Kétségbeesetten futok és futok az erdő mélye felé, ahogy a lábam bírja. Kétlem, hogy visszatalálnék az úton, ahol jöttem, de nem ez az elsődleges problémám. Hiszen ha nem futok elég gyorsan, már nem is térhetek vissza sehová. Soha. Lélekszakadva futok, de így is hallom, hogy a nyomomban van. Szerencsére sötét van, ez valamelyest segít. A tüdőmből lassan kifogy a levegő, muszáj megállnom pihenni. Nem bírom tovább. Megpillantok egy terebélyesebb tujacsoportosulást és beszaladok közéjük. Levegő után kapkodok, de próbálom a lehető leghalkabbra fogni a lélegzetvételemet. Nem szabad, hogy meghalljon. Akkor végem. Pedig mennyire nem így indult ez az egész. Kevés barátom van, de Sandrával elég közel kerültünk egymáshoz még az egyetemen. Nem mondanám ugyan közeli barátomnak, de mindenképpen egy jó ismerősnek. Szívesen mondtam hát igent, mikor felvetette, nincs-e kedvem tenni vele egy kiruccanást Mystic Fallsba. De legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy néhány órával később az életemért kell futnom, méghozzá előle. Sosem láttam azelőtt ilyennek. Mint aki megtébolyult, ráadásul egyik pillanatról a másikra. Kissé távolságtartó, de kedves lánynak ismertem. Erre egyszer csak felkapott egy baltát az ideiglenesen szállásunkon és rám támadt. Az az érzésem, nem is ismert fel. Nem tudtam mit tenni, kifutottam a kis erdőszéli kunyhóból, bele a sűrűbe. Nincs itt senki, akitől segítséget kérhetnék, ő viszont a közelben van. Hallom, ahogy szólongat. Illetve nem is engem. Következetesen Marynek szólít. Fogalmam sincs, ki az a Mary, de az biztos, hogy valami nincs rendben Sandrával. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy én nem Mary vagyok, tegye le a baltát, beszéljük meg, de mintha meg sem hallott volna. Most pedig már látom a sötétben közeledő alakját. Reszketek a félelemtől és moccanni sem merek, ahogy a rejtekemből figyelek. Már nem futhatok el. Ha most innen kitörök, biztosan elkap. Túl közel van. Csak abban reménykedhetek, hogy nem vesz észre és elmegy mellettem. Hangja vészjósló. Ha megtalál, megöl. Efelől szemernyi kétségem sincs. Rettegve igyekszem magam minél kisebbre összehúzni a bokrok rejtekében. Könyörgöm, ne vegyél észre! Menj tovább, vagy térj végre észhez, Sandra, kérlek!
...They think I'm crazy but they don't know the feeling.
- Mary...! – Csábítóan húzom meg ezt a nevet, de még is pokoli hangzás lelhető fel benne, mintsem valami bájos, kedves, hívogató szavacska. Mindeközben kegyetlen arccal bámulok előre, önön kívüli állapotban, hiszen jó magam abszolút nincs tisztában a körülményekkel, jobban mondva azzal, hogy valójában mit művelek. A hallucinációk őrjítenek meg, s ha én ezt még nem is tudom most, de belül érzem; ez lesz előbb vagy utóbb a vesztem, s ebbe fogok meghalni. Nem az öngyilkosság lesz az én sírom, hanem mások. Mások fognak velem végezni. S ez jó. Ilyen ember nem maradhat élve, aki bárkit képes lenne megfosztani életétől, mint például most Emma-t. Fogalmam sincs, mit teszek, gondolok, avagy cselekszem, egyszerűen nem látom magam előtt a valóságot, amelyben most vagyok. Hogyan is láthatnám, mint a zürkehájogos halláskárosodott nagypapa a szemüveget mikor az unokája kezében van, aki a háta mögött settenkedik, és vele együtt fordul. - Tudom, hogy itt vagy. – Suttogom vérvörös ajkaim elé a mondatot, miközben lassú lépteket veszek az avarban fekete egybe talpú magassarkúmban. Egy erdőben vagyok, egy igen sötét erdőben, melyet én ugyan nem érzékelek, csak egy hatalmas nagy sötétséget látok magam előtt. Keresem benne a kiutat, azzal elvegyítve, hogy végezni akarok a nővéremmel, aki valójában nem ő, nem Mary Fontane, hanem csak Emma. De én ezt honnan is tudnám? Szívem kamrája mögött őrült lettem. Markomban szorosan tartok egy igen csak hosszú nyelű fejszét, amelynek fejét a földön húzom végig mellyel vérfagyasztó hangot érek el. Azt akarom, hogy hallja, hogy nem tud elmenekülni előlem, s hogy akkor is megtalálom, még akkor is, ha innét nem jutok ki! Ugyan, nem bántalak! Gyere csak elő, nyugodtan! – Kéjelgő hangnemben, de mégis hangosan ejtem ki a szavakat egymás után, ámde a végére egy ördögi nevetés hallatszik el tőlem, s tovább szemlélem az előttem lévő üres teret. Hallom őt, s tudom, hogy itt van. Persze, előző mondatomban ott volt az irónia, elvégre az a célom, hogy ezzel a fejszével elválasszam a fejét a nyakától, vagy ahogyan éppen csak éri. Megérdemli. Tönkretett... hagyta, hogy ilyenné váljak, s legyek, elérte azt, hogy boldog legyen, hiszen láthatja szenvedésem. De most nem fog örülni. A halál mindenkit utolér, s most én vagyok neki a halál, én fogom eldönteni, hogy mennyire lesz az neki fájdalmas! Örömpezsdítő végiggondolni, hogy miként fogom őt átjuttatni a másvilágra; a Pokolba, ahová való. - Mary... Mary... Mary...– Szinte már énekelve engedem ki nevét ajkaimból, de végig mosolygok. Hogy ezzel mit akarok elérni? Hogy rettegjen! A ragadozó mindig játszadozik zsákmányával, mielőtt végezne azzal. A vér felforrva jó.
Tárgy: Re: Mystic Falls-i Erdő Csüt. Ápr. 30, 2015 3:05 am
Daryl and River
Késő van. Már réges rég lement a nap, én pedig még csak most indulok haza. Mondjuk ezzel nem is lenne gond, ha nem kellene hajnalok hajnalán felkelnem azért, hogy dolgozni menjek. Kicsit elhúzódott a mai napom, igazából én sem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz megtalálni azt a nőt. A szüleim kértek rá meg, hogy keressek meg Mystic Fallsban egy bizonyos személyt mert tud segíteni nekünk verbéna ügyben. Mondjuk nekem nem úgy tűnt, hogy nagyon segítőkész lenne... Szerintem egyáltalán nem tetszett neki, hogy én vérfarkas vagyok. Le merem fogadni, hogy miközben beszéltem hozzá, végig azon járt az esze, hogy hogyan is ölne meg, és mennyire megkínozna. Tényleg szinte csak ezt tudtam kiolvasni a tekintetéből. Pedig mi aztán teljes mértékben egy oldalon állunk. Mindketten vadászok vagyunk, és egyikünk sem bánt embereket. Nem tudom akkor minek kell úgy nézni rám mint egy börtöntöltelékre, vagy még annál is rosszabbra. Na mindegy! Legközelebb tutira nem én jövök ide. Talán apám jobban tudná kezelni ezt a nőszemélyt. Lefordulok az első utcávan, majd a másodikban, és onnan pedig ki a főútra, ami pontosan az erdő mellett fut végig. Viszont mielőtt még elhagyhatnám a kicsinyke várost megakad a tekintetem egy autón, aztán pedig a mellette lévő holttesten. Hirtelen lépek rá a fékre, a kocsim pedig egy szempillantás alatt megáll, némi csikorgás kíséretében, viszont én kis híján a kormánynak csapódok. Végül kiszállok a kocsiból, de először is magamhoz veszem a fatölténnyel töltött fegyverem, ami egészen eddig a kesztyűtartóban pihent, majd a nőhöz megyek. Első dolgom, hogy megnézzem a pulzusát, de miután megállapítom, hogy halott, felpillantok és csak hallgatózok. Próbálom kideríteni, hogy merről jön a sikoltozás, meg is inddulok a hang forrása felé. - Engedd el! - Szólok rá igencsak hangosan a vámpírra, aki épp a karjaiban tartja azt az ártatlan férfit, majd pedig gondolkozás nélkül lövök bele egy fa golyót a bal vállába. - A következő szívbe megy, szóval nagyon ajánlom, hogy elengedd, de azonnal! - Szinte csak úgy köpöm a szavakat, miközben egyre közelebb megyek hozzájuk, a fegyveremet készenlétben tartva továbbra is.
Nem értettem, mi ez a felhajtás. Valójában nagyon is feszült voltam a miatt, hogy Caroline csak úgy idehív, én meg csak úgy, amolyan ”csicska hopp”-osan már rohantam is ide. Ám! De nem bánom. Azért jöttem el, hogy tudja, kivel is van valójában dolga. Közelebb sétáltam hozzá, azonban én ugyanúgy ott álltam, ahol eddig voltam. Karjaimat hátratettem, lazán tenyereimet egymásba fonva, majd tekintetét fürkésztem éles tekintettel. Hallgatom őt rezzenéstelenül, hideg tekintettel. Az anyjáról beszélt. Azonban, nekem ehhez még is mi közöm van? Nem érdekel az ő családja, sem egész Mystic Falls sem, csömöröm lett ebből a városból. És ezt persze, nem is fogom takargatni. Nem értettem Caroline viselkedését. Majdnem összedől azért, mert az anyja beteg, és ezt az érzelmet próbálja takargatni előttem. Könyörgöm… nem ítélem el azért, mert az anyja miatt bánkódik. Az ilyent nem szokás takargatni. De mindegy is. Engem az érdekel leginkább, hogy én ehhez egyáltalán minek kellek. S, aztán folytatja tovább, hogy Liznek mi a baja. Bevallom, régebben az anyja volt a második legidegesítőbb a városban. Egyfolytában csak keresztbe tett nekem, és bevallom, már kezdem érzékelni azt, hogy én minek kellek már ide. Azonban, pont Caroline anyja az, akit abszolút nem támogatnék. - Az nem túl szerencsés. – állapítom egyhangúan, semmilyen részvétnyilvánítás nélkül. Nem érdekel engem senkinek sem a sérelme, tehát Caroline gondja-baja sem érdekel, viszont nem a semmiért jöttem el idáig. Ámbár, sértőnek találom azt, hogy én jöttem ide, mit sem hogy Caroline, elvégre, ő kéri a segítségemet, nem én az övét. Ó, távol álljon tőlem! Megrázom a fejemet szigorúan, amikor közli velem, hogy az ő vére nem tudja meggyógyítani Lizt. Ez így van. Egyszerű kis vámpírvér mire sem elég. De, talán az enyém igen. Sőt, biztosan, hiszen én koránt sem vámpír vagyok. - Mire véljem ezt? – szólalok fel aztán mély hangon, de még mindig nyugodt voltam. Hátat fordított nekem, de én nem mentem oda megvigasztalni, mert nem az én dolgom ez a része. Nem azért jöttem, hogy bájcsevegjek, csupán csak azért, hogy tudja kivel van dolga. - Emlékszel te valamire, mi történt? – nevetek fel gúnyos hangnemben. – Emlékszel arra, hogy támogattad azt, hogy megöljenek engem? – Lépek aztán közelebb hozzá, abszolút nem is vettem vissza a stílusomból. – Nem érdekelnek a könnyeid sem, nem érdekel a sírásod, és a szenvedésed sem. – Suttogom fülébe sivár hangnemben. – Téged sem érdekelt az, hogy én mindent megtettem volna érted még régen. Visszaéltél az irántad érzett érzelmekkel, és ezt felhasználva akartál megöletni. Mert támogattad. – Hajolok el aztán tőle, s elindultam felé, körbe-körbe sétálva lassú, kimért léptekkel, mint amikor a ragadozó bekeríti a vadat. - S, ha sikerült volna az ócska terveitek, hogy meghaljak, akkor most kihez rohannál? – Emelkedik fel pár oktávval hangom a mondatom végére. – Nem számíthatnál senkire sem. De, megsúgom, akkor te sem élnél már, ha én sem. – ábrándítom ki ebből az egészből. Álomvilágban él. - Én viszont, különb vagyok mindannyitoknál. Tudom, milyen, ha valakit cserbenhagynak. Én viszont soha nem hagytalak téged cserben, és most sem foglak. – adok végül burkoltan arra, hogy adok a véremből. - Hoztál valamilyen üveget? - Kérdeztem tőle aztán rátérve komolyan a témára, amikor megálltam előtte.
Caroline & Klaus
note: bocsi a késésért music: - words: 506
A hozzászólást Klaus Mikaelson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Május 22, 2015 7:12 pm-kor.
☣ Jó ideje már nem tettem semmi olyat sem ami emlékezetes volna. Hónapokkal ezelőtt volt már az, hogy megkínoztam azt az édes kis vámpír csajt. Élvezet volt hallgatni minden egyes kis sikolyát. Mikor elmebetegnek nevezett olyan volt mintha megkaptam volna a Nobel-díjat a legjobb rendezés címért. Nos nem tagadom valami nincs helyén a fejemben.
Az öcsém és a szerelmem elvesztése épp elegendő volt ahhoz, hogy úgy érezzem innentől kezdve bármit megtehetek amihez kedvem támad. Nincsenek szabályok, nincsenek akadályok, nincs mit veszítenem, az életem amúgy is régóta nem ér semmit sem. Napról napra vegetálom át magam. Iszok, de csak akkor ha nagyon szükséges már. Nem élvezem a vér ízét, nem találok benne semmi éltetőt. A gyilkolás azonban még mindig képes energiával feltölteni. Élvezem ahogy könyörögnek az életükért. A vérükben lépkedem és ettől valamelyest jobban érzem magam. Alighanem pszichopata lettem. Még érthető is volna ha mondjuk vérfüggővé váltam volna, de nem, a vér nekem már csak hajtó motor nem pedig élvezet. Egy autó parkol pontosan előttem, a látásom a sötétben is kiváló, akár egy ragadozó nagymacskáé. Látom a kocsiban enyelgő párt és a gyomrom fel is fordul rögvest, leszállok a motorról majd elindulok a kocsi felé. Lassú, megfontolt lépésekkel indulok meg a pár felé. Nem tudom miért, de most hirtelen megszomjaztam Ők pedig magukra vessenek, hogy az utamba estek. Kirántom az ajtót a helyéről és kirángatom az alul öltözött nőt és feltépem a torkát, addig iszom a vérét míg ernyedten nem esik össze a karomban és rendszertelenül dobogó szíve meg nem áll örökre. Ahogy végeztem vele a földre dobom a testet majd ruhámba törlöm a vért a számról. A pasas eliramodott, de a hülyéje végig sikongatja az útját, így még egy vak gyilkos is rátalálna, barom!
