Charity & Blake


Élvezettel néztem a lány változását. Nem kerülte el a figyelmem, hogy amíg várt rám, sokkal feszültebb volt.  Szerettem volna hinni, hogy személyem varázsa hatott így rá, de sokkal valószínűbb, hogy saját magát győzte meg arról, hogy ő mégiscsak jól érzi magát mellettem. Sebaj, legalább már csillapodott. Így könnyebb lesz kezdeményeznem.
Halványan elmosolyodtam, amikor kézbe vette az italt. Ez az, csak szépen, nyugodtan iszogassunk. A nyugodt tervezgetésből azonban kiragad Charity egy pillantása. Nem zavart volna, ha így néz rám, sőt kifejezetten szeretem a nők ezen pillantását. Olyanok akár a ragadozók, mint egy éhes párduc ami a zsákmányát lesi. A bajom azzal volt, hogy emellé az arckifejezés mellé az társult, hogy kerekre tágult szemekkel bámulta a nyakam. Lehet, hogy észre sem vette, lehet, hogy nem is akarta. De ettől a pillantástól még a lélegzetem is elállt. Legutóbb Monique nézett így rám, épp azelőtt, hogy belém harapott volna. A pulzusom felgyorsult, és akaratlanul is hátrébb húzódtam egy kicsit. Nem hiszem el, hogy ez a lány is…? Hogy itt is utolérnek ezek a szörnyetegek!

Zavartan nyúltam a poharamért, és határozottan hiányoltam a gyűrűmet. Ha ez a lány az, aminek gondolom, akkor megvédhetett volna tőle. Nem tudott volna megbűvölni, a hatása alá vonni. Ó, hogy gyűlölöm azt a lusta fejemet amiért nem vettem fel! De már úgyis mindegy.
Egy kortyra lehúztam az italt, ls magamban fohászkodtam, hogy ne az legyen Charity, aminek én gondoltam. Mert ha az, akkor tulajdonképpen már úgyis minden mindegy. Ha akar akkor megöl, aztán jóllakottan távozik. Mosolyt erőltettem magamra, és ismét közelebb hajoltam hozzá.
- Milyen volt az estéd? Elég eseménydús, vagy úgy érzed még valami hiányzik belőle? – erre a kérdésre adott válaszából talán rájöhetek, hogy mi is ő. Ugyanolyan ember, mint én vagy valami egészen más? Míg a kimondott és kimondatlan kérdéseimre vártam a választ, elkezdtem az ujjaim közt forgatni a poharat. Szerencse vagy szerencsétlenség talán, hogy folyton rémeket látok mindenhol? A különös előéletem miatt talán, vagy már eleve ilyen gyanakvó voltam?

Hiszen egészen csinos volt ez a lány. Semmi okom nem volt azt feltételezni, hogy veszélyes lenne a társasága. Régebben, sőt nem is olyan régen még kerestem is a hozzá hasonló lányokat, mindig jól szót értettem velük, és általában egész kellemes kis kalandok születtek belőlük.
Örülnöm kellett volna, hogy szóba állt velem a lány, hiszen ebben a környezetben úgy érzem szörnyen zárkózottak az emberek. Túl sok a jókislány, és túl kevés az olyan kis rosszcsont, mint Charity. Kifejezetten tetszik nekem a lány, és miért is ne próbáltam volna meg közelebb kerülni hozzá, még ha ez lesz az utolsó alkalmam is ilyesmire. Akkor már adjuk meg a módját, egy kis élvezet igazán jár nekem is!

