to Edgar

Azt hiszem, mára kezdenek problémáim lenni.. lehet ennek az oka az is hogy bebeszélem magamnak, beképzelem és megjelenik, de mégis, ha nem stresszelek, akkor miért fulladok folyamatosan? Néha úgy érzem egy lépést sem bírok megtenni, és a gombóc állandóan ott van a torkomban, a hányingerrel együtt.. a szívem kiszakad néha a helyéről annyira ver, én pedig remegő kézzel és lábbal imádkozom azon, hogy maradjon meg az ép eszem. Már több, mint egy hónapja ezzel küszködöm, és azt hiszem nem is nagyon kell keresnem az okát. Amennyit rágódom a húgomon, nem csoda hogy pánikolok. Talán itt lenne az ideje elmenni egy orvoshoz, és kikezeltetni magamat a betegségemből, már amennyiben ez az.. bár mivel az elmúlt éjjelt azzal töltöttem, a szorongáson kívül, hogy utánakerestem a neten a depressziónak meg a pánik betegségnek, eléggé biztos vagyok abban hogy mi a baj. Mindenesetre nem akarok gyógyszereken függeni, és azt hiszem talán orvosolható lenne valamivel.. mondjuk nyugalommal. Amiből szintén nem fog kijutni nekem mostanság, mert amilyen rendkívül vacak a lelkiállapotom, még nyugtatókkal teletömve is szorongok és rosszul vagyok. Hiába rúgok be, másnap megint előjön ugyanaz, hiába vagyok emberek között, homályosan látok.. tényleg ki lehet készülni idegileg ennyire, hogy az ember attól rettegjen, elveszti a maradék ép eszét is? Hogy attól féljen, ráront valakire, akit mindennél jobban szeret és megöli, bántja, valami elmebeteg módon? Már az is eszembe jutott hogy talán meg kellene ölnöm magamat így védeni meg a körülöttem levő embereket magamtól, de nem tettem meg. Valamiért harcolok ez ellen az egész ellen, és bár tébolyítóan rossz, most minden napom a túlélésről és agonizálásról szól. Nyugtatókkal teletömve elalszom hogy éjjel arra riadjak, remegek, szúr és fáj a szívem, a kedvem a béka segge alatt, és nyomott vagyok, alig kapok levegőt.. pedig tudom hogy rendesen lélegzem. Legszívesebben hisztérikusan üvöltözve sikongatnám hogy nem vagyok jól és csináljanak már valamit, hozzanak végre rendbe.. de az az érzésem, hogy ezt magamnak kell elintéznem, nekem kell szembenéznem ezzel az egésszel. Ha pedig tényleg olyan súlyos lesz a pánikbetegségem, mint amitől rettegek, akkor legalább egy év a gyógyulási idő.. ha nem őrülök meg és nyírom ki magamat... Fantasztikus gondolatok ezek, tudom. De mégis ilyesmik kavarognak benem, és az sem segít rajtam hogy szédelegve nekiindultam futni egyet, hátha jobb lesz. Szédelegve terültem ki az erdőben és borítottam magamra a kulacsomban levő víz egy részét, majd mély levegőt véve nyújtóztam. Kora reggel, alvás nélkül, egy teljesen vizes és rám tapadó trikóban fekszem az erdőben. Az is lehet hogy alszok egyet, olyan nyugodt lettem hirtelen. Lassú, mély lélegzeteket veszek, és magamhoz húzom a táskát, ami a hátamon lógott. Kortyoltam pár korty verbénás kávét ami tele volt mézzel, és nyújtóztam egyet. Kicsit furcsa szag terjengett a kút felől, és mivel hányingerem lett tőle, feltápászkodtam, csak hogy közelebbről szemügyre vegyem a kis építményt. Egyáltalán mit keres egy kút az erdő szélén manapság? Persze jobban belegondolva ez nem olyan meglepő dolog, de a belőle áradó szag annál is inkább. Talán ide hordják ki az emberek a halott állataikat? Hiába hajoltam bele, nem láttam szinte semmit sem, ami szokatlan lett volna: sötét víztömeg. Mondjuk biztos nem ittam volna belőle... lehúztam magamról a vizes pólót, így csak a fekete sportmelltartó volt rajtam. Szívem szerint pucéran mászkáltam volna, mert úgysem lát meg senki, és meleg van. Tombol a nyári hőség, és élvezi ahogy én szépen lassan elpárolgok. Hosszú loboncomat leengedtem, felkötöttem, majd közeledő léptekre lettem figyelmes. Jobb ötlet híján igyekeztem megbújni az egyik fa tövében, miközben szorongottam egy injekciós tűt, amivel akár el is kábíthatok valamit, ha szerencsém van.
- Hello! Nem javasolnám hogy igyál a kútból, elég büdös árad belőle..- intettem a zsákos idegennek, és reménykedtem benne hogy tényleg csak döglött nyuszik vannak a hullazsákok mélyén.