-Hé pajtás, ma nincs kedvem fogócskázni, essünk túl rajta és akkor én is mehetek a dolgomra. - Mondom hangosan, hogy biztosan eljusson a tudatáig majd ezek után gyorsan utolérem és megfogom a nyakánál fogva majd 20 centire felemelem a talajtól. A nyakához kap, hogy lefejtse a kezeimet a torkáról, érzem ahogy tüdeje próbál levegőhöz jutni mindhiába. Szíve hevesen ver, mert nem kap a vérereken keresztül elegendő oxigént, a szíve úgy ver mint egy partra vetett hal. Mosoly játszik az arcomon, idióta halandók, szerencsétlen félnótások, nem érdemelnek könyörületet, életet, létezést.
szavak: ### zene: [url=link]---[/url] megjegyzés: Ne hari a késésért! credit: ♥
Régebben akárhányszor tőrbe akartuk csalni a nagy és gonosz hibridet, mindig nekem kellett eljátszanom a csali szerepét, hiszen nyílt titok volt, hogyha az én életem forgott kockán vagy egyszerűen csak én beszéltem vele, akkor mindig felbukkant. Ha jobban belegondolok, akkor tulajdonképpen minden egyes olyan próbálkozással elárultam őt. És lehet, hogy ő nem haragudott rám ezek miatt sohasem, most én mégis eléggé rosszul éreztem magam. Mivel megint erre építettem. Üzenetet írtam neki, most pedig várom, hogy felbukkanjon. Valósággal meg sem fordul a fejemben, hogy nem jelenik meg. Ez talán nagyképűség? Ha az, akkor is mindegy, hiszen most az anyukám életéről van szó, így addig optimista maradok, ameddig csak lélegzem. Na jó, hazudtam az előbb. Igen is eszembe jut, hogy talán nem jelenik meg. Mert miért is tenné? Hosszú hónapokkal ezelőtt elment New Orleans-ba és gondolom százszorta fontosabb dolgai vannak annál, hogy velem találkozzon. De most tényleg nagy szükségem lenne rá és arra, hogy szokásaihoz híven megjelenjen, ha hívom. Ez önzőség, jól tudom. Mégis jó érzéssel tölt el, hogy rá bármikor számíthatok. Ha arra gondolok, régen mennyire gyűlöltem és mit meg nem tettem volna azért, hogy meghaljon. Most pedig... barátként tekintek rá. Gondolataimból kizökkent, mikor észreveszem, hogy pár méterrel odébb áll a fák között. Hát eljött. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel a mellkasomból és ez egyszer még egy halovány mosolyt is megengedek magamnak. De aztán szám összeszorul és kétségbeesett pillantást vetek felé, holott a szívem mélyén csak most kezd igazán feléledni a remény.
- Eljöttél... Köszönöm. - Suttogom magam elé és mély lélegzeteket véve figyelem őt. Hirtelen eszembe jut milyen volt, mikor Silas játszadozott az elmémmel, hiszen az is itt, a környéken történt. Mikor nem Klaus-szal, hanem Silas-szel folytattam beszélgetést a nyirkos, őszi erdőben. Vicces, hogy talán az volt az egyetlen alkalom, mikor teljes őszinteséggel kezdtem beszélgetni vele. Vagy legalábbis azt hittem, hogy vele beszélek. Akkor nem voltam rá dühös, nem került egy barátom se veszélybe, ami miatt kerültem volna őt. Egyszerűen csak feltűnt, sétálni kezdtünk és nyugodtan beszélgettünk. Soha nem gondoltam volna, hogy visszasírom azt a pár pillanatot. Annyira szívesen hallgattam volna a meséit New Orleans-ról, az új életéről. Olyan jó lett volna egyszerű, hétköznapi témákról beszélgetni, mint két jó barát, akik régen látták egymást. Megosztani kivel mi történt az elmúlt hónapokban... De nem tehettem. Udvariatlanságnak bizonyult a részemről, de most nem engedhettem meg magamnak, hogy akár egyetlen percet is elfecséreljek, hogyha vette a fáradtságot és ellátogatott Mystic Falls-ba. Kérdését meghallva azon nyomban megszakítottam a szemkontaktust, majd közelebb sétáltam hozzá. Nem mintha bárki más a közelünkben tartózkodott volna, vagy a városban ne tudták már volna a seriffről terjedő (ezúttal igaz) pletykákat, azonban mindezek ellenére nem kívántam túl hangosan beszámolni a fejleményekről. - Pár héttel ezelőtt anyukám beütötte a fejét és be kellett vinni a kórházba. Akkor még semmi probléma nem volt, enyhe agyrázkódással hazaengedték. Egy hete viszont... elájult, úgyhogy újra bevittük. - Veszek egy mély levegőt, mert érzem, hogy nem fogom kibírni sírás nélkül. Már pedig most nem hagyhatom el magam. Nem lehetek gyenge, nem szabad, hogy lássák, mennyire halálra rémültem. Egyszer kieresztettem a gőzt, mikor Stefan elmondta, hogy az anyukám haldoklik, azóta egyszer sem. És ez így van jól. Anyának se szabad azt látnia, hogy mennyire nem vagyok jól, hiszen most nekem kell gondoskodnom ő róla. Újabb lélegzet, majd folytatom a mondanivalómat, halkan, hogy csak mi halljuk, miről is beszélek. - Agydaganata van, Klaus. Négyes stádiumban van, az orvosok nem tudnak mit tenni, maximum hónapjai lehetnek hátra. - Ahogy ebbe jobban belegondoltam, rögtön könnycseppek kezdtek folyni a szemeimből, amiket gyorsan le is töröltem, végtére is nem azért jöttem, hogy kisírhassam magamat a vállán. Segítségre van szükségem. - Az én vérem nem gyógyítaná meg. De a tiéd talán igen. - Elcsuklik a hangom, most már bizonyos, hogy sírok. - Kérlek, Klaus... te vagy az utolsó reményem! Meg kell próbálnunk... Kérlek... - Suttogom, miközben már-már hisztérikusan kapkodok a levegő után. Hosszú percekbe telik, mire sikerül megnyugtatnom magamat valamennyire, s míg a könnyeimet törölgetem, hátat fordítok Klausnak és a válaszára várok. Tudom, hogy nem kis dolgot kérek tőle, de talán megteszi ezt értem. Még akkor is, hogyha már kicsit se vagyok fontos személy az életében. De ha kapaszkodhatok mindabba, amiket régen mondott nekem, akkor a szívem azt súgja, hogy ne veszítsem el a reményt. Klaus jó azokhoz, akik fontosak a számára én pedig talán nem tartozom azok közé, akikkel le akarna számolni. Ha pedig kell, bármit hajlandó vagyok megadni cserébe. Ha megmenti anyukám életét, bármit megteszek. ▲ Köszönöm a türelmet! <3 ▲You'll be okay ▲ 732 szó ▲ made by ▲
El sem fogjátok képzelni, hogy kitől kaptam nemrégen egy értesítést! Ó, az a régi szőke szépség, akit még annyira szerettem, szinte már bolondulásig. Akárcsak egy tinédzser, aki hirtelen esik lázba, amikor meglátja a nagy őt. Mystic Falls anno jó szórakozásra tett szert nekem, és nagyon jól is éreztem magam. Nagyon jól esett elharapni Elena torkát, viszont annak nagyon nem örültem, amikor visszajött az élők közé. De nem is gond, rám nem jelentett akkor sem, és most sem semmilyen veszélyt. Az lenne aztán a szégyen, ha igen! Oh, és jut is eszembe. míg Caroline kérésére jöttem ebbe a városba, még azelőtt összefutottam a kedvenc Petrova hasonmással, akivel össze is szűrtem a levet. Miss Pierce mindig is tudta, hova kell magát tennie. Az viszont előbb érdekel, hogy Caroline még is mit akar. Így is eléggé elfoglalt vagyok, főleg, hogy minden teliholdkor legyengülök, ezáltal pedig eléggé sebezhetővé váltam. Legalábbis, csak akkor. Ami azt illeti, most már kitértem a gyász alól, és újra nekivágok azoknak a dolgoknak, amiket még nem sikerült befejeznem. Például azt, hogy beszerezzek magamnak néhány bajtársat, tehát hibrideket. nem kell túl sok, hiszen akkor a vérfarkasokból mi marad? Nem lesz mit ölnöm. Egy ideje az erdő szélén sétálok, egyre beljebb véve az utamat. Érdekes, hogy miért ezt a helyszínt választotta az én kedvenc kis szépségem. Lehetett volna akár egy kávézó, bár lehet, elég jól ismer ahhoz, hogy nem szeretem a feltűnő helyeket. És igen, Carolinenak oda egy pirospont ezért. Az erdő egész nyugalmas volt, egyedül csak a falevelek suhogása hallatszott, ahogyan belekapott a lágy, hideg szellő. Az idő elég hidegnek mutatkozott, bár én ebből nem érzek túl sokat, hiszen az öltözékem abszolút melegen tart. Amikor vámpír voltam, nem éreztem semmit sem a természetből. Nem éreztem azt, milyen a meleg, sem a hideget. Most viszont annál inkább érzem a nap sugarainak az érintésének a melegét, és a hajnali dér hideg levegőjét is. Ez mindig megnyugtat, mert tudom, hogy nem vagyok halott, mint régen. Ennyiből szeretem a vérfarkas génjeimet is, bár egyszer sem látott senki sem átváltozni. Miért is nem? Mert a legbelső énem irtózik a vérfarkastól, aki belül van. Kihasználva van, hogy erőt adjon, de soha nem veszik elő. Nem azért változtattam magamat hibriddé, hogy szánalmas négy lábon futkossak fel-alá, mint egy kutya, hanem azért, hogy olyan vámpír legyek, aki előtt mindenki megborul. Miközben egyre beljebb haladtam, próbáltam kényes felületen maradni, elvégre nem akarom, hogy a nadrágom aljába mindenféle nem oda illő ragadjon. Az erdő már csak ilyen, én jól tudom. Kosz, mocsok, bár nem mintha annyira kényes volnék, csak egy kicsit elszoktam ettől az életmódtól. Régen még itt éltem, de hát az is bő ezer évvel ezelőtt történt. Sok hazugság, szenvedés, menekülés, ki bírta ezt? Voltaképpen csak ennyiből állt az életem. Semmi boldogságom nem volt. Bár, nem mintha bárminek is tudtam volna örülni. Illetve de, egy dolognak, vagy is egy valakinek. Hope. Az a kislány egy csoda. Az egyetlen egy boldogságom, akit örökre megakarok óvni minden bajtól. Apa lettem, és ezt a posztot igen is viselnem kell, és büszkén. A vékony törzsű fák közt meglátok egy szőke hajtincset először, majd pedig Caroline teljes egésze feltűnik. Még nem léptem túl közel, ugyanis komoly figyelmet fordítottam rá, amikor megálltam még jó távolra tőle. Mióta nem is láttam, te jó ég. Az tény, semmit sem változott. Még mindig ugyanolyan gyönyörű, mint volt. Azt viszont sajnáltam, hogy nem ember. Eléggé kegyetlen életmód vámpírnak lenni, hiszen nagy megpróbáltatások kellenek ahhoz, hogy egy vámpír túlélje. Caroline még fiatal, és neki is nehéz, biztos vagyok benne. Sajnálom, mert biztos, hogy egyszer ő is akart volna egy családot. Sajnálom, és igazán részvétet nyilvánítok ebben. Míg néztem őt teljes bámulattal, hallom, hogy szólít. Igen, észrevett már. Előtte jelenek meg természetfeletti gyorsaságomnak köszönhetően, ezúton pedig hátratettem mindkét karomat, s ő rá nézek komoly tekintettel. - Üdv, Caroline. - Szólítom lágy kiejtéssel a nevén, majd rá nézek, jobban megállapítva az arcát. Nem túl meggyőző, sőt, mi több, nagyon zaklatottnak tűnik. Láttam, hogy tenyerében szorongatja a telefonját, én pedig megrázom a fejemet gyengéden. A lánnyal soha nem voltam rosszban, leszámítva azt, hogy sok kellemetlenséget okoztam, de kénytelen voltam megtenni. Annak ellenére Carolinet mindig próbáltam megvédeni, például Alarictól is megvédtem anno. Ha tehettem, tettem a jó érdekében is, főleg pedig Caroline miatt, mert akkoriban nagyon szerettem. Bár, ez az érzés nem volt kölcsönös, de nem bánom. Caroline még fiatal, még van ideje eldönteni, hogy milyen életet szeretne kezdeni úgy, hogy közben vámpír. - Miért vagy szomorú? -kérdeztem tőle kíváncsian, majd két karomat magam mellé engedem erőtlenül. Biztos vagyok benne, hogy Fallsban is áll a bál, bár mostanában nem hallottam a hírét innét semminek sem. Talán itt az ideje, hogy Caroline elmesélje, mik történtek eddig. Katherine is itt él, ő tőle is megkérdezhettem volna, bár ő vele más elfoglaltságot találtam, valami sokkal mulatságosabbat annál, minthogy ennek a városnak a jelenlegi állapotáról cseverésszünk.
Még csak éppen hogy pislákolt a reggeli nap, s úgy, ahogy a városban, az erdőben is csend honolt. Ismételten sok időt töltöttem Mystic Fallsban, noha még nem sikerült hazaköltözni, hiszen anyunak továbbra is a kórház vendégszeretetét kellett élvezte. Mióta megtudtam, hogy beteg, minden időmet azzal töltöttem, hogy még többet megtudjak a rák ezen fajtájáról. Túl sok biztatással egyik könyv és szaklap sem szolgált, így annyit tudtam össz-vissz megjegyezni, hogy ez a világ legmocskosabb bestiája. Ilyenkor mindig átfutott az is az agyamon, hogy mennyire igazságtalan ez a világ. A barátaimmal eddig mindent meg tudtunk oldani. Mindenre volt egy B tervünk, egy másik megoldásunk, szinte sohasem fogytunk ki az ötletekből. Most viszont tehetetlenül álltunk és egyelőre a rák állt nyerésre. De nem hagyhatom, hogy ő győzzön. Minden erőmmel küzdök azért, hogy találjak valamit, ami segít megmenti anyut. Az összes maradék optimizmusságomat felhasználom, hogy legyen hitem kapaszkodni a reménybe, hiszen az hal meg utoljára. Nem igaz? A lehullott faleveleken lépdeltem egyre beljebb és beljebb az erdőbe, miközben telefonomat szorongattam a kezemben. El kell jönnie, el kell jönnie. Mantraként ismételgettem magamban ezt a három szócskát, így próbáltam valamiféleképpen megnyugtatni magamat. El kell jönnie. Itt lesz. Olyan nincs, hogy ne legyen itt.
