Az iskolában történt incidens nagyon is megviselt. Nem régóta vagyok vámpír, viszont viszonylag régebben történt már, hogy bántottam valakit. Életemben csak egyszer öltem embert és egy nővért megharaptam a kórházban, de akkor még nagyon fiatal, tudatlan voltam és nem tudtam kontrollálni a cselekedeteimet. Tudom, mindez nem mentség, de kétség sem fér hozzá, hogy bele kell tanulni az önmegtartóztatásba. Az pedig, hogy rá támadtam arra a lányra az iskolában, megbocsáthatatlan. Nem is tudom, hogy vetemedhettem ilyen szörnyű dologra. Hiszen megígértem anno Stefannak is na és persze magamnak, hogy én jó vámpír leszek nem pedig egy vérszomjas szörnyeteg. Bár jobban belegondolva mindannyian azok vagyunk legbelül és teljesen mindegy, hogy kinek és hogy mit fogadunk meg. Tyler annyira erősen kötődött Klaushoz, hogy még engem is képes volt bántani. Tudom, hogy nem szándékosan tette, de megtette. Klaus pedig... az a nyomorult... Megmentette az életemet. Tisztában vagyok vele, hogy lényegében ő juttatott oda, de akkor is, neki köszönhetem, hogy élek. Vagy nem tudom. Már semmiben sem vagyok biztos.
Szeretek Tylerrel lenni, mellette tényleg biztonságban érzem magam. De a történtek után összezavarodtam és a legrosszabb az egészben, hogy mindenben. Még magamban sem bízom, hiszen hogy is tudnék? Elveszítettem az önuralmamat és félek, mikor teszem meg újra és mikor teszem tönkre vagy éppen oltom ki valakinek az életét. Nem tudom, hogy meg tudok-e birkózni ezzel az egésszel.
- Nem tudok nem foglalkozni ezzel és semmiképp sem tudom elfelejteni, Tyler. Ez az egyik legőrültebb és legfelelőtlenebb dolog, amit valaha tettem az életemben. Én már megöltem egy férfit. És nem akarom, hogy ez mégegyszer bekövetkezzen. Nem bízom magamban. Mi van, hogyha akárcsak egy percig is elgyengülök? Mi lesz akkor? Kit fogok megölni? - Eddig bírtam és aztán sírva fakadtam. Az egész sírás nem tartott tovább 1-2 percnél, mégis könyebbé tette a lelkemet. Ez furcsa, tudom. De ahogy Tyler rám mosolygott, kis békességet és nyugalmat adott át nekem és ettől jobban éreztem magam.
- Köszönöm, hogy itt vagy nekem. - Elnevettem magam, amikor szóba került a kosarazás. Hihetetlen, milyen hamar meg tudott változni a hangulatom. Ez ijesztő, általában nem ilyen vagyok. Vagy igen?
Szenvedélyesebben csókolt vissza, mint vártam, de én is viszonoztam az intimebb közeledését. Sőt, hevesebben, újra megcsókoltam, megsimítottam a nyakát, de ő elfordult. Érdeklődve pillantottam utána, hogy miért kapta el a fejét, majd meghallottam a kérdését és nem szándékosan, de elmosolyodtam.
- De van. - Felálltam és a gardróbomhoz sétáltam. Mikor vámpírrá váltam beszereztem egy kis méretű hűtőt és elrejtettem anyám elől a szekrényembe. Nem csak vér tárolására alkalmas, hanem egy kis eltitkolt pezsgőre is, ha esetleg ünnepelnénk valamit. Elővettem egy tasak vért és odaadtam Tylernek. - Egészségedre. - Rámosolyogtam, majd arrébb sétáltam és elkezdtem pakolászni a szekrényemben. Egy kis elgondolkozás után felé fordultam egy kedves, kíváncsiskodó mosollyal.
- Mit szólnál valamikor egy romantikázós estéhez? Nálad vagy nálam, az mindegy. Csak ketten legyünk. Azt hiszem, mindkettőnkre ráfér egy kis kikapcsolás. - Felvetettem az ötletemet, ami már régóta ott motoszkált bennem, csak valahogy még nem volt erőm megkérdezni. Tényleg jót tenne ez az este kettőnknek, legalább valamiben tényleg biztosnak érezhetném magam. Újra.

A szobámban találtam magam. Még mindig olyan volt, mintha egy buta filmben lennék szereplő, vagy mintha csak álom lenne az egész. Egy rémálom. Ty meleg kezeinek érintése, illetve mély hangjának búgása tartott csak a földön. Könnyeim hol az ölemben, hol Tyler kezén landoltak, de igyekeztem összeszedni magam. Szavai nem sok nyugalmat hoztak, bár karjaiban tényleg úgy éreztem, hogy semmi rossz nem történhet. Szavaira apró, egyetértő bólintással reagáltam, miközben meg-megtöröltem nedves szemeimet.
- Tyler... De ha meghal. Akkor oda minden, az igézés sem fog többet működni, és tudni fogja, hogy mi vagyok. - néztem kétségbeesetten a fiúra. - És ha nem is miattam hal meg, de mondjuk elüti egy autó. És én nem akarom neki ezt az életet. Nem tudom ki volt, de az mindegy is. Csak telne már el ez a nap! - mondtam halkan, de annál szomorúbban. Fejemet a fiú ölébe hajtottam, de nem hiszem, hogy meglepte. Az őszintét megvallva, elég rinyálós vagyok, de az a vámpír vesse rám az első követ, - na persze nem szó szerint - aki nem esett kétségbe vámpírkora elején egy ilyen helyzetben. Borzasztó fiatal és megbízhatatlan voltam még, talán az igézés sem működött, csak követte a lány az utasításaimat. Egyfolytában ezeken a dolgokon kattogott az agyam, de Tyler ölében mégis csak biztonságosabbnak tűnt. Örültem, hogy nem ítél el, hogy nem hányja a szememre és nem jön azzal, hogy milyen képmutató vagyok, amiért őt leállítottam, én pedig bőszen lakmároztam tíz perccel később. Ezzel már sajnos nem volt mit tenni, így igyekeztem tényleg megnyugodni.
- Köszönöm, hogy hazahoztál. És hogy mellettem vagy. - néztem szemeibe, bár kissé még mindig homályos volt a kilátás íriszem mögül. Csókot nyomtam a szájára, majd fentebb húzódtam az ágyon és elnyújtóztam. - Ennyi mindent egy napra. - nevettem fel kissé epésen, amint utolsó könnycseppemet is letöröltem az arcomról. - Talán nagyobb buli lett volna a kosarazást választani. - tettem hozzá mosolyogva, bár tudtam, hogy nem fog egyet érteni. Újra megcsókoltam, de most sokkal lágyabban és hosszabban. Karjaimat a nyaka köré fontam, és csak annyi időre távolodtam el ajkaitól, hogy elhagyhassa egy mondat a számat. - Annyira hiányoztál. - görbült óvatos mosolyra szám, miközben gyönyörű szemeibe bámultam. Sötét szempillái és szemöldöke tökéletesen keretezték barna szemeit, melyek a lelkemig láttak. Akárhányszor ránéztem, tudtam, hogy ő a nekem való férfi.