Furcsa bizsergés szaladt át a testemen de nem tudtam volna megmondani mi is pontosan az. Nem, nem vonzalom. Persze, tetszett a velem kb egyidősnek tetsző fiú de az érzés, ami csontomig hatolt, inkább volt egy figyelmeztetés melyet nem tudtam hova tenni. Lesimítva szoknyámat köszörültem meg torkomat. Zavarban vagyok, ezt kár tagadni. Lesütött pillákkal emelkedem meg. - Igen. Csak egy kis horzsolás. - felelem ahogy a szakadt anyagon át, megjelenik egy apró vérfolt a könyökömnél. A meleg harisnyán azonban nyoma sincs sérülésnek és nem is érzem, hogy bárhol fájna, így csak megrántom vállamat. [color=#402828]- Előfordul. - mosolyodom el szégyellősen és megigazgatva ruhámat, pillantok a könyv után. Kissé elszomorodom. A papírlapokat felfalta a víz. A borító eleresztette lapjait és a regény, melynek főhősnője igazán harcias, fékezhetetlen és persze gyönyörű, a folyó hullámai között fullad meg. Pár pillanatig hezitálok, mert nem tudom mit akar a fiú és jó ötlet volt-e otthagyni menedékemet. Visszafordulok és kezem Tony felé nyújtom. - Gyere. - mondom csendesen de ahogy megragadja ujjaim, áramütésszerű érzés vág végig testemen. Összevont szemöldökkel kapom el kezemet. - Ne haragudj... - teszem hozzá szinte azonnal [color=#402828]– megráztál kicsit. - mondom csendesen. Nem tudom mi ez a pulzáló érzés és ez kissé megrémít. Persze, tudok én magabiztos és határozott lenni, de úgy tűnik,ez ma egy ilyen nap. - A telefonod... - lépek el Tony mellet és már hajolok is le, hogy a következő pillanatban a férfinek nyújtsam a mobilt mi valószínűleg a zsebéből esett ki. Elnézve megjelenését, tartását, annak a srácnak tűnik, akiből gúnyt űznek társai, aki a különc.... és ehhez tudok viszonyulni. Évekig beszélni sem voltam hajlandó. Farkasok neveltek... farkasok, akik egy hónapban csupán egyetlen alkalommal öltöttek ember alakot. Hosszú évekig nem zavart, hiszen gyerek voltam és nem értettem... aztán felnőttem... és a fájdalom elkezdte szétszabdalni lelkemet. Megtudni az igazat arról, hogy a saját anyám miatt halt meg apám, hogy engem is holtan akar... arról nem is beszélve, hogy az ő vérét örököltem, mégsem tudok semmit a mágiáról. A könyv, ami odaveszett segített volna megérteni, mi az ami a véremben van, én pedig képes voltam elveszteni. Vádlón meredek előre és váratlanul szólalok meg. - Bocsánat, mit mondtál, segíthetek? - kérdem ismét, hiszen még mindig nem derült ki számomra, hogy miért szólított le.
Emberként minden annyival egyszerűbb volt a húgommal. Ha hó esett örült neki, ha az eső akkor annak örült.. Mindenben meglátta a jót, de most nagyon úgy néz ki, hogy ebben az egész vámpír dologban képtelen bármi jót is felfedezni. Nem öregszik.. Soha nem kell amiatt aggódnia, hogy ráncos lesz. Vagy valami ilyesmi.. Nem tudom, hogy még min szoktak kiakadni a nők. De ez egyértelműen egy pozitív oldala a dolognak. Nem akarom, hogy kikapcsolja az érzéseit, mert abból semmi előnyt nem tudunk kovácsolni. Caroline-nál megtapasztaltam. Miért nem lehet csak egy kicsit olyan, mint én? Bűntudat nélkül képes lenne ölni, akkor annyival egyszerűbb lenne. De nem azért jöttem el ilyen messzire, hogy megtaláljam a megoldást a problémáimra, amik a húgommal kapcsolatosak. Lazítani akarok és elfeledkezni arról, hogy egyáltalán kiengedtem. Nem maradnék túl sokáig ebben a városban, mert azért még sem hagyhatom túlságosan sokáig figyelmen kívül. Annak azt hiszem nem lenne túlságosan jó vége. Egy szőke hajzuhatag bukkant fel a látóhatáromon.. Kezdek megbolondulni a szőkékért vagy esetleg abban reménykedem, hogy Caroline az? Nem értem, hogy mit keresne pont itt, de hamar rá is kell jönnöm, hogy nem ő az.. Ettől függetlenül még nagyon is hasznomra lehet.. Fogalmam nincs, hogy milyen szórakozási lehetőségünk van errefelé, mert nem emlékszem, hogy valaha is jártam volna New Orleans-ban, de ki tudja.. Néha kihagy a memóriám. Próbáltam előállni valami béna magyarázattal, ahogy azt az átlagos emberek szokták, de most egy sem jutott az eszembe. Egyértelműen gondolkodnom kellett volna, mielőtt idejöttem hozzá és leszólítom. De a fejem most valahol teljesen máshol járt. A halovány napsugárban aranyként csillogó haja eszembe jutatta Caroline-t és ezzel együtt el is intézte, hogy leblokkoljak. Életemben először nem tudok improvizálni. Azonban nem is nagyon kellett és még a hallgatásom sem lépte át azt a határt, ami már kínos lett volna, hiszen rám esett és figyelmetlenségemből adódóan együtt zuhantunk a földre. Halványan elmosolyodom, mikor azt kérdezi, hogy megütöttem-e magam. Ha így is van valószínűleg két perc vagy még annyi sem és nyoma nincs az egésznek.. Szóval.. Nincs miért aggódnia. Azonban nekem van egy kicsi. Nem szeretném, ha a játékszerem idő előtt összetörne. – Én tökéletesen megvagyok.. Veled minden rendben? – Kérdezem, miközben tekintetembe próbálok egy kis aggodalmat csempészni. Caroline-t is sikerült átvernem.. Ezt a lányt sem lesz sokkal nehezebb átejteni.. Már megint Caroline.. Talán jobb lenne ezek után elkerülni a szőkéket.. Beférkőzött a fejembe.. Ilyen még soha nem történt velem, de kezd nagyon, de nagyon idegesíteni és nem tudom mennyi ideig vagyok képes még ezt elviselni. Ki kell vernem a fejemből. Jelen pillanatban nem éppen vannak pozitív hatással rám a vele kapcsolatos gondolataim.. Boldog napok voltak a számomra, de ennyi. Le kell zárnom. Nem engem kellene kísértenie a dolognak, hanem őt a francba is..