Meg sem várva a lány reakcióját közelebb húzódtam hozzá oly módon, hogy a boksz belső része felé csúsztam a padon. Lehetőséget adtam neki rá, hogy ha nem szeretné a közelséget akkor elhúzódjon, de én maradtam az új helyemen. A jobbik sármos mosolyomat vettem elő, és fejem enyhén oldalra biccentettem.
- Tudod… csak azért kérdezem, mert szerintem egy ilyen bájos, csinos lány mint te, biztosan okkal kóborol egyedül. – még rá is kacsintottam kicsit, épp csak annyira, hogy ne vegye tolakodásnak. Azt hiszem sikerrel keltettem benne az enyhén becsípett, kedélyes fazon képét. Talán volt is benne valami, a ma este bevitt alkohol mennyisége valószínűleg már elkezdett hatni. Kellemes meleg bizsergés járta át a tagjaimat, és egyre tompultak az érzékeim. Nem baj. Így vagy úgy, előbb vagy utóbb úgyis kicsúszott volna a kezemből az irányítás. Így legalább okolhatom majd magamat érte.

Charity & Blake


Volt valami a lányban ami nem tetszett,  valami furcsán ismerős. Kellemetlenül ismerős, ha már itt tartunk. Valamennyit visszavettem hát a tempómból, és a mosolyomból is. Sose lehet tudni alapon. Bár talán nem volt okom aggodalomra, és csak a Monique-al történtek tettek paranoiássá, azért én mégis lepillantottam a kezemre, hogy rajtam van-e a gyűrű amit egykori kedvesemtől kaptam.
„Nem kell hordanod, Édes! Csak egy kis apróság.”
De még mennyire, hogy kipróbáltam, merthát különben is az ajándéknak illik örülni. A hatását felismerve viseltem is majd’ minden nap; amitől „Agyarka” kicsit bepöccent. Eleinte nem értettem miért nem akarja, hogy rajtam legyen, hogy miért kapálódzott az ellen, hogy viseljem. Mindenesetre az tény, hogy mikor a gyűrűjét az ujjamra húztam sokkal tisztábban láttam a kapcsolatunk problémáit. Nem tudom, valamiért úgy érzem ez a kis ékszer megvéd engem a csúnya gonosz vérszívóktól. Kivéve persze a szúnyogokat, bár az is minden bizonnyal hasznos tulajdonsága lenne.

De ma nem volt rajtam. Azt gondoltam egy ilyen kisvárosban nem jelenthet rám fenyegetést semmi és senki. A rosszfiúk és rosszlányok amúgy is nagyobb eséllyel fordulnak elő a nagyvárosokban. Mystic Falls pedig egy fehér kerítéses porfészek, ne már, hogy még itt is?!
Tulajdonképpen azt hiszem rémeket láttam. Elvégre az első lánnyal akivel szembe kerültem, és lehetett volna vele flörtölni én „összeféltem magam”. Súlyos problémáim voltak, ezt meg kellett állapítanom. Hiszen csak egy lány, egy kis cukorgombóc. Olyan mint a karácsonyi ajándék: csak ki kellene csomagolni és már játszhatnék is vele kedvem szerint a kényelmes kis szobámban.
Paranoid vagyok, ez minden. Tök véletlen, hogy a csaj hosszasan bámulta a nyakam. Nincs ebben semmi, és még az is lehet, hogy ez nála az előjáték részét képezi.

„Nincsenek szörnyek a szekrényben!”
Meg aztán az is megnyugtató volt, hogy csak úgy dőlt belé az ital. Elfogadta a meghívásomat, pedig a saját üvege is még több mint félig volt. Szeretem az ilyen csajokat! Ismét elvigyorodtam, és felálltam az asztaltól, hogy kérjem a következő kört.
Halkan kuncogtam mikor utánam szólt, hogy valami töményet is kér. Imádom az ilyen lánykákat, nem is hittem volna, hogy az amerikai álom kisvárosban találhatok egy vérbeli rosszkislányt!
- Már hozom is Babám! – kacsintok felé huncut mosollyal. A hangom egy árnyalattal mélyebb lett, és a tekintetem is elsötétült. A rövid séta alatt a pult felé igyekeztem kiüríteni az agyam, és lehűteni magam mielőtt még szimpátiám fizikai tüneteket produkált volna. Nem valószínű, hogy piros pont járt volna érte a lánynál. Halkan, hamiskás félmosollyal kértem ki az italokat, és míg vártam, hogy elkészítse őket a jóképességű pultos,  addig visszanéztem az asztalnál ülő lányra.

