Damon & Spencer

•••••• Life is about timing••••••

spencer & damon

•••••• • ain't no rest for the wicked ! * ••••••

Néha elgondolkozik rajta, hogy vajon okosabb lenne e kitervelni, hogy mikor, hogyan és kiből fog vacsorázni. De tekintettel arra, hogy megígérte, vértasakokra fog hagyatkozni mostantól, nem járkálhatott fel-alá egy kis notesznyi névvel. És egyébként is, Damon Salvatore nem a tiszta gondolkodásáról híres… vagy inkább hírhedt. Hogy teljesen őszinte legyen, nem igazán izgatját a következzmények, nem mintha komolyabb atrocitások érnék csak azért mert kihágott. Fenyegetések? Talán. Ítélkező tekintetek? Biztosan. De nagyon kételkedik benne, hogy pont most lesz az első alkalom, hogy komolyabb fenyítésben részesítenék.
Amikor elcsalja az édes kis szőkeséget a bárbol, ahol megakadt rajta a szeme, Damon már tudja, ha a nő valami csoda folytán életben marad, biztosan megjegyzi, hogy idegenekben bízni nem a legokosabb ötlet. Annyira naiv és védtelen, már majdnem meg is szánja, ahogy az ötéves gyerekekről fecseg, akiket tanít. De ahogy általában, a maró éhség sokkal erősebb, és egyébként sem egy kiadós beszélgetésért kereste a társaságát. – Mikor már elég mélyen járnak az erdőben, Damon a nő után nyúl, ujjai szorosan fonodódnak a csuklója köré és máris érzi azt a bizsergő érzést a szemfogai körül, mint mindig táplálkozás előtt. Nem veszteget időt arra, hogy megigézze, túlságosan is messze vannak bárkitől aki meghallgatná, ha esetleg sikítani támad kedve. De a nő csendes, Damon úgy hiszi a sokktól, még akkor is amikor felszakítja a puha bőrt a nyakán és inni kezd. Nem tart sokáig, hiszen nem tervezi, hogy magába kényszerít többet, mint amire vágyik, visszalépve Damon egy apró, elégedett sóhajjal figyeli, ahogy a test a porba hullik.
És akkor meghallja, egy kocsi ajtó csapódását, ami majdnem arra készteti, hogy felkapja a nőt a földről és csak azután tűnjön el. De egyben kiváncsi is, nem sokan járnak erre felé és meglehetősen furcsa, hogy az éjszaka közepén, valaki célzottan arra sétálgatna, ahol ő a vacsoráját fogyasztja. Damon visszalép a testtől és behúzódik az egyik öreg tölgy árnyékába, csendesen figyelve az eseményeket. Nem teljesen érti, hogy mi történik, még soha nem látott ehhez foghatót. Ugyan számtalanszor szemtanúja volt már, ahogy boszorkányok próbálnak valakit meggyógyítani, de ez valami teljesen más és úgy érzi tudnia kell. Damon megköszörüli a torkát, ahogy kilép az árnyékból, megtörölve a szája szélét. -   Azt hiszem az ott az enyém.