to scarlett

Az ébredés csodálatos pillanata. Amikor lehet, hogy átfut a fejeden a kérdés, hogy: Mit is álmodtam? Majd miután rájöttél elgondolkozol, hogy milyen nap van, mennyit aludtál, kivel aludtál, kit ettél meg. Az őrület határán, ahová már nem kell útlevél sem és nincsenek határőrök, már ezeket is át kell gondolni. Lassanként tisztul ki előttem minden, miközben átfordulok a hátamra az ágyamban és a plafont bámulva heverek tovább. Az évek folyamán megkopott plafon egyhangúan néz vissza rám azzal az egy szemével, ami igazából egy csillár. Fehér búrája megszürkülőben van, az évek folyamán rárakódott porréteg miatt, csodálom, hogy még szűrődik át rajta fény. Mennyi lehet az idő? Tekintetem elszakítom a plafontól és az éjjeliszekrényen ácsorgó kis vekkerre nézek. Műanyag lapját vércseppek pöttyözik, ahogyan az ágytámlám mögötti falat végig, és bőven akad az éjjeliszekrényen. Ahhoz képest, hogy pár éve mekkora mocskot hagytam magam után a zabálások alkalmával, most már egész kulturáltan tudok enni. Elveszem helyéről a vekkert és automatikusan a takarómba törlöm, hogy megtisztítsam a vértől. Annyit értem el vele, hogy még mocskosabb lett és maszatos. Nyelvemet harapdálva nézem meg rajta az időt, majd visszateszem a helyére és kezemet az ágy mellé eresztem. Mindjárt kilenc óra. Optimális időszak egy hulla eltüntetéséhez. A srácok még alszanak, mások dolgoznak, a maradék nyaral. Rám is rám férne már egy kis nyaralás, mondjuk Norvégiában. Ott szép rövidek a nyarak, a telek meg hosszúak és hidegek. Pont nekem lett kitalálva. A szobában a nyitott ablakok ellenére is fülledt meleg van. A sötétítő függöny néha meglibben, de csak valami langyos levegő jön be rajta. Ebben a fülledt melegben terjeng a szobámban a bomlásnak induló vér és megmaradt végtagok szaga. Elfintorodom és némi noszogatás után fel is ülök az ágyban. Takarítani most nem állhatok neki, mert a hullaszag még inkább terjengeni fog, ha a maradékot állni hagyom. Valamivel gyorsabban kikelek az ágyból és azonnal egy ragadós tócsába lépek. Kissé összerezzenek a nem várt meglepetéstől, majd fölemelem a talpamat és lepillantva észlelem, hogy egy kisebb vértócsába csaptam bele a talpam. Első dolgom akkor is a fürdés marad. Lábamat visszateszem a földre, elsétálok a fürdőszobám ajtajáig halkan cuppanós léptekkel, majd megfordulok és szemlélem a tegnapi éjszakám végeredményét. A szobának nem fog megártani egy újra festés. Egyre több rajta minden alkalommal a vörös folt, amit már nem lehet lesikálni a tapétáról. Az ágyon véres szőrcsomók hevernek, véres ruhacafatokkal együtt, elszakadt ékszerekkel. A kék takaróm és lepedőm vérrel összekenve gyűrötten vannak a helyükön. Az ágy körül zsiger és további emberi maradványok vannak szét szórva. A hajópadló szintén vértől maszatos, és persze ott virít az ágyam mellett az a sötét tócsa, hozzám pedig lábnyomok vezetnek. És még azt mondtam, hogy kulturáltan ettem. Ide most anyám kéne. Egy-kettőre kisúrol mindent és még csak nem is szól róla senkinek, de anyám hiányában, most rám hárul majd ez a nemes feladat. Egy hátraarccal a fürdőszoba ajtó felé fordulok és belököm. Legnagyobb meglepetésemre sértetlen az egész. A csempék fehéren verik vissza az ablakon beszűrődő fényt, a zuhanykabin oldalát nem maszatolta össze semmi. Tiszta. Illetve az volt, mert ahogy besétálok a véres lábnyomok követnek engem. Elhaladok a tükröm mellett, de bele sem nézek, mert van egy sejtésem arról, hogy hogyan nézhetek ki. Kócosan, borostásan, karikás szemekkel, vértől mocskos arccal. Legalábbis ez csak az én tippem. Belépek a zuhanykabinba és megnyitom a vizet, majd szórakozom még egy kicsit a víz beállításával. Elmosolyodom, amikor végre víz éri a testemet és folyik le rólam a tegnap esti mocsok. Fejemet is bedugom a víz alá és elkezdem dörzsölni a hajamat, hogy az se maradjon ki. Ha már fej. Dan merre marad? Ilyenkor már rég azon dolgozik, hogy a roncs agyamat, roncstelepre küldhesse, de ez ma reggel elmarad. Lehet, hogy használtak a kezelések meg a sok válaszolgatás és megszűnt létezni? Csak várok, várok, miközben haladok a zuhanyzással, de Dan nem jelentkezik továbbra sem. Eltátogok egy néma köszönömöt, hogy