Haja kellemes keretbe foglalta az arcát, kiemelve finoman ívelt orrát, és szép vágású mandula szemeit. Csalódott rövid sóhaj szaladt ki a számon, ahogy az arcáról lefelé haladt a tekintetem. Nem láttatott eleget a ruhája az alakjából, pláne nem így ülve. Legalább azt tudnám, hogy hosszú, formás combjai vannak-e…!
Mint akit álmából ébresztenek, vagy mint a gyerek, akit turpisságon értek, úgy fordultam a pultos felé. Ha kevésbé lennék rutinos, vagy a tizenöt éves önmagam állna itt, akkor elpirultam volna, de ebből azért már hála égnek sikerült kinőni. Fizettem és a poharakkal felszerelkezve tértem vissza az asztalokhoz. Talán az alkohol tette, de csak mikor már leültem a helyemre, akkor tudatosult bennem, hogy a kelleténél jóval nagyobb, sőt indokolatlanul hatalmas borravalót hagytam.
„Nagyobb bajom ne essen ma!”

- Itt is vagyok! – tettem le elegáns mozdulattal a poharakat az asztalra. – Utólagos engedelmeddel megérdeklődtem mit ittál itt legutóbb, deeee… - vetettem egy lapos pillantást a pult felé – fogalmazzunk úgy, hogy nem tudtam meg semmi használhatót. – visszatért a magabiztos mosolyom is, és a lány szemébe néztem. Hagytam, hogy ő fordítsa előbb félre a tekintetét, miközben közelebb toltam hozzá az apró üvegpoharat.
- Tequila, tisztán. Remélem tetszeni fog. – igyekeztem sokáig ott tartani a kezem előtte, és ha hagyta, akkor úgy mozdulni, hogy a kézfejéhez érhessek.
- Blake vagyok. És te? – még jó, hogy egyáltalán eszembe jutott bemutatkozni…! Valahogy kezd megkopni a modorom, talán épp azért, mert itt mindenki más is gyakorta figyelmen kívül hagyja még a legalapvetőbb illemszabályokat is.

Charity & Blake

A szobám pontosan olyan volt amilyet egy ilyen Mystic Falls-hoz hasonló kisvárostól vártam. Puritán egyszerűséggel berendezett, tiszta, átlagos. Fullasztónak éreztem a levegőt, olyannyira, hogy a sűrű ablak nyitogatás sem segített, így aztán pánik szerűen elhagytam a szobát – legalábbis egy időre. A kulcsot a lépcsőn lefelé sétálva a zsebembe süllyesztettem, mivel ki nem állhatom azt a lehetetlen helyzetet amikor az éjszaka közepén egy recepcióst kell győzködnöm arról, hogy legyen szíves beengedni a szobámba. Nonszensz.

Az utcán a késői óra ellenére is meglepően sokan voltak, többségük fiatal. Az egyre hűvösödő éjjeli szellő arra kényszerített, hogy összébb húzzam magamon a kabátomat. Egy percre megálltam, zsebembe mélyesztettem a kezem, és előkotortam a doboz cigarettámat, ami már vagy egy hónapja rejtőzött itt. Nem vagyok olyan nagy bagós, többnyire nem is én fogyasztom el ami nálam van hanem elosztogatom. Elővettem hát a dobozt, és kivettem egy szálat belőle, majd a másik kezemmel a farmerem zsebébe túrtam, és végül befejezve a mozdulatsort rágyújtottam. Lustán, élvezettel szívtam magamba a füstöt, majd lassan fújtam ki, hogy egybefüggő kis szürke felhőt alkosson. Gyerekes lett volna karikákat „gyártani”, így el is mosolyodtam az ötleten. Megindultam az utca túlsó felén lévő Grill felé, a neonok hívogatóan pislákoltak a járókelőkre. A bejárathoz érve a falnak vetettem a hátam, bokáim lazán kereszteztem magam előtt, és folytattam a kedélyes pöfékelést. Egy-egy mosollyal nyugtáztam, ha ismerős arcok haladtak el mellettem, majd eldobtam a csikket (lévén kisvárosban volnék, szigorúan a szemetesbe…). A Grill-ben sokan voltak, szinte tömegnyomor jellemezte a biliárd asztalok környékét. Nem is vergődtem soká, a pulthoz mentem, és kértem egy italt. Az alkalomhoz a sör tökéletesen megfelelt, majd mikor a kezemben tarthattam végre  gyöngyöző zöld üveget, hátrébb vettem az irányt, a bár eldugottabb szegletei felé.

