Visszavág, de hogy. Gyomron vág vele. Hát sosem lesz megváltásom?! – Nem erre gondoltam és te is tudod! – csattanok fel – Csak nem akarom, hogy alábecsüld. Mert ő nem ismeri a becsületet, az ígéretet, nem érdekli ki mit gondol róla. – mondom – Klaus Mikaelson is elbújhat mellette ha arról van szól, hogy kiélje magát. – Hogy tudom-e kik élnek a városban? Hogy ne tudnám. Az már csak a véletlen műve, hogy Alex terve is hozzá kapcsolható és el kell ismernem, nem is rossz gondolat. – Nekem van egy ötletem. – felpillantok rá. – Gondolom tudod, ki az akitől az ősiek rettegnek? Mikael. William képes lenne a maga oldalára állítani. Ez elég ok, hogy ne engedjék belépni se a városba. Nem? – kérdem tőle, remélve, hogy ez valóban elég. Aztán felteszem a kérdést, ami annyi mindent megváltoztathat és meg is tesz. Kegyetlen. Most is. Nem érdemlek mást. Büntet, még mindig büntet. – Érdekes, hogy az én fiatalkorom ment fel téged az alól, hogy sosem mondtad el… de engem nem ment fel egy buta döntés alól, amiért lassan ötszáz éve bűnhődöm, amiért lassan ötszáz éve büntetsz. – mondom csöndesen de nem vagyok indulatos, nem lapul meg megvetés vagy düh a hangomban. Én sem akarok vitát. Nekem sem hiányzik, hogy egymás szívébe vágjuk végtelenül rémes és elhidegült körmeinket. Évszázadok óta élek egy olyan bűntudat súlyával a lelkemen, ami másokat elpusztítana. De nem engem. Én megtanultam élni, lélegezni, harcolni vele majd elfogadni. Megbékéltem a lehetőséggel, hogy az örökléten keresztül büntessen érte. Arra nem készített fel senki, hogy többé nem fog szeretni… hogy elvesztettem őt. – Nem kell sajnálnod. – felelek egyszerűen, szemrebbenés nélkül hazudtolva meg azt a pokolian égető fájdalmat amit évszázadokkal ezelőtt éreztem utoljára a mellkasomban. Ha nem lenne itt, levegő után kapnék. A szekrényhez lépek, kiemelek egy újabb üveg bort. A cigarettafüst megáll a szobában. Lehunyt tekintettel sóhajtok halkan de tudom, hallja. Bizonytalan kopogtatás szabadít ki a csendből. Azok akikből táplálkozom mindig közel járnak, nem szeretem ha megváratnak. – Kinyitom. – eltűnök a szeme elől, felrántom a bejárati ajtót. – Menj, szórakoztasd a bátyám. Mond meg neki, hogy nemsokára csatlakozom én is. – Mielőtt Beth bármit is szólhatna, eltűnök. – Mr. Cromwell? A nevem Beth. A testvére azonnal itt lesz. Addig is állok szolgálatára. – A nő nincs megigézve. Feltűri a csuklóit takaró inget és úgy lép Alex mellé, miközben tincseit is egy oldalra gyűjti ha bátyámnak nagyobb kedve lenne a nyaki ütőeret választani. Bethet akkor találtam mikor idejöttem és azóta is magam mellett tartom. Claudine nem messze a háztól talál rám, összeroskadva egy fa tövében. Letérdel elém, tenyerébe fogja tenyerem. Aggodalmát még szavak nélkül is érzem. Könnyeim patakokban folynak végig arcomon. Elviselhetetlen fájdalom szorítja mellkasomat. – Elvesztettem őt Claudine. – suttogom rekedten – és ez a fájdalom, ez… ez elviselhetetlen! – az egyetlen barátom, a több, mint háromszáz éves boszorkány csendben figyel. Úgy szorítok, mintha az egyetlen menedékem lenne… és tulajdonképpen az is. – Van valami… egyetlen ami megszabadíthat attól, amit most érzel. – nyúl arcomhoz és végigsimít rajta. Tudom, mire gondol. – Ami megszűnteti a fájdalmat, a bűntudatot… a szerelmet. – Abbahagyom a szipogást. – Kapcsold ki Anastasia. Engedd el, ami hozzá köt. – igaza van. Tudom, hogy igaza van. Kétségtelenül könnyebb lenne, ha nem kellene mindezt éreznem. De ha meg is teszem, ő sosem tudhatja meg. Negyed óra múlva térek vissza. Nyoma sincs a könnyeinek. – Remélem elnézed, hogy el kellett rohannom. Volt egy kis elintézni valóm az egyik… emberemmel. – törlöm le az utolsó vércseppet is az ajkamról, miközben közel kerülök és - ha még él – megragadom Beth karját, hogy aztán könyörtelenül tépjem fel a bőrt és kortyoljak véréből.
Már így láthatatlanban teljes mértékben megvetettem ezt a.. ficsúrt. Ana tekintetében valós félelem bujkált, ami elég nagy szám nála, s ebből eredendően tudtam, hogy nem egy mindennapos emberrel lesz dolgom. Évszázadokig kutattam húgomat, nem fogom hagyni, hogy elvegye tőlem az egyetlen dolgot, mely oly' sokáig éltetett engem. A bosszút. Egy másodpercre se felejtettem el, hogy Anastasia miatt miken mentem keresztül, s ezért nem fogom megengedni, hogy más oltsa ki a fényt az igéző szempárjaiból. De valahol mélyen nem csak az elégtétel iránti sóvárgás miatt nem hagyom őt megöletni, hanem mert... ő volt a kis húgom. Ő mellette tanultam meg, mi az, hogy szeretet. Nem tudtam letagadni, hogy mi egy vér és hús vagyunk. Ezt sosem fogom.. - Nekem ugyanúgy vannak embereim, nyilvánvalóan neked is, ha sikerült annyi évszázadon át elrejtőznöd. - vágtam vissza. Ha már az elején úgy áll hozzá, hogy ez egy veszett ügy, akkor az is lesz az egész. Pozitívan kell hozzá állni, a remény nélkül tényleg búcsút vethetünk az öröklétünknek. - Marcel egyik fő bizalmasa vagyok, aki néhanapján elég jó viszonyt ápol az egyik Ősivel, Klaus Mikaelson-nal. Nem tudom, hogyan vehetnénk rá őket, de úgy vélem, hogy ha az Ősiek is a mi oldalunkon állnak, akkor nyert ügy az egész. - világosítottam fel a tervemmel kapcsolatban. Alig pár perce avatott bele a kis történetébe, de már az agytekervényeim beindultak, és próbáltam megoldásokat keresni. Első ötletként ez nem is volt rossz, csak egyetlen egy bökkenő volt.. Marcel és Klaus kapcsolata nem mindig rózsás, sosem lehet kiszámítani, hogy mikor nem terveznek keresztbe tenni a másiknak. De ha ez a terv nem jönne be, akkor jön a következő, majd az azutáni, és így tovább. - Jöjjön csak. Én nem félek tőle. - vontam meg a vállamat, és átnyújtottam neki az üveget. Éles témaváltás következett be, én pedig próbáltam úrrá lenni a helyzeten. Lassan kipréseltem magamból a levegőt, csak utána szólaltam meg. - Csupán egy gyermek voltál. Nem kockáztathattam, nem csak a tiéd, hanem a saját érdekem miatt se. A menekülést pedig ne próbáld rám hárítani, mikor az a Te elhamarkodott döntésed volt. - keltem fel a helyemről, és a mellkasom alatt összefontam a karjaimat. Kicsit sétálgattam, néztem a polcokon lévő könyveket, vagy a falon lógó festményeket. Nem akartam felidegesíteni magam, de egy kis részben sikerült. Az éhség engem is gyötört, de nem csináltam belőle akkora ügyet. Bár, azért kíváncsi voltam, hogy mi is ez a "házhoz jövő étel". Anastasia tele van meglepetésekkel.. - Nem veszett el. - még mindig háttal álltam neki, miközben hozzá beszéltem. - Csak megváltozott. Ana sajnálom, de.. - ráncoltam össze a homlokomat, és hirtelen elakadtam. Mégis mit mondjak neki? Hogyan mondjam el neki, hogy már soha nem leszek képes érzelmeket táplálni iránta, azok után amit tett? - A múlt az múlt. Ideje tovább lépni. - ez nem volt annyira nyers, lehettem volna keményebb vele, de nem szerettem volna megtörni ezt a "testvéri békésséget". Végre tudunk anélkül is beszélgetni, hogy ne akarnánk a másikat egy pohár vízben megfojtani. Ez már haladás..
Titkon reménykedem benne, hogy meg akar majd óvni. Vágyom rá, hogy vigyázni akarjon rám. S mikor megkapom amit akarok, elbizonytalanodom. Nem tudom eldönteni, játszik-e velem csupán, mint, ahogy az irodában is tette vagy valóban megóvna-e. Mi van, ha ez csak csapda csupán és örömmel nyújtja tálcán a fejem Williamnek? A pohár szilánkokra törik, tenyerén apró sebek nyílnak, némi vér keveredik a borba. Megragadom a kezét. Olyan hirtelen a mozdulat, hogy fel sem fogom és egy bő pillanat erejéig tart mire észhez térek, eleresztem és ismét a helyemen ülve szívok bele a cigarettába. Szeretném ha szeretne… ha akarna. S most, életemben rég óta először, arra vágyom, hogy ezt ő akarja adni nekem, magától és nem azért mert én ezt akarom. Megköszörülöm a torkom. – Félek bátyám, hogy ez nem ilyen egyszerű. –– Tudom, hogy el kellene mondanom neki mindent de annyi szégyellnivalót és fájdalmat rejt a múltam ezen része, hogy nem vagyok képes vele mindent megosztani. – Erősebb és gyorsabb, mint gondolnád. Boszorkányok, vérfarkasok dolgoznak neki, emberi vannak a világ minden területén. – Nagyot nyelek. Európa. Svédország. A tél hidege fogadott minket. Láncaik halkan zörögtek az újaknak. Féltek. A farkasok összebújtak, egymást ölelték. A boszorkányok megvakítva, elnémítva ültek velem szemben és némán, könnyek nélkül zokogtak. Én láncok nélkül ülök. Megbízik bennem? Dehogyis. Tudja jól, hogy mozdulni sem tudok. Az ezüst mivel megbélyegzett, úgy izzik a hátamon, hogy levegőt sem veszek. Nincs is szükségem rá de attól még szeretek embernek látszani.- Hatvan évig voltam a foglya, mire meg tudtam szökni. – Aztán kezdtem keresni a testvérem. Az egyetlen férfit akiben valaha megbíztam, az egyetlen az életemben, aki azért csókolt meg, mert én kértem. Aki azért szeretett, mert tiszta voltam és ártatlan. Most már nincs bennem szeretnivaló. Kiölte belőlem a fájdalom, a nyomor, a kétségbeesés. Vérének illatát nehéz kizárnom. Eloltom a cigarettát. Tincseimbe túrok és ösztönösen hajtom a fülem mögé az előreugró, makacs szálakat. – Már akkor is megfelelő védelemről gondoskodott, el sem merem képzelni, most hányan állnak mellette. –– hajolok előre és nyúlok az üvegért. Ha átnyújtja nagyot kortyolok belőle. Ha nem, hát visszadőlök a háttámlának. – Miért Alex? – kérdem hirtelen és még a gyomrom is összeszorul. – Bárcsak megtetted volna, a francba is! Bár elmondtad volna! Az sem érdekel ha soha nem sikerül de nem menekültem volna el, nem... – lehunyom a tekintetem. – Éhes vagyok. – mondom hirtelen megint és előhúzom a mobilt a zsebemből. Beütöm az üzenetet és már rezeg is a telefon. – Házhoz jön az étel. –– mondom és ismét felemelkedve kezdek fel s alá járni. Zaklatott vagyok és most először, nem tudom megfejteni Alexet. Ez pedig mérhetetlenül zavar s hergel. Tudnom kell mire készül. – Remélem, hogy az a fiú nem halt meg… csak… elveszett.
Mikor ismét kényelembe helyeztem magam a bíbor színű fotelemben - ami átutazta a fél világot csak azért, hogy helyet foglalhasson terebélyes birtokomban - a Marlboro feliratot viselő dobozzal kezdtem el szemezni. Nem.. Most épp leszokóban voltam. Igaz, nem kellett tartanom a humán betegségektől, mint a ráktól, de még egy vámpír sem képes elnyomni a kellemetlen szagát. Egyedül ez zavart az egészben. Mélyen, legbelül fájt mindaz, amit mondott. Még mindig ott meg voltak az éveken át tartó sérelmeim, eggyé forrtak énemmel, sosem fognak eltűnni. Ez már csak az én nyomorúságom. Megfogtam a félig teli borospoharat, és lehajtottam az egészet, de még nem töltöttem meg újra. Csöndben hallgattam az ismeretlen férfiról szóló történetét. Nem vágtam közbe. Kivételesen nem tettem cinikus megjegyzéseket. Csöndben kivártam a végét, miközben kezemmel megtámasztottam az államat. - A szemét! - mormogtam alig hallhatóan az orrom alatt, amikor a cigarettáért nyúlt. Tekintetem szinte lángokat szórt a dühtől, mely egyre nagyobbodott bennem. Mit vétett ellene a húgom, amiért örök kárhozatra ítélte? Habár... lehet, nem is vagyok rá kíváncsi, hisz alig fél órája boldogan szemeztem volna letépett fejével. De most mégis képtelen vagyok erre gondolni, most csakis azon jár a fejem, hogy hogyan tudnám megvédeni nemcsak Scarlett-et, hanem Anastasia-t is. - Nézd Ana. - álltam fel a helyemről, és töltöttem magamnak egy pohárral. Muszáj volt, hogy meg tudjam emészteni az újonnan szerzett információkat. - Nem ismerem ezt a William Mord-ot, de nem kell tőle tartanod. Ha kell a puszta kezemmel fogom megcsonkítani, ha egy hajszáladat is megmeri görbíteni. - pillantottam rá egy röpke másodpercre, majd visszahelyeztem a már fogyatkozóban lévő üveg bort a helyére. - Lehet, hogy nem tökéletes a köztünk lévő kapcsolat, de a család az első. Nem fogom hagyni, hogy holmi hataloméhes ficsúr bántson titeket. - sziszegtem összezárt fogak mögül, és annyira elkapott a hév, hogy a kezemben lévő poharat ripityára törtem. Megforgattam szememet, és kezembe vettem az üveget. Kikerültem, de immár a karfára ültem csak le. - De ne aggódj. Hagyom, hadd végezz te vele. - kacsintottam rá, majd meghúztam az üveget. Senki.. ismétlem senki sem fenyegetheti meg a családomat, illetve a szeretteimet! Azt csakis én tehetem meg..
