- Ha azt nézem, hogy a város akkor sem volt valami nagy és a korombeli lányokból sem lehetett hidat építeni, és még kevesebben voltak akik engedtek a vágyaiknak… hát…azt hiszem nem lehetett nehéz kitalálni… - Megvonom a vállamat, régen volt már de arra emlékszem, hogy nem sok lány volt, akikkel így kerültem kapcsolatba, inkább csak néhány és közülük volt akivel újra és újra. Valamivel mindig sikerült újra kidumálnom magamat, vagy inkább helyesebb lenne azt mondani, hogy a szoknyájuk alá dumáltam be magamat. Mondjuk teljesen mind egy a dolog, elmúlt már és régen volt. Arra nem mondtam semmit, hogy valahonnan tudta, ha egy lány miattam érkezett, talány tényleg azért tudta, mert boszorkány. De azt hiszem ez most annyira nem is számít, túl régen volt már ez.
Lara most szépen sarokba szorít, mert igen is csinos nőnek tartom őt, és nem mondhatnám azt, hogy nem mozgatja meg a fantáziámat, mert igen is megtette, az az ösztön, ami a vérét akarta az szívesen bebújt volna a combjai közé is, de ami azt illeti, ezt nem akarom még most sem megtenni, a barátságunk törékeny alapokon nyugszik még.  Nem akarom, hogy egy ilyen eset esetlegesen tönkretegye ezt, mivel nagyon is szükségem van rá, hogy a közelemben legyen és kapocs legyen az emberségemhez. Én férfi vagyok vágyakkal, ő pedig igen is egy vonzó nő, és minden egészséges pasi fantáziáját megmozgatná, ebben teljesen biztos vagyok.
Erre most semmi frappáns válaszom nincsen, így mással kezdek el foglalkozni, neki háttal állva. Közben nem gondolok arra, hogy milyen lenne harisnyatartóban és combfix-el a zubbonyt viselve. Mondtam, pasiból vagyok és nem fából, még akkor se, ha végül is halott vagyok, és nem élő!
- Ebben annyira azért nem vagyok biztos, volt kis nézeteltérésem vele, szóval, nem hiszem, hogy könnyen adta volna a kezedet. – Aztán megvonom a vállamat, mivel ez azért eléggé régen volt és nem mostanában, szóval, annyira már nem fontos, hogy az apja bele egyezett-e volna vagy sem. – Amúgy meg teljesen mind egy, így is úgy is meghaltam volna, és akkor te özvegy menyasszony lettél volna, egy nappal később. – Megvonom a vállamat, ebben maximálisan biztos vagyok. Bár aznap haltam, meg amikor az ő kezét akartam megkérni, de ez most teljesen mellékes.
- Gondolom, ezt most tapasztalatból meséled el nekem. Amúgy van benne igazság, a vak szerelem lángol egy darabig, de fel is emészt. – Aztán csak megvonom a vállamat, és megint visszafordulok a szekrény irányába. Nataljat istenítettem egy ideig, azt hiszem vakon szerelmes is lehettem belé, és ez annyira elvakított, hogy szörnyeteggé váltam mellette. De erre most nem akarok gondolni, inkább kinyitom a szekrény egy másik fiókos részét és abba túrok bele.
- Még jó, hogy a divat ennyit változott! – kihúzók egy régi férfi alsóneműt, valószínűleg az enyém lehetett, és vágok egy grimaszt. – Letagadom! – Szólalok meg és leejtem a ruhadarabot a földre, mennyivel jobb a mostani, rövid szárú, testhezálló boxer?!  Közben persze tovább beszélgetünk, én meg kutakodok.
- Annyira azért talán mégsem…- szólalok meg, hogy talán nem is érdemeltem meg annyira azt a tortát a képemben, de tudom, hogy igaza van, nagyon undok voltam vele akkor. Közben Zokni megtámadja azt a ruhadarabot, amit a padlóra ejtettem, és bőszen harapja és zárra, harcol vele. legalább ő jól elszórakozik.
- Hogy? Intézkedtél is? Hogyan? – Három gyors kérdése az elhangzottak után, és most felé is fordulok, a második fiók is kihúzva maradt és nem is érdekel mik lapulnak benne, az sokkal jobban, hogy mit intézkedett a hátam mögött. Kivel vagy mivel, és hogyan?! A titkaim egyikét bíztam rá, és ha csak úgy akárkinek elkotyogta, az az életembe is kerülhet!

