Care • • Dean

Lopva pillantottam körbe a helységben, különösképpen a közvetlen környezetünkben, azonban úgy tűnt, hogy az emberek többsége a saját maga dolgával van elfoglalva, így a legkevésbé sem méltatják párosunkat figyelemre, s ha mégis, ez esetben rendkívül jól leplezik kíváncsiságukat.
Jelen esetben, noha szívesen vitatkoztam volna Caroline-nal, nem tettem.
– Néha sokkal több jót fontolsz az emberekről, mint amennyi valójában is van bennük – jelentettem ki végül.
Személy szerint, én sokkal inkább úgy éreztem, hogy az én véleményem a helytállóbb, ellenben az övével, tekintettel arra, hogy én tisztában vagyok azzal, hogy régen milyen voltam, ha ismert volna akkor, most sokkal inkább gyűlölne, s nem a barátom lenne, hanem a gyűlölőm. Akkoriban kiállhatatlan viselkedésem, s magasan hordott orrom volt a két legjellegzetesebb tulajdonságom, s ezt tetőzte még jó néhány másik, amelyek nem éppen pozitívak. Így hát hiába minden egyes szava, véleményem mit sem változik, kezdve azzal, hogy gyűlölöm azt a lényt, ami bennem lakozik, ami olykor kibújik belőlem, s én nem vagyok képes irányítani, taszít, s undorral tölt el, már csak a puszta gondolata is, s bármit megadnék, hogy kiirtsam ezt magamból. Mégis mindezek ellenére, valahol mosolyt csalt az arcomra, amely csak részben volt őszinte, hiszen arcomról sokkal inkább leolvasható volt az, hogy hagyjuk abba ezt a beszélgetést, soha nem szerettem erről beszélgetni, most sincsen ez másként, valamint nem akartam vele vitatkozni sem, most nem. Szerinte én egy jó ember vagyok, de ez nem volt mindig igaz. Szerinte kemény vagyok magammal és ez nem helyes, szerintem pedig így a legjobb.
Mélabús hangulatomból Jennifer hangja rázott fel, meglepetten kaptam fel a fejemet, megszakítva gondolatmenetemet, s mielőtt akármit is tehettem volna, Caroline úgy döntött, hogy ő most beveti magát és nem várja meg, ameddig esetlegesen én bemutatom őket egymásnak, mert ő addigra már megtette.
Alig láthatóan megráztam a fejemet hazugságát hallva, ezt követően persze, ő úgy döntött, hogy inkább lelép, legalább is egy időre. Ezt még megbánod. Futott át egy pillanatra az agyamon, de nem volt időm ezen bosszankodni.
– Igen, sokkal jobban – arcomra mosolyt erőltettem, gyomrom mégis görcsbe rándult. Hazugságok. Egy kicsivel kezdjük, majd egyre több és több lesz belőle, míg nem már csak egy kibogozhatatlan szál marad utána. A legutóbbi céges buliról sem betegség miatt hiányoztam, hanem a telihold miatt... – Nézd, Jennifer, nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de én a magam részéről, szívesen eltöltenék veled munkán kívül is egy kis időt, szóval, ha gondolod, akkor valamelyik nap, amikor ráérsz, elmehetnénk valahová.
– Jól van, rendben, részemről sincs semmi akadálya. – Mosolyodott el, én pedig szinte rögtön elolvadtam. – És mikor?
– Pénteken ráérsz? Mondjuk hétkor? – Bólintva adta tudtomra, hogy igen rá, mi tagadás, most egy néhány másodpercre megáldottam Caroline nevét, de majd amikor eljön az a bizonyos nap, már inkább a két kezemmel fojtanám meg, hogy belevitt ebbe és, hogy rávezetett, hogy mégis csak örülnék neki, ez az, amit nem akartam megengedni magam. – Most megyek, beszédem van még a szőke kisasszonnyal... Majd bent találkozunk és... beszélünk. – Mosolyodtam el, majd hátrálva fordultam meg, hogy megkeressem az én nyúzni való kedves barátnőmet.