Pár nappal ezelőtt egy rövid sms keretében kértem segítséget és bíztam abban, hogy nem éppen most akar majd felhagyni azzal, hogy törődik velem. Nem mondanám, hogy biztos voltam a sikerben, de azok után a borzadalmak után, amelyeket volt szerencsém elolvasni, ő maradt az egyetlen reményem. Hiszen ő mégsem közülünk való! Megértem, hogy az én vérem vagy Stefan vére nem tudná meggyógyítani anyut. De egy Eredeti vére talán most az egyszer csodát tehetne! És igen, én hiszek a csodákban. Kell, hogy legyenek csodák ezen a világon, különben minden értelmét vesztené... Beértem az erdő közepére és fel-alá sétálva vártam, hogy felbukkanjon, mialatt állandóan telefonom óráját nézegettem. Akár egész nap itt lennék és várnám, hogy előlépjen az egyik fa mögül, ha tudnám, hogy tényleg eljön. De így minden olyan bizonytalan volt, ez pedig egyre idegesebbé tett. Az is átfutott az agyamon, hogy talán nem tudja, melyik helyszínre is céloztam, de amilyen gyorsan eszembe jutott, olyan gyorsan hessegettem is el ezt a gondolatomat. Még ha nem is tudná, hova kell jönnie, akkor is könnyedén megtalálna a másodperc töredéke alatt. Újra lepillantottam a telefonomra, majd fordultam egyet, mikor mozgolódást hallottam a hátam mögül. - Klaus? - A nevén szólítottam, de nem láttam senkit sem, a hangokat azonban még mindig hallottam, így annak irányába fordultam. - Klaus, te vagy itt? - Ez eléggé úgy hangzott mintha félnék, pedig semmitől sem kellett tartanom. Meglehet, hogy a sok idegeskedéstől és attól, hogy már napok óta alig hunytam le a szemeimet, kissé berozsdásodtak az érzékszerveim és a reflexeim. Megálltam egy helyben, nem mászkáltam tovább, majd szuggerálni kezdtem a fákat, aztán megláttam az ismerős alakot és hirtelen megnyugodtam. Hát eljött. ▲ Remélem kezdésnek megteszi. =) ▲You'll be okay ▲ 467 szó ▲ made by ▲
Testem reszket és újabb üvöltés hagyja el a torkomat. Nem bírom. Pokolian fáj, egyedül vagyok, hideg van, félek. Újabb csontom törik, újra sikoltok de már alig jön ki hang a torkomon. Rettegek. Széthasad a fejem, bordák törnek, a bőröm is szétszakad. A szívem majd kidurran, annyira ver. Zokogok, könnyeim a mocsokkal keverednek az avarban. – Segítség… - hangom elhal. Eltűnik az ember. Egy aranybundás farkas tör elő a fák közül és veti bele magát az éjjelbe. Reggel meztelenül ébredek. Fogalmam sincs mi történt az éjszaka. Felkiáltok. Vér mocskolja a testemet. Reszketve próbálok talpra állni, de nem sikerül. Visszahullok az avarba. Könnyektől száraz arcomon megfeszül a bőr, tekintetem az erdő fáit kutatják. Hangokat hallok, de nem tudom honnan. Riadt őzgidaként tekintek körbe. Nem tudom hol vagyok, hogyan kerültem ide. Vértől terhes testemen egyre nagyobb félelem lesz úrrá. Fojtogatnak a könnyek. Le akarom mosni a vért, nem tudom kinek a vére, hogyan került rám, hol vannak a ruháim. Újra neszt hallok és egy valódi őz lép elő a semmiből. Gyönyörű és egy pillanatra eláll a szavam aztán az állat megriad és tovább suhan. Vér szagát érzem meg. Nem azt ami engem mocskol, hanem máshonnan. Kapkodom a fejem és akkor meglátom. Felkiáltok. Szétmarcangolt teste nem messze tőlem fekszik. Felfordul a gyomrom. A hányinger a kerülget, tekintetem elkapom a szarvas teteméről. Sírni kezdek. Nem tudom eltakarni a testem semmivel. Újabb nesz, újra fordulok és akkor végre meglátom. Tekintetünk csak egyetlen pillanatra találkozik. – Én… én… - nem bírom tovább. Elsötétül előttem a világ. Az avar öleli körbe testemet. Az erdő zajai, az émelygés, a félelem, megszűnik minden. Nem marad más csak csend és sötétség. Mire tekintetem újra felnyitom, már a karjaiban tart. Mondanék valamit de nem tudok szólni, nincs hangom. Elveszett vagyok, rémült és egy idegen karjaiban pihegek, mezítelenül. Illata a magas fenyőkre és a levendulára emlékeztet. Megpróbálom felemelni karjaim de azok túl fáradtak, nem engedelmeskednek nekem. Tekintetem nem tudom s nem is merem elvonni arcáról de csak percekig tudom bámulni, aztán ismét átölel az édes sötétség, a csend.
Tárgy: Re: Mystic Falls-i Erdő Pént. Május 23, 2014 9:24 pm
Dave és Daryl
- Ne magyarázkodj nekem Daryl Dicker, nem ezért jöttem. Az, hogy nem szándékozod magad kinyíratni még nem azt jelenti, hogy nem teszik meg ha nagyon akarják. És igen, bővült a családod egy fővel, aki díjazná ha életben tartanád magad minél tovább. Te is fontos vagy nekem, hiszen a bátyám vagy. – nem tagadom, hogy csalódott vagyok, mert nem ilyen viszontlátásra számítottam, egyáltalán. Nekem ő számít, nagyon is számít, és utálnám, ha valahogy, valamiért megint elsodródnánk egymás mellől. Pláne most, hogy szerencsésen alakul az élete, és az enyém is, hogy rátaláltam, és összeszedve minden bátorságom kapcsolatba léptem vele. - Nem könnyű a te szakmáddal együtt élni neked sem. Tudom, hogy bizonytalan vagy és félted őt, de nem élheted a félelem árnya mögött az életed. Ha azt akarod, hogy a feleséged legyen, hát vedd őt el, védelmezd és szeresd ahogy csak tudod. Ez erről szól, a mi világunkban legalábbis. – elengedem a fülem mellett, hogy szíve választottja nem szédülne meg egy csinos kis gyémánttól. Oh, dehogynem, csak nem mutatná ki. Mind ilyenek, szarkák voltak előző életükben, bármi ami csillog és/vagy drága az a nőkre mágnesként hat. Aztán kénytelen vagyok elgondolkodni, és sóhajtani. Nem, ezt én sem gondolhatom komolyan. Bizonyára igazat beszél, és a választottja nem a pénzéért van vele, és esze ágában sincs hatalmas gyémántok után ácsingózni. Hiszen az igazi szerelem ilyen, az én házasságom is ilyen volt Myrával. Nem kívánom ezt a poklot a bátyámnak, amit a szeretett nő elvesztése jelent. Senkinek sem kívánom, olyannyira rettenetes. Megértem hát a félelmét. Egy átlag emberrel is megeshetnek szörnyűséges tragédiák, hát még a mi fajtánkkal, és az ő foglalkozásával. Csak reménykedni lehet, hogy Ariana nem esik majd áldozatául a balsorsnak. Valahogy mégsem szeretem a kesergő hangját hallani, nem jó őt gyötrődőnek és félszegen látni. Ezért próbáltam meg felrázni, a magam karcos stílusában jelezni, hogy a gyengeség lehet a veszte. Nem engedheti meg magának, hogy érzelmek látszódjanak rajta, akármennyire is a fivérem, annak érdekében, hogy életben maradjon meg kell keményítenie a szívét. Te ahogy ismerem, ezzel nem lesz gond. Sokkal inkább a keménység és a lágyság közti vékony határvonalat lesz nehéz megtalálnia. De talán ebben majd segíthetek neki. Nem leplezem a meglepettségem, amikor felháborodik azon, hogy megpróbáltam kioktatni. - Én is tudok olyan lenni, hogy k*rvára nem érdekel, hogy van egy bátyám. Én nem azt mondtam, hogy ne törődj a szeretteiddel, hanem hogy figyelj a látszatra! Ha látják, hogy valaki fontos neked, és aggódsz miatta, első dolguk lesz levadászni, te is tudod. Ezt akarod? Hogy bántsák a kedvesedet? – csalódottan ingatom a fejem. Egészen jó képességűnek hittem a bátyám, hogy mindezt magától is tudja. De talán tudja is, csak éppen nehezebb megvalósítani, mint amilyennek tűnik. – Nem megyek el. Nem hagylak magadra soha többé. Még ha kéred sem. – halkan, lehajtott fejjel szólalok meg. Igen, erre van szükségünk. A testvérek összetartására, az egységre, ami megszázszorozza az erőnket. Komolyan is gondolom, hogy nem válunk el többé. Ez a százötven év bőven elég volt család nélkül. Nekem is és neki is. Mivel amikor árvaházba kerültünk, ő már nagyobb volt, talán emlékszik még a szüleinkre. Nem mintha vájkálni akarnék a múltban, de… de egy arc, az anyám arca belém égett és mostanában a rémálmokkal együtt ez is egyre gyakrabban jön elő. Nem tudok mit csinálni, ezek a dolgok nincsenek az irányításom alatt. Minden gyerek vágyik az anyjára, én is a sajátomra, és bár már meghalt, információt még gyűjthetek róla. Daryl biztosan emlékszik rá. Nade nem hiszem, hogy az emlékei valósak! Hogy gondolja, hogy meri azt mondani, hogy a mamának szeretője volt?! Apánkról még csak-csak elhiszem, hogy megölte, mindig is agresszív volt, az egyetlen emlékeimben vagy Darylt vagy anyát vagy engem ütött szüntelenül. De az, hogy ilyesmit feltételezzen a saját testvérem az anyánkról…? Mélységesen feldühít. Gondolkodás nélkül vágtam állon, elég hirtelen haragú vagyok, de már kezdem megbánni a dolgot. Mégse rajta kéne kitölteni minden gondom és bánatom. - De… ha tehette volna biztosan megvéd. Hogy mondhatod, hogy nem volt jó anya? Hisz éheztünk, szegények voltunk, nem tehetett mást, mint hogy minket… - kezdem, amikor csipog a mobilja. Az, ahogy elsápadt azonnal jelzi felém, hogy nagy a baj, óriási, tragikus. Kétlem, hogy piszlicsáré dolog miatt ennyire összezuhant volna. A telefon a földre hullik, képernyővel felfelé. Hát, ő lehetett hajdanán Ariana, a bátyám majdnem menyasszonya. O, basszus! Ne, csak ezt ne, a testvéremnek ne kelljen ugyanazt a poklot megjárni amin magam is keresztülvergődtem már egyszer, és aztán újra meg újra minden nap. - Ne… nem tehetik. – suttogom, miközben tehetetlenül nézem ahogy Daryl térdre rogy, és könnyei patakokban folynak. Tudom, hogy nincs helye vigasztaló szavaknak, az nem segít. Ekkora fájdalommal az ember nem képes megküzdeni, szinte lehetetlen is. Letérdelek mellé, és elveszem előle a telefont. Nem kell, hogy újra meglássa. Csak térdelek vele szemben, és üres tekintettel nézek rá. Nem tudom, mi lesz a következő reakciója, így csak némán bámulom egy ideig mielőtt megszólalnék. - Engedd ki. Ordíts, ha úgy jobb. Vagy üss meg, csak… csak ne térdelj itt így, mert… - zavarban vagyok, nem tudom miként segíthetnék neki. Mi Dickerek ugyanolyanok vagyunk. Hevesek, erősek. De ha valami fáj, sose tudhatod mi vár rád. Lehet, hogy hüppögő zokogás, de lehet, hogy fékevesztett tombolás. Nem akarom, hogy Daryl beleőrüljön a fájdalmába, nem engedhetem. – Melletted leszek. Ahogy ígértem, testvér.