- Ha azt nézem, hogy akkoriban mennyivel egyszerűbbnek tűnt minden, a legnagyobb bajom az volt, hogy a katonaságba besoroztak, és nem lehettem itthon, hogy fussak a lányok után, hát, akkor azt hiszem naivnak egyszerűbb volt lenni, de ami azt illeti, nem cserélném vissza. Sok minden történt amit elfelejtenék, de jobb ez így most nekem, mint az akkori naivitásom. Bár ki tudja, lehet alakulhatott volna másképp is az életem. Nem tudom, és ezt sosem fogjuk már megtudni. – Válaszolom neki, ez az én álláspontom, hogy jobb így mint akkor volt, valahogy nem rajongok a gyerekkori és naiv önmagamért, aki akkor voltam. Valahogy nem szívesen emlékszem vissza azokra az időkre, legalább is egy részére, egy másik része hiányzik, bár már nem annyira, mert úgy fest a barátságunk feleleveníthető lesz, aminek kifejezetten örülök. Lara volt az egyik legfontosabb ember az életemben, Damon, Ben és Margaret mellett. Nehezemre esik bácsikámnak hívni már őt, ahogy anyámat is anyámnak szólítani, elvégre teljesen felnőttem, és már messze nem vagyok kisfiú.
- Mintha ebben igazad lenne, nekem is kezd rémleni, hogy szinte állandóan kint volt és mellé még hangokkal is kommentáltad a monológomat. Ha nem tehetted volna meg nem is barátkozom veled. Te sem kérted sosem számon rajtam a jól nevelt viselkedést, szóval…- nézek rá, miközben a könyvet megforgatom a kezemben és végül lerakom egy asztalra, ami még mindig le van takarva, egy fehér anyaggal a por ellen. Jó volt az az időszak vele, sosem kellett megjátszanom magamat, ahogyan neki is, teljes nyugalommal borítottuk bele egymást a sárba, és a kis patakba és nem kellett elnézést kérni miatta sem pedig kerülgetni a másikat. Úgy beszéltünk egymással, ahogy nem szégyelltük, tanultuk a szolgálóink beszédét is, kipróbáltuk azt is. Könnyed volt vele az élet akkoriban olyan gyermeki és gondtalan, ami soha többet nem lesz már. Nem vagyunk már gyerekek, és nem tehetjük meg, hogy másra hagyjuk a dolgokat, ahogyan én sem tehetem meg, hogy nem küzdök magam és a vérszomjam ellen, hogy ne akarjak valamit tenni, amiatt, hogy más ne haljon meg, mert én az éhségem csillapítom.
- Elhiheted, hogy én se szívesen emlékszem szívesen vissza arra, hogy mi is volt abban a gödörben és lövészárkokban. – Szólalok meg, mert én se szívesen idéztem azt vissza, hogy alkalmanként miben kellett végig sétálnom. Azt hiszem annál kevesebb rosszabb hely lehet a világon, mint egy olyan árokban, ahol megannyi férfi zsúfolódik össze, és nem egy halálfélelmet él meg. De nem feszegetem és pedzegetem neki a dolgot, bőven elég a tudat, hogy én ott voltam, és tudom mi ment ott.
- Igazság szerint, ezeknek a leveleknek a nagy része el sem jutott hozzám, itt is van ez. – Felmutatok neki egyet, ami bontatlan, és még néhányat a dobozból, ami teljesen bontatlan levél. – Nem tudom mi oka volt ennek, de ahogy elnéztem a szétszóródott borítékokat, jó ha, egy –egy van ami fel is van bontva és rémlik nekem, amúgy a válaszom pedig, mindenem fogtam amim volt és bevágtam a táskámba, hogy ne legyen nyom vagy bármi ami alapján elindulhatnak megkeresni. – Elvégre dezertáltam a seregből, nem akartam, hogy Lara bajba kerüljön miattam, mert ott maradt tőle pár levél és az abban írtak miatt esetleg rajta fognak keresni, már ha a keresésünkre indulnak, hiszen Damonnal együtt léptünk le onnan. Így bárhova mehettünk volna ketten együtt, és ha kerestek is bennünket, akkor talán ezt is gondolták, mert nem jött utánunk senki sem. Bár ha még is arról nem tudtam meg semmit, tekintve, hogy a hazatérésemre egy nappal meg is haltam, de ez már régen volt.