Az egyik üres boxban le is telepedtem, talán kissé túlzottan kényelmesen is. Hátammal teljesen a támlának feszültem, majd jobb lábam az asztal kereszt irányú lécére pakoltam. Mély sóhaj után nagyot kortyoltam a sörből, ami a szokásosnál is jobban esett. Aztán hagytam, hogy gondolataim magukkal rántsanak.
Ma elmentem a házba, amit apámtól örököltem. Ez volt az utolsó, ami rám maradt tőle, mégsem tudtam soha örülni neki. Egy rakás kérdést vet fel ez a ház, és még annál is több pénzembe kerül majd helyre pofozni. Miért pont itt? Miért épp ez a város? Valami titkot őrzött itt az apám, és nem vagyok benne biztos, hogy ki akarom deríteni, hogy mi volt az.
A ház maga több stílust ötvöz magában; egy őskövület, ez már messziről süt róla. Neoklasszicista oszlopos veranda előzi meg a bejáratot. Eredetileg fehérre mázolt lécek borították az egész házat, mára azonban a festék java lepergett, csupasszá és kiszolgáltatottá téve ezáltal a fát. A spaletták többsége még a helyén volt, igaz néhány már erősen meglazult és lógott. Az ajtó egészen tegnapig csak becsukva volt, zárva nem. Minden romos, koszos és lepusztult, mégse menthetetlen odabent. Holnap első dolgom lesz keríteni valakit aki helyre pofozza, mert kezd elegem lenni a hotelből.

Csak csóváltam a fejem ezekre a gondolatokra, és próbáltam elűzni az egyre inkább rám telepedő rosszkedvet. Éppen ez volt az a pillanat, amikor felém közelített egy lány. Akaratlanul is kihúztam magam, és rendeztem eddig hanyagul szerteszét hagyott tagjaim. Ösztönös volt a mozdulatsor, az a fajta, amit ha akarnék se tudnék megakasztani. A leány is egy sört kért, jár egy nagy pirospont neki érte. Ki nem állhatom az olyan nőket, akik finomkodva szürcsölik a koktélkájukat, majd aztán hajnalban a járda szélén hemperegnek nyihorászva. Sosem volt az én műfajom az ilyesmi támogatása. Olyan képmutató az egész.
A lány járásán láttam, hogy közel sem stabil, valószínűleg jófajta buliból érkezett már ide. Kellemes, vasárnapi mosolyomat öltöttem fel, mikor megállt az asztalom mellett.
Kisszivem… hát persze, hogy leülhetsz mellém!
- Természetesen, kisasszony! – adjuk meg a módját, nem invitálhattam magam mellé alpári modorral. Az első benyomás fontos, és igyekszem mindig a lehető legjobbra alakítani. – Foglaljon helyet! – felállok, és úgy invitálom, elvégre jól neveltek. Tudom, hogy ha hölgy érkezik, vagy távozik illik felállni.
- Meghívhatom egy italra esetleg? – még szélesebbre húztam a mosolyomat, így már vigyornak is beillett volna. Na igen, nekem sem ez volt az első italom ma este. Ilyenkor hajlamos vagyok bakot lőni, pláne ebben a városban. Mindenki túl fiatal, egyszerűen nem értem, hogy hová lettek a húszas éveiket taposó „szingli” nők a városból…? De hát újdonsült partneremnek mégsem kérhetem el a papírjait, hogy ellenőrizzem a korát.

Meg egyébként is… ha elég idős ahhoz, hogy sörözzön akkor én is kikezdhetek vele.