nem kell most hallgatnom, és talán örökre megszűntek ezek a hangok. Széles mosollyal az arcomon kikászálódok a zuhany alól megtisztulva és talán még újjászületve is. Na jó, ez azért némileg túlzás, de kezdem úgy érezni, hogy Dan eltűntével valami elkezdődött. Esetleg egy nagyobb változás? Kezdek fölébredni a rémálmomból? Kész, vége, nincs tovább. Kiszakad belőlem egy hangos kacaj, miközben a törölközőkupachoz sétálok, lekapok egyet a tetejéről és megtörölközöm. Kacagásom egyre hangosabb és már talán ott tartanék, hogy soha nem fogom abbahagyni, amikor megpillantom a köveken a véres talpnyomokat. A kacajom egy csapásra alábbhagy, sőt el is hallgatok a szám viszont nyitva marad, mintha némán sikítanék. Ezekről megfeledkeztem egy kicsit, na meg azokról is, amik a szobában várnak örömmel. Becsukom a számat és komor arccal kisétálok az apró Mennyországomból, amit egy pillanatra fölépítettem magamnak. Nem szűnnek meg ám a gondok ilyen gyorsan. Túl egyszerű lenne, és az élet semmit nem ad ilyen könnyen. Odasétálok a sarokban álló tölgyfa szekrényemhez és oda sem figyelve kikapok belőle pár ruhadarabot. Ha tehetném akkor inkább egy szál törölközőben mennék az erdőbe, hogy elrejtsem a lakomám maradékát. Sokan vannak így ezzel szerintem. A hőmérséklet lassanként verdesi a 29 fokot, miközben még korán reggel van. Ledobom a törölközőmet a szekrény elé és felöltözöm lassan, de ez sem fog segíteni azon, hogy ne süljek meg, csak húzom az időmet. Belebújok a szürke pólómba meg a halásznadrágomba és a sötétítőfüggönyhöz sétálok, majd félrerántom őket. Azonnal hunyorgok, ugyanis az arcom telibe kapja a verőfényes napsütést és a meleg most már jobban ömlik befelé. A szobában a bűz egyre csak erősödik. Remélem a legyek nem akarnak megjelenni, még megsejtenék a szomszédok, hogy egy kisebb hullaházat rendeztem be. Futólépésben kisietek a konyhába, közben fejben csinálok egy kis leltárt, hogy nincs-e több dolgom a szokottnál. A nappali, már ha lehet így nevezni az előszobából nyíló kis helyiséget, olyan, mintha a II. világháborút itt vitték volna végig. Felborult kanapé, széttört asztali lámpa, kitört lábú székek és dohányzó asztal, és ezek mellett a tegnapi vacsora maradványai. Volt már rosszabb is..., nyugtatom ezzel magam. Végtére is igaz. A konyha az olyan akár a fürdőszobám volt. Makulátlan, csak a koszos edények hevernek a mosogatóban. Bónuszpont nekem, mert ez tiszta maradt! Lekapom a pultról a már odakészített szemeteszsákokat és visszasétálok a nappaliba, majd a maradványokat szépen összeszedve körbehaladok a szobán. Az IKEA már lassanként belőlem él. Pár pénztáros már név szerint is ismer, és csak nevetnek, amikor látják, hogy megint székeket veszek, vagy asztalt vagy új lámpát, esetleg könyvespolcot. Nem kérdezik ugyan, hála az égnek, hogy minek veszek én ennyi bútort havi rendszerességgel. Kicsit olyan mint egy két napos menstruáció. Az első nap összemocskolok mindent, a második nap jöhet a takarítás és vásárlás aztán be is fejeződik.
Beérek a hálószobába és fintorogva gyorsan összeszedem amit kell. Belegyűröm a zsákba az ékszereket, a ruha cafatokat, fél pár cipőket és ágyneműhuzataimat, majd az egészre ráhúzok még két zsákot és bekötözöm a szájukat. Szaguk legalább már nem lesz, hacsak nem lyukasak a zsákok, vagy ki nem lyukadnak. Ezeknek igen kicsi az esélye, de mindenre fel kell készülni. Bár erre nem lehet hogyan. Odasétálok az íróasztalomhoz és belegyömöszölöm a zsákokat a sporttáskámba. Kevés dolgot tárolok az íróasztalon és a nagyja elfér a fiókokban, úgyhogy az egyetlen dolog amit az asztalon tárolok, az a táskám. Behúzom a cipzárját, leemelem az asztalról és sietősen távozni készülök. Az előszobában belebújok a tornacipőimbe, miközben még egyszer körbenézek, hogy valakinek valamijét nem hagytam-e itt. Kellemetlen lenne. Egy fél kart nem dobhatok csak úgy ki a szemetesbe. Mondhatod azt is, hogy kannibálok tették és te egész héten egy nagyon távoli rokonodnál voltál, aki Szibériában lakik!
-Szibéria? Én Afrikát mondtam volna, de hát akkor legyen Szibéria. - indulásra Dan is megérkezett. Még kibírnám nélküle egy darabig. Hát akkor indulás, menjünk hullákat temetni...