• • 496

Fáradt sóhaját hallva arcomra némiképpen mosoly kúszott, révén, hogy valamilyen szinten sejtettem, hogy milyen ötlettel fog előállni, s nem mondanám, hogy isten igazán meglepődtem, amikor feltárta előttem is, hogy ha én nem, akkor majd ő bizony a kezébe veszi a dolgot és helyettem megy oda. Tudtam, hogy ezt képes lenne megtenni, ebben egy másodperc erejéig sem kételkedtem, színtiszta naivság lett volna a részemről, így egy pillanat erejéig sem bocsátkoztam bele, ilyesfajta vakmerő gondolatokba, így hát bevallom őszintén, amikor ennek az eseménynek a pillanata a fejembe kúszott, kikerekedett szemekkel meredtem rá és próbáltam felmérni, hogy ez mennyire is lenne jó ötlet – egy kissé hajlottam a nem felé. Persze, nem azt állítom, hogy ezzel Caroline rosszat akart, ugyan, dehogy, erről szó sincsen, azonban azért az mégis csak felettébb mulatságos – és igen kínos –, hogy egy felnőttnek mondható férfiember helyett egy a nálánál jóval fiatalabb, de bájos kishölgy menne oda a kiszemelthez azzal a kéréssel, hogy nem menne el az illető férfival legalább egy randevúra.  Őszintén szólva nyámnyilaságom valahol még mulattatott is, bár ha az ember jobban belegondol ezt talán sokkal inkább szégyellni kellene. Talán gyermekded dolog, hogy a vérfarkas-dologra fogom mindezt, amelynek már csak a tudata is pusztán elég ahhoz, hogy visszatántorítson olyan dolgoktól, amelyek a legtöbb ember számára teljesen normális, de nem csak, hogy normális, hanem egész egyszerűen megoldható. Természetesen, míg meg nem történtek a változások, addig én sem teljesen ilyen voltam, akkoriban nem jelentett ez nehézséget, de az élet nem mindig oszt kedvező lapokat, így a változásokkal együtt nekem is szükség volt változásra, amellyel az akkoriban élt felelőtlen életemet magam mögött hagytam és óvatosságra intettem magam, hogy még csak véletlenül se ártsak az ég adta világon senkinek, sem tettel, sem hazugsággal, amely csak még több komplikációt vonna maga után, s én nem akarok hazugságban élni a kezdetektől kezdve, így hát inkább távol tartom magam a legtöbb embertől, elvégre nem óhajtok belebocsátkozni hazugságok hálóiba, amellyel csak bonyolítanék egyszerűnek szánt életemen.
– Caroline – szólaltam meg csöndesen – te vagy szinte az egyetlen olyan személy, aki minden alkalommal meg tud lepni – kedvesen mosolyogtam le rá.
Eddig szinte minden alkalommal ez volt a helyzet, olyan dolgokkal is képes előállni, amik másnak nem jutnak eszébe vagy csak egyszerűen nem hozná fel, ő nem ilyen, tenni akar mindig valamit egész egyszerűen csak kedvességből.
– Tudod, amikor először találkoztunk azt gondoltam, hogy mennyire fontoskodó vagy és egy kicsit kotnyeles is, de egy tündéri lány vagy. – És pontosan ezt kedveltem benne annyira, hogy többnyire magát adja, s nem játssza meg magát. De persze ezekkel a szép szavakkal nem bújhattam ki a valódi témánk alól.
Tekintetem akaratlanul is az emlegetett nőre siklott. Az ész és szív harca volt ez, s nem tudtam, hogy mi tévő legyek, ugyanis ha az ember a szívét követi a legtöbb esetben megsérül, ez a tapasztalat, de az ember minden sérülése ellenére is, sokszor szívesebben enged ennek, én pedig már határozottan kezdtem belefáradni, hogy az utóbbi években az eszemet követtem.