Végigjárja testemet az a fajta fájdalom amit már régen magam mögött hagytam. Az a nap a parton, örökké belém égett. Eltaszított magától, ellökött, soha nem engedett többé közel és én túl naiv voltam, hogy rádöbbenjek, miért teszi. Most meg szótlanul bámulom a finom szövetű függöny anyagát, miközben körmeim saját bőrömet szaggatják fel, ahogy ökölbe szorítom ujjaim. Elrejtőzöm tekintete elől. Az igazság olyan erővel vág mellbe, hogy nem érdekel ha megérzi az arcomon végigfutó sós könnycsepp illatát. Már elfelejtettem milyen így szeretni és milyen érzés sírni. Évszázadokkal ezelőtt sírtam utoljára. S bár lesöpröm a könnycseppet, mielőtt sarokba szorít, összeszoruló és rendetlenül hevesen verő szívem úgyis elárulja az igazat. – Nem halt meg. – mosolyodom el miközben tincseim után nyúl. Tekintetem követi az útját az aranyló fonalnak, remélve, hogy nem csillan meg a tarkóm alatt végződő ezüst csík, mi egykori emléke és örök jele annak, hogy ki vásárolt meg. Az ezüst, mi bőrömbe égett, mi a bélyege Williamnek. De a tincs végül ajkain állapodik meg. – Elveszett. – suttogom és legszívesebben eltörölnék mindent, ami történt, de nem tehetem. – Elrejtettem amikor hozzám értek, amikor térdre kényszerítetek, amikor elvesztettem az utat vissza hozzád. Aztán elfeledtem, hogy létezik és elveszett. – tekintetét keresik kék íriszeim. A bátyámat keresem. – Mit sem változtat, tudom. Jól tudom de akarom, hogy tudd. Az a kislány szeretett. Úgy, ahogy egy kislány szíve szeretni képes. - Hagyom had menjen. Ez a mi kettőnk baja. Ettől olyan kegyetlen a játék, amit űzünk. Túl büszkék vagyunk, túl makacs teremtések. Utána akarok nyúlni de nem teszem. Meg akarom állítani, elmondani, hogy szeretem. Helyette a levegőt markolom, távozó alakját fürkészem, ahogy ismét helyet foglal. Kérdésére sóhajtok. – Alex nevess ha akarsz, kínozz ha kell. De nem tudom mit mondhatnék. – csóválom meg a fejemet és jól tudom, mennyire nem egyértelmű miről beszélek épp de magam sem tudom, hogy most a megbocsátását kérem vagy a megértését. – Ez a férfi… - nagyot nyelek. Tudnia kell róla. Tudnia kell. De mi van ha visszaél vele? – A neve William Mord, legalábbis annak idején így hívta magát. Kegyetlen, mocskos szemétláda. S úgy hiszem ide tart. El fog pusztítani mindent s mindenkit aki… aki jelent számomra valamit. – suttogássá halkul hangom. Megremegek. – Most elfogadok egy cigarettát. – indulok meg felé és kivéve egy szálat gyújtom meg az övével. Mélyet szívok belőle és hosszú sóhajjal eresztem csak ki tüdőm fogságából, miközben magam is helyet foglalok vele szemben, a kanapén, hogy kiigyam a maradék bort is a pohárból, hogy aztán újra töltsek. – Azt mondtam, nem kell féltened a halandódat. Én nem fogom bántani. Amit mondtam, azért mondtam mert reméltem, hogy visszakapcsolod az érzéseid és eszedhez térsz. William Mord viszont bántani fogja ha tudomást szerez róla. Őt is, téged is. – Tincseimbe túrok. Újra menekülni. Egész életem menekvésből, rohanásból áll, miközben tulajdon bátyám annyira gyűlöl, hogy legszívesebben kitépné a szívemet. Nem is értem mi tartja vissza, miért nem ejt rabságba és kínoz addig még nem könyörgöm neki az igaz halálért.
Történetét hallva ökölbe szorítottam kezemet, és csak azokra a mocskokra tudtam koncentrálni, kik a kis húgomhoz értek. Egytől egyig lemészárolnám őket, mindegyiket különböző módon. Sajnos képtelen voltam kiverni a fejemből a kicsi kiszolgáltatott Ana-t, akit cserbenhagyott bátyja, s nem tud mit kezdeni az életével, illetve kitörni nyomorult életéből. - Tudod.. - gyújtottam meg ismét a cigarettát, majd a karfára támaszkodtam, ügyelve nehogy kiégessem a finom szövetet. Na addig a pillanatig élnék! Maria szerintem egyenesen kikergetni a saját házamból, ha rongálnám a bútorokat. Mindent ő válogatott ki, rengeteg munkája van benne, még a szobám is az ő álmai alapján lett megtervezve. - Rengeteg munkát vállaltam be, ezért voltam távol oly sokszor. El akartalak vinni magammal. - egy mosoly jelent meg az arcomon, mely nem igazán volt örömteli. Sőt, csakis negatív érzelmeket tartalmazott. - De nem mondtam semmit, hogy a végén csalódj bennem. Nem mondtam le rólad. Szerettelek, a parton pedig szándékosan taszítottalak el magamtól. - kis mesedélutánom alatt folyamatosan kisebb-nagyobb szüneteket ékeltem be, a végére pedig már elégett a cigarettám. Elnyomtam, majd felnyomtam magam a helyemről. Lassú, ám határozott léptekkel közelítettem felé, akárcsak egy hegyi oroszlán a kiszemelt áldozatához. Szememben égett az éhség, és mikor mögé értem az ablaknak támaszkodva kerítettem be őt. - Mit meg nem adnék, hogy ismét azt a lányt lássam. - hajoltam egész közel hozzá, és parfümjének illetve a bornak édes egyvelege csapta meg az orromat. - De mára már olyan, mintha csupán egy kellemes álom lett volna az egész. Muszáj elfogadnom azt a tényt, hogy meghaltál Anastasia. - simítottam végig haján, és egy tincset az ujjaim köré csavartam, majd végighúztam ajkamon. - Szándékozol még mesélni erről a névtelen idegenről, vagy erőszakkal kell kiszednem belőled? - váltottam témát, és hátat fordítva neki ismét leültem.
Én nevetek fel először. Ajkamba kell harapnom, hogy végre lenyugodjak. – Én tudom a legjobban, hogy néha a dolgok, nem a tervek szerint alakulnak. Gondolod azért szöktem meg annyi éve, hogy egy bordélyház fogvatartott kurvája legyek? – kérdem hirtelen komolyan és megrándul a testem, ahogy visszaidézi a fájó órákat, mikor sikolyaimra nem érdekezett válasz. Mikor szökni próbáltam és büntetésből szíjat hasítottak a hátamból. Mégis újra megtettem, annak a reményében, hogy újra látom, hogy visszatérhetek és elmondhatom mennyire buta kislány voltam és mennyire szeretem és minden percben hiányoltam. Persze, a megváltás – úgy igazán – soha nem érkezett meg. Nehéz megszólalnom. Tudom, hogy vannak dolgok, titkok, miknek sosem szabad a felszínre úszniuk. Nem értené meg őket… vagy talán mégis? Nem tudom. Az igazság az, hogy rettegek, hogy a bátyám valóban elveszett és csak tőrként döfné szívembe az igazságot. Nemet intek fejemmel a cigarettára és aprót kortyolok a borból. Hallgatom nevetését, ami mögött semmi nincs, mit amit egykor hallottam. Üres kacaj, hitetlen mosollyal megspékelve. Megemelkedem, előtte termek, kiveszem az üveget a kezéből és a polcra teszem. – Kérlek! – mondom csendesen, de határozottan. Bár észrevenné, hogy nem csak ő szenvedett, hogy nem csak ő szeretett, de ehhez ő túl büszke és én pedig ahhoz vagyok túl makacs, büszke, hogy bevalljam ezeket neki. Nem tehetem. Kihasználná a pillanatot. Nem kell penge, hogy kínozzon, de nem kell tudnia. Arcélem megfeszül és egyenes tartással foglalok ismét helyet. – Évekig nem tértem haza. Nem bírtam volna megállni a sírod felett, bűntudat nélkül. Nem tudtam, hogy keresel. – nehezen jönnek a szavak de nem fordítom el róla a pillantásomat. – Több, mint százhatvan év telt el, mire egyáltalán a tudtomra került, hogy életben vagy, hogy kutatsz utánam. Hatvan éven keresztül bújtattak előled. S mikor végre megtaláltalak, már késő volt. Már nem maradt a bátyámból semmi. – keserű mosolyokban verhetetlen a családunk. Megrázom magam és mégis inkább felemelkedem. Lehúzom a boromat és újabbat töltök. – Nem tudom hányadik volt. A nevét viszont igen. Clemence. Gyönyörű volt, bájos és ártatlan. Te pedig a nevemet üvöltve döfted halálra. – eltűnik a nosztalgia a hangomból, kiveszik belőle a szeretet, a gyengédség. Megkeményedik tekintetem, ahogy koccintok az üveggel mit visszanyújtok Alexnek. – Jobb híján hát, újra elfutottam. Szóval ha az érdekel bátyám, miféle üzletekről hablatyolok. Elmenekültem előled, mint régen. S közben elfutottam más valaki elől is… - indulok meg az ablakok felé és tűröm félre óvatosan a függönyt. Tekintetem a kerítésre kúszik, ami mögött egy férfi magasodik.
A terem hideg, üres. Fekete falak, fekete festmények, fekete zongora. Fekete bársonyba bújtatott férfiak és nők fekete anyagon pihennek és fekete tekintetük, vértől fekete testemen pihen. Már nem reszketek, már nem félek. William ujjbegyei elégedetten kúsznak végig combomon, fel a csípőmre és állnak mell kebleimnél. – Hát nem gyönyörű? – kérdi elragadó bájjal, mire a nő, aki már hosszú percek óta térdel előtte, hogy kielégítse vágyait felnyög és elrántja a fejét. William megragadja a tincseit és habozás nélkül tépi le a fejét. Nicole. Szerettem őt. Csendes volt de túl törékeny, túl zsenge volt. Az ilyenek nem valók a cirkuszba. Megrántja láncomat, ujjai ketté nyitják ajkaim. – Mutasd! – kieresztem szemfogaim. A fekete alakok közel tódulnak, mindenki akar egy pillantás de érinteni csak ő érinthet. Senki más. Idomított vad vagyok, az ő idomított kardfogú tigrise.
Hirtelen döbbenek rá, hogy kimondott szavaimmal elárulom magamat. Nagyot nyelek. Most nem nézek rá. – Nem érdekes. Az ok, amiért itt vagyok az maga a város. Az már csak a puszta véletlen, hogy épp itt telepedtél le jómagad is. – rántom meg a vállamat de tudom, hogy még mindig elrévedő tekintetem elárul. Felzaklat az emlék. Felzaklat a múlt. Nem véletlen vagyok ma az aki. Nem véletlen nem szeretek többé, nem vagyok már más, mint egy letépett virág. A szirmaim lehullottak és én csak töviseket voltam képes ismét növeszteni.
A saját házamból képtelen voltam kirakni. Én. Akinek fogalomtárában nem szerepel az a szó, hogy lehetetlen, de most mégis megakadályozott. Nem bírtam megszabadulni tőle, de valahol mélyen, nagyon-nagyon mélyen még mindig törődtem vele, és a biztonságát akartam. A húgomnak, Anastasia-nak. Magam sem értem miért, főleg azok után, amiken keresztül mentem miatta. Neki "köszönhetem", hogy megőrültem, hisz több, mint négyszázévnyi sikertelen keresés után nem is kissé, de bekattantam. Úgy látszik a családi kötelék miatt nem tudom örökre eltaszítani magamtól.. Vagy pedig az ígéretem nem hagy nyugton, melyet még gyerekként fogadtam meg.
Végre abbahagyta a sírást. Örültem. Már nagyon elegem volt belőle. Többször gondolkoztam azon, mi lenne, ha leejteném a lépcső tetejéről, vagy bevinném az erdőbe a rókáknak. Nagyon idegesítő. Minek kellett nekem egy testér? Hisz én nem akartam ezt az egészet! Senki se kérdezett meg engem, hogy én mit szeretnék! A dajka bejött a konyhába. Fáradtnak tűnt. Nagyon. - Éhes vagyok! - csaptam az asztalra, és rosszallóan pillantott rám. Lehajtottam a fejemet, és a székre ültem, lóbálva a lábamat. - Édesanyja elaludt ifjú Cromwell, a kis Anastasia pedig csak ölben nyugodt. Csak egy pár percig kéne rá vigyáznia, ameddig elkészítem Önnek az ebédet. - ijedten néztem hatalmas barna szemeibe. Mit mondott? De nem volt időm gondolkodni, a nehéz csecsemőt elhelyezte kezemben. Megmutatta, hogyan kell bánni vele, mivel kell vigyázni. Mintha egy tojást tartanék a kezemben, mely egyből összetörik, amint leejtem. Fehér takaróba volt bebugyolálva, alig látszott ki a pici kopasz fejecskéje. Még nem láttam ilyen közelről. Mindig megbújtam a háttérben, mert nem voltam rá kíváncsi. Egyszer csak kinyitotta kék szemeit és csak nézett engem. Másodpercekig bámult. Majd elmosolyodott és a szobát egy angyali nevetés töltötte be. Úgy lefagytam, hogy még pislogni se bírtam. Majd én is elmosolyodtam, erre kis kezeit felemelte és elkezdett vele hadonászni örömében. Ekkor szerettem belé. És ekkor fogadtam meg, hogy történjék bármi, én mindig ott leszek mellette és életem végéig védelmezni fogom őt.