- Persze, csak nyugodtan. – válaszoltam. – Bár még nagyon az elején tartok vele, de remélem így is meglátod benne a hasonlóságot.- mondtam mosolyogva.
Éreztem, hogy muszáj sétálnom egy kicsit, mert a sok üléstől már alig éreztem a lábaimat. Séta közben mikor rápillantottam Sharmillára, láttam, hogy mennyire tanulmányozza a festményemet.. Vicces látvány volt. Legalábbis nekem.
- Ennek örülök. – válaszoltam hatalmas mosollyal az arcomon.
- Megmutatod pár képedet a gépen? Még nem igazán láttam profi fotókat szerkesztés és hasonlók nélkül.
A képei gyönyörűek voltak. Némelyikre ránéztem, és olyan tökéletes volt. A fények, a háttér, egyszerűen imádtam őket. A legjobban egy kis tóról készült kép fogott meg, előtte egy virágzó kínai cseresznyefával. Olyan ismerős volt a hely, csak nem tudom, hogy mikor járhattam arra.
- Ez a kép merre készült? – reméltem, hogy emlékszik rá.
- Komolyan? De jó, én is jártam arra!- mondtam vidáman.
Aztán eszembe jutott, hogy a tó melletti kis városban találkoztam hibridként másodszor Liliannel. Furcsa, de ekkor ismét úgy éreztem, mintha hiányozna belőlem valami, pedig már elég rég óta nem éreztem ilyent. Tudtam is, hogy mi az a valami, Lilian. Gyorsan elhessegettem a gondolataimat, mert úgysem fogok vele mostanában összefutni, ezért nem is kéne rá gondolnom. Vissza a jelenbe!
- Merre fotózol? – kérdeztem. A válaszát hallva pedig rögtön kapkodni kezdtem. – Jaj, bocsi, akkor már is elpakolom a cuccaimat, hogy ne legyenek a képben. – mondtam mosolyogva.
Jó volt nézni, ahogy fényképez. Olyan nyugodt volt, és nem siette el a dolgot. Látszott rajta, hogy csak a tökéletest fogadja el, más nem jó. Miután végzett, én újra kipakoltam a cuccaimat és folytatni készültem a festést. Közben Sharmilla is összepakolt. Láttam rajta, hogy távozni készül.
- Mielőtt még elmész, itt a számom. Majd megbeszéljük, hogy mikor vezetsz körbe a városban, oké? – mondtam, majd mosolyogva kacsintottam egyet.
Miután már teljesen elment a látóhatárról gyorsan megittam egy zacsi vért, ugyanis már alig bírtam türtőztetni magam. Már kezdett sötétedni, mikor a kép végénél tartottam, bár a vérfarkas énemnek köszönhetően még mindig tökéletesen láttam. Hívtam egy taxit, majd hazamentem.

Tegnap este érkeztem Mystic Falls-ba. A ház, amit vettem gyönyörű. A várost sajnos még nem igazán volt időm megnézni este, mert inkább kipakoltam a cuccaimat. Ma reggel észrevettem, hogy az időjárás tökéletes a festéshez. Hallottam, hogy van egy szép erdő nem messze, gondoltam elmegyek és keresek valami hangulatos helyszínt. Összepakoltam a festéshez szükséges tartozékokat, majd hívtam egy taxit. Mikor megérkeztem, a helyszín látványa nagyon megfogott. Egy sima erdő volt, csak fák, fák és fák, mégis, én úgy éreztem van neki egy kis varázslatos hangulata, tökéletes a festéshez. Kicsit emlékeztetett gyermekkoromból arra az erdőre, ahova a húgommal sokat mentünk el játszani, mert ott volt a birtok mellett. Mikor már az erdő közepén járhattam, megláttam egy kis tisztást egy kúttal. Rögtön éreztem, hogy az a tökéletes hely. Mikor odaértem, nem csalódtam, az fák abból a szögből mesésen néztek ki, és a kúttól még hangulatosabb volt az összkép. Dél körül járhatott már. Kezdtem megéhezni, elővettem egy zacskó vért, gyorsan megittam, hogy mielőbb folytathassam a képet. Egy vagy másfél óra elteltével hallottam, hogy közeledik valaki. Mikor látótávolságba kerültünk egymással, észrevettem, hogy egy fényképező van nála. Ő is észrevette, hogy a tisztásról nagyon szép a belátás az erdőbe.
- Szia! Anne Gibson vagyok. És te? – érdeklődtem. Közben megéreztem rajta hogy ember, a szívverése ritmusát hallottam, de gyorsan eltereltem róla a gondolataimat.
- Mikor megláttam milyen szép az idő, gondoltam kijövök festeni egy tájképet. Te mit csinálsz itt? – kedves lánynak tűnt. A munkája pedig érdekes lehet. Közben folytattam a képet. A vázlattal már kész voltam, igazából a színezés volt még vissza.
- Mystic Falls-ban laksz? – kérdeztem, hátha szerencsém van. – De jó. Én nem rég érkeztem a városba, pontosabban tegnap este, aztán még nem is volt időm körülnézni. Csak kipakoltam, ma pedig rögtön elindultam festeni. Esetleg majd valamikor körbevezetnél a városban?