– Szükségem lenne a változásra, ezt beismerem – szólaltam meg komoly hangon, miközben továbbra is kissé reményt vesztve néztem Jenniferre – de ha egy emberrel kell kapcsolatot kezdeni, aki mit sem tud a körülötte zajló világról, akkor kissé át kell értékelni a dolgokat és feltenni azt a kérdést, hogy megéri-e belemenni, mert mi lesz ha egyszer fel kell fedni mindezt? – Ujjammal először rá, majd magamra mutattam. – Én szeretek előre gondolkozni, feltételezem mi lesz, ha beleszeretek és mindezt elmondanám neki, a barátai megváltoznának a szemében, ő túlságosan is racionális, nem hinném, hogy hőn szeretett vágya az lenne, hogy egy vonyító vaddal élje le az életét. – Önostorozás, ez már tökéletesen ment. Gyűlöltem magam, azért, amivé válnom kellett annak a balesetnek köszönhetően.
Annyira szerettem volna azt hinni, hogy mindebből csak jó sülhetne ki, de nem igazán voltam jelen pillanatban optimista, akárhogy próbáltam arra gondolni, hogy minden jó lesz, valahogy mindig rosszul jött ki.

Megköszörültem a torkomat, majd kissé felegyenesedtem, továbbra is a hosszú fa botot alkalmazva támasznak.
– Nos, e tekintetben nem állok le vitázni egy hölggyel – reagáltam végül ebben a néhány szóban, amivel voltaképpen valamilyen szinten mégis igazoltam szavait, amelyet jelen helyzetben talán inkább megcáfolnom kellett volna, ezt azonban még sem tettem, ugyanis nem éreztem szükségesnek, ez alkalommal. – Bár – kezdtem bele újra egy mélyebb levegővétel közepette, elnyújtva a szót, miközben a dákót mankó szerűen használva léptem közelebb hozzá – erős túlzásnak érzem, hogy réges régen nyerhettem volna, fogalmazzunk inkább úgy, hogy talán nagyobb kihívást is jelenthettem volna számodra.
Szó se róla, igyekeztem látszólag mindent beleadni abba, hogy abszolút vesztes formámat hozzam, azonban ehhez nem kellett különösebben nagy színészi tehetséget alkalmaznom, ugyanis annak ellenére, hogy alkalomadtán már számos alkalommal én magam is kivettem a részemet egy-egy nyereségből ebben a játékban még évekkel korábban, azonban a legtöbb ilyen esemény során mégis inkább csak alkalmatlankodtam, s ha netalántán egy golyó mégis begurult a helyére, akkor azt többnyire pusztán a véletlen szerencsének köszönhettem vagy hogy az a számtalan elmulasztott alkalom mégis csak a hasznomra vált, aminek következtében mégis csak megtanultam egészen elfogadhatóan játszani, azonban a billiárdhoz való szaktudásomat még jó indulattal sem lehetne tehetségnek nevezni, így hát valóban nem esett különösebben nehezemre eljátszani, hogy mennyire rossz játékos vagyok. Lássuk be őszintén, hogy a billiárd nem éppen az én játékom, voltaképpen eléggé kívül esik azon dolgokon, amelyben tehetségesnek bizonyultam, eddigi rövid életem során.
– Minden rendben van? – Kíváncsiskodtam. S egy pillanatra valóban a pánikhoz szerű érzés hasított végig rajtam, aggódtam érte, ez vitathatatlan, de csak úgy, mint egy nagyon jó barát vagy akár úgy, mint egy testvér, egy bátyó, hiszen tagadhatatlan, hogy én eképpen viszonyultam hozzá, s azt hiszem, hogy ő is így állt hozzám. Leginkább ez volt elmondható még alig kibontakozó barátságunkról, amelyben nem volt semmi több, s minden bizonnyal már nem is lesz, hiszen szívünk mindkettőnket teljesen más irányba sodor, egészen távol egymástól, ami több okból kifolyólag nem is okoz meglepetést, elvégre egyrészről én nem szívesen akaszkodnék összesen azzal a személlyel, akiről már ennyit mesélt, másrészről pedig... Gondolataimat most egészen más irányba szárnyaltak, többek között arra a leányzóra, aki a kórházban dolgozik, mint egyszerű takarítónő, akiről azon kívül, hogy az orvosin tanul nem tudok többet, akiről pusztán csak nevetséges feltételezéseim vannak.
Leráztam magamról ezeket a gondolatokat, amelyekkel ma este nem akartam foglalkozni. Inkább a billiárd asztal felé fordítottam a tekintetemet, amikor is az utolsó golyó szinte üstökösként gurult be a a fekete lyukba, amely elnyelte a kis gömböt.