- Nem, azt sem mondanám, hogy az voltál. csak olyan amilyen. – Megvonom a vállamat, hogy nem volt ő buta és nem is volt, olyan liba mint akikkel dolgom volt. Amit mesél, felkelti a figyelmemet és nagyon elcsendesedve hallgatom őt. Ez azért egy kicsit megdöbbent, hogy így tudtak az ezzel kapcsolatos dolgaimról. – Főzet kérés közben azt is elmondták, kivel voltak? – Ezen kicsit megdöbbenek, mivel én diszkrétebben kezeltem a dolgot, nem járt el a szám arról, kivel voltam együtt, kit vittem a szobámba vagy az istállóba, fel a szénapadlásra. Persze, ez az egész megmagyarázza azt is, hogy kiért nem akarta egy dühös apa sem ránk törni az ajtót és megverni, vagy házasságra kényszeríteni a lányával, szóval, Lara és az anyja megoldotta, hogy ne szülessenek nem kívánt gyermekek, csak mert a fiatalokban túltengtek a hormonok. Akkoriban sosem gondolkoztam el ezen, és a következményeken sem, egyszerűen, ha jött egy lány, mert bedőlt nekem, akkor elvittem, és megkaptam őt, emlékszem, kis ideig sportot űztem abból, hogy csak a szűzlányokat környékeztem meg.
- Tudod mit, legyen úgy, de akkor húzz a zubbony alá combfixet! – Cukkolom egy kicsit, mikor azzal jön, hogy nem is zombinak öltözhetne ebben a cuccban. Aztán előkerül a bársony doboz, és benne a gyűrű is, aminek megvan a maga kis történetet, amit el is mesélek neki. Nem lett volna értelme mást mondani, mivel a gyűrűben gravírozás is állt, akkoriban ez szokás volt.
Megvonom a vállamat, amikor megismétli, hogy akkor feleségül akartam őt kérni, erre nem tudom, mit kellene mondanom. Az élet ritkán egyszerű, én meghaltam, és nem mentem el hozzájuk, bár azt hiszem az apja nem adta volna nekem a kezét.
- Szerintem apád kidobott volna akkor a házatokból… Egyszer lebuktam előtte, egy ünnepségen, egy szőke hajú lány volt velem, valamelyik alapítócsaládhoz tartozott. Épp végeztünk, mikor apádnak arra volt dolga, nem igazán nézett rám jó szemmel… - Mesélem el neki, és közben beletúrok a szekrénybe, hogy még mi van benne.
- Amúgy abba nem gondoltam bele, hogy ez vajon tönkre tette volna a barátságunkat vagy sem… - Nézek rá, és csak biccentek egyet arra, hogy hozzám jött volna, ha megkérem.
- Na igen, és akkor csatateret is rendezhettünk volna az egész házban, emlékszel még arra a kajacsatára, mikor a tejszínhabot belenyomtad a képembe? – Kérdezek rá, mert eszembe jutott ez az eset is, és talán ez egy kicsit old is a hangulaton, amit a gyűrű története hozott meg, ami kissé síri lett.

- Ezen azért vitatkozhatnánk, mert nem hinném, tekintve, hogy még nem vagy poros, de úgy tíz perc múlva térjünk erre vissza. – Aztán nyelvet ölt, én meg egy fél mosollyal jutalmazom őt. – De abban ezek szerint egyetértesz, hogy baromi naiv voltam. – Jegyzem meg neki, ahogy őt nézem. Tudom, hogy ragaszkodott hozzám, én is hozzá, de aztán ez az egész lazulni kezdett, egy idő után már túl nagy volt a korkülönbség kettőnk között. Ma már nem az, csak a kamaszok életében van olyan szakasz, mikor az a hat év nagyon sok. Ez van ilyen az élet.
Közben én egy szekrényt nézek ki magamnak, az alakjából ítélve, legalább is. De nem tévedtem valóban az volt a takaró alatt, és azt kinyitva több olyan ruhámat látom meg amit 20-21 koromban hordtam, még itthon voltam, ami nem volt sok idő, így a ruhák sem olyan sokkal, három öltöny van benne, egy katonai egyenruha, és egy lovagláshoz való viselet, ennyi ebben ki is merül a ruhatár, alul még a katonai csizma, a lovagló csizma és egy két pár egyéb cipő kapott helyet a levelek mellett. Aztán elveszem tőle a könyvet és belenézek.