Alig múltam négy, nem sok maradt meg abból az időszakból, de arra a pillanatra tökéletesen emlékszem, mikor először tartottam kezeimben a kicsi Ana-t. Egy keserű mosoly villant át az arcomon, amint belém csapott a felismerés. Sosem leszünk már ugyanolyanok. Nem feleltem neki semmit, főleg a partosra nem. A dolgok így alakultak, nincs értelme a múlton rágódni, nem lehet azon már változtatni. Csakis a jövőn, azt tudjuk irányítani. Némán követtem őt pár percnyi késéssel. Az ajtót kulcsra zártam, jobb biztosra menni. Maria úgyis hozzáférhet minden egyes szobához, de ki tudja mikor toppannak be váratlan vendégek? Például "szeretett" húgom.. Mielőtt beléptem volna a nappaliba még pont láttam Maria elsuhanó alakját kilépni az ajtón. Most már kettesben voltunk.. A szemközti fotelen helyet foglaltam, útközben megfogtam a már teli borospoharamat. - Egyenesen Franciaországból. - szagoltam meg, mielőtt belekortyoltam. Idegesítő szokás, melyről képtelen voltam leszokni. Tényleg remek íze volt! - Tudod Ana.. Néha a dolgok nem a terv szerint alakulnak. - raktam le a poharat a szembe lévő asztalra és zsebemből elővettem a cigarettát. Átnyújtottam neki, és miután döntött kivettem belőle egy szálat. De mielőtt meggyújtottam volna a gyufával - igen, elég maradi vagyok -, befejeztem gondolatmenetemet. - Keresztbe tettek nekem, és döntés elé lettem állítva. - meggyújtottam, majd mélyen beszívtam és csak másodpercek múlva engedtem ki a füstöt. Maria egyenesen rühelli, ha bent gyújtok rá, de most nem volt itt, hogy elkezdjen velem ordibálni. - Ráadásul így nyugodtabb körülmények közt is el tudunk beszélni, nem? - biccentettem oldalra a fejemet, majd a hamutálra helyeztem a dohányt. Immár a borosüveget emeltem az ajkamhoz és egy nagyot kortyoltam bele. Válaszát hallva félrenyeltem, de pont nem annyira, hogy a lé kifolyjon az orromból. Elkezdtem nevetni és egyben köhögni, majd miután lenyugodtam, mosolyogva szólaltam meg. - Te és az üzlet? Igen, ezt elég nehéz elhinnem. De mesélj csak, miféle üzleti útról hablatyolsz és még milyen más őrültségeket űzöl? Sok minden történhetett veled az utóbbi négyszáznyolcvankettő évben, szeretném tudni mikkel ütötted el az időd, míg én fel-alá kerestelek... - á nem dehogyis, nem fújom kívülről az évszámot..
Ez az egész történtet egy hatalmas nagy pofon volt az életemben. Komolyan csak én nem tudtam semmit? Hihetetlen, hogy én vagyok aki a legkevesebb információval rendelkezik erről az egészről... Most már bántam amiért évekkel ezelőtt könyörögtem számára. Bántam, hogy hagytam, hogy olyanná változtasson mint ő maga. Azt mondta annak idején, hogy az egyik legjobb tanítványa vagyok. Vajon tényleg? Vagy csak úgy járt a szája? Nem tudtam eldönteni, hogy még is mi vagyok én neki. A teremtőm, a tanítóm a mesterem mind egyben és bizony nehéz feldolgozni, hogy mindezt csak azért... hogy ami nekem olyan fontos volt az mind csak hazugság. Egy terv, egy ármány. Keserű íz gyülemlett fel a számban, ahogyan végiggondoltam a dolgot, majd a nővérem sokatmondó pillantásával találtam szembe magam. -Jaj istenem...- Sóhajtottam kétségbeesetten, s egy pillanatra a tenyerembe temettem az arcomat. Megfontoltam, hogy leroskadjak-e a kanapéba vagy sem, de aztán inkább állva maradtam véve egy-két mély lélegzetet. Anyánk halálhíre engem is meglep, hogy megérint. Hiszen alig emlékszem rá, csupán illatok, hangok és néhány bevillanó kép maradt meg... Nem túl sok minden ez. De valahogy még is furcsán hat a gondolat, hogy az anyám már halott. Hm... sokat szenvedett?- Morbid kíváncsiság tudom, de ha már nem volt alkalmam igazán megismerni akkor legalább a halála körülményeivel legyek tisztában, nem? Nos, én szeretem ha az áldozataim szenvednek, de azt nem kívánnám a saját anyámnak aki megszült. Sosem gondoltam bele, hogy azok akiket megölök lehet, hogy anyák. Hát persze, hogy nem, hiszen igazából nekem sem volt anyám, nem ismertem, vagyis nem emlékeztem rá. Nem gondolkoztam azon milyen lehet a gyereknek aki elveszíti az anyját. És még most sem éreztem át igazán. Fanyar mosoly jelenik meg az ajkaimon a szavai hallatán. Nem lépek el amikor lassan elindul felém, hiszen sejtem, hogy magától meg fog torpanni. - Nem tudod mit beszélsz Scar!- Intettem le egyszerűen a szavaimmal.- Azt hiszed, hogy nem játszadozhat tovább? - Kérdezem továbbra is fanyarul mosolyogva.- Akkor talán nem ismered eléggé Alexet vagy a helyzetet nem jól értelmezed. Én Alexhez tartozom, és nyilván téged pedig meg akar szerezni. Ő teremtett mit gondolsz eltűnhetek ha ő nem akarja?- Teszem fel neki a költői kérdést. Roppant dühös vagyok Alexre, de ez még nem jelenti azt, hogy neki még nincsenek tervei velem. S ha vannak aligha hagyja, hogy csak úgy fogjam magam és lelépjek. Vagy kitagad vagy valami és akkor mit fogok magammal kezdeni? Még is mit gondolsz, hogy attól, hogy a testvéred vagyok más mint bármelyik vámpír? - Felé léptem egyet, de nem fenyegetően, csak, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak.- Embereket öltem Scar... megkínoztam őket és élveztem minden egyes pillanatát. Vámpír vagyok és nem ember... sosem leszek már a te kicsi húgod bármennyire is szeretnék.- Sóhajtottam majd egyszerűen letettem a poharamat és leereszkedtem a kanapéba. Ez így van sajnos és jobb lesz ha ezzel a ténnyel ő is szembesül.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Hétf. Jún. 09, 2014 1:59 pm
Emma & Scarlett
[You must be registered and logged in to see this image.]Jogos volt tőle, hogy Alexre terelte a témát. Tudni akarta, hogy ő milyen szerepet tölt be a férfi beteges játékában. Fájó volt tudni, hogy kihasználta ennyi éven át a húgom, hogy játszott vele, hogy egy szörnyeteget csinált belőle, hogy elvette tőlem, hogy megölte azt az ártatlan lányt egy másikért cserébe. Mert megölte azt az ártatlan lányt, aki volt. Már soha többé nem lesz olyan, mint amilyen régen… emberként volt. A saját képére formálta, hiszen ő mellette élt. Olyanná alakította, milyenné akarta. Kénye kedve szerint „nevelte”, azt tett vele, amit csak akart. Gyűlöltem azért, hogy pont az én húgommal kellett ezt tennie. Felfordult tőle a gyomrom. Valaha azt hittem, hogy ő más, mint a többi vámpír, de kicsit sem különb tőlük. Ugyanolyan. Sőt… talán még rosszabb is. A legrosszabbak közül való. Egy kevésbé problémás vámpír csak vérre szomjazik, vadászik, gyilkol. Ellenben Alex nem ilyen. Sosem volt ilyen. Mindvégig arra ment ki a kis játéka, hogy hogyan tegyen tönkre életeket gyilkolás nélkül. Vérontást mellőzve okozott szenvedést másnak, első sorból figyelve az előadást. Ő volt a show rendezője, minden úgy zajlott, ahogy a forgatókönyvben meg volt írva. Néha egy kicsit eltértek az események a terveitől, amikor már közel jártam ahhoz, hogy rábukkanjak húgom elrablójára, de mindig meglógott. Mindig sikerült a saját javára alakítania a helyzetet. Végül pedig önként vezetett el magához. Megunta vajon, hogy sosem derült ki a történet vége? Hogy sosem került leleplezésre a rosszfiú? Vagy csak szerette volna, ha egy kicsit felpörögnek az események? Mert azzal, hogy szembesített a húgommal ezt érte el. Már nem kellett tovább kutatnom. Ez már egy másik fejezet kezdete volt. Kérdésére nem akartam válaszolni. Elég nyilvánvalónak kellett lennie számára, hogy milyen dolgok voltak kettőnk között Alexszel, ami miatt ennyire fáj az egész. Szavak helyett sokatmondó pillantással válaszoltam, majd sóhajtottam egyet és a földet kezdtem fixírozni. Sosem gondoltam volna, hogy pont a saját húgommal lesz ilyen kínos beszélgetésem. Pár pillant múlva felemeltem tekintetem. Mikor közöltem Emmával anyánk halálhírét, az meglepő reakciót váltott ki belőle. Nem számítottam rá, hogy egy ilyen hír egy olyan emberrel kapcsolatban ezt váltja ki belőle, akire szinte már alig emlékszik. Feléledt bennem a remény, hogy hátha van még benne a régi Emmából, de inkább ahelyett, hogy felesleges reményekkel tápláltam magam, csak válaszoltam kérdésére. – Rákos volt – hangom halk és elhaló volt. [You must be registered and logged in to see this image.] Mindig is nehéz volt erről a témáról beszélni, pláne most, hogy ezt a húgommal kellett megtennem. Vele valahogy most… minden sokkal nehezebbnek tűnt. Még egy vadidegennel is egyszerűbb lett volna. Bár mondjuk… számára én majdnem az is voltam, hisz nem emlékezett rám. Cinikus mormogására nem reagáltam semmit, csak némán néztem arcát. Semmi jogom nem volt elítélni vagy bíráskodni fölötte. Több, mint tíz évet nem voltam mellette. Semmi jogom nem volt megmondani, hogy mit mondjon. Úgy tűnt, az Alex téma igencsak nagy szerepet kap a kettőnk közötti társalgásban. Valamilyen szinten megnyugtatott, hogy nem én voltam az egyedüli, aki elhitt annak a szemétládának mindent, de fájt is, hogy nem csak velem játszadozott. Mindkettőnket kijátszotta, átverte, amiért egyszer még meg kell fizetnie valamilyen módon. Nem képzelheti, hogy csak úgy megússza… Esélyt sem adott arra, hogy válaszoljak. Pedig… elégedett voltam részben, mivel újra láthattam Emmát. – Nem szörnyeteg vagy, hanem a húgom – válaszoltam halkan, szinte alig hallhatóan. Nem csak azért mondtam, mert kötelességemnek éreztem ezt mondani, hanem tényleg így éreztem. Attól, hogy már nem emberi életet élt, ugyanúgy a húgom volt. Ezen a tényen nem változtathatott semmi. Elszörnyedve hallgattam végig, amit a korábbi életéről mesélt. Elképzelni sem tudtam, milyen lehetett neki, akármennyire is próbáltam. Alex mi mindent tehetett vele, amitől ennyire… más lett? Elvette tőlem a kishúgomat és egy másik emberhez vezetett el. Külsőleg szinte ugyanolyan volt, de belsőre… mintha kicserélték volna. Egy újabb pohár italt? Nem, az kizárt. Csak finoman megcsóváltam a fejem és tovább hallgattam beszédét. – Már vége van. Már nem játszadozhat kedvére. És nem, nem utállak. Nem utállak azért, amivé Alex tett. A húgom vagy. A testvérem. Ezen pedig semmi sem változtathat – mondtam végig arcát fixírozva. Tettem felé két apró kis lépést, annak reményében, hogy most nem fog ellökni magától. Annyi éven keresztül reménytelenül kutattam érte. Most, hogy megtaláltam nem szerettem volna, ha idegenként tekintenénk egymásra. Persze… azt is megértettem volna, ha nem is kíváncsi rám. A folytatás csak rajta állt.
×× words: 696 ;; notes: - ××
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Vas. Márc. 16, 2014 9:49 pm
Annyi, de annyi mindent mondhatnék neki. Annyi kérdésem lenne, csak éppen nem tudom, hogy hol kezdjem. Kérdezzem a szüleinkről, vagy önmagáról? Hiszen már nem is emlékszem a szüleimre? Kérdezhetnék róla, hogy milyen is ő most, milyen élete volt, vagy milyen suliba járt. Ehelyett én Alexre terelem a témát, de csak mert az én helyzetem érdekel. A helyem ebben az egész sztoriban. Mi vagyok én itt tulajdonképpen? Mert, hogy nem a lényeg az is biztos. Évekig azt hittem, hogy fontos vagyok neki, most viszont, bár leginkább ma és ebben a pillanatban ebben nagyon is elkezdtem kételkedni. - Mint például milyen dolgok?- Pillantok rá, miközben az italomba kortyolok. Vámpírként egy pohár ital még nagyon nem fog a fejembe szállni. És amúgy nem szeretem az ízét, de most szükségem van rá. Bár azt hiszem ez csak ilyen hülye, társadalmi berögződés, szerintem semmi más hatása nincs mint, hogy lefoglaljuk az ajkunkat míg iszunk, a nyelvünket, van mit néznünk és mit forgatnunk az ujjaink között. Pót cselekmény ennyi az egész. Összerezzenek, ahogyan anya halálát említi, valahol mélyen még él bennem egy emlék róla, hogy milyen volt, leginkább a szép, csilingelő hangjára emlékszem. Ujjaim között megáll a pohár, az ital még lendületből ugyan mozog benne, de a pohár már mereven áll a kezemben. S pillantásomat Scarra szegezem. - Hogyan halt meg?- Hát erről is lemaradtam, pedig már éppen megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy felkereshetném őket. Örülnének nekem? Ennyi év után elhinnék, hogy vagyok? De anyának már nem tudom. Nem, őt már nem kereshetem meg bármennyire is szeretném. - Bocsi... feltartottak, nem tudtam menni.- Mormogom cinikusan, s az italomba kortyolok. Már csak én hiányoztam, na igen, nekem meg mindannyian hiányoztak. Az életemből hiányoztak... Ismét Alexra terelődik a téma, az arcom megmerevedik a szavai hallatán, s a kép lassan összeáll a fejemben. Habár határozottan csak akkor jelenthetek ki valamit ha Alexal is beszéltem. Haragszom rá, most igen, mélyről jövően. - Én is. Én is elhittem neki mindent, azt hiszem különös tehetsége van, hogy a Montgomery lányokat átvágja. Csak annyi, hogy én szeretem, még mindig. Azt hittem fontos vagyok neki, de úgy tűnik csak miattad játszotta ezt el. Hogy legyen egy kártyája amit még ellened kijátszhat.- Mondom fájdalmas hangon, oldalra pillantok, hogy ne kelljen a szemeibe néznem. Majd le a földre, a poharamba zavartan. Szerelmes lennék? Nem ez erős kifejezés, de szeretem és ragaszkodok hozzá. Talán nem kéne, fontos nekem, de nyilván ez az egész csak egy oldalú. - Megtette... elvezetett. És elégedett vagy?- Billentem oldalra a fejemet, de nem hagyom, hogy válaszoljon, azonnal folytatom. - nagyon kétlem. Hiszen szörnyeteget faragott belőlem. Nem igaz? - Nem vagyok dühös, ajkaimra viszont fanyar mosoly kerül, s lehajtom az ital maradékát. - Én kértem tőle...Én mondtam neki, hogy tegyen olyanná, mint ő maga. De előtte megjártam a poklot is tudod? Alex nem szereti ha valaki ellenkezik vele, de ha már azt csinálja amit mond akkor minden rendben. Nem tűnt rossznak az ahogyan ő élt, ő maga sem. És azt hittem, hogy ezzel majd több teret nyerek, lehetőséget... valamilyen szinten be is jött, más részről csak még jobban hozzá láncoltam magam. Kérdés, hogy ennek örülök, vagy bánjam. Magam sem tudom eldönteni...- Suttogom.- Még egy kis italt?- Emelem meg könnyedén az üveget.- Gyűlölhetsz ezért, de nem tudtam, hogy te vadász vagy, és nem volt senkim csak Alex, évekig csak ő meg az őt körülvevő emberek, s nem úgy tűnt, hogy valaha lesz ez másképpen.- Magyarázkodom? Nem, csak elmondom a tényeket, tudhat róla, ezért van itt. Hogy tudjon rólam, az életemről s én róla. Nem igaz?