Köszönöm a türelmed és bocsi.

Lesokkolódtam a hír hallatán. Mindig is tudtam, hogy valami gáz van a Gilbertekkel, sejtettem, hogy agyilag problémáik vannak, na de ez már súlyos ügy. Az a család mindig is híres volt a vámpírgyűlöletről és halomszámra irtották a fajtánkat. De azért akad köztük normális, mint például Savannah. Szegény vámpírként kötött ki, de legalább ő nem egy idióta, őrjöngő vérszívó.
- Gilbertek... - nyújtottam meg a szót és a düh, amely egy pillanat alatt jelent meg el is illant, mikor kezét a derekam köré fonta.
- Az életem maga a paradicsom! - ironizáltam - Úgy, mint mindig. A viharfelhők a fejem felett röhögnek és nem tágítanak egy percre sem. Minden a feje tetejére állt. Az egyetlen "normális" dolog az az, hogy itt vagy- Már amennyire... - sandítottam oldalra, mert mindketten tudjuk mennyire nem természetes ez a dolog. Rég meghalt, de nem tudott tovább lépni és most újra él. Ritka eset, hogy egy boszorkány belemenjen egy ilyesfajta varázslat megtételébe, de Elijah szava szent. Annak a nőnek. Ki tudja mennyi kis talpnyalója van még. Nem, nem bántom csak most hevesen állok a kérdéshez.
- Mit szólnál, ha annyit mondanék, hogy Ősök. Esther mama kitálalt és nagy eséllyel indulok a 'második megutálandó féltestvér' versenyen. Klaus a példaképem! - nevettem keserűen és járkálni kezdtem idegességemben. Nem mindennapi ez sem, de már kezdek hozzászokni. Kívülállóként megkérdezném magamtól, hogy hogy bírom elviselni magam, de csalódást kell okoznom mindenkinek, aki teljes szívéből megvet, mert én a sok szenvedés ellenére kiválóan érzem magam. Sőt! Úgy gondolom a boldogságot maguk a gyötrelmek adják. Ezért nem roppantam még össze.
- De az jó hír, hogy mostanra megtanultam kezelni a vérszomjam! Mindig rád gondoltam, ha túllőttem volna a célon. - mosolyogtam rá. A következő témaváltás hatására komorrá váltam.
- Semmi sincs ingyen manapság - a hangomnak éle volt, mélyebb lett és távolságtartó. Tudom mit fog mondani, de nem érdekel. Ő is megtette volna értem. Remélem. - A boszorkány arra kért, hogy mindenről számoljak be, ami az ő megbízóját érinti. Valamint, ha mellékhatásokkal szembesül, akkor vissza kell térned a túlvilágra. - komoran közöltem a tényt. Nem húztam sokáig, röviden, tömören.

Tudom, hogy lehetetlen de a kérdését hallva a szívem a torkomban dobogott. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is sor kerül erre a kérdésre, és azt sem tudom, hogyan magyarázzam meg.
Próbálom felidézni az összes részletet de újból szédülni kezdek.
Sarah, ez bonyolult. Az igazat megvallva meggyilkoltak.
Válaszoltam komolyan de éreztem a feszültséget ami lassan kezd eluralkodni rajtam. Sarah érthetetlenül tekint rám.
A Gilbertek... vadásztam és véletlenül összetűzésbe kerültem velük. Túl sokan voltak.
Magyaráztam el dióhéjban majd ismét rá figyeltem. Nem akartam épp most a halálról beszélni mikor újra élek. Én inkább arra voltam kíváncsi vele mi történt. Kezemet a dereka köré fontam és elindultunk.
De ez most teljesen lényegtelen inkább te mesélj, mi van veled ?
Mondtam lelkesedéssel hangommal majd felpattantam a kút peremére. Még mindig hihetetlen volt, hogy újra megérinthetem őt és mindent amit csak akarok, a levegő újból áramlik a tüdőmben és mindenki más lát engem. Ennél nagyobb ajándék nem is lehetne de ebben a pillanatban megfordul a fejemben valami.
Várj egy percet. Ez az egész... hogy újra élek, kizárt, hogy ingyen lett volna.
Hangom aggódóvá vált és feszülten vártam a választ.