Damon & Spencer

•••••• Life is about timing••••••

760 szó ✗ dress ✗

Damon + Elena

I can't let you go

Szerettem Damont a legrosszabb pillanataiban is, most sem voltam képes elszakadni tőle. Nem csak ő maga ivódott belém, de az érzés is, amit kivált belőlem. Nem tudnék megszabadulni tőlük, csupán akkor, ha valaki rám kényszerítené. Foggal-körömmel, legnagyobb erőmmel küzdenék még akkor is, hogy megtartsam őt magam mellett. Mert egészen addig, amíg ő el nem küld magától, más nem szakíthat el minket egymástól. Az erdő közepén állva végigpörgettem számtalan emléket a fejemben, mindet vele töltöttem el, és ezek a visszatekintések csak még inkább megerősítettek abban, mennyire kötődöm hozzá, hogy mennyire szeretem őt. Damon nélkül az életem nyomorúságos volna, szürke nappalok és fénytelen éjszakák követnék egymást, egy üres test volnék csupán, lélek nélkül, egy törött szárnyú madárka. Fájdalmasan mart belém a külön töltött idő, az érzelemmentes időszakom, amit már nem hozhatok vissza, amit sem ő, sem én nem kaphatom már meg. Elveszett az éterben, elúszott a messzeségbe, a múlton rágódni már nem érdemes, de a jövőt még szebbé tehetjük. Mélyen a lehetetlenül kék szemekbe meredtem, tekintetünk összekapcsolódott, mintha ujjak kapaszkodtak volna egymásba szorosan, és akkor is őt néztem, mikor szóra nyitotta csábítóan telt ajkait. Szinte már elviselhetetlen volt a vágy, hogy újra megcsókoljam, égetett belülről, de ellenálltam neki, vártam, ő tegye meg a lépést, nem akartam belehajszolni olyasmibe, ami túl gyors neki, amit igazán nem akar. Szavai tudatták velem az igazságot, és a mondás jut eszembe, miszerint egy nőt szeretni, s nem megérteni kell. Ostobaság. Ez igaz minden egyes emberre, Damonre még annál is inkább. Bármekkora önbizalmat és önteltséget mutat kifelé, a külvilágnak, én tudom az igazat. Az álca mögé látok, tudom, mennyire sebezhető, ismerem a gyenge pontjait, látom, mi igaz vele kapcsolatban, mi nem. Talán nyugodtan elmondhattam volna, ha valaki rákérdez; igen, én mindenkinél jobban ismerem! Nem lódítottam volna, mert talán Stefan egy évszázadnál is régebb óta ismeri a testvérét, de nem olyan belsőségesen, mint én. Talán amiatt éreztem így, mert egy egész nyarat töltöttünk egymás társaságában, míg kerestük Stefant, együtt éltük meg a veszteséget, közel hozott minket egymáshoz, miközben én mindvégig tudtam és érzékeltem, hogy Damon mit érez irántam. Tudtam azt is, hogy önzőnek hitte magát, amiért szeret, csak mert Stefan barátnője voltam. Dühös voltam átváltozásom után, hiszen őt sokkal előbb ismertem, mint Stefant, de egészen biztos vagyok benne, hogy másképp alakult volna minden, ha aznap éjjel, halálom és átváltozásom estéjén tovább hajtunk Mattel, s nem fordulunk vissza Mystic Fallsba, hogy Stefannal legyek. De talán jobban dühített, egyszer már kimondta a bűvös szavakat, majd elfeledtette velem. Sokáig nem tudtam eldönteni, értékeltem volna-e az igazat vagy sem, hiszen akkoriban tagadtam az érzéseim, tagadtam, hogy vonzódom a férfihoz, aki mindenét nekem adná gondolkodás, s pislantás nélkül. De tudnom kellett volna az igazat, akkor talán nem sebzem meg úgy Stefant, nem szítok viszályt a két testvér között, és legfőképp nem hazudok saját magamnak.
Kaptam még egy esélyt, úgy éreztem, ezt nem szúrhatom el. Damon őszinte volt velem, viszonozta a pillantásom, és szinte a lelkébe láttam. Jobban szerettem, mint eddig bármikor. - Nem kell már fejtegetnem, Damon. Ismerlek. Tudom, milyen vagy. Értelek. - bizonygattam mindannak ellenére, amit elmondott, és óvatosan elmosolyodtam, ám ebben a mosolyban ugyanúgy megbújt a keserűség is, mint a megértés. Mélyen legbelül, valahol a mellkasom közepe táján fájt, hogy azt hiszi, még mindig megpróbálom kitalálni mit akar, vagy ki ő valójában. Talán a szívem volt a fájdalom forrása, hiszen úgy dobogott, majd' bordáimat törte, s nem kellett kérdeznem, tudtam, hogy hallja. Nem szégyenkeztem miatta, bár féltem, hogyan reagál rá, de közben mégis tudtam, mit érez, hogy az ő szíve azt az iramot diktálja, mint az enyém, annak ellenére, hogy vérem a fülem mögött zúgott, s miatta semmi mást nem hallottam. A vágy tombolt bennem, bejárta minden egyes porcikám, finoman megremegtem, elég volt csupán elképzelnem Damon kezeit végigvándorolni a testemen. Gerincem mentén futott fel a kellemes hűvösség, jólesően beborított, mint valamiféle védőburok. A magamnak tett ígéretem eldobtam, elég bizonyítékot szereztem rá, hogy tisztában legyek az ő érzéseivel is, s a szakadékot nem csak fizikailag, de lelkileg is sikerült átszelnem. Éreztem szívdobbanásait, amint mellkasa az enyémnek szorult, és elégedett voltam az egész világgal, csak mert abban a szent pillanatban mindent átéreztem. Teljesnek éreztem a csókunkat, és boldog voltam, hogy nem vártam meg, míg ő lép. A kezembe vettem az irányítást, és megadtam neki azt a kellő lökést, amit úgy véltem, hogy meg kellett kapnia ahhoz, hogy teljes bizalommal tudjon rám nézni. És a tekintete felolvasztott, olyan forróságot éreztem, ami a szívemből indult, s a nevezett nemes szervem pumpálta az ereimbe, éltetve ezzel a testem. Éreztem, hogy kipirosodok, szavai pedig elérték a végső célt. Könnyem két széles csíkban nedvesítette meg arcomat, ismét remegés futott végig rajtam, de ez sokkal intenzívebb volt. Éreztem ajkaimon, az ő ajkán a sós könnycseppeket, és mégis olyan érzéki csók volt ez, mint még soha. Édesebb a legédesebb méznél, szenvedélyesebb a legszenvedélyesebb szerelemnél. Minden egyes testrészemben éreztem a szeretetét, nem csupán szavai ríkattak meg. Átjárt az érzés, szorosan tartott, nem engedett el, úgy, ahogy ő sem. Államat tartó kezét megragadtam, levezettem végig az oldalamon, egészen a csípőmig, míg én egy gyors, mégis hosszúnak tűnő pillanatig összekapcsolódtam a tekintetével. Aztán átjárt egy újfajta érzés, erősebb volt bármely érzésnél, ami valaha is elárasztott, és borzasztó lassan a nyakához hajoltam. Először csak óvatosan végigcsókoltam a hosszú bőrfelületet, gondosan végighaladva nyaka területén, mintha most először ízlelgetném. Nem tudtam betelni vele, hevesebben csókoltam, beszívtam bőrét két ajkam közé, egészen addig, míg arcom enyhén eltorzult szemem alatt húzódó erektől, szemfogaim pedig megnyúltak. Nem kívántam vérét venni, ám a heves érzelmektől előbújt belőlem a vámpír, a vadállat, s nem tudtam többé visszafogni magam. Emberi gyorsaságot és erőt meghaladva suhantam vele egy fához, törzsének nyomtam hátát, és visszaváltván emberi tempóra, lassan lehámoztam róla a sötét zakóját. Kérdőn pislantottam fel rá, nem akartam elsietni az "újratalálkozást", de képtelen voltam hadakozni a kísértéssel. Akartam őt, mindenestül, és azt akartam, ő is ugyanígy érezzen. A ruhadarabot először egyik vállán, majd a másikon toltam le, s mikor a földre került,nyakára kulcsoltam mindkét karom, és csókra csábítottam hívogató ajkait. Óvatosan megízleltem, aztán egyre hevesebben, és hevesebben, követelőzve nyomakodtam nyelvemmel a szájába, kitapintva az övét, és megkezdődött az érzéki keringő. Nem szívesen, de végül elhúzódtam tőle, ismét felpillantottam rá, és ezúttal szemöldököm is ívesen felvontam. - Akarlak, Damon. Minden egyes porcikám sikoltva vágyik az érintésedre. Én pedig rád vágyom!