- Igen, erre emlékszem, cukkoltalak ezzel, hogy egy kisasszony szája nem mocskos, és nem illik ilyeneket írogatnod. Hányszor is öltötted rám a nyelvedet, még én monológot tartottam neked? – kérdezek vissza, és belelapozok a könyvbe, amiből kihull egy papír. A rajzon én vagyok, és inkább karikatúra mint portré, de nyilván fontos volt nekem, ha az egyik kedvenc könyvemben volt benne, és amúgy igen, sokat számított ez a rajz, már akkor is viccesnek találtam, mikor beletettem. Erre még emlékszem. Aztán a levelek jönnek sorra, amiket elkezdek kimenteni Zokni szájából, de egy Larahoz kerül, amit ő fel is olvas. A katonasághoz címezte nekem, ezt még megkaptam, de azt hiszem válaszolni már nem tudtam rá.
- Ha te azt tudnád, hogy az a gödör nem csak saras volt, hanem mi más is ázott abban… - megcsóválom a fejem, de a levél szövegén azért mosolygok, igen, emlékszem még az ilyen jellegű kötetlen beszélgetéseinkre, mikor nem adtuk meg a kívánt tiszteletet a szófordulatokban, de ettől még nagyon is nagyra tartottuk a másikat, ettől szép egy barátság többek között.
- Pont azt ami voltál, naiv, kedves, játékos, kellett valaki aki vigyáz rád, és belevisz a rosszba, magadtól sosem koszolod össze magadat annyira, mint velem. Amúgy tévedsz, nem voltál felszínes, csak lány, felszínesek azok a lányok voltak, akiket ágyba vittem, vagy az istállóba… na, ők tényleg azok voltak. – Szólalok meg kis gondolkozás után. Pont azért is kedveltem őt annyira, mert sosem volt olyan üresfejű, felszínes tyúk, mint azok a lányok, akiknek a szoknyája alá bejutottam vagy be akartam jutni. Az meg teljesen más tiszta, hogy az ő szoknyája alá nem másztam be, egyfelől akkor ő még túl fiatal volt nekem ehhez, másfelől meg az ember a legjobb barátjával nem teszi ezt, hogy egyszer megvan és többet sem, az megölte volna a barátságunkat.
Közben ő felveszi a zubbonyom és abban parádézik és forgolódik, fél mosollyal nézem, ahogy celebrál egy menetelést is, hagy némi kívánnivalót maga után a dolog, de komikus, és egyben aranyos is a produkciója, pláne, hogy Zokni csaholva ugrálja körbe, és próbálja elkapni a zubbony egyes libegő részeit.
- Feszesebben a hátat! – szólalok meg, de nem gondolom komolyan a parancsoló hangnemet, inkább csak viccelődök vele, aztán szélesebben mosolyodok el, ahogy bejelenti megtartja mert neki aztán sokkal jobban áll mint nekem. Hát, tekintve, hogy én vagyok vagy egy nyolcvan magas, és szélesebb a vállam is, mint neki, ebben azért nem vagyok biztos, bár ami azt illeti, elől jobban mutat neki, van amivel ki tudja tölteni.
- Tartsd meg, ha gondolod. A következő Halloweenre akár fel is veheted, kicsit össze kell koszolni, meg téged és lehetsz benne zombi. – Gonoszkodom vele, ahogy elnézem őt az én egyenruhám felső részében, majd belenyúl annak a zsebébe és kihúz valamit belőle, elsőnek nem is foglalkozom a dologgal, annyi minden lehetett abban. De egy bársony doboz kerül elő és egy gyűrű, amit felém mutat, és amit el is veszek tőle, majd megforgatom a kezemben. Pillangó, drágakővel és a monogramok. Már emlékszem rá, arra is amikor megvettem, és amit az után akartam tenni, de a rákövetkező este meghaltam.