Abban a pillanatban, amint Caroline rám nézett világos szemeivel, úgy éreztem, hogy teljesen elvesztem, mert úgy tűnik, hogy csak most sikerült igazán felfognom a kettőnk között megköttetett fogadást, aminek hallatára is nagyot nyeltem. Nem feledkeztem meg erről egy pillanatra sem, valahol mindvégig ott motoszkált a fejemben, azonban egészen eddig nem úgy tűnt, hogy valóban realizáltam a helyzetemet, az csak most következett be, hogy szembesültem a helyzettel... Örültem, hogy örül, nagyon is, jó volt látni a boldogságot az arcán, de felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mennyire jó, hogy az én "káromra".
– Ezek alapján úgy tűnik, hogy nem gondoltam végig, hogy mi is vár rám, ha nyersz – jegyeztem meg csöndesen, ahelyett pedig, hogy azon morgolódtam volna, hogy mégis miként mehettem bele ebbe, én magam is némiképpen jobb kedvre derültem.
– Neked nem tanították, hogy házi nyúlra nem lövünk? – Szegeztem a kérdést a szőke k, s míg vártam a válaszra, addig tekintetem arra a bizonyos nőre tévedt. Tagadhatatlan, hogy szépnek találtam, s némiképpen még vonzónak is tartottam, látszólag egyszerű volt, mindenféle fölösleges maszlagtól mentest, amennyire megismertem az elmúlt hét során számomra leginkább az jött le, hogy együtt érző és mindig jó kedvű. Egyszerűen lenyűgözött. Az a fajta érzés lett úrrá rajtam, ami akkor szokta uralni az embert, ha csak ránéz valamire és szépnek találja, egy naplemente vagy akár egy reggeli havas tájhoz hasonló.
– Veszélyes dolog később pedig kellemetlen következményei lehetnek. – Komoly tekintettel néztem le rá, mintha éppen meghátrálásra készülnék és próbálnám arról meggyőzni, hogy felejtse el. – No, de... Ennek ellenére is... Mond csak, mennyire tenne boldoggá, ha most odamennék hozzá? – Ez sokkal inkább talán csak egy költői kérdésnek bizonyult, két okból. Az egyik: sejtettem, hogy mit fog mondani, illetve reagálni, elvégre csak nem véletlenül állt elő ezzel az ötlettel. A második: talán egésze nagyszerűen nekem is csak ennyi kell, hogy végre megtegyem azt, amire már egy jó ideje késztetést érzek, elvégre egy randevú mégsem a világ vége.

A pillanatnyilag beálló csönd, amely kettőnk között feszült egyáltalán nem volt kellemetlen, az a fajta, amely során a legtöbb ember kínosan érzi magát és feszeng a másik társaságában, hanem sokkal inkább volt az a barátságos jelleg, amely arról árulkodott, hogy az illető személyek már igencsak jól ismerték egymást, s ez által a kellemetlen némaság sem okozott zavarba ejtő másodperceket egyik fél számára sem. A két személyes brancsunkat is sokkal inkább ez utóbbihoz lehetett volna hasonlítani, akár beszélgettünk, akár csöndben sétáltunk – vagy, mint ahogyan jelen pillanatban is tesszük – billiárdozgatunk, immáron majdnem egy egész órája, s bár nem a mi társalgásunk töltötte meg elevenséggel a Mystic Grill névre keresztelt hangulatos szórakozóhelyet, ugyanis jelen pillanatban az a néhány szó is bőven elég volt, amelyet ez idő alatt váltottunk, most inkább csak a játéknak éltünk, így egyelőre teljesen szükségszerűtlennek tűnt, hogy fölösleges üres szavakra pazaroljuk az időnket, amely végeláthatatlanul hosszúnak bizonyult, hiszen számunkra a jövő olyan távolinak tűnt, mégis olyan közelinek érezhettük, hiszen észre sem vesszük, de eltelik az idő. S bár én szavaimat könnyedén megtartottam magamnak, már csak avégett is, mert nem tartoztam azon személyek közé, akik csipkésre koptatva szájukat beszélnek a nagyvilágba meggondolatlan szavakat felhasználva, mint ahogyan azt néhány évvel korábban is tettem, amikor még én magam is meggondolatlan személyként igyekeztem élni az életet.