Hazudnék ha azt mondanám bízok Dave-ben. Az öcsém ez nem is kétség, de nem éltem vele és nem tudom milyenné vált az a két éves gyerek akit ismertem. Akkor azt hittem semmi sem választ majd el minket, de hamar rá kellett ébrednem, hogy semmi sem úgy történik mint ahogy azt elképzeljük. Lehet, hogy az Ő élete merőben más volt mint az enyém. Kívülállóként én is azt gondolnám, hogy túlreagálom a dolgot. Nem éltem olyan rosszul. Pénzem is volt, megkaphattam bármit amit csak akartam, egyedül a legfontosabbak maradtak ki. A család és a szerelem. Dave után is hiába kutattam hosszú ideig, csak most találkoztunk. Ariana is csak egy kis ideje az életem része és minden perc fájdalmas amit nélküle kell eltöltenem. Féltem is, olykor túlzottan. De alig pár hete megfenyegetett az egyik verőlegény a volt megbízom embere és azóta résen próbálok lenni. Nem vállaltam a munkát amit rám bízott és csak reménykedhetek benne, hogy nem Ariana fogja ezt bánni. -Dave, te semmit se értesz igazán. Nem elég az neked, hogy élek? Tettem róla, eddig a pillanatig végig harcoltam. Nem szándékozom hagyni, hogy megöljenek és, hogy család nélkül maradj. Fontos vagy nekem és most már két ember is számít rám. - Dühös. Én megértem. Én is az volnék ha az Ő szájából hallanám azt, hogy kész elviselni ha az életére törnek. Sose szeretném azt hallani tőle, hogy feladja vagy, hogy kész a halálra. De sokkal másabb az, hogy én mondom ezeket mint ha tőle jönnének ezek a szavak. Én úgy vagyok vele, hogy mindent láttam és sok mindent megtapasztaltam, többet is mint egy ember. nem akarok meghalni, de ha bekövetkezne akkor nem úgy kerülnék a földbe mint akinek nem volt élete és csak tengődött. -Ez más. Nem egy egyszerű lánykérés Dave. Gondolj csak bele abba mi az én foglalkozásom és, hogy milyen jövőt tudnék biztosítani neki. Erről az oldalról nézve már nem is olyan boldog dolog összeházasodni szíved választottjával. Ariana nem az a fajta akinek leesik az álla egy gyémánttól. Teljesen tanácstalan vagyok és lehet jobb lenen bele se gondolni ebbe az egészbe és mindent hagyni úgy ahogy eddig volt. - Félek, ezt bevallom. Nincs olyan könyv ami előírná, hogy egy bérgyilkos vámpír ne félhetne apróbb problémáitól. Nem kell nekem se mindig harcedzettnek és magabiztosnak lennem. Néha engedhetem, hogy az a felem is érvényesüljön amelyik csak nagyon ritkán kap jogot a felszólaláshoz. Vámpír vagyok, de belül csak egy ember még ha nem is látszik sokszor, hogy egykor az voltam. Ahogy beszél velem cseppet sem tetszik. Megpróbál kioktatni holott többet éltem meg mint Ő. Az, hogy Ariana-t óvtam már gyermekként is nem jelent semmit. És elméletben most az öcsémmel állok szemben úgy mint egy családtag és nem úgy mint egy bérgyilkos. Nem azt várnám tőle, hogy úgy kezeljen mint egy hidegvérű gyilkost, de pontosan azt várja el, hogy legyek kimért és ne keseregjek. Hát nem kesergek csak ez a mai nap eléggé elvan már cseszve és valahogy kicsúsztak a számon azok a dolgok amiket eddig magamban tartottam. -Azt akarod, hogy legyek olyan akinek minden tökéletes úgy ahogy van? Tudok olyan lenni, de ha olyan vagyok azt a részemet kibaszottul nem érdekli, hogy van egy öccse, főleg akkor ha ilyen stílusban beszél hozzá. - Most már nekem is kezd elegem lenni, de azért visszafogom magam és megszólalok ismét kicsit már nyugodtabb hangnemben. -Nem szeretném ha elmennél. - De ezek után felhoz egy újabb felkavaró dolgot, a szüleinket. Én ismertem őket, Ő nem. Érthető ha róluk kérdez, de remélem nem várta, hogy kedves és mézes-mázos szöveget kap majd tőlem. -Anyánk pontosan ilyen volt. Soha nem volt szándékában megvédeni se téged se engem mikor apánk ok nélkül vert minket. Csak addig volt kedves hozzánk míg ránk nem unt teljesen. Hagyta, hogy árvaházba kerüljünk. Ez neked a jó anya? - Végül kapok tőle egy erős ütést amitől az rendesen sajogni kezd a képem. Ütni azt tud. De már megint itt tartunk? Verekedünk céltalanul? Ez már egy tökéletes út a pokolba. Még mielőtt újra üthetnék pittyegni kezd a mobilom. SMS-em érkezett Ariana-tól. Előkapom a mobilt, de szinte azonnal le is ejtem a fűbe és csak meredek előre mint aki kővé vált. Egy képet kaptam amin Ariana fekszik holtan a saját lakásunkban. Nem látszik tökéletesen, de minden csupa vér és van egy holttest is az ágyon. Egy mondat volt csak a kép alá írva: "Most már vállalod?" Összeroskadtam és szégyen ide vagy oda utat engedtem a könnyeimnek amik záporozni kezdtek akár nyáron a futó vihar. Megöltem az egyetlen embert aki képes volt életben tartani. Egy cseppet sem érdekel Dave, jelenleg nem. A telefon még mindig előttem hever a földön, de képtelen vagyok még egyszer ránézni a képre. Ugyan nincs rajta az arca, de maga a tudat, hogy Ő fekszik ott egyszerűen kínoz. Már nem akarom megleckéztetni Dave-et. Sőt, remélem addig ver amíg már nem marad bennem élet.
Sosem értettem a nőket. Most pedig kezdek rájönni, hogy a férfiakat sem. Legalábbis ha az illető Dicker, és/vagy a testvérem. Hangulata épp olyan hullámzó, mint az enyém, lépést tartani vele szinte lehetetlen. Megelőzni pedig… próbált már valaha is bárki vámpírerő nélkül elfutni egy gepárd elől? Mert körülbelül ugyanakkora a kihívás. Döbbenetes, hogy milyen gyorsan nyíltunk meg egymás előtt, talán túl gyorsan is, ami azt illeti. Elvégre ő sem tudhatja, hogy én nem akarok-e neki ártani, és én sem tudhatom ugyanezt. Épp elég ideig főttünk a saját haragunk privát katlanában ahhoz, hogy ne legyen biztos semmi sem, ha a kettőnk kapcsolatáról van szó. Abban biztos vagyok, hogy a bátyám, szerencsétlen nyomorult: szerelmes. És teljesen mindegy, hogy kibe, lehet akár a világon a legcsodálatosabb, legszebb, legangyalibb lány, akkor is kínszenvedés és kárhozat vár a fivéremre. Gyötrelmes az az átkozott érzés, amikor a másik fontosabb nekünk, mint a saját életünk. Ha bármi történik a szeretett asszonnyal, akkor nekünk is végünk, mert nélkülük képtelenség élni. Nem tudom, hogy a lány miatt vannak-e ezek a gondolatai, hogy miatta akar-e véget vetni az életének, vagy épp ellenkezőleg: a barátnője tartja még ezen a világon. Végül is mindegy, mert ha még egyszer meghallom ezt a baromságot, akkor laposra verem ezt a szerencsétlent, akár a bátyám, akár nem. - Akkor hát tegyél róla, hogy maradj még ezen a sárgolyón. Nem viccelek. Nem áll szándékomban elveszíteni újra a családomat. Épp elég volt nélküled felnőni aztán végignézni ahogy Myra meghalt, nem fogom még egyszer végigcsinálni ezt a szart, megértetted?! – meredek rá dühösen és szinte ugrásra készen. Hogy lehetünk mi egyáltalán testvérek? Hogy lehet a bátyám, Daryl ilyen gyenge? Mintha meghalni készülne, pedig van munkája, amivel nyilván jól keres, van nője, lakása. Mégis mi a fenét akar még? Aztán persze rájövök, hogy mi a probléma méregfoga. Az egy dolog, hogy a foglalkozása milyen, és az ezzel járó veszélyek miatt felkészült a legrosszabbra is, vagyis arra, hogy egyszer talán nem tér haza. De ami igazán frusztrálja, az az, hogy fél. Teljesen be van rezelve a lánykérés miatt. - Ugyan már, az egész csak fel van fújva! Egy lánykérés az semmi, hidd el! Amikor nekiállnak szervezni az esküvőt, a pokol ott szabadul el. Egyébként meg, nincs az a nő, akinek ne jönne be a gyémánt meg ezek a csicsás kacatok. Válaszd ki a boltban a legdrágábbat, gravíroztass bele, és máris elmondhatod, hogy napokon át válogattad és mennyire szereted. Bla-bla-bla, hülyeség, a csajok imádják. – rántok egy nagyot a vállaimon, és eldobom a csikket, mert idő közben elszívtam a cigarettát. Az utolsó adag füstöt ráérősen fújom ki, vaskos, szürkésen kavargó felhőket eregetve. Látom, ahogy felháborodik, pedig teljesen logikus volt a kérdésem. Elvégre, ha gyerekkorától figyelte a lányt, akkor azért… szóval az ilyesmi furcsa. Jó, én is azt a nőt vettem el feleségül, akivel szinte együtt nőttem fel, és Myra még ráadásul fiatal is volt, de azok azért más idők voltak. Az ilyesmi akkoriban… belefért. De manapság már, nagyon is különös. - Azért nem mindenkinek pokol a felnőtté válás, nem kell drámáznod. Elhiszem, hogy vigyázni akarsz rá meg hogy szereted, de… szedd már össze magad! – nézek rá szigorúan, mert nincs jobb ötletem. Még csak most találkoztunk, több mint száz év után, de úgy érzem búcsúzkodik, és ettől meg tudnék őrülni. Egyre inkább elönt a düh, mert nem egy nyafogó kislányt vártam, hanem a tökös és belevaló testvéremet. – Lehetne, hogy befejezed a kesergést meg ezt a "maradok amíg tudok" dumát, Daryl Dicker?! Tudtommal bérgyilkos vagy, nem balerina. Lehetne, hogy úgy is viselkedsz? Vagy vedd úgy, hogy itt sem voltam. – a szemeibe nézek, hosszan és mélyen, mintha ennyivel meggyőzhetném arról, hogy nekem van igazam. Testvérek vagyunk, ugyanazt látom rajta mint magamon, a szemeiben, a száján, az arcán, a testtartásán. Hiányzott nekem ez az érzés, hogy elmondhassam, hogy a fivérem szemébe nézek, vele állok szemben. Azon viszont megdöbbenek, hogy ő nem is sejtette, hogy rá fogok kérdezni a szüleink hogylétére. Anyámról egyetlen emlékem maradt, mégpedig az, ahogy kedves, meleg csokoládébarna pillantásával nézett rám, miközben egy kis száraz süteményt nyomott a kezembe, hogy rágcsáljam. Csak apánk nem, ő folyton bűzlött a piától. Ennyi az összes emlékem, és azt hiszem, jogos, ha meg akarok tudni többet a múltamról, vagy a szüleimről. Darylt ez miért lepte így meg? - Ez hazugság, te is tudod! Anya nem tett volna ilyet, ő nem… ő nem hempergett volna valami gróffal, te is tudod. Anya nem! – hevesen rázom a fejem, mint a gyerekek. Képtelen vagyok elhinni amit mond, előbb venném be azt a mesét, hogy négyszögletes a Hold. Még inkább dühbe gurulok mikor bátyám arcán undort látok, és egy pillanat alatt elszabadul bennem a pokol. Gondolkodás nélkül vágom állon, ha csak nem használja a vámpírerejét, és tér ki előle. - Ne merd még egyszer a szádra venni a mamát! – sziszegem neki miközben remegek a dühtől.
Rémesen röhejes, hogy egy bérgyilkos lelkizik a drága öcsikéjével. Szerintem van okom aggódni emiatt dolog miatt. Egy kisebb baklövésem vagy egy rossz meló aminek a következménye igen súlyos és Ariana elhagy engem. Meg szinte minden nap eszembe jut, hogy állandó veszélynek van kitéve mellettem. Bárcsak akkor ismertem volna meg mikor még nem is volt kigondolva, hogy ezt a szakmát választom. Élhettünk volna békében és soha nem kellett volna félnünk. -Dave, ezt te nem értheted. Egyszerűen tőle függök. Ha Ő nem lenne már az életem része biztosan véget vetnék a sajátomnak. Mindig mondja, hogy fontos vagyok neki, de valljuk be, tudna találni nálabb jobbat. Nálam csak jobbakat találna. És félek attól a pillanattól, hogy bekövetkezik. Erőszakkal soha nem tartanám magam mellett. - Nos igen, annyira beleszerettem, hogy képes lennék elengedni ha neki úgy boldogabb lenne az élete. Ennél nyálasabb és érzelgősebb szappanopera sincs. Majdnem minden nap hazudok Ariana-nak. Nem mondhatok el semmi olyat ami veszélybe sodorná az életét. De ennek meg az lesz a következménye, hogy nem fog bennem bízni és a sok titok ami majd elválaszt bennünket. -Igazad van, nem szabadna, hogy titkok legyenek köztünk, de mondd meg, mégis mi mást tehetnék? Ha elmondok neki mindent azzal kétség kívül meg is ölöm. Az életem szinte minden pillanata egy titok amire neki nem szabad rájönnie. - Dühöm kezd csillapodni.Túlságosan elragadtattam magam. Szerencsétlen öcsém, rázúdítom minden bajom. Örülök, hogy újra itt van velem. Az más ha az embernek ott a párja és megint más ha van egy testvére mellette akinek elmondhat mindent. Szeretnék olyan báty lenni akire mindig is vágyott. Talán idővel a sérelmeink legapróbb részét is eltemetjük majd. Következő szavaimat sajnos nem tudtam úgy leplezni ahogy szerettem volna. Könnyen átlátott rajtam. Igen, mindig meg van az esély a halálra és én nem vagyok olyan aki úgy kezeli ezt mintha vele soha meg se történhetne. Sajnálatosan halhatatlan létemre ugyanúgy rátud rontani a kaszás és elvehet mindent ami fontos volt számomra. Szavai indulattal vannak fűszerezve.Természetesen nem akarom Őt, se Ariana-t itt hagyni, ha rajtam múlna csak, örökké itt lennék mind a kettejük számára. -Dave, nyugodj meg fivérem. Itt vagyok, egyelőre még itt vagyok. Ha rajtam múlik maradok is még. - Tudom, hogy minden egyes szavát komolyan gondolta. Örülök, hogy végre szükségünk van egymásra. Eddig sem adtam fel ezután se akarom. Én csak úgy értettem, hogy bármi megtörténhet ami ellen nem tudok tenni. Remélem azt tudja Dave, hogy ha meghalnék Ariana életét az Ő kezeibe helyezném. Most, hogy újra találkoztunk, megismertük egymást nyugodt szívvel bíznám rá kedvesem életét. Az a vigyor a képén picit kezd idegesíteni. Mintha élvezné, hogy olyan ideges vagyok ezzel a lánykéréssel kapcsolatban. Én aki semmitől sem riad meg egyszerűen nem merek elé állni és megkérni a kezét. És ahelyett, hogy az öcsém azt mondaná nem lesz semmi gond még nevet is és felhozza az Ő esetét amiből megint csak annyi derül ki, hogy rémesen nehéz egy ügy. -Köszönöm a segítséget, de nem tudom, hogy Ariana szereti e ha csicsás ajándékot kap, márpedig egy gyémánt gyűrű igen is annak számít. - Magamban elgondolom a dolgot előre tervezve, de testvérem szavai kizökkentenek. -Dave, ugye ezt most nem gondoltad komolyan? Természetesen nem szerettem belé míg kis gyermek volt, csak csupán a sorsáért felügyeltem. Vigyáztam és próbáltam megóvni a szülei kegyetlenkedéseitől. Gyermekkora nem volt sokkal jobb mint a miénk testvér. Az, hogy átváltoztattam majd beleszerettem csak a véletlen műve, előtte csupán a védencem volt. - Nos, nem tudom, hogy valaha képes leszek e megszokni testvérem szurkálódásait, de megígérem, hogy próbálkozom majd vele. Hogy közben miért nem azon agyaltam, hogy mi lesz majd a kapcsolatunkból? Roppant egyszerű, mert nem szerettem még és ráadásul üldöztek, megakartak ölni és még megjártam a poklok poklát Dr. Maxfiled laborjában. Hát ezért nem agyaltam ezeken a dolgokon. Egy csöppet túl bonyolult volt az életem ahhoz, hogy akár egy kicsit is a magánéletre koncentrálhassak. -Épp az életemet próbáltam megőrizni Dave. Jóformán gondolkodni nem volt időm így sajnos Ariana-ra sem jutott időm hosszú éveken át. De most itt vagyok neki és megpróbálok maradni is. - Ariana semmit sem tud az átváltoztatása óta töltött éveimről. Nem is akarom elmondani neki. És jobb is ha Dave sem tudja a részleteket.Nem akarom a szeretteimet bajba keverni. Néha jobb ha nem tudunk semmit mintha mindent tudnánk. Kicsit meghökkenek ahogy szóba hozza a szüleinket. Tudok róluk dolgokat. De nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarja. Nem emlékszik rájuk és ez így pont jó, nem voltak olyan emberek akiket meg kellene jegyezni. -Azok az emberek tudtommal meghaltak. Úgy hallottam apánk megölte anyánkat mert rajta kapta Őt az egyik gróffal. Aztán a szóbeszéd szerint a holtestekre és magára gyújtotta a házat. Hogy ebből mi igaz és mi nem, azt nem tudom. - Láthatja rajtam, hogy még az említésük is undorral tölt el. Nem tartom a szüleimnek őket, mert nem érdemlik meg. Bárcsak én se emlékeznék rájuk, de emlékszem.