Damon + Elena

I can't let you go

A távolság, amit közénk ékelt, amit én ékeltem kettőnk közé belém mart, szemeim égtek, mintha valamiféle vegytisztítószer erős szaga szállt volna a levegőben, s mintha ugyanebbe a szerbe mártották volna a még dobogó szívemet. Az pedig szaggatva, fájdalomtól átitatva verdesett a mellkasomban, menthetetlenül, mégis reményteljesen. Damont figyeltem, amint végigsimít a zakóján, ami érintésemtől gyűrődött össze, s elképzeltem, ahogy kezeivel az anyag helyett testemen simít végig. A zakója akartam lenni, ami olyan tökéletesen simult szálkás alakjára, sőt, egyenesen belé akartam ivódni, a bőre alá férkőzni, magamhoz kötni anélkül, hogy láncokat használnék hozzá. Vele akartam maradni, őt magát maradásra bírni, megértetni vele, hogy bármi hibát is követtem el, bármivel is bántottam, az sosem volt szándékos, hogy az ostobaságom ellenére jobban szeretem, mint eddig bárkit ezen az átkozott bolygón. Akartam, hogy tudja, nélküle mit sem érek, egy lélektelen senki vagyok, akinek többé nem lesz ereje küzdeni, ha ő most elsétál innen, és maga mögött hagy engem. Nem... nem bírnék tovább nélküle élni. Szükségem van rá, mint a vérre, mint az oxigénre, mint magára az életre. Nélküle az sem tűnne fel, ha az egész univerzum megszűnne mindennel együtt, amit eddig ismertem, és szerettem magam körül. Ha ő nincs, Elena Gilbert sem létezhet tovább anélkül, hogy kifordulna önmagából. Ismerem őt, tudom, hogy szüksége van valakire, aki táplálja mindazzal, amit más még csak el se tud hinni róla, aki elhiteti vele, hogy nem maga az ördög, hogy jó ember, de talán nem én vagyok erre a megfelelő. Bántottam, megannyi alkalommal, s mivel önzetlenségem határtalan, el kellene tudnom engedni. Csakhogy bármivel is próbálkozom, kudarcba fullad, s nem tudom tovább a víz fölött tartani a fejem, ha valaki nem segít benne. Ahogy neki rám van szüksége, úgy nekem is őrá, különben a világom darabjaira hullik, apró szilánkokká robban, és többé senki sem lépi át a kaput, ami a szívemhez vezet. - Sosem fordultam el tőled. Talán megsebeztél azzal, akinek beállítottad magad, vagy aki voltál. De ne feledd, ok nélkül sosem tettél semmi rosszat. Ismerlek, Damon. Ha téged nem bánt senki valamilyen módon, te sem bántasz mást. - Őszintének szántam a szavaim, így hát egyenesen a borzasztóan kék szemeibe néztem, miközben beszéltem, s bár nem tettem semmiféle mozdulatot felé, egyetlen lépést sem, mégis úgy éreztem, a köztünk lévő űr felét sikerült áthidalnom. Hiszen láttam a tekintetében mindazt a vívódást, ami lelke legmélyén zajlik le, láttam az arcán, hogy döntésképtelen, s tudtam, hogy mindez rólunk szól. Rólam. Hogy képes visszaengedni-e az életébe, vagy sem, képes-e kockázatot vállalni ha újabb, mély sebekről van szó a megkövesedett burkot viselő szívén. Nehéz volt mindezt végignéznem, de ez az ára annak, ha valakit tömérdek alkalommal megbántasz és eltaszítasz magadtól. Nem bízik már bennem, fél, hogy újra megtörténik, ami már számtalanszor megtörtént, tart attól, hogy nem kaphatja meg a boldogságot. A legszomorúbb az egészben, hogy minél több ember vetette a szemére, hogy ő egy szörnyeteg, ő annál inkább elhitte. Minél többször bántották meg, annál inkább hitte, hogy ő nem érdemelheti meg azt, amit más igen. Elhitte, hogy ő a rossz testvér, ő a gonosz, rosszabb az ördögnél, holott ez nincs így. Ó, Damon! A szívem szakadt meg, ahogy ránéztem, küszködve a könnyekkel, amik próbáltak utat törni maguknak, és nem láttam mást, csak egy férfit, aki arra vágyik, hogy szeretetet kapjon, és adhasson. - Nálam jobban nem. Annyira senki sem gyűlölhet, mint én magamat. - Lehajtott fejjel álltam előtte, teljesen kitárulkozva neki, felajánlva mindent, amim csak van, kezdve az őszinteséggel és a színtiszta vallomásokkal. Aztán minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még önsanyargatás közepette pillantottam le az erdei talajra, a következőben pedig a maradék távolságot is átszeltem kettőnk között, és ajkaira tapadnak, testem az ő testének préselődött, és minden más megszűnt létezni. Damon közelebb húzott magához, szorosan tartva, egyik keze hajamba túrt, míg másikkal még közelebb húzott magához. Azt kívántam, sose múljon el ez a pillanat. Akartam, hogy megálljon az idő, lassuljon le kicsit, megállva ennél a csodás momentumnál, de neki szüksége volt rá, hogy szavakba önthesse az érzéseit. És ezért nem ítélhettem el. - Nagyon szeretlek! - suttogtam viszont, de mielőtt még többet mondhattam volna, újból érezhettem ajkainak ízét, hátam pedig egy fatörzsnek nyomódott Damon teste által. Megkaptam azt, amire néhány perccel ezelőtt vágytam, kezeivel testemen simított végig, egészen addig, míg rá nem lelt az arcomra, és azt cirógatta meg óvatosan. - Istenem, ne mondj ilyet! Ha valakinek sajnálnia kell, az én vagyok. Damon, a szerelem, amit irántad érzek... felemészt! Amit irántad érzek, fáj. Belemar a szívembe, mégis olyan csodálatos, hogy azt leírni lehetetlen. Szükségem van erre az érzésre, ehhez pedig rád van szükségem. Kérlek, bocsáss meg nekem! - Fúrtam a fejem egészen közel mellkasához, szinte a ruhája, a bőre alá bújtam, érezni akartam milyen ütemet diktál a szíve, érezni akartam a meleget, amit teste bocsájtott ki a magához vett vér és kávé miatt, érezni akartam minden rezdülését, minden egyes érzését. Damon Salvatoret akartam érezni teljes valójában!