Kellemesebb idő volt mint amire számítottam. A szél belekapott tincseimbe ugyan de kellemesen simogatta arcomat. A könyv sokadik oldalát ragadtam meg, miközben élveztem a csendet mit csak a folyó zugása tört meg. Egy távolabbi zugot választottam. A sétány, a hidegebb nap ellenére, igen népszerű volt a mai napon. Meghúzódva kerestem menedéket a tömeg elől. A csendesebb pont pedig a sziklák tövében pihent, ahova még nem értek fel a hullámok ugyan de kellemes távolságot biztosított az emberek nyüzsgő morajától. Jobban szerettem ezt. Ha tehettem, minden időmet otthon töltöttem, az erdőben, a fák között. Én voltam a farkasokkal táncoló lány. A megvetett különc, az elhagyott gyermek. A boszorkány, aki nem ismerte és nem tudta kontorállni erejét. Megriadtam ha váratlanul érintettek és ha megriadtam, az erőm védelmezően csapott fel és eddig egyszer sem ismételte meg önmagát. Ahogy a következő sorok felé emeltem tekintetem, hallottam meg egy férfi hangját. Összerezzentem. Engem nem szoktak észrevenni az emberek, főleg a férfiak s ha mégis, hát eddig, mind egyet akart csupán. Persze akik eddig leszólítottak, azok előbb mind a fenekemre csaptak a kocsmában, amiért Andy ki is tiltotta őket. Soha, senki nem szólitott még hölgynek. – Hello... – nyögtem ki végre egy pár pillanat hallgatás után, zavartan mosolyodva el. – Segíthetek? – kérdem rögvest, megszokásból és mielőtt a zsebemben helyet kapó toll után kapnék, megköszörülve torkom, emlékeztetem magam, hogy most nem a pincérnő vagyok a bárban. Most én vagyok. Kiss tanácstalanul pillantottam le könyvemre majd újra fel a férfire. Sötétzöld tekintemből eltűnik a határozottság. Elveszettnek érzem magam ha olyan emberrel kerülök szembe aki tetszik és az idegen, határozott, férfias megjelenése, ami vegyül a kisfiús, csibészes mosollyal, hirtelen zavarba hoz. Csöndes, visszafogott jellem vagyok hacsak nem kell szembeszállnom valakivel az érdekeimért vagy azokért akiket szeretek. Összecsukva a könyvet döntök végül úgy, hogy kikászolódom kis rejtekemből. Persze a könyv kicsúszik kezemből és hiába kapok utána... csak annyit érek el, hogy megcsúszok és egyenesen az idegenre esem, amitől mindketten a földre kerülünk. – Jajj! Sajnálom! – mentegetőzöm rögtön – Én... nem akartam... – vörös foltok jelennek meg arcomon zavaromban - Megütötte magát? – húzódom el tőle gyorsan majd nézek végig magamon, hogy én is jól vagyok-e.
Soha nem voltam olyan ember, aki egy helyen tud maradni. Vagyis inkább vámpír, de ez csak nézőpont kérdése. Most azonban volt, már ki miatt egy helyben maradnom. A húgom. Mégis tehernek éreztem. Nem tudok mit csinálni vele.. Nem fog feltűnni neki, ha pár napra eltűnök. Valószínűleg a múltkori eset után ki sem meri tenni a lábát otthonról. Nem kell aggódnom, amiatt, hogy eltűnik. Viszont, ha így is lesz, akkor sem érdekel. Könnyűszerrel megtalálom. Aztán tanulva az esetből, ha legközelebb elhagyom Mystic Falls-t, akkor megint bezárom a kriptába. Ha neki annyira szüksége van erre, akkor állok elébe. Talán, már vissza is vágyik.. A világ sokat változott és ő ebből az egészből semmit nem ért. Én pedig szórakozásra vágyom. De, mikor vele vagyok nem szórakozom. Bármennyire is szeretnék és szeretném, hogy ő is csak egy kicsit kikapcsoljon. Meg ő nem lehet úgymond a szárnysegédem. Nem venne részt olyan őrült ötletekben, mint amilyenekben én.. Talán még az is letagadná, hogy testvérek vagyunk, ha megtudná mit műveltem például Caroline-nal. Mondhatnám, hogy bánom, de egyáltalán nem így van. Ahogyan azt sem bánom, amit a családommal tettem. Nem érzek bűntudatot. Mert egyáltalán nincs rá okom. Most éppen New Orleans-ba hozott a kedvem. Egyszer talán elhozom ide a húgomat. Attól függ, hogy mit fogok itt csinálni és életben hagyom-e az illetőt, hogy beszélni tudjon. Nem szeretném, ha bárki is rávilágítani a sötét oldalamra.. Főleg nem a húgom előtt. Ez csak akkor történhet meg, ha én akarom. Nem korábban. Ahogy sétálgattam céltalanul megláttam egy szőke hajzuhatagot. Rögtön eszembe jutott a gyönyörű Caroline és a vele eltöltött napok. Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne szólítsam le a lányt. Esetleg még arra is lesz lehetőségem, hogy egy kicsit elszórakozzak vele.. Ha nagyon sziklaszilárd és elutasító lesz.. Hát annál jobb.. Kezdetnek viszont nem szeretném felfedni a pszichopata énem, szóval igyekszem kedves lenni. – Jó napot, hölgyem. – Üdvözöltem halovány, kedvesnek tűnő mosollyal az arcomon.
Figyeltem őt és türelmesen vártam, hogy vajon mikor adja elő a következő szentbeszédét. Komolyan elmehetne valamilyen jótett lelkek gyülekezetébe, de most komolyan. Nem értem, hogy minek kell papolni a jóságról meg a hasonlókról, főleg egy idegennek aki még nem is kérte a segítségét ebben. Figyeltem őt, majd unalmamban elkezdtem játszani a hajammal. Komolyan mi kell még ennek a libának ahhoz, hogy felfogja nem érdekel az amit mond? Egyszerűen csak nem érdekel, soha senki se érdekelt egyedül a nagymamám, illetve még Lydia volt az aki tudott rám hatni. A többiek csak a levegőnek beszélnek, mert még a fáradtságot se veszem ahhoz, hogy meghallgassam őket, úgyis mind ugyanazt akarja mondani, akkor meg minek is hallgassam meg. Sose leszek olyan, mint aminek mások látni akarnak. Szeretek a magam ura lenni és azt csinálni, illetve úgy viselkedni ahogyan akarok. Ahhoz képest, hogy nem érdekellek eléggé sokat foglalkozol azzal, hogy kivel hogyan beszéljek. Egyáltalán nem érdekel a kis szent véleményed. - mondtam neki gúnyosan, majd a pofátlanság kedvéért még ásítottam is egyet. Tetszett, hogy húzhatom az agyát, talán ennyire könnyű dolgom nem is volt még soha se. Majd hangosan felnevettem azon amit mondott. Jobb lenne nálam? Ez az év vicce biztosan. Komolyan ezt ő se gondolhatja komolyan. Ugyan olyan szerencsétlen, mint én attól még, hogy magára öntötte ezt a szende, jó kislány Teréz anya stílust nem jelenti azt, hogy jobb lenne. Mindig is utáltam az ilyen kétszínű embereket, mint amilyen ő is. - Nem hiszem, hogy jobb lennék. Sokkal inkább vagy szerencsétlenebb, hiszen én legalább nem játsszon meg magamat, mint ahogyan te teszed, aranyom. -mondtam neki egy ördögi mosollyal, majd örömteli mosollyal figyeltem őt. Kíváncsi lennék, hogy ki mondta neki ezt a baromságot, hogy jobb lenne. Sokkal inkább szerencsétlenebb, hiszen megjátssza magát és ennél szánalmasabb dolog nincsen. Legalább is az én szememben. Egyáltalán nem akarok meghalni, egyszerűen csak szeretem izgalmassá tenni az életemet, ami valószínűleg hiányzik a kis szende életedből. - mondtam neki mosolyogva, majd figyeltem ahogy végre elmegy. Nem értem mi tartotta eddig vissza, de legalább végre megszabadultam a szentbeszédes kis hibridtől. Ha nem lett volna tilos varázsolni, akkor tuti kapott volna tőlem egy-két jó dolgot, de ennyit még ez a szentfazék se ért volna meg, hogy vámpírokat csődítsek a nyakamra. Egy darabig még maradtam, majd szép lassan tovább indultam.
•• ฝusic: Going to hell ••Szószám:375 ••Note: Köszi a játékot.