Vicces, amikor egy halhatatlan, százötven éves ember azon kezd el aggódni, hogy öreg. Értem én, hogy aggasztja a barátnője és közte tátongó korkülönbség szakadéka, de most komolyan… mit várt? Próbálom elnyomni a vigyoromat, és egy fintor segít is ebben, aztán megköszörülöm a torkom. Igen, Daryl tényleg nem igazán látja ezt reálisan. Hiszen várható, hogy akárkibe is szeretünk bele, már ha vannak még egyáltalán érzéseink, akkor az illető fiatalabb lesz nálunk. Az a kis plusz infó, miszerint még nálam is fiatalabb, már tényleg próbára teszi a póker arc képességeimet. Mert ekkora tételnél, az a három év valóban számít? - Testvér, szerintem ne aggódj ezen a dolgon. Fiatal, hát fiatal. Mégis mi más lenne? Nem értem, hogy ezzel mi a baj. Igen, más világban nőttünk fel, de most már mi is itt vagyunk, alkalmazkodunk. – próbálom kedvesen rávezetni őt arra, hogy fölösleges stressznek teszi ki magát. Nem a korkülönbség fog kettejük közé állni, akárhogy is nézem. Látom, hogy kissé megkönnyebbül, hogy ezt elmondta nekem, de megértésre azt hiszem nem talált. Nem is fogom őt kétségeiben megerősíteni, hiszen elég csak ránézni, és tudom, hogy boldog a lánnyal. Örülök neki, hogy a lány biztonságban van, mert bár nem ismerem, elkezdtem aggódni érte, akaratlanul is. Daryl nem él éppen biztonságos életet, és rántja magával őt is, veszélybe sodorja már azzal is, hogy a bátyámmal együtt lakik. Gondolom az otthonuk a lehető legbiztonságosabb, ahol tényleg semmi baja nem eshet. Azon kívül, ha a konyhában valamit elront és megvágja magát vagy mit tudom én miket csinálnak ott a nők. - A titkok nem jók, kettőtök közt nem lenne szabad lenniük. – csóválom a fejem. Persze nem az én dolgom, és nem is vagyok abban a helyzetben, hogy kioktassam, de annak idején mi Myrával mindent megosztottunk egymással. Tudom, hogy az ő szakmájában a titoktartás alapvető követelmény, de nem kellene ennyire túlreagálnia a dolgot. Halványan mosolyogva nézem, ahogy begépeli az sms-t, aztán a következő mondata már aggodalomra ad okot. Átlátok én rajta, hiába próbál megtéveszteni. - Amíg teheted? Rohadtul ajánlom, hogy ne patkolj el, testvér, különben keresek egy bivalyerős boszorkányt, feltámasztatlak vele, és én magam öllek meg. – szemébe nézek, mélyen, őszintén és kérlelhetetlenül. – Nem, most nem vicceltem, te is tudod. – teszem még hozzá, és elfordítom a fejem. Micsoda felelőtlenség, és önzőség lenne tőle, ha most csak úgy bevállalna valami eszetlen melót és belehalna? És a barátnője? És én? Most, hogy megtaláltam, nem vagyok hajlandó elveszíteni. Nem és nem! Felhúztam magam a testvérem öngyilkos hajlamain, és tényleg kedvem lenne istenesen megrázni, hogy térjen észre. Nem azért vagyunk ezen a világon már ennyi ideje, hogy feladjuk csak úgy. Azt hittem nagyobb harcos, hogy jobban tud küzdeni. Nem akarok csalódni benne. Akaratlanul is széles vigyor terül el a képemen, amikor őt hallgatom. Ó, tudom mit érez! Hogy ne tudnám! Nekem is meg kellett kérnem Myra kezét, és sokkal de sokkal félelmetesebb, mint amit bárki is el tud képzelni. - Tudom mit érzel, mikor én szerveztem a lánykérést, azt hittem belehalok az izgalomba. Szerintem tedd meg, kérd meg őt. Képtelenek nemet mondani, ha egy pofás gyémánttal találják magukat szemben. Na meg egy Dickerrel! – kacsintok rá, aztán elkezdek gondolkodni. Azt mondja, hogy már gyerekként felfigyelt rá? Ritka kivételes lány lehetett, de nem túlzás ez? – Ööö… hogy érted, hogy gyermek kora óta szemmel tartod? Ne már, hogy már akkor megtetszett? Azért az… fura. – mint azt grimaszom is mutatja, én magam nem vonzódom a gyerekekhez. Sőt. Mit láthatott egy gyerekben, amiért elkezdte követni, hogy felnőttként majd aztán vámpírrá tegye? Mondjuk, én sem szólhatok egy szót sem, Myra is mindössze tizenhat éves volt amikor elvettem őt. De abban az időben ez teljesen rendben is volt, elég érett volt már a házassághoz. Csak a gyerekhez nem. Fájdalom emléke suhan át az arcomon, de gyorsan leplezem is. Nincs szükség további picsogásra. - Gondoltam, hogy ha megvártad míg felnőtt, akkor ember volt. Valahogy összeraktam a képet, de akkor sem értelek. Ha ennyi ideje vársz rá, akkor miért most vannak kétségeid? A korkülönbség, meg hogy nem mered megkérni. Ezeken azért elgondolkodhattál volna régebben is, volt rá időd míg a lány felcseperedett. – nagyot sóhajtok, és arra gondolok, hogy mi is arra vártunk, hogy felnőjünk, felnőjek. Utálom kimondani, de így van. Le kellett vetkőznöm a gyermeki énem és sértettségem, hogy találkozhassak vele. Erről eszembe is jut valami, bár nem tudom, hogy tud-e rá egyáltalán válaszolni. - Daryl, te nem tudsz valamit… a szüleinkről? Én kicsi voltam, nem emlékszem aztán meg senki nem mondott semmit, és még a nyomozóim se jutottak eredményre. Anyával mi lett? Tényleg meghalt? És apa? Ő is? – nézek rá kérdőn
Bármit cselekedett bárhogy is döntött nekem még mindig ugyanaz a testvér marad akiért bármit megtennék, hogy jobban érezze magát. Igen, elvette tőlem a család jelentését és meghitt érzését, de most visszaadta. Itt van velem ami azt bizonyítja, hogy szüksége van rám. -Elvetted, de visszaadtad. Kár is lenne erre több szót fecsérelni. – Most már tudom neki milyen volt miután elvitték a nevelőszülőkhöz. Nem volt olyan fényes élete mint azt kívántam neki. Magányomban folyton a bajt kerestem hátha végre kidobnak a nevelőotthonból és megkereshetem, hogy aztán elszökjünk együtt. Nem is rossz gondolat egy 5 éves fejéből, persze ezek a dolgok nem úgy mentek mint akkor terveztem. Nem dobtak az otthonból, de viselkedésemnek hála örökbe sem fogadtak. Nem akartam nevelőszülőket. Igaz, hogy kellett 150 év ahhoz, hogy újra a testvérem mellett lehessek, de itt vagyok és ha engedi akkor mellette is szándékozom maradni. Következő szavai meglepnek. Szerintem még saját maga is meglepődött azon, hogy kiejtette őket. Elengedem a vállát és lekuporodom mellé a földre. -Mindenki követ el hibákat Dave. Amit tettél megbocsátható. A testvérem vagy, egy évszázadik kutattam utánad, miért éppen mosta adnám fel, hogy megismerjelek? A büszkeség pedig Dicker hagyomány ami apáról fiúra szállt a családunkban, ez alól te sem vagy kivétel ahogy én sem. – Majd elhallgatok. Egy újabb emlék jut eszembe abból az időből mikor vámpírrá váltam. Erőmet arra akartam használni, hogy ráakadjak fivérem nyomára, de végül mégis a vért választottam a tulajdon testvérem helyett. Egy ilyen alkalommal éppen egy bárban ücsörögtem egy 40 év körüli szőke nővel.. A vérét ittam és közben nem törődve a magánszféra gondolatával sem, megnyitottam az elméjét kettőnk között. Láttam legelső emlékitől kezdve a mai napig mindent. Szerettem áldozataim emlékeit átnézni, mintha egy könyvet olvastam volna, mindegyik történet más és más volt. Ennek a lánynak az emlékei közt láttam egy 3-4 év körüli kisfiút aki megszólalásig hasonlított a testvéremre. Ölelgette a kisfiút, gügyögött neki, foglalkozott vele. Dadusnak volt még felvéve fiatalabb korában. Csak néztem a képeket és hallgattam a beszélgetéseket, végül csak egy dolog maradtam meg, egy név, Dave. A nőt megöltem, kiittam a vérét és nem tudtam visszacsinálni a dolgot. Holtan feküdt a karjaimban a testvéremhez talán az egyetlen út. Bánatom és csalódottságom abban a pillanatban fokozódott, szinte szétfeszített. Majd egy könnyed mozdulattal kikapcsoltam az érzelmeim és többé nem érdekelt se a testvérem, se semmi más. Sokkal könnyebben öltem, nem érdekeltek áldozataim és az életük. Fiatal vámpírként túl heves is voltam talán. Őrült szokásom miszerint emlékekkel szórakoztatom magam azzal a halott asszonnyal eltűntek. Új hobbim maga a munkám lett és szerettem ölni, és hiába is mondanám, hogy most nem szeretek, mert akkor hazudnék magamnak is. Következő kérdésére nem is tudom mit tudnék felelni. Hogy beleszerettem az nem kifejezés, egy angyali teremtés, nem lehet nem szeretni, bolondulok érte. Végül csak válaszolok, úgy, hogy ne tűnjek nyálasnak a saját fivérem előtt. -Mindennél fontosabb a számomra, bármit megtennék érte. És igen biztonságos helyen van. Otthon a lakásunkban tartózkodik. Szeretem, de… - Talán a fivéremnek elmondhatnám mi is nyomaszt annyira. – Tudod Ariana fiatalabb nálam, jó sokkal, fiatalabb még nálad is Öcsém…és félek, hogy ez majd közénk ékelődik. – Nyögöm ki végül és mély megkönnyebbülést érzek ahogy ez a szorító érzés elhagyott. Hiába élünk már együtt egy ideje és még nem volt jele annak, hogy nem vonzódna hozzám, de ez az érzés attól még azóta is bennem motoszkál. -Jó is, hogy mondod, megígértem neki, hogy egyelőre nem vállalok munkát, hogy ne kelljen aggódnia, titokban jöttem el amíg aludt, most már biztos aggódik. – Előkaptam a telefont majd egy gyors SMS-t írtam amiben röviden összefoglalok mindent ami eddig történt. Ennyi áll az üzenetben. „Találkoztam a fivéremmel. Csókollak és hamarosan otthon leszek.” Szerintem ez éppen elég, hogy ne nyúzzon meg elevenen. Szomorúsággal tölt el, hogy az öcsém ezeket élte át, holott neki is kijárna a boldogság. Úgy beszél mintha számára már nem lenne boldogság. Fáj így látni. -Vigyázok rá amíg megtehetem…- Itt elharapom a mondat végét, most pont nem arra van szüksége, hogy a bátya előálljon azzal, hogy nem biztos, hogy sokáig járkál még ezen a bolygón. Biztatásra és megértésre van szüksége. csak nem tudom mit is tehetnék mikor hosszú évekig nem is akart látni sem, most miért fogadná el a részvétem? Nevetnem kell a következő mondatain. -Tulajdonképpen vámpír, de már kisgyermek kora óta szemmel tartom. Átváltoztattam és most szándékomban áll asszonyommá is tenni. Csak hát vagyok olyan „gyáva” hogy nem merem feltenni neki a kérdést, félek attól, hogy ezzel elrontanék mindent. Már nem abban a világban élünk ahol a házasság összeköt két életet, ma már csak egy bilincsnek tekintik. – Horgasztom le a fejem. – Szóval még ember volt mikor szemet vetettem rá. – Vigyorodom el.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Mystic Falls-i Erdő Kedd Márc. 18, 2014 12:15 am
Daryl és Dave
A dühöm fojtogat, megbénít. Utálom, amikor ilyen vagyok, egyetlen ép gondolatom sincs. Nem szeretem amikor nincs magam felett kontrollom. Az arcomon még mindig ott virítanak a vámpírlét nyilvánvaló jelei. A karikás, fekete eres szemeim és a megnyúlt fogaim egyszerűen nem akarnak eltűnni. Szétfeszít a düh, ordítozni akarok, nem tudok semmit csinálni, csak remegni és meredten bámulni magam elé. Csillapodok valamennyire, Daryl szavai akármilyen ostobán is hangzik, de megnyugtattak. Milyen lett volna, ha ez idő alatt végig mellettem lett volna? Utálom beismerni, de igaza van. Én nem hagytam, hogy az életem része legyen, így nem fair tőlem, hogy éppen azt vágtam a fejéhez, hogy nem állt mellettem. Én zártam ki őt az életemből, hogyan is tudhatna bármit rólam. - Sajnálom, hogy elvettem tőled a családodat. – sóhajtok egy nagyot, és bámulom tovább a földet. Igen, azt hiszem ezt ki kellett mondanom. Ha bocsánatot nem is kértem tőle nyíltan, de legalább azt már tudja, hogy bánom amit tettem. Nem lett volna szabad. Egy gyerek gondolkodik így, egy felnőtt nem. Mit tehetett volna? Öt éves volt, ha akarta volna sem tudta volna megakadályozni, hogy elvigyenek. Sőt, nyilván megakadályozta volna a dolgot, biztos akarta is, csak még ő maga is gyerek volt. Igazságtalan voltam vele, ennyi sok éven át! Bátyám vigasztaló keze a vállamon az utolsó csepp a pohárban. Ajkam megremeg, a könnyek az eddigieknél is jobban égetik a szemeim. Bár nem akarok sírni, egyre közelebb kerülök hozzá. A temetés óta nem éreztem ennyire pusztító érzést, ennyire mélységes és intenzív fájdalmat. Nem értem mi folyik itt, miért gyengült meg így a pajzsom, a fal amit magam köré emeltem. - Semmi nem lesz rendben. Az elmúlt száz év egyetlen jó pillanata volt mikor ma megláttalak. Azt éreztem, hogy visszakaptam valamit ami elveszett. Ha ezt tudtam volna… hogy hiányzol… - egészen zavarba jöttem. Nem akartam neki elmondani, hogy mennyire elveszett voltam nélküle, most mégis megtettem. Mit művel velem ez a nagy testvéri összeborulás? – Sokkal hamarabb megkerestelek volna, ha lett volna egy kis eszem. Azt hiszem egyszer a büszkeségembe fulladok majd bele. – grimaszolok egyet, az ilyesmi nálam csak úgy jön, anélkül hogy átgondolnám. Elég rossz szokás, gyerekes, de nem bánom. Hozzám tartozik. - Beleszerettél? – hatalmasra kerekedett szemekkel meredek a bátyámra. Hát neki sem volt több esze mint nekem. Pedig azt hittem, hogy legalább az egyikünk megúszhatja a fájdalmat. – Elég nagy csapda, és tényleg nem tehetsz mást mint hogy megvéded mindentől. Nagyon vigyázz rá. Hol van most, biztonságos helyen? – fejem csóválom – Hívd fel vagy írj neki egy sms-t hogy ne aggódjon érted. Biztos észrevette, hogy nem vagy otthon. – halványan elmosolyodok. Még emlékszem, hogy milyen amikor egy nő vár otthon. Amikor féltő, aggódó karokba zárnak, amikor hazaérsz. Amikor éjjelente átöleled, és mikor elengeded felriad, mert attól fél, hogy eltűntél. Hiányzik az érzés, és annak ellenére, hogy tudom, mennyire veszélyes és milyen nagyon tud fájni egy asszony elvesztése, mégis örülök annak, hogy Daryl éppen ezt éli át. Megérdemli, hogy egy csinos lányka várja otthon minden szeretetével. - Tulajdonképpen nem is keveredtél te csapdába, testvérem. Szívesen cserélnék veled, de egy valakinek csak egy boldogan-amíg-meg-nem pár adatik, és én az enyémet már megtaláltam és el is veszítettem. Vigyázz rá, tényleg… - teszem még hozzá, és komoly arccal nézek rá. Igen, valóban úgy gondolom, hogy az ő hivatása mellett nem lehet könnyű dolga a lánynak. – Egyáltalán, közülünk való? Vagy ember? Mondjuk… több eszed van annál, mint hogy a kajával szűrd össze a levet! – vigyorodok el, és remélem nem tévedtem. Mert ha mégis, akkor egy újabb pofonnak nézek elébe!