Damon + Elena

I can't let you go

Képtelen voltam visszafogni magam, ha a közelébe kerültem. Nem bírtam ki, hogy ne érinthessem, hogy bőröm ne érintkezzen az övével, s most is szerettem volna így intézni. De nem ment. Nem sebezhettem meg azzal, hogy közeledem felé, hiszen ő pont ezt nem akarta. Ki akart zárni az életéből, ki akart zárni minden boldogságforrást, hogy többé ne kelljen szembenéznie a fájdalommal. Teljes mértékben megértettem. A legnagyobb fájdalmat, a legnagyobb kínszenvedést a szerelem okozta az életében, és bár egykor meg tudtam volna győzni arról, én semmiben sem hasonlítok Katherine-hez, többé már nem. Azóta nem, hogy Isobel irodájában kutakodtunk, itthon pedig a fejemhez vágta, hogy nem csak a külsőm hasonlít hozzá. Igaza volt, nem szállhattam volna szembe a szavaival, de bántott, mert én, aki mindig ügyelt rá, hogy jót cselekedjen, hogy ne hibázzon, és ezáltal ne bántson meg embereket, én tiportam a porba egy férfi érzelmeit. Ez ellen nem tehettem semmit, ahogy a későbbi tetteimért sem, de szerettem volna mindent jóvá tenni, csak épp abban nem voltam biztos, hogyan kéne nekilátnom. Fogadjak neki örök hűséget? Azzal semmit sem érnék el, nem bízik bennem. Mondjam, hogy szeretem? Fölöslegesnek bizonyulna, kihátrálna a szavak elől, nem tartaná őket fontosnak. Az egyetlen, amit megpróbálhattam, elhitetni vele, hogy ő nélkülem is erős, és hagyni, hogy ő maga döntse el, szükségem van-e rá. A gond csak az volt, hogy mindenáron éreztetni akartam vele, hogy mit is érzek iránta, hogy azzal, hogy bántottam, a hatalmasnál hatalmasabb hibát követtem el. - Követtem el hibákat, Damon, de sosem hazudtam neked! - Ez részben igaz is volt, de eszembe jutott az az időszak, mikor eltitkoltam előtte az érzelmeim. Mikor váltig állítottam, hogy nekem Stefan az igazi, s bár akkor úgy is gondoltam, de egy aprócska részem tisztában volt vele, hogy nem így van. Stefan volt az első, igazi szerelmem, de nem állíthattam volna teljes bizonyossággal, hogy csak ő létezik számomra. Mégis megtettem, s ez hazugság volt. De máskor sosem tartottam titokban, mit érzek vele kapcsolatban, most sem kellett volna azt hinnie, hogy nem igaz, amit mondok. Nem bízik bennem, mert eljátszottam a bizalmát. De hát nem érzi, hogy majd' lángra lobbanok, csak mert a közelemben van? Éreznie kéne, ha az agya az ellenkezőjét is súgja neki. - Talán fiatal vagyok, de nem hülye! Szerinted én nem tudom, mit jelent szenvedni? Mégis kitartottam, ahogy te is, száznegyvenöt éven keresztül! Öltél, talán igen, de mondj egy vámpírt, aki nem tett semmi szörnyűséget. Nálam is erősebb vagy, pedig tudod, hogy én nem szeretem föladni. Az egy dolog, hogy ölsz, de ne a túlélési ösztönödre fogd. Vállald fel, aki vagy, Damon.. - A mondandóm végére elhalt a hangom, s most először nem a fájdalomtól, vagy a könnyeimtől. A szavak annyira komolyak voltak, hogy nem bírtam folytatni. Nem volt már mit mondanom, és reméltem, nem érti félre az utolsó mondatot. Nem bántani akartam vele, sokkal inkább tudatni, hogy nem kell semmire sem hivatkoznia, nem kellenek a magyarázatok. Pont elég, ha ő tudja, mit miért tett, sem nekem, sem másnak nem tartozik elszámolással.
Ingattam a fejem, vissza kellett fognom magam, hogy ne rohanjak oda hozzá, és fonjam teste köré a karjaim. Szörnyű volt hallani elcsukló hangját. Nem akar gyilkos lenni, nem akarja többé, hogy ezzel a szóval illessék, hogy még ennél rosszabb jelzőket aggassanak rá. Akárhogy próbálja hitegetni az embereket, hogy nem érdekli, mit mondanak neki, mégis megteszi. És pont azt teszi, amit várnak tőle, holott ő jobb ennél. Én tudom, mindig is tudtam, még akkor is reménykedtem, mikor azt állítottam, ő egy szörnyeteg, hogy tévedtem, és nincs benne semmi jóság. Bánom, borzasztóan bánom, hogy megrettentem a múltjától, hogy visszakoztam, csak éppen olyannyira elhittem, hogy miattam változott meg, hogy nem tudtam az ép eszemre hallgatni. Boldog voltam, mert elhittem, hogy ekkora hatással vagyok rá, s mikor visszaköszönt a sötét darabka az életéből, az egyenesen a szívembe fúródott. Holott rosszat éppenséggel nem követett el. S ha tett volna bármit is, amivel nem tudnék kibékülni, nem tudnám elengedni őt. Olyannyira szeretem, hogy egy tömegnyi embert is lemészárolhatna, amiért ugyan megvetném, de szeretni sosem szűnnék meg őt. Ezzel jár, ha valaki a szívedbe költözik, ha visszavonhatatlanul és eltörölhetetlenül belé szeretsz. Egyet viszont tudok: sosem fogom megbánni, hogy megszerettem ezt a férfit. Mielőtt azonban még beleéltem volna magam a közös pillanatunkba, amely azáltal keletkezett, hogy nem hátrált el tőlem, egy érzés futott keresztül a testemen. Mintha hideg zuhany ért volna a semmiből, minden egyes porcikám a csontjaimmal együtt jegessé vált, hideggé, mint a halál. S ha ő nem hátrál el tőlem, én tettem volna meg ugyanezt. Láttam rajta, hogy ez nem az a pont, mikor bosszúból fájdalmat akar okozni nekem, mert én is megtettem számtalan alkalommal. Nem, ezt ő komolyan gondolta, és ez még inkább belém vájta a nagy kést, éles fájdalommal döfködve bőrömet, s húsomat. - Stefan? Szóval megint itt tartunk, Damon? Ki voltak kapcsolva az érzelmeim. Szerinted miért éppen őt választottam akkor? Igen, jól gondolod, hogy még nagyobb galibát okozzak vele. Nem az voltam, aki most vagyok. - Sehol nem volt az a düh, amit éreznem kellett volna. A fájdalom viszont kétszer annyira belém hasított, mint előzőleg. Jobban fájt, mint bármi, amit most mondhatott volna nekem, azon kívül, hogy elzavar, és szóba sem áll velem. Emiatt hangom alig hallhatóan érkezhetett meg hozzá, szinte suttogásnak hatott, ahogy elhagyták a szavak a számat. Gyengének éreztem magam, és roppant törékenynek. Figyelmen kívül hagytam a szavait, csupán csak bólintottam, hogy értem, mire gondol. Nem mondtam többé semmit, elhagytam azt a távolságot, amit ő engedett közénk, és mindkét kezét megragadva ajkaimat szorosan az övéire zártam. Minden megszűnt létezni, a minket körülvevő erdő, a kút, benne a hatalmas sötétséggel és mélységgel, az egész világ... csak mi maradtunk, ketten, és a csókunk, amely felemésztett belülről.