- Nagyon úgy tűnik, hogy igen. Élsz! - mosolyodtam el és felnéztem rá. Tekintetünk találkozott és minden problémám eltűnt. Semmi gond nem került elő, a felszín alá süllyedt, hogy élvezhessen a várva várt pillanatot. Hiányzott már és csak akkor éreztem mennyire vágytam rá, hogy újra lássam. Addig észre sem vettem, hogy hiányzott, mennyire fájt, hogy egyedül voltam. Nélküle. legjobb barátom nélkül. Az egyetlen barátom nélkül. Nem engedek közel magamhoz embereket, mert tudom, hogy ők ellöknek idővel maguktól és az nekem fájdalmat okoz. De Damien mindig is más volt. Az első perctől kezdve bíztam benne, Ő segített, Ő nevelt fel engem, Ő tett engem olyanná, amilyen ma vagyok. Alapjáraton kegyetlenkedtünk és ontottuk a nyomort, ahol csak élő, mozgó embereket találtunk, de együtt szelíd bárányokká váltunk. Kihoztuk egymásból a legjobb oldalunk. Én sem értem, hogy lehetett ez, mikor saját szenvedélyeinknek imádtunk hódolni. Valami kötelék van köztünk, ami ezt is felülírta. Egy erős kötelék, amit szemmel láthatóan a halál sem tudott elvágni. Örökre szeretni fogjuk egymást és ott leszünk, mikor a másiknak súlyos gondjai vannak. Magunkra haragítunk néhány boszorkányt is, ha kell. Nem érdekes. A lényeg, hogy együtt legyünk. Az, hogy megérinthettük egymást fenomenális volt. Szinte fájt, ahogy ujjai az arcomhoz értek. A sok érzelem előtört és a szemeim ködössé váltak. Nekem ő egy igaz barát, egy férfi, aki bármi lenne értem. Én pedig az ő társa vagyok, aki szintén bármit megtenne őérte. Fogalmam sincs, hogy Ő is ugyan így érez e vagy sem, de nem is változnának az érzéseim. Már nem leszek egyedül...
- Az, de mégis itt vagy! Annyira örülök! - mosolyogtam még mindig és éreztem, ahogy arcom egyre vörösebb lesz. Damien azt is képes volt elérni, hogy az emberi szervezet működései vámpírként is beinduljanak. Valamilyen szinten. Természetesen nem a szexuális tartalmakra asszociálok, de be kell valljam, hogy a kezdetek kezdetén nem bántam volna, ha több dolgot csináltunk volna együtt. De félek az kevésbé töltött volna meg biztonsággal és bizalommal, mint a mostani helyzet.
- Annyi mesélni valóm van! És persze neked is be kell számolnod egy két dologról. Kezdjük is a haláloddal. Mi a jó fene történt? - néztem rá kérdőn és elhúzódtam tőle. Újra visszasétáltam a kúthoz és rátámaszkodtam. Kellett valami szilárd, ami megtartott, mert egy kicsit szédültem. A sok érzés és emlék felkavart és szédültem.

Dunsztom sem volt, miért lehetek itt, de hirtelen Sarah ölelő karját éreztem meg magam körül. A lélegzetem is elállt. Ez lehetetlen, hiszen nem élek, nem érinthetne meg és... Azonnal rájöttem miről van szó, miután a boszorkányra mutatott. Egyszerre örültem és féltem, legfőképp a következményektől. Egyszerre annyi érzés uralkodott el rajtam, hogy nem tudtam irányítani, csak álltam ott kiégetten. Annyi kérdésem volt amiket nem tudtam feltenni, és abban sem voltam biztos vajon akarom-e én ezt. Habár jó persze szerettem élni de mi lesz ezután.
És.. akkor most élek ?
Tettem fel bizonytalan hangon a kérdésem, majd Sarah felemelte a fejét és a szemébe néztem. Elszállt minden kétségem és ebben a pillanatban butának gondoltam magam amiért féltem. Itt van ő, aki mindig is számított nekem aki miatt élek és éltem, és ő is megtette ezt csak azért, hogy itt legyek vele. Elmosolyodtam, visszagondolva a találkozásunkra, hogy is kételkedhettem benne eddig. Mindenen keresztül mentünk és eddig csak kétségeim voltak a felől, hogy valaha is megérinthetem de így van, most újra itt állhatok előtte. Végigsimítom az arcát, bőre melegebb mint az enyém és bársonyos, elmosolyodom a szemébe nézve, és elnevetem magam.
Ez hihetetlen ...