Hogy miért is akartam valami értelmet verni abba az üres fejébe? Hát igazából magam sem tudom. Vagyis talán mégis.. Én is szenvedtem az életemben elég sokat ahhoz, hogy tudjam az esetek többségében szükség van valakire, hogy végleg túl tegyük magunkat a dolgokon. Nekem ott volt a kezdetekben Victor, de végül ő adta a legnagyobb löketet a szakadék felé. Mindig visszarántott, mikor túl közel értem hozzá, hogy később, majd ő maga lökhessen bele, hogy ez az egész sokkal jobban fájjon. Mondhatom, hogy sikerrel járt.. Méghozzá nagyon is. - Most komolyan annyira nagyra tartod magad? Tulajdonképpen okot sem adtam arra, hogy így viselkedj velem, de ha neked teljesen mindegy, hogyan áll hozzád az ember, hát legyen. - Talán jobb lenne a világnak egy világfájdalmas mosómedve nélkül. Nem tudom, hogy mi okozta bennem ezt az érzést talán az, hogy vámpír vagyok, de az is lehet, hogy szimplán stílusa hozta ki belőlem. Meg akartam ölni. Egyszerűen arra vágytam, hogy letéphessem a fejét a helyéről. De én nem vagyok gyilkos. Életem egyik legnagyobb hibáját követtem el, mikor elvettem annak a szerencsétlennek az életét. Ha tudtam, hogy az egész meg volt rendezve.. Soha nem tettem volna meg.. Nem is kellett volna megkeresnem.. Gyűlölöm.. Nem is ember, aki ilyet tesz. Feláldozott egy ártatlant a saját önző céljainak érdekében. Csak egyszer bukkanjon fel az életemben.. Abban biztos lehet, hogy megkeserüli még azt is, hogy megszületett. - Egy szóval sem említettem, hogy jobb lennék nálad. De most, hogy mondod.. Talán mégis. - Teljes mértékben kiölte belőlem a jószívűséget. Minek viselkedjek vele normális, ha ő nem képes ugyanerre? Komolyan ezt a lányt jól meg kellene nevelni, mert látszólag az valahogy az életéből ez a rész nagyon kimaradt. Oké, hogy szörnyűségeket élt át, de attól még nem kell ilyennek lenni. Nincs kőbe vésve, senki nem szabja meg neki, hogyan viselkedjen. Na, jó most talán én próbáltam rávenni, hogy egy kicsit humánosabban viselkedjen, de akit nem lehet megmenteni.. Hát azt nem lehet. - Szerintem te vagy az, aki meg akar halni, de nem leszek olyan kegyes veled, hogy meg is teszem neked ezt a szívességet. - Tulajdonképpen miért kötött volna belém, ha nem ez lenne a célja? Varázsolt is, ami voltaképpen egyenlő a halálos ítélettel itt New Orleans-ban. Móresre akartam tanítani, de túlságosan nagy kárt nem akartam benne okozni. Ezért egyszerűen csak teljes erőmből bemostam neki egyet. Mondanám, hogy megajándékoztam egy monoklival, de feltehetően a sminkje miatt úgy sem fog látszani. Nem vártam meg, hogy lépjen erre bármit is egyszerűen csak eltűntem. Nem menekültem. Csak megkegyelmeztem magamnak. Kínzás lett volna tovább beszélni az üres fejének.
Fogalmam nem volt, hogy miért nem tűnik már ez az idegesítő lány. Nem is értem minek ilyen, senki se kérte a segítségét. Minek akar segíteni nekem? Jól meg vagyok egyedül is és túl éltem már sok mindent. Nem én kértem a segítségét, meg a szent beszédét. Komolyan mit hit ez a csaj, hogy majd ennyitől meg javulok? Kevés lenne ő ehhez, hamarabb küldeném fájdalmak közé, mint hogy megkegyelmezzek neki. Élvezettel néztem volna azt ahogyan szenved. Talán túl brutális lennél? Talán az vagyok, talán nem, de soha se bírtam az ilyen kis szende szentbeszédes embereket. Pedig még is megtetted, szóval viseld a következményeit Teréz anya. - mondtam neki kicsit gúnyosan, majd a hosszú szőke hajamat megigazítottam. Egyik oldalt a vállam mögé dobtam a másik oldalt pedig előre igazítottam. Közben végig őt néztem és mosolyogva figyeltem őt. Pont ő beszél beképzeltségről? Ő is pont olyan, mint én. Kicsit közelebb léptem hozzá, majd az állánál meg fogtam a fejét.- Te is pont ugyan olyan beképzelt vagy, mint én. - mondtam neki egy ördögi mosollyal az arcomon, majd elengedtem az arcát. - Szóval ne is gondolt azt, hogy jobb vagy nálam. Talán rosszabb, mert te még szent beszédet is tartasz a másiknak. - mondtam fintorogva, majd összefontam a karomat magam előtt, de közben végig éber maradtam. Nem akartam, hogy bármi bajom essen, de ennek ellenére nagyon is élveztem azt, hogy húzhatom a kis hibrid agyát. Minden pénzt megért és talán jobb volt a mulatság így, mintha varázsoltam volna. Még ez a varázslás tilalom se tudott meghatni, mert még mielőtt megtalálnának az előtt tűnnék el. Plusz ha keresnének, akkor magamra ölteném ennek a hibridnek a kinézetét, őt pedig olyanná tenném amilyennek én kinézek. Kíváncsi lennék, hogy magyarázná ki a dolgot, hogy valójában nem ő boszi. Valószínűleg mire megszűnne a varázslat hatása addigra halott lenne, de kit is érdekel. A világnak tennék jót vele, hogy nem kell elviselnie egy ennyire okoskodó és idegesítően segítőkész embert. Hajrá, miért nem teszed meg? - kérdeztem tőle nevetve, de jól tudtam, hogy ő nem lenne képes hozzá. ő túlzottan és nagylelkű volt ahhoz, hogy bárkit is bántson.- Majd legközelebb óvatosabb leszek, hogy nehogy belekössek még egy ilyen szentfazékba, mint te vagy. - mondtam neki gúnyosan, majd amikor újra belém jött, akkor elkaptam a karját és a korláthoz löktem. Nem voltam gyenge, hiszen nem mindig a varázs erőnek veszem a hasznát. Néha szükség van a nyers erőre is. - Ennyire szükséged vagy a fájdalomra, vagy csak ennyire meg akarsz halni? - súgtam a fülébe, majd elengedtem őt és kíváncsian néztem rá. Örömmel fogom teljesíteni a kívánságát.