Csak nevetek rajta. Tökéletes meg elpusztíthatatlan, igen, teljes mértékben Dicker. Most jövök csak rá, hogy mennyivel jobb lett volna minden ha nem kell elszakadnunk egymástól. Talán egyikünk élete sem lett volna maga a megkeseredettség. Az én életem pokoli volt, azt nem tudom Ő miket élhetett át. De amint kiderült az imént az élete nagy részét az irántam érzett gyűlölete irányította. A szemeiben mégsem ezt látom hanem fájdalmat, olyan fájdalmat amit én nem tapasztaltam meg soha. Nyugodt és kellemes légkörünk tova illan és helyére beszökken a múlt régi sebeit feltépő viharfelhő. Nem is sejtettem, hogy a fájdalma gyökere ennyire mélyen ágyazódik. Család, az öcsémnek volt családja, de itt a probléma, volt. Ahogy elmeséli röviden a lényeget összeállnak előttem a képkockák. Egy patkánynak érzem magam amiért az előbb úgy lehurrogtam a választása miatt. Nem tudom milyen érzés lehet elveszíteni egy feleséget és gyermeket. Most, hogy mellettem van Ariana, féltem őt és megpróbálom megóvni még a széltől is. Ha elveszíteném abba belehalnék, biztos vagyok benne. Szerencsétlen fivérem ezekkel az emlékekkel élt mind ez idáig. Dühöt látok rajta ami kicsapni készül. De meglep amit mond. Mi az, hogy szívesebben látnám a föld alatt mint így? Ez nem igaz. Hosszú idő óta erre az egy pillanatra vártam és szinte még álmaimban is Őt kerestem. Ha van olyan ember aki szívesen látja életben hát az akkor én vagyok. -Megértem a fájdalmad, de ahelyett, hogy kibúvóként engem kezdesz el sorozni rágalmazó szavaiddal inkább próbáld meg kiadni magadból az eredeti problémát és ne más apróbb cseprőbb gonddal takarózz. - Kicsit talán túl érzéketlenül sikerültek szavaim, de muszáj volt, szükségszerű. Itt áll előttem és látom vérerektől behálózott arcát és hegyes szemfogait. A vérmérsékletét Ő is apánktól örökölte. Könnyen dühbe jövök én is mint azt már egy öklössel be is bizonyítottam neki. Ha nekem támadna nem érne felkészületlenül, de remélem erre nem kerül sor. -Igazad van fogalmam sincs semmiről ami veled történt mert nem hagytad, hogy az életed része legyek. - Itt kicsit belőlem is kijött a sértettség, hisz miért mondja, hogy nem tudok semmiről mikor Ő maga rejtőzködött el előlem több mint 100 évre. Látom ahogy fejét a fának veti és lerogy a fűbe. Véget ért az égi háború. Én is lehiggadom és nyílpuskám mellet ülve őt nézem. -Megértelek. És el van felejtve az egész. - Látom rajta ahogy szenved a múlt miatt és ez arra késztet lépjek közelebb hozzá. Odaállok mellé és kezeimet a vállára helyezem majd kicsit megszorítom azt. - Minden rendben lesz Öcsi. - Hogy valójában így lesz-e nem tudom. Következő kérdése kicsit visszaránt a rideg valóságba. -De igen, szeretek valakit tiszta szívemből. Nem telik el úgy nap, hogy ne aggódnék érte. Belestem ebbe a csapdába és innen már nem lehet kivergődni. Nem tehetek mást minthogy védelmezem és nem hagyom, hogy bántódása essék. - Nem akarok ugyanarra a sorsra jutni mint Dave. Szeretném ha Ariana és az én örökkön-örökkénk tényleg addig tartana.
-Csapnivaló áldozat? Bátyó, azt hiszem én volnék a tökéletes, elpusztíthatatlan vagyok, ha nem tűnt még fel! – képtelen vagyok elnyomni a vigyort, és vele jön a kuncogás is. Ritkán szoktam ilyen hangokat kiadni, és az utóbbi időkben nem is nagyon volt rá példa. Most se tart sokáig, sajnos. Pedig milyen jó lett volna évődni még egy kissé a bátyámmal. Ritkán van rá lehetőségünk, pedig én most is, mint nagyon-nagyon régen, élveztem. Kevés emlékem van, inkább csak álmodni szoktam róla és az együtt eltöltött időkről. Tulajdonképpen nem is álmodom, mert akkor lenne köztük kellemes dolog is. Csak saját keserves sírásomra emlékszem, ahogy Daryl nevét óbégattam miközben cipeltek el a nevelőszüleimhez. Pokoli egy élmény volt, és gyakorta élem újra az egészet. Ahogy belekezdek abba, hogy miért nem talált, vagy hogyan lettem vámpír, elöntenek az érzelmek. Pedig már kezdtem reménykedni, hogy nekem olyanok egyáltalán nincsenek is. De aztán szemem elé úszik Myra angyalarca, a gömbölyödő pocakja, amelyben a fiam növekedett. Nem, az ő elvesztésüket nem éltem volna túl amúgy sem, és már bánom, hogy nem vetettem véget az életemnek valami hagyományos módon. Most itt rekedtem a kettő közt. Se élő, se holt, egy kárhozott lélek, aki ezen a sárgolyón rekedt. Nem így kellett volna történnie. Bosszankodva horkanok fel, és mint mindig, most is iróniával akarom leplezni a fájdalmam. - Nem miattad lettem az, ami. Az életem már éppen kezdett normális lenni, boldog voltam. Saját családom volt! – nézek rá jelentőség teljesen, aztán inkább elfordítom a fejem. – De nem tartott soká. A feleségem belehalt a szülésbe. Mégis mit kellett volna tennem?! Kétségbe voltam esve, úgy éreztem elevenen felfal a kín! Ez tűnt jó megoldásnak. – a szemem izzik, és elfog az indulat. Célpontot talál a dühöm, bátyámra zúdítom, pont úgy, ahogy az eddigi évek során tettem, csak akkor még nem állt előttem. – Gondolom szívesebben látnál holtan a föld alatt, mint így! Ezt vártam tőled, semmi mást! – szűröm fogaim közt, és a földre ejtem a csikket. Igen, most nagyon felhergeltem magam. Viszonylag ritkák az ilyen kitöréseim, de valamiért ebben az amúgy is felfokozott állapotban eluralkodott felettem a haragom, és nem is tudom megállítani. Arcom egészen eltorzul, fogaim megnyúlnak, szemem körül éktelen fekete hajszálerek rajzolódnak ki. Fájdalmas, rövid üvöltés hagyja el a torkom, és emelt hangom szólalok meg újra. - Neked. Fogalmad. Sincs. Semmiről. – a szavak csak úgy pattognak, csattannak mint egy ostor. Tudom jól, hogy nem csak tettekkel lehet fájdalmat okozni. A szó éppoly mély sebeket tud ejteni. Szaggatottan kapkodom a levegőt, míg nem csillapodok legalább egy kicsit. Fejem a fa törzsének támasztom, és hagyom, hogy a lábaim kicsússzanak alólam. Szemem behunyom, megteszek mindent, hogy képes legyek megint normálisan kommunikálni, de nincs könnyű dolgom. Heves a természetem, mindig is az volt. Nem tehetek róla. Leülök a fa mellé, a harmatos fűbe. Aztán kinyitom a szemem, és Darylt nézem. Meglepően nyugodtnak tűnik ott a nyílpuskájával. Persze, neki van fegyvere, nekem meg nincs. De már csak nem lő le most, hogy tudja ki vagyok. Bár lehet, hogy épp azért fordítaná ellenem a nyilait. Nagyot sóhajtok, és próbálom összeszedni a szanaszét szóródott gondolataim. - Nem akartam ordítozni veled. De képtelen vagyok kezelni, hogy – a hangom megbicsaklik. Soha nem fordult még velem ilyesmi elő. Mindig el tudtam mondani, hogy mi a bajom, most mégse megy. Talán azért, mert a bátyám mellett végre azt érezhetem, hogy nem kell magam visszafognom. Ő az én nagy és erős testvérem, aki mindig is volt, aki előtt bármikor összeomolhatok. És úgy tűnik, most meg is történt a dolog. – Nem tudom elfogadni, hogy ők ketten… - suttogom, és fejem két térdem közé szorítom. A rohadt életbe, azért sem fogok bömbölni mint egy pelenkás kislány. Nem és nem! Felemelem a fejem, és bátyámra szegezem el nem sírt könnyektől csillogó szemeim. - Ugye te nem estél ebbe a hibába? Nem szeretsz senkit sem, ugye?
A hangjában hallatszik az a gyermekkori kis incselkedés. Nem voltak nekünk szüleink csak két ember akik eltartottak, de sose kerültek hozzánk érzelmileg közel. Egymásnak voltunk ott és persze mint minden testvér mi sem hagyhattuk ki egymás bosszantását és megviccelését. Idősebb révén több mindenre voltam képes mint Ő hisz csak két éves volt csupán. Emlékszem egyik délután ott nyújtózkodott az almafa alatt én pedig kinevettem, hogy nem éri el az ágat, majd egy könnyed mozdulattal felkapaszkodtam rá és hintáztam rajta. Dave sírva fakadt, hogy neki nem sikerül utánoznia, megsajnáltam és leugrottam a fáról egy piros almával amit a kezeibe tettem. A gyermeki könnyei tovatűntek és vigyorogva fogta az almát. Ez mindig az egyik legkedvesebb emlékem volt, mikor kutattam utána erre emlékeztem vissza, hogy adjak magamnak reményt hisz megígértem neki, hogy mindig vele leszek. Most itt vagyunk mind a ketten és bevallom, hogy ugyanazt a kiskölyköt látom benne még most is. -Igazán? Hát nem tagadom emberként is hasonlóan tökéletes lennék. De te szerintem csapnivaló áldozat vagy. - Eresztek meg egy vigyort felé. Igazán jó jel, hogy képesek vagyunk nem csak saját sérelmeinket egymásra zúdítani hanem viccelődni is. Hamar elvesztettük egymást így sose volt igazán testvérem, sose tudtam kötetlenül hülyéskedni senkivel mert egyedül voltam. Látszik, hogy egy vérből valóak vagyunk, csipkelődni és mások idegeire menni azt nagyon tudunk. Erre a gondolatra muszáj volt elmosolyodnom. Néhány perccel ezelőtt még képes lettem volna a torkának ugrani mert azt hittem elárult, hogy a keresésem ellenére nem akart viszont látni, rosszul esett, de túl léptem rajta. Hosszú út áll még előttünk mire testvéreknek mondhatnánk magunk. Következő monológját csendben végig hallgatom. Ismét felszínre tör a megsértett gyermek aki azt hitte a bátyja hagyta el. Hallom a hangján, hogy igen is komolyan gondolta, hogy én tehetek az egészről. Igen, sokáig én is magamat hibáztattam, de rá kellett jönnöm, hogy nem tehettem volna semmit sem. Kicsit megráz, hogy mind ezekre a gondokra a vámpírlétet találta megoldásnak, ez sosem megoldás, ez átok. -Dave, nem ez lett volna a megoldás a gondjaidra, a vámpírok halhatatlanok és a fájdalmak amiket érzel és nyomasztanak ugyanúgy tovább benned maradnak csak még erősebbek lesznek és nem fognak elmúlni a halállal mivel nem halunk meg soha. - Tudom, hogy ezt már maga is jól tudja, de egyszerűen nem tudom felfogni, hogy lehetett annyira hülye, hogy saját akaratából vessen véget az életének. Szenvedtem én is mégse választottam a legkönnyebb és legkézenfekvőbb megoldást. Ami lettem azt nem én akartam, valaki helyettem döntött anélkül, hogy megkérdezett volna. Megértem, hogy nem akar most semmit se mondani ahogy nekem is nehezemre esne elmesélni 150 év keserű időszakait. Elmosolyodom ahogy érdeklődik a munka iránt amibe majdnem belehalt szerencsére kb úgy célzok mint egy ember. Teszem hozzá, hogy csak szerinte. -Hát amint látod nem egészen jól...még mindig járkálsz...kezdek kijönni a formámból. - Rágyújtok én is majd törökülésbe helyezkedem a nyílpuskám mellett és szórakozottan pengetem a húrjait.