A szertartás vagy mi a fene alatt meg sem szólaltam, ami nálam eléggé meglepő eset. Pedig még piszkálni is kezdett ezzel a halott barát és család dologgal. Egy kicsit elbizonytalanított és el is gondolkodtam azon, hogy a mostani magánéleti problémáim miatt szeretném e visszahozni Damient. Nem tudtam igazán eldönteni mi az igazság. Igen vagy nem? Megválaszolhatatlan kérdés. De ha nagyon muszáj, akkor az utóbbira voksolnék. Akármennyire is magamba zuhantam tudom, hogy azelőtt is akartam ezt mielőtt kiderült volna, hogy ki vagyok. Részben. De nem biztos. Tulajdonképpen fogalmam sincs mi derült ki rólam. Össze voltam zavarodva ráadásul nem beszélhettem Estherrel, mert Elijah nem hagyta. Félek soha nem fogok rájönni az igazságra. Elijahhoz tuti nem merészkedem egyedül, még a végén megnyuvaszt. Nem fogja fel, hogy semmi sem biztos. De, ha még az is lenne, akkor sem tehetek róla, hogy egy átkozott Ősi család tagja vagyok. Úgy jöttem ide, hogy körbenézek egy kicsit, látásból megismerem a vámpírvilág fő pletykaforrásait és eléldegélek egy rövid ideig, majd vissza Los Angelesbe. Kritikus vagyok és eleve tartózkodással vágtam neki az útnak. Távol kívántam maradni legfőképp a boszorkányoktól, de az Ősökkel sem akartam egyáltalán beszélni. Ehhez képest most itt vagyok és a második ember, akivel összefutottam egy fiatal boszorkány volt. Mit ne mondjak csodálatos érkezés volt. A szerencse még az volt, hogy előtt a kedves Caroline-val társalogtam és így nem haraptam le szegény fiú fejét. Egy kicsit feldühített mikor kérdezősködni kezdett a múltamról, de lehiggadtam és nem öltem meg előzetes terveim ellenére. Kegyetlennek és szenvtelennek tűnhetek, öldöklőnek, aki kiélvezi a létének minden mámorító pillanatát és olyannak, aki kihasznál mindenkit pedig nem így van. A bajom, amit nem merek bevallani magamnak, nagyon egyszerű. Félek a világtól. Félek attól, hogy ha esetleg meg merem magam mutatni, akkor kinevetnek és kiközösítenek. Más vagyok, de nem tudom mégis ki is vagyok igazán. Eddig abban a tudatban éltem le egy életet, hogy irigykedtem emberként, féltékenykedtem, a saját húgomat szapultam és még mielőtt felnőtt nővé érett volna megöltem. A vámpírságom csak felerősítette a kín, amit ez okozott nekem és nem tudtam magammal mit kezdeni. Damien segített megtanulni kezelni a felerősödött érzéseimet, de soha nem múlhat el. Hiszen ezek emlékek, amikről végtére is kiderült, hogy valószínűleg nem igazak. Kíváncsi vagyok mi történt. Mindennél jobban vágyom rá, hogy végre rájöjjek mi a franc folyik itt. Mi volt az a sok emlékkép, amit Esther mutatott nekem, miért mondta azt, hogy én az Ő lánya vagyok és, ha ez igaz, akkor mi történ velem 900 éven át. Ki ne szeretné tudni? Sokáig elnyomtam magam, kívülállónak éreztem magam, akinek semmi helye a Földön, de ennek véget szeretnék vetni. Fel kell vállalnom magam, akár tetszik az Ősöknek akár nem. Ők nem a családom Elijah maga mondta, akkor semmi közük ahhoz, hogy mit teszek vagy mit nem. Lehet, hogy épp olyan kedvem lesz, hogy meglátogatom Esthert, mint egy régi cinkostársat. Elijah nem szólhat bele az anyja ügyeibe. Ennyi tiszteletet biztosan érez az anyja iránt.
Ezzel a megnyugtató szöveggel elértem, hogy egy kis tartás visszaáramoljon belém, aminek hatására kihúztam a hátam és végre egy normális ember alakját öltöttem magamra. Nem az a felnőttel hadakozó elgyötört pofa voltam, mint a szertartás előtt. Végre tudtam figyelni az előttem álló boszorkányra, aki természetesen azt kérte, hogy mindent mondjak el neki, ami az ősökkel kapcsolatos. Az utolsó mondatok nem igazán tetszettek. Nem vagyok a családjuk tagja, Elijah tisztán és félreérthetetlenül kijelentette. Talán ő nem kedvel, de mi van, ha a többiek igen? Mindegy, később ráérek ezen filózni. Elmosolyodtam mikor szóba került a kotnyeleskedésem és a hosszú mondandója végén bólintottam. A nő távozott és én egy köszönömöt kiáltottam utána. Mégiscsak illetlenség lett volna nem megköszönni. És ekkor hallottam meg azt a hangot, amiért küzdöttem. A hangot, amely régen bármikor megnyugtatott és jó útra terelt.
- Damien! - rohantam oda hozzá mosolyogva és a mellkasába fúrtam az arcom úgy, mint régen - Sikerült! Látod? Visszahoztak. Az a boszorkány. Visszahozott! - mutattam hátra, de fél kézzel még mindig őt szorongattam.

