Látom, hogy összezavarodott, és ki hibáztatná ezért, amikor egy idegen teljes közvetlenséggel a nevét kiabálja az utcán? De sosem tudtam, hogyan magyarázhatnám meg a képességeimet az avatatlanoknak. Kényes kérdés, főleg ha olyannal szemben állunk, akinek fogalma sincs a természetfeletti létezéséről. Valami szélhámosnak néznek, vagy őrültnek, egyik sem jó kezdés, ha szeretném őket meggyőzni, hogy veszélyben az életük. Szerencsére Echoval kapcsolatban kicsit más a helyzet. Tudom róla, hogy szirén, és ez enyhít némileg a helyzeten. A fejemet rázom a kérdésére, de mielőtt válaszolhatnék szóban is, a villanyrendőrre mutat. A homlokomat ráncolva követem a pillantását, majd ugyanolyan értetlenül fordulok vissza felé.
- Igen, külvároshoz képest itt elég nagy a forgalom – jegyzem meg tanácstalanul. Nem tudhatom biztosan, hogy mire célzott a lámpával kapcsolatban, de attól tartok, van fontosabb dolgunk is, mint azzal foglalkozni.
- Választ adva a kérdésedre, még nem ismerjük egymást. Én Samantha vagyok, de szólíts nyugodtan Samnek – mutatkozom be neki, mert úgy illendő, ha már én tudom az ő nevét. Egyébként is, mielőtt rázúdítanám a rossz hírt, nem árt kicsit semlegesebb témával kezdeni, bár nyilvánvalóan így sem, úgy sem akar majd barátkozni velem. De ha csak leszólítom az utca közepén, hogy helló, hé, menekülj, akkor már tuti, hogy őrültnek nézne.
- Tudom, hogy ez most elég furán fog hangzani, de van egy képességem. Látok dolgokat előre – ilyenkor tudnám gondolatban tanácstalanul vakargatni a tarkómat. Bárcsak lenne erre egy elfogadható sablonszöveg, amit bárki könnyen elfogadhat, de mivel minden ember más, és máshogyan reagál, így elég nehéz felkészülni egy ilyen beszédre. – Mint például hogy szirén vagy, és a nevedet is emiatt tudtam. De nem ezért kerestelek meg. Az a helyzet… az a helyzet, hogy veszélyben vagy. – Mondom komolyan a szemeibe pillantva. Nem tudom ellátni őt jó tanácsokkal, amíg nem ismerem, csak remélem, ennyi elég ahhoz, hogy nyitott szemmel járjon ma nap közben, akármivel is tervezte múlatni az idejét. Én a helyében inkább ki sem mozdulnék otthonról, bár ki tudja, hogy ott valóban biztonságos-e. Csak legyen résen, és amilyen kis védtelennek néz ki, talán nem ártana keresnie maga mellé valakit, aki szükség esetén megvédheti. Vagy maradjon nyilvános helyen. Bárcsak ennél többet tudnék neki segíteni. De még csak azt sem tudom, hogy hol fog megtörténni a támadás. Ha látnám a helyet, felismerném, de a városnak sajnos nem egy olyan szegletéről volt látomásom, amelyet látatlanból is ismernék.

Levegő után kapkodva ülök fel az ágyban. Csak álmodtam. Nyugi Sam, nincs vészhelyzet. Mélyeket lélegzek, hogy lecsillapodjon a szívverésem, egyenletessé váljon a légzésem. Le kell kicsit higgadnom, hogy rendesen végiggondolhassam, hogy mit is láttam, illetve hallottam. Mondogathatom még persze magamnak egy fél órát, hogy minden rendben, ez nem a valóság volt, de előbb-utóbb akkor is el kell fogadnom, hogy ez megint nem egy hétköznapi álom volt. Amit láttam, meg fog történni azzal a lánnyal, méghozzá hamarosan, hacsak oda nem érik időben. Tulajdonképpen egyelőre fogalmam sincs, hogy pontosan mikor is fog bekövetkezni a dolog, de a megérzéseimben bízom, és azok azt súgják, hogy még van egy kis időm. Össze kell szednem magam, mert ilyen riadt kismadár stílusban nem veszi hasznomat a leányzó. Kikászálódok az ágyból, elcsoszogok a fürdőig, és miután egy kis vizet lötyköltem az arcomra, máris frissebbnek és éberebbnek érzem magam. Onnantól könnyebbé válik a további reggeli rutin, rövid időn belül már felöltözve, minden szükségessel felszerelkezve állok az ajtóm túloldalán, miután a kulcsot ráfordítottam a zárra. És most hogyan tovább? Fogalmam sincs, hová kéne mennem, nem tudom, hol fog megtörténni, ahhoz nem láttam eleget. De hagyatkozhatok a megérzéseimre. Az elmúlt egy évben sokat tanultam itt a képességeimről. Már csak ezért is megérte New Orleansba költöznöm, ha másért nem is. Mondjuk amiatt nem veregetném ilyen bőszen vállon magamat, hogy ott hagytam Richmondot, a családot… és Nate-et. Csak tettem, amit tennem kellett. És úgy néz ki, a sors, vagy valami olyasmi, ismét közbeszólt, és hamarosan vissza kell költöznöm. Ám mielőtt útnak indulnék, még lesz itt egy remélhetőleg rövid és nem túl komplikált vagy veszélyes elintéznivalóm. Bár ki tudja, talán néhány hét múlva megint csomagolhatok. Ha szerencsénk van, hamar elkapjuk azokat a vámpírokat.
Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy nem igazán kísérem figyelemmel, hová tartok. Az ösztöneimre hagyatkozom, melyek végül egy kis kávézó előtt állítanak meg a város szélén. Nem is tűnik annyira rossz ötletnek, hogy megigyak odabenn egy kávét. Arra még ma nem volt időm. Az ablak mellett foglalok helyet, és az utcán szemlélem akkor is, amikor leteszik elém a gőzölgő csészét. Miután az első kortyokat elfogyasztom ebből a jó erős feketéből, mintha máris kicsit kitisztulnak az agyam. Vagy épp betompul? Nézőpont kérdése. Kezdem nevetségesnek érezni magamat, hogy egy álom miatt kijöttem ide, hiszen mi van, ha tényleg csak álmodtam? Ráadásul nem láttam semmi konkrét…
És abban a pillanatban megpillantom a nagy, sötét szempárt, a barna hajzuhatagot… ő az. Semmi kétség. A látomásom megint valóra fog válni. Felpattanok, és miután némi aprót hagyok az asztalon, kiviharzok a lányhoz az épület elé.
- Echo! – szólítom meg hangosan, már csak azért is, hogy felhívjam magamra a figyelmét. – Ugye Echo a neved? – Egy pillanatra bizonytalanság suhan át az arcomon. Így mutatkozott be az álmomban, de ki tudja? Ez a része talán csak a képzeletem szüleménye volt. Néha még mindig nem vagyok biztos ezekben a dolgokban.