Daryl ölelésében az a legfurcsább, hogy olyan természetes. Örülök neki, hogy így történtek a dolgok. Jó, annak annyira nem, hogy megpróbálta átrendezni az arcom, de kicsire nem adunk. Ahogy az emberek mondanák, ez a megbocsájtás ideje. Szóval lenyelem amit mondani akartam, legalábbis most, ebben a percben. Később is ráérünk veszekedni. Előttünk az egész élet, aminek ugye soha nem lesz vége. Gyerek korunkban gyakran voltunk így, ő védett meg mindentől, én pedig bújtam hozzá. Mint most, pont mint akkor. Minden olyan. Elvégre ő a családom, már nincs senki más, akire azt mondhatnám, hogy a családom tagja. Elég szánalmasan hangzik, de ez van. Nem akartam túllihegni a dolgot, de úgy tűnik még azért maradtak érzéseim. Pedig már azt hittem, hogy elmúlt, hogy az nem lehet, hogy a mérhetetlen dühön kívül bármi mást is érezzek. Elvégre kinek van szüksége erre a sok marhaságra? Örülök neki, hogy nagyjából egyszerre lett elegünk ebből a nagy érzelemkitörésből. Nem egészséges az ilyesmi, és nem is igazán szoktam hozzá. Még csak az kéne! Felhorkanok, és vágok egy grimaszt. Elhibázottnak tűnik, mert sajog az egész állam még az ütéstől. Azt hiszem ha ember volnék most törött állkapoccsal feküdnék kiterülve a földön. - Nem hiszem, hogy megérdemeltem volna. És azért… célozhatnál jobban is. Elvégre még életben vagyok, és ha jól sejtem te épp az ellenkezőjén munkálkodtál a múlt héten. Elképesztően jó lennél, ha ember volnál. – a szemem csillanása a régi énem tükrözi. Azt a huncut kis totyogót, amilyennek utoljára látott. Azt hiszem vagyunk egymással olyan viszonyban, hogy megengedjem magamnak ezt a testvéri csipkelődést. Aztán az is lehet, hogy még egy pofon lesz a jussom, de ne lepődjön meg, ha visszaütök. Egyet még lenyelek, de azért kettő már sok lenne nekem is. Ilyen vagyok, szeretem piszkálni és kritizálni a környezetemben lévőket, rossz szokásom. Újabb grimasszal jutalmazom a második bocsánatkérését is. - Daryl, mire megtaláltál volna már az voltam ami ma. Alig voltam huszonkét éves amikor ez lett belőlem. Ahogy elnézlek te ennél idősebb voltál mikor egyáltalán lehetőséged lett volna engem felkutatni. Ezen kívül gondosan eltűntettem a nyomokat előled. Nem akartam, hogy rám találj. – nem vagyok benne biztos, hogy folytatni akarom, de talán joga van tudni az igazat. – Azért lettem vámpír, mert azt hittem… fogalmam sincs mit hittem, egyszerűen csak nem tudtam elviselni tovább az életem. És részben téged hibáztattalak a történtekért. – a zsebembe nyúlok, és előveszem a dobozt aztán az öngyújtót is. Remélem most nem csap le amikor éppen rágyújtanék, mert az már igazán felbőszítene. Át kell gondolnom, hogy mit mondok el neki és mit nem. Alapvetően egyszer úgyis kénytelen leszek az elmúlt száznegyven év eseményeit vázolni neki, a főbb pontokat kiemelve, de igazán nem hiszem, hogy ez lesz majd az a pillanat. Az öngyújtó lángjának meleg fénye mindig elvarázsolt, imádom nézni ahogy ez a kis narancs láng táncol a legkisebb szellő hatására is. Említettem már, hogy pár évtizede még piromániás gyújtogató voltam? Nem? Hát, most így eszembe jutott. Nagyot szívok a füstből, a cigaretta vége hirtelen felizzik, sokkal fényesebben mint a megszokott. Amikor ideges vagyok, mindig sokkal mélyebben lélegzem mint szoktam. - Majd egyszer elmondok mindent, de most képtelen vagyok rá. – a hajamba túrok, hátam a fa törzsének vetem újra. Ha lenne, azt hiszem a vérnyomásom az egekben lenne. Meg kell nyugodnom, bár ez a fokozott lelki állapot teljesen érthető. Nehéz kezelni a helyzetet. Az ismerős gesztus, az, hogy szórakozottan emelgetem a dohányárut a számhoz mentőövként lebeg mellettem, és én abba kapaszkodok. - Veled mi van? megy a bolt? – igyekszem egy mosolyt erőltetni magamra, de nehezen megy. Sőt, talán egyáltalán nem jártam sikerrel. Kit akarok átverni? Rettentően feszélyez a szituáció, ennyi év után a testvérem szemébe nézni nagyon felkavaró.
Mintha csak magamat hallanám. Szinte ugyanaz a fölényes hangsúly csak a különbség kettőnk közül,hogy én azért meggyőzőbben tudom előadni azt, hogy nem érdekel a másik. Sajnálatos módon teljes mértékben az apámra ütöttem. Ugyanolyan távolságtartó és érzelemmentes vagyok akárcsak Ő. Soha se akartam rá hasonlítani, de végül a tökéletes mása lettem, mint egy klón akibe beleültették azokat a tulajdonságokat mint ami az eredeti alanyban van. Dave-vel más a helyzet Ő inkább anyánkra emlékeztet. Viszont az akaratossága az szintén apánktól maradt rá. Csodálatos egy kis család. Ha az Isten létezik akkor nagyon valószínű, hogy imádott kísérletezni. Ennyire különböző embereket összerakott amiből lettünk mi, akiknek az élete megint csak egy történelem könyvbe való sztori. Túl nagy a büszkeségem ezt jól tudom. Még most se, hogy tudom, elakar menni se mondom ki, hogy maradjon. Inkább hezitálok rajta. Végül csak erőt veszek magamon és megállítom tervében. Nem futamodhatok meg a múltam elől és végképp nem lehetek egy megsértett kölyök. Hisz mind a ketten elkövettük a magunk hibáit, most itt az ideje tanulnunk is belőle. A hosszú évek alatt tökéjre fejlesztettem az érzéseimet takaró maszkot. Eddig a pillanatig minden jól működött, a maszk a helyén volt, de ahogy belenézek Dave szemébe kezd repedezni ez a páncél. Eszembe jutnak azok az emlékek mikor nekem kellett megvigasztalnom mert apánk elverte csupán azért mert arra vágyott, hogy foglalkozzanak vele. A falak amiket magunk közé emeltünk már olyan magasak és vastagok, hogy hosszú idő kell mire letudjuk bontani. Csak lassan bólintok szavaira. Igaza van. Mind a kettőnknek el kell mondani az álláspontját mert így nem fogunk közös nevezőre jutni. Odalépek hozzá. Nem tudom, hogy lehetséges ez, de a páncélom darabokra tőrt és most ott állok meztelenül, a gondolataim és minden érzelem mintha egy nyitott könyv lenne. Megölelem Dave-t és ettől szinte jobban érzem magam. A sok évnyi hiába való keresgélés mégse volt hiába való. Igaz, nem én találtam meg Őt hanem fordítva, de a végeredmény ugyanaz. A legnagyobb hiba amit elkövettem azaz volt, hogy feladtam a kutatást és elkönyveltem halottnak a drága Öcsém. Hallom ahogy kimondja a nevem majd végül azt, hogy itt van. Ez a két szó, hogy „itt vagyok” Többet jelent mindennél. Elmondja, hogy számíthatok rá és, hogy nem fog ismét eltűnni. Végül elengedjük egymást. Ez az ölelés bőven elég volt így 10 évre előre. Most itt állok ismét vele szemben és fogalmam sincs mit mondhatnék. Először talán azért a szép jobbhorogért kellene bocsánatot kérnem, de ha jobban belegondolok azt még megérdemelte. De ezután az összeborulós pillanat után csak illik elnézést kérni… -Ne haragudj azért az ütésért, de valljuk be…elképesztően jól célzok. – Próbálom kicsit oldani a köztünk lévő feszültséget. Annyi megbeszélni valónk van, hogy azt se tudom hol kezdhetnénk. -Dave, tudom helyrehozhatatlan az, hogy nem forgattam fel mindent utánad, de remélem egyszer képes leszel megbocsátani. – Mégis csak testvérek vagyunk és nekünk össze kell tartanunk. Én teljes mértékben megfogok neki bocsátani. Újra kell kezdenünk mindent. És ezt csak tiszta lappal lehet.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Mystic Falls-i Erdő Hétf. Márc. 03, 2014 10:30 am
Daryl és Dave
Hitetlenkedve kerekednek el a szemeim. Neki ez tényleg csak ennyi? Menjek el, ezt akarja? Az öccse voltam és vagyok is. Ez mindig így lesz, nem hiszem, hogy valaha is változna ez a dolog. Elvégre még az sem rettentett el a nagy családi összeborulás elől, hogy hajszál híján megölt a múlt héten. Én a testvére akarok lenni, ezért vagyok itt. Azt hittem ez azért elég egyértelmű. Fogalmam sincs, hogy mire gondol, mit érezhet most. Tulajdonképpen még abban sem vagyok biztos, hogy én mit érzek. De talán a legerősebb a félelem. Elvégre a bátyám úgy istenesen orrba gyűrt, és most sem érzem a hangján, hogy velem akarna lenni, meg akarna ismerni. Pedig olyan kicsi voltam még, amikor elválasztottak minket. Ő nem is akarja tudni, hogy én milyen vagyok, ki vagyok? Nekem az utóbbi héten más gondolatom sem volt, mint hogy végre találkozzam vele. Ezt tervezgettem, szerveztem, kinyomoztam a telefonszámát, megkerestem a helyet ahová majd elhívom. Izgatottan vártam ezt az egészet, és most azt érzem, hogy minden értelmetlen volt, mert neki egyáltalán nem hiányoztam. Sértett büszkeséggel csendül a hangom, talán jóval hidegebben, mint szerettem volna. - El is mehetek, ha tényleg azt akarod. Eddig se nagyon érdekelt, hogy mi van veled, megleszek a továbbiakban is a testvérem nélkül. – azt hiszem, nem voltam túl meggyőző. A büszkeségem sérti, hogy nem látok rajta örömet. Ha csak egy hangyányit is hasonlítunk, ha valóban vér a véremből, akkor átlát rajtam, és tudni fogja, hogy csak a füstbe ment rózsás tervek miatt vagyok ilyen dühös.
Nézem, ahogy itt áll tőlem pár lépésnyire. Más mint én, más mint bárki akit ismernék. Olyan kemény, mint egy kőszikla. Megközelíthetetlen, és most úgy látom, mintha az évek alatt egy falat emeltünk volna egymás közé. Ő és én, közös erővel. Én azzal, hogy tudtam hol van, mégsem találkoztam vele. Ő pedig azzal, hogy elzárta az érzéseit irányomban. Már ha voltak egyáltalán. Egymásnak adogattuk a téglákat, és a gyűlöletünk lett a habarcs, ami olyan szilárdan tartja az építményt, magasan és szürkén tornyosulva közénk. Összeszorul a torkom a gondolatra, szinte látom magam előtt az egészet. Dühösen rázom meg a fejem. Még csak az hiányzik, hogy nekiálljak itt bőgni! Ha Daryl tényleg nem hajlandó elfogadni engem, akkor nem adhatom meg neki azt az örömet, hogy lássa mennyire összetör ez az egész. Nem veszíthetek el még egy személyt az életemből, aki fontos nekem. Egyszer is épp elég volt. Többet nem megy, nem fogom azt a szarságot végigcsinálni újra. Eleve marhaság volt idejönni, és azt gondolni, hogy majd százötven évnyi sérelmet a szőnyeg alá söpörve rendezünk mindent. Az ilyesmi nem lehetséges.
A szavai meglepnek, annyira más, mint az előbbi kirohanása. Lehet, hogy mégis tudjunk rendezni a dolgainkat? Még a végén hinni fogok a csodákban… Bólintok, mert igaza van. A múltat tisztázni kell. - Rendben, maradok. De akkor neked is el kell mondanom, hogy mit gondolsz rólunk. Vagy hogy te mit tudsz. Mert ez így nem jó, hogy mindketten csak az érem egyik oldalát ismerjük. – csóválom a fejem, aztán csak meredten bámulom. Igen, ő a bátyám. Tényleg hasonlítunk, és valahogy furcsán kellemes, jóleső érzés fog el, hogy láthatom. Közelebb lép, és ösztönösen várom az újabb nyaklevest, amivel várhatóan megkínál majd. Lényegében ez is egy megoldás lenne. Ha jól tudom az emberek idióta pszichológusai is valami hasonlót csinálnak, amikor szivacsból készült baseball ütőkkel csapkodják egymást a betegeik. Ez annak a technikának a vámpír verziója, felszorozva néhány évtizednyi sértettséggel és fájdalommal. Nyelek egy rövidet, mert tényleg fogalmam sincs, hogy mit akar már megint. Aztán kitárja a karját, és magához ölel, hosszan, szorosan. Azt hiszem vagy egy percig csak mozdulatlanul, dermedten állok, mire végre felfogom, hogy itt van. Velem van, és ugyanúgy hiányoztam neki, ahogyan ő nekem. Képtelen vagyok tenni bármit is ellene, csak megemelem a karjaim, és alaposan meglapogatom a hátát. Ennek mindig így kellett volna lennie, abban a sok évben is így kellett volna állnunk egymás mellett, amíg… amíg az én hibámból távol voltunk. Végre beismerem, ha csak magamnak is, hogy milyen borzalmas dolgot tettem. Elvettem a családot mindkettőnktől, valami gyerekes bosszúvágy miatt. Mennyi szenvedést okoztam neki! Egy mocskos szemétláda vagyok, hogy ezt tettem vele. A saját érzéseim fojtogatnak, el nem sírt könnyektől ég a szemem. - Daryl. – nyögöm ki valahogy, és magam is meglepődök, hogy egyáltalán ennyire képes voltam. A hangom mintha nem is az enyém volna, elfúló, fájdalmas. Olyannak hallom, amilyen akkor volt. Amilyen álmomban szokott lenni. Legyűröm a késztetést, hogy nekiálljak magyarázkodni, vagy a bocsánatáért esedezni. Igen, elszúrtam. Rettenetesen elrontottam mindent, és csak most jöttem rá, hogy ez az egész teljesen fölösleges volt. - Itt vagyok. – motyogom, és megtörlöm az arcom. Tényleg nem akarok bőgni, az annyira férfiatlan lenne. Kicsit hátrébb húzódom, elengedem őt a medveölelésből. Ennyi érzelemkitörés még belefér, de ennél több már azért túlzás. Elvégre nem vernyákoló kis libák vagyunk, hanem felnőtt férfiak, vérszomjas ragadozók.
