Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Hétf. Aug. 18, 2014 1:52 pm
Elena & Damon
“Nem azért szeretlek, aki te vagy, hanem azért aki én vagyok melletted”
Ez a kapcsolat köztünk más, mint régen volt. Mintha valami kínpaddá vált volna, mikor Elena bevallotta az érzéseit, melyeket irántam táplál. A hetekkel ezelőtti eset, mikor ismét szerelemmel és vágyakkal teli éjszakét adott, pár nappal később kegyetlenül szakadt meg, mikor a múltam egyik apró darabkája visszakacsintott rám. Mikor az az átkozott Jensen Maxwell úgy döntött, hogy Elenán keresztül akart megfogni. De megmentettem őt, és Jensennel is végezni akartam, de ő nem hagyta. A vérét adta neki, majd megvető pillantások, és gyűlölködő szavak között hagyott ott, kétségek között. Kitépett és eltiport szívvel, becsapva, és én megint a bolond lettem ebből a párosból. Aki elhiheti, hogy övé a lány, közben sosem volt az övé. Jelen pillanatban már megbántam, hogy ide jöttem, hiszen csak az érzelmeim kavarognak, zaklatott és ideges lettem, ráadásul az éhségem is egyre inkább növekszik. Szeretem őt, sosem éreztem máshogy iránta, mégis kételkedem szavaiban, hinni akarok, de képtelen vagyok rá. Csak haragot szül, hogy a fejemhez vágja, hogy érzéseim vannak. Tisztában vagyok vele. És ez az, ami a legjobban fáj. - Szerinted én nem tudom, hogy érzek? Képzeld Elena pont ezzel van a legnagyobb bajom! Érzek, és ez még mindig ugyanolyan szívás, mint eddig! - mellkasom fel és le emelkedik szaporán, mint aki mindjárt megfullad, mindeközben megemelem hangomat, hiszen engem igenis idegesít a tudat, hogy vannak még érzéseim. Máskor oly könnyedén kikapcsoltam őket, és csak mentem a fejem után, öltem, és élveztem. Nem kellett foglalkoznom semmivel. Megtehetném ugyanezt újra, de mégis itt vagyok, és szenvedek. Más vágyam sem lenne, csak magamhoz ölelni, és megcsókolni, és soha többé el sem ereszteni, de meggátol valami. A harag elborította elmém, és nem hagy tisztán gondolkodni. Csak ökölbe szorítom kezem, mintha neki akarnék támadni, de csak állok ott vele szemben, mint akinek földbe gyökerezett a lába, majd szavai ismét mozgásra kényszerítenek, hátat fordítok neki, hogy ne láthassam arcát, s legszívesebben itt hagynám most őt. Képtelen vagyok uralkodni magamon, és ezt mind ő váltotta ki belőlem. Fejem egyenletesen rázni kezdem, ahogy ismét csak engem véd, mintha valami ma született bárány lennék. - Elég! Elena, fejezd ezt be! Gyilkos vagyok, egy szörnyeteg! vagy te minek neveznéd azt, aki élvezetből öli az embereket? Nem vagyok szent, soha nem is voltam! De nekem ebből elegem van! Folyton ezt teszed, képtelen vagy dönteni, vagy megbánod, miért higgyem egy szavad is?- lendületesen fordulok felé, mintha neki akarnék támadni, de közel sincs így. Próbálok nyugodttá válni, próbálom elhinni, hogy tényleg megbánta, és erős a vágy, hogy letöröljem könnyeit hamvas arcáról, miközben örök szerelmet vallok neki, de valami mégsem hagyja. Mégis elszóltam magam, hiszen már tudja, hogy minden egyes alkalommal kitépte a szívem, én pedig porba rogyva próbáltam összeszedni a szétszórt darabokat. Meglepettsége hihető, s ezek szerint nem is tudott róla, hogy mekkora fájdalmat is okozott nekem az olyan alkalmakkor, mikor fájdalomtól összerogyva senyvedtem egykori érzelmeim romjain. Talán jobban jártam volna, ha sosem megyek ebbe bele. De ott a másik oldal is, hogy ha nem engedek utat a boldogság felé, sosem tapasztalom meg. - Szépen fejezed ki, mondhatom - hangom elhal, mintha már lefegyverezett vona pár jól irányzott szóval, mintha már nem érdekelne, hogy meglátja a lelki vergődésemet. Elfordulok, majd közömbös arccal nézek vissza rá. Csak állok ott, mintha nem tudnám, mit akarok. Bántani akartam, szörnyű szavaimat a fejéhez vágni, hogy érezze, mit okozott, de most csak nézem őt, és negatív gondolataim a háttérbe szorulva engedik előre a vágyat, és a szenvedélyt, melyet eddig sikeresen a lelkem mélyére rejtettem.
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Szer. Aug. 13, 2014 1:56 am
Damon + Elena
I can't let you go
Rémült voltam a szavaitól, amiket felém intézett, de ugyanakkor dühös is Damonre, és ettől az egész csak rosszabb volt. Még inkább fájt, hogy hibáztam, még inkább bűnösnek éreztem magam, és szívem szerint inkább süllyedtem volna hat méterrel a föld alá, minthogy még egyszer a szemébe nézzek. Mégis, szükségem volt a pillantására, hallanom kellett a hangját, és nem fordíthattam hátat neki, pont amiatt, amire utalt, és amiben teljes mértékben igaza volt. Mégis hányszor akarom magamhoz láncolni, és eltaszítani a következő pillanatban? Próbáltam, nagyon erősen próbáltam arra a lányra emlékezni, aki már attól szörnyen érezte magát, hogy nem tudja Mattet boldoggá tenni, és a saját nyomora miatt kell a fiú akkori boldogságát pokollá tennie. Most miért nem tudom ugyanezt tenni? El kell engednem Damont, vagy boldoggá tennem, de nem tudok dönteni. Anyám persze rögtön rávágta volna a választ: Neked kell tudnod, más nem segíthet. És tudod is, csak ki kell mondanod! Persze ez nem egyszerű, még akkor sem, ha teljességgel igaz. Látom mit csinálok, és azt is tudom, hogy miért, vagy éppen hogy valójában mit kellene tennem, mégsem azt teszem, helyette az ellenkező irányba rohanok, csaknem fejvesztve. Zavaromban lehajtottam a fejemet, és halkan felnevettem, de a kacaj egyáltalán nem volt vidám, sőt, talán nevetésnek sem nevezhető hangocska hagyta el a számat, talán inkább egy horkantás. Két ujjamat halántékomra kellett szorítanom, és nagy levegőt vennem, hogy újból a férfire emeljem a tekintetem, és szólásra bírjam magam. - Emberinek gondolok? Tudod, hiába vagy vámpír, az érzéseid még megvannak. Ahogy minden vámpírnak, csak éppen a legtöbben elrejtjük azt, talán olyan mélyre ássuk, hogy azt hisszük nincs ott többé. De az igazság az, Damon, hogy ez hazugság. És ezt te is tudod.. - Nem emeltem fel a hangom, nem adtam jelét feldúltságomnak, holott szívem szerint levegő után kapkodva adtam volna utat a szavaknak, melyek az érzéseim és gondolataim képviselik. Mégsem tettem. Damonnél nem értem volna semmit azzal, ha őrült módjára kikelek magamból, és a fejéhez vágok dolgokat. Higgadtnak kellett maradnom, és többé kevésbé sikerült is, ám hangomból kicsendült a fájdalom, és ez ellen nem tehettem semmit. Tekintetem összekapcsolódott az ő jeges pillantásával, a hangjából kihallatszó harag pedig mély sebet ejtett rajtam, habár éreztem, hogy emögött sokkal több van, csak azt nem tudtam, pontosan micsoda. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni, helyette arra koncentrálni, mit mondhatnék még, mivel győzhetném őt meg. Nehezemre esett, a levegőt csaknem kapkodva szedtem, miközben fenntartottam a szemkontaktust, és szerettem volna átszelni a kettőnk közt tátongó űrt. Hirtelen észrevettem, hogy meglepődött, és ez két gondolatot vetett fel elmémben. Az első az volt, hogy ebből akár előnyt is kovácsolhatnék, megragadhatnám az alkalmat, és élhetnék egy új lehetőséggel. A másik pedig az, mégis hogy a fenébe hihette, hogy nem leltem örömöm a vele töltött időben? Egyik ötletet sem formáltam szavakká, helyette csak bánatosan mosolyogtam, és bólintottam, némiképp mégis éreztetve vele, hogy komolyan gondoltam, így kicsit legalább éltem az új keletű lehetőségemmel, még ha nem is használtam ki teljes egészében. Azonban mikor lehajtott fejét ismételten felém fordította, hűvös tekintete megfagyasztotta a szívem, ami sajogni kezdett a jég fogságában, szabadulni kívánt, ennek fejben megvadulva, különös ütemet tartva ütődött a bordáimnak. Elcsukló hangja pedig könnyeket csalt a szemembe, melyeket már nem tudtam elrejteni többé. - Az én múltam sem tiszta. Embereket öltem, Damon, és mindezt saját akaratból. Még élveztem is, ettől fogva pedig nem tudok rád másképp tekinteni, mint eddig. Pont úgy nézek rád, ahogyan régen, Damon. Te nem vagy szörnyeteg, te nem vagy gyilkos. Vámpír vagy, igen, de ettől még rögtön pokolra is vagy ítélve? Én ebben nem hiszek. Borzasztóan sajnálom, hogy kihátráltam az életedből, és azt is, ahogyan bántam veled. Tudom, semmi sem kárpótol téged azokért a pillanatokért, de a bocsánatodért esedezem. Kérlek.. - Egy kósza könnycsepp szánkázott végig arcomon, miközben hangom remegni kezdett, az utolsó szónál pedig elhalt. Meg akarom ölelni, karjai szorítását akarom érezni testem körül, fejem a mellkasába temetném, pólóját könnyeim eltüntetésére használnám. Sőt, mi több, ujjaimmal arcát akarom simítani, majd hajába túrni, és olyan közel húzni magamhoz, hogy egy levegőt lélegezzünk be. Felsóhajtottam, ez a sóhaj nem lemondó, nem keserű volt, szomorú, igaz, de annál türelmetlenebb, ideges kis hangocska, amely kifejezte mindazt a várakozást és idegességet, amit elárasztott abban a pillanatban. - Uram isten, én... - Fejemhez kaptam egyik kezemmel, míg másik karom esetlenül lógott törzsem mellett, és azzal az egyel is arcom takartam, hajam kissé előrevetettem, azzal is védve előle az arcom. Annyira még sosem szégyelltem magam, mint akkor. Akárhányszor tépem ki a szívét... Tényleg ezt tettem volna? Mi az hogy! Ami pedig még ennél is rosszabb, hogy nem csak kitéptem és a földre hajítottam vértől tocsogva, darabokra is zúztam. Sosem lesz képes megbocsájtani nekem. Sosem leszek képes megbocsájtani magamnak. Ekkor arcom felé fordítottam, könnyáztatta arcom most minden lehetett, csak épp csinos nem, de ez nem számított. A hűs, sós cseppektől alig láttam gyönyörű arcát, mégis kinyújtottam felé a kezem, mintha áthidalhatnám a köztünk lévő távolságot. Nem tudtam már mit kitalálni, nem tudtam már hogyan érvelni, minden furfangosság helyett a könnyek ellenére elmosolyodtam, és kimondtam azt az egyetlen mondatot, amit már rég tudatnom kellett volna vele. - Te jelented számomra a világot.
