Nem vagyunk egyformák, mi vámpírok sem. Vagyunk egy páran akik agresszíven védik azt ami az övéké, és én egy ilyen társasággal éltem elég hosszú időn át, ahol megtanultam megvédeni azt ami az enyém, és emberi életemben sem szerettem, ha macerálva van a tulajdonom. Zokni, pedig az enyém, a tulajdonom, tehát, nem nézem jó szemmel, ha valaki belerúg miután visszahívtam magamhoz az állatot, és az jött is az első szóra. Ez majdnem olyan mintha a kocsim karcolta volna meg, vagy belépett volna a birtokomra. Ami az enyém, az az enyém, és nem félek sem a haláltól sem mástól, nem tudom erre milyenek a vámpírok, hogy beszariak-e és emiatt az irhájukat féltve, elmenekülnek, vagy ők is védik azt, ami a tulajdonuk, de ahonnan én jöttem ide vissza, ott az utóbbi volt érvényben. Ez a liba pedig a tulajdonom macerálta.
Így kicsit sem véletlen, hogy elkaptam a torkát, megemeltem és egy fának szegeztem neki, miközben a torka összeroppantását helyeztem kilátásba. Jobb lesz, ha megtanulja a tiszteletet az időseb vámpírokkal szemben ez a kis szőkeség, mert hiába az angyali arc és az őzike szemek, ez nem fogja megmentem az öreg vámpíroktól, és azok haragjától, de ha tovább dühít akkor tőlem sem. Nem akarok ölni, de ettől még alaposan helyben hagyhatom őt, ha nem fejezi be, és nem jön rá, hírtelen hol is a helye. Már rég nem vagyok az az előzékeny és udvarias ifjú, aki szeretett élni és habzsolta is azt, manapság inkább vagyok egy arrogáns és antiszociális vámpír, akivel nem jó újat húzni.
Kérdésére csak elvicsorodom, és erősebben szorítom meg a nyakát, eljátszom a gondolattal, hogy kitöröm azt, és itt hagyom a fenébe, ha ügyes akkor még napfelkelte előtt meggyógyul, vagy ha van nála lapis lazuli akkor nem számít, viszont nekem elégtétel, hogy megtettem, feltámad belőle, ettől mi még nem halunk meg. Aztán ostobaságot tesz, amit a csuklója bán meg, hiszen fogom magam és kicsavarom, még a csont nem enged egy hatalmas roppanással, ő felordít, én pedig nem eresztem el őt, sőt felkészülök egy esetleges visszatámadásra is, ami meg is történik, mit gondolt, hogy majd hagyom neki, hogy megsebezzen?
- Ostoba kislány! – Sziszegem neki, és hidegen elmosolyodok, egy pillanatra is azt hitte, hogy velem ezt eljátszhatja? Előbb zúzom őt össze, mielőtt bármit is tehetne ellenem. Nem szoktam üres fenyegetéseket adni, és van még bennem nafta, ha nem húzom sokáig, akkor bizony nincs esélye ellenem. Elkapom az épp kezét, és lefeszítem az állkapcsomról, ami azt jelenti, hogy nyomást gyakorlok csuklónál a csontokra, hogy azok roppanva engedjenek nekem és az erőmnek, hogy utána fogást váltva, a torkán és a karján, vállból törhessem ki a másik kezét. A művelethez, nem szegezem tovább a fához, hanem lejjebb engedem, de a torkát masszívan tartom, még jobb kézzel fogást váltok, az alkarját kapom el, hogy utána villámgyorsan eleresszem a torkát, két kézzel fogjam meg a karját, taszítsam a földre, és ezzel egy időben törjem ki vállból a karját. Én szóltam, hogy jobb ha nem b*szakszik velem.