A városban kóvájogtam, egyszerűen nem tudtam elhinni hogy újra láthatom az embereket és nem kell többé magányosan léteznem. Élveztem a láthatatlanságot és azt, hogy ott teremhetek ahol csak akarok. Benéztem a boltokba és a lakásokba. A sikátorokba és minden olyan helyre amire életem során sosem gondoltam. Egy tábla fényei villantak fel, egy szórakozó helyé. Már messziről hallottam a jazz varázslatos hangját. Bűn lett volna kihagyni így besiettem az ajtón, jobban mondva átszálltam az ajtón. Tökéletes hely volt gyönyörű díszlettel a régmúlt időkre emlékeztetve. A banda remekül játszott és azonnal késztetést éreztem, hogy táncoljak. Órákon keresztül elvoltam a bárban de ekkor valami felfoghatatlan érzés vett uralmába. A halál félelem... nem tudtam mi történik csak azt, hogy valami a mélybe húz épp úgy mint legelőször. A nyomás újból maga alá gyűrt és pánikolva kapaszkodtam volna élő és élettelenbe, de lehetetlen volt.
Nem... nem akarok visszamenni...
Ordítottam torkom szakadtából, de senki nem hallotta, hogy is hallhatták volna meg egy halott szavát. Éreztem ahogy lassacskán magába szippant az érzés, forogni kezdett velem a világ de hirtelen egy erdőben találtam magam. Pánikolva néztem körül mikor megláttam Sarah-t.
Hála az égnek itt vagyok.. azt hittem vége mindennek.. újból..mit keresel itt? és ami még fontosabb én mit keresek itt ?

Mariah & Sarah

Sokat gondolkodtam azon, hogy elmenjek e. Isten lássa lelkem többször visszafordultam. Szerintem több energiámba került végleg elindulni, mint idáig eljutni. És azt észrevettem, hogy a boszorkány sem repes az örömtől, hogy eljöttem. A köszönést nem eresztette hosszúra, csak simán egyszerűen, hogy végre a tárgyra térhessünk.
- Akkor sokba kerül. Megéri. - húztam ki a hátam és szememben eltökéltség tükröződött. A tárgy kérdésében kicsit meginogtam, hiszen nem vagyok én az a talizmángyűjtögetős fajta. Bepánikoltam, tudtam ha most elmegyek megkeresni a nagy mindenségben Damient, akkor nem biztos, hogy képes lennék visszajönni. Vagy az egyáltalán nem volt biztos, hogy a boszorkány újra megpróbálná. Kétségbeesetten kutattam az agyamban, mikor beugrott egy emlék.

- Héé várj már. Ilyen gyorsan nem tudok enni. - háborodtam fel, mikor Damien húzni kezdett az áldozatomtól - A zenekar nem illan el, de a vér frissessége igen. Ezt te tudod a legjobban!
Ó tanított rá, hogy addig együnk, ameddig még friss és most meg sürgetett és elkezdett húzni be az épületbe.
- Na jó, menjünk! - töröltem meg a szám és hagytam, hogy húzzon be az ajtón.
- Nem lesz olyan rossz, mint amilyennek tűnik! - mosolygott rám és a táncparkettre vezetett.
- Nem? Kik kellett öltöznöm! Ez az alap problémám! - arcomon egy pillanatra düh futott át, de Damien megpörgetett és akaratlanul is elnevettem magam - Köszönöm a karkötőt!



- Ez az! - villant fel a villanykörte a fejem fölött és a dzsekim szárát felhúztam - Ha ez az övé volt és tőle kaptam, akkor használható? Rajta sokkal többet volt, mint rajtam. És igen vámpír volt az illető. A véremmel semmi gond nem lesz. Hova kell? - haraptam bele a tenyerembe és az ujjaimat a sebbe mélyesztettem, hogy ne gyógyuljon be.
Ha már azt hittem volna, hogy képesek vagyunk normálisan, piszkálódás nélkül túlélni ezt az estét, hát tévedtem. Igen nagyszájú vagyok, de ez az álca szükséges az életben. Mi lenne, ha mindenki az igazi oldalát mutatná a világnak? Az lenne az igazi és én várom azt a pillanatot, amikor fel merjük magunkat vállalni, de ha én megmutatnám magam, akkor megbántanának. Elijah-val is ez történt. Megharapott, megtudta mik az érzéseim, mindenféle értelemben meztelen voltam előtte, majd pár nappal később kiűzött a házából. De ez még nem is annyira megrázó, a rossz az inkább az volt, ahogy velem beszélt. Végig. Soha nem beszéltek még így velem. Fájdalmas érzés, főleg úgy, hogy én nem tehetek a dologról. De ez van az élet kegyetlen.
- Örülök, hogy feltűnt. Tovább léphetnénk? - néztem oldalra és reméltem nem kezdjük újra ezt a ki szemtelen és ki nem fejezetet. Nem akarom, hogy rosszul végződjön a dolog, de azt meg végképp nem, hogy abban a vasfűvel teli kútban végezzem. Habár néha lehet, hogy jó ötletnek tűnne...
- Rendben! Ha valami következményt észlelsz akkor eltűnik. - ismételtem meg nyugodt hangon és újra felé nyújtottam sajgó kezem jelezve, hogy én készen állok, ha ő is.