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Pént. Aug. 08, 2014 6:59 am
Elena & Damon
“Nem azért szeretlek, aki te vagy, hanem azért aki én vagyok melletted”
A jelenléte megőrjít, mégis visszatartom magam. Nem akarom többé azt érezni, amit eddig. Hol elhagy, majd megint engem akar. Nekem ez nem megy tovább. Nem akarok több szenvedést, bár ha neki az a jó, hogy mikor ott hagy, én egy gyilkossá válok, akkor tegye, hogy legyen miért gyűlölnie. Vagy csak vágjam a fejéhez, hogy mennyi emberi életet vettem el az elmúlt idő alatt? Nem tudom, és ez az érzelmi bizonytalanság haragot szül, kínzó őrületet, mely szinte belülről szakít szét. Már alig hallom szavait, s egy pillanatra mintha felsejlenének a fekete erek, de az erdei árnyékok jótékony hatása miatt észre sem lehet venni. Valamennyire képes vagyok lenyugtatni magam, ám az utolsó szó csak cseng a fülemben, visszhangzik, mintha az erdő fái ide oda dobálnák. Kettőnknek? Most ezt tényleg komolyan gondolja? Az utolsó alkalommal is ezt mondta. Esély. - És mégis hány esélyt akarsz még adni ennek? Míg visszafordíthatatlanul kiölsz belőlem mindent, amit emberinek gondolsz? - szavaimat nehezen préselem ki az ajkaim közt keletkezett vékony résen, mintha még az is nehézséget okozna, hogy beszédre nyissam ajkaimat. Szerencsére, vagy inkább nem, a haragom felülkerekedik a csalódottságomon, s remélem, hogy talán kételkedik az érzéseimben. Talán el kellene mennem ebből az unalmas kisvárosból. Még hangja remegése sem vált ki belőlem látványos érzelmet, csak gúnyt, és már épp nyitnám ismét szólásra ajkaimat, mikor egy pillanatra meglepettség ül ki teljes valójában arcomra. Nem sajnálja, hogy velem volt? azt hittem számára én vagyok a megtestesült ördög, a pasas, akiben nem lehet bízni, akitől félni kell. Láttam akkor a félelmet a szemében, holott én akkor törtem össze ott előtte darabokra. Rövid időre hajtom csak le a fejem, míg el nem tüntetem arcomról a meglepettséget, és azt a szám sarkában bujkáló apró mosolyt, melyet könnyen gúnyossá tudok formálni. De nem teszem. Mikor ismét felemelem fejemet, addigra ismét az a kemény tekintet fogadja, ami régen is megijesztette. - De még hányszor fogod ezt eljátszani? Mindig lesznek sötét foltok az életemben, nem visszakozhatsz, majd jöhetsz vissza újból, hogy engem akarsz... - furcsa, de most nekem csuklik el a hangom, ahogy a tekintetét kutatom. Most én vagyok az, aki nehezen hagyja, hogy az érzései a felszínre kerülnek. Óvatos vagyok. Én Damon Salvatore, aki sosem ismerte eme szó jelentését sem, most mégis visszahátrálnék a nő elől, akit mindennél jobban szeretek. Mert ez az érzés elemészt, és szinte az enyészettel tesz egyenlővé engem. - Eljöttem, mert el akartam jönni, hogy elmondhassam, hogy nem játszhatsz örökké, Elena! A legutóbb is a szavad adtad, hogy bármi történjék nem fordulsz el tőlem. Azt hiszed mindig eljövök majd, akárhányszor téped ki a szívem? Hogy olyan vagyok, mint egy ruhadarab, amit csak előkapsz a szekrényből? -Már azon sem csodálkoznék, ha ezen a kisebb kitárulkozásomon mulatozna egy jót. Pedig szemmel látható a fájdalmam, még akkor is, ha arcom nem ezt mutatja. Felemeltem a hangom, és ha a testbeszédem nem is, a tekintetem apró rezdülései elárulnak. Nem akarom többé ezt játszani, hogy küzdök érte, a szerelméért, és pár hét után elidegenedik. Inkább így a ridegség mögé rejtőzöm, ami hátha elijeszti. Vagy mégsem?
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Csüt. Aug. 07, 2014 8:15 pm
Damon + Elena
I can't let you go
Nem nyerte el a tetszésem Damon viselkedése, ugyanakkor vonzott magához, ahogy régen tette. Ő volt számomra mindig is a tiltott gyümölcs, ott csüngött fölöttem egy elérhetetlennek tűnő ágon, holott mindvégig csak annyit kellett volna tennem, hogy kinyújtom a karom, és megszerzem magamnak. Fájt, hogy ennyire akarok valamit, mégis titkolnom kell, de nem vallhattam be magamnak az érzéseim, onnan nem lett volna út felfelé, csak lefelé a sötét lejtőn. S most ott álltam alig egy méterre tőle, és egyáltalán nem aggasztott, melyik útra is léptem. Mit számít, mikor szeretem ezt a férfit? És valóban így is gondoltam, csak nem tudtam, hogyan formálhatnám szavakká az érzéseim egy ilyen nyakatekert helyzetben, mikor Damon valójában nem is bízik bennem. Ezt pedig teljes mértékben meg tudtam érteni, pont emiatt mart belém olyan erőteljesen a fájdalom. Szavai hűvösen, távolról jutottak el hozzám, teste eközben a fának préselődött, láttam a tekintetében azt a fajta sötétséget, ami csak akkor bújt meg a jég kék íriszekben, mikor a lehető legtávolabb akart kerülni tőlem. Mikor nem akarta, hogy a bőre alá kússzak, hogy a gondolataiban élősködjek, csakhogy én ezt nem tudtam megtenni. Ott volt bennem, szinte meg sem tudtam mondani, saját magam vagyok-e jelen pillanatban, vagy maga Damon Salvatore. Visszavonhatatlanul belém ivódott. - Meg kellett adnom ezt az esélyt kettőnknek. - feleltem a lehető leglazábban, ahogy csak tőlem telt jelen pillanatban, de a hangom megremegett az utolsó szónál, és tisztán kihallatszott belőle a feszültség. Megvontam a vállam, egy ideges mosolyt villantottam felé, és annyira akartam, hogy visszamosolyogjon rám, hogy az már fájt. Azt akartam, hogy hozzám lépjen, két keze közé fogja az arcom, és ajkait az enyémekre tapassza. De ő ehelyett újabb szavakat lövellt felém, a gúny és ridegség elfedte a sértettséget és a dühöt, de csak felszínesen, én tudtam hogy ott van. Nehéz volt a szemébe néznem, tudván, hogy fájdalmat okoztam neki, mégis megtettem, erőt vettem magamon, és az ellenállhatatlanul gyönyörű arcán tartottam a tekintetem. - Sajnálom, amit tettem, igen. De azt nem sajnálom, hogy veled voltam, Damon! - kissé ingerültebben törtek fel belőlem a szavak, szinte bugyogtak ki a tüdőmből, keresztül a torkomon. Enyhe keserűséget éreztem a nyelvemen, de mielőtt még dühös és tehetetlen könnyek szöktek volna a szemembe, lenyeltem az érzést, és próbáltam újra úrrá lenni az indulataimon. Nem ilyen beszédet és hangsúlyt érdemel. Végtére is hibáztam, érthető, amiért azt hiszi, átejtettem, még ha rettenetesnek is tartom, hogy odalett a bizalma. Talán a szerelme is? Megráztam a fejem egyszer, kétszer, amíg el nem tűnt ez a sötét, kínkeserves gondolat, aztán álltam egy helyben, mozdulatlanul, míg ő körbejárta a kutat, s engem. Most nem néztem rá, egészen addig, míg meg nem állt tőlem pár lépésre. Csak pár lépésre, mégis hatalmasnak éreztem köztünk a távolságot. - Az isten szerelmére, Damon! Nem érdekel a múltad, és nem érdekel Stefan sem! Nekem te kellesz.. - És végre, végre valahára bevallottam. Oly sokáig tartottam magamban, azt hittem már örökre elveszítem, mert képtelen leszek kimondani, amit iránta érzek. Az ő lemondó hangsúlya viszont kikészít, elkeserít, és félni kezdek miatta. Rólam mondott le, vagy arról, hogy nem játssza többé a jófiút? Egy mélyről feltörő, akadozó sóhaj szökkent ki belőlem, mégsem könnyebbülök meg. Szemtől szemben állt velem, és én remegtem, mint a nyárfalevél, egész testemben reszkettem. - Eljöttél. Nyilván nem az unalom vezetett idáig, vagy... tán mégis? Ha ennyire gyűlölsz, miért jöttél el, Damon? - A neve szinte a torkomra égett. Nem hittem, hogy valaha kimondom még ezt a nevet, de legszívesebben most üvöltve adtam volna az egész világ tudtára, hogy de, igenis jogom van még a nevét a számra vennem.
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Csüt. Aug. 07, 2014 1:06 pm
Elena & Damon
“Nem azért szeretlek, aki te vagy, hanem azért aki én vagyok melletted”
Nem is értem, miért jöttem ide. Érzem, ahogy a harag és az égető éhség keveredik össze, és nem tudom, hogy ezek az érzések Elena, vagy saját magam ellen irányulnak. Jó az éhséget tudom, hiszen ezt a maró és fájdalmas érzést akkor szoktam érezni, mikor Elena nélkül vagyok,mikor tudom, hogy gyűlöl valamiért. Fogalmam sincs, miért akart velem találkozni, de én biztos, hogy nem kerestem volna fel őt. Hogy miért? Mert elég érthetően fejezte ki azt, hogy soha többé nem akar látni. De talán jobb ez így. Folyton csak a legrosszabbat hozzuk ki egymásból, ráadásul az univerzum sem akarja, hogy mi egy párt alkossunk. Minden jel arra utal, hogy Stefan és Elena a tökéletes pár, akkor mégis miért vagyok itt? Még Elena is meglepett, hangja pedig most túlságosan is bódítóan hat rám. Legszívesebben az ajkainak esnék, de nem tehetem meg. Hiába vágyom őrülten arra, hogy minden apró porcikáját érezhessem. - Ha nem hitted, akkor miért üzentél? - Kérdezem ridegen, és még mindig nem vagyok hajlandó elengedni a fát. Támasztom, mintha ki akarna dőlni, holott szilárdan áll a földbe gyökerezve. De nem akarok közelebb menni, mert félek, hogy leomlik az álca, mely még tökéletesen fenn van, melytől az egész megjelenésem a régi rideg és gúnyos érzetet nyújtja. Azt akarom, hogy azt higgye, nem zaklat fel, hogy már nem jelent nekem semmit, de jelenlétem, és az ő felidézett szavai mást sugallnak. - Szóval sajnálod, hogy ismét áltattál, hogy mégsem vagy olyan erős, hogy kitarts mellettem? Vagy azt, hogy képtelen vagy elfogadni a múltam? - lököm el magam végül a fától. Hangomba egy csepp csalódottság vegyül, de a ridegség és a gúny még mindig benne van. Először csak a kút körül teszek egy kört, majd Elena körül, hogy végül megálljak tőle pár lépésre, megtartva a tökéletesnek vélt távolságot. - Tudod mit? Én még mindig nem sajnálom, hogy nem vagyok olyan, mint Stefan - jegyzem meg lemondóan, de belül az érzelmeim ismét rítustáncot járnak az idegeimen. Hogy képes rám így hatni? Szinte képtelen vagyok az ésszerűségre. Azt hiszem el kellene mennem, de csak pozíciót váltva kerülök a kút azon oldalára, ahol szembe kerülök vele. - Mégis milyen okkal? Remélem nem feleslegesen hívtál ide! Szóval térjünk a lényegre - általában azokat bántjuk, akiket szeretünk. Talán így visszagondolva túl gúnyos voltam, de nem szoktam én ilyenek miatt rosszul érezni magam, most mégis érzem azt a rettenetes maró, gyilkos vágyat, amit akkor is éreztem, mikor megláttam.