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Kedd Jan. 07, 2014 12:29 am
Emma & Scarlett
[You must be registered and logged in to see this image.]Tapintható volt a levegőben némi feszültség, legalábbis részemről. Nem tudtam, hogy hogyan kéne viselkednem, fogalmam sem volt, hogy ennyi idő után mi lenne a helyes. Kérdezgessem mindenről? Faggassam ki, hogy milyen volt az eddigi élete? Kíváncsiskodjak, hogy hogyan teltek az évek számára? Nem, az nem lenne helyes. Egyrészt tulajdonképpen azt sem tudta pár perccel ezelőttig, hogy ki vagyok, hiszen… elfelejtett, másrészről meg nem is vallana rám. Nem vagyok az a fajta, aki csak úgy letámadja az embereket… vagy éppen vámpírokat, akiket már nagyjából egy évtizede nem látott. Még akkor sem, ha egy számára fontos személyről van szó. Értelmes gondolatok után kutattam a fejemben, de semmi sem jutott eszembe. Azon gondolkodtam, hogy vajon örül-e egyáltalán nekem vagy, hogy akarja-e, hogy itt legyek. Az is lehet, hogy legszívesebben megmondaná, hogy örökre tűnjek el az életéből, ha már akkor cserbenhagytam és nem vigyáztam rá. Arcát fürkészve próbáltam valami jel után kutatni, ami választ adhat kérdéseimre, de az egykor még ártatlan gyermeki vonásokat most ismeretlen, idegen vonások váltották fel. Régen bármit ki tudtam volna olvasni az arcából. A szemeibe volt írva minden, de most… teljesen más. Az évek megtették a hatását. Na meg Alex is. Átváltoztatta, szörnyeteget csinált a húgomból. De miért? A saját szórakoztatására, vagy engem akart bántani? Csak jól esik neki nézni mások szenvedését, vagy tettem ellene valamit, ami miatt így kell büntetnie? Az egyetlen, aki valaha is méltó büntetést érdemelt volna, az maga Alex. Alattomos, mocskos, gátlástalan, akinek úgy tűnik, senki és semmi nem számít, csak ő maga. Nehogy az egója egy szinttel lejjebb essen. Fent kell tartani a csúcson, mielőtt még őfelsége önbizalma egy pillanatra is megcsappanna. A poharat, amiben pár másodperccel ezelőtt még alkoholtól bűzlő ital keringett, már nem töltötte meg semmi. Hol az üres üveget, hol a húgom arcát néztem és gondolkodtam. Megfordult a fejemben, hogy vajon milyen élete lehetett Alex mellett? Vajon jó volt neki? Vagy úgy bánt vele, mint egy darab ronggyal? Emma szeret mellette lenni? Szeret mellette lenni és nekem kéne inkább arrébb állnom, vagy már éppen ideje volt, hogy újra felbukkanjak a láthatáron? Annyi megválaszolatlan kérdés suhant át agyamon néhány pillanat alatt, de talán jobb is, hogy nem hagyták el számat. Lehet, hogy nem akartam hallani rájuk a válaszokat. Fájdalmasak is lehettek volna, amit ennyi küzdelem és harc után nem tudtam volna elviselni. Küzdöttem azért, hogy most itt lehessek és a szemébe nézhessek, minden követ megmozgattam, hogy rá találjak, de lehet, hogy nem is kíváncsi rám. Figyelmesen hallgattam a szavait. Annyira megváltozott. A beszéde, a gesztusai… az egész lénye. Hova lett a kishúgom, akit annyira szerettem? Miért kellett elragadni mellőlem? Mit tettem, hogy ezt érdemeltem? Ha valaki megmondaná, megpróbálnám jóvátenni, de senki sem felel…[You must be registered and logged in to see this image.] Ezeket a mondatokat én is mondhattam volna. Nem tudtam, hogy miért történt ez az egész és csak reménykedni tudtam, hogy egyáltalán életben van még. De anyáék… ők másképp vélekedtek az egészről. Ők váltig állították, hogy már nincs remény arra, hogy Emma életben legyen. Elfogadták a tényt, hogy a kisebbik lányuk meghalt. Őrültnek neveztek, amiért még reménykedni és bizakodni mertem, de nem érdekelt. Azt hittek, amit akartak. Nekem csak az volt a fontos, hogy eljöjjön ez a pillant végre, hogy egymással szemben állhassunk újra. Nem tudtam egy pillanatra sem elfelejteni, hogy anya már nem él. Nem mertem elmondani a húgomnak, mert féltem, hogy hogyan fog reagálni, de mivel rám sem emlékezett, ezért anyára miért emlékezne tisztábban? Lehet, hogy meg sem rendítené a halálhíre. -Igen… - feleltem halkan, szinte suttogva. Igen, én hittem benne, hogy életben lehet. Eleinte teljesen biztos voltam benne, az évek múlásával viszont kezdett egy hajszává válni ez az egész. Bíztam benne, hogy nem halt meg, de az elmúlt tíz évem semmi másról sem szólt, mintsem, hogy megyek, megyek, megyek és megyek. Ha jobban belegondolok, nem is éltem. A legjobb éveim múltak el, amiket a leginkább élveznem kellett volna, de én inkább valami hasznosra fordítottam. Igen, hasznos volt. És kötelességemnek is éreztem. Kérdéseire számíthattam volna, de hideg zuhanyként értek. Amikor megemelte az üveget, szó nélkül mentem az alkohol irányába. Nem szokásom inni, de úgy éreztem, hogy ezt a beszélgetést anélkül nehezen bírnám. Nem hazudhatok neki, de az igazság sem akart kicsúszni a számon. Tekintve, hogy vámpír, kissé tartottam a reakcióitól, de mégiscsak a húgomról van szó?! -Fogalmam sincs, hogy Alex miért űzi ezt a játékot. Valószínűleg a beteg agyának szüleményei közé tartozik ez is – kezdtem bele a kérések megválaszolásába, de tekintetemet egy pillanatra sem szakítottam el a pohártól. Képtelen voltam a szemeibe nézni. Már hangja is éppen elég hideg és távolságtartó volt. – Évekkel ezelőtt olyan dolgok voltak, amiknek nem szabadott volna megtörténniük – sosem szabadott volna megbíznom egy vámpírban, pláne nem belé szeretni. Életem eddigi legnagyobb baklövése volt. Gondolataimban már nagyjából megfogalmaztam, hogy miként is magyarázom el neki a múltbéli eseményeket, de amint szóra nyitottam a számat, mintha megnémultam volna. Mikor nyomasztó csend telepedett ránk, csak akkor voltam képes újra megszólalni. – Otthon nem éppen úgy alakultak a dolgok, ahogy kellett volna. Eltávolodtunk egymástól apáékkal, aztán… anya meghalt – kis szünetet tartottam, mert akárhányszor csak eszembe jut, még így évek elteltével is, fáj a tény, hogy már nem hívhatok senkit anyának. – Apa majdnem összeomlott, de nagyjából helyre állt a rend. Csak te hiányoztál – fejeztem be a családra vonatkozó rész, s Emmára tekintettem. Kíváncsi voltam, hogyan hatnak rá a szavak, hogyan hatnak rá azoknak az embereknek a sorsai, akik valaha a családját képezték. Az Alex-szel kapcsolatos kérdéseire már nehezebben szültem választ. Arcomon látható változás állt be, ahogy más vizekre eveztem, az eddigi keserédes, halovány mosolyt most üresség váltotta fel. Lefelé bámultam üveges tekintettel. – Megbíztam benne, olyan dolgok történtek, amiket legszívesebben semmissé tennék. Hittem neki, minden egyes szavát elhittem – saját vétkeim felsorolása rendkívül fájdalmasnak bizonyult. Ahogy egyre jobban belemélyedtem a témába, éreztem, hogy tekintetem elhomályosodik, elnedvesedik. -Szerettem - mardosta a szívemet a lelkiismeret-furdalás, hogy ezt hallania kell a húgomnak, de nem voltak képes előtte titkolózni. Úgy gondoltam az a fair, ha mindent elmondok neki. – Aztán kiderült, hogy milyen is ő valójában… - az eddigi homályosság eltűnt, ismét tisztán láttam, s üveges tekintetemben is inkább a düh szikrái leledzettek, mintsem a bánaté. – Meg akartam ölni. Meg akartam ölni, de nem voltam rá képes. Amikor kiderült, hogy ő áll mindennek a hátterében, már csak azért sem voltam képes megtenni, mert tudtam, hogy el fog valamilyen módon vezetni hozzád – fejeztem be a mondandómat, miközben lassan felemeltem fejemet és Emma arcát kezdtem fürkészni.
×× words: 1046 ;; notes: bocsánat, elég gyengusz lett ××
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Csüt. Jan. 02, 2014 9:01 pm
*Borzasztó mérges voltam Alexre. Scarlettre nem, egyenlőre. Azt hiszem még nem pontosan sikerült felfognom, hogy ő ebben mekkora részben hibás. Aex nője, exe, szeretője? Miatta lettem én elrabolva, vagy Alex perverziójának köszönhetően? Nem tudtam, és ki kell ahhoz faggatnom őt magát és a nővéremet is, hogy pontosan lássam a helyzetet. A saját helyzetemet a történetben. És tudtam, valahol éreztem az igazságot, ahogyan azt is, hogyha bebizonyosodik a balsejtelmem akkor nagyon, de nagyon mérges leszek. Habár így sincsen jó hangulatom. Kicsit megkönnyebbültem, ahogyan elhagyta Alex a szobát. Végre kettesben, habár tudtam ha akarja hallhatja, hogy miről beszélünk. De a jelenléte legalább nem zavart. S amúgy is azt gondolom, hogy megy a dolgára, lányokat kínozni vagy az isten tudja, hogy mit csinálni... Csak álltam és meredtem szinte ismeretlen arcára. Gyönyörű volt, pont olyan szép, mint amilyenre emlékeztem. Vajon én mennyit változtam? Kicsi korunkban mindig olyan akartam lenni, mint ő. Féltékeny voltam, mert idősebbként szinte mindent megtehetett és mert gyönyörű ruhákba bújhatott és mert mindenki el volt tőle ájulva. S az ősi és régi testvéri versengés most is felötlött bennem egy pillanatban egy kérdés formájában. Már szebb vagyok nála? De szinte azonnal el is hessegettem a gondolatot, ennek itt most nagyon nincsen helye. Kérdésem láthatóan nem lepi meg, engem viszont annál inkább megnyugtat a válasza. Nem fog itt hagyni. A bennem lakozó kislány, aki még mindig lent sínylődik az egyik sötét szobában, most megörül. Megörül, hogy itt van a nagy testvére, hogy most már nem hagyja, hogy bántsák, hogy ő már megvédi ha szükséges. Egy kislány ártatlan, lelkes mosolyával nézek vissza rá. - Tíz év nem...- De más igen. Mondjuk Alex, vagy bárki.- Nem tudtam, hogy mi történt veled. Nem tudtam, hogy én miért vagyok itt, és, hogy te hol vagy. Semmit. Csak reménykedhettem benne, hogy nem haltál meg, és anyáék sem.- Ráncolom kissé össze a homlokomat. Bár az arcuk az évek alatt elhomályosult, s biztos vagyok benne, hogy az utcán egyikőjüket sem ismertem volna fel. Ahogyan Scarlett is csak egy idegen volt, míg Alex el nem árulta, hogy kivel is állok éppen szemben. - De te igen...- Fejeztem be a mondatot. Lehajtottam az italomat, amit nem is olyan régen Alex a kezembe nyomott. Majd az üveghez lépve újabb pohárral töltöttem, elvégre meg nem árthatott. -Kérlek mondd el nekem, hogy miért vagyok itt... hogy mi közöd Alexhez, vagy éppen mi volt évekkel ezelőtt... - Fordultam felé, s kissé megemeltem a piás üveget, ezzel kérdezve meg, hogy kér-e esetleg még egy kis szíverősítőt mielőtt belekezd. A hangom semleges volt, sima és távolságtartó, féltem, hogy bebizonyosodik az, amitől félek. Hogy Alexnek évekkel ezelőtt is köze volt Scarhoz, hogy miatta raboltak el engem...
