem találtam a helyem a világban, nem láttam értelmét a további létezésnek. Ürességet éreztem magamban, mintha Hope távozása kiszakította volna belőlem a lelkem egy részét. Gyötrődtem, őrlődtem és marcangoltam magamat. Az érzéseim kavarogtak bennem, szinte kiszámíthatatlan lettem. Hirtelen lettem mérges, aztán szomorú, de sosem boldog. A boldogság sehogy sem fért bele az életembe. Addig, amíg a lányomat újra a kezeim közt nem foghatom, nem is leszek boldog soha többet. A tudat pedig, hogy amíg ellenségeink vannak, nem láthatom a lányomat egyszerűen megőrjített és dühös lettem tőle, mégpedig végtelenül dühös. Hirtelen léptem beljebb a szobában, egyenest a szekrényekhez trappoltam és kezeimmel, egyetlen söprő mozdulattal mindent, de mindent eltüntettem onnan. Pusztító dühöm célpontja ezúttal ez a szoba lett, aminek látványától mostanában egyébként is görcsbe rándult a gyomrom. Nem bírtam tovább. Egyszerűen nem bírtam a boldog, gyerekszoba látványát, ami Hope nélkül nem csak teljesen üresnek és jelentéktelennek tűnt, de valójában is az volt. Nélküle… ez mind nem számított. Amint mindent leborogattam a helyéről és a törhető dolgokat összetörtem, következőnek a kiságyat vettem célba. Lassan, és kimértem léptem elé. Meredten néztem az üres ágyat, amiben nem is olyan régen még a kisbabám feküdt. Kezeim ökölbe szorultak, a légzésem felgyorsult, a mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt. Ajkaimat összepréseltem, olyan erővel szorítottam össze az állkapcsomat, hogy attól féltem, hogy eltörik. Pillanatokig csak néztem az ágyat, belül valami visszatartott tőle, hogy kárt tegyek benne, de végül a fájdalom és a mérhetetlen düh győzött. Megragadtam a kiságy elejét, amit pár erős rángatás - és egy dühödt kiáltás után sikerült is letörnöm. Majd a kezemben maradt darabot is kettétörtem a felrántott térdemen, annak két felét pedig teljes erőmből a falhoz dobtam. A csattanás még másodpercekig visszhangzott utána. Nagy volt a hangzavar, nem gondoltam arra, hogy visszafogjam magam, így bárki meghallhatta mit művelek a szobában, még az is, aki nem rendelkezett szuper hallással. Fújtattam dühömben, e mellett éreztem a pillanatnyi szabadságot és megkönnyebbülést, amit a pusztítás okozott, erre pedig szükségem volt, még többet akartam. Visszafordultam a kiságy felé, kirángattam belőle a puha szivacsot, amit dühös és keserves morranások közepette téptem cafatokra és szórtam szét a szobában. Azonban, egy-egy szivacs cafattal egyszerre, könnycseppek is hullottak a parkettára. A szemem égett és szúrt. A testemet a korábbi dühös remegés helyett, most a fájdalmamból fakadó zokogás rázta meg. A dühöm egyik pillanatról a másikra vált semmissé, maga után csak a fájdalmat hagyva. Végignéztem a katasztrófa sújtotta szobán, és egészen a falig kellett hátrálnom, hogy megtámaszthassam magam és lassan a földre csúszva sírhassak tovább. Szinte alig mertem elhinni, hogy ezt mind én tettem, pedig tudtam, hogy így volt. Két kezemmel a hajamba túrtam, aztán felhúztam térdeimet és kezeimmel azokat átölelve hajtottam le rá a fejemet. Alig kaptam levegőt, s nem csak a sírás miatt. Egyszerűen elborzadtam tőle, hogy mit műveltem a szobával, de legfőképpen attól, hogy miféle szörnyeteg lett belőlem…
Kezdőlap
Tárgy: Re: Gyerekszoba 
Δ 