Talán jól kéne éreznem magam attól, hogy rendesen bevertem a képét az öcsémnek? Talán jól, de valahogy se elégtételt nem érzek se megkönnyebbülést csak mérhetetlen fájdalmat. Hogy én nem kerestem? Pont én? Évtizedekig kutattam utána, de semmi nyomra nem bukkantam. Ember voltam és abban az időben maga a kutatás sem volt könnyű és miután vámpírrá váltam, még saját magamtól is irtóztam és féltem ha megtalálom az öcsém vámpírrá teszem vagy a legrosszabb esetben meg is ölöm. Feladtam a keresését és inkább a saját világomba menekültem ahol nem volt helye érzelmeknek se semmi másnak, csak a vérnek. Sose feledtem el Őt és fogalma sincs miket tettem érte. Hányszor mentem neki apánknak, hogy ne verje meg Őt csak mert sírt. Az árvaházban is mindent azért tettem, hogy neki jó legyen. Tekintélyt szereztem, hogy az ételünket ne vegyék el tőlünk és, hogy ne verhessenek minket kényük kedvük szerint. De mire mindent elintéztem, hogy jó életünk lehessen addigra Őt elvitték. Nekem egy szót se mondtak, csak miután keresni kezdtem szóltak, hogy elvitte egy nagyon "aranyos" család. Mint utólag kiderült náluk rémesebbet nem is akarhatna az ember. Mindig is azt hittem meghalt, pedig itt volt az orrom előtt és a bolondját járatta velem. Legszívesebben most odamennék és átölelném majd fátylat borítva újra kezdenénk a testvéri kapcsolatunkat. De a büszkeségem nem engedi, hogy felálljak innen és megbocsássak az öcsémnek. Elengedem a fülem mellett az ordibálását. Őrült volnék? Nos nem lehetetlen, hisz az életem egy pokol volt és jelenleg most is csak egy apró fénysugár az ami pislákol, Ariana. Mégis mit várt? Hogy majd összeborulva sírva fogom a bocsánatát kérni, hogy 5 évesen hagytam, hogy elválasszák tőlem?Egy felnőtt férfi és a gyermekkori sérelmei irányítják. Én soha nem éltem a múltban, de úgy tűnik neki minden pillanata ott zajlik le. -Eddig se akartál az öcsém lenni. Nem kötelező, akár most rögtön itt is hagyhatsz és tehetsz úgy ahogy eddig...- A végére elszorult a torkom. De remélem ebből nem vett észre semmit. Nem akarok gyengének tűnni pont előtte. Igen határozottan ez volt számomra a legjobb büntetés, de ugyan miért? Nem tettem semmit, nem tehettem semmit. Egy gyerek voltam akinek egy szava nem lehetett. Egy gyerek voltam a sok közül, a nevemet se tudta senki. Most már néhány könnycsepp is legördült az arcomon. Most örülök, hogy háttal vagyok neki. Egyre csak a képet nézem amin még testvérek voltunk. Ahol még összetartottunk és együtt harcoltunk a szüleink szeretetéért. Hallom ahogy a nevemen szólít. Megtörlöm a szemem és próbálom a képet összekötni a valósággal. Valóban Ő az, de vajon képesek lennénk újra testvérek lenni? Én szeretem hisz a testvérem, de Ő biztosan gyűlöl. Nem kéne okot adnom erre a gyűlöletre? Akárhogy próbálom, de nem tudok már haragudni rá. Mind a ketten szenvedtünk és meg kell értenünk egymást. Egy pillanatra megriadok. Elakar menni? Azt nem hagyhatom. Most, hogy újra láttam nem hagyhatom, hogy újra kilépjen az életemből még ha gyűlöl és mélységesen megvet akkor sem. Felállok és felé fordulok. Nem akarok szónoklatot tartani, hisz biztos nem kíváncsi rám sem semmire ami hozzám köthető. -Dave...Testvér, nem akarom, hogy elmenj. A múltunk tisztázásának itt az ideje. Csak arra kérlek hallgass meg, utána eldöntheted szabadon, hogy mész vagy maradsz. - Fújom ki a levegőt és mindent ami a fejemben kavarog próbálom mondatokba foglalni. Mennyiszer próbáltam el ezt a beszélgetést. Hányszor, de hányszor elképzeltem ahogy rátalálok. Ezek közül most egyik sem úgy alakult ahogy vártam. Közelebb léptem hozzá, szinte egy karhosszúságra álltam meg előtte. Már épp mondani akartam a begyakorolt szöveget, de hirtelen minden elveszett a gondolatok végtelen hálójában. Megláttam azt a szempárt ami mindig felnézett rám mint a bátyára. Az öcsémet látom, az egyetlen öcsémet akit szeretek. Odaléptem és átöleltem. Nem érdekel hogy mi lesz erre a reakciója, felőlem agyon is verhet, de életem összes bánata végül erre kényszerített, hogy teljes szerencsétlent csináljak magamból Őelőtte.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Mystic Falls-i Erdő Pént. Feb. 28, 2014 9:22 am
Daryl és Dave
Elfojtok egy méltatlankodó morgást, amikor Daryl kitépi a kezemből a fotót. Azért igazán bánhatna vele finomabban is! Egyrészt mert régi, és mint ilyen viszonylag sérülékeny, másrészt ez az egy van belőle (legalábbis nekem), és harmadrészt pedig ne barmolja már szét a holmim...! Rápillant, és azonnal ki is esik a kezéből. Nem pont ilyen reakciót vártam, de ez is megteszi. Figyelem, ahogy az érzelmek hullámzanak az arcán, egyik csap át a másikba, alig lehet követni. Válla megereszkedése az, amiből tudom, hogy megkönnyebbült. Végtére is elég sokáig keresett hiába, és talán már azt is hitte, hogy meghaltam. Ha jól sejtem némiképp örül, hogy mégsem, és…
Az ütés váratlanul ér, olyannyira, hogy erejétől térdre esek. Mi van?! Az állkapcsom sajog, még nem tértem teljesen magamhoz. - Te őrült! – kiáltok rá, miközben próbálok feltápászkodni – Tudod ki akar ezek után az öcséd lenni?! – vetem oda neki dühösen, és igyekszem összeszedni a gondolataimat. Ez a pasas egyszerűen nem komplett. Akinek ilyen kitörései vannak, azt ketrecbe kéne zárni vagy kirakni a napra, hogy hadd piruljon. Füstölgök a dühtől, mert egyáltalán nem így terveztem a találkozást. Nem mintha nagy könnyes összeborulásra vágynék, de azért egy ekkora pofon mégis csak túlzás. Bár nem mintha lenne választásom, hogy akarok-e az öccse lenni. Az vagyok és kész, ezen nincs mit szépíteni. Hátat fordít nekem, azt hiszem el is megy, de csak áll, szerintem most próbálja feldolgozni igazán, hogy miről van szó. Azt mondjuk jó lenne tudni, hogy miért vert így állon, mert szerintem nem volt indokolt. Elvégre itt vagyok, vagy nem? Frusztrál, hogy a képem ismét a kezében van. Nem is tudom… attól tartok, az előbbi reakciójából kiindulva, hogy széttépi, de akkor komolyan mondom én is széttépem őt. Csak csendben állok, és várom, hogy végére érjen a mondókájának. Vádaskodik, hát persze. Pedig aki haragudhatna az én vagyok, elvégre ő hagyott ott engem lógva már az árvaházban is, ő bandázott, intézte a dolgait, nem is érdekeltem. Aztán pedig elvittek, és ő nem tett semmit. Mielőtt vámpírrá váltam volna, megkerestem. És csak azért nem vettem fel vele a kapcsolatot, mert tudtam, hogy ő nem keresett engem. Azt hiszem a hozzáférhetőség hiányában ő az elmúlt körülbelül százötven évben mártírt csinált magából. Fel kell világosítanom, hogy azért nem egészen úgy történtek a dolgok, ahogy azt ő gondolja. - Hol voltam? Te hol voltál! – csattanok fel dühösen, és én is hátat fordítok neki. Talán így könnyebb. Már annyiszor elmondtam magamban, számtalanszor a tükör előtt állva fejéhez vágtam minden sérelmemet, hogy most hogy itt van elfogytak a szavaim. Ha nem látom, talán el tudok mondani neki mindent. – Nem csak a te életed ment tönkre. Nem csak te szenvedtél miután engem elvittek. Kerestelek és meg is találtalak, de úgy gondoltam az a legjobb büntetés számodra, ha azt hiszed meghaltam. Mert TE nem kerestél engem. Ha akartál volna, úgy igazán, akkor megtaláltál volna. Figyeltelek. Én is a poklot jártam meg! Neked semmiről fogalmad sincs! – csattanok fel, és a hajamba túrok. Idegességemben belemarkolok, és húzom. Igen. Neki fogalma sincs arról, hogy milyen kínokat álltam ki a nevelőszüleimmel, hogy hányszor vertek meg engem, és miként fegyelmeztek. Ő nyilván nem érzett még olyan fájdalmat, mint én amikor Myrám meghalt. Neki nem volt felesége sem fia akit sirathatna az örökkévalóságig. A tönkrement életről azt hiszem nem kell előadást tartania. Hatalmasat sóhajtok, és végre felé fordulok, amikor látom, hogy a fűben térdel. Az állam még mindig sajog, de már múlik. Meg kell hagyni, elég tisztességeset tud ütni. - Daryl…! Az vagyok, akit a képen látsz. Az öcséd. – csóválom a fejem, de nem megyek hozzá közelebb. Azt hiszem szüksége van most a távolságra, és időre is, hogy mindazt ami az elmúlt percekben történt feldolgozza. – Nem az a fontos, hogy hol voltam. Hanem hogy most már itt vagyok. Próbáld meg átlépni ezt az időt… aztán keress meg. – úgy érzem menekülnöm kell. Nem akarom őt így látni, nem akarom tudni, hogy mennyire összetört. Várok még pár másodpercet, hogy eldöntse: maradjak-e vagy inkább egyedül lenne. Addig körülnézek, és keresem az avarban a cigarettámat, ami akkor repülhetett el valahová, amikor bátyám olyan váratlanul bepancsolt nekem. Testvéri szeretet… Na, az biztos, hogy nem ezt jelenti, mint amit mi ketten művelünk.
Komolyan az agyamra megy ez az arrogáns kölyök. Még, hogy a főnök? Na most ha jó hangulatban lennék olyat kacagnék, hogy csak na. Mi van? Nem olvasott utána, hogy nem volt még élő példa rá, hogy bárkinek is a csicskájává váltam volna? Azt hiszi Ő lesz az első aki majd azt teheti velem amit csak akar? Milyen pofátlan már, de most komolyan. Itt helyben beverném a képét ha nem kellene annyira az a szaros meló. Kifújom a levegőt és próbálok higgadt maradni. Bár ami igaz, nem nagyon megy. Megvárom míg befejezi a mondókáját majd a cigarettámra gyújtok és várom azt a képet. Ariana miatt szükségem van a pénzre. Ha meghalnék akkor a bankszámlámról leveheti a pénzt és megélhet belőle. Már pedig tudom, hogy nem fogok sokáig élni. A heves természetem és a halál vágyam már addig sodort, hogy innen nem igen van visszaút. Szívesen megfordulnék, de már most képtelen vagyok rá. Bérgyilkosnak álltam hátha nagy szerencsém lesz és minél hamarabb meghalok, de sajnos piszok jól végeztem a munkám és ezáltal annyi ellenséget gyűjtöttem össze, hogy mára már a fél világ a halálomra vágyik. A véremet kívánják. Azt akarják, hogy szenvedve haljak meg ahogy szeretteik, gyermekeik, feleségeik vagy férjeik esetleg haverjaik haltak meg általam. Nem hibáztatok senkit érte hisz ezt mind magamnak köszönhetem, magam kevertem ezt a kotyvalékot és nekem is kell meginnom a levét. Kikapom a kölyök kezéből a képet és szinte mintha áramütés ért volna dobom le a földre és hátrébb lépek. Ha most még dobogna a szívem már rég megállt volna. A képen én vagyok és az öcsém. Még azelőtt készülhetett, hogy elválasztottak minket egymástól. Ennek a képnek a tökéletes mása nálam van. Egy dobozban mélyen eltemetve az emlékekkel. Újra ránézek a földön heverő megsárgult képre. Mind a ketten mosolygunk rajta. Majd mint egy messzi halk fuvallat meghallom a kölyök hangját. Hozzám beszél, de hirtelen képtelen vagyok felfogni amit mond. Lassan magamhoz térek és eljutnak a szavak az agyamig. Ő Dave, az öcsém akit évtizedekig kerestem hiába, és most itt áll velem szemben. Az a gyerek egy felnőtt férfi lett. Előbbi meglepettségem hamar átvált megnyugvásba, szeretetbe majd fehér pokolian kínzó dühbe. Mit is mondott? Hogy elvétettem a múlthéten a megölését? Figyelt engem. Ki tudja már mióta. Idegességemben kikapom a cigarettát a számból majd ledobom és eltaposom. Kikerülöm a földön heverő fényképet majd megállok a testvérem előtt. Ökölbe szorítom a kezem és arcon vágom úgy istenesen, minden fájdalmat, elkeseredést és a keresésére elpocsékolt idő veszteségét ebbe az ütésbe vittem bele. Még magam is megtántorodom az ütéstől. Hogy tehette ezt velem? Hogy? Szenvedtem hosszú-hosszú évekig amiatt, hogy nem tudtam megtalálni erre Ő vígan élte az életét és figyelt engem. Nem tudom, hogy a harag vagy a szeretet a nagyobb iránta. Egyelőre úgy tűnik a harag az amit a legjobban érzek. Megfordulok és felveszem a képet a földről majd vissza se fordulva megszólalok. Remélem tisztán hallani fogja amit most mondok majd neki. -Egy csöppet meglepődtem a kép láttán, egy pillanatra azt reméltem az öcsémet látom viszont, de helyette egy mocskot látok aki élvezi, hogy a bátya egész élete romokban hever csupán azért mert azt hitte halott az öccse és csak is az Ő hibájából...- Halkul el a hangom és teljesen úgy érzem mindenki elárult ezen a nyomorúságos világon. Leroskadok a még mindig harmatos fűbe és folytatom amit megkezdtem. - Hol voltál eddig? Hol? - Többre már nem telik. Kiszáradt a torkom és a düh úgy párolgott el mint minden más érzés.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Mystic Falls-i Erdő 