- Hogy mondtad? – Kérdezek rá, miközben, még egyet csavarok a vállán, hogy biztosan pokoli fájdalmat élhessen át. A kutyám közben ott maradt ahol korábban álltam és próbál beleolvadni az avarba az egész jelenet láttán, azt hiszem fél a kis dög, de nem mer elmoccanni a helyéről. Jobban is teszi, mert nem óhajtom őt keresni egész este, ebben az átkozott erdőben. A szemem sarkából pillantottam a kis dögre, majd visszanézek a lábaim előtt heverő nőre és eleresztem a kezét, hagy hulljon csak alá, ezzel ma már nem sokat tud kezdeni, vissza kell illeszteni majd a helyére a gyorsabb gyógyulás érdekében.
- Nos, ideje lenne befognod, és megtanulnod hol a helyed. Nem tudom, mit tanítottak neked, de jól figyelj, ami az enyém az az enyém, és nem tűröm el, hogy rugdosd. Ez pedig érvényes minden idősebb vámpírra, rühelljük, ha a tulajdonunkat macerálják. Fel tudod ezt fogni? – Én még kegyes vagyok vele, mert nem akarok ölni, de ha azzal az öreg vámpírral fut össze akihez nekem is volt szerencsém Párizsban akkor a szíve és a feje már régen külön lenne a testétől, és ő már nem létezne ezen a világon.
Mondjuk nem az én dolgom, hogy képes-e arra, hogy megértse mit jelent az amit mondtam, és tudja-e majd hasznosítani, de ha nem előbb utóbb beleszalad valakibe, aki nem lesz kegyes és kivégzi majd őt. Mondjuk ehhez semmi közöm, én nem ölök, nem pusztítok el egy újabb életet, az életben maradáshoz, de ha szükséges akkor lehet áthágom a magam szabályát.

Vajon mióta lehet vámpír, hogy nincs azzal tisztában mit jelent a magántulajdon különösen egy vámpír számára? Ami a miénk az a miénk, és ezt vagy tiszteletben tartják vagy nem, de akkor ne csodálkozzon senki sem ha annak halál a vége az illető számára. Ez pedig bennem is fellobban amikor elkapom a torkát, és majdnem eljutok oda, hogy valóban kitépjem a torkát, hogy utána  a feje maradjon a kezemben. De még időben megállatom magamat, hiszen nem akarok újra gyilkolni, bár egy vámpír halála talán nem számítana annak? Hülyeség igen is az lenne, mi másért háborgunk az átkozott vadászok miatt, ha nem ezért, mert a mi életünk is élet! Attól, hogy nem dobog a szívünk. De ettől még szilárdan tartom a lányt a torkánál fogva és nekiszegezve a fának, érzem, hogy az arcomon kiütköznek a vámpírvonások, hogy szemfogaim megnyúltak és előmerednek. Említettem neki, hogy az a szőrös vacak az enyém és nem csak azért ugrottam neki, mert, a tulajdonom piszkálta, hanem mert nem adja meg a tiszteletet számomra, és mivel ilyen lazán ide tudtam őt szegezni, így biztos vagyok abban, hogy fiatalabb nálam. A mi társadalmunkban van egyfajta hierarchia, a fiatalabbnak meg kell adnia a tiszteletet az idősebbnek, de nem azért, amiért az emberek világában. Itt az idősebb vámpírnak joga van végezni a tiszteletlen fiatalabbal, ha ki akarom sarkítani a dolgot. Legalább is francia földön ez így ment, én pedig a vámpír életem nagy részét arra töltöttem el.
- Kellene, hogy érdekeljen, ha élni akarsz…- sziszegem a képébe, és szorítok a markomon, ami a nyakát fonja át, ő pedig a kezembe kapaszkodik, és rászorít, ha megpróbálja eltörni a csuklóm, két végletben bízhat, egy elengedem, mert fáj vagy eltört, kettő én tépem ki  a torkát előbb, és akkor lesz néhány kellemetlen órája.
- Neked kellene gondolkoznod! – Szúrom oda neki, és bal kézzel kapom el a kezét, és feszítem le a magaméról, hogy kicsavarjam azt egészen addig még meg nem hallom a jól ismert roppanást, ami a csontok elválását hivatott a tudtunkra adni. Kész szerencse, hogy nem volt régen az utolsó táplálkozásom, és van még bennem ehhez elég erő, hogy megleckéztessem őt, a mi világunkban egy gyenge vámpír nem él valami sokáig, szóval, jobb, ha erődemonstrációba bonyolódom most. Korábban igyekeztem őket elkerülni, hiszen a visszafogott étkezéseim miatt időnként eléggé legyengülök, de itt valahogy túl sokan vannak a fajtársaim.