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Csüt. Aug. 07, 2014 12:40 am
Damon + Elena
I can't let you go
Ujjaimmal a nyakamba akasztott aranymedált babráltam, csizmámmal egy apró kavicsot rugdaltam, miközben még erőt vesztve, idegesen mindig a hűvös kőnek dőltem. Nem mertem megfordulni és a kútra nézni, lebámulni a feneketlen tűnő sötétségbe, mert az épp olyan lett volna, mintha szembenéztem volna a számomra még ködös jövőmmel. Nem tudtam emgtenni. Féltem, hogy a férfi szerepel-e benne, mert ha nem... azzal talán meg sem tudnék birkózni. Sikertelennek bizonyult kizárnom zavaros gondolataimat, mindössze néhány rövidke percig tartottam távol őket még zavarosabb elmémtől, ám most visszatértek, méghozzá újult erővel. Mi van, ha Damon nem bukkan fel? Ez az egy gondolat különösen visszataszítónak és bosszantónak hatott, és akárhogy próbálkoztam, nem szűnt meg a kétely. Talán látni sem akar, talán nem képes elviselni, nem bír megmaradni a közelemben azok után, amit tettem, s amit mondtam. Előfordulhat, hogy fordított esetben én sem akarnám őt a közelemben látni. Sőt.. Vagy esetleg mégsem. Képes lennék egy Damon Salvatore nélküli életre? Magam sem voltam biztos a válaszra, így inkább nem is feleltem rá éles, pusztító gondolataimmal. Mert nincs értelme találgatni, vagy eljön, vagy nem. Úgy éreztem, én mindent megtettem az ügy érdekében, felkeresni nem volt erőm, ha elküldene, abba belebetegednék. Bármilyen rossz is ő, bármilyen szörnyetegnek is tartom, szeretem őt. Ő az a férfi, akinek mindenemet odaadnám, még ha a lelkemről is volna szó. Merthogy én sem vagyok tisztább nála, az én kezeim is vér mocskolja be, az én múltam is épp oly sötét, mint az övé. Semmivel sem vagyok különb nála. Metsző pillantást vetettem egy fára, csak mert pontosan annál a törzsnél szerettem volna látni abban a szent pillanatban a férfit. Csakhogy nem jelent meg, bármilyen erősen is koncentráltam az átkozott helyre. Mintha a fa tehetne róla, hogy nem veti senki neki a hátát... Ámbár bizonyára nem is vágyik rá, hogy Damon a törzsének dőljön. Ahogy ebben a kicseszett univerzumban senki sem akarja Damont a közelemben tudni. Mély sóhaj hagyta el tüdőmet, s ugyanilyen erőteljesen szívtam be orromon át a friss, erdei levegőt. Nem segített. Kicsit sem. Aztán, mintha villám csapott volna egyenesen a mellkasom bal oldalába, a szívem sajogni kezdett, és olyan gyorsan vert, mint talán még soha. És hátraperdülve, ott állt ő, egy fának vetve hátát, csak épp nem annak a törzsnek, amit én szúrtam ki korábban. Újabb bosszús pillantást vetettem a másik fára, ami most már a hátam mögött ácsorgott földbe gyökerezve, és egy újabb, ezúttal meglepett pillantást a férfire. Ledöbbentett, hogy az én szavaimat használja, azokat a szavakat, amiket már ezerszer lejátszottam fejben, és még ennyiszer meg is bántam. Visszataszító gyilkos szörnyeteg. Ez volna ő? Nem. - Damon... - sóhajtottam fel kínkeservesen, de közben örültem, hogy mindennek ellenére képes vagyok a levegővételre. - Nem hittem, hogy eljössz - A kijelentés esetlennek, ostobának hangzott, kénytelen voltam aprócska, halovány mosolyt küldeni felé, bár inkább fakadtam volna sírva, minthogy mosolyra húzzam ajkaim. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, hirtelen abban sem voltam biztos, miért hívtam ide. Szükséged van rá, te ostoba! Rivallt rám egy aprócska hang, talán a bennem tomboló bűntudat szólt, vagy a lelkiismeretem próbált észhez téríteni. Mindegy volt, már tudtam, mit akarok, csak épp azt nem, hogyan fogom neki mindezt tálalni. Sajnálom, Damon, hibáztam - hülyébben hangzik bármi másnál, nem fejezi ki eléggé, amit érzek vele és a történtekkel kapcsolatban. Újból felsóhajtottam, ezúttal picit szolidabban, picit halkabban, és leráztam magamról gúnyos hangját. - Damon, nem tudom mit mondjak neked. Sajnálom, ami történt. Sajnálom, amit tettem, és amit mondtam. Nem is tudod, mennyire. Talán nem is hiszel nekem, de... - kis szünetet tartottam, ügyelve arra, hogy a hangom továbbra is egyenletes legyen, és ne hallatsszon ki belőle a mérhetetlen fájdalom. - Okkal vagy itt. - Ennyit sikerült kinyögnöm, torkom máris összeszorult, az éhség feltámadt bennem, de azt nem tudtam, milyen irányba. Vérre éheztem, vagy sokkal inkább... Damonre?
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Szer. Aug. 06, 2014 3:07 pm
elena && damon
What do you want Elena?
Mita is nem találkoztam Elenával? Már magam sem tudom, hiszen azt mondta, hogy képtelen rám nézni, mert megöltem annak a Jensennek a szüleit. De az ő hibájuk volt, miért akarta megölni az öcsémet a drága apuka? Ha leszállt volna a magas lóról, akkor talán még ma is élne, de ő nem vette a lapot. Ennyi volt a történet. Akkor még Elena Stefan után rohant, és mindenáron meg akarta menteni, én pedig ahelyett, hogy hagytam volna meghalni, inkább megvédtem. De ez sem volt elég neki. Ahogy az sem, hogy mennyire szeretem őt. Talán igaza is van abban, hogy látni sem bír. Talán túlságosan is heves érzelmeket váltunk ki egymásból. Ráadásul a borzalmas múltam folyton közbe fog szólni, mindig lesz valami, ami miatt majd meggyűlöl, és képtelen lennék ezt mindannyiszor végig csinálni. Gyűlölöm az érzést, mikor folyton kitépi a szívem, mert az életem tele van fekete foltokkal. Sosem lesz tökéletes, és azt hiszem sosem tudná elfogadni azt, ami vagyok. Egy gyilkos, aki sok embert ölt már meg élete során. Úgy éltem az utóéletem ahogy azt egy vámpírnak kell. Amit ő sosem volt képes elfogadni. Kiszállok a kádból, és komótos tempóban öltözöm fel. Csak miután a nadrágot felvettem, veszem észre az üzenetet, amit meglepetten nézek meg. Elena? Mégis mit akarhat tőlem azok után, ahogy ott hagyott? Percek múlva rakom zsebre a telefonomat, és jelen helyzetemben semmi kedvem elmenni. Habár lelkileg ismét felzaklatott, ismét elönt az a fajta vágy, amit akkor szoktam érezni, ha vele vagyok. Talán sosem múlt el, csak sikerült elfojtanom. Fekete selyem inget, és kivételesen fekete zakót kapok magamra, majd a nagy társalgóba sétálok le, ahol kitöltöm az italomat. Még mindig úgy érzem, hogy felesleges lenne elmennem, mégis a kíváncsiságom egyre csak nő. Elena tudja, hogy sosem lesz közömbös számomra, és olyan érzésem támad, mintha vissza akarna élni vele. Jelentkezik, mert tudja, hogy képtelen vagyok nem elmenni. Nem tudom, mennyi idő telt már el, negyed óra, netán fél? Idegesen iszom ki az italom maradékát, majd felkapom a bontott üveget. Menet közben megiszom. Az út egy részét vámpírsebességgel teszem meg, majd lelassítok, hogy kiihassam az üveg tartalmát, majd eldobva azt tovább indulhassak vámpírsebességemmel. A háta mögé érkezem meg szándékosan, hogy egy fának dőlhessek, miközben mellkasom előtt keresztbe fonom kezeimet. - Mi volt olyan sürgős, hogy egy "visszataszító gyilkos szörnyeteg"-gel akarj találkozni? - szólalok meg csendesen, és lehajtott fejjel. Hangom rideg, és elutasít, miközben szavait idézem, egy csepp gúny is felcsendül benne. Ha megfordul csak jeges tekintetemmel találhatja szembe magát, bár felesleges az álca, nem akarok hiú ábrándokat kergetni többé.
a hozzászólás Elenának készült, kereken 415 szót tartalmaz, és írás közben a don't deserve you című számot hallgattam. Szerelmem
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Szomb. Júl. 19, 2014 12:59 pm
Damon + Elena
I can't let you go
Rengeteg minden kavargott a fejemben, amiket nem tudtam csak úgy elfelejteni. Damon volt a fő oka a zavaromnak, de ugyanúgy helyet kapott még Stefan, és Jensen is a sorban. Az érzelmeim az eget verdesték. Félelem, csalódottság, bűntudat. Egyiket sem láttam szívesen az életemben, nem akartam helyet adni nekik, mégis felülkerekedtek rajtam, újra és újra. A szüntelen fájdalom, amit már jó ideje éreztem, még inkább megnehezítette a dolgom. Napról-napra egyre feszültebbé, egyre idegesebbé váltam, és hiányoltam a férfit, akinek a szívemet adtam, holott ő volt az, aki az egyik legjelentősebb negatív érzelmet kiváltotta belőlem. Szinte minden egyes nap lejátszódott ugyanaz a cselekedet; telefonnal a kezemben jártam-keltem, és azon morfondíroztam, felhívjam-e. Nem tettem. Egy alkalommal sem nyomtam meg a zöld gombot, egy alkalommal sem hallottam meg a mély, dallamos hangját. Féltem bármit is tenni, ugyanakkor féltem tétlenkedni is. Nem akartam elveszíteni, de a múltja apró darabkái sötét felhőket festettek a fejem fölé, amiket nem hagyhattam figyelmen kívül. Egy pici részem arra vágyott, bárcsak elfeledtetné velem valaki a történteket, de ugyanakkor azt is tudtam, hogy valójában nem akarom ezt. Emlékezni akarok erre, tudni akarom, mit tett Damon. De akkor mégis hogyan tovább? Mit kéne tennem? Nem tudom elfelejteni, ahogy kiszeretni sem tudok belőle, pedig mindkettőnknek az volna a legjobb, ha hanyagolnánk a másikat. Minden egyes sejtemmel éreztem, hogy ő sem tud továbbállni, pedig számtalanszor bántottam már, és tiportam a porba a méltóságát, a hitét, a szerelmét, amit irántam érez. Pont emiatt nem tudtam kiverni őt a fejemből. Még éreztem az érintését a bőrömön, a csókjait ajkaimon, és az érzést, ami elhatalmasodott rajtam, akárhányszor csak a közelemben volt. Nem bírtam tovább. Látni akartam őt, hiszen ő is adott nekem egy esélyt, mikor elcsesztem köztünk mindent. Mégis bizonytalan voltam, ha arra gondoltam, átlépek a kegyetlen valóságon, csak hogy újra vele lehessek. Végtére is, azért mészárolt le majdnem egy teljes családot, hogy az öccsét védje. Az öccsét, akivel lefeküdtem. Szerettem volna azt hinni, hogy az érzelmeim kikapcsolása vezetett odáig, és meg is voltam győződve róla, hogy ez így volt, mégsem állíthattam akkor Damon elé, hogy ezt mondjam. De talán most... Mindent tisztáznunk kell, ami köztünk történt, amit ő tett, s amit én tettem. Talán túljuthatunk minden szörnyűségen, csak mert... szeretjük egymást. Féltem, hogy ha ezúttal is ugyanaz a jelenet játszódik le, megfutamodok, és végül nem hívom fel, ezért rövid üzenetet hagytam neki a helyről, ahol várni fogom, és hogy mennyire szeretném, ha megjelenne ott. Nem tudhattam, hogy tényleg eljön-e, és azon sem csodálkoztam volna, ha végül kihagyja, de nekem ott kellett lennem. Várnom kellett rá, mert ez volt az egyetlen esélyünk az újrakezdésre, nem hagyhattam elúszni. Az erdő mellett, az út mentén parkoltam le, a további utat vámpírsebességemnek köszönhetően hamar letudtam. A kútra pillantva eszembe jutott a nap, mikor a holdkő odalent volt a verbénával teli vízben, s miután Stefan megsérült, nekem kellett kiszednem onnan. Akkor egy ostoba kígyó rémített halálra, míg most egészen mástól féltem. Mi van, ha nem jön el? Mi van, ha eljön, de minden hiábavaló? Lassan megráztam a fejem, igyekeztem kizárni minden negatív érzelmet, helyette a kőből készült kút szélének támaszkodtam, és az egyetlen érzelem, ami elöntött, a remény volt.