Damon + Elena

I can't let you go

Az egész világot gyűlöltem, de amit még annál is jobban, az saját magam volt. Nem tudtam, mit miért teszek, mintha egy létfontosságú alkatrészt vettek volna ki belőlem, ami nélkül nem működnék már ugyanúgy. Nem akartam a régi, naiv, ártatlan Elenát visszakapni, aki emberként voltam, de többé már a vámpír Elenát sem bírtam elviselni. Bárcsak soha ne írtam volna meg azt az átkozott üzenetet! Nem akartam látni Damon szenvedését, nem akartam tudomást szerezni róla, de az arcomba csapódott, mint egy kellemetlen szag, amitől nem tud szabadulni az ember. Egyetlen mosoly nem lett volna már elég, hogy eltörölje a sok rossz emléket, és helyébe újak kerüljenek. Egy emberöltőnyi idő sem lett volna elég mellette boldogan, úgy éreztem soha, semmi nem törölhető el ezeket a kínzó pillanatokat. S valószínűleg sosem feledem el mindezt, mégis, annyira szerettem volna egyetlen, aprócska mosolyt látni azon a csodás arcon! Soha életemben semmire nem vágytam még ennyire - nos, egyik életemben sem. Damon fájdalma belém ivódott, a bőröm alá kúszott, lemarta a húst a csontjaimról, mintha sósavat fecskendeztek volna a vénáimba. Hogy fájhat ennyire bármi is? Nem hittem volna a régi életemben, hogy létezik ennyi szenvedés, ilyen sok fájdalom, s mintha ez a tudatlanság és hitetlenség visszájára fordult volna. Az élet a képembe röhögött. Nesze, Elena, létezik ilyen intenzív kín is! Elé akartam lépni, megrázni erős vállainál fogva, és ordítani vele. Nem baj, hogy érzel. Kérlek, fogd már föl! Mégsem tettem semmit. Nem moccantam. Madzagok kellettek volna ahhoz, hogy megmozdítsanak. Mint egy báb, akit a bábmester irányít. Egy hadsereg kellett volna, hogy a férfihoz üldözzön, akinek karjaiba akartam borulni. Aki nélkül nem tudtam létezni, s aki látni se bírt engem. Nem lepett meg, ha egyenesen a szemembe néz, és őrült módjára felnevet, majd közli velem, hogy gyűlöl, az sem lepett volna meg. Talán már semmi sem volt képes meglepettséget előcsalogatni belőlem. Talán minden érzelmemet kiöltem magamból, azzal, hogy eltaszítottam magamtól igaz szerelmemet. - Nem kell, hogy az legyen. Nem bántalak többé, Damon! - lehunytam a szemeim, nem mertem ránézni, mikor kimondom a szavakat, nem bírtam volna még több érzelemmentességet látni az arcán, kéklő tekintetében, amivel egyedül csak a fájdalmát leplezte. - Képes lennék neked megesküdni is, de tudom, hogy semmit nem érnék vele. - Egy lassú, óvatos vállvonáson kívül nem tettem semmiféle mozdulatot, egyedül alsó ajkam sarkai biggyedtek le szomorúan, de nem foglalkoztam velük. Nem számít, én milyen nyomorultan érzem magam, ő ennek többszörösét éli át, s miattam szenved. Mikor újra kinyitottam szemeim, egyedül ökölbe szorított kezét láttam, ha hangja nem is árulkodott volna a mérhetetlen dühéről, hát a mozdulat megtette volna a hatását. Nem bántam, hogy megemelte a hangját, ha jéghideg nyugalommal közölte volna, még rosszabbul élem meg. Megérdemeltem a haragját, megérdemeltem azt a dühös lángot, ami gyönyörű kék szemeiben villant fel, mikor rám nézett. Szeretlek, Damon! De nem mondtam ki, ezzel még inkább megsebeztem volna. Ostoba voltam, mikor megannyi alkalommal eltaszítottam magamtól. Mikor bántottam, mikor nem hittem benne, s mikor érzéseit megtagadtam magamtól. Hátat fordított, mire éles, görcsös fájdalom hasított a gyomromba az ijedtségtől. Belém nyilallt a felismerés; bármikor itt hagyhat. Maga mögött, mint egy papírzsebkendőt a szemetesben, amire már nincs szüksége. Az egyetlen hiba csak annyi, hogy én nem vagyok ártatlan. Nem ő az, aki elhajított engem. Én tettem. Újra lassú könnyek kezdtek végigszánkázni arcomon, lassan patakként csordogáltak szemeimből a sós cseppek. - Te fejezd be! - ordítottam rá most először, mióta idejött. Nem akartam kikelni magamból, hiszen mindent én rontottam el köztünk, mégsem bírtam tovább. Magamból kikelve vágtam hozzá a további szavakat is, mintha egészen idáig egy bomba növekedett volna bennem, s most járt volna le a végtelennek tűnő ideig ketyegő órája. - Elegem van abból, hogy folyton ezt hajtogatod! A fenébe is, miért csinálod ezt? Miért nem engeded magadnak, hogy elhidd az ellenkezőjét? Damon, miért van neked másra szükséged, hogy belásd, nem vagy szörnyeteg? "Nem akarok mások elvárásai szerint élni." - Utánoztam ügyetlenül, de pont olyan beleéléssel és hittel, ahogy akkor ő is. - Emlékszel még erre a mondatra? Igen, te magad mondtad nekem a motelben, Denverben. Én pedig most azt mondom neked, hogy pont ezt csinálod azzal, hogy hiszel másoknak. - Keltem ki magamból teljes joggal, hiszen mit képzel ő, hogy másoknak hisz? Hol van az a Damon Salvatore, aki nem törődik vele, más mit gondol róla, aki úgy éli a kis életét, ahogy ő azt jónak látja? Nem láttam az összefüggést aközött, amit a motelben mondott nekem, és aközött, amit most csinál. Könnyeimet mintha elfújták volna, ugyan arcomra száradt minden egyes cseppje a keserű áradatnak, de nem számított többé. Már nem szomorú és kétségbeesett voltam, sokkal inkább értetlenkedve álltam a történések előtt, és dühös voltam a férfire. Tudatni akartam vele, hogy nem kellek én, vagy bárki más ahhoz, hogy erős legyen. Hogy jó legyen, amilyen legbelül, a megkeményedett páncél mögött, melyet szíve köré vont. Mikor egyik szemem sarkából elkaptam a mozdulatot, melyet felém tett, nem bírtam türtőztetni magam tovább. Előtte teremtem, mintha mindig is ott álltam volna vele szemben, nem pedig tőle több lépésnyire, kezeimmel pedig megragadtam mindkét karját, és olyan szorosan tartottam, hogy csak akkor tudta elszakítani azt, ha kicsit megerőlteti magát. Nem tagadom, tasakos vérbe fojtottam a bánatom, s az utóbbi időben a kelleténél nagyobb adagokat nyeltem minden nap. Semmiképp, soha, semmilyen helyzetben nem kérkednék az erőmmel, a vészhelyzeteket kivéve, ezt pedig annak gondoltam. Őt ismerve tudtam, hogy bizonyára többet vadászott a kelleténél, ha nem volt számára elég a tasakos vér, azzal is tisztában voltam, hogy nálam mindenképp erősebb, még ha csak a korát is nézem, de annyira vissza tudtam fogni, hogy legalább addig szorosan tartsam kezeimmel, míg mélyen a szemébe pillantok. A többi rajta múlt, ha kiszakította magát a szorításomból, bátran megtehette, nem számított, csak hogy meg tudtam érinteni egyetlen egyszer. - Tudom. - bólintottam megértően, és a legbűnbánóbb pillantásomat vettem elő, azt az őszinte fajtát, ami szívből jött, és ami talán még az ő jégbe burkolt szívét is megérintette.