• Szószám:-, Bocsi, hogy ez most ilyen rövidre sikerült •
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Szomb. Dec. 28, 2013 2:12 am
Alex & Emma & Scarlett
[You must be registered and logged in to see this image.]Ahogy a húgom Alex-re förmedt, egy csöppnyi jóérzés töltött el, de csak azért, mert végre talán nem fog ugyanúgy nézni rá, ahogy eddig tette. Vagy csak abban reménykedtem, hogy miután rájött a mocskos kis játékára, haragudni fog rá és esetleg ad nekem is esélyt, hogy újra részese lehessek az életének? Jókora naivitásra utal, ha azt hittem, hogy ennyitől ismét nővéreként fog rám tekinteni Emma. Tíz év mégiscsak tíz év. Pont elég ahhoz, hogy a múltat az ember maga mögött hagyja, elég ahhoz, hogy elfelejtse azt, aki egykoron volt, elég ahhoz, hogy új emberekre tekintsen családjaként és a régit elfelejtse, valamint elég ahhoz is, hogy elveszítse minden bizalmát a néhai családtagjai felé, feltéve, ha az illető egyáltalán még emlékszik rájuk. Nem hibáztatom a húgomat, hogy el van zárkózva előlem. Nem hibáztatom azért, hogy passzív. Az én hibám. Én nem vigyáztam rá akkor eléggé. Nekem kellett volna rá figyelnem, de nem tettem elég jól. Az én figyelmetlenségem miatt rabolták el tíz évvel ezelőtt, az én hibámnak következtében szakították el a családunktól és változtatták vámpírrá. Egy évtizede magamat okolom azért, hogy mindez megtörtént és ez már nem is fog változni. Örökké magamat fogom felelősnek tartani ezért. Sokat gondolkoztam azon, hogy mi lett volna, ha nem történik meg az az eset. Normális életünk lehetne egy normális városban normális emberek között. Vagy nem feltétlen emberek között, de a tudatlanság abban az esetben azt hiszem, nem fájna. Abban a pillanatban, hogy elragadták a húgomat, a normális élet eshetősége számomra elúszott. Szóba sem jöhetett ezek után egy átlagos élet. Nem tudtam a kezdetektől fogva a vámpírok létezéséről, amikor tudomásomra is jutott, először azt hittem, hogy valami rossz vicc. Nem akartam hinni a fülemnek, de a bizonyítékok mindent alátámasztottak. Vámpírok nem csak a mesékben meg a filmekben léteznek. Meg nem csak az Alkonyatban. Ha mindegyik olyan papucs nyálgép lenne, mint az az Edward, akkor béke és szerelem lenne a Földön mindenhol, de sajnos a valóság ennél sokkal kegyetlenebb. Vérszomjas ragadozókról van itt szó, kérem szépen, nem pedig egy Cullen családról. Gondolataim teljesen elkalandoztak, egyedül Alex hangja rántott vissza a valóságba. A legkevésbé sem volt most kedvem iszogatni, de némán átvettem tőle a poharat. Állítására, mi szerint mi még biztosan találkozunk, legszívesebben rácáfoltam volna, de hozzá szólni sem volt kedvem. Felfordult tőle a gyomrom. Undorodtam tőle. Belegondolva, hogy mi történt köztünk a múltban, magamtól is undorodtam, de volt nekem nagyobb bajom is, mintsem azt fejtegetni magamban, hogy Alex a gusztustalanabb alak a tettei miatt, vagy én vagyok a szánalmasabb, mert egy időben bíztam benne. Azt hiszem, mindkét mutató elég magas szinteken tetőzött, nem is volt szükséges ezt tovább firtatni. Örültem, hogy nem kellett tovább egy levegőt szívnom vele. Megkönnyebbültem egy kicsit, ahogy becsukta maga után az ajtót.[You must be registered and logged in to see this image.] Tekintetem a húgomra siklott, ahogy feltette a kérdését. Magyarázatát tekintve jogos volt a kérdése, de nekem eszem ágában nem volt tágítani mellőle. Évekig harcoltam, hogy visszakapjam, évekig kutattam, küzdöttem, szembe mentem a saját családommal, mert nem adtam fel. Meg sem fordult a fejemben, hogy itt hagyom. A tudtat, hogy ő is a vérszívók seregét gyarapítja, egy kis nyomást helyezett rám, de… ő a húgom. Ha rosszabb lenne a helyzet, sem hagynám magára. Éppen elég pocsék testvér vagyok már így is, hogy egy évtizedembe került, míg sikerült rábukkannom, ha most még hátat is fordítanék neki, akkor egyszerűbb lenne már elásnom magam. -Nem – suttogtam halkan, fejemet hevesen megrázva. – Eszem ágában sincs elmenni. Még csak… - nagyot nyeltem - még csak most találtalak meg. Egyszer már elveszítettelek, ez pedig nem fog újra megtörténni – ahogy magyaráztam, éreztem, hogy látásom elhomályosodik, szemeim elfátyolosodnak, úgyhogy mielőtt még végleg elgyengültem volna, számhoz emeltem az italt és amilyen gyorsan csak tudtam, lehúztam, majd az üres poharat kezdtem forgatni ujjaim között, miközben figyeltem, ahogy a viszonylag hideg pohár a fizikának engedelmeskedve a súrlódás hatására egyre melegebbé válik. Örül, hogy életben vagyok? A mondat szöget ütött a fejemben és abbahagytam a pohárral való szórakozást, sőt, le is raktam a legközelebb lévő polcra. Tekintetemet Emmára emeltem, aki hiába nem fejezte be a mondatát, egyértelmű volt, hogy mit takart a kihagyott rész. -Tíz év még nem öl meg – halovány mosoly kúszott szám szegletébe, de ahogy jött, úgy tűnt is el. – Anyáék rólad hitték ugyanezt – mondtam egyszerűen minden érzelem nélkül. Ha rám nem emlékezett, akkor valószínűleg rájuk sem, szóval lehet, hogy figyelmen kívül is hagyja ezt a tényt. De én mindig is tudtam, hogy életben vagy - gondoltam magamban. Sejtésem be is bizonyosodott, már, ha ezt életnek lehet egyáltalán nevezni. – Sosem hitték, hogy még életben lehetsz…
*Persze, hogy feldühített, természetes, hogy kiakadtam. Alapból egy elég heves természettel áldott meg az ég. Vagy nem voltam mindig ilyen? Nem emlékszem. Az elmémből szinte teljesen kitörlődött minden ami az idekerülésem előtti életemhez kapcsolódik. Csak illatok és foszlányképek maradtak. De gyerekként más az ember, egy gyerek még formálható, egy gyerek még hallgat a hangos szóra, és fél attól, hogy a sarokba állítják. Egy gyerek jó esetben a szüleire felnéz, hibátlannak látja őket, és feltétel nélkül szeret. Egy felnőtt nem. Fogalmam sincsen, hogy mikor lettem olyan amilyen, hogy mikor tört össze a régi Emma és mikor épült fel az új. Nem emlékszem, megfoghatatlan és észrevétlen folyamat volt. Igen egy egész hosszú sor lépésből áll össze az új Emma megszületése és kialakulása. Ezt nem lehet egyetlen pillanatra leredukálni. És azt hiszem, hogy még mindig változik és mozog, simul és szúr, ahogyan éppen. Mint egy tinédzser aki felnőtt is, de még gyerek is. Hiszen az vagyok, ezekben a hormonzavaros években lettem átváltoztatva...Csoda hát? A fogam összecsikordult a mondandóját hallva. És tudtam, hogy igaza van. Ebbe már réges-régen benne vagyunk. Scar és én is, az egészben csupán annyi a fájó, hogy hiába derült most erre fény, hiába tudtam meg, én ebből nem szállhatok ki. Ahogyan abba sem volt beleszólásom, hogy részt akarok-e venni benne vagy sem. S most, vámpírként és Alex átváltoztatottjaként még úgy sincsen. Lassan Scar felé fordultam, hirtelen elkapott valami régi testvéri érzés, és megakartam volna neki mondani, hogy menjen el, hogy fusson amíg megteheti, hogy kiszállhat ha akar, ő még igen... hogy így tudná Alex tervét meghiúsítani a leginkább... Talán én is elmehetnék, azt hiszem. Egy próbát megér, mindennek fényében, lehet, hogy Alex még örülne is. Itt van Scar... kezd összeállni a kép, de még nem vagyok benne biztos. Még nem tudok elég részletet ahhoz, hogy összerakjam a puzzlet... belecsöppentem ebbe a kavalkádba, s le vagyok maradva. Az egyetlen ember, aki sötéten és hülyén, bizonyára pontosan azt csinálta mindig amit Alex akart. Minden úgy történt,ahogyan ő akarta. S végtelenül bosszantott a saját ostobaságom... Nem válaszoltam, fel sem fogtam a kérdést, s összeszorított fogakkal meredtem magam elé, csupán akkor eszmélve, mikor Alex elém lépett a poharakkal. Engedelmesen elvettem a bort, meg sem gondoltam, hogy mi az, eszembe sem jutott, hogy a fejéhez is vághatnám, azt hiszem nem volt ez egyéb, mint megszokás. Kacsintása többet árult el nekem, mint valószínű a tőlem nem messze álló testvéremnek. Lelki szemeim előtt megjelentek a véres, miszlikbe aprított és ki tudja hányféleképpen megcsonkított testek. Egy pillanatra megfeszültem Alex szemeibe pillantva, s hogy leplezzem a nyelési reflexet ami elkapott, szinte robotszerűen emeltem a poharat a számhoz és kortyoltam bele a kesernyés italba. Csak néztem, ahogyan vidáman és elégedetten jön és megy, búcsúzkodik. S csupán az ajtó csukódására, és a kacajra eszméltem felrezzenve. Lassan Scar felé fordultam, s hirtelen nem tudtam mit is mondhatnék neki, hogy mi lenne a megfelelő kérdés. Vagy magamról kellene mesélnem? Ilyenkor mi az eljárás? Csak szorongattam a boros poharat a nővéremet nézve, kutatva néztem rajta végig, most először alaposabban mintha minden változását az évekkel ezelőtti képhez fel akarnám becsülni. Persze ez lehetetlen lett volna, hiszen nem marad bennem kép arról, hogy milyen is volt ő annak idején. - Most mi lesz? El mész?- Kérdeztem rápislogva. De mielőtt válaszolhatott volna folytattam. - Nyilván nem arra számítottál, hogy a húgodat vámpírként látod viszont, és mivel te vadász vagy...- Nyitva hagytam a mondatot, s zavartan elfordultam, hogy lerakjam az italt. Nem szeretem túlságosan a bort. - Akárhogy is... örülök, hogy még élsz. Már azt hittem az évek alatt hogy...- Illendő kimondani, hogy meghaltál? Rápillantottam, s a szemeim beszéltek helyettem.*
• Szószám:-, Hatalmas bocsánatkérés a késésért. •
Olivia G. Westfield
welcome to my world
► Residence :
✖ new orleans
► Age :
314
► Total posts :
266
BLOODTHIRSTY HERETIC ☄
Tárgy: Re: Nappali Szomb. Nov. 30, 2013 12:06 pm
Scar && Emma & & Alex
Fordult a kocka, s számítottam Emma kitörésére előbb, vagy utóbb. Nyugodtan álltam mellette, egy levakarhatatlan vigyor társaságában. Azért több kell egy kislány beszólásánál, hogy megingasson engem. - Drágám.. - csóváltam meg rosszallóan a fejemet, és arrébb álltam. Végigtekintettem a könyvgyűjteményeimen, melyek mindenhova követtek engem. Egyes írások
több száz évesek is lehettek. Mégis mit mondhatnék? Az egyik szenvedélyem a történelem. - Ha nem vetted volna észre, már rég benne vagytok a játékban. - direkt többes számban fogalmaztam, még mindig háttal állva a Montgomery lányoknak. A barokk stílust felidéző szekrényemhez léptem, és előkaptam három poharat. - Bourbont valaki? - nem is vártam el, hogy válaszoljanak, anélkül is teli töltöttem mindegyiket. Megfogtam a sajátomét, és egy az egyben lehajtottam az egészet. Az alkohol kellemesen mardosta a torkomat, az évek során már hozzászoktam keserves ízéhez, mára már meg se rezdül az arcom, ha megkóstolom. Gyakorlatilag úgy álltam hozzá, mint a vízhez. Annyit ihattam, amennyit csak akartam, nem kell féltenem a májamat, sosem fogok alkoholmérgezésben meghalni, vagy esetleg egy gyomormosást kapni. Halhatatlan vagyok. Mondjuk nekünk, vámpíroknak is megárt az alkohol, persze jóval nagyobb mennyiségben. Itt nem csak egy-két pohárról beszélek, hanem üvegekről. A hüvelykujjam segítségével szám széléről letöröltem egy cseppet. Miután megfogtam a két poharat, visszasétáltam a lányokhoz. - Őszintén bevallom.. nincs is jobb két gyönyörű hölgy fogadásánál. Bár, jobb lenne, ha más körülmények közt lennénk. - kacsintottam Emma-ra. Majd holnap beszédem lesz vele, a mai napi viselkedésével kapcsolatban. Egyedül a tisztelet az, ami elengedhetetlen. És, aki nem a szabályaim szerint cselekszik, azt meg kell büntetni. Mindkettejük kezébe nyomtam egy-egy poharat. - Mi még biztosan találkozni fogunk. - súgtam, mikor Scarlett-hez értem. - Nem szeretném tovább megzavarni a nagy egymásra találást. Itt leszek, ha szükségetek van rám! - kezdtem el a kijárat felé sétálni. Széttártam az ajtókat, és megfordultam, úgy, hogy mindkettejüket lássam. - Jó szórakozást. - és evvel becsuktam magam mögött, s egy örömteli kacagás után Maria nevét kiáltottam. - A következőt!