Tárgy: Re: Folyóparti sétány Szer. Dec. 25, 2013 1:03 am
lily & faith
Próbáltam megőrizni a kedves mivoltomat, de ez a lány szó szerint kivágta nálam a biztosítékot. Semmit nem kapnék, ha megölném.. Még mielőtt gondolkozhatna az előtt törném ki a nyakát. Főleg, hogy mivel most azt hiszi én vagy a Szűz Mária, amiért csak próbáltam normálisan hozzáállni. Biztos, hogy elég sok mindenen ment keresztül másképpen nem lenne ilyen amilyen. De pont ez a gyengeség. Hogy nem tud felállni és újrakezdeni az életét, hanem mindenkit ellök magától. Sziklaszilárdnak mutatja magát, amikor belül nem más, mint egy megtört kislány. Még a szemében is látszik. Hiába próbálja elrejteni ilyen erős smink mögé. Akkor is lehet látni, hogy nem több egy megtört szerencsétlennél. - Én pedig nem kértem, hogy belefussak egy beképzelt fruskába, mint amilyen te is vagy. - Komolyan egy hajszálnyira vagyok attól, hogy kitörjem a nyakát. Egyszerűen felment bennem a pumpa a lekezelő stílusától. Ha ennyire nagy a szája, akkor hajrá. Öljön meg. Boldogan megyek a sírba azzal a tudattal, hogy ő is követni fog engem, hiszen hiába ölt megy hibridet, aki Klaus-hoz hűséges. Varázsolt, ami tilos, szóval szabályt szegett és nem fognak vele kivételezni, mert akkor gyengének látszana Marcel. Nem fogja ezt pont egy boszorkányért megkockáztatni főleg, ha vele is ilyen stílusban beszélne. Láttam, hogy teljes mértékben untatom és, már teljesen feleslegesnek tartottam, hogy bármit mondjak pedig úgy leosztottam volna.. De komolyan. Csak azzal saját magamnak ártanék, mert még jobban felidegesíteném magam, amitől egy picivel sem lennék előrébb. - Ha befejezted az okításomat, akkor talán meg is fulladhatnál a keserűségedben. Nem nézem le a boszorkányokat. Az olyan emberektől fog el a hányinger, mint te is vagy. A világfájdalmadat nem kellene kivetítened minden veled szembe jövőre.. Egyikük talán megunja és letépi a fejedet a helyéről. - Az egyszer biztos, hogy boldogan hajolnék meg ez a személy előtt. Egy nyomorulttal kevesebb van a Földön. Én is ilyen voltam, de képes voltam összeszedni magam. Nem egyszer, nem is kétszer. Az élet nem való azoknak, akik csak a keserűséget látják benne és nem tudnak elmenekülni a múltjuk elől. A múlt tesz azzá, akik ma vagyunk. De nem kell, hogy minden döntésünket ez határozza meg. Elsétáltam a mosómedve szemű lányka mellett, de most szánt szándékkal beleütköztem, mikor elhaladtam mellette.
Nem értettem, hogy miért nem áll már odébb. Mennyire kellene még undoknak lennem, hogy végre ettől a Barbie kinézetű csajtól megszabaduljak? De most komolyan, vékony és barna haja volt. Biztos voltam abban, ha szőke lenne, akkor totálisan úgy nézne ki, mint a Barbie babák. Nem is érdekel ez az egész, de az már sokkal inkább, hogy mit értem fordul sarkon és megy el. Okoztam neki fájdalmat, belekötöttem és még undok is vagyok vele, mi kell még ennek a csajnak, hogy végre lekopjon és békén hagyjon az unalmas mondandójával. Nem is kértem, hogy hirtelen Teréz anyát játszd. - mondtam neki egy fintor keretében és egyáltalán nem tetszett az a stílus ahogyan velem beszélt. Komolyan, ha nem lenne ez a tiltás, akkor tuti itt fetrengene a lábam előtt a fájdalomtól. Drámain ásítottam egyet, hogy még jobban a tudtára adjam, hogy egyáltalán nem izgat az amit mond, szóval a levegőnek beszél. Kár is erőltetnie magát, mert tőlem aztán kedvességet nem fog látni. A kedvesség egyenlő a gyengeséggel és én többet nem leszek gyenge. Elég volt az, hogy akikben megbíztam átvertek. Talán őket is akkor meg kellett volna ölnöm, de ennyire még én se vagyok kegyetlen, hogy a saját szüleimet megöljem. Hangosan felnevettem azon amit mondott, mert ennyire ő se lehet oda magáért. Nem is értem, hogy miért is gondolja azt magáról, hogy ő erősebb nálam. Lehet boszi vagyok, de nem gyenge, hiszen minden szabad időmet a gyakorlással töltöm és képes lennék egy olyat is megölni, mint ő itt. Figyeltem őt egyre szélesedő mosollyal az arcomon. - Befejezted végre? -kérdeztem vissza unottan, majd újból rámosolyogtam.- Először is szerintem nem kellene lebecsülnöd egyetlen egy boszit se. Másodszor pedig, tényleg semmi közös ahhoz, hogy mikor és hol varázsolok. - tettem hozzá egyre untabb hangon, mert tényleg nem értem miért papol erről nekem. Főleg, ha nem is érdekli őt, akkor meg mit érdekli az, hogy elkaphatnak engem. Én jól szórakoztam amíg láttam szenvedni őt és nekem csakis ez számít. Miért ne lennél jó személy rá? - kérdeztem vissza egy féloldalas mosollyal az arcomon. - Illetve, ha annyira zavar a stílusom, akkor sarkon lehet fordulni és el lehet tipegni. -mondtam neki gúnyosan és hozzá még a kezemmel is imitáltam a dolgot. Senki se kérte arra, hogy maradjon, akkor meg miről is beszélünk?
Utálom az undok embereket. Talán ezt az érzést Victor csak erősítette bennem. Általában mindenkihez próbálok barátságosan hozzáállni, ami nem mindig jön össze, de azért az esetek többségében igen.. Én legalábbis nem szeretek komolyabb összetűzésbe keveredni másokkal. Mondjuk ez még mindig jobb, hogy kimutatja a foga fehérjét az első pillanattól kezdve, mintha megjátszana magát nekem és pont, amikor nem várom akkor szúr a hátamba egy hatalmas kést és a poén kedvéért még jól meg is forgatja. Még mindig ott volt bennem a fájdalom, de már jó mélyen eltemettem és vissza se néztem. Nincs szükségem azokra az emlékekre.. Semmire a múltamból. A jelenemet kel kiépítenem, hogy normális jövőm lehessen. Vagy legalább valami, ami közel áll hozzá. – Nem az én dolgom, hogy hitet keltsek benned. – Forgattam meg a szemeimet. Ennyi gyűlöletet sem láttam még összetömörítve egy ilyen törékenynek tűnni leányzóban. Jó.. Ez nem egészen igaz, hiszen a szemei olyanok, mint egy mosómedvének. Nem tanították meg neki, hogyan spóroljon a sminkkel. Ha most bunkó lennék valószínűleg rákérdeznék, hogy milyen gyakran vesz sminket, de most valahogy nem akarom növelni a feszültséget még ennél is jobban. – Ehhez neked aztán semmi közöd. Például, ha jobban belegondolsz kitörhetném a nyakadat mielőtt még csak gondolkodni lenne időd és saját magadat veszélyeztetted azzal, hogy varázsolsz, de mit is érdekel engem? Ha ekkora a halálvágyad, hát hajrá. Nem foglak vissza. – Kezdett az agyamra menni. Olyan beképzelt és öntelt, hogy már a gyomrom is kavargott a mosolyától és a tekintetétől. Miért nem lehet valaki egyszerűen normális? Oké.. Valószínűleg neki sem volt olyan könnyű élete, de nekem sem. Most akkor nekem is így kellene viselkednem? Egy darabig én is ilyen voltam.. Vagy valami ilyesmi, de azóta, már összeszedtem magam eléggé ahhoz, hogy leküzdjem magamban a negatív érzéseket, mert ez, amit itt leművel nem vezet sehova. – Igen neked mentem, mert nem figyeltem, de bocsánatot kértem. Viszont úgy látszik, hogy ezt a szót a füled teljes mértékben kiszűrte. Ha valakin ki akarod tölteni a dühödet, hát hajrá. De elhiheted, hogy nem én vagyok a legjobb személy erre. – Adja át a világfájdalmát másnak. Nem vagyok szeretett szolgálat és egyszerűen nem is vágyom arra, hogy tovább folytassam vele ezt a beszélgetést.