Damon + Elena

I can't let you go

Rémült voltam a szavaitól, amiket felém intézett, de ugyanakkor dühös is Damonre, és ettől az egész csak rosszabb volt. Még inkább fájt, hogy hibáztam, még inkább bűnösnek éreztem magam, és szívem szerint inkább süllyedtem volna hat méterrel a föld alá, minthogy még egyszer a szemébe nézzek. Mégis, szükségem volt a pillantására, hallanom kellett a hangját, és nem fordíthattam hátat neki, pont amiatt, amire utalt, és amiben teljes mértékben igaza volt. Mégis hányszor akarom magamhoz láncolni, és eltaszítani a következő pillanatban? Próbáltam, nagyon erősen próbáltam arra a lányra emlékezni, aki már attól szörnyen érezte magát, hogy nem tudja Mattet boldoggá tenni, és a saját nyomora miatt kell a fiú akkori boldogságát pokollá tennie. Most miért nem tudom ugyanezt tenni? El kell engednem Damont, vagy boldoggá tennem, de nem tudok dönteni. Anyám persze rögtön rávágta volna a választ: Neked kell tudnod, más nem segíthet. És tudod is, csak ki kell mondanod! Persze ez nem egyszerű, még akkor sem, ha teljességgel igaz. Látom mit csinálok, és azt is tudom, hogy miért, vagy éppen hogy valójában mit kellene tennem, mégsem azt teszem, helyette az ellenkező irányba rohanok, csaknem fejvesztve. Zavaromban lehajtottam a fejemet, és halkan felnevettem, de a kacaj egyáltalán nem volt vidám, sőt, talán nevetésnek sem nevezhető hangocska hagyta el a számat, talán inkább egy horkantás. Két ujjamat halántékomra kellett szorítanom, és nagy levegőt vennem, hogy újból a férfire emeljem a tekintetem, és szólásra bírjam magam. - Emberinek gondolok? Tudod, hiába vagy vámpír, az érzéseid még megvannak. Ahogy minden vámpírnak, csak éppen a legtöbben elrejtjük azt, talán olyan mélyre ássuk, hogy azt hisszük nincs ott többé. De az igazság az, Damon, hogy ez hazugság. És ezt te is tudod.. - Nem emeltem fel a hangom, nem adtam jelét feldúltságomnak, holott szívem szerint levegő után kapkodva adtam volna utat a szavaknak, melyek az érzéseim és gondolataim képviselik. Mégsem tettem. Damonnél nem értem volna semmit azzal, ha őrült módjára kikelek magamból, és a fejéhez vágok dolgokat. Higgadtnak kellett maradnom, és többé kevésbé sikerült is, ám hangomból kicsendült a fájdalom, és ez ellen nem tehettem semmit. Tekintetem összekapcsolódott az ő jeges pillantásával, a hangjából kihallatszó harag pedig mély sebet ejtett rajtam, habár éreztem, hogy emögött sokkal több van, csak azt nem tudtam, pontosan micsoda. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni, helyette arra koncentrálni, mit mondhatnék még, mivel győzhetném őt meg. Nehezemre esett, a levegőt csaknem kapkodva szedtem, miközben fenntartottam a szemkontaktust, és szerettem volna átszelni a kettőnk közt tátongó űrt. Hirtelen észrevettem, hogy meglepődött, és ez két gondolatot vetett fel elmémben. Az első az volt, hogy ebből akár előnyt is kovácsolhatnék, megragadhatnám az alkalmat, és élhetnék egy új lehetőséggel. A másik pedig az, mégis hogy a fenébe hihette, hogy nem leltem örömöm a vele töltött időben? Egyik ötletet sem formáltam szavakká, helyette csak bánatosan mosolyogtam, és bólintottam, némiképp mégis éreztetve vele, hogy komolyan gondoltam, így kicsit legalább éltem az új keletű lehetőségemmel, még ha nem is használtam ki teljes egészében. Azonban mikor lehajtott fejét ismételten felém fordította, hűvös tekintete megfagyasztotta a szívem, ami sajogni kezdett a jég fogságában, szabadulni kívánt, ennek fejben megvadulva, különös ütemet tartva ütődött a bordáimnak. Elcsukló hangja pedig könnyeket csalt a szemembe, melyeket már nem tudtam elrejteni többé. - Az én múltam sem tiszta. Embereket öltem, Damon, és mindezt saját akaratból. Még élveztem is, ettől fogva pedig nem tudok rád másképp tekinteni, mint eddig. Pont úgy nézek rád, ahogyan régen, Damon. Te nem vagy szörnyeteg, te nem vagy gyilkos. Vámpír vagy, igen, de ettől még rögtön pokolra is vagy ítélve? Én ebben nem hiszek. Borzasztóan sajnálom, hogy kihátráltam az életedből, és azt is, ahogyan bántam veled. Tudom, semmi sem kárpótol téged azokért a pillanatokért, de a bocsánatodért esedezem. Kérlek.. - Egy kósza könnycsepp szánkázott végig arcomon, miközben hangom remegni kezdett, az utolsó szónál pedig elhalt. Meg akarom ölelni, karjai szorítását akarom érezni testem körül, fejem a mellkasába temetném, pólóját  könnyeim eltüntetésére használnám. Sőt, mi több, ujjaimmal arcát akarom simítani, majd hajába túrni, és olyan közel húzni magamhoz, hogy egy levegőt lélegezzünk be. Felsóhajtottam, ez a sóhaj nem lemondó, nem keserű volt, szomorú, igaz, de annál türelmetlenebb, ideges kis hangocska, amely kifejezte mindazt a várakozást és idegességet, amit elárasztott abban a pillanatban. - Uram isten, én... - Fejemhez kaptam egyik kezemmel, míg másik karom esetlenül lógott törzsem mellett, és azzal az egyel is arcom takartam, hajam kissé előrevetettem, azzal is védve előle az arcom. Annyira még sosem szégyelltem magam, mint akkor. Akárhányszor tépem ki a szívét... Tényleg ezt tettem volna? Mi az hogy! Ami pedig még ennél is rosszabb, hogy nem csak kitéptem és a földre hajítottam vértől tocsogva, darabokra is zúztam. Sosem lesz képes megbocsájtani nekem. Sosem leszek képes megbocsájtani magamnak. Ekkor arcom felé fordítottam, könnyáztatta arcom most minden lehetett, csak épp csinos nem, de ez nem számított. A hűs, sós cseppektől alig láttam gyönyörű arcát, mégis kinyújtottam felé a kezem, mintha áthidalhatnám a köztünk lévő távolságot. Nem tudtam már mit kitalálni, nem tudtam már hogyan érvelni, minden furfangosság helyett a könnyek ellenére elmosolyodtam, és kimondtam azt az egyetlen mondatot, amit már rég tudatnom kellett volna vele. - Te jelented számomra a világot.