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Hétf. Márc. 31, 2014 8:24 pm
Juliette és Mason
Csak egy nagyot nyelek, szerintem nem kell szavakba öntenem, hogy hogyan is ráz ki a hideg ettől a nőszemélytől. Soha az életben nem féltem a nőktől inkább volt, hogy fordítva tapasztaltam a dolgot, holott igen csak rendes voltam velük minden téren. A kinézetével nem is lenne bajom. Sőt, kimondottan szexis, de az a rideg tekintet és kb elveszett minden érdeklődésem. Pedig pont én vagyok az aki egy formás lábtól már fantáziálni kezd és általában sikerrel is teljesítem elképzeléseim. Ha nem lennék szellem...na igen HA nem lennék szellem, de az vagyok. Nos határozottan nem tetszik ez a meglátjuk dolog. Nekem igen is beszélnem kell vele még, hozzá hamar. Ez az állapot tarthatatlan és szerintem van annyi ereje ahhoz, hogy megoldást találjon helyzetemre. Ahogy végig mér, egyáltalán nem azt a benyomást érzem mintha tetszene neki a látvány hanem inkább mint a vágóhídra kiszemelt bika, na ehhez tudnám hasonlítani ezt a nézést. Ahogy visszafordul a vámpírhoz nagy sóhaj tör ki belőlem. Így nekem háttal sokkal jobb. Elgondolkodom és hát be kell valljam hátulról is éppen annyira jó mint elölről. Rájöttem, hogy a szemei azok amik elriasztanak tőle. Barátságtalan, hideg pillantása van, de biztos vagyok benne, hogy akit közel enged magához annak ezek a szemek csak melegséget sugároznak. Nos, jól gondolta semmi erőfeszítést nem szándékozom a vámpírra pazarolni. Felőlem meg is ölheti, kicsit sem érdekel a sorsa. A sajátom fontosabb. Önző vagyok és nem mellesleg vérfarkas is részben, tehát az hiányzik, hogy megmentsem ennek a félnótás szerencsétlennek a kicsit sem értelmes életét. -Bocs pajtás, de ez nem az én dolgom, segíts magadon. - Kedvességem ma az egeket súrolja. Én leszek az év minta szelleme. Azért ez a kis megjegyzés is célba talált. Egy boszorkány aki élvezi, hogy egy szellemet ugrathat a megjegyzéseivel. Mondtam már, hogy rémesen utáloma boszorkányokat? Hát ha nem akkor most mondom. Az egyik ebbe a szellem cuccba ítélt a másik meg látszólag nem éppen a közreműködők és segítőkészek táborát erősíti. Nem is vagyok biztos benne, hogy normális vagyok. Figyelem miként szedi ki az összes karót a vámpírból csupán egy egyszerű bűbájjal. Rettenetes. Aztán közelebb hajol és végül a szívében köt ki az ág. Gondolom megkapta az információt és most elhallgattatta a forrást. Na még az, hogy úriember, gondolom nem azért mondta mert így gondolja. Na itt az ideje, hogy férfi legyek és kibökjem amit akarok, mivel hogy most már csak rám koncentrál. Ezt akartam nem? Hát lehet, hogy nem... -Nem hiszem, hogy nagyot kérek, csupán szeretnék újra a világ része lenni, halandó akarok lenni ismét. Bármire hajlandó vagyok ezért. - Azt hiszem elég határozottra sikeredett a hangom, ez kimondottan egy jó jel.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Szer. Márc. 26, 2014 2:57 pm
Mason & Juliette
Bátor, netán botor tett, hogy csak így elém mer lépni, meg mer zavarni? Talán ezt még ő sem tudja és még én sem döntöttem el, hogy pontosan miként is könyveljem el a dolgot. Egyelőre nem is foglalkozom vele bővebben, várok, kíváncsi vagyok, hogy mit mond, hogy mit is akar. Talán csak érdekesnek találja a helyzetet és nézelődni szeretne? Az sem valami okos döntés, de... talán nem zavarna nagyon. Az viszont meglep, hogy velem akar beszélni. Nem ismerem, és ha nem értem akar tenni valamit, netán információja van, akkor nem hiszem, hogy sok mindent tehet értem. Kissé felszökik tehát a szemöldököm és a vámpír hálás lehet neki, hogy egy rövid kis pihenő szünetet kap. - Hogy velem? Érdekes... meglátjuk. - finoman megnyalom az alsó ajakamat, ahogy végigmérem. Nem rossz darab, kellemetlen lehet neki, hogy csak egy egyszerű szellem. Nem szívesen rekednék két világ között, képességek és kilátások nélkül a végtelenségig. Jó ideje élek már, ez tény, de van célom és van lehetőségem megtenni azt, amit akarok, így nem unalmas a lét. Számára viszont nagyon is az lehet. Újra visszafordulok kis barátom felé, hátha közben úgy dönt, hogy megered a nyelve, de ő csak Masont nézi, mintha segítséget remélne tőlem. - Oh kedvesem... nem hiszem, hogy kockáztatni akarja érted az... életét. - akadok meg az utolsó szó előtt, hiszen ez nem teljesen pontos. Talán úgy fogalmazhatnék, hogy a létezését, mert bizonyára lehetséges elküldeni őt a túlvilágra, ahonnan már nem tud visszatekintgetni ide, de nem lenne értelme ilyesmire pazarolni az erőmet és őszintén kedvem sincs hozzá. A szavaira halkan hümmögök kicsit, amíg kis barátom próbál egy kicsit könnyíteni magán. Na nem mintha megengedtem volna neki! - Kénytelenek leszünk egy kicsit gyorsítani a játékon. - mosolyodom el, de ez cseppet sem mondható, kedves, vagy bizalomgerjesztő gesztusnak. Egy intés elég, hogy az összes ág kivágódjon a testéből, amit hangos kiáltás követ. Azt hiszem ez fájhatott. Lassan sétálok közelebb, kisöpörve a szél által az arcomba fújt hajat a szemem elől. - Szóval... ez az úriember szeretne velem beszélgetni, úgyhogy legnagyobb bánatomra nem érünk rá. Tehát... - egy szemvillanás alatt kerül a földről az egyik ott maradt ág a kezembe, majd kerül a mellkasába, egyenesen a szíve közelébe. Érezheti, hogy csupán pár centi választja el a halálról, ami igazán nem sok. Vér buggyan ki a száján, ami cseppet sem akadályoz abban, hogy ne hajoljak közelebb. Pár halk elsuttogott szó, amit Mason nem érthet, de nekem ez most elég. Új nyom, új irány, majd az ág mélyebbre fúródik és kedves informátorom holtan rogy össze. - Upsz! - nevetem el magam, majd a szellem felé fordulok. Nem akartam megölni, de muszáj volt, afféle erődemonstrálásképpen is, csak hogy Mason is tudja, kivel van dolga. Kérdő tekintetem mindent elárul, várom a szavait, a magyarázatát, hogy mit is akar.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Vas. Márc. 23, 2014 7:49 pm
Juliette és mason
Ha egy szellem lehet libabőrös akkor én az vagyok. Tekintetéből csak úgy süt a gyűlölet. Kezdem megbánni, hogy utána jöttem. De hát mindig is túl merész voltam amit annak rendje és módja szerint mindig megbántam. Túlságosan is hajszolom az életet. Odafigyelőbbnek kellett volna lennem és nem minden boszorkányban a megoldást látni. Példának okáért itt van a Bennett boszi, Ő is ártott nekem és végül is miatta vagyok az aki. Ez a boszorkány pedig ha jól sejtem nem éppen az az "önként segítek és csak jóra használom a mágiám" fajta. Közelebb lépek holott tudom ennek nem lesz jó vége. Hangja hűvös és rideg. Volt már dolgom hasonló nőkkel akiket sikerült levennem a lábukról hosszú-hosszú próbálkozások után. Ő viszont azt hiszem nem ebbe a kategóriába tartozik. -Nos egy cseppet sem érdekel a vérszívó sorsa, nem rám tartozik, nekem veled van dolgom... - Hangom magabiztosságról árulkodik csak én magam tudom, hogy már semmiben sem vagyok biztos. Még az a szerencse ahogy azt Ő is megerősítette ennél holtabb már nem lehetek. Megvetően nézek a vámpír irányába. Nem sok jót tehetett a boszival ha ilyen sorsra akarja juttatni. Szörnyű érzés, hogy most nekem erre a nőre van szükségem. Nagy levegőt veszek majd kifújom. Miért van az, hogy mikor még vérfarkas voltam nem riasztott meg az sem, hogy egy vámpírral kavarjak? Most egy boszi látványától és tettétől futkos a hideg a hátamon. A rossz ebben az egészben, hogy bármit képes lennék megtenni azért, hogy segítsen. Ki akar szabadulni ebből a világból ahol nincs semmi. Folytatni akarom az életem úgy ahogy kellett volna, hogy történjen. Erőt gyűjtve újra szólásra nyitom számat. -Nem igen van szándékomban megzavarni ezt az idillt amit itt megteremtettetek, de fontos lenne, hogy szánj rám egy kis időt. - A vámpír tekintetéből valódi félelmet olvasok ki. Hát ennyire veszélyes lenne ez a nőszemély? Nagyot nyelek. Mindig is voltak nő problémáim, de valahogy megoldottam, ez is meg lesz. Rideg viselkedése ellenére roppant vonzó egy Nő, ezt muszáj megjegyeznem. A vámpír amint egy kis levegőhöz jut karói eltávolításán kezd munkálkodni. A kis boszorkányunk néhány szavára azonban olyan nyugton marad mintha csak szobor volna. Érdekes.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Vas. Márc. 23, 2014 3:35 pm
Mason & Juliette
Azt hinnéd, hogy az emberek, vámpírok, akárkik idővel tanulnak a hibáikból, de újabb ékes példája született annak, hogy ez koránt sincs így. Ez a fickó nagyon nem érti még most sem, hogy nem fogok leállni, amíg nem mond valamit. Ebből a kis játékból csak ő jöhet ki rossz, én nem. Nem hiszem, hogy egy kútba zárva akar megrohadni, szó szerint, bár persze lehet hogy titkon ez a legfőbb vágya, de igazán nehéz lenne elképzelni. Mások számára, akik távolabb vannak, érdekes lehet hallani, ahogy az esti erdő csendjét a sikolya töri meg, aztán az én nevetésem. Nem mondom, hogy nem élvezem ezeket a kis játékokat, mert az az igazság, hogy nagyon is így van. A testvérem biztosan hülyét kapna tőlem, de igazán nem érdekel a dolog, nem kell neki erről tudnia, vagy látnia, és igazából köze sincs hozzá. Meg akarom találni az apámat, mert egyértelműen miatta vagyok ilyen, úgyhogy hiába bujkál előlem, idővel úgyis a nyomára bukkanok. Szerintem tisztában van vele, hogy keresem, és őszintén szólva gyávának tartom, hogy még így sem kerül a szemem elé... szánalmas alak! A tekintetem viszont azonnal a közeledő felé vetül, amikor meghallom az ág reccsenését, majd egész bátor módon elő is kerül. Hamar megértem, hogy miért, hiszen akárhogy is mérem végig, mondhatni szondázom nem érzek felőle semmiféle életjelent, ami árulkodó lenne. - Mozizni jöttél? Netán végignézni, hogy kerül át valaki más is a holtak közé? Bár neki nem lesz olyan szerencséje, mint neked, hogy ne legyen végleges a halála... - újra visszakapom a tekintetem kedvenc vámpíromra, aki azonnal a torkához kap, ahogy egyszerűen csak gondolattal szorongatom. Röhej, nem vesznek levegőt és mégis azon szenved, hogy meg fog fulladni? Vajon mennyire lehet fiatal, hogy még működnek nála ezek az ösztönök? Bár az is tény, hogy fáj is, amit művelek vele és a nyaktörés sem kellemes, még ha nem is vet véget az életének. Oldalra döntöm kicsit a fejem, ahogy újra Masonra pillantok, hogy megkapjam a válaszaimat, hiszen a kíváncsiság mindig hajt. Vajon mit akar és miért volt olyan botor, hogy ide jött? Nem fogom... azt hiszem nincs kedvem rá pazarolni semmilyen mágiát, hogy végleg eltüntessem erről a világról. Minden bizonnyal okkal veszítette el a fizikai testét, de hogy mi az az oka, az engem mégis hol érdekel? Közben elengedem a vámpírt, aki köhögve rogy le a földre, és kezdi el az ágak egy részét kiszedegetni a testéből. - Héj! Engedtem, hogy könnyíts magadon kis barátom? Pár szó... egy ág... valahogy így megegyezhetünk. - nem akarom megölni, nem szeretném, mert jó lenne, ha igenis megvinné a híremet az apámnak, hogy tudja, hogy közeledem, hogy tudja, hogy nem fog tudni a végtelenségig bujkálni előlem, mert nem fogom neki engedni, igazán felfoghatná már, hogy a megszállottja vagyok és ezen semmi sem fog változtatni...