- 1861-ben vettem, egy estével a halálom előtt. – szólalok meg a gyűrűt elnézve és elmerengve azon a két napon. Közben fel sem tűnik, hogy elmesélem neki. – Dezertáltam a seregből Damonnal együtt, elegünk lett az egészből, teljesen értelmetlennek tartottuk amik ott történtek, ráadásul őt haza húzta a szerelme, nekem meg tényleg nagyon elegem lett mindenből. Anyáddal mentetek valahova, csinosan festettél abban a ruhában, azt hiszem világoskék volt, kalappal. Már este volt, talán színházba mehettetek, nem voltam benne biztos. – Fordítok még egyet a gyűrűn, és most a monogramokat nézem meg benne. Kicsit elhallgatok.
- Apám rágta a fülem, hogy nősülnöm kellene, ha haza jövök, de nem akartam… Viszont a seregben a sok értelmetlen kegyetlenkedés után, és ami még ott volt, szóval utána valahogy háborgott a lelkem, akkor este ahogy elnéztelek, és eszembe jutott, hogy mindig te voltál nekem a nyugalom szigete, gondolkodás nélkül mentem tovább. Apám választottja nem tetszett, megvolt már, és tudtam, hogy nem bírnám őt megszeretni, és elviselni, mint a feleségem… - Mesélek tovább, majd újra fordítok egyet a gyűrűjén. – Úgy gondoltam, hogy ha nősülök olyan kezét kérem meg, akit el tudnék magam mellett képzelni, aki mindig is a barátom volt, és jól kijönnénk egymással. Másnap este, mielőtt meghaltam, akartam elmenni hozzátok ezzel… de már nem jutottam el addig, hogy kivegyem a zubbony zsebéből… - Fejezem be a kis történetemet, és ha még ott van a közelemben és akarja akkor a kezébe ejtem a gyűrűt. Aztán a kezeim összefonom a mellkasom előtt. De nem bírom megállni, hogy ne nyúljak a nyakamhoz, most egy pillanatra olyan mintha megint érezném benne azt az erős fájdalmat, mint amit egy pillanatig a halálom előtt. Az ékszerész tudta kinek lesz a gyűrű, így a mérete is teljesen pontos, hogy biztosan jó legyen Lara ujjára.

Úgy nézem Zokni megkedvelhette Larat, mert lazán tartja a fejét és bújik közelebb is, mikor simogatásban van része. Ahogy elnézem, már nem tart tőle, sőt, kifejezetten élvezi a kis törődést. Aztán szóba kerülnek a boszorkány klisék, és megcsillogtatjuk mind a ketten a gyenge humorunkat, a válaszára csak grimaszolok egyet egy fél mosollyal, mivel ez van, tényleg nem állok most a helyzet magaslatán.
- Valahogy elvesztettem menet közben, és még nem talált vissza hozzám. – Megvonom a vállamat és nem veszem fel a dolgot, egyfelől, mert én is piszkáltam őt, másfelől, mert tényleg nincs épp a legjobban a humorérzékem, sőt, azt hiszem még mindig valahol a béka segge alatt lehet. Mondjuk nem is törte magam amiatt, hogy előkerítsem azt. Megvagyok én, a humorérzékem nélkül is, nem sokat nevettem mostanában, és a mosolyom se nagyon vibrált a képemen, ez van, ilyen vagyok egy ideje.
- Aha. Tipikusan, felborzolt bunda, görbe hát és fújt Zokni meg megijedt, seggre ült és mikor a macska az orrára csapott elszaladt. Egy doboz alól szedtem ki, azóta ilyen koszos. Remélem nem marad ilyen gyámoltalan, azért az kellemetlen lenne, ha a kutyák kellene leszedni a fáról, mert macskát látott. – Nézek végig a kutyámon. A fehér bundáján nagy szürke foltok vannak, talán még egy kis pókháló is ragadt rá, de egyelőre nem szedtem le róla, úgy voltam vele, majd a végén ráérek ezzel foglalkozni. Majd Lara feláll és kapok egy puszit amit nem tudok hirtelen hova is tenni, így sután megölelem és ellépek tőle, hogy akkor induljunk felfelé, és tömöm a fejem a péksüteményével, ami valóban ízletes.
- Franciaországból két dolog hiányzik, a havazás és a péksüteményei, a croissant és egy jó kávé együtt. – Szólalok meg a falat lenyelése után. Akkoriban többször is fogyasztottam így reggel a két említett dolgot, azóta is hiányolom, az igazi francia ízeket. Aztán a költözéssel kapcsolatos terveimről beszélgetünk, és felérünk a régi szobámba, ahol megállunk mind a ketten és körbenézünk, Zokni meg a sarkunkban van és szimatolni kezd, néhányszor prüszköl is, gondolom por ment az orrába.
