Sötét éj telepedett Mystic Falls városára, s ez az alkalom nekem pontosan megfelel arra, hogy felkeressek valakit. Igazság szerint nem sok kedvem van elmenni „hazulról”, de ha most nem teszem meg, akkor soha nem fogom, már pedig nem hiába jöttem el idáig; meg akarom találni azt az alakot. Ehhez pedig egy másik ember – hibrid – segítsége kell. Nem vagyok biztos abban, hogy ő tudni fog válaszolni a kérdéseimre, de attól még bizakodó vagyok, s remélem a legjobbakat. De akkor miért érzem úgy, hogy nem fogom őt megtalálni? Mármint az átváltoztatómat. Azt a rohadékot… Lehet hogy nem kellene így neveznem? S hogy ez nem éppen udvarias tőlem szemben? Márpedig nem érdekel. Amit ő akkor tett, az sem volt valami udvarias, sem illendő, és ráadásul a mai világban a kutyát se érdekli, hogy hogyan illeti egyik ember a másikat. Ember, mi? De ebbe inkább nem mennék bele. Eleget gondolkodom ezen nap mint nap, és most hogy meg tudtam nézni az éjszaka eljövetelét úgy, hogy nem zavart meg semmi, s hogy nem kalandozott el a figyelmem, nyugalommal tölti meg a bensőmet. Mióta itt vagyok, most először érzem azt, hogy nincs bajom semmivel és senkivel, és a feladatomra tudok koncentrálni. Ha már átváltoztattam azt a szerencsétlent… Én sem vagyok normális. Átváltoztattam egy embert, azért mert az a nő azt mondta, tudja hol van Kol. Hát persze, a várost megtudtam, de azon belül? Mivel megmentettem a barátja életét, járt volna nekem annyi, hogy pontos leírást kapok. De hát persze, hogy ez sem jött össze, sőt, az igazat megvallva még nekem kellett kicsikarnom belőle az információkat. Kölcsönösen nem bíztunk meg egymásban, s azt követelte, hogy előbb csináljak vámpírt a férfiból, utána beszél. Kár, hogy nem tartotta a szavát… Minden esetre nem öltem meg. Igazából nem is tudom hogy mi van vele, mert az ifjú fajtámbéli itt van velem Mystic Falls-ban. Most hogy belegondolok, tényleg nem tudok semmit a nőről. De nem baj, ez jobb is így. Legalább nem érzek késztetést arra, hogy rátaláljak és feltépjem a torkát.
Már a sötét utcát járom, mezítelen lábam érdekes hangot ad ki minden léptemnél. Érdeklődve hallgatom a baglyok nem mindennapi énekét, s a kocsmákból és a Mystic Grill-ből kihallatszódó zajokat. Lehet, hogy jól jártam azzal, hogy nem mentem szórakozni ma este. Különben is sokkal jobban izgat az a dolog, ami miatt a Lockwood házhoz megyek. Az igazság az, hogy mivel nem mehetek be a házba, az udvaron kell valami zajt csapnom, hogy kijöjjön az a valaki… Hmm, hogy is hívják? Pedig utána néztem… Oh, hát persze! Tyler. Kár, hogy az említett személy hibrid lett, mert igencsak megkönnyítette volna a helyzetemet ha nem keverék. Úgy be tudtam volna lopózni a házba – talán észrevétlenül is. De így ki kell találnom, hogy hogy csalogatom le. Lehet hogy lejönne ő saját maga is, ha megérezné hogy ott vagyok, nem tudom, de lehet hogy pont emiatt maradna ott, ahol. S ami még zavaróbb; az se biztos, hogy otthon van. Lehet hogy elment az ismerőseivel szórakozni, ki tudja? Az átváltoztatottam csak a nevét adta meg és a lakóhelyének adatait, semmi mást. Még azt sem tudom hogy hogy néz ki… Nagyot nyelek; próbálom elűzni minden ezzel kapcsolatos rosszérzésemet. Tudom hogy nem vagyok normális, de szerintem igazán megérdemel Kol egy kis megtorlást azok után, amit velem tett. Igen, tudom, sokkal idősebb mint én, de attól még kitalálom, hogy hogyan akarok neki visszavágni. Az átváltoztatottam azt mondja, hogy ha nem lett volna az a rohadék, akkor soha nem ismerhettük volna meg egymást, s bár ez nagyon aranyos tőle, attól még bánt, hogy ilyen könnyedén elvették tőlem az életem. Nem bírom, valahogy muszáj megfizetnie! S különben is, a mondás is úgy tartja; kölcsönkenyér visszajár.
Mielőtt észbe kapok, már ott is vagyok a háznál. De ez nem is ház, ez kastély… Pislogok egyet-kettőt, hogy felfogjam, hova is jöttem én. Mennyire hülye vagyok, istenem! Miért is nem jöttem el már korábban, hogy feltérképezzem a terepet? Ennyire nem lehetek ostoba! De úgy látszik mégis vagyok, és ez egészen megrémiszt. Ezek szerint hétszáz év sem volt elég arra, hogy megtanuljak elővigyázatos lenni. Lehunyom a szemeimet, és hangosan kifújom a levegőt. Nos, ha eddig nem is tanultam meg, most biztos meg fogom. De ha már itt vagyok, még akkor is bemegyek, ha elkapnak. Így hát felemelem a szoknyámat – igazából nem is értem hogy miért jöttem ebbe, de legalább jól érzem magam – és elsuhanok a kertbe. Ahol egy tánctér fogad. Halvány mosoly ül ki az arcomra; milyen csodálatos bálokat lehet itt tartani… Hirtelen halk kuncogást hallok meg, és csak nagy odafigyelés árán jövök rá, hogy én magam vagyok a hang okozója. Egy emlékkép jelenik meg előttem, még az ezernyolcszázas évekből; Londonban voltam az évi báli szezon idején, s épp az egyik nemesi származású házaspár adott estélyt. Ott is az udvaron volt tartva a rendezvény, pedig akkoriban nem ez volt a szokás. Minden esetre mindenkinek elnyerte a tetszését, és nem is tudom hány férfival táncoltam. Visszasírom azokat az időket… Lehet hogy akkoriban nem tartották sokra a nőket – hiszen az is nagy dolognak számított, ha egy közülünk egyetemre járt –, de az én régi világomhoz képest maga volt a megtestesült álom.
Mire észbe kapok, már a táncparketten pörgök, úgy táncolok mintha ott lennék azon a bálon. Nem törődök semmivel, a faggatás ráér később is, most jól érzem magam úgy ahogy vagyok.