Elnevettem magamat azon amit mondott, most komolyan egy hibrid akar kioktatni? Ennek most viccnek kell lennie, mert pont ő beszél nekem itt, amikor ő maga egy rabszolga. Mi másnak lehetne őket hívni, hiszen Klaus első szavára ugrania kell, de vajon mit szólna ehhez Marcel? Talán ez a kis hibridke lehetne valami béke ajándék azért amiért varázsoltam nem is hangzik rosszul. Nem hiszek a véletlenekben. - mondtam neki egy ördögi mosollyal, mert tényleg így volt. Nincsenek véletlenek, mindent valaki eltervez, vagy pedig a sors tervezi el. Nos ennek a szerencsétlennek egy bűne volt, hogy pont belém jött és ez nekem már elég ok volt arra, hogy ne legyek vele kedves. Persze eleve senkivel se vagyok kedves, de azért igyekszem általában a jobbik énemet hozni, ami most egyértelműen nem ment. Főleg azok után, hogy beszélhet valaki a véletlenekről, hogy kiderült, hogy az se volt véletlen, hogy a szüleim ismerőse piszkált és zaklatott. Jobb nem is rágondolni, már régen a túlvilágon van és soha senkit se zaklathat többé, szerencsére. Amikor megütött, akkor már tényleg nagyon elegem volt ebből a lányból. Elkaptam a kezét és már éppen tényleg kicsináltam volna, amikor a szavaira elmosolyodtam.- Szóval szerinted ezért varázsoltam? Tudod én legalább nem vagyok más szolgája, mint te. Önként dönthetek a dolgokról. - mondtam neki egy féloldalas mosollyal az arcomon, majd folytattam.- Az életed meg nem érdekel, amúgy meg nem én mentem beléd, hanem te jöttél belém. - mondtam egy fintorral az arcomon és figyeltem őt. Nem akartam bántani, mert tetszett a merészsége, s volt valami a tekintetében, bár ezek után nem hiszem, hogy barátság lesz a vége. Én nem vagyok az a barátkozós típus és ott van még az a tény is, hogy nem olyan régen megkínoztam kicsit. De kíváncsian vártam, hogy mit csinál vagy mit fog mondani a lány. Talán kicsit szimpatikus is lett a szememben. Összefontam a karomat és úgy néztem rá, soha semmi se tudott megállítani. Talán tényleg egyszer ez lesz a vesztem, hogy nem tudom meghúzni magamat vagy éppenséggel befogni a számat, de elegem volt már abból, hogy mások akarata szerint éljek. Régóta most már a magam ura voltam és ezen soha se fogok változtatni.
Most, hogy belefutottam ebbe a lányba kicsit ráeszméltem arra, hogy sokkal jobban szeretem, ha valaki megjátssza magát. Igen az igazság sokkal fájdalmasabb meg minden és a hazugság meg elég kellemes tud lenni. Én hazugságban éltem hosszú éveken keresztül és elég kellemes évek voltak azok.. Bármennyire sem voltak valósak. Most pedig itt vagyok egy olyan lánnyal szemben, akinek az arcára kiült a világfájdalom, mert véletlenül belementem és a szemeiben a düh szikrázott. Nevetséges, hogy valaki ezen felhúzza magát. Főleg, mikor egyáltalán nem volt szándékos ez az egész. Az egy kicsit megnyugtatott, hogy boszorkány itt nem bánthat, hiszen halálra ítélik azt, aki használja az erejét. Egy vámpírral valamennyire elbírok, szóval nem kell különösebben félnem. Legalábbis azt hiszem. - Ha már az észnél tartunk nem tanították meg neked, hogy előfordulnak véletlenek? - Külsőre még nem lett volna annyira unszimpatikus, de már az első megszólalásától kezdve legszívesebben bemostam volna neki egyet. Hogy lehet valaki ennyire neveletlen? Nem is ez a megfelelő szó rá.. Beképzelt.. Túlságosan is az, csak nem tudom mire. Belementem.. Baleset volt. Lépjen túl rajta. Az ilyen emberek, már komolyan csak okot keresnek, hogy valakin kiélhessék a fájdalmukat.. Vagy én nem tudom. Esetleg azt élvezik, ha a másik szenved. Így egy kicsit talán úgy érezhetik, hogy nincsenek egyedül a fájdalmukban vagy tudjam is én.. Nem tanultam pszichológiát pedig igazából érdekelt volna.. Nem gondoltam volna, hogy vállalja a kockázatot és az erejét használja, de hirtelen kaptam a fejemhez, hiszen iszonyatosan lüktetni kezdett.. Tudtam, hogy a boszorkányokkal nem jó újat húzni, de még soha nem volt szerencsém eggyel sem ilyen helyzetbe kerülni. Azon kívül, hogy belementem nem ártottam neki semmit sem.. Nem értem miért viselkedik így. Miután elhaladt és a fájdalom abbamaradt eltűntem a szeme elől, majd mikor láttam, hogy körbenéz előtte teremtem és egy hatalmas pofont kevertem le neki. Nem akartam bántani.. Én nem vagyok az a típus.. Egyszerűen nem. Csak azt akartam, hogy térjen észhez, hogy ezzel nem engem sodort bajba, hanem saját magát. - Ne engem okolj, amiért elcseszett életed van az enyém sem éppenséggel leányálom mégsem támadok neki egy szembejövőnek, aki véletlenül belém jön. Másrészt pedig nem kockáztatom az életemet csak azért, hogy megmutassam neki ki is a főnök. - Hadartam el a lehető leggyorsabban, mielőtt még repetát kapnék az előbbiből.
Jól szemügyre vettem a lányt, nem volt sokkal idősebb nálam vagy talán egy korú lehetett velem. Nem volt ő se valami vidám kedvében, de ez engem soha se érdekelt. Soha senki nem jöhetett közel hozzám, csak ha én megengedtem. Talán furán hangzik, pedig ez az igazság. Egyszerűen nem bírtam elviselni az emberek közelségét, nem bíztam bennünk egy másodpercre se. Mindegyiknek biztosan hátsó szándéka van, vagy esetleg még rosszabbra készül. Legalább eszes vagy, ha már nem látsz . - mondtam neki egy féloldalas mosollyal az arcomon, majd picit arrébb léptem.- Illetve, ha már a jó modornál tartunk, akkor nem tanították meg neked, hogy ne menj másnak neki? - kérdeztem tőle minden kedvesség nélkül, majd a kezemet a dzsekim zsebébe raktam. Komolyan ennek a csajnak annyi a szerencséje, hogy nem lehet itt varázsolni, mert már tuti a fájdalomtól fetrengene a földön és én azt élvezettel nézném. Mi lenne, ha csak kitörném a nyakát, olyan fajtából való aki azt úgy is túl éli, de akkor meg nincs meg a szórakozás és az élvezet. Ez így nem lesz jó, valamit ki kell találni. Mondjuk lehetne kutyuli, úgy is van egy gazdája, akinek minden egyes tettét teljesíteni kell. Fogalmam nem volt, hogy mit is tegyek, mert most először sok-sok év után úgy éreztem megint meg van kötve a kezem. Majd egy röpke habozás után még is használtam az erőmet, s figyeltem ahogyan a fájdalomtól a földre esik. Tudom, hogy ezzel bajt hozhatok a fejemre, de most ez se érdekelt. Ha kell megölök több száz vámpírt is, de engem senki se fog bántani. Más részről, meg megígértem a nagyimnak, hogy nem fogom használni a fekete mágiát, de nem tehetek róla, hogy úgy a szívemhez nőt. - Tudod ennyire nincs bennem jó modor, de szerintem benned se lenne, ha azt élted volna át amit én. - mondtam neki gúnyosan, majd átléptem fölötte, mintha mi sem történt volna és folytattam az utamat. Még egyszer utoljára körbe pillantottam, de sehol senkit se láttam, így tényleg nyugodtan folytathattam a sétámat. Nem gondoltam azt a lányról, hogy ezek után képes lenne szembeszállni velem, de sose lehet tudni.