- Igazából, nem tudom, hogy örüljek-e neki vagy sem, egy régmúlt időre emlékeztet, amire nem mindig emlékszem vissza szívesen. Egy naív fiúra emlékeztet, aki már régen nem vagyok, és azt kell, mondjam, abban az időben ostoba voltam, eléggé. – Szólalok meg a holmikat elnézegetve, és közelebb megyek egy szekrényhez, amiről lerántom a takarót, ami a portól óvta azt, ég jó, hogy az ablakok nyitva vannak, mert nem kevés por kerül a levegőbe. A szemem sarkából láttam, hogy megérintette a medált a nyakában, igazából örülök, hogy viseli még mindig.
Még ő egy dobozba néz bele én addig kinyitom a szekrényt és grimaszolok egyet, néhány ruhám áll benne, amit még az 1850-60-as években hordtam, ott az egyenruhám is, amiben dezertáltam, azt veszem ki és akasztom a szekrény ajtajára. Sosem szerettem ezt a zubbonyt.
- Igen? – Kérdezek vissza és oda fordulok hozzá, közben Zoknit érdekli a szekrény amit kinyitottam, és be is dugja a fejét, majd bemászik az aljába, és kitúr pár régi lábbelit, többek között morogva rángatja ki a katonai csizmámat is, amit a zubbonyhoz viseltem. Megharcol vele, azt kell, mondjam. Majd Larara figyelek, és elmosolyodok arra, amit felolvas.
- Rémlik, az írás, és az is, hogy nem örültem annak, hogy bele írtál. – Elveszem tőle a könyvet és megnézem az írást benne, aztán belelapozok a megsárgult oldalak közé, majd egy papírlap hullik ki belőle, amit felveszek a földről, és elnevetem magamat. Aztán Laranak nyújtom oda, az ő egy rajza van a papíron, régi kedves emlék. Aztán Zoknira kapom a tekintetemet, mert kirángatott még valamit a szekrényből, amin szanaszét hullott, egy doboz levelekkel tele, felismerem azokon Lara kézírását.
- Azt hiszem, a leveleid is megvannak, amiket a katonaságba küldtél nekem. – Leguggolok a szekrény előtt aminek az ajtaján ott az egyenruha, a zsebében még ott egy apró bársonydoboz. Amiben egy pillangós gyűrű lapul, monogramokkal ellátva. Története van annak is, de azt már szinte el is felejtettem, a levelek jobban érdeklenek, különösen, hogy Zokni a csizmámra ráunt és a leveleket gyilkolja éppen, így azokat szedem össze, mielőtt szétáznának a kutyanyálban. Amint megvan az összes levél kerítek egy doboz amibe beleteszem azokat és egy komód tetejére rakom azt le, hogy ne legyen újra a kutya közelében.

A ház lényegében semmit sem változott mióta elmentem innen, szóval, nem félek attól, hogy Lara esetleg eltévedne. Gyereknek sűrűn jártunk egymás otthonában, de leginkább azon kívül, én is ismertem az ő házukat, és ő is a mienket.
Zokni nem egyszerű eset. Vacillál, hogy menjen vagy maradjon, Lara ismeretlen neki még egy részben, de szeretné, ha valaki végre foglalkozzon vele, így amikor megjelenek, és nem zavarom el sem őt sem a lányt akkor közelebb megy Larahoz, és leül előtte, hatalmas szemeket meresztve a lányra.
Egy félmosoly kúszik fel a képemre, a miatt amit mond, aztán már némi gonosz fény is megcsillan benne.
- Seprű van, süveget is láttam, és a padláson egy fekete macska is szemezett velem és Zoknival, utóbbi ijedt meg jobban. – Aztán megvonom a vállam kis gonoszkodással, majd az iránt érdeklődök minek is van ilyen jó illata. Átveszem a kis csomagot, és a puszin meglepődök, de nem húzódok el tőle, nem hittem, hogy így köszön majd nekem az után, hogy megharaptam, de most én is nyitok felé és megölelem, magamhoz húzom és átölelem egy röpke időre köszönésképpen. De gyorsan el is engedem, a nyaka túl közel került hozzám, ami gondot képes okozni, így inkább a croissant kóstolom meg és tömök egyet a számba.