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Vas. Márc. 16, 2014 4:27 pm
Juliette és Mason
Már egy ideje figyeltem ezt a nőt. Természetesen tisztes és biztonságos távolságból. Szellem vagyok, de azért még mindig bennem van az a szikrányi óvatosság. A mai világban bármi megtörténhet. Ha a szellemek csak úgy járkálhatnak a városban akkor miért ne tudná egy erős boszorkány megszüntetni azt. Így hát csak figyeltem mióta a városban van és most úgy tűnik szembesülök magával az erejével is. Egy kicsit se sajnálom az erejének markában szenvedő vámpírt. Kicsit meglepődtem ahogy a fára kente a vérszívót. A sikolya megtöltötte az erdőt. Hogy véletlen volt-e vagy direkt, de a szívét egy gally sem érte. Nem szeretnék ennek a fickónak a helyében lenni, mert biztos vagyok, hogy hamarosan holtan fogja végezni. A boszorkányokkal vigyázni kell ezt a saját bőrömmel tapasztaltam. Viszont nem fogom feladni és újra az élők közé emelkedem. Remélhetőleg ez a boszi hajlandó lesz segíteni nekem. Az utóbbi időben rengeteg boszorkányt láttam, na jó nem rengeteget, de egy párat igen, egyikük sem bírt valami nagy erővel. Ő viszont képes használni is az adottságát és nekem pont erre van szükségem. Kész lennék bármit megtenni azért, hogy újra vérfarkas lehessek. Mindenki azt hiszi a halál utáni élet egy mennyország, hát erre csak azt tudom mondani próbálják ki és utána majd meglátjuk mi is lesz az új véleményük. Nekem köszönöm, de ennyi elég is volt ebből a szellemesdiből. Közelebb lopóztam egy vastagabb törzsű fa mögé, de véletlenül ráléptem egy száraz ágra ami nagyot reccsent a lábam alatt. Összeráncoltam a szemöldököm hisz lelepleztem magam ami korán sem jó egy beszélgetés kezdetének. Senki sem díjazza ha kilesik mikor magánügyeit intézi. Na most légy okos Mason, innentől már csak abban bízhatok, hogy nincs olyan varázsigéje amivel még ennél is halottabbá tudna tenni. Kilépek zsebre rakott kézzel a tölgyfa mögül és megállok velük szemben. Megszólalni szerintem felesleges lenne hisz mit mondhatnék amit Ő már ne tudna, hallgatóztam, ki lestem őket, ebből az ember nem tudja kivágni magát. Jöhetnék nyugodtan a véletlenül erre jártam szöveggel, de ennél nagyobb hülyeséget el se tudnék képzelni. Ideges vagyok ami szerintem érthető. Komolyan kitüntetést kéne kapnom a rengeteg meggondolatlan cselekvésem után. Napokig tudnám sorolni hányszor keveredtem bajba mert nem gondoltam át minden töviről hegyire. Azt hinné az ember, hogy idővel megtanul előbb gondolkodni és csak utána cselkedni, de nekem még a sok rossz tapasztalat ellenére sem sikerült.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Szer. Márc. 12, 2014 11:49 am
Mason & Juliette
- Még mindig azt hiszed, hogy jó ötlet az, hogy olyan valakit védj, akit szinte nem is ismersz? - talán egyszerűbb lenne csak úgy kifacsarni az agyából mindent, amit tudni akarok, de nem tehetek róla, néha élvezem azt, ahogy megtörnek és egyébként is ha csak úgy elveszem, ami kell, akkor nincs benne meg az a sikerélmény, hogy elértem a célt. Nem önként dalolt és az úgy akárhogy is, de nem az igazi. Szeretem, ha a végén már ő könyörög azért, hogy elmondhasson mindent, amit csak tud, a legtitkosabb terveit, vágyait, azt is, amit még soha senkinek sem árult el. Most sem lesz ez másképp, a végén úgyis elérem, amit akarok, mert nem akar majd ott lent a kút mélyén megrohadni ebben biztos vagyok. Hát ki vágynak ilyen halálra? Vagyis... életre, hiszen vámpír úgysem halna bele, ha bezárnám, ha leszögezném a földhöz és szép lassan mumifikálódna a teste, mert nem jut vérhez. Persze az már nem gond, hogy megoldjam, hogy ne kiabálhasson, hogy ne szerezzen segítséget. Végül is... lehet hogy akkor is megteszem, ha elmondta, amit kell. Majd még meglátom. Kecses mozdulattal törlöm le a szám szélét, ahol újra vékony vércsík indul meg lefelé. Nem fogom az erőmet magamra pazarolni, most rá figyelek és már az is rém kiborító, hogy csak egy pillanatra nem figyeltem, amíg elérhetett hozzám. Az ilyesmi nem hozzám méltó, hogy egy ilyen ocsmány lény kifakassza a véremet. Szerencséje, hogy még csak meg sem próbálta lenyalni az öklét, mert akkor már jó eséllyel nem is élne. Nem szokásom életben hagyni azt, aki ilyen bűnt követ el ellenem még akkor sem, ha ezzel magamnak is ártok, mert nem szedhetem ki a fejéből azt, amire kíváncsi vagyok. Tudom, hogy vannak ott bent infok, amiket tudnom kell, az apámról. Egyre közelebb kerülök hozzá és ezzel talán még ő is tisztában van, de mégsem takarítja el maga után a szemetet... ennyire nem körültekintő, vagy direkt nekem hagyja a csalit? Nem érdekel, az sem, ha csapda, amibe egyenesen haladok, akkor is oda fogok érni, mert kivágom magam és a végén átkozni fogja a napot, amikor az anyám közelébe merészkedett. - Tudod ugye, hogy nem jön segítség? Nem hall senki... nem lát senki... és ha nem dalolsz, akkor kalitkába zárlak örökre, vagyis... kútba, de egy kutya. - halk nevetéssel reagálom le a saját szavaimat, amire ő persze csak azzal reagál, hogy egy újabb ágat húz ki a saját lábából, amit nem rég juttattam oda. Szó szerint kíváncsi érdeklődéssel döntöm oldalra a fejem, ahogy nézem a szenvedését. Van még ott pár, hiszen épp csak most kentem fel a fa ágai közé. Legalább négy métert zuhant és most próbálja összefoltozni magát. Egészen mázlim van, hogy nem találta el egy sem a szívét, vagy inkább neki van mázlija? Nézőpont kérdése csupán. Szeretem a dacos forrásokat, velük egy kicsit el lehet szórakozni. Vannak, akik olyan gyorsan megtörnek, olyan hamar kiadják, amit kell és én nem tudom eléggé élvezni azt a pontot, amikor végre megtörnek. Sokkal több izgalom van abban, ha egy meccset az utolsó pillanatban nyersz meg, mint ha már az elején teljesen egyértelmű, hogy pár perc alatt letörsz minden ellenállást. Az úgy... unalmas.
River S. Brooks
welcome to my world
► Residence :
ԅ new orleans
► Age :
34
► Total posts :
431
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Hétf. Feb. 17, 2014 5:04 pm
Dominic & Virginia
Egyszerűen... Nem is tudom! Legszívesebben jól pofán vágnám most! Mégis mi az ördögöt képzel már tényleg? Miért kell a földre kényszerítenie? Ha annyira bölcs, meg idős, meg blabla... akkor tudhatná, hogy egy nővel nem igazán illik így beszélni! És így bánni sem! Talán ha ő kicsivel kedvesebb lett volna az elején, most nem itt civakodnánk, mint egy öreg házaspár. Az "eleje" alatt, természetesen nem arra gondolok, ami Párizsban történt. Ami ezt illeti, már rég el is felejtettem volna, ha ő nem hozza fel. Én egyszerűen a mai napra gondolok. Ha mondjuk nem akad ki azon, hogy éppen csak hozzáértem ahhoz a nyomorult kutyához, most lehet, hogy éppen jóban lennénk, és egy újabb barátság kezdete lenne. De ez most minden, csak nem barátság. Ne várja, hogy kedves legyek vele, ezek után! Nem mondhatja, hogy nem ő provokál engem, elvégre ha egyszer megmondtam neki, hogy ne hívjon szöszinek, akkor miért teszi meg újra, és újra? Direkt játszik az idegeimmel, és aztán élvezettel töri össze a csontjaimat. Micsoda úriember... - Valamivel muszáj megvédenem magam... - Mondom miután felkelek, majd vállat vonok. Nincs mit szépíteni. Ez így van... Ha felveszem ezt az álarcot, nem bánthat senki... Csak fizikailag, azt pedig túlélem. Akkor veszem le, mikor úgy gondolom muszáj, nincs más választásom. Nem hagyhatom, hogy bárki is érzelmileg zsarolni tudjon. És pont. Nincs mit magyarázni. Ennyi! És ha ő ezt megérti, örüljön, hogy tudomást szerezhetett róla. Ez a találkozás, pontosan olyan volt, ahol kénytelen voltam kimutatni a fogam fehérjét, ahol le kellett tennem azt a maszkot, amit az évek alatt magamra öltöttem. - Igen... menedék, és segítség. Tudod, nem olyan könnyű egy ősi elől menekülni. - Magyarázom neki szemeibe pillogva. Próbálom nem hosszúra nyújtani ezt a beszélgetést. Talán ha eleget megtud rólam, majd elküld. Bár, egyáltalán nem tetszik, hogy rólam kérdezősködik, hiszen jobb szeretem a magánéletemet megtartani magamnak. És jelen pillanatban, annak kimondottan örülök, hogy nem kezd el tovább faggatni. Azt már nem szívesen mesélném el, hogy miért menekültem, és mi volt előtte. Következő kérdésére csak bólintok, már arra se méltatom, hogy válaszoljak. Szavai hallatán felsóhajtok. Nagyon kedves, hogy végre hajlandó elengedni, és remélem, hogy a soha többé nem kell találkoznom vele. Ennyi bőven elég volt belőle, egy egész életre. Így tehát köszönés, vagy bármilyen illedelmes gesztus nélkül tűnök is el szemei elől.
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Hétf. Jan. 27, 2014 3:08 pm
Virginia & Dominic
2013. dec. 13.
Azt mondják a szemem a lélek tükre, ebben nem vagyok olyan biztos, csak nézzen rám valaki, olvadt csokoládéhoz hasonlítgatják állandóan az enyémeket, és azt mondják, kellemesen meleg a színe, hogy el lehet benne veszni, még is tudok olyan fagyosan tekinteni a másikra, hogy az szinte odafagy a földre. A lány előttem is, félelmet mutat és nem veszik el a tekintetemben, látom rajta, hogy próbálja azt kerülni, ami persze, hogy bosszant régi vágású vámpír vagyok, szeretem ha a szemembe néz akihez beszélek. 173 éves vagyok, olyan korban születtem ahol a szemkontaktus és az adott szó is sokat számított és nagy tiszteletlenség nem belenézni annak a szemébe akivel éppen beszélsz. A lány fiatalabb nálam, ezt mind a ketten tudjuk, maximálisan. Elkezd elmászni előlem, de egy fa megállítja, így annak farol neki, én pedig elé lépek, remélem nem követ el semmi ostobaságot sem, mert rájött, hogy én voltam az aki száz éve is elhajtotta a fenébe. Azokban a napokban elég feszült voltam, Lydia és a karperecem, a vadász, az árulásom, a tőr a szívem mellett a mellkasomban, nem kívántam még magam mellé egy koloncot is, aki a hisztijével esetleg elárulja, hol is bújtam meg a társian elől, még őket lemészárolták. Natalja, több volt 400 évesnél, nem kispályás vámpír volt, és ellene egy ember nem lett volna elég, ahogy a többiek ellen sem. Tudtam, mi lesz vele, ha kiderül az árulásom, és ez a lány nem tűnt biztosítéknak, hogy nem kerülök bajba. - Ne strapáld magad, nem hatnak meg az ilyen elnevezések. – Válaszolok vissza neki, mivel nem veszem fel az ilyeneket, sokan sokféleképpen szólítottak már, volt már rosszabb is mint a fürtös, szóval, e nem húzom fel magamat, csak elengedem a fülem mellett, nem ér annyit. - Már akkor is csípős volt a nyelved és a természeted, ami úgy látom azóta sem változott. – Nézek végig a lányon. Aztán segítek neki felkelni, mivel olyan esetlen itt előttem, és már kezdem unni az egész helyzetet, csak fröcsög belőle az ellenszenv. Felvonom figyelmeztetően a szemöldökömet, hogy jobb ha nem pimaszkodik, nem abban a hangulatban vagyok, hogy ezt jó néven vegyem. De utána normális választ kapok tőel. - Kol… szóval, menekültél és menedék kellett volna? – Kérdezek vissza és foglalom is össze a hallottakat, ez van, nem adtam meg neki, amit kért, de mástól megkapta, ilyen az élet. Most pedig megint összefutottunk, de egy egészen más helyzetben. - Igen. – Válaszolom, meg, hogy megkaptam mindenre a választ, ami érdekelt. De van még egy valami, amire nem. – Vagyis, itt van a közelben? – Kérdezek rá, miközben a kezeim karba fonom a mellkasom előtt és úgy nézek végig rajta. Csinos még mindig, de legalább annyira fel is van vágva a nyelve, én pedig a szelídebb teremtéseket kedvelem. Az olyan nőket, akik igénylik a törődést, ha egy férfierősebb náluk és nem akar velük versenyre kelni. Ez van, egy ilyen kor szülötte vagyok, ahol a nők nem voltak ilyen kis méregzsákok nyilvánosan, mint amilyen ő is. - Elmehetsz. Nem foglak ma már többet kínozni, de egy jó tanács, vigyázz a szádra. – Azzal elfordulok tőle, hogy elinduljak visszafelé, ahonnan jöttem a kutyámmal a sarkamban. Ideje hazamennünk és átgondolni a hallottakat, hogy ez milyen hatással lehet rám nézve is.