Damon + Elena

I can't let you go

Nem nyerte el a tetszésem Damon viselkedése, ugyanakkor vonzott magához, ahogy régen tette. Ő volt számomra mindig is a tiltott gyümölcs, ott csüngött fölöttem egy elérhetetlennek tűnő ágon, holott mindvégig csak annyit kellett volna tennem, hogy kinyújtom a karom, és megszerzem magamnak. Fájt, hogy ennyire akarok valamit, mégis titkolnom kell, de nem vallhattam be magamnak az érzéseim, onnan nem lett volna út felfelé, csak lefelé a sötét lejtőn. S most ott álltam alig egy méterre tőle, és egyáltalán nem aggasztott, melyik útra is léptem. Mit számít, mikor szeretem ezt a férfit? És valóban így is gondoltam, csak nem tudtam, hogyan formálhatnám szavakká az érzéseim egy ilyen nyakatekert helyzetben, mikor Damon valójában nem is bízik bennem. Ezt pedig teljes mértékben meg tudtam érteni, pont emiatt mart belém olyan erőteljesen a fájdalom. Szavai hűvösen, távolról jutottak el hozzám, teste eközben a fának préselődött, láttam a tekintetében azt a fajta sötétséget, ami csak akkor bújt meg a jég kék íriszekben, mikor a lehető legtávolabb akart kerülni tőlem. Mikor nem akarta, hogy a bőre alá kússzak, hogy a gondolataiban élősködjek, csakhogy én ezt nem tudtam megtenni. Ott volt bennem, szinte meg sem tudtam mondani, saját magam vagyok-e jelen pillanatban, vagy maga Damon Salvatore. Visszavonhatatlanul belém ivódott. - Meg kellett adnom ezt az esélyt kettőnknek. - feleltem a lehető leglazábban, ahogy csak tőlem telt jelen pillanatban, de a hangom megremegett az utolsó szónál, és tisztán kihallatszott belőle a feszültség. Megvontam a vállam, egy ideges mosolyt villantottam felé, és annyira akartam, hogy visszamosolyogjon rám, hogy az már fájt. Azt akartam, hogy hozzám lépjen, két keze közé fogja az arcom, és ajkait az enyémekre tapassza. De ő ehelyett újabb szavakat lövellt felém, a gúny és ridegség elfedte a sértettséget és a dühöt, de csak felszínesen, én tudtam hogy ott van. Nehéz volt a szemébe néznem, tudván, hogy fájdalmat okoztam neki, mégis megtettem, erőt vettem magamon, és az ellenállhatatlanul gyönyörű arcán tartottam a tekintetem. - Sajnálom, amit tettem, igen. De azt nem sajnálom, hogy veled voltam, Damon! - kissé ingerültebben törtek fel belőlem a szavak, szinte bugyogtak ki a tüdőmből, keresztül a torkomon. Enyhe keserűséget éreztem a nyelvemen, de mielőtt még dühös és tehetetlen könnyek szöktek volna a szemembe, lenyeltem az érzést, és próbáltam újra úrrá lenni az indulataimon. Nem ilyen beszédet és hangsúlyt érdemel. Végtére is hibáztam, érthető, amiért azt hiszi, átejtettem, még ha rettenetesnek is tartom, hogy odalett a bizalma. Talán a szerelme is? Megráztam a fejem egyszer, kétszer, amíg el nem tűnt ez a sötét, kínkeserves gondolat, aztán álltam egy helyben, mozdulatlanul, míg ő körbejárta a kutat, s engem. Most nem néztem rá, egészen addig, míg meg nem állt tőlem pár lépésre. Csak pár lépésre, mégis hatalmasnak éreztem köztünk a távolságot. - Az isten szerelmére, Damon! Nem érdekel a múltad, és nem érdekel Stefan sem! Nekem te kellesz.. - És végre, végre valahára bevallottam. Oly sokáig tartottam magamban, azt hittem már örökre elveszítem, mert képtelen leszek kimondani, amit iránta érzek. Az ő lemondó hangsúlya viszont kikészít, elkeserít, és félni kezdek miatta. Rólam mondott le, vagy arról, hogy nem játssza többé a jófiút? Egy mélyről feltörő, akadozó sóhaj szökkent ki belőlem, mégsem könnyebbülök meg. Szemtől szemben állt velem, és én remegtem, mint a nyárfalevél, egész testemben reszkettem. - Eljöttél. Nyilván nem az unalom vezetett idáig, vagy... tán mégis? Ha ennyire gyűlölsz, miért jöttél el, Damon? - A neve szinte a torkomra égett. Nem hittem, hogy valaha kimondom még ezt a nevet, de legszívesebben most üvöltve adtam volna az egész világ tudtára, hogy de, igenis jogom van még a nevét a számra vennem.

Damon + Elena

I can't let you go

Ujjaimmal a nyakamba akasztott aranymedált babráltam, csizmámmal egy apró kavicsot rugdaltam, miközben még erőt vesztve, idegesen mindig a hűvös kőnek dőltem. Nem mertem megfordulni és a kútra nézni, lebámulni a feneketlen tűnő sötétségbe, mert az épp olyan lett volna, mintha szembenéztem volna a számomra még ködös jövőmmel. Nem tudtam emgtenni. Féltem, hogy a férfi szerepel-e benne, mert ha nem... azzal talán meg sem tudnék birkózni. Sikertelennek bizonyult kizárnom zavaros gondolataimat, mindössze néhány rövidke percig tartottam távol őket még zavarosabb elmémtől, ám most visszatértek, méghozzá újult erővel. Mi van, ha Damon nem bukkan fel? Ez az egy gondolat különösen visszataszítónak és bosszantónak hatott, és akárhogy próbálkoztam, nem szűnt meg a kétely. Talán látni sem akar, talán nem képes elviselni, nem bír megmaradni a közelemben azok után, amit tettem, s amit mondtam. Előfordulhat, hogy fordított esetben én sem akarnám őt a közelemben látni. Sőt.. Vagy esetleg mégsem. Képes lennék egy Damon Salvatore nélküli életre? Magam sem voltam biztos a válaszra, így inkább nem is feleltem rá éles, pusztító gondolataimmal. Mert nincs értelme találgatni, vagy eljön, vagy nem. Úgy éreztem, én mindent megtettem az ügy érdekében, felkeresni nem volt erőm, ha elküldene, abba belebetegednék. Bármilyen rossz is ő, bármilyen szörnyetegnek is tartom, szeretem őt. Ő az a férfi, akinek mindenemet odaadnám, még ha a lelkemről is volna szó. Merthogy én sem vagyok tisztább nála, az én kezeim is vér mocskolja be, az én múltam is épp oly sötét, mint az övé. Semmivel sem vagyok különb nála.
Metsző pillantást vetettem egy fára, csak mert pontosan annál a törzsnél szerettem volna látni abban a szent pillanatban a férfit. Csakhogy nem jelent meg, bármilyen erősen is koncentráltam az átkozott helyre. Mintha a fa tehetne róla, hogy nem veti senki neki a hátát... Ámbár bizonyára nem is vágyik rá, hogy Damon a törzsének dőljön. Ahogy ebben a kicseszett univerzumban senki sem akarja Damont a közelemben tudni. Mély sóhaj hagyta el tüdőmet, s ugyanilyen erőteljesen szívtam be orromon át a friss, erdei levegőt. Nem segített. Kicsit sem. Aztán, mintha villám csapott volna egyenesen a mellkasom bal oldalába, a szívem sajogni kezdett, és olyan gyorsan vert, mint talán még soha. És hátraperdülve, ott állt ő, egy fának vetve hátát, csak épp nem annak a törzsnek, amit én szúrtam ki korábban. Újabb bosszús pillantást vetettem a másik fára, ami most már a hátam mögött ácsorgott földbe gyökerezve, és egy újabb, ezúttal meglepett pillantást a férfire. Ledöbbentett, hogy az én szavaimat használja, azokat a szavakat, amiket már ezerszer lejátszottam fejben, és még ennyiszer meg is bántam. Visszataszító gyilkos szörnyeteg. Ez volna ő? Nem. - Damon... - sóhajtottam fel kínkeservesen, de közben örültem, hogy mindennek ellenére képes vagyok a levegővételre. - Nem hittem, hogy eljössz - A kijelentés esetlennek, ostobának hangzott, kénytelen voltam aprócska, halovány mosolyt küldeni felé, bár inkább fakadtam volna sírva, minthogy mosolyra húzzam ajkaim. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, hirtelen abban sem voltam biztos, miért hívtam ide. Szükséged van rá, te ostoba! Rivallt rám egy aprócska hang, talán a bennem tomboló bűntudat szólt, vagy a lelkiismeretem próbált észhez téríteni. Mindegy volt, már tudtam, mit akarok, csak épp azt nem, hogyan fogom neki mindezt tálalni. Sajnálom, Damon, hibáztam - hülyébben hangzik bármi másnál, nem fejezi ki eléggé, amit érzek vele és a történtekkel kapcsolatban. Újból felsóhajtottam, ezúttal picit szolidabban, picit halkabban, és leráztam magamról gúnyos hangját. - Damon, nem tudom mit mondjak neked. Sajnálom, ami történt. Sajnálom, amit tettem, és amit mondtam. Nem is tudod, mennyire. Talán nem is hiszel nekem, de... - kis szünetet tartottam, ügyelve arra, hogy a hangom továbbra is egyenletes legyen, és ne hallatsszon ki belőle a mérhetetlen fájdalom. - Okkal vagy itt. - Ennyit sikerült kinyögnöm, torkom máris összeszorult, az éhség feltámadt bennem, de azt nem tudtam, milyen irányba. Vérre éheztem, vagy sokkal inkább... Damonre?