Részemről vége! // köszönöm szépen a játékot, lányok! //
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Vas. Nov. 10, 2013 2:01 pm
Alex & Emma & Scarlett
[You must be registered and logged in to see this image.]Annyira meg akartam találni a húgomat. Annyira elszántan kerestem. Tele voltam reményekkel, tele voltam hittel, hogy egyszer rá találok, még akkor is reménykedni tudtam csak, amikor már nyilvánvaló volt, hogy szinte semmi esély rá, hogy előkerül valaha. Nem adtam fel. Meg sem fordult a fejemben feladni. Sosem voltam olyan ember, aki egyszer csak gondol egyet és azért, mert más szerint nincs remény a sikerhez, inkább feladja. Általában próbálom bebizonyítani az ellenkezőjét. Általában? Mindig… Elég elhatározott és makacs vagyok ahhoz, hogy szembe menjek mások véleményével, ha az nem egyezik az enyémmel. Volt kitől örökölnöm. Anya is ilyen volt. Azt hiszem, talán ebben hasonlítottunk mindig is a legjobban. Mindig is csodáltam őt a talpraesettsége miatt, mindig is olyan akartam lenni, mint ő, de tudtam, hogy ez lehetetlen, hiszen belőle csak egy van... volt. Felnéztem rá és szerettem. Amikor még kicsi voltam, akkor elterveztem, hogy nekem is lesz két gyerekem, akikre büszke lehetek, és legalább olyan jó anyjuk leszek, mint amilyennel mi lettünk megajándékozva. De, amióta ezt az életmódot folytatom, ami egészen a mai napig létem szerves része, ki van zárva a család. Sokáig egyedül voltam, egyedül anyámra számíthattam. Nem csak azért voltam, mert nem volt mellettem férfi, de apámra sem számíthattam, pedig... szükségem lett volna rá. Hiszen... az apám. Ha tetszik neki, ha nem, az apám. Ha a f*rkát a gatyájában tartotta volna, akkor talán nem így lenne. Akkor meg sem születtem volna, akkor talán aznap, amikor Emmát elrabolták, anya ment volna érte és meg tudta volna védeni. Sokáig, mintha nem is léteztem volna apám számára. Őrültnek nevezett. Azt mondta, egy halott után kutatni felesleges. Azt mondta, nem hisz már abban, hogy Emma életben lehet, hogy nincs semmi esély arra, hogy megtaláljam. Sok… rengeteg veszekedéshez vezettek már az ilyen beszélgetéseink, úgyhogy inkább kerültem apámat elég… sokáig. Bár, ha jobban belegondolok, nem is kellett nagyon megerőltetnem magam, hogy kerüljem, hiszen ő is ugyanezt tette. Ez egészen anya haláláig tartott. A temetésen muszáj volt találkoznom vele, ha akartam, ha nem. Elkerülhetetlen volt, hogy egymás szemébe nézzünk, ezt mindketten tudtuk. De valahogy… más volt. Nem olyan volt, mint régen. Elveszettnek és elesettnek tűnt anya nélkül. Hiába voltam rá mérges, akkor is az apám volt, ez ellen nem tudtam mit tenni. Arra számítottam, hogy látni sem akar, vagy direkt próbál kerülni, de nem tette végül. Megint úgy kezelt, mintha a lánya lennék. Azt hittem, csak azért, mert érezte, hogy már csak én vagyok neki, de azóta valahogy normalizálódott a kapcsolatunk. Persze, az Emma témát inkább kerüljük, mert abból biztos, megint óriási balhé lenne…[You must be registered and logged in to see this image.] Már vártam ezt a pillanatot. Vártam, hogy újra láthassam Emmát, de… kicsit másképp képzeltem el a találkozót. Nem ugyanaz a lány állt előttem, akit anno, évekkel ezelőtt elragadtak mellőlem, akit elraboltak. Más volt. Más lett. Megváltozott. A szemében nem ugyanaz a gyermeki csillogás volt, mint régen, ami normális, hiszen… eltelt tíz év. Azt képzeltem, hogy ez alatt a sok év alatt igazi nővé érett, aki valószínűleg még mindig raboskodik valakinél, de ehelyett egy vérszívóval kellett szembenéznem. Egy vérszívóval, akit az tett ilyenné, aki egyszer valaha fontos volt nekem. Nem tudtam, hogy mi járhatott a húgom fejében egészen pontosan, de nem repesett az örömtől, hogy újra láthatjuk egymást. Elfogadom, ha hibáztat, amiért nem találtam meg. Egyszer... biztos szerette volna, hogy valaki érte jöjjön, hogy valaki megmentse és hazavigye, de senki sem jelent meg az egykoron nyilvánvalóan a pokol kapuját jelentő ház ajtajában. Cserbenhagyottnak érezhette magát. Pedig... ha tudná, hogy minden követ megmozgattam azért, hogy visszaszerezzem a húgomat. Alex fennhangon tett megjegyzése egy csöppet sem volt jó pont részéről. Csak gyűlt bennem az iránta érzett utálat. Azt, amit tett... elfogadhatatlan. Nem is értem, hogy hogy tudtam benne megbízni annak idején... Hogy most megfutamodnék-e? Itt hagynám-e egy ilyen szörnyeteggel a húgomat? -Soha... - sziszegetem fogaim között szúrós tekintetemet a férfire szögezve. Eszem ágában sem volt magam mögött hagyni Emmát, de tudtam, hogy nem erőltethetek rá semmit. Az ő döntése... Ha képes ennyi év után megbocsájtani nekem, hogy eddig tartott, amíg rátaláltam, akkor talán még helyrejöhet a kapcsolatunk. Ezért küzdöttem évekig. Nem az volt a csalódás, hogy ennyi időbe telt, míg rátaláltam. Az lenne az igazi csalódás, ha nemet mondana... Alex arcára volt írva, hogy élvezte a helyzetet. Szerette nézni a szenvedést. Jelen esetben az enyémet. Meg is volt rá az oka... szerinte. Az egyetlen, akinek joga van dühösnek lenni, az én vagyok. Az én húgomat rabolta el, az én életemet tette tönkre, ő titkolózott előttem. Nem én voltam az, aki ezt tette. Én csak otthagytam. Megérdemelte... Amikor Emma felemelte a hangját, egy kicsit még én is meglepődtem. Sosem láttam ilyennek... sosem volt ilyen. Hát ezt tette vele Alex. Nyomát sem láttam benne a régi Emmának, a kishúgomnak, akit egyszer elvettek tőlünk. Teljesen megváltozott... megváltoztatták. -Ez nem rólam szól, Emma... - értetlen pillantással néztem a lányra, majd tekintetemet egy pillanatra Alex-re fordítottam, aztán vissza a húgomra. -Ez csak az ő kis beteges játéka. Pont ez a célja, pont ezt akarta elérni... - reméltem, hogy sikerül valamennyire hatnom rá, aminek következtében máshogy áll a helyzethez, de... nem tudom, hogy én mennyire tudom befolyásolni. Hiszen valószínűleg már... szinte el is felejtett...
*Csak néztem az előttem álló nőt, és nem tudtam elhinni, hogy ez az idegen az én nővérem. Az arca az emlékeimben teljesen elhalványult, utáltam magam, amiért elfelejtettem, hogy néz ki. Aztán már nem érdekelt, hiszen úgy éreztem az ő hibája amiért elraboltak, és amiért nem keres meg. Végül már bosszút sem akartam állni, nem haragudtam, csak közönyt éreztem. Most azonban, ahogyan ott állt előttem, ismét felsejlett bennem az a lány aki régen volt. Csak néztem a vonásait, amint válaszolt a kérdésemre. Vajon hihetek neki? Vajon tényleg nem adta fel? Kissé megcsóválom a fejemet, s szólásra nyílik a szám, de Alex jó szokásához híven a "legjobbkor" avatkozik közbe...Már el is felejtkeztem a jelenlétéről, s éles tapsára összerezzenek, pislantok kettőt, ahogyan felé fordulok meglepetten. Amolyan jé, te még mindig itt van(?) pillantással illetve. Ennek helyét azonban nem sokkal később a harag veszi át. Komolyan nem tud egy kicsit háttérben maradni? Fintorogva hallgatom egy pillanatig, majd a szememet forgatva színpadiassága miatt s scar felé fordulok. Élesen érzékelem, hogy Alex szemei megtalálnak engem, de nem nézek rá. Haragszom, amiért úgy beszél rólam, még mindig mintha ott sem lennék. Minden szava csak Scarlet miatt hangzik el... Mi van? Érzem, hogy a féltékenység vasmarokkal szorítja össze a gyomromat... s nem is tudom kire voltam féltékenyebb Alexre mert kisajátította a nővéremet és én nem találkozhattam vele, vagy Scarra amiért nyilván valóan kapcsolatban volt Alexel...Alex és az én kapcsolatom mindig is különös volt, és sosem tudtam igazán megfejteni, hogy pontosan mit is gondol rólam, vagy mit érez az irányomba. Nem tudtam, hogy fontos vagyok-e számára vagy csak egy eszköz. De azzal áltattam magam, hogy szeret, nem szerelemből hanem csak úgy, szeret és élvezi az együtt életeinket, ahogyan én is. Hiszen elkényeztetett az elmúlt években, miért tette volna ezt? Tudtam, hogy valamiről le vagyok maradva, hogy nagyon sok mindent hallgatott el Alex előlem Scarral kapcsolatban, hiszen sosem beszéltünk a nővéremről. Tabu témának számított. Dühösen Alex felé fordultam. - Jesszusom fogd már be!- Csattantam Alexre meredve. Nem tudom, hogy valaha is vetemedtem-e arra, hogy ilyen hangot üssek meg vele szemben. De én is a szeszélyességemről vagyok híres, főleg amióta az előttem álló alak vámpírrá változtatott. Tény, hogy miatta vagyok olyan amilyen, igen mindent tőle tanultam, sőt talán még tovább is fejlesztettem a tudást. - Még is mi a francot gondoltál? Hogy majd részt veszek ebben a kisded játékban ami nyilván róla szól?- Féltékeny voltam? Nos, igen. Tudtam, hogy Alex össze-vissza kufircol, különböző emberekkel, de ha nem előttem csinálta és nem találkoztam utána velük, nagyon nem érdekelt. Hogy a féltékenységem irreális volt tekintve, hogy én sem élek szűzies életet? Lehet, de én magam is irreális vagyok... akkor meg? - Ne gondold, hogy egy buta kis bábuként használhatsz. Azok az idők rohadtul elmúltak Alex.- Tudtam, hogy megölhet, de megengedtem magamnak ennyi szemtelenséget, tekintve, hogy mennyire feldühít a tudatlanság, és a feltételezés, hogy mindent úgy teszek majd, ahogyan ő akarja anélkül, hogy beavatna a részletekbe. Azt hiszem ez jogos! Egy pillanatra megfeledkeztem rég nem látott nővéremről, holott nem is olyan sokkal ez előtt csak arra vágytam, hogy beszélhessek vele. Mert most már, hogy itt volt, kíváncsi lettem rá. Nem igazán éreztem felelősséget a nő felé, aki nem messze állt tőlem, hiszen már szinte semmi sem kötött hozzá. Így megfordult a fejemben, hogy itt hagyjam a kis társaságot és elmenjek dühöngeni...Nincs is jobb, mint kitölteni egy ártatlanon a bosszúságunkat.*
• Szószám:-, Hatalmas bocsánatkérés a késésért. •
Olivia G. Westfield
welcome to my world
► Residence :
✖ new orleans
► Age :
314
► Total posts :
266
BLOODTHIRSTY HERETIC ☄
Tárgy: Re: Nappali Vas. Okt. 06, 2013 5:35 pm
Scar && Emma & & Alex
Szemet szemért, fogat fogért. Anno, úgy tíz-tizenegy évvel ezelőtt - már nem is tudom számon tartani - raboltam el az előttem álló hölgyemény húgát. Csak rosszkor volt, rossz helyen.