•• ฝusic: Going to hell ••Szószám:345 ••Note: Bocsi, nem lett vmi jó
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Folyóparti sétány Szomb. Dec. 14, 2013 12:04 am
lily & faith
Minden megváltozott az életemben. Igazából ugyanúgy önmagam vagyok, de ugyanakkor még sem. A saját akaratom nagy részben megmaradt, de még sem tudok nemet mondani arra, amit Klaus kér tőlem. Kell legyen erre valamilyen magyarázat vagy valamilyen megoldás. Nem akarok örökké a szolgája lenni. Soha nem gondoltam volna, hogyha valaki azt mondja nekem, hogy ugorj a kútba, akkor meg fogom tenni.. Most mégis megtettem. Éppenséggel nem pont ezt, de minden egyes szó, ami elhagyja Klaus száját az egyszerűen belerögzül a mozdulataimba és bármennyire sem akarom megteszem. Viszont annak örülök, hogy ezzel együtt búcsút inthettem a fájdalomnak az idióta régi életemnek és úgymond egy teljesen új életet kezdhetek itt, ahol az ég világon senki nem ismer engem és ez pontosan így van jól. Még mindig fáj, hogy Victor annyi éven keresztül csak megjátszotta magát, de mit tehetnék ellene? Már semmit. A múlt az, már a múlt. El kell engednem. Kezdek beletörődni, hogy azon az éjszakán igazából mindent elvesztettem, ami fontos volt a számomra, de most van egy örökkévalóságom arra, hogy valamit kezdjek magammal. Még mindig nehezen szokom hozzá ehhez a félig ilyen vagyok félig pedig amolyan dologhoz, de csak idő kell. Az pedig van nekem bőven. Fogalmam nem volt, hogy merre tartok egyszerűen csak sétáltam. Akkor is pontosan így kezdődött, mikor megöltem azt a férfit.. Undorító, hogy kitervelte az egészet és rávett, hogy megöljek egy ártatlan embert. Magamnak, már megbocsájtottam, hiszen azért a férfiért tettem, akit szerettem. Viszont neki képtelen voltam.. Ez olyasvalami, amit az ember nem felejt el olyan könnyen. Most már erősebb vagyok.. Összeszedtem magam. Képes lennék szembeszállni Victor-ral, de nem fogom keresni. Nem vagyok annyira elkeseredett, hogy a bosszúm hajtson.. Arra megyek, amerre éppen az élet sodor. Most van egy fontosabb célom a bosszúnál. Mégpedig, hogy kitaláljam hogyan szerezhetném vissza a saját akaratomat.. Teljes mértékben. Nem, mintha nem lennék hálás Klaus-nak, de ki tudja mire fog kérni idővel.. - Bocs nem direkt volt.. De látom belőled kiégették a kedvességet. - Figyelmetlenségből beleütköztem egy lányba, ami egyáltalán nem volt szándékos, de azt hiszem ezt őt egyáltalán nem érdekelte. A lényeg, hogy belementem onnantól pedig megvolt az oka a kötekedésre.. De nekem ehhez nagyon nem volt kedvem.
Tárgy: Re: Folyóparti sétány Pént. Dec. 13, 2013 1:00 am
Lilly & Desty
Nem értettem mit keresek még mindig ebben a városban. A zene jó volt, a bárok is tűrhetőek voltak, de az emberek nagyon is furák voltak. Egyáltalán nem tetszett az ahogyan itt bánnak a boszorkányokkal és talán pontosan ezért is kellett volna eltűnnöm innét. Milyen hely az olyan, ahol nem lehet varázsolni, legfeljebb akkor ha engedélyt kapok rá. Komolyan ennél rosszabb város nem is lehetne a boszorkányok számára. Meg még ott volt az-az ok is, hogy Lydia-t se találtam itt, pedig eleve miatta indultam el a legutóbbi lakóhelyemről. Komolyan azt hittem, hogy itt legalább sikerül megtalálnom, de innét Mystic Falls-ba vagy hova kellene mennem. Életemben nem hallottam arról a helyről és nem is értettem, hogy pont ő mit keresne ott. Az biztos, hogy kapni fog tőlem, ha ott se találom meg ezt a leányzót. Eleve nem vagyok az a barátkozós típus, de miatta nagyon is aggódtam, mert régóta nem adott életjelet magáról. Fogalmam sem volt, hogy az este hátralévő részét hol is töltsem, mert az elmúlt párnapban szinte az összes bárt végig jártam már, de még nem akartam indulni. Úgy éreztem jobb, ha megvárom a reggelt és akkor majd útra indulok. Hirtelen valami vízhangra lettem figyelmes, majd egy apró mosoly jelent meg az arcomon, amikor láttam, hogy hova is vittek a lábaim, illetve a tudatalattim. Régen a mamám háza mellett volt egy kisebb patakszerűség, sokat néztük és hallgattuk a hangját. Nekitámaszkodtam a korlátnak, s úgy bámultam a messzeségbe. Hiányzott nagyon a nagymamám főleg most, hogy jó párnapja nem is varázsoltam, mivel nem akartam feltűnést kelteni. Nem sokkal később megfordultam, hogy megyek tovább és kitalálom mivel is töltsem az utolsó estémet itt, amikor hirtelen valaki belém jött. Utáltam, ha belém jönnek vagy túl közzel van valaki hozzám. Egyszerűen nem bírtam elviselni az-az esett óta senki közelségét.- Mi van nem látsz? Vak vagy esetleg? -kérdeztem tőle dühösen és egyedül az volt a szerencséje, hogy itt tilos volt használni az erőmet. Végig mértem a lányt és nem úgy nézett ki, mint akitől félnem kellene.
•• ฝusic: Going to hell ••Szószám:328 ••Note: Kezdőkben még mindig béna vagyok
Nem nyúltam barokk körmondatok után, csak azért, hogy feleljek a kérdésére. Nem húztam az időt. A maga szépsége, bája a dolognak, ott lapul, hogy egy évvel ezelőtt, fordított játszmában ültünk egy kávézó asztalánál. Akkor Troy lapjai voltak kiterítve, most az enyémek. Akkor nálam pihent az ász, most az ő kezéből kandikált felé gúnyosan. – Zachary Rhys. –
ejtettem ki egyszerűen a megvetett férfi nevét, akinek a húga csak azért volt életben, mert betartom, amit ígérek. Arielle nem tehet arról, amit a bátyja tett és ezért méltatlan lenne őt büntetnem. - A dolog roppant egyszerű. – fejeztem be pár perc alatt a szendvicset és belekortyolva a narancsba vettem mély levegőt. – Azt akarom, hogy Zachary veszítse el az erejét. Vedd el tőle a képességeit. Tedd halandóvá. – ejtettem ki könnyedén szavaimat mintha hétköznapi kéréssel fordultam volna a férfihez. – Épp annyi vért áldozz amennyit a falkám is áldozott érted. – nem felejtettem könnyen és Troy tisztában volt vele, hogy ha engem le is terít, egy hordányi farkas dühével már nem boldogulna. – Biztos vagyok benne, hogy a képességeid elegendőek erre a varázslatra. Akármire van szükséged, megszerzem. – elhallgattam. A megrezzenő telefonra szegeztem a pillantásom. Fájón rándult össze a gyomrom a számot látva. Egy pillanatra lehunytam a tekintetem majd a mobilom után nyúltam és kinyomtam a hívást. Rettentően kínzó volt magam mögött hagyni a családod mi végre maga mellé vett… kik maguk közé fogadtak. A testvért, akire mindig is vágytam, és aki ugyan nem kötődött hozzám vér szerint, mégis a legfontosabb ember volt az életemben. Isaac. Mióta elhagytam a várost, újra és újra keresett.