What do you want Elena?

Damon + Elena

I can't let you go

Rengeteg minden kavargott a fejemben, amiket nem tudtam csak úgy elfelejteni. Damon volt a fő oka a zavaromnak, de ugyanúgy helyet kapott még Stefan, és Jensen is a sorban. Az érzelmeim az eget verdesték. Félelem, csalódottság, bűntudat. Egyiket sem láttam szívesen az életemben, nem akartam helyet adni nekik, mégis felülkerekedtek rajtam, újra és újra. A szüntelen fájdalom, amit már jó ideje éreztem, még inkább megnehezítette a dolgom. Napról-napra egyre feszültebbé, egyre idegesebbé váltam, és hiányoltam a férfit, akinek a szívemet adtam, holott ő volt az, aki az egyik legjelentősebb negatív érzelmet kiváltotta belőlem. Szinte minden egyes nap lejátszódott ugyanaz a cselekedet; telefonnal a kezemben jártam-keltem, és azon morfondíroztam, felhívjam-e. Nem tettem. Egy alkalommal sem nyomtam meg a zöld gombot, egy alkalommal sem hallottam meg a mély, dallamos hangját. Féltem bármit is tenni, ugyanakkor féltem tétlenkedni is. Nem akartam elveszíteni, de a múltja apró darabkái sötét felhőket festettek a fejem fölé, amiket nem hagyhattam figyelmen kívül. Egy pici részem arra vágyott, bárcsak elfeledtetné velem valaki a történteket, de ugyanakkor azt is tudtam, hogy valójában nem akarom ezt. Emlékezni akarok erre, tudni akarom, mit tett Damon. De akkor mégis hogyan tovább? Mit kéne tennem? Nem tudom elfelejteni, ahogy kiszeretni sem tudok belőle, pedig mindkettőnknek az volna a legjobb, ha hanyagolnánk a másikat. Minden egyes sejtemmel éreztem, hogy ő sem tud továbbállni, pedig számtalanszor bántottam már, és tiportam a porba a méltóságát, a hitét, a szerelmét, amit irántam érez. Pont emiatt nem tudtam kiverni őt a fejemből. Még éreztem az érintését a bőrömön, a csókjait ajkaimon, és az érzést, ami elhatalmasodott rajtam, akárhányszor csak a közelemben volt. Nem bírtam tovább. Látni akartam őt, hiszen ő is adott nekem egy esélyt, mikor elcsesztem köztünk mindent. Mégis bizonytalan voltam, ha arra gondoltam, átlépek a kegyetlen valóságon, csak hogy újra vele lehessek. Végtére is, azért mészárolt le majdnem egy teljes családot, hogy az öccsét védje. Az öccsét, akivel lefeküdtem. Szerettem volna azt hinni, hogy az érzelmeim kikapcsolása vezetett odáig, és meg is voltam győződve róla, hogy ez így volt, mégsem állíthattam akkor Damon elé, hogy ezt mondjam. De talán most... Mindent tisztáznunk kell, ami köztünk történt, amit ő tett, s amit én tettem. Talán túljuthatunk minden szörnyűségen, csak mert... szeretjük egymást.
Féltem, hogy ha ezúttal is ugyanaz a jelenet játszódik le, megfutamodok, és végül nem hívom fel, ezért rövid üzenetet hagytam neki a helyről, ahol várni fogom, és hogy mennyire szeretném, ha megjelenne ott. Nem tudhattam, hogy tényleg eljön-e, és azon sem csodálkoztam volna, ha végül kihagyja, de nekem ott kellett lennem. Várnom kellett rá, mert ez volt az egyetlen esélyünk az újrakezdésre, nem hagyhattam elúszni. Az erdő mellett, az út mentén parkoltam le, a további utat vámpírsebességemnek köszönhetően hamar letudtam. A kútra pillantva eszembe jutott a nap, mikor a holdkő odalent volt a verbénával teli vízben, s miután Stefan megsérült, nekem kellett kiszednem onnan. Akkor egy ostoba kígyó rémített halálra, míg most egészen mástól féltem. Mi van, ha nem jön el? Mi van, ha eljön, de minden hiábavaló? Lassan megráztam a fejem, igyekeztem kizárni minden negatív érzelmet, helyette a kőből készült kút szélének támaszkodtam, és az egyetlen érzelem, ami elöntött, a remény volt.