Lehetett volna más is, de a sors, ha egyáltalán létezik olyan, akarta, hogy így történjenek a dolgok. Emma csak egy kis játékszerem volt, sokáig figyeltem Scarlett-et, és szó szerint örömöt okozott a szenvedése. Szerintem ez a túlzott kegyetlenség Anastasia-val való kapcsolatomból fakad. Ő tett ilyenné, őt hibáztatom, amiért egy vadállatot kreált belőlem. Ha a nővérem nem lett volna.. akkor.. élnék-e még, vagy talán jobb ember lennék? Elfordultam, pár másodpercre magukra hagytam, hadd beszélgessenek, ölelkezzenek, vagy amit szoktak ilyenkor csinálni az emberek, kik valódi érzelmekkel rendelkeznek. A pulthoz sétáltam, és megfogtam a poharamat, amelybe még mindig ott volt a meg nem ivott vodkám. Igen, furcsa, hogy nem whiskyt ittam, de ha mindenki már csak azt tudta szlopálni, akkor nekem változtatnom kellett. Cinikus vigyoromat le sem tudtam kaparni az arcomról, még akkor se, ha erőlködnék. Nem tehettem róla.. de olyan röhejes ez az egész! Kiittam az utolsó kortyot a poharamból, és hangosan visszaraktam a pultra. "Sajnálom, hogy eddig tartott…" Amint mondata végéhez ért, megfordultam, és hangos tapsolásba kezdtem bele. - Ez aztán a drámai pillanat! - közöltem fennhangon, és a zsebeimbe dugtam a kezeimet. - Egy másodpercre
már azt hittem, elérzékenyülök én is. - fokoztam még tovább a feszültséget. Ahogyan fentebb említettem, előszeretettel nézem végig a másik fél szenvedését. Sőt.. az jobb, ha annak a bizonyos szenvedésnek, én vagyok az okozója. - Na és Scarlett mit fogsz most tenni? - szegeztem neki a kérdést, de mindvégig Emma-n tartottam a tekintetemet. Egy röpke pillanatra sem fordítottam el a fejemet. - Lelépsz? Menekülsz? Hátrahagyod? - újabb és újabb kérdéseket intéztem felé, de nem hagytam neki időt a válaszadásra. Éreztetni akartam vele, hogy mennyire megbántott, és még mindig bennem van az a tüske. Lehet, hogy az idő múlik, de én nem felejtek. - Abban úgyis jó vagy. - morogtam alig hallhatóan az orrom alatt. - Vagy akár.. "szórakozhatunk" - rajzoltam macskakörmöket a levegőbe -, is egy kicsit. Netalán van valami ötleted Emma? - kapkodtam ide-oda a fejemet, és be kell vallanom, rég nem volt ilyen mulatós kedvem.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Vas. Szept. 29, 2013 4:31 pm
Alex & Emma & Scarlett
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem is tudom, mióta vártam már erre a pillanatra. Évek teltek el kutatással, kereséssel, aggodalommal és gyötrelemmel. Néha már egészen közel jártam, de nem eléggé ahhoz, hogy megtaláljam Őt. Nem voltam elég jó? Jobban kellett volna akarnom? Nem, ennél jobba nem is akarhattam volna a nyomára bukkanni. Hisz már szinte mindenki őrültnek tartott a kitartásom miatt, betegesnek nevezték egyesek, amit tettem, de meglett az eredménye. Rengeteget… rengeteg időt kellett várnom és hajtanom magam, hogy végre újra láthassam, de… megérte. Hisz kiderült, hogy életben van. Egy haja szála sem görbült. Azonban nem változott semmit. Az idő sem változtatott rajta semmit. Úgy értem… nem öregedett. Teste szinte gyermeki volt még mindig, ugyanakkor tudtam, hogy lelke koránt sem az. Nem tudom, hogy miken ment keresztül, nem tudom, hogy mennyire akarta, hogy megtaláljam, nem tudom, hogy mennyit szenvedett vagy, hogy szenvedett-e egyáltalán, mert első ránézésre nem úgy tűnt, mint egy megtört lány. Élvezte Alex közelségét. Élvezte az érintését. Élvezte, hogy mellette van. Vajon… ezek ismeretében jól tettem, hogy eljöttem? Rossz volt nézni őket. Ahogy a húgomhoz ért… régi emlékek kavarogtak bennem, minek hatására leplezni sem tudtam, hogy vérnyomásom megemelkedett. Egy pillanatra elfordítottam a tekintetem, nyeltem egyet, vettem egy mély levegőt, majd ismét feléjük fordultam. Sejtettem, hogy mi lehetett Alex célja. Sőt… tudtam. Mi más lett volna, mint a bosszú? Ott hagytam. Csak úgy. Minden szó nélkül, egy levelet sem magam után hagyva. Nem is gondolkodtam, amikor faképnél hagytam, csak el akartam menni tőle minél messzebbre. Egy szörnyetegnek gondoltam. Rettenetesen mérges voltam azért, amit tett. Hogy gyűlöltem-e valaha is érte? Nem hiszem. Néha azt éreztem, bárcsak ott maradtam volna és egy karóval a kezemben vártam volna rá azért, amiért tönkretette az életemet, de ehhez azt hiszem… gyáva voltam. Igen, ez a legmegfelelőbb szó… gyáva. Gondolataimból Alex emelkedő hangja rántott csak vissza a valóságba. Itt én lettem volna az egyetlen, akinek joga lett volna ordítani a másikkal. Ahogy elindult felém, egy pillanatra talán félelmet éreztem, de amilyen hamar jött, olyan hamar el is illant ez az érzés. Ha meg akart volna ölni, már megölt volna. Már megölhetett volna. De neki abból mi haszna lenne? Lát szenvedni. A halál… talán megkönnyebbülés is lenne. Nem hiszem, hogy olyan kegyes, hogy megadja nekem ezt a kiváltságot.[You must be registered and logged in to see this image.] -Meg kéne hálálnom? – kérdeztem az egyik szemöldökömet felvonva, majd közelebb léptem hozzá és mindössze pár centire álltam meg tőle. –Mégis mit? Hogy tönkretettél mindent? – sziszegtem az arcába. Ha ő nincs, akkor a húgomat sem rabolták volna el. Persze, hogy őt hibáztatom magam mellett. Én is hibás vagyok, mert nem vigyáztam rá eléggé. De hisz szinte még gyerek voltam… Én kutattam. Kerestem. Sosem adtam fel. Mikor már más rég azt mondta volna, hogy esélytelen, hogy életben legyen, én még akkor is küzdöttem. Éreztem, hogy még van remény. Ha az ember eléggé akar valamit, akkor mindig van rá remény, hogy elérje a célját. Én elértem. Újra találkozhattam a húgommal, de kicsit más körülmények között, mint ahogy én azt elképzeltem. Nem erre számítottam. Nem arra számítottam, hogy a húgom, akit egykoron annyira szerettem meghalt és helyette egy vérszívó szörnyeteg él a testében, egy olyan, akikre vadászom. Akiket teljes nyugalommal ölök meg… Emma kérdése ütötte meg a fülemet, mire felé fordítottam a tekintetemet. Észre sem vettem, hogy könnycseppek sorai folytak végig az arcomon. Nem ezzel voltam elfoglalva… Próbáltam összeszedni magam, megtöröltem arcomat, de válaszolni nem lettem volna képes. Hazudni nem akartam. Mondhattam volna, hogy nem tudom, de teljesen nyilvánvaló volt számomra. Számára talán nem… A fájdalom, ami eluralkodott rajtam… még sosem éreztem ilyet. Miért kellett ezt tennie Alexnek? Hogy lehet valaki ekkora… szörnyeteg? Mikor Emma közelebb lépett, szinte kényszert éreztem rá, hogy odamenjek hozzá, de ehelyett inkább csak álltam, mint egy elveszett virágszál és megdöbbenten hallgattam őt. Eleinte egy hang sem jött ki belőlem. Úgy tűnik… kifutottam az időből. Elkéstem. Már valószínűleg nincs rám szüksége. Nyilván jól eléldegél nélkülem is Alex karjai között és egy csöppet sem érdekli, hogy milyen erőfeszítéseket tettem annak érdekében, hogy rátaláljak. -Miattad – ennyit voltam képes mindössze kinyögni. Annyira idegennek tűnt. Annyira másnak. Megváltozott. Már nem ugyanaz a kislány volt, aki anno, évekkel ezelőtt eltűnt. Már nem ugyanaz a lány volt, aki után annyi ideig kutattam. Ennyire megváltoztat valakit, ha ártatlan gyermekből vérszívó szörnyeteggé változtatják? Következő kérdésének köszönhetően megbizonyosodtam róla, hogy elkéstem. Magyarázkodhatnék, hogy mi történt az évek során, magyarázkodhatnék, hogy mi történt régen, de feleslegesnek tartottam. Hiszen az már elmúlt. Csak az számított, hogy itt álltam előtte, de… neki ez sem. Csak az, hogy miért pont most? -Sajnálom… - suttogtam elhaló hangon. Tekintetemet az övébe fúrtam és próbáltam belőle valamit kiolvasni, de nem tudtam. –Én… nem adtam fel… Sajnálom, hogy eddig tartott…
* Alex meg az ő kisded játékai. Néha eléggé szórakoztató, néha viszont csak frusztráló. Most éppen frusztrált, hiszen nem értettem, hogy mi történik. Itt ez a nő a nevemet rebegi, olyan áhítattal, ahogyan a Jézus eljövetelét várók tennék, megpillantva isten fiát. Azt isten szerelmére! Csak vásárolni akarok menni ők meg intézzék el egymás között ezt a hülye kis játékot. Miért kell engem is belekeverni? Alexhez simulok egész testemmel, ahogyan átkarol s közelebb von. Kérdésem bizonytalan, hiszen komolyan nem tudom mi közöm nekem a kettőjük dolgához. Hagyom, hogy ujjaimat lefejtse az ingéről, s libabőr fut végig a karomon, ahogyan érzem ujjait végigsiklani a hátamon. Volt időszak amikor gyűlöltem ha megérintett, durva volt és én kicsit sem voltam felkészülve az ilyen élményekre. Aztán eljött az is amikor vágytam rá, epekedtem minden pillanatért amit vele tölthettem. Ez tompult az évek során, még mindig vágytam a figyelmére, még mindig képes voltam féltékenynek lenni ha egy másik nőt babusgatott, még mindig voltak pillanatok, amikor csábítón bevetettem magam. De jelentősen kevesebbszer, mint annak idején, már máshol is kerestem az élvezeteket és nem csak nála. Ettől függetlenül Alex fontos része lett az életemnek, szeretem ha tudok még olyat, de azt hiszem igen. Ő a kevés emberek egyike vagy pedig az egyetlen. Hogy ő mit gondol vagy érez... azt nem tudom, hiszen egyszer így viselkedik másszor meg úgy, kiismerhetetlen. Visszafordulok felé a szőkétől, s a szemeibe pillantok, miközben hátrasöpri a hajam, oldalra biccentem kissé a fejem érdeklődve... Lehelete a fülemet, s a nyakamat cirógatja miközben beszél, de ez egy pillanat alatt elveszíti varázsát, ahogyan felfogom, hogy mit is mond. Megdermedek, azt hiszem ez a legjobb szó. Hullamerevség, igen ennyire mozdulatlanok csak a vámpírok képesek lenni. Mereven a szöszke felé fordítom a fejemet, jobban megdöbbenve. Most jobban megnézem magamnak, igen még mindig ugyan az a lány, csak sokkal-sokkal idősebb, ahogyan én is. Szinte alig hallom a kis eszmecseréjüket, halványan érzékelem, hogy Alex ellép mellőlem. Mit kéne tenni ilyen helyzetben? A nyakába borulni? Integetni? Kérdőre vonni? Sokáig haragudtam rá, mert nem keresett meg, akkor most miért van itt? Miért pont most? Miért nem előbb? Csak nézem őket, mit tudok ennyi idősen kezdeni egy testvérrel? Csak egy kérdés jut eszembe. - Miért sírsz?- Pislogok, igen vannak még érzéseim. Valahol mélyen elrejtve, nem mindig vagyok ám kegyetlen vámpír csak ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan én szeretném ha kihoznak a sodromból. Közelebb lépek, talán megölelhetném... talán, de az olyan suta lenne, olyan furcsa... - És miért vagy most itt?- Ráncolom össze a szemöldökömet értetlenül. Nem vádlom, a hangom közömbös, vagy inkább távoli, igen ez a jó szó rá, távoli... hiszen magamat is valahol messze érzem, mintha ez az egész nem is velem történne. Csak egy álom, egy régen elképzelt, de túl későn valóra vált mese. - Miért csak most?- Most már mindegy, most már hiába jött el. Régen kellett volna értem tenni, régebben sokkal, de sokkal régebben...*
• Szószám: 467, Drága nővérkém *-*•
Olivia G. Westfield
welcome to my world
► Residence :
✖ new orleans
► Age :
314
► Total posts :
266
BLOODTHIRSTY HERETIC ☄
Tárgy: Re: Nappali Szer. Szept. 25, 2013 11:50 am
Scar && Emma & & Alex
A tekintetemet egy másodpercre se veszem le az előttem álló aranyszőke hajú tündérről. Akarom látni minden egyes átsuhanó érzelmet tulajdon arcán, amint szembesül a kegyetlen igazsággal. A húga egy őrült vérszívó. A szende, ártatlan kislány már rég meghalt benne, és helyette a tömör gonoszság vette át az uralmat. Én tettem őt ilyenné. Tisztában vagyok vele, hogy minden egyes érintést, amelyet Emma-n ejtek meg, azt végig követi kék színben tündöklő íriszei. Semmilyen mélyebb, romantikusnak tűnő érzelem nem fűz a kis Montgomery-hez.