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Vas. Jan. 19, 2014 6:00 pm
Dominic & Virginia
Feszítem a húrt? Micsoda pech! Észrevehetné már, hogy én ehhez értek! Egyszerűen képtelen vagyok nem idegesíteni a társaságomban lévő személyeket. Persze jól tudom, hogy ezzel szörnyen meg is égethetem magam, de nem tudok változtatni. Ez vagyok én. Egy idegesítő liba. Nem tetszik? Tudjátok, hogy megy a mondás... Megszoksz, vagy megszöksz. Mondjuk ebben az esetben azt hiszem inkább nekem kellene alkalmazkodni, de egyszerűen nem megy. Nem tehetek róla, hiszen próbáltam visszafogni magam. Sikerült is pár mondtatot kipréselni magamból, normális hangnemben, de ennyi. Pedig tényleg nem akarok még több csonttörést. Azt sem mondhatom el, hogy nem félek tőle, hiszen félek, és mégsem tart vissza, ez se. Ahogy lenéz rám, igencsak ijesztő, valószínűleg tekintetem el is árulja neki, hogy ez a nagy száj mögött, bizony ott bújkál a félelem. Próbálom elkerülni tekintetét, a mögötte lévő fákat nézem, a földet, a vállát, legszívesebben elrohannák. Viszont jól tudom, hogy az ilyen vámpírok, mint ő, nem igazán bírják elviselni, ha valakihez beszélnek, és az illető másfelé tekinget. Igazából én sem szeretem, idegesítő, ha nem rám figyelnek. Éppen ezért szedem magam össze és nézek bele a barna szempárba, ami számomra csak még ijesztőbb. Miért nincs neki szép kék szeme? Az talán kevésbé hozná rám a frászt. Elképzelhetném, hogy a tengert nézek... De ez a szem, csak haragot mutat. El akarok menni innen, viszont jól tudom, hogy nem fogja hagyni, hogy csak úgy faképnél hagyjam. Az ő helyében én sem tenném, és igazából nem tudom őt teljesen utálni se, hiszen ha most a helyében lennék, én is ugyanígy elbántam volna magammal, hiába is tagadom. Attól, hogy én ilyen vagyok, mástól nem tűröm el. Szavai hallatán csak hátrébb csusszanok, és igazából még hátrébb mennék, de ebben sajnos a mögöttem lévő fa megakadályoz, így csak hátamat a fának döntöm és próbálom magam visszafogni, amennyire csak lehet. Hiszen ha tényleg ő volt az akinél száz éve könyörögtem segítségért, akkor bizony örülhet, hogy most nem ugrok a torkának. Már nem kételkedem abban, hogy ő egy igazi rohadék... - Igen, Virginia. És ha már ilyen szépen eltaláltad a nevem, nagyon örülnék ha leszoknál a szöszizésről. De ha gondolod, én is hívhatlak Fürtösnek. - Vigyorodom el gúnyosan, majd egyszerűen a haja felé intek fejemmel. Ha ő megteheti, akkor én miért ne? Kezd elegem lenni abból, hogy ő úgy beszél velem, mint egy kutyával, de én adjam meg neki a tiszteletet. Sajnos, nálam nehezebb kivívni azt a tiszteletet, és ő semmiképp nem szerezte még meg. - Hát én is szörnyen örülök neked... - Morgom el orrom alatt, bár mivel ő nem ember, így pontosan érti minden szavamat. Kezét nézem pár pillanatig és csak mérlegelek. Vajon ez csapda? A végén még itt ketté töri a karomat. Igazán nem hiányzik, de lehet hogy akkor is ketté töri, ha nem fogadom el "segítségét". Szóval inkább elfogadom, majd fel is állok, de rögtön el is engedem kezét, és a újra a fának nyomom hátamat, csakhogy megtartsam azt a tisztes távolságot. Na nem mintha így nagyobb lenne közöttünk a hely... Hiszen még így is alig pár centire van tőlem, de legalább nem érzem magamon a lehelletét, és nem ér mellkasa hozzám. Nem bírom mikor valaki fölém magasodik, azzal csak azt mutatja, hogy ő a dominánsabb. - Valószínűleg a lábam. - Vigyorodok el ismét pimaszul, de aztán rájövök, hogy ez nem fog neki tetszeni, így pár ideges pillantás után, hozzáteszem a valódi okot is. - Amúgy meg... Kol. Ő a teremtőm, aki elől menekültem már több, mint száz éve. Amikor hozzád berontottam ott, Párizsban, akkor szöktem meg. Nagy szükségem lett volna segítségre, amit tőled nem igazán kaptam meg. Szerencsére mástól igen. - Hatásszünetet tartok, pár megvető pillantással csak, hogy tudja, még mindig neheztelek rá azért amiért kidobott a fenébe meghalni. - Szóval pár hónapja történt valami vele, amit én is éreztem. Ezért úgy döntöttem vége a bújkálásnak. Fogtam magam és visszajöttem ide. Meg akarom tudni mi folyik itt. Mostmár mindenre kaptál választ? Értesz mindent? - Sóhajtok fel szemforgatva. Egyáltalán nem tetszik kíváncsiskodása, de muszáj elmondanom neki az igazságot, nem szeretnék további kínzásban részesülni.
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Hétf. Jan. 13, 2014 4:28 pm
Virginia & Dominic
2013. dec. 13.
Végső soron igazat adok neki, a kis hazugsága arra jó volt, hogy nem folytatom tovább a kínzását, hanem megálltam, és kioktattam. Mondjuk az is igaz, hogy nem vagyok egy szadista állat, talán csak egy kicsit, de nem szerves része a jellememnek, hogy folyamatosan előszedjem és használjam is, most kellett, megtettem, de nem fogom folytatni. Ha csak nem tesz olyat ami miatt szükséges lesz. De nem bánom ha képes lesz nyugton maradni, és nem kell tovább szemétkednem vele, azzal, hogy eltöröm néhány csontját. Persze, hogy kíváncsiskodok, érdekel, kinek a fia borja, és kit haragíthatok magamra, ha neki eljár a szája, hogy juj valaki bántotta. Benne van az is a pakliban, hogy a teremtőjének panaszkodik, és az rezzen is ezekre a panaszos kis szavakra, ilyet és ennek az ellenpéldáját is láttam már, azt hiszem abban a száz évben amit Nataljaval töltöttem elég sok mindent láttam, és tapasztaltam. Bár nem minden érdekelt, ami körülöttem volt, az az időszak mindenről szólt, csak a tanulásról nem igazán, pedig nem lett volna rossz, ha valaki a szárnyai alá vesz, de mind egy, boldogulok, ahogy tudok, és nos, alkalmazom, ami ott rám ragadt. - Feszíted a húrt, látom nem megy ez neked. – Nézek le rá, hogy most elkezd velem szívózni, és nem ad választ a kérdéseimre. Legalább olyan szarkasztikus, mint amilyen én is tudok lenni, és az az igazság hasonló szituációban azt hiszem én is így válaszolnék. Szóval, érzek irányába egy csepp rokonszenvet, de olyan ismerős nekem valahonnan ez a kis szőkeség. Ahogy többet beszélek vele, egyre inkább érzem nagyon is ismerős alaknak, találkoztam már vele valahol, így rá is kérdezek nem járt-e Párizsban, egy idegesítő szösziben ott is belefutottam, mikor még annak örültem, hogy a penge kikerült a mellkasomból, és a karó nem vette át a helyét. Figyelem a vonásait, a beszédét, és azt is amikor neki is leesik, hogy mi bizony ismerjük egymást, és akkor sem voltam vele kedvesebb mint amilyen most. - Meg is van, a kis szöszi, aki az idegeimen táncolt és nem értett a szóból… Virgina, ha nem tévedek. – Szólalok meg egy kisebb hallgatás után, emlékszem, hogy kidobtam a fogadóból, ahol megszálltam, aznap az a harmadik hely volt ahova át tettem a székhelyemet, nem volt meg a lapis lazuli kövem, a karperecem, amit úgy loptam én is magamnak évekkel korábban egy másik vámpírtól, akit én magam öltem meg. Elég aljas húzást tettem az irányába, de kellett a kő, és nem találtam boszorkát, aki csinált volna nekem. Így nappalra nagyon is kellett a szállás, és nem óhajtottam osztozkodni mással, különösen, hogy épp elárultam a társaimat, és tudtam, hogy hamarosan lecsapnak rájuk, de én csak alkonyat után indulhatok el. Kész szerencse, hogy később a karperecem is előkerült és bosszút álltam a tolvajon is. - Igazán kicsi a világ, hogy itt is összefutunk. – Eresztek meg felé egy gunyoros kis mosolyt, aztán a kezem nyújtom neki, ha elfogadja akkor felhúzom a földről. Milyen érdekes ez a város, hogy ismerősbe futok bele. - Mi hozott ide? – Kérdezek rá egészen konkrétan. – És válaszolj, ma valahogy nem vagyok jó kedvemben. – Toldom meg ezzel a kérdésemet, és komolyan is gondolom, hogy nem vagyok a legjobb hangulatomban, szóval értelmes választ várok a kérdéseimre.
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Vas. Jan. 12, 2014 5:17 pm
Dominic & Virginia
Na jó! Azt hiszem mostmár tényleg feladom az ostoba próbálkozásaimat. Egyszerűen képtelenség átvágni. Ez a fickó már mindent megtapasztalt, így próbálkozhatok én akármivel... Nem fog összejönni. Valószínűleg még akkor se sikerülne elhitetni vele azt, hogy egy mazochista őrült vagyok, ha itt helyben a gyomromba döfnék egy karót. Mondjuk nem is hiszem, hogy képes lennék rá... Vagy ha mégis, akkor egy világfájdalmas savanyú pofával tenném, nem pedig mosolyogva, mint az kellene. Szóval itt az ideje, hogy befogjam és elfogadjam, hogy a harcot elvesztettem... Ám de a háborúnak még nincs vége. Számíthat rá, hogy egyszer még mindent vissza fog kapni, még ha nem is ma. Senki nem emelhet rám kezet anélkül, hogy megbűnhődne érte, és ez most nem vicc. Nem ő lenne az első akin bosszút állok... Mondjuk még pontosan emlékszem, Kol első "leckéjére" is, ami a bosszú volt. Amikor átváltoztatott, az első kérdése volt, hogy ki az aki eddig ártott nekem. Kol számára mindig sokat jelentett a bosszú, és ebből rám is ragadt. Na meg ha nem menekültem volna el tőle, akkor biztosan több ragadt volna rám. Talán pontosan olyan lennék most, mint teremtőm. Több mint száz évvel ezelőtt éppen ez volt az ami megijesztett, bár mára már örülnék ha olyan lehetnék, mint ő. - Jólvan! Felfogtam! Valóban nem vagyok az, és hazudtam... De ez a hazugság mégis jó volt valamire. - Oldalra billentem fejem, kíváncsi vagyok, hogy rájön-e mire is gondolok ez alatt. Hazugság ide vagy oda, a célomat elértem, meghozzá azt, hogy már nem áll szándékában bántani. Igaz, hogy nem pont így akartam rávenni, de végülis nem sült el olyan rosszul. Következő kérdésáradatával ismét sikerül meglepnie. Mit kíváncsiskodik annyira? Miért kellene ilyesmikre nekem válaszolni? De mondjuk... Lehet, hogy kénytelen leszek. Elég ijesztő ahogy itt áll fölém magasodva, és egyre inkább azt érezteti velem, hogy reménytelen a helyzetem, hogy szót kell fogadjak neki, ha nem akarok további csonttörést. Viszont én szokás szerint nem bírok magammal, meg a nagy számmal, így ismét csak húzom az agyát, ahelyett, hogy rendes választ adnék neki. - Tudom, hogy nagyon tetszem neked, és alig várod, hogy megtudd a nevem, de remélem azzal tisztában vagy, hogy kicsivel kedvesebben is meg tudod kérdezni ezeket. Nagyobb az esélyed rá, hogy kapsz választ. - Egy bájos mosolyt villantok rá, bár fogalmam nincs meddig fog ez tartani. Egy ilyen karótnyelt vámpír, félő, hogy a szívére veszi majd amiket mondtam, és még bepöccen itt nekem. Úgy nézem ennek a pasasnak se ártana már egy kis lazítás, mert már az idegösszeroppanás szélén áll szegénykém. És én még teszek is rá neki pár kanállal. De sebaj! Vegyük úgy, hogy ez a bosszúm kezdete. - Párizsban? - Kérdezek vissza meghökkenve. Nem értem hogy is jön ez most ide. Elgondolkodva nézek végig rajta. - Igen... Egyszer. Még nagyon régen. De mié... - Hallgatok is el hirtelen, mikor felismerem, ki ő. A döbbenet valószínűleg kiül az arcomra. - Hát ezt nem hiszem el! - Nem tudom ő ebből bármit is megért-e. Biztosan ismerős lehettem neki, ha már így rákérdezett Párizsra, de vajon rájön arra is, hogy hol és milyen körülmények között találkoztunk? A szemét úgy tűnik soha nem változik meg.