Natalja mellett meg tanultam kegyetlennek és könyörtelennek lenni, ami nem áll ellentétben azzal, hogy nem akarok tovább pusztítani, egyszerűen nem tehetem meg, hogy pacifista legyek, és nem is menne, túl hosszú ideig gyilkoltam, ahhoz, hogy belém ivódjon, és nem tudom csak úgy kiölni magamból a dolgot.  Tehát ez a lány rossz vámpírral kezdett, mert attól, hogy nem gyilkolok, ritkábban táplálkozom, megvan bennem még a kegyetlenség és a könyörtelenség, és megvédem azt ami az enyém, hogy háborítatlanul élhessek az otthonomban.

Négy napja velem van ez a kis vacak szőrcsomó, nem tudom mi a halált kezdjek vele. Már régen nem vagyok nagy kutyabarát, sőt állatbarát sem, ehhez képest a nyakamon maradt a kis dög, és most itt dekkolok vele az erdőben. Nem volt kedvem sem a lakáshoz, sem a városhoz, inkább kivágytam a szabadba, olyan helyekre ahol hajdanában jártam, mikor az egész város egészen másképp festett. Köze sem volt a mostani kinézetéhez, és akkoriban nekünk még birtokunk volt a város szélén. Hatalmas földterülettel, ahol kedvemre bóklászhattam, az akkori ebemmel. De ebből mára már semmi nem maradt, kártyavárként omlott össze minden körülöttem új életem éjjelén. Azóta nem is jártam a környéken, sőt, hazafelé sem néztem, pedig egy ideje már a városban tengetem a napjaimat. Most még is itt kötöttem ki egy hosszas séta után, magányosnak nem éppen mondhatom magam, mert a kölyök állat szorosan mellettem trappol, bár most, hogy megálltam szusszanva hasal el a földön és piheg egy sort, úgy saccolom, 10-12 hetes lehet, szóval sok neki az a több kilométeres gyaloglás amit én alkalmanként levágok, mert épp bolyongós a kedvem.
A múlton elmélázva, nézek végig a sötét erdőn, amit csak a csillagok és a növekvő Hold fénye világít meg, jótékony félhomályt adva ezzel. Itt minden békés és nyugodt, mint akkor mikor erre éltem én is. Emlékszem, milyen volt kilovagolni, kutyával, íjjal és órákon át idekint lenni, még teljesen át nem fagytam. Sok időt töltöttem az erdőben hajdanán, ha épp úgy hozta a kedvem, vagy ha elegem lett dolgokból, kötelező tanulásból, jópofázásból, vagy Derekből. Képtelen vagyok apának hívni, úgy mellesleg, ez valahogy tizenéves koromban vált véglegessé. Kiszakad belőlem egy sóhaj, azok, akik számítottak egykori életemben halottak, Benjamin, vagy anyám. Vagy a barátaim. Amikor visszatértem ide felkerestem a sírkertet és megkerestem őket, Tommy, Lara és Sam, már mind halottak elég rég óta. Persze, hiszen ők emberi életet értek, én pedig? Az vagyok ami, az emberek vérén élek.
Tovább indulok a nyöszörgő kutyára fittyet hányva, engem jelenleg nem hoz lázba, hogy ő bizony elfáradt, nekem másfelé van dolgom, egy fát keresek, talán még megvan, és a véset is benne. Monogramok, amit négy jó barát vésett bele gyerek fejjel.
- Szentimentalizmus…- szólalok meg, ahogy felfedezem a fát és kutatom a törzset, vajon megvan-e még benne, amit több mint száz éve véstünk bele?
- Mozogj Zokni, mert itt hagylak! – Szólok még vissza a vállam felett a kutyának, aki állásba tornázza magát és botladozva mellém sétál, hogy újra elterüljön a csizmám mellett.