Tudtam, hogy hiányzom neki, épp úgy, ahogy ő is hiányzott nekem. Fájt belegondolni abba, hogy elhagytam de, nem kocáztathattam meg, hogy veszélybe kerüljön az élete. Tudtam, hogy Isaac túl okos ahhoz, hogy ne jöjjön rá, mi is történik és azzal is tisztában voltam, hogy meg fog találni engem. Épp ezért igyekeznem kellett… meg kellett törnöm Zach hatalmát még mielőtt rájön, mire készülök és még mielőtt kihasználja a kapcsot köztem és Isaac között. – Troy. Erre nincsen sok időd. Ha nem vagy képes rá, akkor csak mond meg és keresek mást. Ha képes vagy rá akkor pedig nincsen vesztegetni való időnk. Ez itt New Orleans. A magam fajtát nem szívesen látják itt, téged, pedig tudtommal még mindig köröz a rendőrség. Jó lenne, ha nem játszanánk egymás idejével. – halálosan komolyan beszéltem de azért volt időm beiktatni magamnak egy terepszemlét, és nos… Troyon is végigfutott a pillantásom.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Folyóparti sétány Pént. Nov. 29, 2013 9:53 am
Esther & Troy
Már majdnem megvolt. Kit érdekel, hogy újabb ártatlan ember életébe került? Közel voltam, nagyon közel. Az ágyon pihegő Christopher persze nem érthet vele egyet, sőt még csak fogalma sincs róla, minek volt részese pár perccel ezelőtt. Szőke haja csatakosan tapad homlokához, kékülő ajkai közül pedig többé nem szökik ki levegő. A maga módján sármos fiú volt, bár a természete a kezdetektől fogva nem tetszett. Rúgkapált és ordított, férfihoz nem méltó módon könyörgött és bőgött. Remegett a félelemtől, miközben én mindent elmagyaráztam neki, az egész folyamatot. A fene sem gondolta volna, hogy az új "elixír", amit gyártottam, rohamot okoz nála és hamarosan habzó szájjal dobja fel a pacskert? Christopher szervezete nyilván tudta, hogy bosszút kell állnia, amiért ilyen nyomorult lélek szorult ebbe a jól edzett, vonzó testbe. Isten nem ver bottal, barátom. - Keresnek. Még mindig keresnek, Troy - Rachel hangja ismeretlenül cseng a telefonban, bár nem tudom, miért. Amióta eljöttem Chicago-ból, gyakrabban hívogat a kelleténél, bár nagyra értékelem, hogy folyamatosan értesít a rendőrség ténykedései felől - Nem lenne egyszerűbb feladni magad? Talán a szüleid elintéznék, hogy... - eltartom fülemtől a kagylót, még mielőtt felbosszanthatna. - Amíg nem hívlak, addig ne keress! - aztán megszakítom a hívást és zsebembe teszem a telefont. Neki talán nehezebb volt feldolgoznia, hogy vége a kapcsolatunknak. Sosem voltunk semmi különlegesnek a részei, sosem merészeltem szerelmes verseket írni, nyálas üzeneteket hagyni, de még csak megfogni sem a kezét az utcán. A testiségeknél viszont több volt ez... A bizalmasomnak nevezhetném leginkább, annak az embernek, akiben sikerült megbíznom, viszont hátra kellett hagynom a saját céljaim és terveim érdekében. Ő volt az egyetlen ember, akit soha nem vetettem volna alá a kísérleteimnek, pedig minden bizonnyal önként és dalolva feküdt volna a műtőasztalra, azzal sem törődve, hogy talán halálos sérülést is szerezhetne. Nem tudom, mennyit kések a találkozómról, de különösképp nem ugratja az egekbe a pulzusomat. Esthert nem olyan embernek ismertem meg, mint aki zokon venné, ha a másik nem a pontosság híve. Én pedig nem vagyok az, kivéve, ha szerény személyem az, aki a másikat kéri valamire. Ez esetben viszont ő ragaszkodott a találkozóhoz, neki van mondanivalója és a világért sem hagynék ott csapot-papot azért mert ő csettint egyet. Bár jól tudom, nem arról szól ez az egész, hogy úgy ugrálok-e ahogy ő fütyül - inkább arról, betartom-e a szavamat, miszerint bármire szüksége lenne, csak szóljon. Ha mást nem is, a szavamat mindig betartom és a segítségéért... a falkája segítségéért cserébe most bármiben rendelkezésére állok. Belépek az üzletbe és kifújom az addig visszatartott levegőt. Nem kenyerem emberek közé menni, főleg most nem, hogy a személyazonosságom stabilitása... nos, minden de nem stabil, viszont annál labilisabb. Nem ismerhet meg senki, és ha meg is ismernek, muszáj foggal-körömmel ragaszkodnom a tényhez, hogy Troy vagyok, nem pedig Garrison. Valószínűleg könnyű lesz, elvégre jó hazudozó vagyok.
- Esther - apró biccentéssel, halvány mosollyal köszöntöm és jelzem, hogy észrevettem, illetve örülök is, hogy láthatom - Kávét, feketén - adom le rendelésemet, miközben megszabadulok fekete szövetkabátomtól és egy szabad székre hajítom azt. Leülök, ujjaimat összefűzöm az asztal tetején és alaposan szemügyre veszem Esthert, természetesen a jó ízlés határain belül. Ahogy sejtettem, a segítségem kellene neki. Nem tudok nem elfojtani egy mosolyt. Nem vagyok biztos benne, hogy a boszorkányok elleni harcban én lennék az ő embere. Erősnek tartom magamat, sőt már-már tapasztaltnak is, viszont kevés hozzám hasonló fiatal boszorkány van, ám annál több akad az idősebbekből, akik a korukból kifolyólag előnyben vannak. Több idő a tapasztalatszerzése, a különféle mágiák elsajátítására. Nem félek, korántsem, bár megöletni nem akarom magamat. - Ismerem ezt a boszorkányt? - vonom fel szemöldökömet. A legtöbbjükről hallottam már, néhányukkal személyesen is találkoztam... esetleg könyvekben olvastam személyükről, történeteket meséltek más hozzám hasonlók. Silas és Qetsiyah története például előttem sem rejtély - Jobb, ha tudod, hogy senki kedvéért nem vagyok hajlandó önként vágóhídra menni. Segítek, ha hatalmamban áll... már pedig remélem, hogy így van, de megöletni nem fogom magam, még puszta hálából sem. Szóval miről lenne szó? Mi ez az égetnivaló probléma? - húzom fel szemöldököm, aztán jókora kortyot vonok meg a kávéscsészétől, mire máris sokkal éberebbnek és üdébbnek érzem magam.
Óvatosnak kellett lennem és meg is húztam magam. A folyópart mellett béreltem egy apró lakást aminek a költségeit egy támogatóm állta. Azóta, hogy Zachary felbérelt, jelentősen megerősödtem. Egy egész falka póráza volt a kezemben és nem mondanám, hogy nem élveztem, hogy most végre én jelentettem a hatalmat. Meglepően jól bántam az erővel amivel bírtam és jól vezettem az embereim.