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Szomb. Jan. 11, 2014 6:51 pm
Virginia & Dominic
2013. dec. 13.
- Minek, ha egyszer biztos vagyok benne, hogy nekem van igazam, és te vagy az aki hazudik? Ugyan már az arcodra volt írva minden. Én pedig nagyon is jól ismertem pár igazi mazochistát, és elhiheted az ő arcuk nem ilyen volt, hasonló helyzetben. – Adok a szőkeségnek egy hosszabb választ és nézem őt, közben eszembe jut, hogy már megint egy szőke. Korábban a város szélén futottam bele egybe, aki szintén feszítette a húrt és nem akarta abbahagyni, még meg nem mutattam neki, hogy rosszul teszi ezt, és most itt van ez a mostani lány is, de korábbi eseteket is tudnék emlegetni, mikor egy szőkeség szakadt a nyakamba és nem kis rámenősséggel volt az irányomba. Ott volt Susette is, szintén szőke, igaz ő vadász volt, vagy Natalja. Mi van meg vagyok átkozva a szőkékkel? Végül nem bántom tovább, békén hagyom, de figyelem őt, hogy ha tesz egy rossz mozdulatot is, akkor megmutassam neki, mint jelent igazán a fájdalom. Bingo. Ha igazat mond, akkor, nem meglepő a viselkedése, egy ősi vámpír nem nagyon foglalkozik olyan dolgokkal amikkel mi még igen, mert ők már olyan erősek és magasan vannak korban is, hogy a tisztelet majdnem alapjaiban jár ki nekik. Bár az én véleményem szerint, azt ki kell érdemelni, de az is igaz, hogy egy ősivel szemben nem sok lehetőségem lenne, erősebbek és gyorsabbak, mint én. Hallottam már róluk különböző történeteket, szóval, tudom, hogy nem kellene újat húzni velük, de ettől még nem fogom magam hagyni egy száz évessel szemben, csak mert az egyik ősinek a teremtménye. Arckifejezése továbbra is engem támaszt alá, ahogy elkezdi helyre rakni a csontjait és közben grimaszol hozzá, mondtam, aki mazochista nem ilyen képpel csinálná ezt végig, és nem nyüszögne mellé, hanem élvezettel nyögne is. Rossz nézni a szenvedését, de nem hajolok le segíteni neki, viszont még nem is hagytam itt. - Ki vagy? Mióta vagy itt és honnan jöttél, és ki a teremtőd? – Ezekre a kérdésekre várom a válaszát, és addig nem is fogom elengedni innen. Van amit tudni akarok, többek között azt is, hogy ha most esetlegesen magamra haragítok egy ősit tudjam ki volt az. Jobb szeretem ismerni az ellenségeim, mintsem csak vaktában kapkodni a fejemet. A kutya meg elvan mellettem, mint a befőtt ő nem zavartatja magát. Rágcsál egy gallyat és az boldoggá is teszi. A lány előtt állok szorosan, és nem hagyok neki lehetőséget elmenekülni, ha közelebb hajolnék valamennyivel az orrunk is összeérne. Viszont, nem akarom megadni neki a lehetőséget a távozásra, még nem tudom meg amit akartam. - Ne próbálj meg átvágni. – Szólalok meg, és belenézek a szemeibe, szerintem kapott elég ízelítőt ahhoz, hogy ne akarjon szívózni velem, de ha nem akkor bajban lesz. Ahogy elnézem a lányt, emlékeztet valakire, akivel körülbelül 100-120 éve találkoztam még Franciaországban. - Jártál Párizsban? – Kérdezem még meg tőle, mivel azért érdekel, hogy kire is emlékeztet.
music: | note: Bocs, ez gyenge lett :/ | words: 466 ⊰
River S. Brooks
welcome to my world
► Residence :
ԅ new orleans
► Age :
34
► Total posts :
431
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Szomb. Jan. 11, 2014 4:07 pm
Dominic & Virginia
Valóban nem hülye ez a vámpír. Nem is értem mit gondoltam, mikor azt mondtam, bírom a fájdalmat. Talán szerencsésnek tarthatom magam azért, hogy ezt ő nem tesztelte le rajtam, még annál is jobban, mint amit eddig csinált velem. Elvégre megtehette volna, ahelyett, hogy kijelenti, nem hisz nekem. Valószínűleg a legtöbb vámpír, már csak azért is tovább kínzott volna, ha rájött volna hazugságomra. De ő nem. Miért? Jó... Persze, én ennek örülök, csupán nem látom az okát. Nem értem, és ez most zavar. Valójában engem, mindig minden zavar, hogyha ilyesmiről van szó. Egy újabb rossz tulajdonságom az, hogy nekem mindenről tudnom kell, különben csak ideges leszek. Erről nem tehetek, de most mégsem igazán merem megkérdezni ezt a fickót, hogy miért tette azt, amit. Vagy meg kellene? Talán. De mi lesz ha én adom neki a tippet. valószínűleg itt helyben elásnám magam, és megvárnám míg teljesen ki nem száradok. Biztosan sokan örülnének neki, viszont ez csak vicc. Igaz, hogy rossz vicc, de hát senki nem gondolhatja komolyan, hogy majd "megölöm" magam, miközben nem régiben éledtem újra. És hát azt elhiheti mindenki, hogy szellemként nem olyan izgalmas az élet, hiszen helyhez vannak kötve, ráadásul azért, csak nem ugyanaz. Más. Unalmasabb. Rosszabb. Gyengébb. És még reggelig sorolhatnám milyen is a szellemlét. - Ha annyira biztos vagy benne, hogy hazudok, akkor miért nem próbálkozol tovább? - Nem tudom biztosra, hogy ezzel a kérdéssel most javítottam, vagy inkább csak rontottam a helyzetemen. Talán ez, talán az. Nem ismerem őt, így fogalmam sincs mi játszódhat le most a fejében. De mondjuk remélem, hogy például ez: "Ó, talán mégis igazat mond, hagyjuk a fenébe...". Bár kétlem, hogy ilyen ostoba lenne. Hiszen már többször is bizonyította, hogy nem az. Tényleg ideje lenne megtanulnom, mikor kell befogni. Miért érzem azt, hogy a válasza fájni fog? Hogy nem tanultam meg dolgokat? Hát erre azért nem mondanám, hogy így van, mivel nagyon sok mindent megtanultam az eddigi száz évem alatt. Az pedig az ő baja, hogy szerinte nem megfelelően viselkedem. Én ezt tanultam, és ezt láthassa is. Nem szándékozom változni, bár ha ő erre rákényszerít, megadom magam. Viszont azt ne várja, hogy holnap ne változzak vissza, ez az idegesítő libává... Csakhogy használjam az ő szavait. - Öregebb, mint te azt gondolnád. Ő egy ősi vámpír, és valószínűleg többet élt, mint te meg én együttvéve. Tudod... tapasztalat. - Mondom, bár próbálom visszatartani a kitörni készülő gúnyt, nem tudom mennyire sikeresen, de legalább próbálkozok vele. Ráadásul, ezt én csupán csak ténynek szántam, és nem szemrehányásnak, amiért még ő nevezi magát idősnek. Talán háromszáznak tippelem, nem sokkal lehet több, vagy kevesebb. Ám, azt sem zárom ki, hogy tévedek. Egyelőre nem válaszolok neki, következő kijelentésére. Nyöszörögve rakom helyre magam, a fájdalom valószínűleg arcomra is kiül, amit már nem tudok elrejteni. Viszont nem nevezném túl kedves húzásnak, hogy csak itt áll felettem, meg se mozdul. Nem hagy itt, de nem is segít. Szóval még mindig akar valamit. Pedig elmondta már a magáét. Akkor mégis mit szeretne még tőlem? Nem igazán vagyok kíváncsi a további oktatásra, ha esetleg ezt tervezi. Ám de valószínűleg kénytelen leszek végighallgatni, ha nem akarok egy újabb ropogtatást. Bőven elég volt egy is. - Azt hiszem felfogtam. - Mondom miközben lassan felegyenesedek, megállok az a fa és a fickó között. Alig néhány centiméter választ el minket. Most, hogy ilyen közel állok hozzá, kezd ijesztő lenni... Na nem mintha eddig nem lett volna az, de most különösen. - Mit szeretnél még? - Teszem fel a kérdést, és remélem nem azt kapom válasznak, hogy kérjek bocsánatot a kutyájától, mert akkor menten elsírom magam.
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Pént. Jan. 10, 2014 12:14 pm
Virginia & Dominic
...
Sosem vettem jó néven mikor hülyének néztek, de ami azt illeti voltak már páran akik azt hitték megtehetik ezt velem, mert csak egy ficsúr vagyok. Rossz hír nekik, hogy se nem vagyok hülye, se nem vagyok idióta. Lehet, hogy nem festek rosszul, de attól még nem kell azt hinni, hogy agyam sincsen. Van aki azért nézett hülyének, mert látszatra csak 21 vagyok, szívás nekik. Ahogy a lánynak is előttem. Nem jött be neki a dolog, és most találhat ki valamit, hiszen a pókerarc a helyén van, nem mutatok neki semmit sem magamból és az érzéseimből, így azt sem tudhatja, hogy ha nem kényszerít rá akkor bántani sem fogom őt. De ha tovább feszíti a húrt, akkor kénytelen leszek tovább szadizni, mivel egy gyenge vámpír a mi társadalmunkban majdnem egyenlő a halottal. Különösen, ha az valamivel idősebb mint az ellenfele. Látom a tekintetében, hogy most mennyire is gyűlölhet, a fejébe ugyan nem látok bele, de ahogy ráncolja az orrát, a homlokát, és ahogyan a szemei villognak, tisztán látszik, hogy nagyjából azt kívánhatja, mint amit a legtöbb vámpírnak lehet, karót a szívbe, lehetőleg fából. Tőr már állt ki a mellkasomból, egy lélegzetvételnyire a szívemtől, az sem volt kelleme érzés, de az sem, mikor az oldalamban landolt egy fa karó. Mindenki harcolt már az életében, és a saját fajtánk is hasnál ilyeneket. De ez most teljesen mellékes. - Mazochista lennél? Rosszul játszod, tudod kislány én ismertem valód mazochistákat…- Na igen, akikkel száz évet töltöttem együtt, nos kettejük tényleg valódi mazochista volt, és ez a lány velük nem kifejezetten összehasonlítható. Szóval, nem hiszek neki, de persze én is tévedhetek, nem ismerem az összes fazont, de abból tudok csak ki indulni amit már eddig megtapasztaltam. Tehát, nem hiszek neki. - Hmm… és ennyi idő alatt nem tanultál meg dolgokat….- Szúrom neki oda, érdekes nekem az első leckéim egyike volt francia honban, hogy hol a helyem. Kíváncsi vagyok, ki lehet a teremtője, hogy ilyeneket nem tanított meg neki, most vagy nagyon fiatal vagy nagyon öreg, aki magasra rakja magát és ez által azt is akit áthozott. De persze tévedhetek is, ez is benne van abban a bizonyos pakliban. - Két lehetőségre tudok gondolni, az aki áthozott vagy nagyon öreg, vagy nagyon fiatal…- Szólalok meg, hiszen engem egészen máshogyan tanítottak, vagy csak különbség van a Francia és az Amerikai vámpírok között? Ekkora, nem hiszem, hogy lenne. Mind egy. - Fel kell mérni a helyzetet és tudni kell, mikor kell emelt fővel kihátrálni, mert ha tovább feszíted a húrt könnyen meg is halhatsz. – Nézek a lányra, persze nem kell feladni, de tudni kell mi az a pont ahol már nem éri meg tovább menni, én is küzdhettem volna tovább a vadásszal, de tudtam, hogy elég egy rossz mozdulat egy tized másodperc, és végem, akkor miért harcoltam volna tovább, ha alkut is köthettem vele? Megállok felette, és innentől csak figyelem őt, ahogy szenved és elkezdi helyre rakni a törött csontjait, amit természetesen én tettem ilyenné. Nyugodtan állok, és ha most cigiznék, még az is lehet, hogy egy szálra rá is gyújtanék, de épp nem teszem ezt, és értelmét sem látom az egésznek. Zokni közben elindul felém az ággal és elhasal a közelemben, ahol folytatja a rágcsálást. Én pedig vissza nézek a másik vámpírra, és figyelem őt, hogyan is halad.