Az évek változnak, s velük együtt, ha nem is láthatóan, úgy változunk mi is. Egykoron sokkal inkább tehernek éreztem mások gondjait, mostanra már azonban szívesebben hallgattam másik problémáit, aggályait, ugyanis ezeknek köszönhetően ballépéseim nem az én életemben alakult különféle bonyodalmakra koncentráltam, hanem másokéra, akiknek talán nagyobb szüksége volt támaszra, mint nekem, ez elterelte a figyelmemet, s mint kívülálló könnyebben is tudtam ésszerűen megítélni a helyzetet, az ember más terhe felett egyszerűbben képes reálisan szemlélni az események végeláthatatlan leforgását, s azok ismeretlen következményeit is jobban mérlegelhetjük. Saját szemünkkel, önmagunkkal szemben egy kissé mindig is elfogultak vagyunk, még ha határozottan is állítjuk, hogy nem, ez közel sincs így, azonban sokan így védik magukat, amivel ugyan nincs is baj, hiszen mindenki köré kell egy védőfal, azonban a kérdés pusztán csak az, hogy kik azok, akik valóban láthatatlan leplet húznak a valós tényekre, így elhomályosítva tiszta látásukat, tudatukat, valamint érzéseiket, amelyekkel befolyásolják valódi cselekedeteiket, hiszen vannak helyzetek, amikor mást szeretnénk hinni, más akarunk látni, de az igazság fájdalmas, akár egy szívbe szúrt kés, amelyet élvezettel forgatnak meg bennünk. Az igazság gyötrő ténye elviselhetetlen, viszont együtt kell élnünk vele.
Halvány mosoly kúszott az arcomra, ahogyan az alig tőlem két méterre álló Caroline-ra pillantottam, akivel találkozásunk mindössze pusztán csak egy véletlen volt, a sors apró fintora, amelyről talán egyikünk sem gondolta volna, hogy végül barátság születik, amelynek momentán személyem igencsak híján volt, hiszen egyetlen egy ujjamon meg tudtam volna számolni, hogy kik tartoztak ezen szűkös baráti körbe jelenleg, most ő volt az egyetlen, akit ide tudtam volna sorolni, köszönhetően az elmúlt két évnek, amely során mindenkit olyan hamar túrtam ki az életemből, sokkal inkább orvosi teendőimnek szenteltem minden figyelmemet, s koncentrációmat, egy idő után azonban már azon kaptam magam, hogy éjt nappallá téve odabent ücsörgök, várva arra, hogy jöjjön valamilyen sürgős eset, amelyből egykori otthonom lágy ölén nem is volt hiány, hiszen Camridge nagy város, számtalan különféle baleset történt már meg, amelyek tragikusságuk ellenére akadtak mulatságosak, azonban előfordultak kétségbeejtőek is, s míg dolgoztam nem korholtam magam értelmetlen önváddal, nem vontam magam kérdőre minden tettemért, amelyről nem tehetek...
Orvosként hivatalos voltam, mindig felvázoltam minden lehetséges eshetőséget a családok számára, amellett, hogy mindig igyekeztem hozzátenni a már oly' annyira elcsépelt szavakat, amelyekkel azt fejtettem ki, hogy én mindent megteszek a betegek érdekében, hogy javulásuk példás legyen, ígéretemet betartottam minden alkalommal, azonban voltak olyan elsorvadt testek, amelyek már a műtétet sem bírták ki, mint ahogyan olyanok is előfordultak, akik között később lépett fel komplikáció, megtartottam a tárgyilagosságot minden alkalommal, s az idő elmúltával életem minden területének részévé vált a magányos életmóddal együtt karöltve, inkább fordultam önmagamba, ahelyett, hogy gondolataimat más felé irányítottam volna, többek között bolondos, csalfa, vak remények felé.