- Jó íze van. – jegyzem meg neki, még elrágom a falatot és a kutya után nézek aki visszahozta a labdát, és most Lari lábánál téblábol, hogy foglalkozzon vele a lány, labda és simogatás ez kell most neki.
- Úgy tervezem, hogy igen, legalább is egy részben, de a lakást is megtartom a belvárosban. Romos és lepusztult állapotban és arra gondoltam, ha vissza cuccolok Zokninak is nagyobb helye lesz, mint abban a lakásban, amiben most lézengek. – Megvonom a vállamat, hogy nagyon különösebb oka nincsen, itt születtem ebben a házban és itt is nőttem fel, valahol hiányzott ez a hely, és jó lenne ismerős falak között élni.
- Mondjuk a régi szobámban, rengeteg a kacat ott. – Nézek rá, és a lépcső felé intek a fejemmel, hogy menjünk fel és ott kezdjünk neki a pakolásnak. Közben azért figyelek, de sehol sem hallom vagy látom anyámat, bár szellem, hangtalan is tud lenni, ha nagyon akar. Zokni követ bennünket fel a képcsőn, ha Lara is elindult velem felfelé.
A szoba ajtajában megállok, és előre engedem, minden csupa por idebent, egy adag pókhálót már leszedtem én, egy másik adagot zokni, mikor a dobozokkal harcolt. Az ablakot mér kinyitottam és a függönyt is elhúztam, sőt ez utóbbi a kezemben is maradt, így az a padlóra van dobva a karnissal együtt.
- Furcsa, hogy rengeteg mindent megőriztek a gyerekkoromból, azt hittem, hogy jó részük nincs is már meg, ehhez képest, elég sok minden megmaradt. – Intek a dobozok felé, volt valaki, aki bedobozolta a holmim egy részét, a bútorokat letakarta. – Nem hiszem, hogy innen bármit is meg akarok tartani, szóval, ha találsz valamit, ami érdekes, vagy hasznosítható nyugodtan elviheted. – Nézek rá, ahogy ott állok mellette az ajtóban és a cuccokat nézem, sok emléket idéz fel bennem ez a hely, jókat és rosszakat is egyaránt.

Mielőtt eljöttem volna ide vettem pár dolgot, úgy, mint termosz, a forró kávénak, amit tisztán vagy egy kis fahéj szórással iszok általában. Jót tesz a vérkeringésnek, beindítja azt, és felmelegíti a testet is. Legalább is nálunk, vámpíroknál, ehhez szereztem magamnak egy hőtárolós bögrét is. A kutyának is hoztam enni és vizet is, mivel nem tudom meddig leszek ma itt és vacakolok. Sok a lom és a kacat, amit nem akarok megtartani, de unom is magam közben és jól jönne egy baráti kéz is, anyám már egy ideje nem mutatkozott, lehet zokon vette, hogy néhány dolgot biztosan ki akarok hajítani a fenébe innen.  A saját szobámmal fogom kezdeni a nagy takarítást ebben biztos vagyok, azok ott az én holmijaim, és tudom, hogy onnan tényleg nem akarok semmit sem megtartani, mehet minden kifelé.  Újra elgurítom zokninak a labdát, én pedig az inox termoszból töltök a bögrémbe magamnak kávét, és azt kezdem el kortyolgatni. Kis idő múlva az oldal táskámból egy üveg Jack is előkerül és kibélelem vele a kávémat, hogy az éhségemet elnyomja az ital, mivel kezdi felütni a fejét. Két és fél napja ettem utoljára, így az éhségem kezd jelentkezni. Nem egészséges, de nem tudok jelenleg jobbat, szóval inkább a kávéba egy kis whisky és elleszek egy darabig. A régi nappalit kezdem el körbejárni, és a kandallót veszem szemügyre, ami már időtlen idők óta nem volt használatban, a felújítás alkalmával ezt is rendbe kell hozatni. Azt hiszem, a házat át kellene alakítani padlófűtésesre, bár ha csak ketten plusz a kutya maradunk, akkor a kandalló is jó lesz, abban a pár helységben, amiben eltengődünk, de ez még a jövő zenéje, előbb ki kell hajigálni az évszázados szemetet innen.