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Szer. Jan. 08, 2014 6:27 pm
Dominic & Virginia
Tudhattam volna, hogy ez a fickó nem elég hülye ahhoz, hogy elhiggye amit mondok neki. Egy fiatalabb vámpír, talán elhitte volna, hogy tényleg bírom a fájdalmat, és egy mazochista örült vagyok, de ő nem. Ebből kiderült, hogy nem olyan ostoba, mint amire én számítottam volna. Valószínűleg, itt lenne az ideje, hogy gyorsan összeszedjem magam és megfogadjam a saját tanácsom. Idősebb, tapasztaltabb és be kell ismernem, okosabb nálam. Ez csak egyet jelent, mégpedig, hogy be kell fognom a pofám, és nagyon kedvesen kell rá mosolyognom. Mást nem tehetek, hogy ha nem akarom, hogy egy karót döfjön a gyomromba, rosszabb esetben a "szívembe". Bár elhiheti mindenki, hogy rohadtul nem kellemes érzés, mikor a hasamba vágnak egy fából készült valamit. Rosszabb, mint egy kartörés... Ezerszer rosszabb. Mondanám, hogy nem kívánom senkinek azt a fájdalmat, de ugye mindenki tudná, hogy az egy hatalmas nagy hazugság lenne, mivel vannak ellenségeim. Kezdhetjük rögtön ezzel a fickóval is... Kétlem, hogy barátok lehetnénk, és jelen pillanatban szívesen döfném át a felsőtestét. - Nem azt mondtam, hogy nem fáj. Azt mondtam... Bírom a fájdalmat. A kettő egészen más. - Próbálom meg újra, csak hogy mentsem a menthetőt és elengedjen végre, még mielőtt teljesen összetörne. Gyűlölöm, hogy ő bármit megtehet velem, csak azért mert idősebb. Még Kol se bánt így velem, pedig ő aztán tényleg öregnek nevezhette magát. Ő azt mondta ezzel védhetem meg magam, ezzel az álarcal senki nem látja meg milyen is vagyok én valójában. De most úgy tűnik, így száztizenhét évre rá, kénytelen vagyok megmutatni neki azt az énemet, akit jó melyre elástam magamban. Persze ez nem azt jelenti, hogy eldobtam magamtól az érzéseimet, mint némelyik ostoba vámpír, aki nem tudott magával mit kezdeni. Kol azt mondta soha ne adjam fel őket, mert bármikor szükségem lehet rájuk, és nem valószínű, hogy vissza tudom szerezni őket. Csak megtanította hogyan kell elásni mindent ami fáj. Viszont ez a vámpír most túl messzire ment. Szóval itt az ideje annak, hogy feladjam. - Száz...tizenhét. De mit számít ez? - Még magamat is sikerül meglepnem, ahogy hangom teljesen megváltozik. Már nem úgy hangzott, mintha fölényes akarnák lenni, sokkal inkább alázatos lett. Ami nekem furcsa, de a fickónak, egészen biztos, hogy tetszeni fog, elvégre ezt akarta elérni. Hát sikerült, gratulálok! Mikor végre elenged, akaratlanul is felordítok fájdalmamban, csak szenvedek, hánykolódok a földön. Próbálom azt a pózt eltalálni ami a legkevésbé okoz még nagyobb fájdalmat, törött csontjaimnak. Ez a szemét láda pedig csak élvezettel nézi a műsort, amit én rendezek neki. Szavaira csak nagy erőfeszítés által tudok odafigyelni, majd válaszolni is. - Engem arra tanítottak, hogy ilyesmit ne hagyjak, ne tűrjek el semmiféle élőlénytől, legyen az ember vagy állat... Sajnálom! - Az utolsó szócskát esik a legnehezebben kimondani, de jól tudom, hogy muszáj, ha hatásos akarok lenni, és nem akarom, hogy most rögtön a nyakamat törje. Mert hát hiába nem halok bele, ha egyszer elég kellemetlen érzés. Ráadásul simán megtalálhat itt egy vadász, aki már nem a nyakamat töri majd, hanem mondjuk eljátszogat a szívemmel, vagy a tűzzel. Pedig én arra se lennék kíváncsi, hogy milyen érzés, ha felgyújtanak. Gondolom nem túl jó... De főleg mert abba tényleg belehalhatok. Lassabb halál mint a szívbekaró. - Azt mondták, hogy soha ne adjam fel, ne hátráljak meg, és soha ne fogjam be. De úgy tűnik, ez most nem vált be... Valószínűleg ez csak az ősi vámpíroknál válhat be. Én nem akartam bajt... Segíts, kérlek. - Egész jól belejövök ebbe a sajnálkozásba. De pfúj... Undorító vagyok. Bár... Akármennyire is próbálom tagadni, van igazság a szavaim mögött, elvégre tényleg csak Kol teheti meg, azt hogy nem hátrál meg. Ez nekem most kényszerhelyzet, neki viszont nincs ilyen mert ő egy ősi. Meglepetten pillantok fel rá, mikor az egyik karomat helyre rántja, amitől természetesen újra eltorzul az arcom és halk nyüszögések törnek elő belőlem. Átkozottul fáj, és még ott a többi végtagom is. Várok pár másodpercet, hogy teljesen helyre álljon jobbik kezem, majd egy fancsali képpel rakom helyre bal vállamat is, ami után egy újabb szenvedés rohan következik. Ha így haladok, soha nem érek a végére...
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Kedd Jan. 07, 2014 8:40 pm
Somebody & Dominic
Rövid cím vagy idézet
Látom, ahogyan eltorzul az arca a fájdalomtól, ahogy pattannak és roppannak a csontok az erő hatására, amit kifejtek, és megcsavarom a kezét, majd utána a lába jön. Nem kímélem őt egy cseppet sem, eszemben sincsen megtenni. Nem kegyelmezek, mivel ahogy említettem a tulajdonom macerálta, belerúgott a kutyámba. nem mintha nagy állatvédő lennék, de Zokni az enyém, hozzám tartozik, de ezt már elmondtam neki is. - Csakugyan nem mennék vele semmire? Az arcod és a hangod nem éppen a szavaid támasztják alá, sőt, inkább kifejezetten megcáfolnak. – Úgy látom nem tudja mikor kell abbahagynia, talán nem tudja mikor jön el az a pont, mikor be kellene fejeznie és bölcsen hallgatnia. Méltósággal is meglehet ezt tenni, és nem attól marad meg valaki büszkesége, hogy az övé az utolsó szó, sőt, emelt fővel is lehet veszíteni. De ehhez ő valószínűleg túl fiatal lehet. - Milyen idős vagy? – Száz alá tippelem a viselkedése alapján, nem hiszem, hogy hosszú idő óta vámpír lehet, de hát láttam már az ellenpéldát is, hogy jóval idősebb sem volt képes felfogni dolgokat. Aztán eleresztem végre és hagyom, hagy szenvedjen a földön a törött csontjaival, én pedig csak megállok felette és figyelem. - Be vagy tojva egy tejfogakkal rendelkező szőrcsomótól, aki léptelen neked komolyabb sérülést okozni? – Nézek végig a lányon, és felvonom a szemöldökömet, mikor azzal jön, hogy segítsek neki helyre tenni a csontjait. Minek is néz ez engem? Szeretet szolgálatnak? - Nincs miről tárgyalnunk. – Szúrom oda neki, és még nem mozdulok. Belenézek a szemeibe, és még várok néhány másodpercet. Zokni nem foglalkozik velünk, egy gallyat kezdett el rágcsálni, és az bőven elfoglalja. - Adok neked egy kéretlen tanácsot, tanuld meg, mikor kell befogni és nem tovább feszíteni a húrt. – Vágom neki oda, majd könyörületet mutatok, és a jobb kezét helyre karom nagyjából, hogy onnantól tudjon magával mit kezdeni. De jobb, ha nem próbálkozik semmivel sem, különben megmutatom neki, még hány különböző módon lehet eltörni a lábát. Nem vagyok én mindig ilyen agresszív, vagy szemét, de ma éppen nem jó kedvemben vagyok, ő meg nem tudta, mikor kell befogni, ilyen az élet.
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút Hétf. Jan. 06, 2014 12:05 am
Dominic & Virginia
Óóó, hogy az a ne mondjam milyen életbe is bele! Neki ez érdekes!? Hogy vámpírok csontjait törögeti össze? Beteg az ilyen, vagy mégis mi a franc baja van? Az elmúlt száz évben nem éreztem ilyen fájdalmat, mint amit most érzek. Egyszerűen nem tudom mozgatni a végtagjaimat. Hiába tudjuk, hogy a vámpírok halhatatlanok, ha egyszer a fájdalmat ugyanúgy érzékelik. Ha jobban belegondolok, egy vámpírt sokkal jobban meg lehet kínozni is, mint egy embert, mivel túlél mindent... Legalábbis addig amíg nem vesznek elő egy fa karót, és nem döfik a vámpír szívébe. Amit azért remélek, hogy most nem fog bekövetkezni. Nem szeretnék még meghalni, viszont jól tudom, hogy ez a férfi, jóval idősebb nálam, és valószínűleg nem fog gondolkozni rajta, hogy megöljön-e, ha nem fogom be a pofám. Ám de nekem szörnyen nehezemre esik elhallgatni, főleg ilyen esetben. Hülye egy tulajdonság, de egyszerűen nem tudom elviselni azt a tényt, hogy a másik erősebb nálam. Legalábbis akkor nem tudom elviselni, ha ezt az illető be is mutatja nekem. És ez a fickó, mindenképp bemutatta már nekem, hogy ő erősebb nálam. Idegesít, hogy ez az idióta miatt le kell mondanom a büszkeségemről. De mégis mit akar? Hogy bocsánatot kérjek, olyasmiért, ami nem is az én hibám? Na ne már! Utána meg majd itt hagy kicsavart karokkal, hátha rám talál egy vadász és megöl. Lehetne egyáltalán ennél pechesebb napom? Aligha! A fájdalomtól eltorzul arcom, és halk nyüszögések törnek elő torkomból, de még mindig nem engedett el, így nem tudok gyógyulni se. Szavai hallatán, próbálom nem felhúzni magam, és nem észrevenni provokációját. - Ezzel... Nem mész... semmire! - Sziszegem ki fogaim között morogva, mivel nem sikerült annyi erőt gyűjteni, hogy ne vágjak vissza. Úgy látszik az akarat nem mindig elég. - Az ostoba kislány, bizony bírja a fájdalmat. - Mindent meg próbálok elkövetni annak érdekében, hogy elhiggye nekem ezt a hazugságot. Valójában egyáltalán nem bírom a fájdalmat, viszont jól tudom, hogy az ő célja az, hogy fájdalmat okozzon. És ha azt hiszi mazochista vagyok, akkor biztos nem kínoz tovább. Jó taktika lenne, csak nem tudom mennyire leplez le most arckifejezésem. - Persze, fel tudom fogni. Viszont az a dög jött nekem, szóval ne vitatkozz. Engedj el, és rakd helyre a karomat, aztán talán nyugodtabban meg tudjuk ezt tárgyalni. - Teszem fel neki rögtön az ajánlatot, ami nagyon remél, hogy elfogad.
•• Words: 384 •• Music: counting stars •• Note: ez most gáz + bocsi a késésért :$••
Kezdőlap
Tárgy: Re: Erdő közepén lévő kút 
| words: 522 