Azonban hosszú idő múltával ő volt az egyetlen, aki képes volt arra, hogy kirázzon a megszokott mélabús hangulatból, amiért voltaképpen hálát is adhatnék neki e tekintetben, még sem igazán sikerült, hiszen ahogyan körbepillantottam s tekintetemet végig vezettem az egyszerű embereken, mindig felvillant elmémben halott arca, szétmarcangolt teste, amely feszengéssel töltött el, s a mélabús kedv újra erőt véve rajtam gyűrt egy jókedvű csettintéssel maga alá, az általam épített bizakodó homokvárat a pusztító szél minden porszemet szétfújt, így foszlatva szét múló reményeimet, s helyette újabb kétségek kezdtek gyötörni.
Kényelmesen támaszkodva meg a biliárddákón, figyeltem, ahogyan a zöldes felületű durva anyagon keresztül átgurult a fehér folyó, majd halk csattanó hang közepette hozzáért egy lilához, ami azon nyomban gurulni is kezdett az asztal sarkában lévő fekete lyukba, amely örvényként nyelte el a gömböt.
– Tudod, igazán hagyhatnál nyerni is, révén, hogy ez már a harmadik kör, amit elviszel – hangom nem volt egy csöppet sem megrovó, szemeim közötte és az asztalon még fent álló golyók között ingázott, neki már csak a feketéket kellett belöknie, ezzel szemben nekem még három darab volt hátra, s minden bizonnyal azt az utolsót sem lesz nehéz belöknie, azonban talán a sors most a kezemre játszik, csak egy kicsit kellene mellé löknie.

- Öhm... szívesen találkoznék veled még egyszer.- feleltem mosolyogva majd bele kortyoltam újra a koktélomba.
- de mi lenne ha nem itt hanem valahol máshol találkoznánk?- feleltem, mert most nem akarok még egyszer ide jönni, valahogy nincs kedvem közönséghez. Valahova nyugisabb helyre nyugisabb szeretnék menni második randin. Te jó ég, második randi. Milyen rég mondtam ki ezt a mondatot... mióta nem éreztem egy srác iránt szerelmet és mióta nem járt a fejemben a bosszú kb. 1 percig. Egészen a mostani napig minden egyes percet MAJDNEM minden egyes percet Tylernél töltöttem és próbáltuk kidolgozni a bosszúnk minden egyes lépését én medig otthon minden egyes percemet a varázskönyvek nyálazásával töltöttem abban reménykedve, hoy találok valami megfelelő varázsigét arra, hogy meg tudjuk ölni Klaust a nélkül, hogy azok akik az ő vérvonalához tartoznak azokat ne öljük meg, mert annak semmi értelme nincsen, mert ha ez bekövetkezik akkor szerintem kiírtjuk a fél várost ahogy én ismerem hallásból Klaust. Igazából tegnap este találtam is valami varázsigét csak mire feleszméltem addigra már másnap reggel volt én meg nem aludtam egy percet sem és éhen haltam. Komolyan mondom, alig várom, hogy vége legyen ennek az egésznek és ki nyírjuk Klaust, mert mióta ez a téma Ty és köztem azóta egy percet sem tudok aludni, mert vagy agyalok, hogy mit kéne csinálnom/csinálnunk vagy a könyveket olvasom és azt meg kell hagyni: ezek a könyvek nem vékonyak. De mindegy, most nem nagyon akarom ezzel foglalkozni, de még is kell, mert lassan itt az idő. Hogy miért? Azért mert ránéztem a Grillben lévő fali órára és már majdnem 13:50 volt és nekem még rengeteg helyre kell mennem és ha egyikről is elkések akkor csúszik az egész napom és a nap végén még megyek Tyler-hez is és... hát, nem tudom, hogy ebből az egész tervből mit fogunk kihozni, de remélem sikerrel fogunk járni a vgén; csak jó lenne minnél előbb túl lenni ezen mert minnél később csináljuk annál nehezebb lesz a dolgunk.
Elővettem a táskámból egy papírcetlit és egy tollat majd felírtam rá a számomat és oda nyújtottam Jeremy kezébe.
- Nekem most mennem kell, de majd hívj fel.- feleltem mosolyogva majd kisétáltam a Grill ajtaján.

JÁTÉK BEFEJEZVE