A kávém végére érek, mikor Zokni, a labdával a szájában indul az ajtó felé, hiszen azok kopogás hangzik fel, majd valamivel később Lara lép be. Csak annyit mondtam, hogy az ajtó nyitva, szóval, aki akar bejöhet, és ami azt illeti ha ellenség akkor sem tudok mit tenni, nincs halandó emberi tulajdonosa az ingatlannak, így tehát nincs is ami kint tartsa a többi vámpírt. De mivel barát érkezett, így a bögrém lerakom az asztalra ahol a termosz és a táskám is pihen, majd a bejárathoz ballagok, ahol Zokni szemmel tartja Larat, még csak egyszer találkoztak és nem tudja mit is kezdjen a lánnyal, ő is érzi a péksütemény szagát, amit én is.
- Szia! Ideje volt, kezd megenni minket az unalom. Ja, ne lepődj meg anyám lehet, valamikor felbukkan majd, de lehet, hogy nem. – Laraval szemben állok meg, majd rámosolygok, de leguggolok, hogy elvegyem a labdát a kutyától, és elgurítsam neki, a nappali elég tágas, hogy ő rohangászhasson benne, még egy darabig.
- Mit hoztál, minek van ennyire jó illata? – kérdezek rá, és a táskájára szegezem a szememet, ma ettem már emberi táplálékot is, van még egy fél pizza a termosz mellett, mivel azt vettem még menet közben.

Néhány nap telt el azóta, hogy Larat a születésnapján megharaptam. Nem akartam, de egyszerűen kijött belőlem, az agresszívebb ragadozó énem, pontosabban az ösztönös részem. Nem tudtam ellene tenni, küzdöttem ameddig csak bírtam, de győzött a vérszomjam. Azóta nem kerestem, hagytam neki időt, hogy megeméssze a dolgot, és én is tettem a magam dolgait. Többek között haza jöttem, és a házban kezdtem el lófrálni, pakolászni, anyám hol körülöttem volt, hol pedig a maga dolgaival foglalatoskodott. Én addig is a lomokkal vacakoltam, olyan régi dolgokat kezdtem el kiszedni, vagy kidobni, amikre már biztosan nem lesz semmi szükségem sem, ráadásul az idő és az egerek is erősen megrágták, hogy a több évtizedes port ne is emlegessem. Zoni körülöttem somfordált, ő élvezte a dobozokat, a zsákok és bútorok alkotta útvesztőket, megharcolt egy ősrégi szobainassal is ami rá is dőlt, ő meg nyüszítve iszkolt arrébb. Egy darabig még lézengtem a házban benézve egyik másik helységbe, végül fogtam a telefonomat, és felhívtam Larat. A számát elmentettem néhány nappal korábban, hogy újra tudjunk beszélni, de eddig még nem hívtam meg, de most megteszem, így elővadászom a Lumiat a zsebemből és kikeresem a nevét, majd ha felveszi, akkor rövid beszélgetést folytatok vele, hogy ugorjon át ha van kedve és segítsen a sok vacakkal, ha pedig nem akkor csak egy üzenetet hagyok, hogy épp lomtalanítok, és ha van kedve jöjjön el.
A hívás után a telefonom betettem a zsebembe és rá kellett jönnöm, hogy nem volt nyerő választás fehéret felvenni ehhez az egészhez, hiszen a pólóm fehérszínű hosszú ujjú, aminek az ujját ugyan felgyűrtem könyékig, de a hasán még is csak van már egy kis kosz, a dobozoktól. Aztán megállok a bejárat előtt, az előtérben és végig nézek a házon, koszos és poros, hajdanában egészen másképp festett, de akkor volt is aki takarította, itt évek óta már senki sem járt igazán ami azt illeti. Zokni közben előkeveredik fehér bundája neki is kezd porfoltos lenni. Egy labdát hozott magával, amit eldobok neki idebent, nem féltem a berendezést, a bútorok többségét amúgy is ki akarom dobni, összeaprítani és eltüzelni a télen, mivel nem a legjobb állapotban vannak, és így eladni sem lehet, de meg sem tartanám, leginkább mert a legtöbb apámé, és ha már vissza költözök, akkor az egész legyen olyan ahol szívesen vagyok, vagyis modern, egyszerű és elegáns.