Követték az utasításaim, elhitettem velük, hogy bármelyiküket egyetlen könnyed mozdulattal lennék képes megnyomorítani. Biztonságban tudtam Ariellet épp úgy mint a farkasaimat is. Épp itt volt hát az ideje, hogy eleget tegyek egy ígéretnek melyet magamnak tettem. Senki sem használhatott a bábjaként. Büntetlenül nem. S itt volt az ideje annak, hogy Zachary megfizessen, azért amit velem tett… és ha rajtam múlik ő élni fog… élni fog s szenvedni örökké. - Troy! Örülök, hogy eljöttél! – emelkedtem, meg amikor végre mellém lépett a tőlem csupán egy-két évvel idősebb férfi, akivel az egyik küldetésem során ismerkedtem meg. Nem egy egyszerű vérfarkas voltam és nem is csak egy alfa. Katona voltam, akit láncok között, tűzben edzettek. Troy pedig egy olyan boszorkány, aki annak adta a tudását, aki többet fizetett érte… legalábbis ezt hallottam róla de még sosem kértem a segítségét így nem tudtam… annyi azonban biztos, hogy a legutóbb ő kérte az én segítségemet. Ideje volt viszonoznia a szívességet. – Hozhatok valamit? – lépett mellénk a pincér mire én csak elmosolyodva foglaltam helyet ismét az apró kávézó teraszán. – Igen, én egy tonhalas szendvicset és narancslevet szeretnék. – Ha Troy is leadta, amit akart és a pincér lelépett végre, megköszörülve a torkom vezettem fel, miért is hívtam ide. – A legutóbb tökéletes összhangban tudtunk együtt működni
– emlékeztettem az alkalomra, amikor a falkám kisegítette őt – ki szeretném deríteni, sikerül-e még egyszer. – hallgattam el amikor a pincér visszatért és letette elénk a rendelésünk. Ahogy távozott, óriásit haraptam a szendvicsből. Tény s való, mostanában rettenetesen éhes voltam. Legszívesebben mindent felfaltam volna ami kaja, arról nem is beszélve, hogy nézett ki a lakásom. Nem voltam túl nagy szakács így többnyire rendeltem valamit vagy bedobtam egy kis gyorskaját. Újabb nagy falat lenyelése után folytattam csak. – Most nekem van szükségem a te tudásodra Troy. Méghozzá egy nagyon égetni való problémában. – mosolyodtam el baljósan. – Egy boszorkányról van szó. S egy olyan ellenségről aki bizonyosan szívesen büntetné meg ezt a boszorkányt.
Emlékek. Mit is jelentenek? Miért olyan fontosak? Emlékei mindenkinek vannak. Van olyan, ami jó, és örökre megőrizzük, de van olyan, ami kevésbé, mégis magunkkal kell, cipeljük életünk minden egyes pillanatában. Nekem mit jelentenek az emlékek? Olyan véget nem érő, feleslegesnek tűnő, olykor mégis felpezsdítő képsorozatok halmazát, amit csak én értek, senki más. Akkor ezek titkok is? Némely szempontból és bizonyos részben igen, de mégsem definiálnám őket annak. A titkokat általában más ember mondja el nekünk, vagy mással történik meg nem velünk, az emlékek viszont ezeknek a fordítottja. Csak mi tudjuk az igazságot ez benne a gyönyörű.
Hogy miért is olyan eget rengető ezt most kielemezni? Mert egy olyan embert láttam, aki mindeddig csak az emlékeimben létezett. Ez a nő, kihasznált, aztán eldobott, mint valami rongyot. Akkor még könnyedén megtehette, eléggé lári-fári, nyegle férfi voltam, különösebb célok nélkül, és egy teljesen nyers, kialakulatlan személyiséggel. De már akkor sem voltam ártatlan bárány. Azután ismertem meg, hogy otthon úgy nagyjából mindenkivel végeztem és uralmam alá vontam a családi házat. Nem voltunk szegények, apám nemes úr volt, de tudtam, hogy nem maradhatok ott sokáig, a többi nyomorult szerencsétlen úrnak feltűnt a család hiányossága. Nem tudtam eldönteni, hogy mi legyen. Ha elindulok egyedül, valószínű, hogy megfagyok a téli hidegben, de ha ott maradok, akkor a törvény büntet meg tettemért. Akkoriban nagy árat fizethettem volna a hülyeségeimért, ha nem jön Anna. Egyik pillanatban még egy ostoba kölyök, a másikban pedig szupererővel és gyorsassággal rendelkező szörny voltam. Egy csettintésnyi idő elég ahhoz, hogy az életed teljesen megváltozzon. Ő pedig rávett, hogy bújtassam, rejtegessem valaki elől. Azt sosem mondta, hogy ki, csak azt hogy jönnek érte. Én pedig voltam olyan balga, hogy segítettem neki. Nem a gyilkolás volt a rossz, nem, azt még élveztem is. Sőt, az volt a fénypontja az egésznek, de hogy aztán se szó, se beszéd nélkül lelépett, otthagyva engem egy kisebb falunak megfelelő számú halott testel, amit nekem kellett eltűntetni, az már más. Megsértette az önérzetemet, megalázott, kihasznált és a legfontosabb, hogy lebecsült.
Sok mindenki követ el az életében hibákat. Neki ez volt az egyik legnagyobb. Nem ismert, soha nem is akart megismerni, de most megesküszöm, hogy sosem felejti el ezt a nevet és a hozzá tartozó arcot. Nevezzük bosszúnak? Nem, én nem vagyok kisgyerek. Csak a tiszteletemet szeretném leróni a régi sebekért. Itt álldogálok a folyótól pár méterre. Előttem nincs más csak víz, és homok. Szeretem a homokot, olyan érdes és durva. Jó rajta futkorászni, de néha alattomos módon megszúrja egy nagyobb kavics a lábad és fájdalmat okoz. Úgy néz ki, eddig a legtöbb közös tulajdonságom egy ilyen kis apró, szinte jelentéktelen anyaggal van. Szomorú nem de? Anna pont előttem sétált el, de nem ismert meg. Öltönyben azért csak máshogy mutatok, mint szakadt ruhában. Utána sétáltam, messziről követtem egy darabig. Figyeltem a mozgását. Már nincs benne óvatosság, úgy látszik megszabadult a félelmétől. Sok ideig gondolkoztam, hogy mit csináljak vele. Vágjam le egyesével a végtagjait vagy csak kössem ki valahova és kínozzam meg? Hmm, annyi kihasználható lehetőség, oly kevés idő. Habár, ez mind jónak tűnt, azért azt nem lehet elfelejteni, hogy mindezek ellenére mégis csak ő változtatott át, és ő egy nő. Jómódomban lassan elfelejtem a hova tartozásomat. Egyszer csak megállok, nem messze tőle és mély hangom megtöri az éjszakai csendet. -Már nem is köszönsz egy régi barátnak, drágám? – Hanglejtésem lenéző, és haragos volt, de a hangszínem nem változott. – Meg se próbálj elmenni, mert akkor a következő évszázadot az előlem való menekülésnek szánhatod. Hamar megtalálnálak, hidd el. – közel mentem, és végig simítottam kezem az arcán. – Nem hiszem, hogy fel szeretnéd daraboltatni ezt a hibátlan arcocskát. – Hirtelen vettem el a kezem, hátráltam egy-két lépést majd mosolyogtam. Nem a boldogságtól, csak attól az érzéstől, hogy végre megint ketten vagyunk, de most én diktálok.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Folyóparti sétány 
••