Régebben akadt pár kalandunk, és amilyen eszes Scar, rá fog jönni erre. Eleinte még erőszakkal kellett magamévá tenni Emma-t, utána pedig vagy benne is fellobbant a vágy, vagy beletörődött a rá kirótt sorsába. Mindenesetre be kell vallanom, hogy mindkét lány egy főnyeremény az ágyban. Gondolatban megérdemlek egy vállveregetést. - Shh.. - nyugtatom le a lányt, és szabad kezemmel birtokba fogom az övét, amellyel épp az ingemet markolássza. Derekáról felkúszik tenyerem, és nyugtatóan végigsimítok a haján. Egy tincset a füle mögé söprök, s egész közel hajolok hozzá. - Hát már a saját nővéredet sem ismered fel? - dünnyögöm a fülébe, és nem tudok ellenállni a bennem rohamosan növekvő kísértésnek. A mondat végére érve egy cinikus mosolyt ejtek meg Scar felé, majd teljesen felé fordulok, és pont elkapom azt az érzelemkavalkádot, amely az arcán játszódik le. Végre megkapta azt, ami illeti őt. Az én szívemet már darabokra törte ez az álnok nő, itt az idő a visszafizetésre. Lelkem - ha egyáltalán rendelkezek olyannal - legmélyén egy rejtett zugban rendkívül sajnálom Scarlett-et, s fáj így látnom őt. De ez olyan kicsiny, alig tapintható érzelem, hogy a többihez képest eltörpül, és jelentéktelenné válik. Kérdése hallatán ismét visszatér a gúnyos, kárörvendő arckifejezésem. - Hogy én? - játszom meg a meglepettet. Elengedem Emma derekát, és széttárom karomat, mintha mentegetőzésre akarnék vetemedni. - Nem kell itt ujjal mutogatni! Mégis miből gondolod, hogy én vagyok itt a hibás? - szalad fel kérdőn a szemöldököm. Makacsul összefonnom mellkasom alatt a karomat, és
úgy érzem a ,,beszélgetés" még csak most kezdődött el igazán. - Látod rajta, hogy szenved? Hogy utálja az életét? - egyre hangosabbra emelem fel a hangomat. - Nem! - ordítom, és magam mögött hagyva Emma-t, elindulok a nővére felé. - Ő akarta ezt. Inkább meg kéne hálálnod, kedvesem. - állok meg tőle épp annyira, hogy még simán ki tudjam védeni támadását. Óóó.. bosszú, édes bosszú. Nem felemészti az embert.. éppenséggel.. ez élteti.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Szer. Szept. 25, 2013 12:23 am
Alex & Emma & Scarlett
[You must be registered and logged in to see this image.]Ha a húgomról van szó, akkor azt hiszem… hirtelen képes vagyok teljesen megváltozni. Túlságosan elfogult lennék? Csak a naivitás sugárzik belőlem, ha róla van szó? Lehetséges. De én még mindig hiszek benne, hogy életben lehet. Hiszek benne, hogy talán semmi baja és a haja szála sem gördült. Hiszek benne, hogy újra mellettem lehet és… nem felejtett el még ennyi év után sem. Emlékezni fog rám vajon ennyi idő után? Évek teltek el, de én még mindig nem találtam meg őt. Akarja egyáltalán még, hogy megtaláljam? Az is lehet, hogy időközben feladta a reménykedést, mi szerint valaha is rátalálok. Kifutottam volna az időből? Meglehet, de én sosem adtam fel. Mindig is éreztem, hogy még életben lehet Emma. Ő a gyenge pontom. Mindig is ő volt és ő is lesz. Csak ez üzenet kellett és máris autóba ültem miatta. Akár egy csapda is lehetett volna, de nem foglalkoztam a lehetőségekkel, hiszen a húgomról beszélünk. Ha ő a tét, akkor igazából nem érdekel, hogy mi történik velem, csak… róla tudjam, hogy jól van. Bizakodón hajtottam végig a kocsimmal az utcákon, míg a címre értem. Annyi kép végigpörgött az agyamon, hogy mi lesz, ha találkozunk. Örülni fog nekem? Hálás lesz azért, hogy eljöttem érte? Vagy… már látni sem akar azért, amiért csak ennyi idő után találtam rá? Esetleg arra sem fog emlékezni, hogy ki vagyok? Fogalmam sincs… Annyi opció van, hogy mindet időm sem volt végiggondolni. Rég nem látott ismerősre bukkantam, akivel jobb szerettem volna soha többé nem is találkozni. Ő rabolta el a húgom. Minden szó nélkül otthagytam. Sosem voltam képes igazán gyűlölni, de dühös voltam rá mindvégig. Régen néha azon gondolkodtam, hogy ezek után igaz volt-e egyáltalán abból valami, ami akkor volt kettőnk között, de az ilyesfajta gondolatokat mindig is próbáltam a lehető legmélyebb zugba rejteni az elmémben. Ha nem tettem volna, előtörtek volna az emlékek, eszembe jutott volna minden, gyengének mutatkoztam volna és ezt nem engedhettem meg magamnak. Egy vadász sosem lehet gyenge. Megjegyzését, mi szerint „mindig is olyan édesen cseng a neve az én számból” csak egy ironikus mosollyal nyugtázom. Nem számítottam másra tőle. Ahhoz már… ismerem. Régről, de ismerem. Figyelmeztetése egy csöppet sem hatott meg. Lehet, hogy fejjel megyek a falnak, de nem vagyok az a fajta, akinek csak úgy meg lehet mondani, hogy mit csináljon. Legyen az vámpír, vérfarkas vagy akármilyen egyéb, embernek a legkevésbé sem mondható lény, mondjon, amit akar. Innen már nem tántorít vissza senki és semmi. Félnem kéne tőle? Meglehet. Szinte biztos. Hogy érdekel-e? Nem egészen. -Engedelmeskedjek? – tettem fel a kérdést egyik szemöldökömet felvonva, majd felhorkantam. – Úgy tűnök, mint aki engedelmeskedni készül? – makacsságomnak köszönhetően az is lehet, hogy elbaltázom az egyetlen esélyemet, hogy visszakapjam a húgom, de már túl sokáig vártam a pillanatra, hogy újra lássam. Túl sokáig ahhoz, hogy most cicózni tudjak egy Alexander-hez hasonlatos alakkal. A legkevésbé sem az foglalkoztat, hogy ő mit akar. Mindössze az számít, hogy vissza akarom kapni Emmát. Mindig is ez számított leginkább, amióta eltűnt. Arcom megkeményedett, amint a régmúltat hozta fel. Az már… elmúlt. Nem számít. Nem kéne, hogy számítson.[You must be registered and logged in to see this image.] -Az már jelentőségét vesztette – reagáltam le röviden és tömören. Mindenki halhatatlan rajtam kívül ebben a házban. Igaza van. De ez sem riaszt vissza. Egy cseppet sem. Minden, amit mondott szinte elsiklott afölött, hogy Emmát akarom visszaszerezni. Visszatérve arra, hogy az itt lévők mind hallhatatlanok, kivéve engem… Nem vagyok az a fajta, akit kérni kell arra, hogy karót állítson egy vérszívó mellkasába és halottat csináljak belőle. Végleg halottat… Fogalmam sem volt, hogy kit szólított meg. Értetlenül fürkésztem egy darabig az arcát, de amint pillantásunk találkozott, kapiskálni kezdtem a dolgot. Emma… Igen, biztos, hogy ő. Más nem lehet. Mégis kit hívna ide ilyen sejtelmesen rajta kívül? Teljesen logikus, hogy a húgom az. Szóval itt van. Él. Remélhetőleg baja sincs. Egyben van. Nem mozgás- és életképtelen. Miután ezeket a gondolatokat végigpörgettem az agyamon, az lett volna ésszerű, ha egy kicsit megkönnyebbülök, de csak egyre idegesebb és idegesebb lettem, hiszen… hosszú évek után most voltam a legközelebb ahhoz, hogy újra lássam a húgom… Ahogy lassan belibegett a leányzó, alaposabban szemügyre vettem és eddig kemény arcvonásaim teljesen ellágyultak a felismeréstől. Erre vártam már több, mint tíz éve… Megérte nem feladni. -Emma… - suttogtam alig hallhatóan, szinte csak magamnak a nevét. Kezdtem elgyengülni, amitől mindig is féltem. Tudtam, hogy nem leszek képes tartani magam, ha újra láthatom, de nem pont ilyen körülmények között képzeltem el a nagy találkozást, úgyhogy próbáltam tartani magam, amennyire csak tudtam. Ahogy egymáshoz értek, ahogy beszéltek egymáshoz… arcomon fájdalom jelei jelentek meg. Nem fizikai… sokkal inkább lelki fájdalom jelei. Kezeim ökölbe szorultak, körmömmel szinte már felsértettem bőrömet, de ez az apró kis fájdalom még csak meg sem közelítette azt, mint amit belül éreztem. Rossz volt nézni őket. Alexander elérte a célját… Szememben a fájdalom és a szenvedés összes létező jegye ott izzott… szüntelenül. Mikor tekintetünk összetalálkozott nála is láttam némi fájdalmat, de csak rövid ideig. Minden bizonnyal a bosszú a célja. Szenvedésemet még tetézte Emma kérdése: Ki ez? Ez a két szó visszhangzott a fejemben és ez a két szó töltött ki minden egyes zugot. Bekövetkezett, amitől féltem. Nem emlékezett rám. Azt sem tudta, hogy ki vagyok. -Hogy voltál képes ezt tenni vele? – szegeztem a kérdést Alexander-nek. Mi célja volt ezzel? Mi haszna volt neki abból, hogy egy szörnyeteget csinált a húgomból? Mire kell ő neki? Annyi kérdés fogalmazódott meg bennem hirtelen, de talán nem is akartam hallani a válaszokat. Kezdtem homályosan látni a szemeimben gyülekezésnek induló könnycseppektől, de nem szabadott sírnom, hisz az a gyengéknek való. Én nem vagyok gyenge. Nem vagyok gyenge…
*Odakint süttetem a hasamat a napon,ezt nem lehet napozásnak nevezni, amúgy sem használna, csupán kikapcsoltam magamat. És amúgy is marha jól nézek ki, ebben a kis ruhában, és szexi napszemüvegben. Erre nem járnak sokan, kár... mert szórakoztatóbb lenne, ha valaki nézne is. Igen, azok a férfi pillantások, annyira bambán tudnak bámulni! Nagyon kis mókásak. Amúgy sincsen jobb dolgom, mert jön Alexhez valami csajszi, akivel valamit tárggyal... oh kit érdekel? Mindig mondtam, hogy kellene nekünk egy kutya akkor most nem unnám halálra magam. Megfordul a fejemben, hogy egyszerűen lelépjek. Igen... bemehetnék a városba szórakozni, vásárolni... táplálkozni! Néhány szófoszlány ugyan megtalálja a fülemet a beszélgetésből, de nem figyelek oda, nagy általánosságban kikapcsolom a kettősüket. Sőt még unom is, feltápászkodok a napágyról. Igen a vásárlás az egy nagyon jó cél lenne... Éppen szólásra nyitnám a számat, hogy közöljem innen kintről Alexel, hogy rohadtul meguntam, hogy kint ücsörögjek, és ellépek vásárolni, amikor meghallom Alex nekem címzett szavait. Sóhajtok egyet, hát persze, hogy akkor amikor már végtelenül elegem van. Megfordul a fejemben, hogy visszaszóljak, hogy nem... nincs kedvem és elmegyek vásárolni, mert ahhoz meg van... de nincs kedvem vitatkozni Alexel, és pontosan tudtam, hogy kellemes orgánumának incselkedő tónusa, nem nekem szólt, és a kérdést inkább költőinek szánta. Feltápászkodok, s lassan belibegek a szobába. Pillantásom a szőke nőre téved, ahogyan belépek, de figyelmemet a vizslatásáról Alex azonnal eltereli azzal, hogy magához ránt. Az oldalához fordulok, a testének simulva. Az ajkaimra enyhe mosoly kerül, ahogyan felpillantok rá. Kellemes meglepetés? Mi ebben olyan kellemes. A szőkére pillantok, most először alaposabban megvizsgálni. És azt érzem, hogy nagyon lemaradtam valamiről... Összeráncolom a homlokomat, valahonnan... halványan ismerősnek tűnnek a főbb arcvonásai, de nem tudnám megmondani, hogy kicsoda. És őszintén nem is érdekelne, ha nem nézne úgy rám, mint aki szellemet lát, és Alex nem mutogatna neki, mint valami bazári majmot... Karót döfjön a szívemben? Remek... ő is egyre jobb embereket enged be a házunkba. - Nem értem...- Pillantok vissza Alexre.- Ki ez?- Egyik kezem Alex vállán, a másikkal a felsőjének anyagát markolom, ahogyan az oldalának szemből felpillantok rá. De vajon akarom tudni a választ? Mindenképpen, hiszen utálom ha le vagyok maradva és fogalmam sincsen, hogy mit játszunk éppen. Én szívesen játszok meg szórakozok, csak ismerjem a szabályokat... Igen megfordul a fejemben, hogy a múltamból valaki,de... az emlékek csak homályos foltok a tudatomban, hangok és illatok, de semmi konkrét. Nem tudom, hogy mikor kezdtem el felejteni, egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem tudom felidézni az anyám arcát, hogy már nem cseng tisztán a fülemben a hangja... Először pánikba estem miatta, utáltam magam amiért elfelejtem azokat akik szeretnek, aztán ez is elcsitult bennem, és már egyszerűen nem érdekelt. Elfogadtam a tényt, hogy az emlékek mindig elhalványulnak idővel, s ez ellen semmit sem tehetünk...*
• Szószám: 439, Drága nővérkém *-*•
Olivia G. Westfield
welcome to my world
► Residence :
✖ new orleans
► Age :
314
► Total posts :
266
BLOODTHIRSTY HERETIC ☄
Tárgy: Re: Nappali Hétf. Júl. 29, 2013 9:29 am
Scar && Emma & & Alex
Hallom Emma-t kintről. Az évek alatt kiismertem lélegzetének hangvételét, szívének dobogását. Igen.. a filmek egy teljesen irreális képet vetítenek a vámpírokról, de a valóságban pontosan ugyanúgy nézünk ki, mint a halandók. A vér tesz minket ilyen emberivé. Ameddig van elég vér a szervezetünkben, addig ugyanúgy viselkedünk, mint ők. Dobog a szívünk, van pulzusunk, és igen.. még a tükörképünket is láthatod a tükörben. Szerinted miért vagyunk olyan lehengerlőek? - Kedvesem, mindig is olyan édesen cseng a nevem a te szádból. - kacsintok rá, és zsebembe dugom a kezeimet. Egyik lábról a másikra helyezem át a testsúlyomat, és körbe pásztázom tekintetemmel a helyiséget. Nem rossz
helyet építettem ki magamnak. Akarom mondani.. a családomnak, amely nőktől hemzseg. Először is ott van a lányom, Lana, meg persze a személyzet, jó van néhány testtőr, ki férfi, de ők nem számítanak. Ők csak a bizalmasaim. És nem utolsó sorban ott van az édes kis Emma, ki oly rövid idő alatt egy lélegzetelállító fiatal hölggyé cseperedett. Mit is mondhatnék? Imádom a testvérpárokat! - Vigyázz, hogy mit mondasz! - dörmögök rá, és kihúzom kezeimet a zsebemből. Szemeim a dühtől égnek, és hirtelen keletkezett idegességemben az ajkamba harapok. Nők.. alávetett társadalom, hát még mindig nem tanulták meg a tisztességtudást? Kiharcolták a jogukat, már akkor észbe kellett volna kapniuk. Elfuserált társadalom! - Olyasvalamivel rendelkezek, amit.. nos, ilyen - mutatok rá. -, viselkedéssel nem fogok odaadni. - biccentem oldalra a fejemet, és úgy méricskélem tovább. - Engedelmeskedj. - lassan komótosan ejtem ki a szót, szinte suttogva. Teljesen elmámorít ez a szó, és Scarlett-re pillantok. - Régebben pont, hogy a játékaimat imádtad. - egy ravasz vigyor fut át az arcomon, amely egyből lefagy a halhatatlan szónál. A ravaszság egyből cinikussá válik át, és elsötétednek az íriszeim. - Ahogy mondod, kedvesem.. Nem mindenki halhatatlan, de ebben a házban mindenki az. Ezt jól vésd az eszedbe. - figyelmeztetem őt, és hátrálok pár lépéssel. - Drágám? - szólok ki, és tudom, hogy hall engem. - Miért nem csatlakozol hozzánk? - már a mondatom felénél elnevettem magam, és egyből Scarlett pillantásába
vésem a sajátomét, alig várom már, hogy rájöjjön mi folyik itt. Végig akarom kísérni a tekintetét, a meglepődést, amint rádöbben, hogy húga már nem az, aki egykoron volt, hisz a kis Emma most már az én fajomat gyarapítja. Egy kegyetlen vérszívó. A tanítványom.. Mondhatni a legjobb, csak Lana meg ne tudja. Érzelem a közeledtét, és amint mellém ér, gyengéden magamhoz rántom, kezeim pedig a derekára tévednek. - Kellemes meglepetés, nem? - simogatom Emma oldalát, és tudom, hogy a velünk szemben álló minden egyes mozdulatomat látja. A vadászok már csak ilyenek, képesek több dologra is odafigyelni egyszerre. - A helyedben vigyáznék, nehogy egy karót döfjön szívedbe. Ez a nő.. teljesen kiszámíthatatlan. - dühösen fordítom vissza tekintetemet Scarlett-ra, és hagyom, hogy egy röpke pillanatra szemeimben a fájdalom csillogjon. Otthagyott.. szó nélkül, még egy átkozott levelet, vagy egy papírfecnit sem méltatott megírni! Meg fogom.. bosszulni tettét.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Nappali 
××
××
